Oldal nyomtatása - Hilton Szálló

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=WZjFMj7OHTw)

(http://brandtrend.hu/media/2018/02/MOSZ-2018.02.17.-127.jpg)(https://i.pinimg.com/originals/af/01/59/af01593a42478eedd344c1937146c933.gif)

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezik az igazán nagy katasztrófa. Még alig kezdtük el a munkát ifjú és bátor társaimmal. Eddig semmi igazán veszélyes nem történt, leszámítva talán azt a legelső esetet, melyben némileg a Minisztérium útjába álltunk. Aki eddig névtelenül hozzánk fordult, az mind jelentéktelen, kevéssé rangos személynek volt mondható. Csak egyszerű közemberek voltak, ha szabad így fogalmaznom. Szükségük volt a főzetre, ki kellett törölni a mugli család kellemetlen emlékeit, esetleg lelki támaszra szorultak. Ez a mai eset azonban más volt.

"Névtelen kívánok maradni, mert vadásznak rám, de szükségem van bájitalra. Ma este, a Hiltonban, a jótékonysági rendezvényen! Ha megoldható a diszkréció, mert figyelnek, mindig, mindenütt..."

Amint a kezembe akadt a kandallóból csavarogva kiröppenő papírcetli, az első gondolatom ez volt:
- Én is névtelen óhajtok maradni! Hogy gondolta ezt egy nyilvános eseményen lebonyolítani?
Így füstölögtem magamban, majd azonban, ahogy végiggondoltam, rájöttem, ez a segélykérő üzenet most sokkal többet mond, mint az eddigiek. Elmélázva forgattam meg a cetlit az ujjaim között. Az néhány pillanat elteltével egy belépővé alakult, de nem lepett meg vele különösebben. Egykedvűen figyeltem az anyagában gyöngyházas, cirkalmas, fekete betűkkel teleírt papírt, ahogy megcsillan a délutáni gyér fényben. Az írás szerint a ma esti gálát a szervezők a muglik egyik rettegett betegségének, egy bizonyos AIDS nevű, fertőző kórnak a megsegítésére rendeznek meg. Az rögtön világossá vált számomra, hogy ide nem az átlagemberek tévednek majd be. Csak a jegyek árából is így gondolom - egy kisebb vagyonról volt szó, és ez még csak az alap belépésre jogosít, a tomboláról és a további jótékonykodásról még szót sem ejtettem. Nem, erre az eseményre rangos és pénzes személyek mennek majd el, gondolom jobbára kapcsolati tőkét ápolni és összeméregetni, kinek mekkora a... pénztárcája. Úgy sejtettem, egy ilyen alkalmon éppúgy megjelenhetnek a tehetős és nagy befolyású varázstalanok, ahogyan azok a varázslók is, akik inkább a mágiamentes világban kívánták - gyanúm szerint nem ritkán kétes eszközökkel - megtalálni a szerencséjüket. Egy dologban azonban biztos voltam; e rendezvényen megjelenők mindegyikének rengeteg embere van, akik nyilván mindig velük vannak. Szomorú, ha áldozatom már a saját testőreiben sem bízhat - szomorú, és ugyanakkor okos döntés.
Sajnos a meghívó más, fontos, de kevéssé szívderítő információt is hordozott még magán. Halk szisszenés bukott ki belőlem, mikor a rendezvény fő támogatói között a Samogon Szeszipari Nyrt. logóját megpillantottam. Jól ismertem a céget, melynek neve oroszul annyit tesz, Holdfény, és nem a termékeik fogyasztása okán... Nos, nemcsak.
Hamar előkerült a szekrényemből a megfelelő, bordó estélyi, és a hozzá illő csinos, tűsarkú topán. Nyugodtan készülődtem, bár el-eltöprengtem azon, mit is teszek éppen, és jól is teszem-e vajon. A mai alkalom azért is volt kirívó eset, mert ezúttal egyetlen velem dolgozó társamnak sem szóltam róla. Tudtam, ez most veszélyes lesz. Itt most nagy eséllyel megjelenik legnagyobb ellenfelünk is. Valószínűleg a segélykérő maga sem egy ártatlan golymók lesz. De nem futamodtam meg. Volt bennem némi óvatos magabiztosság is - ha úgy ítélem meg, hogy túl forró a talaj a talpam alatt, vagy nem éri meg a kockázatot az egész, egyszerűen eltűnök.
Elegáns, fekete köves kistáskámba a szokásos estély-kellékek mellé a tértágító bűbájnak köszönhetően került néhányféle hasznos főzet, apró fiolákba rejtve, valamint a fűzfapálca és egy kis, fekete revolver is. Ha az őrök átkutatják, ezeket persze nem fogják megtalálni benne - erről szintén mágiával gondoskodtam.
A lemenő nap utolsó sugara adott fényt, hogy a bejárati ajtó mellett lógó tükörben még elvégezzem az utolsó simítást a meggyszínű rúzzsal, mely éppen passzolt az öltözékem színéhez. Magamra öltöttem könnyű, tavaszi fekete kabátom, és kiléptem az estébe. A taxi már a ház előtt várt.
Nem sok idő elteltével már a Waldorf Hilton bársonyszőnyegén lépkedtem, céltudatos mosollyal köszöntve a pókerarcú biztonságiakat, akik az ajtóban a belépőként szolgáló meghívókat hivatottak ellenőrizni. Kecses mozdulattal nyújtottam nekik a sajátomat, bár magamban elméláztam azon az eshetőségen, hogy mi van, ha a jegy esetleg hamis, vagy felfedezik, hogy nem névre szól. De semmi ilyesmi nem történt. Egykedvű biccentéssel engedtek tovább, én pedig hálás pillantással haladtam a bálterem felé.
A kabátomat leadtam a ruhatárban, majd letáboroztam egy nem feltűnően félreeső, de mindenképpen jó megfigyelőállásként szolgáló helyen. Igyekeztem nem azonnal az embereket vizslatni, mert bár fontos volt, hogy kiszúrjam majd célszemélyem, ámde a helyismeret és az ezzel összefüggésben lévő esetlegesen szükségszerű menekülés útja még inkább az volt. Az előtérben bárpult és magas, álló asztalkák kaptak helyet, valamint néhány embermagas pálmafa, mutatós cserépben. Az egyik ilyennek a tövénél álldogáltam én, a terem szélén, lezseren egy asztalnak támasztva oldalamat. Az asztalka közepén, egy, a meghívóhoz hasonlatosan gyöngyházas kartonlap kapott helyet, rajta az est programjával:

"Kötetlen ismerkedés
Megnyitóbeszéd
A zenekar meglepetés előadása
Az alapítvány elnökének beszéde
Vacsora
Kötetlen beszélgetés és tánc
Főtámogatói beszédek és tombolasorsolás
Köszönőbeszéd, záróbeszéd"

Beljebb kerek, fehér asztalok kaptak helyet elegánsan megterítve a vacsorához, oldalt pedig a majdan megnyitásra kerülő svédasztalok. A terem falán bézs drapériák nyúltak alá, s jóval a fejünk fölött egy galériaszinten helyet kapó körfolyosó oszlopait láttam. Nem dobott fel a gondolat, hogy ott a magasban bárki észrevétlen elrejtőzhet és megfigyelhet, de épp ekkor két őrt láttam ott elhaladni, fegyelmezett egykedvűséggel, ami némileg azért enyhítette aggodalmaim. Valahonnan szintén fentről, egy páholyszerű helyiségből hegedű és zongora halk, szomorú melódiái hanyatlottak alá. A páholy alatt, a terem hátuljában egy zsebkendőnyi emelvény magasodott, rajta kis pódium, mikrofonnal. Háta mögött a falon óriási molinó hirdette a jótékonysági est témáját és küldetését. Itt is felbukkantak a támogatók logói, s tekintetemet újból magához láncolta az általam annyira gyűlölt, vörös kör, közepén az emblematikus, acsargó fehér farkassal.
- Szabad egy italt? - toppant a látóterembe egy fehér öltönyös, jóképű pincér, s fegyelmezett derűvel az orrom elé tolt egy karcsú pezsgőspoharakkal megrakott tálcát. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a tálca oldalán körben futva, cirill betűkkel írva a Samogon felirat díszlett.
- Köszönöm - vettem el egy italt, majd az iménti elkalandozásomra alibiként hozzátettem: - Lenyűgöző ez a hely, nem igaz?
- Igen, asszonyom - biccentett a fiatalember illedelmes, hideg mosollyal, majd továbblépett, hogy újabb vendégeket kínáljon.
Kecses mozdulattal körbelendítettem hosszú poharamban az aranyszín, gyöngyöző folyadékot, de csak az orrom alá emeltem, nem ittam belőle. Az ital felett kíváncsi pillantással lestem át, azt vizslatva, ki nyúlt még az általam is elemelt pezsgőspoharak után. Főként sötét öltönyös, fiatalosabb és középkorú urak, némelyik csinos, de butácska arcú, színes estélyiben pompázó hölgyeménnyel az oldalán. Akadt néhány őszes öregember és egy kevés ravasz képű, elegáns üzletasszony is. Nem vagyok különösen tájékozott a napi politikában, sem a közéletben, de nem kevés arc ismerősnek tetszett. Nagyobb cégek vezetői, rangosabb politikusok, vezérigazgatók és néhány közéleti személyiség, akiket legalábbis arcról, ha névről nem is, felismertem.
Most egy másik pincér apró falatkákkal megrakott tállal közelített felém. Amint mellém ért, orromat meglegyintette a füstölt lazac, a tatárbeefsteak és a fűszeres vaj illata.
- Köszönöm - vettem el egy ropogós falatot, s egy pillanatra beletemetkeztem a nyers marhahús és a bors aromájába. Körvonalazódni kezdett valamiféle terv, arra az esetre, ha nem fogna el vérfarkas társam láttán egy olyan megmagyarázhatatlanul egyértelmű érzés, mint korábban Mr. Cobham esetében - hiszen erre nem volt garancia. De kiindulva a kór sajátosságaiból, úgy döntöttem, szemmel tartok például mindenkit, aki a nyers húst tartalmazó ételeket részesíti előnyben. Felkeltette gyanúmat néhány olyan ruhadarab is, mely akár sebhelyeket rejthetett - volt például egy nagy, színes sálat viselő keleties, barna bőrű hölgy, illetve egy úr, akinek feltűnően hosszú volt a mandzsettája, alig látszott ki alóla az ujjai hegye. Egy másik, idősebb fickó pedig kesztyűt viselt. Akadt egy sebhelyes arcú, mogorva figura is, de ilyen távolságból azt még nem tudtam megállapítani, hogy a sérülést vajon farkaskarmok okozták-e, vagy egy kellemetlen találkozás a fallal. Bosszúsan gondoltam rá, hogy ez a mostani ügyfelünk aztán jól feladta nekem a leckét, de ha már itt voltam, nincs visszaút.
Épp belekortyoltam volna a pezsgőmbe, amikor egy újabb, felbukkanó arc láttán megtorpantam a mozdulat közben. Az nem lehet, hogy ő... Cartwright?
Folytattam a megkezdett tevékenységet, de a vártnál nagyobb lendülettel, s a gyöngyöző ital az utolsó cseppig eltűnt a pohárból. Az első gondolatom nem az volt, hogy vajon mit keres itt, vagy hogy talán nem kéne előtte mutatkoznom, hátha még nem vett észre. Nem. Arra gondoltam, hogy a névjegye még most, ebben a pillanatban is ott van a házi telefonomnak támasztva. És hányszor, de hányszor vettem kezembe a kagylót... Csakhogy aztán visszategyem egy szomorú, önfegyelmező sóhajtással.
Megráztam magam, s szigorúan rászorítkoztam, hogy újból a vendégeket vizslassam jól öltözött ismerősöm helyett, de a dolog már nem ment olyan hatékonysággal, mint előtte. Azon aggódtam, vajon észrevett-e, és idejön-e. A fejemben pedig csak az járt: Nem hívtam fel...
- Parancsol tombolát, hölgyem? - Most egy csinos, miniruhás hostess kisasszony zavart meg vidám, játékos vigyorral, kezében egy nagy üveggömböt tartva, melyben már jó néhány méregdrága jegy fele pihent. A teli tömböt lobogtatta előttem, én pedig egészen felé fordultam, hátha kitakar.
- Csak egyet - biccentettem, majd lesütött szemmel, sietősen a táskámban kezdtem kutakodni a tárcám után. Bár legszívesebben inkább belebújtam volna egészen.

in the end (https://www.youtube.com/watch?v=aaVAFZiWGpA)
(https://i.pinimg.com/236x/79/0b/90/790b90704139423a5edec14b3b7f9c82.jpg)

...valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen...

..a trágár szavak esélyesek...

Csak egy név. Ennyire egyszerű. Ennyire könnyű. Ennyire tiszta.
Valójában egy halál sem vehető fél vállról. Mindben van valami véglegesség, mind kiszámíthatóan megjósolható. Pláne ha te vagy a hóhér kéz, ami megadja a végítéletet. Hazudnék ha azt mondanám nem szeretem ezt. Valahol van ebben valami sajátosan egyedi szépség. Talán anyám halála mutatta ezt meg. Talán az egyedüllét. Talán a magány. Talán a túlélés.
Bárhogy is, megtanultam nemcsak értékelni vagy elfogadni, de tisztelni a halált.
A halálnak sok arca lehet. Belebújhat egy betegség bőrébe, lehet álcázott ’baleset’ vagy egy heves vita hozadéka, de felölthet emberi arcot is akár. Mint az én arcom.
Sosem mágiával ölök. Vagyok annyira hagyománytisztelő, hogy nem szennyezem be a pálcámat és vele együtt a lelkemet ezen az úton. De makulátlan sem voltam sosem. Mit eredményez mindez hát? Az éj sötét, tele rémségekkel és iszonyattal. Megtanultam már egész fiatalon mindezt az előnyömre fordítani. Az a szerencsém talán, hogy a legtöbb varázsló csak mert nem érti vagy mert szimplán ostoba, nem is akar belelátni a muglik jól működő világába. Pedig rengetek kiaknázatlan terület van, akárcsak a bérgyilkosság.
Talán mindig is kézenfekvő volt a megoldás, hogy az legyek, aki. Nem egy szimpla tolvaj, nem egy ügyes hamisító, hanem egy mondhatni kegyetlen gyilkos is. Persze nem kenyerem a barbárság. A tiszta munka híve vagyok, a precizitás mindenek felett. Nem adok a pszichopata vagdosásra, a mindent összemocskoló ocsmány vérre. Egy lövés a fejbe, tökéletes célpontként kívánkozva hetven láb távlatból mindössze egyetlen másodperc töredéke alatt. És vége egy életnek.
Valahol valaki talán siratja. Valahol valaki talán megveti. De az élet sosem azokhoz volt kegyes, akikhez kellene. Nehéz helyzetek, nehéz pillanatok pedig nemcsak nehéz döntéseket, de egész sorsokat határoznak meg.
Mikor belépek az idei gálavacsora helyszínére a Hilton elegáns szállodájába eltöprengek a múltamon. A férfi, aki ma este a célpontom már jó pár hete megfigyelés alatt van tartva. De ma nem csak miatta jöttem el. Itt van a mugli világ krémje, az elit ha úgy tetszik. Akadnak itt politikusok, rongyrázó hírességek, felkapaszkodott iparmágnások, celebek, tévészínészek, és persze az ősgazdagok, kiknek családfája több évezredre visszavezethető, de a név mögött üres semmiség bújik meg.
Nem igazán hiányzik a társaság. Talán ezért is jöttem egyedül, ezért sem hoztam el Kelet Hercegnőjét és ezért is fogok magányosan hazatérni. A tömegben nem sok keresgélést követően rögtön ismerősök köszöntenek. Az egyetlen olyan, aki a varázsvilágban is járatos az a frikász Forest, aki persze London elitjének habjába tartozik. Most mintha ő is maga érkezett volna, de sem időm sem kedvem azon gondolkodni, hogy vajon Elliot O’Mara a randipartnere vagy szimplán egy kelléklányt citált magával. Valójában odáig se jutok el hogy köszönjek neki, mert egy nagy adag tombolát vásárol, egy csekket tölt ki és már távozik is.
Becsatlakozok unottan ez egyik politikus eszmefuttatásába, ami a kórházak felújításának nagyszabású terveiről szól, de valójában csak a pezsgőspoharamba kapaszkodva unatkozom. Most még valahogy az a finom kaviáros falatka is üres semmiségnek tűnik.
Azúrkék szemeim körbepillantanak újra és újra keresve a fiatal, húszas éveiben járó fiatal fiút. Ő az, akit ma szemmel kell tartanom és meg is lelem egy hölgykoszorú körében. Egy mosolyt fojtok el egy korty pezsgővel, amit aztán épphogycsak félre nem nyelek...
Ez nem lehet...
Az agyam a nő láttán rögtön kikapcsol és átkalibrál. Magányosan ácsorog a társaság legszélén, talán észre sem vettem volna ha a nagy hasú Humberg odébb nem gurul a padlizsános fánkszelet után sóvárogva.
Mint legutóbb, most is gyönyörű. Sápadt bőréhez kontrasztosan illik az éjsötét hajzuhatag, ami most szoros kis kontyba fogva raboskodik. A ruhája finoman elegáns, a smink közel sem kihívó, inkább szolídan emeli ki szépségét.
Sápadt. Ez az első, amit rögvest megállapítok. Meg persze az, hogy felém sem tekint. Valahol elfog a haraggal vegyes türelmetlenség. Akarom, hogy ide nézzen, akarom, hogy felismerjen, akarom, hogy annak a csóknak az emléke őt is úgy kísértse, mint engem most.
De türelmetlen vagyok. Nem várom ki, hogy felém forduljon, hanem elindulok a tömegben, beleveszek hogy ne vehessen észre majd az egyik oldalponton kiválok és mögé kerülök egy kis vargabetűvel. A karját kapom el, a könyöke felett, hogy esélye se legyen kicsúszni az ujjaim szorításából és határozottan irányítom a termet körbeölelő oszlopcsarnok egyik néptelenebb sarkába. Ott aztán elengedem, mintha eddig nem is értem volna hozzá. Ujjaimban ott dobol a vérem és mellette a jól ismert bizsergés, amit csakis Anna Volkova tud okozni.
- Nem hívtál fel.
Semmi szia, semmi jó hogy újra látlak. Csak a dacos számonkérést vágom felé, ami a sértett egoizmusomból táplálkozik, mert... mert szinte biztos voltam benne, hogy azok után amit tettem érte keresni fog. De mégsem tette.
Haragszom-e rá? Meglehet. De azért az is kiérződik a hangszínemből, hogy ezt a neheztelést közel sem annyira lehetetlen megtörni, mint amennyire bárki gondolná. Sőt... igazából elég belenéznem a nő szépségesen kék szemeibe ahhoz, hogy félig máris megbocsássak...

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=WZjFMj7OHTw)

(http://brandtrend.hu/media/2018/02/MOSZ-2018.02.17.-127.jpg)(https://i.pinimg.com/originals/af/01/59/af01593a42478eedd344c1937146c933.gif)

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Minden apró részlet számít. Tudtam ezt jól. Nem volt ez másként akkor sem, ha a rendelőben tettem a dolgom, s itt ugyanúgy. Annak a telt hölgynek a járása nem a magassarkútól ferde, hanem attól, hogy valamiért a bal lábával rövidebbet lép. Sérülés, talán. Ennek az üvegmonoklis úrnak a nyakamat rá, hogy nem véletlenül van keze kesztyű mögé rejtve. Amilyen óvatosan nyúl a pohár után, biztos, hogy a fehér szövet alatt hegek lapulnak, talán marcangolt, csúnyán gyógyult, izmokat ferdítő s átrendező, árulkodó hegek. Furcsa érzés fog el, de nem úgy, mint mikor megéreztem, hogy Mr. Cobham a fajtársam. Amint emberről emberre pillantottam, egyre inkább borsódzott a hátam. Nem tudtam, ki körülöttem a farkas. Akárki lehet, mindenkit kezdtem gyanúsnak látni, s úton útfélen megbotlott tekintetem az utálatos vörös hold előtti fehér, üvöltő farkaspofában...
Megvetette magát a fejemben egy szörnyű gondolat, de mivel minduntalan megzavart a személyzet valamely tagja, nem bontakozhatott még ki igazán. Egyelőre hátborzongató, megmagyarázhatatlan aggodalomként a háttérben maradt, s elérte, hogy arcszínem egybeolvadjon a fal tiszta, ártatlan fehérségével.
A tombolás kis hölgy nagyon türelmesen várt, míg a táskámban babráltam. Ő nem láthatott bele, mit rejt a csillogó szövet rejtekén a sötétség, az én pillantásom viszont most megakadt a meghívón, közvetlenül a tárcám mellett. Valószínűtlenül erősen villogott, gyöngyházas ragyogása feltűnt ott, ahová a gála fényei nyilvánvalóan nem hatolhattak be, hogy ennyire megcsillogtassák. Vörös körmeim óvatos mozdulatokkal billentették kicsit oldalra, hogy a lányka szemétől rejtve én szemügyre vehessem, mi lelte a papirost.
A meghívó unalmas szövege felett keresztben hologrammos feliratot vettem észre, ami ezelőtt biztos, hogy nem volt ott. A betűk kézzel, sietősen írt kuszaságából kiolvashattam:

,,A főtámogatói beszéd után el fog szabadulni a pokol. Ha addig életben maradok, és nem állítanak félre, megpróbálom ezt megakadályozni, de aztán el kell tűnnöm; a főzettel, vagy anélkül. Jobban tenné maga is, ha elmenekülne. Adja oda a szert, aztán azonnal távozzon!

Épp nekiálltam volna bosszankodni, hiszen ez a titokzatos illető, aki minimum látnoknak gondol engem, meg egyben valami nyomozónak is, még mindig nem mondta meg, egyáltalán kit keressek, vagy hogyan lépjek vele kapcsolatba, mikor is a meghívón újabb hologram tűnt fel. Ez azonban most nem szöveg volt, hanem egy általam fájdalmasan jól ismert virág - egy farkasölőfű szirmait mintázó motívum.
- Asszonyom, jól van? - rebbentett fel a lány, én pedig kissé félrebillentett fejjel, elgondolkodva pillantottam fel aranyosan, s kissé bután kíváncsi, kikent arcába.
- Melyik számot adhatom? - kérdezte csacsogva, én azonban elnéztem a válla felett, újfent végigszántva a tömeg kavargásán. Csak egy villanásra láttam a fiatalurat, aki elegáns öltönyben, csinos nők körében ácsorgott, és az ingzsebébe tűzött jellegzetes virágot viselt. Nem úgy tűnt, mint akit kétségbe ejt, hogy ma talán meghal. De látszott rajta, hogy nemes ügyért harcol, s azért az életét is adná. Eldöntöttem: lehet, hogy valamikor, de nem ma!
- A tizenhármast - dünnyögtem, majd visszaerőltettem tekintetem a kislányra, aki erőszakosan és lemoshatatlanul ostoba műmosollyal pislogott rám.
- Parancsoljon - kereste ki a mondott cetlit rózsaszín, hosszú karmaival, én pedig addig a pénz után nyúltam, s most már meg is találtam a táskámban. Elvettem a kis papírdarabot, s szórakozottan beraktam a tárcámban sorakozó, igencsak megcsappant számú bankjegyek mellé. Ezalatt a bosszantó kisasszonyka kereket oldott, s újabb megkopasztani való vendéget célzott meg. Én is azon voltam, hogy a magam dolgára induljak. Újból azt a fiatal ficsúrt kutatom, nem feltűnően, épp csak olyan arckifejezéssel, mintha egykedvűen a társaságot mérném fel. És ha már itt tartunk, figyelmem valóban el-el kalandozik. A farkasölőfűt viselő ifjú megvan még, de valaki más hiányát is felfedezem. Indulnék én, lépek egyet, kedvetlenül, de a lábam nem visz igazán. Vajon hová tűnt ő, hol az a csibészes képe, hol a ravasz, kék szempár?
Szerencsésebb volna, ha én is a sikítozós hölgyek körébe tartoznék, ám sajnos velem kapcsolatban nem ez a helyzet. Nagyon kicsin múlik, hogy ne lendüljön pofonra sem a kezem, de még fel sem fogom, hogy valaki a karomnál fogva vezetni kezd, már tudom, ki az. Hátra sem kell néznem hozzá.
Ebben a bizonytalan helyzetben, mikor téblábolni nem tanácsos, de elég sok a kétely bennem aziránt, hogy mit hogyan csináljak és merre menjek, megint erős érzelmeket kavar fel bennem, hogy Cartwright egyszerűen és kérdés nélkül elkormányoz csak úgy, valamerre. Néhány lépésbe kerül - nekem kicsivel többe, hiszen az ő ruganyosan öles lépteivel nem egyszerű tartanom a lépést a magassarkúban - s máris egy félreeső, csendes sarokban találom magunkat. Ahogy elkapott, úgy el is engedett, s nekem leghamarabb az jut eszembe, hogy jobb lenne most egyszerűen továbblendülni, és itt hagyni. De a tekintete jobban fogva tart, mint az imént szoros ujjai, s én nem mozdulok, csak kérdőn, szomorúan nyugodt arccal, kissé esetlenül nézek rá.
- Nem hívtál fel - mondja ki azt, ami azóta dobol a fejemben, hogy az imént megpillantottam. Ahogy rám néz, ahogy mondja, valami huncut jókedv önt el, s akaratom ellenére finom mosolyra húzódik a szám.
- Valóban? - kérdezem ártatlanul. A köszönés illemszabályát, ha már ő felrúgta, én hasonlóképp, elegánsan megkerülöm. - Nos, akkor nagy szerencsédre megkíméltelek számtalan gondtól s bajtól, nem igaz? - csipkelődök, bár emögött érezheti azt a halovány sajnálkozást, amit a tudat okoz, hogy a névjegye még mindig ott pihen a telefonasztalomon, a stóc tetején. És hányszor kísértett meg már? De csak egy emlék. Szép szuvenír, amit érzegősségemben képtelen voltam arrébb tenni. Sajnos nem az a fajta nő vagyok, aki mégis megteszi, amiről tudja, hogy nem szabad. Sajnos... Ám keresztbe fonom a karom, s dacos félmosollyal állom morc pillantását, hátha leolvasztom az arcáról.
- De így legalább mindkettőnket az a kellemes meglepetés érte, hogy itt összefutottunk - lendítem tovább a beszélgetést. - Mondd csak, mi hozott ide? Nem gondoltam volna, hogy ilyen jótékony típus vagy - teszem hozzá az újabb, kedveskedő heccelést, s játékosan megbököm a vállát. Hiába van rajtam magassarkú, még így is fölém magasodik. Ott kattog a fejemben a láthatatlan óra, az idő sürgetését mutatva, s szinte érzem a talpammal, milyen forró a talpam alatt a föld, de hiába tudom a dolgom, s hiába véstem eszembe a szerencsétlen flótás képét, aki valami roppant kirívó dologra készül, mégsem bírom rávenni magam, hogy csak úgy lerázzam Cartwrightot. Pedig annyi, de annyi okom volna rá... Ezért én ehelyett itt faggatom kedélyesen.
Az oszlopcsarnokon túl a tömeg elcsendesedik, zsivaja most csak tiszteletteljes, kissé fegyelmezetlen morajjá szelídül, s némelyek elfoglalják helyüket a fehér körasztaloknál, mások állva hallgatják a megnyitóbeszédet, valami unalmas, monoton konferanszét, akinek a hangja felér egy altatófőzettel. Azzal nyugtatom magam, hogy úgysem tudnék most feltűnés nélkül közel férkőzni ahhoz, aki miatt itt vagyok. A sablonos szöveg hallgatása helyett pedig nyilván jobb időtöltés, hogy Christophert ugratom, hátha feloldódik a neheztelése, vagy kiugrik a nyúl a bokorból, és hangot ad sebzett férfiúi hiúságának. Bárcsak megmondhatnám neki, hogy nem akartam megsérteni... Ahelyett inkább így szólok hozzá, suttogva, nehogy megzavarjam a beszédet:
- Egyébként is, nem akartam lekötni egy ilyen hős lovag idejét. Mondd csak, még hány ártatlan hölgyet "mentettél" meg azóta az éjszaka óta? - faggatózom eltúlzott ártatlansággal, és ellenállhatatlan mosollyal. Az oszlopok túloldalán pont ekkor valamiért gyér taps hangzik fel, gondolom a szép nyitóbeszéd vagy egy jó mondat dicséretére, belőlem pedig halk nevetés tör ki. Jelentőségteljes vigyorral nézek Cartwrightra, és kecsesen a hang irányába intek, mintha félreérteném, minek szól a bátortalan tapsvihar.

..a trágár szavak esélyesek...

Valahol élvezem, hogy képes vagyok meglepni. Nem mintha ez valójában nehéz dolog lenne. A nőket nagyon is egyszerű lenyűgözni, pláne a nagy többséget. Azokat, akik a felszínes ürességek hívei, azokat, akiknek gyér a képzelőereje. Azt hittem Anna talán más lesz. Hogy az, hogy karon ragadom hátulról felkészült tényként éli meg nem pedig vágtázó pulzussal és a szép ívű nyakán kidagadó kis érrel. Nos tévedtem. De még valamiért így se bánom a dolgot. Valahol talán elégtétel ez, ha másért nem hát azért, amiért úgy viselkedett ahogy. Vagyis leginkább sehogy.
Hogy is gondolhatta, hogy nem hív fel? Pont engem? Persze kimentheti azzal magát, hogy elkerülte a figyelmét a kabátzsebébe rejtett névjegykártya. Bennem volt hogy egyenesen a dekoltázsába csúsztatom be, de az még tőlem is extra pofátlan lett volna. És hiába a kétesélyesség, még így is tudom, hogy ez nem puszta véletlen. Ő szántszándékkal állt ellent, nekem, a vágynak, a kísértésnek és vette el tőlem, tőlünk a lehetőséget.
Ez pedig eszméletlenül bosszantó.
- Valóban?
Az ártatlan, már-már kislányos kérdésére csak magamban füstölgök. Még ez is piszok szexisen áll neki, pedig kedvem lenne az elégedettséget letörölni az arcáról. Na de mégis hogyan?
- De így legalább mindkettőnket az a kellemes meglepetés érte, hogy itt összefutottunk. Mondd csak, mi hozott ide? Nem gondoltam volna, hogy ilyen jótékony típus vagy.
Elegánsan vonok vállat majd tárom szét a kezem megadóan. Mit is mondhatnék erre? Én már csak ilyen vagyok. Adakozok néha nem is keveset. Lehet ez kívülről irreális, de megvan a maga csekély kis haszna. Így lehet jónak tűnni más szemébe és bizalmat kiépíteni. Így lehet kapcsolatot kialakítani olyan felkapaszkodott senkikkel, akik már valakinek hiszik magukat. És így lehet Volkovákba botlani, mint ahogy ma este is.
- Meglep, hogy dúsgazdag vagyok és néha áldozok némi aprópénzt csak azért hogy jónak lássanak?
Hangomban a cinizmus csendül ki. Nem olyan bonyolult ez, noha a mai este kivételes. Meg kellene ölnöm azt a kölyköt, nem keveset is fizettek ezért. De az időpontot nem szabták meg, nem szeretek határidőre dolgozni. Ma csak inkább felderítek, szimatolok, puhatolok és ha kitapintom a gyenge pontját vagy szert teszek némi információra már megérte. A halál megvárja holnapig. Pláne ha én hozom el neki. Ettől még a 9 mm-eres pisztoly velem van ha mégis kínálkozna egy kihagyhatatlan alkalom.
A tömeg elcsendesedését alig érzékelem. Jobban leköt Anna és a szavai, melyek nem épp kedvesek ellenben roppant pimaszak újfent.
- Egyébként is, nem akartam lekötni egy ilyen hős lovag idejét. Mondd csak, még hány ártatlan hölgyet "mentettél" meg azóta az éjszaka óta?
A taps felhangzik még mielőtt válaszolhatnék ő pedig kuncog egy sort a tökéletesen időzítésen. Én is elmosolyodom, mert van ebben az egészben valami mulatságos bár magam sem tudom mi.
- Egyet sem. - fanyar képpel bököm ki a nyilvánvalót. - Egy sem volt arra érdemes. Egyik sem volt olyan mint te. És amúgy is...
Megpróbálom a szelíden nyilvánvaló bókról tovább terelni a figyelmét.
-...megmondtam, nem vagyok ez a típus. Ellenben ha már itt tartunk... te mit keresel itt? Nekem megvan az a kifogásom, hogy kurva gazdag vagyok. De te nem, mert azt tudnám. És híres sem vagy, hacsak a tequila ivást nem számítjuk ide. Szóval? Mégis hogy keveredtél ide?
Csikarja az oldalam a kíváncsiság és azúrkék tekintetemből kiolvashatja, hogy ha nem ad megfelelő választ nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Az is meglehet, hogy valaki kísérőjeként érkezett, és akár be is próbálkozhat egy füllentéssel, de minekután a társaság színe-javát ismerem ha más nem látásból és elég jól tudom az ízlésvilágukat mind feleségek, mind szeretők és mind a kurvák esetében így esélyesen csúfos kudarcot vall. De ez már csakis rajta múlik.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=WZjFMj7OHTw)

(http://brandtrend.hu/media/2018/02/MOSZ-2018.02.17.-127.jpg)(https://i.pinimg.com/originals/af/01/59/af01593a42478eedd344c1937146c933.gif)

Nagykutyák és farkasok

2000. április

A fejemben annak kellene járnia, ami miatt itt vagyok. Töprenghetnék a meghívón megjelenő, nemkissé aggasztó üzeneten, vagy azon agyalhatnék, hogyan férkőzzek feltűnés nélkül emberem közelébe, és hogy adjam oda neki a szert, vagy legalább hogyan tudassam vele, hogy én vagyok az ő embere? Ahelyett itt álltam, a sötét oszlopcsarnok rejtekében Cartwright társaságában, és nem tudtam szabadulni. Na nem azért, mert ne lett volna rá lehetőség, hogy kimentsem magam, vagy lerázzam. Akarnom kellett volna, de nem ment. Keresztbe font karokkal dőltem neki az egyik oszlopnak hátammal. Jólesett a bőrömnek a hűvös kő érintése, amúgy is bírtam a hideget, de most különösen jól jött, hogy észhez térítsen.
- Meglep, hogy dúsgazdag vagyok és néha áldozok némi aprópénzt csak azért hogy jónak lássanak? - szegezi nekem a kérdést, én pedig derűs, eltúlzó meglepetéssel felvonom a szemöldököm.
- Meglep, hogy ezt a módját választod, ilyen társaságban - pontosítottam. - Ennyi szegény ember között... Itt a legtöbbeknek egyebük sincs, csak pénzük... - bökök hátra az egybegyűlt társaság felé, de közben őt fürkészem. Kellemes elmerülni a jeges, kék tekintetében, valami hasonló ok folytán, mint amiért az oszlopnak is szívesen dőlök.
Most vonom csak fel igazán a szemöldököm, de ez nem az a hízelgés, amire bármit is mondanék ezen kívül. Mosolygok tovább, és próbálom magamban tartani a kérdést, hogy "Ez komoly, Mr. Cartwright? Ez komolyan egy bók volt?"
-...megmondtam, nem vagyok ez a típus. Ellenben ha már itt tartunk... te mit keresel itt? Nekem megvan az a kifogásom, hogy kurva gazdag vagyok. De te nem, mert azt tudnám. És híres sem vagy, hacsak a tequila ivást nem számítjuk ide. Szóval? Mégis hogy keveredtél ide?
- Túl azon, hogy szakmai kíváncsiság és a kapcsolati tőkém növelése miatt is jöttem el, képzeld, valaki meghívott- válaszolom könnyeden. Látom a képén, hogy teljesebb válaszra számít, és ezen remekül szórakozom. Nem kerüli el a figyelmem, hogy húzza ki magát, mikor azt érinti, mennyire tősgyökeres része a "díszes" társaságnak. Oldalpillantást vetek a kerek, fehér asztaloknál ülő emberek felé, s újra elfog a balsejtelem, valami megmagyarázhatatlan, gyomorból jövő, feszült idegesség. Nem tűnnek ártalmasabbnak az átlagos, pénzes nagykutyáknál, sőt, van, aki kifejezetten szimpatikus, és mégis... Feláll a hátamon a szőr. Egy kicsit hosszabban felejtem rajtuk tekintetem, mielőtt visszafordulnék társaságom felé. Épp, mikor ránézek, megszólal a zenekar meglepetés előadása. Modern slágereket játszanak, klasszikus kivitelben. A gyönyörűen szomorkás, de furcsán baljós melódia egész más aláfestést ad kettősünknek, ahogy farkasszemet nézünk a tömegtől félreesőn, az oszlopok közti néptelen félhomályban.
A személyzet egy tagja zavar meg bennünket. Az oszlop mögül lép oda hozzánk, nyájas arccal kérdezi:
- Elnézést, szabad a helyükre kísérnem Önöket? - Finom és udvarias, de valahogy rossz érzés fog el tőle, és érzem, hogy emögött az ártalmatlannak tűnő gesztus mögött némi ellentmondást nem tűrő hátsó szándék is megbújik.
- Erre parancsoljanak! - ajánlkozik, meg sem várva a válaszunkat, majd maga után int bennünket. Cartwrightra nézek, hogy jelezzem, én engedek a szelíd nyomásnak, aztán vállrándítva követem a fickót.
- Hogyne. Igazából illene megtekinteni a műsor egy részét, legalább - suttogom, bár tudom, hogy társaságom nem sokat ad az illemre, úgy általában.
- Elnézésüket kell kérnem, de már nem maradt túl sok hely. Egymás mellett óhajtanak ülni? Mert akkor ezt az asztalt javasolnám - bök modorosan a terem egyik szélső asztala felé, ahol pontosan két szabad hely van - annak a fiatalúrnak az egyik oldalán, aki a farkasölő-füvet viseli díszként. Az arcom nem mutatja a váratlan szerencse feletti izgalmamat, s a lehető legnyugodtabban válaszolok:
- Nekem megfelel - jelentem ki határozottan, és elindulok a mondott irányba. Ezen a ponton elgondolkodom, vajon Cartwright velem tart, vagy társasággal érkezett, amelyet miattam hanyagolt egy időre. Utána megcélzom a szabad széket a szóban forgó srác mellett, akinek másik oldalán egy végtelenül csinos, és legalább annyira butácska képű hölgyemény foglal helyet. Az asztal többi vendégére épp csak egy pillantást vetek, de nem találok semmi különöset; jól öltözött üzletemberek, egy idősebb, kosztümös hölgy és néhány hostess pipi a felhozatal.

..a trágár szavak esélyesek...

- Meglep, hogy ezt a módját választod, ilyen társaságban. Ennyi szegény ember között... Itt a legtöbbeknek egyebük sincs, csak pénzük...
Meglep a maró cinizmus az amúgy szenvtelen hangjában. A tények ettől tények, való igaz hogy itt mindenki a vagyonával és a rangjával kérkedik. De mit is várt? Hogy a Hiltont a csövesek lepik el? Nem tudom mi bosszant fel jobban. Hogy közülük valónak néz vagy hogy zavarja, hogy gazdag vagyok. Eddigi életemben mindig csak az motivált hogy az legyek. Most meg... így itt vele szemben pont nem is érdekel. Vagyis de igen, ezért is sért hogy számára nemhogy nem imponál egyenesen lenéz emiatt engem. Évek hosszú munkáját öltem bele és nem kevesebb jó dolog sorolandó még a számlámra, hisz nem véletlen vagyok ott ahol. Nem véletlen vagyok az, aki. Ő ellenben lebecsmérel mindezt úgy, hogy jóformán még csak nem is ismer.
Evidensen nem nézem jó szemmel a megszólalását, vagy a fejbiccentését, amivel a díszes társaságot illette. Persze a helyzetet így is mentik még mielőtt megszólalhatnék. Csak acsargok a pincérre, aki igyekszik kedveskedve tovainvitálni minket. Úgy tűnik ez csak nekem nincs ínyemre, Annát egyenesen mulattatja.
Dühömet fokozza, hogy az orrom alá dörgöli, valakivel érkezett. Kivel? Ki a szurokfekete instantsötétséggel? Bosszant, hogy nem láttam, hogy nem tudom. Szeretek mindenről jól értesült lenni.
- Ezt a beszélgetést még közel sem fejeztük be.
Súgom a fülébe veszélyesen közel hajolva, hogy csakis ő halhassa. Lehelletem megcirógatja a nyakát, orrom épphogy csak nem súrolja arcélét. Rápillantok jelentőségteljesen mielőtt hagyom hogy útjára induljon követve a fontoskodó pingvint. Lemaradva utánuk két lépéssel követem. Mikor az oszlopcsarnokból előre kiérünk az első asztalok közötti üres székekre meredek. Aztán az asztaltársaságra. A buta libák gyülekezete eltűnt, csak egy plasztikszőke libuska ücsörög a kiszemelt célpontom és két hatvan úriember társaságába. Az egyik a brit kamaraelnök, a másik a kínai nagykövet. Anna vidáman csatlakozik a társasághoz, nekem azonban roppantul nem fűllik hozzá a fogam. Kimentem magam annyival a melletem álló pincérnél hogy a túloldalon van a helyem megtalálom magam is és zokszó nélkül magára hagyom az egész pereputtyot. A mosdó felé kijelölt utat követem, csakhogy az utolsó utáni pillanatban inkább a szűk és félhomályos lépcsőfordulót választom, ami egyenesen a galériára vezet. Fittyet hányok a ’csak személyzetnek’ táblára, lazán átlépem a vörös vékonyka selyemkötelet és nesztelenül osonok fel az emeletre.
Annának köszönhetően immár körvonalazódott bennem a terv. Ha megtehetem ma, hát mi a frászért halasztanám holnapra?
Felkapom a zsebemből előhúzott hófehér pincérkesztyűt és a pisztolyt a hangtompítóval. Az ideális szög innen tulajdonképpen lényegtelen. A széles korlátkövek közt hason ideális célpont bármelyik sarok, ráadásul annyira közel is van Anna asztala, hogy azt csukott szemmel is eltalálnám. Mesterlövészként ez a lövés nem kihívás. Nincs szél, nincs semmi zavaró tényező, hacsak az embereket, a tömeget és a pánikot ide nem számítjuk. Csakhogy a pánik jelen esetben pont, hogy a hasznomra válik.
Néma preciziással és magamban forrongó dühvel töltök a tárba egyetlen golyót. Nem kell több, ez is épp elég a célnak. Innen már nincs más mint lőállásban várni a kínálkozó alkalmat.
A tapsvihar újra felzeng, az emberek a pódiumot szemlélik. Sokan vannak, szinte csakhogynem teltház. Anna feszélyezetten ücsörög, mintha ideges lenne. A srác a szőke nővel sutyorog... akár most is véget vethetnék...
Csak Volkova bekavar. A fiú felé fordul, kérdez valamit az pedig válaszol.
Menj ki a képből vagy a te fejed is bánja, te ostoba orosz bige...
Nem, kurvára nem vagyok kedves. Rohadtul bosszant, hogy úgy viselkedik, ahogy. És mindezt meg meri tenni velem. Talán tényleg Zarával kellett volna ma jönnöm, hiába csak akadályozott volna a munkába. Látványosan lesmárolni legalább bántotta volna Anna egóját is és Kelet Hercegnője alapvetően is ideális kirakatbábu. Szépsége még Volkováéval is vetekszik, de tudjuk jól ez kurvára nem minden.
Anna nevetése visszhangot ver a fülemben. Mivel volt képes ez a nyálasképű szarházi megnevettetni? Mivel képes több figyelmet kicsikarni tőle mint én?
Ujjam szinte viszket a ravaszon, feszülten várok a percre, mikor teljesen tiszta másodperc nyílik. Nem akarom, hogy Anna megsérüljön... nem ér annyit az egész.
A következő tapsnál elsül a fegyver. Anna épp a poharáért nyúl, figyelmét eltereli talán egy pincér, talán egy belépő vendég. Nem tudom, nem is igazán érdekel. Azzal hitetem magam, hogy esetleg engem keres és mégsem talál. Gunyoros mosollyal látom, hogy a golyó célba ért. Úgy süvít át a homlokon és az agyon beterítve az asztalt a szőke macát a véneket és Volkovát a srác vérével mintha csak a bor borult volna ki egy óvatlan mozdulattól.
Ennyi elég is, mert a sikoly alatt, amit a szöszke hallatt már a galéria oszlopai mögött vagyok. A fegyvert gyorsan szétkapom, az egyik darabját a fenti tálalóasztalba rejtem, a másikat az egyik kukába dobom ki. Sietősen indulok le az egyik hátsó lépcsőn miközben a pincérek felbolydult hangyabolynak megfelelően rohangásznak. Kesztyűs kezemmel az egyik pincér zsebébe rejtek menet közbe egy halom golyót, melyet nem használtam.
Sajnálom, de mindig kell egy vádlott és ez a negyvenes pasas pont ideális lesz. Mire leérek a lépcsőn a kesztyűk a tértágított zsebembe landolnak.
Ennek a partynak vége. Nem nagy kunszt megállapítani miután mindenki őrült módjára igyekszik a kijáratokon át elhagyni a Hiltont.
Felötlik bennem Anna, az arca a mosolya, de most valószínűleg neki sem én hiányzom hanem a gyors lelépés innen még mielőtt a zsaruk kiérve vallomást csikarhatnak ki belőle. Én is elindulok és beállok a tömegbe, ugyanolyan kétségbeesett képet vágva, mint az összes eddigi vendég, hisz erről vagyok híres. A világ legjobb hamisítójaként és mugli mesterlövészeként könnyen eljátszom az aggódó dúsgazdagot. Még akkor is, ha ez egyeseknek kurvára nincs ínyükre.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=WZjFMj7OHTw)

(http://brandtrend.hu/media/2018/02/MOSZ-2018.02.17.-127.jpg)(https://i.pinimg.com/originals/af/01/59/af01593a42478eedd344c1937146c933.gif)

Nagykutyák és farkasok

2000. április

- Ezt a beszélgetést még közel sem fejeztük be.
Végigsimítanak tarkómon a feszült szavak, én pedig nagyon kell, hogy uralkodjak magamon ahhoz, hogy ne remegjek meg tőle. Hirtelen nem tudom hova tenni a viselkedését, s magamban azon morfondírozok, mely ponton vált ilyen sötétté a hangulata. Az események azonban elsodornak egymástól minket, s bár ez először meglep, utána vállat rántva hagyom. Ha betartja aggasztó ígéretét, még úgyis összefutunk, azt pedig nem bánom, ha a feladatomra összpontosíthatok.
Seperc alatt a kiszemelt fickó mellett találom magam, s abban a pillanatban, hogy helyet foglalok az asztalnál, újabb problémába ütközök - hogyan szólítsam meg feltűnés nélkül? Hiszen többen is ülnek a közelünkben.
- Jó estét! - köszönök halkan és illedelmesen, egy szelíd mosollyal, melyeket vissza is kapok az itt helyet foglalóktól. A fiatalúr is felém pillant, de csak biccent, aztán újra belemerül a balján ülő hölgyemény tanulmányozásába. A társaság többi része is megfeledkezik rólam, én pedig jobb híján szintén a beszédet hallgatom, míg kitalálom, mi is volna a tökéletes taktika a feladat megoldására. Az alapítvány elnöke, egy ösztövér, karikás szemű úr sablonos szöveget darál el a szervezetükről, a céljaikról, miegymásról. Míg gondolkodom, néhány mondatfoszlány jut csak el tudatomig.
- ... Fontos, hogy tudatosítsuk a társadalommal, hogy nem tehetnek a betegségükről... Nem szabad, hogy a szándékod megfertőzésről szóló ostoba, népriogató hazugságok teret nyerjenek... Ma már együtt lehet élni a tünetekkel, az orvostudománynak köszönhetően sokkal elviselhetőbbek...
Keresztbe font karral pillantok az emelvény felé, s emlékeztetnem kell magam arra, hogy mi is az est témája igazából, mert a hallott szavak egy egészen másik kórt juttatnak eszembe. Jól ismerem annak minden ilyenirányú hozadékát. Milyen hasonló a muglik e rettegett betegsége, és a varázslók között terjedő gyógyíthatatlan fertőzés? Erről azonban beugrik a megfelelő témaindító.
- Mintha nem is immunhiányos állapotot előidéző vírusról beszélne, de egyenesen valami vérfarkas kórról - jegyzem meg közelebb hajolva, pont annyira hangosan, hogy a szomszédom még hallja, de ne zavarjam vele az egyébként rémesen egyhangú és unalmas beszédet.
Emberem végre elszakad a szőke nőcskéjétől, és kedélyesen rám vigyorog.
- Honnan tudja, hogy igazából nem? - szegezi nekem a kérdést, és bár derűsnek mutatja magát, észrevétlen jelentőségteljesen megemeli felém a fél szemöldökét.
Egy pillanatra döbbenten mosolygok rá, aztán elnevetem magam. Van a helyzetnek valami végtelenül furcsa iróniája, az, hogy pont egy ilyen estélyen találkozunk; az, hogy egész este vérfarkast láttam mindenkiben, és végül pont ő az emberem, akin, miközben beszélek vele, egy pillanatra se vélem felfedezni azt a jellegzetes érzést, ami elfog, valahányszor sorstárssal ismerkedem meg közelebbről. Nem, tényleg nem.
A nevetésem lassan alábbhagy, és fürkésző tekintetté szelídül. Újabb szótlan pillanat telik el, s én a fiatal férfi tekintetét tanulmányozom. Legyen bármilyen csibészesen ifjú az arca, valahogy egy sokat megélt, idős ember koravén szemei néznek vissza rám. Lesve a virágra sandítok, majd vissza rá. Róla is lerí a felismerés, bár nem feltűnő, csak számomra egyértelmű. Finoman bólint - van a mozdulatában valami furcsa megfontoltság, ami nem illik egy huszonéveshez.
- Drágám, említettem már, hogy a kínai nagykövet mellett foglalsz helyet? - veti hátra a kérdést a szőkének, mire annak a szemei kikerekednek, s arca még kevesebb értelmet mutat, mint eddig.
- Nem mondod... Nyíháó - perdül meg a lány idétlen vihogással, mintha legalábbis nyerítene, a frászt hozva a szóban forgó tisztségviselőre, aki aztán futó szóba elegyedik vele. Nem bírom ki, hogy ne küldjek felé egy szánakozó pillantást, amit emberem persze elkap, aztán felnevet.
- Tudom, tudom... De ez történik, ha egy magamfajta férfinek meg kell választani, kivel töltse az utolsó napját - jegyzi meg úgy, hogy csak én halljam.
- Nem kell, hogy így legyen - bököm ki, s közben megpróbálom magamon tartani a derűs bájcsevej álarcát, mely a súlyos szavaktól azonban egyre nehezebb. - Nem csak a főzetet tudom felajánlani. Segíthetek elmenekülni, elrejtőzni...
- Ugyan kedvesem - csitít a srác, és ő is közelebb hajol, olyan arccal, mintha csak valami bókot, vagy bizalmas viccet akarna a fülembe súgni. – Gondolja, hogy aki ilyen jól tudja, hogy bajban van, az eljönne egy ehhez hasonló kockázatos eseményre? A bájital nem nekem lesz. Én már kaptam egyet. – Itt finoman kacsintott, s az orrom alá kínálta a zsebéből előkapott laposüveget. Nem voltam benne biztos, mit is tartalmaz, de egyben biztos voltam; nem alkoholt. Megrökönyödötten pillantottam fel a fiatal arcra, mely továbbra is kimérten mosolygott rám, egész közelről.
- A magam kilencvennéhány évével biztosíthatom róla, nem félek tőle, hogy esetleg ez az utolsó napom. Így élek már régóta. És ne sajnáljon, értem nem kár. Csak csempéssze az italt a táskámba, az majd eljut ahhoz, akinek igazán kell. Ha úgy gondolja, szeretne többet tenni az unokámért és a sorstársaiért, mint bájitalt kevergetni, akkor úgyis megtalálja a módját. Például segíthet nekem kiüríteni a helyet, mielőtt elszabadulnak a farkasok – tette hozzá újabb, szomorkás kacsintással.
Szótlanul néztem rá, próbáltam nem feltűnően tenni, de éreztem, hogy az arcomra fagy a mosoly. Nagyot tévedtem azzal a megállapítással, amit Christophernek mondtam. Lám, az élet rám cáfol, nem mindenkinek forog a gondolata a pénz körül, és nem mindenki vagyont ajánl fel jótékony célra. Most már értettem, miért tudott ez a fiatalnak tűnő férfi ilyen nyugodtan viselkedni egész este. Meglapogattam a karját, s ezalatt feltűnés nélkül a táskába csempésztem az ártatlannak tűnő üvegcsét, benne a megfelelő főzettel.
- Megtalálom a módját, hogy a legtöbbet tehessek.
- Sok szerencsét, hölgyem. Mert a ma este a jótékonykodásról szól, de ahhoz kell szerencse is! – Ezt már fennhangon mondta, aztán elfordult tőlem, jó nagyot húzott az italából, és belecsókolt a szőke lány nyakába. Többet ügyet sem vetett rám.
Meredten néztem az asztal hófehér, simára vasalt terítőjét. Hirtelen elfogott a reménytelenséggel vegyes aggodalom. Fogalmam sincs, mi van a terítő alatt. Nem látok igazán a színfalak mögé, csak egy-egy résen leselkedem, és ez kevés. Ennél több kell. Az, amit eddig csináltunk… Ennél több kell, hogy igazán számítson, különben csak szélmalomharcot vívunk ellenük.
Nagy sóhajtással vettem kezembe az ásványvizemet, s közben a pohár felett tekintetem körbekémleli a termet. Egyfelől azon kellett volna gondolkodnom, honnan is érkezne a mindenkit fenyegető veszély, amire emberem célzott, és ami miatt keresztül kellene húzni az ünnepélyt. Másfelől elterelte a figyelmem, hogy nem látom Cartwright csibészes arcát sehol sem. Hová tűnhetett? Elég zaklatott volt, talán mondtam valamit, amit magára vett? Lehet, hogy valóban beszélnünk kéne, de sehol se találtam. Más hiánya is feltűnt azonban. A felszolgálók szép lassan felszívódtak az asztalok közül. Egyet sem szúrtam ki. A galériára is feltekintettem, de az őrök, akiket az elején ott láttam járni-kelni, szintén sehol.
Felvont szemöldökkel gondolkodom el, s már emelném a poharat, mikor felhangzik a hálás taps – nem a szép beszéd miatt hálás, hanem a túl hosszúra nyúlt beszéd vége miatt. Éljenzés és vakuvillogás önti el a termet most, hogy az elnök végre elhallgatott, mindenki igyekszik megörökíteni és megélni a boldog pillanatot. Ezen kívül más hangot nem hallok, de amint a poharamra nézek, tudom, hogy más is történt. Egy fegyver elsült. A hófehér terítőn ronda, mélyvörös cseppek és foltok nyúlnak el, a buborékos vízben piros örvények gomolyognak. Az első sikoltások hamarabb felhangzanak, minthogy oldalra nézzek. Nem is szükséges, hogy lássam, anélkül is tudom, mi történt.
Nem tudok mindenen változtatni. Nem tudom megfordítani az idő kerekét, vagy semmissé tenni azt, ami már megtörtént. De tudom, mi a dolgom. Az illető, aki az előbb még kedélyesen csevegett velem, most arccal előre az asztalra borulva feküdt. Nem is ő volt már, csak egy test. Tudta, mit vállal. Én is tudom.
Falfehér arccal pattantam fel, hogy pár lépést hátráljak. Próbáltam nem a pánik szakadékjába esni, és valami hasznosabbat tenni. Az utóbbi igazából segített az előbbivel. A sikoltozó szőke lányhoz ugrottam, és elrángattam a közelből. A kezébe nyomtam valakinek, egy kevésbé eszét vesztett, de azért sietősen kifelé igyekvő illetőnek, majd visszafordultam az asztalhoz, és anélkül, hogy hozzáértem volna a testhez, eszembe véstem minden apró részletet. A kimeneti sebet, a lövés szögét, a vérnyomokat a terítőn… Többek között azonnal világossá vált számomra, hogy úgy lett, ahogy sejtettem, és a lövés fentről érkezett.
Fürgén átvágtam a kavarodáson, próbáltam megtalálni a feljáratot, ahonnan a galériára lehet jutni. Egy sor információt próbáltam egyszerre rendezni a fejemben, és még több kérdést sorba állítani. Mágus volt a gyilkos, vagy egyszerű mugli bérgyilkos? És a megbízók? Vajon itt van még? Menekül, vagy beáll a tömegbe?
A gondolatok azonban egyszerre, varázsütésre elhagynak. Amint az árral szemben próbálok haladni, hirtelen egy ismerős, kék szempárba botlok, és az majdnem mindent feledtet velem.
- Christopher – bukik ki belőlem a név egy sóhajtással és egy pillantással, amiben minden benne van. Iszonyat, részvét, néma üzenet, hogy ugye ő is látta ezt? Aztán egy kérdés, amit viszont nagyon is szavakba öntök: - Hol voltál?

..a trágár szavak esélyesek...

A tömegnek van előnye és akad hátránya is. Az arcok összefolynak, egyetlen nagy masszává, amolyan soknyakú ezerkarú szörnyeteggé, aminek néha egy-egy részletét tudod csak kivenni. Egy szemvillanást, egy vállívet, egy ruhafoszlányt, egy hangot, egy kiáltást, egy érintést, esetleg lökést. De ha benne vagy, ha felfalt, akkor nem látod a teljes összképet.
Ha akarnám sem tudnám a pánik kellős közepedte megtalálni Annát. Pont ezért nem is akarom. Igaz hogy ettől függetlenül hol jobbra hol pedig balra pislogok, remélve hogy csak kiszúrom a szigorú kontyba rendezett immár vérpettyes nyakívet, de csak kudarccal végződik a kísérletem.
Mit is vártam? Még ha esetleg fel is villanna kecses alakja, akkor sem biztos hogy sikerülne az emberek masszáján át elérnem őt. Így hát csak megyek magam is az árral úszva mígnem...
- Christopher!
Nem is a nevem lep meg, hogy valaki történetesen a keresztnevemen szólít, bár meg kell hagyni, erre is kevesen hivatottak. Keveseknek engedem csak meg. Nem, ami felettébb magára vonja a figyelmem a hangszín, az a kétségbeesett, félénk, aggódó és reménysugarat adó kis rebbenés, ami a nevembe belecsendül. És oda sem kell fordulnom, tudom jól kié ez a hang.
Volkova ott áll előttem, teljesen sértetlenül fizikálisan. Mindössze az arcán van mély döbbenet, lesúlytottság és a tekintetében van valami megmagyarázhatatlan pánik.
- Hol voltál?
Kedvem lenne beszólni neki hogy épp egy pincérnőt basztam aranyom helyetted, de a mondat a nyelvem hegyéről visszacsúszik. Valami van a tekintetében, ami nem engedi hogy még meg is sértsem, mert tudom, ha megteszem, akkor talán örökké éket szabok kettőnk közé.
- Hátul telefonáltam...
Ordas hazugság, de még mindig jobb mint bármi más.
- Holnap el kell utaznom Rómába egy tárgyalásra...
Nem értem miért is magyarázkodom. Azt meg végképp, hogy miért is kötöm a nő orrára, hogy nem leszek a városban. Nem úgy tűnt, mint akit cseppet is érdeklek azon kívül hogy piszok mód imád idegesíteni. De még így is van valami belső késztetésem, ami azt az elesett félelmét el akarja oszlatni mondhatni azonnal.
Talán ezért is fogom meg a kezét szelíd határozottsággal. Tenyerem a meleg kézfejére simul, de nem követelőzően hanem finoman érinti csak, szinte kérlelően. Két oldalról emberek löknek meg szinte félpercenként, ergo nem épp a legideálisabb helyzet ez annak a megvitatására hol a frászba is dekkoltam ezidáig. Ezt beláthatja ő maga is. Erre próbálom a magam sikamlósan finom módján felhívni a figyelmet, na meg persze arra hogy jobb talán távozni, hacsak nem akar a mugli rendőrökkel bájcsevegni.
A hulla még mindig előreborulva fekszik az asztalon, ahogy a lövésem eltalálta. Fél tized másodpercre tekintek csak rá ahogy a tömeget vizslatom hogy melyik kijárat is lenne a legcélszerűbb nekünk.
- Kereket kellene oldanunk..
Igazából ez egy kijelentés nem pedig parancs. Félig-meddig talán kérlelés is, az a ki nem mondott fajta. Elindulok de el is engedem a kezét. Már ennyitől is bizsereg a bőröm, és nem fogom cibálni mint legutóbb az orosz seggfejek elől. Nagy kislány, ha akar úgyis velem jön. Ha meg nem, akkor sok szerencsét kívánok neki a kijutáshoz. Én, a magam részéről megcélzom a balra eső legközelebbi kaput, ahol az emberek kisebb de testesebb csoportja verődött össze. Tudom jól hogy a pálcával néhány bűbáj és rögtön a szabadban leszek, onnan meg már abszolút könnyű lesz kereket oldani.
A kopók két hétig nem fognak Londonban találni, addigra lefülelik a pincért és elcsitul ez az egész ügy. Ideális minden, szinte teljesen.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=WZjFMj7OHTw)

(http://brandtrend.hu/media/2018/02/MOSZ-2018.02.17.-127.jpg)(https://i.pinimg.com/originals/af/01/59/af01593a42478eedd344c1937146c933.gif)

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Nagyon határozott elképzelésem volt arról, hogy hova megyek, hogy mit csinálok, és hogy mit akarok. Egészen addig, míg bele nem futottam a fickóba, aki valahogy mindig eltérít az eredeti szándékomtól... Egy kis pillanatra feledteti velem a borzalmat, s a látványa kizökkent annyira, hogy az felér még egy lakattal az ajtón, mely mögé azokat az érzelmeket rejtem, melyek most egyáltalán nem volnának hasznomra. Ott lapulnak a friss és irtózatos emlékképek mellett... Az előbb még beszélgetsz valakivel, a következő pillanatban a poharadban vöröses-rózsaszín foltok kavarognak. Az imént még tudom, hogy fel kell jutnom a galériára, mielőtt ideérnek a hatóságok, de most itt állok, nézek a jeges kék szempárba, és fogalmam sincs, mit tegyek.
- Hátul telefonáltam...
- M-hm - veszem tudomásul egy mellékes bólintással a dolgot. Miért is szaladt ki ez a kérdés a számon? Talán mert őt kerestem, amikor a lövés eldördült. Abban a pillanatban egy dolog kifordította a világot a sarkaiból egy kissé, és azzal, hogy ezt az apró részletet tisztáztam, mintha jobb lett volna. Nem mintha érdekes lett volna, de mégis.
- Holnap el kell utaznom Rómába egy tárgyalásra...
Némán hallgatom, és összerezzenek, mikor hozzám ér. Így, hogy megfog, a lökdösődő, pánikoló tömeg nem tud minket elsodorni egymástól - csakhogy a másik irányba visznek, mint amerre menni akartam.
- Kereket kellene oldanunk..
Hirtelen elenged, s ez úgy hat rám, mint a viharos tengeren hányódó hajóra, ha bevonják a vasmacskát. Furcsa ez a többesszám, de annyira nehezen forognak az eszem fogaskerekei, hogy nem tudom eldönteni, csak szófordulat, vagy arra gondol, hogy tartsak vele... Nem tudom hova tenni a hangsúlyt sem. De tetszik a gondolat.
Olyan könnyű lenne. Hagyni, hogy vezessen, mint a múltkor, beülni valahova, feloldódni egy pohár jó erős vodkában, sodródni tovább a tömeggel. És vele. Olyan jó lenne, nem tudom megmagyarázni magamnak, miért, de így van. Elgyengülök ugyan, de csak egy pillanatra. Mivel már nem fog, fizikailag nem köt semmi. Arrébb lépek az emberek útjából egy félreesőbb pontra, hogy ne lökdössenek.
- Igen... Igen, csak muszáj volna legalább a mosdóba... csak egy pillanatra... - Hosszan pislogok, zaklatottan sóhajtok, és végigmutatok magamon. Alkalomhoz illik a vörös ruhám, de a még vörösebb foltok elcsúfítják. Biztosan ő is látja. Még egyet sóhajtok, kétségbeesettségemet most hagyom leplezetlenül kiülni az arcomra. Egyetlen őszinte, mély pillantás, amivel mindent üzenek neki, ami a fejemben jár. És még többet. Ennél őszintébb sajnos nem lehetek. Ez is elmúlik, s villámgyorsan összeszedem az önuralmam.
- Rendbe szedem magam, az csak pár pillanat, aztán megyek én is. Hátha találkozunk a kijáratnál - teszem hozzá, hangomban halk reménykedéssel, de már fordulok, kihasználom a hirtelen lendületet, így sikerül végleg elhatároznom magam.
A kavarodásban úgy vágok át, mint jégtörő hajó a fagyott tengeren. A mosdó irányába sietek, ahol már ritkul a tömeg, csak a távoli sikoltozás, szörnyülködés hangjai kísértenek itt a néptelen folyosón. A biztonságiak és a rendőrök még ide se értek, hiszen nem telt el sok idő. A mosdó helyett azonban végre rálelek a megfelelő feljáratra.
Biztos voltam benne, hogy senki sem lesz itt. Az ajtóra tett figyelmeztetést határozottan figyelmen kívül hagyom, de semmihez sem érek hozzá, varázslattal tárom fel az utat. A galéria üres és tisztának tűnik, pedig tudom, hogy nem rég egy piszkos alak rejtőzhetett itt. Óvatosan meglapulok a takarásban, s vetek egy pillantást odalentre, ahová épp ekkor érnek oda valami fontosnak tűnő emberek. Felmerül bennem; vajon a százfűlé főzet hatása elmúlik vagy megmarad-e a halál beállta után? De a válaszra nem emlékszem, és nem is lényeges most. Más miatt vagyok itt.
Profi munka. Se egy hajszál, se egy ujjlenyomat - de ami azt illeti, én nem is vagyok nyomozó, hogy ezeket szakszerűen feltárhatnám. Nekem más módszerem van, hogy kiszagoljam az igazságot.
Már nem két topán, hanem négy fekete mancs lépdel a vörös padlószőnyegen hangtalanul. Lehet, hogy sok nagykutya megfordult itt ma este, és lehet, hogy az egyik bizony egy aljas gyilkos is, de én viszont farkas vagyok. Nem hagyom annyiban ezt a dolgot. Ha valaki a fajtám beliekre vadászik, bármi legyen is az ok, én megtalálom.
Az ébenszín farkas érzékeny orra óvatosan szánt végig a korlát tövénél. Úgy lapulok, hogy biztosan senki se láthasson meg. Így is mozdulatlanná dermedek, mikor alant valaki felfelé bök, s megüti fülemet a "galériáról" szófoszlány. Odakapom tekintetem. Innen jól látszik a hely, ahol az áldozat ült. Felborzolódik a szőr a gondolatra a hátam, hogy én is épp olyan könnyű célpont lettem volna innét, hogy ott ültem, épp valaki más után nézelődtem, az italom után nyúltam...
Végre megüti az orrom az aroma, amit kerestem. Enyhe, füstös lőporszag és még valami, egy emberé. Éreztem már valahol? Farkasként annyival erősebb, részletesebb minden illat... Az eszembe vésem, minden idegszálammal koncentrálok rá. De több időm nincs. A nyitvahagyott ajtón még a farkas üget keresztül, de a lépcső felső fokára már a topán nehezedik. Közben veszem elő a pálcám, hogy egy intéssel eltüntessem a vérfoltokat, bár tükör nélkül csak remélhetem, hogy maradéktalanul sikerül. Azon kellene járjon az eszem, hogy hogyan fogom megszerezni a ma esti vendég és személyzetlistát, és hogy vajon a mugli rendőrségtől hogy varázsolom ki azokat a részleteket, amikre még szükségem lehet... De ahelyett én azon morfondírozok, vajon Cartwright megvárt-e, ott maradt-e az épület előtt.

..a trágár szavak esélyesek...

Nem tudom meggyőztem-e a válaszommal vagy sem. Olyan nehéz rajta kiigazodni. És olyan kevés időnk van. Nekem pedig még inkább. Tudom, hogy indulnom kell. Három sarokkal odébb Taylor felvesz a limóval és egyenesen hazavisz vagy akár már rögtön a reptérre ha úgy akarom. Végtére is akár az esti géppel is mehetnék. Csak egy telefonba kerülne, tényleg.
- Igen... Igen, csak muszáj volna legalább a mosdóba... csak egy pillanatra...
Hirtelen nem értem miért is kell épp most épp ilyen esetben mellékhelyiséget látogatni. Aztán a lány arcán megtalálom a megfejtést. A ruha bár olyan sötét mint a vér mégis elüt kissé a valódi vértől. Már tudom miért nem akar így rögvest a koromsötét utcákon lófrálni, még akkor sem ha én ezt alapvetően nem hagynám.
- Rendbe szedem magam, az csak pár pillanat, aztán megyek én is. Hátha találkozunk a kijáratnál.
Csak biccentek neki egyet, hogy hát rendben. Már tudom, ha valaki menni akar, akkor azt nem lehet megállítani. Annak idején Sophie tökéletes megtanított erre a saját érzelmeim rovására. Azóta... azóta nem szerettem senkit, nem érdekelt senki és nem is foglalkoztam senkivel. Talán pont így jó is ez, pont így tökéletes... csakhogy Anna mégis valahogy más. Iránta hiába akarnék közömbös lenni, képtelen vagyok. Van valami a szemeiben, ami nem hagyja hogy csak úgy kisétáljak innen leszarva hogy is van. Márpedig... ezt kell tennem. Nem érte, hanem magam miatt.
Talán csak bizonyítani akarom hogy nem számít ő sem, mint ahogy Sophie-n kívül egyetlen másik nő sem. Talán csak el akarom hitetni magammal hogy ami mélyen bennem tiszta az amúgy nem is az valójában. Talán csak azt akarom, hogy ne legyen, mert ha beismerem, akkor csak minden túlkomplikálttá válik.
Így hát mindössze biccentek mint aki elfogadja és tudomásul veszi az egészet. Aztán elfordulok tőle és nem figyelem tovább mit és merre csinál. Megyek a magam útján, ki a tömeggel együtt a friss levegő irányába.
A tüdőm hálásan szívja be az esti hideget és egy percig szinte új, szinte más embernek érzem magam. Csak mikor újra pislogni kezdek a város tompa fényeinek kavalkádjába jön a felismerés... én ugyanaz vagyok, aki eddig.
Eltopogok pár pillanatot, nem is igazán Annára várva, inkább csak a dilemma miatt. Várjam meg? Lenne értelme? Tudom hogy ezt kérte, vagy legalábbis ezt reméli... De... valóban így lenne? Vagy ez csak egy újabb játék?
Nehéz eldönteni, azt meg még inkább hogy akarok-e ennyire gavallérnak tűnni?
Le kellene szarnom őt, úgy istenesen igen. De valahogy mégsem megy.
Aztán persze kell egy perc majd még egy mire döntök. Engem ugyan ne befolyásoljon senki...
A telefonom öles lépteim közepedte előkapom. A második tárcsázásra már a recsegő hang bele is szól a telefonba. Halkan vakkantom bele az utasításokat. Glower és Landstreet sarka, a megszokott találkapont. Már épp a sarkon fordulnék be mikor megtorpanok.
A Hilton épülete akarva akaratlanul is magára vonja azúrkék tekintetemet. A fények innen nyugodtnak tűnnek. Semmi rendbontás. Semmi zsibongás. A zsaruk nem értek még ki. Lassú tetűk. Mennyi idő lehet vajon? És Annának mennyi kellhet?
Elfog a dilemma.
Nem szabad visszamenned...
Sophie hangja élesen, tisztán vehető ki. Körbepillantok meglepetten, de az utcán egyedül ácsorgok. Csak hallucinálnék?
- Ah, bassza meg!
Káromkodom el magam és elindulok vissza, amerről jöttem. Nem megyek az épület elé, csak a sarkához árnyékba, takarásba. Onnan figyelem a kijáratokat, már amelyiket tudom. Remélem Volkovának van annyi esze hogy nem a túloldalon jön ki.
Minden másodperc idegörlően hosszú. Képes vagyok vásárra vinni a bőröm miatta? Hisz ennek a nőnek még egy jó szava se volt hozzám jóformán...
Mikor meglátom megdobban a szívem. Figyelem merre fordul hogy keres a tekintetével. Szívből remélem hogy engem. Épphogy csak kilépek a fényre, hogy észrevegyen, majd vissza is húzódom. Megvárom hogy ha akar ő jöjjön hozzám, én addig elindulok az utcán arra, amerre két sarokkal odébb feszed a kocsi. Kb félúton állok csak meg és fordulok vele szembe mikor már biztonságosnak tűnik a környék.
- Jól vagy?
Pillantásom végigméri tetőtől talpig. Áthatóan. De mindössze ennyi. Nem érek hozzá. Magamra erőszakolom az önuralmat. Muszáj, mert ha nem tenném... talán elárulnám magam. Azzal pedig mindketten rajtavesztünk.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=WZjFMj7OHTw)

(http://brandtrend.hu/media/2018/02/MOSZ-2018.02.17.-127.jpg)(https://i.pinimg.com/originals/af/01/59/af01593a42478eedd344c1937146c933.gif)

Nagykutyák és farkasok

2000. április

A lépcső aljában meglapulok, mert hallom, hogy sietős léptek dobognak el a forduló előtt. Két felszolgáló siet el előttem, de szerencsére nem pillantanak oda, arra a sötét sarokra, ahol én vagyok. Bár az egyenruha valamelyest elrejti, mindketten vállas, kemény kötésű alakok.
- Francba az egésszel - morogja az egyik, mire a másik rákontrázik.
- Mennyi szervezés, és az igazán nagy móka elmarad. Pedig sok fontos emberrel gazdagodtak volna a soraink! - Így a másik. Bár a jelzőt némiképp gúnyosan nyomta meg, tényleg bosszúsnak tűnt. De engem nem ez szörnyesztett el igazán. Hanem az enyhe, de eltéveszthetetlen orosz akcentus, mely áthatotta szavait.
- A főnökék sorai. Ezek puccos népek nekünk - pontosított a másik, aztán a továbbiakat már nem hallom, mert továbbálltak. A folyosó már üres, utánuk halott csend marad, melyet semmiképp sem szeretnék megtörni. Gyorsan arra veszem az irányt, melyről a menekülő tömeg utóhadának morajlását hallom. Egy-két kanyar után, valamint néhány oszlop takarásának hála elkeveredem közöttük.
Még mindig az orromban van az az illat. Nem fogom eltéveszteni, ha újra megérzem. Azt azonban tudom, hogy ma este már nem lesz lehetőségem "szaglászni" ez ügyben. Az azért mégiscsak feltűnő volna. A kijárat felé sodródom én is, hagyom, hogy magával vigyenek az események. Közben keresek valakit - megvárt vajon, vagy sem?
Odakint az éjszaka gyászos, fekete nyugalma fogad. Körbepillantok, félig reménytelenül, hiszen miért is várna tt rám bárki? Sokan már tovább álltak, mások zaklatott telefonokat ejtenek meg. Taxik jönnek-mennek. A távolból rendőrautó szirénázása hangzik, egyelőre halkan, de határozottan közeledve. Egy biztonsági őr épp pokrócot terít a szőke maca hátára, aki az épület előtti egyik padon hintázik előre-hátra és zokog. Valahogy irigylem azért, mert lehet ennyire őszinte, és megélheti így az érzelmeit, amiket a ma este felkavart. Én ezt nem engedhetem meg. Ő még nyakig véres, én viszont már megszabadultam a mocsoktól. Magamhoz szorítom a táskám, kihúzom magam, és megyek tovább, mintha közöm sem lenne az egészhez. Aprót nyelek, próbálom visszatessékelni torkomban dobogó szívemet a megfelelő helyére, és ennyi. Úgy készülök, hogy megyek tovább egyedül, ahogy eddig is, talán megkeresem Zane-t, minden különösebb indoklás nélkül majd megkérem, hogy szerezze meg a mugli rendőrség kezébe kerülő információkat, különös tekintettel az összes jelenlévő nevére, illetve a fotósok által készített képekre...
Aztán ahogy szokott lenni mostanság, meglátok egy, a sötétből kibukkanó jóvágású arcot, s a terveim füstté oszlanak. Nem is gondolkodom, csak teszem egyik lépést a másik után. Mit is várok ettől a találkozástól? Ugyan már, nem fgok a nyakába borulva nyávogni, hogy érzékeny kis lelkem minek lett ma kitéve. Akkor? Talán egy újabb ital? Talán néhány újabb csipkelődő megjegyzés? Játék a tűzzel, ahogy dühöng, ahogy parázsló szemével engem méreget...
- Jól vagy? - kérdezi, mikor beérem. Milyen naiv kérdés is ez, és egy ilyen helyzetben milyen nagyon hamis reményeket árul el. Szeretné talán, ha jól lennék? A törődés többet számít most, mint egy erős pia tenné, én pedig fájdalmasan nevetek fel.
- Mit hazudjak erre? - tárom szét kezeimet, majd fázósan keresztbe fonom őket magam előtt. Még mindig próbálok mosolyogni, még mindig az a terv, hogy én aztán nem fogok kiborulni, láttam már hullát máskor is, meghalni is láttam már embereket máskor is. És az is fájt. Most is fáj. És hirtelen rámtört, hogy mindig el kell fojtanom, hogy nem gyengülhetek el...
Újra elfogott az érzés, hogy Cartwright valahogy kihozza belőlem. És szeretném, hogy kihozza. Nem állok meg, lendületből odalépek hozzá, és finoman, de határozottan ölelem át fél kezemmel, fejem a vállába fúrva. Szerintem utoljára öt évesen csináltam ilyet bárkivel, de valahogy olyan megnyugtató. Erős izmainak érintésétől eszembe jut korábbi találkozásunk, eszembe jut, mi lehetett volna, ha felhívom, ha folytatjuk, ha beülünk egy újabb italra. Elgyengülök, most ez lesz, félre a szabályaimmal, jó, hogy körbevesz a határozottsága, erős karjai, cinikus félmosolya, az illata. Az illata...
Most nem mászik fel a szívem vadulni a torkomba. Csak kihagy egy ütemet a felismeréstől. Mert az az aroma, amit a galérián éreztem, még mindig az orromban van, ám most nem egy emlékkép. Valóban érzem. EZ az. Ő az.
Visszajátszom azokat a szavakat, amiket nekem mondott. Kereket kell oldania... Holnap elutazik... nem volt ott...
Nem húzódok el rögtön. Feltűnő lenne. Lassan nézek fel rá, keresem a tekintetét. Egy gyilkos tekintete ez? Megborzongok, s azon gondolkodom, hogyan tovább. Nem fordulhatok sarkon és rohanhatok el. A farkas igazságot akart. Küzdeni akart. Úgyhogy nem húzódtam el, hacsak a másik nem akarta.
- Van egy befejezetlen beszélgetésünk - mondom, s igyekszem, hogy hangom ne váljon elhalóvá. Kissé így is karcos. A mosolyom is fakóbb, pillantásom az övében kutat áthatón. - Szóval, mit tervezel, hogy folytassuk? - kérdezem, s hátrálok egy apró lépést. Ez az utolsó kérdés talán kicsit élesebbre sikerül. Nekem is vannak terveim, ami azt illeti.

..a trágár szavak esélyesek...

Közömbösnek kellene maradnom. Olyan egyszerű lenne. Olyan könnyűnek tűnik… de nem az. Kurvára nem az. Tudom mit élt át. Nem könnyű a halált elviselni, pláne nem ennyire közelről. Közvetlen közelről. Most érzem csak, hogy a kék szemekbe nézek, amik zavartságot tükröznek és mély fájdalmat, hogy talán hiba volt pont most meglépnem a dolgot.
Hiba, de nem épp végzetes hiba.
Valahol nem akarok itt lenni. Valahol már a kocsiba kellene ülnöm intéznem a dolgokat és nem foglalkozni azzal, ami ma este történt. Igen, így kellene lennie, de sok mindent az élet mindig felülír.
Pont Volkova, pont itt és pont most. Elgondolkodhatnék, hogy véletlen-e mindez, de erre nincs idő. Semmire nincs idő ahogy visszakérdez.
Jogos a fájdalma. Tudom, érzem. És tisztában vagyok vele, hogy mindezt én okoztam. Nem szívesen látom sokkos állapotban, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz azt hittem jobban viseli. Hogy közömbös lesz és leszarja. De ő nő, és ezzel nem számoltam. Talán mert legelső találkozásunkkor úgy reagált, ahogy eddig soha senki a neméből. Most azonban… elcsesztem volna?
Már épp kinyögném válaszképp a jajszerű felkiáltására, hogy semmit. Mert semmit nem kell hazudnia, pláne nekem. Láttam őt, tökéletesen. Vele is könnyen végezhettem volna, sőt igazából elég egy kicsi zavaró tényező. Nem is tagadom magam előtt mekkora seggfej vagyok hogy ekkora veszélynek tetem ki, de akkor ott… nem foglalkoztam ezzel sem. Mert azt akartam hogy ne legyen fontos, ne számítson és ne érdekeljen. Valahol még mindig így vagyok vele. Mert mi értelme? Kurvára semmi. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű és ő sem könnyíti meg a dolgomat.
Míg én erőszakkal állok ellent hogy akár a kezem felemelve az álla alá egy ujjal is hozzáérjek a puha bőréhez, addig ő közelebb lép váratlanul és átölel a maga szelíd de határozott módján.
Megakadok. Nemcsak a semmi kimondásában, de minden másban is. Egyszerűen lefagyok attól hogy ő kezdeményez, hogy ő ér hozzám szabad akaratából és hogy megérzem az illata után a teste langymelegét. Egy percig csak a zakatoló szívem dübörgését hallom, aztán berobbannak a hangok. A sóhaja mindenek előtt, és ekkor már az én kezem is mozdul. Óvóan és védelmezően ölelem körbe és szelíden tartom. Ha akar bármikor kibontakozhat, ha akar bármikor elhúzódhat. Még úgy is hogy én nem akarom hogy ez a pillanat eltűnjön.
Mélyen szívom be a levegőt míg ő a vállamba fúrja a fejét. Mélyen szívom be az illatát lehunyt szemekkel miközben arra gondolok, hogy mennyire elbasztuk ezt is. Én itt ellenállok, ő meg felülír mindent. Mekkora szemétség ez is már?
És mégis gátlástalanul kiélvezem a pillanat adta örömöt és azt a gondolatot, hogy hozzám menekült és nem a ’kísérője’ karjaiban van épp most.
Ahogy semmi, persze ez se tart örökké. Csak annyi időm van hogy halkan morogjam ki a nevét, a keresztnevét, mire felsandít rám. Nem, nem hiszem hogy emiatt, valószínű ha néma kukaként állok akkor is megtenné, de így aztán biztos. Azúrkék szemeimben még mindig ott ég a vágy, ami már a második tequila után megvolt legutóbb és azóta se csitult el. Hogy is tűnhetett volna el?
- Van egy befejezetlen beszélgetésünk.
A szavaira némán bólintok. Helyeslően, hogy igen, van. Kurvára van. Mert ő szépen fogta magát és lelépett csak úgy, minden lelkiismeretfurdallás nélkül. Nem szép dolog, kérem szépen.
- Szóval, mit tervezel, hogy folytassuk?
Gonoszkásan vigyorodom el. Nem a hol a kérdés, hanem a hogy. Erre bőven lenne tervem, de hagyom, hogy kibontakozzon az ölelésemből. Csak aztán emelem a kezem és nyúlok tenyeremmel a nyakához félig az arcára simítva a kezem.
- Rómában. Gyere velem! Ma... Most. Azonnal!
Ez kérés ugyan, de inkább félig parancsnak hangzik az első fele. Nem akarok kérlelni, nem akarok könyörögni, de a szemeimből talán kiolvashatja, hogy ezt akarom igazán, mindennél jobban. Még csak hozzá se nyúlok ha úgy akarja, csak jöjjön velem és ne tűnjön el megint a nagy büdös semmibe, ahogy eddig tette, mert megint ugyanolyanná válik, mint Sophie.
Árnyékká a múltból, amik így is pont elégszer nem hagynak nyugodni.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=WZjFMj7OHTw)

(http://brandtrend.hu/media/2018/02/MOSZ-2018.02.17.-127.jpg)(https://i.pinimg.com/originals/af/01/59/af01593a42478eedd344c1937146c933.gif)

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Vége annak, hogy a szívem a torkomban dobogjon. Vége annak, hogy a szemem őszintén csillogjon, s hogy az arcvonásaim azt tükrözzék, amit az imént még éreztem. Már nem is érzem. A fejem üres, a szívdobbanásaim némák, a szemem egyszerűen, gondolatok nélkül néz, fel Christopher megnyerő arcába, a jegeskék tekintetébe. De még csak dermedt sem vagyok, csak állok némán a karjai közt, és hallgatok. Az ő szívét, a lélegzetvételeit. A szavai még körülöttünk visszhangzanak, úgy zsongják körül párosunkat, mint egy éhes, bosszantó és lerázhatatlan szúnyograj.
- Rómában. Gyere velem! Ma... Most. Azonnal!
Érzem a hangjában az akaratot, a farkaséhes vágyat. Megrendít a lehetőség, mert olyan tökéletes volna, olyan egyszerű, olyan könnyű... Az egyik keze még az arcomon simít, a másik a derekamon nyugszik. Jobb kezes - ugrik be - így azzal húzta meg a ravaszt. Egy utolsó sóhajtás, amit megengedek magamnak, majd én is felemelem a kezem, mintha úgy akarnám én is megsimítani az arcát, ahogy ő is az enyém. Egy pillanatra sem engedem el a tekintetét, csendben és kérlelhetetlenül fogva tartom ezt a lelkes, csibészes és követelődző pillantást, ami fagyos színárnyalata ellenére olyan könnyedén olvasztaná meg a szívemet. Csakhogy az a lehetőség már semmivé foszlott, elromlott, kegyetlen irányt vett. Pont, mint megkezdett mozdulatom, amely, bár kedvesnek álcáztam, nem arra szolgált, hogy megérintsem finom arcélét.
A sötét utcán álltunk, elég néptelen is volt a környék, és szorosan egymás mellett álltunk. Csak én tudtam, hogy mi történik, ő pedig talán megsejtette, ha tudja már, milyen érzés, mikor egy varázspálca hideg hegye az ember bőréhez ér a nyakán.
- Sajnos... egyikünk sem megy. Mondd, amico, én is belekerültem ma este a célkeresztedbe? - Az én dühöm nem hangos. Nem őrjöngő, nem pusztító, s főleg nem, mert több benne a fájdalom és a csalódottság, mint az indulat. Halkan tettem fel a kérdést, átható pillantással. Fájdalmasan hasított belém az a felismerés, ami talán őt is arcba vágta, de nem rezzentem meg. Ugyanolyan nyugodtan folytattam egy pillanattal később. - Átfutott rajtad a gondolat, hogy akkor húzd meg a ravaszt, mikor én is a kereszttűzben vagyok? Lehet, hogy mindketten jobban jártunk volna - teszem hozzá színtelen hangon. Bár úgy tűnik, csak rá figyelek, azért nincs így. Résen vagyok, ha trükközne, vagy esetleg felbukkanna valaki a közelünkben, cselekedni tudjak. De erre talán nem is lesz szükség, hiszen egyelőre nem fenyegetem komolyan.
Lassan, de kíméletlenül rám borul a fáradtság. Nem a mai hosszú nap miatt, és ez nem egyszerű kimerültség. Ez az életem, ez van, belekeveredem mindig, tetőtől talpig. Mostanra fásultan, egykedvűen veszem tudomásul. Már azon is túl vagyok, hogy elegem van. Christopher eddig egy kedves, kissé kaotikus emlékű személy volt a fejemben. Egy arc, akibe jó volt ma belebotlani, és akinek a vonásain szívesen elmerengtem. Vajon milyen kifejezés ült ezeken a vonásokon, mikor kioltotta a mellettem ülő életét?
- Mondd el kérlek, miért tetted - utasítom udvariasan. A pálca meg sem rezzen, a hangszínem sem változik, de a szememből kiolvashatja, hogy megtudom, amit akarok. Nem szeretnék találgatni, ezért egyelőre féket teszek a nyelvemre. Bár szeretnék jót feltételezni, egy gonosz kis hang azonnal sorolni kezdi azokat a dolgokat, amiket odahaza, egy másik, havasabb világban egy másik férfi felhozott egyszer erre a kérdésre. Pénz, hatalom, kedvtelés, düh... Csak egy részlete a teljes listának. Nagyon mélyen azért rimánkodom magamban, hogy Cartwright hozzátegyen valamit ehhez a sorhoz - valamit, ami elfogadható, ami megemészthető. Ami eloszlatja a haragomat. Ami rávesz, hogy mondjak igent az útra, hogy vessem bele magam... Aztán fájdalmas, de beismerem, nagy valószínűséggel nem hinnék a szép szavaknak. Ismerem a történet némely részletét, s abba tökéletesen beleillik, hogy a férfi, aki nem olyan rég még megmentett előlük, most épp ugyanezen ellenségeim keze alá dolgozott.

..a trágár szavak esélyesek...

Az illata még mindig ott lebeg, ahogy a haja szálai csikandozták az orromat. Sosem volt ennyire közel még hozzám. Sosem, pláne nem önszántából. Azt a random, váratlan csókot nem nevezném igazán semminek sem, a második pedig... hát nem is tudom. Nehezen állom meg hogy ne vigyem el a mozdulatsort még tovább, de valahogy sikerül. És jó ez így, kell a távolság, a hideg fej, mert Anna így is nagyobb hatással van rám, minden téren, mint kellene.
Azzal hogy csak az arcához érek még nem követek el bűnt és nem is veszélyeztet semmi, maximum az hogy Taylor megkattan a kocsiban rám várva. Mert már kurvára nem kellene itt lennem... de ez a nő folyamatosan az utamba kerülve megállásra késztet és rendszeres improvizáció szükséges. Más esetben emiatt bosszankodnék, de nála... egész felüdülés.
Mikor az ő keze mozdul már azt hiszem, nyertem. Talán túl könnyen is megy ez a megadás, és nem vagyok annyira ostoba hogy azt higgyem a viszontlátás öröme hozza ki ezt belőle. Szimplán csak a közelségemnek tudom be, na meg persze a bent átélt stressz utóhatásának. A lány tekintete is ellágyul, és szinte már elhiszem hogy igent mond, hogy velem jön, hogy végre egyszer nem velem szembe megy, csakhogy most sem hazudtolja meg önmagát.
Az utolsó pillanatban változik csak a szeme. Akkor jelenik meg a kis szikra, a villanás, a harag magja. És ez nekem szól, egyenesen nekem. Ennek ékes bizonyítéka a pálca szúrós hegye a nyakamon.
- Sajnos... egyikünk sem megy. Mondd, amico, én is belekerültem ma este a célkeresztedbe?
- Mégis honnan...?
Kezdeném a kérdést, de el is akadok. Nem hagyja végigmondani, másrészt amúgy se tudnám. A torkomon forr a szó, mert rájövök, felismert. Franc se tudja hogy a fenébe jött rá. Honnan tudja biztosan, egészen biztosan hogy én voltam, hisz eddig még ő bújt a karjaimba védelmet keresve. Most meg... én vagyok a szemét féreg a szemében. Gyorsan változnak a dolgok, meg kell hagyni.
- Átfutott rajtad a gondolat, hogy akkor húzd meg a ravaszt, mikor én is a kereszttűzben vagyok? Lehet, hogy mindketten jobban jártunk volna.
- Egy percig sem voltál veszélyben!
A szavakat nyersen köpöm ki, mintha csak sértést vágott volna hozzám és így kontráznék vissza. Valahol talán így is van, hisz mesterlövész énem lázong, hogy ennyire amatőrnek nézik. Másrészt... miért is akarná hogy végezzek vele? Hisz ő nem... vagy, hogy... mi is van?
- Mondd el kérlek, miért tetted.
- Azt nem...
Kezdem, de el is akadok. Nem lehet lenne a mondat vége, de elég csak Anna arcára vetnem egy pillantást hogy tudjam, mára így is messzire vetettem a sulykot. Ha megtagadom a színvallást örökre elvesztem a bizalmát. Azok után ahogy bent viselkedett a lelkemben lévő démon arra bíztat, szarjak rá. Csakhogy már én is belefáradtam az álladó makacskodásba és ellenkezésbe. Megadóan sóhajtok és lehunyom a szemem. A fáradtság kezd rajtam is látványosan kiütközni. Nem sokat aludtam, rendesen pedig napok óta nem tudok. Megint Sophie zaklat ébren és álmomban.
- Ó cseszd meg! Rendben. Rendben! Elmondom. De nem itt! Itt veszélyes.
Körbenézek a sikátroszerű szűk utcán. A rendőrök már beértek és már meg is kezdhették eddigre a helyszínelést. Nemsokára a környéket fésülik át és ha nem pucolunk minket is előszednek. Nem szívesen dekkolnék még Anna miatt se egy éjszakát egy cellában vagy egy kihallgatószobában meglincselve.
- Két sarokkal odébb vár a kocsi. Elmondok mindent csak gyere velem.
Elengedem az arcát és felemelem mindkét kezem. Lássa csak nem alkalmazok ellene erőszakot, se muglit se testit se varázsvilágbelit. Rábízom a döntést és ezzel valójában önmagam is.
Vajon ez a mai nap újabb kurva nagy hibája lenne?

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=WZjFMj7OHTw)

(http://brandtrend.hu/media/2018/02/MOSZ-2018.02.17.-127.jpg)(https://i.pinimg.com/originals/af/01/59/af01593a42478eedd344c1937146c933.gif)

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Ha valaki messziről figyelt minket, úgy tűnhetett neki, mintha összeölelkeztünk volna. Két fiatal egymáshoz bújva - nincs ebben semmi különös. Ez volna rendjén, csakhogy a mi esetünk ennél fájdalmasan különkegesebb.
- Mégis honnan...?
Egy kis fénypontot jelent ez a kérdés a sötétségben. Egy apró, halvány vigaszt, és hogy miért? Mert a sok düh, félelem és csalódás mellett most némi hálát érzek, amiért nem futunk fölösleges köröket azzal, hogy megpróbál tagadni. Megkönnyebbülök azon, hogy tart valamennyire, hogy nem néz ostobának. Cserébe én válaszolok a költői kérdésre.
- Megvannak a módszereim. De nem könnyítetted meg a dolgom. Profi munka. - Bár a puszta szavak arra utalnának, nincs ebben a kijelentésben semmi elismerés. Ugyan elítélés sem, csak tényeket állapítok meg. Következtetéseket pedig már magamban vonok le.
- Egy percig sem voltál veszélyben!
- Ebben a pillanatban is veszélyben vagyok - mondom halkan, nyugodtan, de megingathatatlan határozottsággal. Bár az én kezemben van a pálca, és az ő nyakának szegeződik a gyilkos fele, nincsenek illúzióim. Ez a varázsfegyver egyben az utolsó szalmaszál is, egy fuldokló utolsó esélye. Ha csak magában van is, jóval magasodik fölém, karcsú, keskeny vállamnál az övé kétszer szélesebb és izmosabb. Puszta fizikai erőpróbában is fölém kerekedne, de láttam, hogy hogyan küzd mágikus módon. Ujjaim egy hajszállal szorosabban fonódtak a fényes fűzfa-nyélre.
- Azt nem... – Nem vitatkozom szóval. Egyszer olvastam, hogy az emberi kommunikációban sem játszanak a szavak akkora szerepet, mint gondolnánk. Csupán pár százaléknyit számít. Úgyhogy némán nézek rá tovább, s a szám helyett szikrázó szemem, s továbbra sem változó arckifejezésem, testtartásom üzeni neki: - De igen! Az üzenet pedig célba ér.
- Ó cseszd meg! Rendben. Rendben! Elmondom. De nem itt! Itt veszélyes.
- Neked. Nekem itt is – nyomom meg az utolsó szót jelentőségteljesen. De úgy tűnik, a mentőötletéhez nem meglepő módon igyekszik ragaszkodni.
- Két sarokkal odébb vár a kocsi. Elmondok mindent csak gyere velem.
Összerándul a gyomrom attól, ahogy felemeli a kezét, és a lehetőségtől, melyet felvázol előtte. Olyan jó lenne engedni neki. Jó lenne megbízni abban, hogy betartja a szavát, hogy nincs hátsó gondolata, hogy szépen elmond mindent. Jó lenne, ha merném messzebb engedni, ha volna bátorságom elvenni a nyakától a pálca gyilkosabbik végét. Csakhogy ez hiú ábránd. Amikor megmozdul, a varázspálca hegye is finoman megremeg. Résen vagyok, de mikor látom, hogy ártalmatlan dologra készül, nem teszek további lépéseket.
- Sajnálom, Cartwright, itt maradunk. Egy egyszerű kérdést tettem fel. Egyetlen szóval is válaszolhatsz. Mondj nekem egy szép szót, vagy egy mocskosat, annyi elég, hogy eldöntsem, mit tegyek. Segítsek példákal? Pénz, hatalom, munka, esetleg nő? Vagy faji utálat? – Szenvtelenül kezdem sorolni, de féket kell tennem a nyelvemre, mert egyre rosszabb és dühösebb szavak jutnak eszembe. Tényleg, mi van, ha tudta az áldozata fajtáját, és ezért tette, amit tett? A Falka csinált már ilyet, a legjobb és legolcsóbb húzás egy vérfarkasgyűlölőt rávenni arra, hogy a nemkívánatos személyt félreállítsa az útból… De nem engedhetem meg magamnak, hogy felforrjak, így összecsattanó fogakkal hallgattam el, s néhány zaklatott lélegzetvétellel megnyugtattam magam. Addig vagyok előnyben, míg hideg a fejem. Mert csak addig tudom használni, és igazából ez a legfontosabb fegyverem, azt hiszem az egyetlen, amivel fel tudom vele venni a versenyt. Amint a magasba emeli a kezeit, próbál ártatlan képet vágni, közben azonban még jobban fölém magasodik. Ez a kifejezés egyébként is idegen csibészes arcától. Bár ne kellene így farkasszemet néznem vele. Próbálok nem engedni a hatásnak, amit szelíd, nyugtatónak szánt gesztusai keltenek bennem.
- És ne bohóckodj. Tedd le a kezed, mielőtt valakinek feltűnik – figyelmeztetem, s most először finoman, bosszúsan összehúzom a szemem.

..a trágár szavak esélyesek...

- Megvannak a módszereim. De nem könnyíted meg a dolgom. Profi munka.
Ugyan a hangjába egy csöpp elismerés sincs az én arcomra mégis a jól ismert elégedett félmosoly kúszik. Mert valahol ez igenis elismerés, még ha nem is az a teljesen behódoló fajta, amit úgy szeretek. Nem baj, ért már ettől rosszabb is, és valljuk be, Volkovától ez már szinte félsiker. Nem állítom hogy nem esne jól ha nyíltan beismerné hogy bejön a munkamorálom, de evidensen most ő a sértett fél és még azt se ismerné be hogy az ég igenis kibaszottul kék. Így hát csak az elégedett arckifejezésemmel bosszantom, semmi mással. Nem is igazán kell, mert rögtön felcsattan a ’veszély’ szó hallatán.
Nem értem mit hisztizik, hiszen haja szála sem görbült és voltaképp azzal, hogy itt kint ácsorgunk okozza saját magának a legnagyobb gondot. De hajthatatlannak tűnik ebben is mint oly sok mindenben.
Jobbnak látom hát ha beleegyezek bármibe és szinte mindenbe. Amúgy sincs hangulatom vitázni vele, pláne nem most, mikor kurvára a Heathrow felé kellene tartanom és már hívnom az amerikai kapcsolataimat.
Csak egy grimaszt vágok mikor visszavág nekem újra. Megszokhattam volna már, és valójában nem lep meg de azért bosszant. Hogy lehet ennyire hisztérikusan makacs és mellé még szexi is?
- Sajnálom Cartwright, itt maradunk. Egy egyszerű kérdést tettem fel. Egyetlen szóval is válaszolhatsz. Mondj nekem egy szép szót vagy egy mocskosat, annyi elég, hogy eldöntsem, mit tegyek. Segítsek példákkal? Pénz, hatalom, munka, esetleg nő? Vagy faji utálat?
Meglepve pislogok és próbálok a számonkérés felett túllépve felocsúdni. Mikor még rám is pirít hogy ne bohóckodjak egy sértett kisgyerek módjára fonom össze karom magam előtt és szusszantok.
Kibaszottul bosszant. Ma már másodjára.
- Először is nem bohóckodom. Másodszor itt kurvára veszélyben vagy míg a kocsiban nem lennénk, de rendben.
Sóhajtok egyet lemondóan, megadóan.
- Egy szó? Ennyi kell neked? Hallottál már olyanról hogy beépülés? Mert ha igen akkor kurvára ajánlom az értelmét is. Most pedig engedelmeddel nem várom meg míg rám találnak a zsaruk. Még miattad sem csukatom le magam!
Közlöm dölyfösen és azzal a lendülettel el is fordulok tőle. Nem érdekel a hisztije, a követelőzése. Azt hiszem így is túlteljesítettem. Leszarom, ha sóbálvány átokkal súlyt vagy megcrucióz, nem fenyeget azzal a nádszál pálcájával bár tudom, jó varázsló, ügyes kis boszorkány és könnyen elintéz ha valóban akar.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=WZjFMj7OHTw)

(http://brandtrend.hu/media/2018/02/MOSZ-2018.02.17.-127.jpg)(https://i.pinimg.com/originals/af/01/59/af01593a42478eedd344c1937146c933.gif)

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Valamit rosszul csinálok. Van képe így vigyorogni, mikor pedig semmi oka sincs a jókedvre. Kőszobor arccal bámulok vissza rá, de inkább csak nézem, próbálom nem látni. Az elégedett, az öntelt képét. Kár, hogy az elismerés, ami elhangzott, nem kedves és nem dicsérő. Bosszant, hogy mégis annak vette, de inkább tovább lépek a dolog felett. Vigyorogjon csak, míg megteheti.
Legalább a kezeit leengedi. Bosszúsan fújom ki a levegőt, ezzel szinkronban, s futólag körbefülelek. A közelünkben senki, távolabb lődörögnek csak emberek, s elmegy egy autó. A rendőrautók szirénázása egy sarokkal arrébb egy darabig ugyanolyan hangosan szól, jeléül annak, hogy megálltak, majd az aggasztó hang elhallgat. Csak a város zaja marad, meg Cartwright magyarázkodása.
- Először is nem bohóckodom. Másodszor itt kurvára veszélyben vagy míg a kocsiban nem lennénk, de rendben.
- A kocsiban egy gyilkos mellett ülnék. És nem lenne a torkán a pálcám – jegyzem meg velősen. Ha az előbb olyan nagyon magára vette a nem dicséretnek szánt megállapítást, akkor ezt most elképzelhető, hogy elítélésnek fogja fel – nagyon helyesen. Nem mintha ne hozott volna össze a sors más hasonló alakokkal, akik embertársaikra vadásztak, vagy áldozataikkal ásatták meg azok sírjait. De ez most más volt. Más, mert Róla nem gondoltam volna.
- Egy szó? Ennyi kell neked? Hallottál már olyanról hogy beépülés? – Talán az egyetlen szót mondta mely nem volt a listámon. A pálca most először igazán megremegett a kezemben, s egy kicsit lejjebb engedtem. De csak egy kicsit. - Mert ha igen akkor kurvára ajánlom az értelmét is. Most pedig engedelmeddel nem várom meg, míg rám találnak a zsaruk. Még miattad sem csukatom le magam!
A hátába küldhetnék egy átkot. Erős is a kísértés, amiért csak így itt hagy, de a kíváncsiságom győz. Elkapom a kezét – bár testi erőben nem versenyezhetek vele, a meglepetés ereje talán kipótolja a hiányzót, és visszafordul felém, meg a rászegeződő fűzfapálca hegye elé.
- A zsaruknak fogalmuk se lesz, hogy te voltál. Én viszont tudom. Úgyhogy mutasd kérlek, hol az az autó, mert ezt a beépülést azt hiszem, részletesen szeretném hallani – kérem csendesen. Érzem az ujjaim alatt az izmait feszülni, látom a szeme szikrázását, és hazudnék, ha azt mondanám, nem érzem úgy, hogy az életemmel játszom, amikor belemegyek, hogy egy autóba üljek vele. És mégis… Nincs ellenemre annyira ez a játék, mint kellene.

..a trágár szavak esélyesek...

Természetes hogy visszaszól. Nem bírná ki hogy ne. Amikor kimondja hogy gyilkos, meghűl az ereimben a vár. Valóban az vagyok, nincs ezen mit szépíteni. De a hangsúly amivel kimondja és a tudat hogy ezt gondolja rólam... az szíven üt. Nem is értem miért számít ennyit a véleménye. Rend szerint leszarom a társadalmat, az embereket és úgy a médiát is. Valamiért ennek a nőnek a szavai, a gondolatai mégis meghatározóak számomra. Nevetséges, de kicsit olyan mint egykor Sophie volt. Csakhogy Soph esetében megvolt a közös múlt, a közösen eltöltött idő és az, hogy szinte együtt nőttünk fel.
Anna ellenben mindössze csak két alkalommal botlott az utamba, eddig.
Miért? Miért számít? Miért érdekel? Miért zavar hogy gyilkosnak lát?
A kérdések ott tolognak bennem, megválaszolatlanul. Ez még jobban felpaprikáz, hisz tudom jól talán sosem nyerek rá értelmes magyarázatot. Vagy ha mégis, akkor ahhoz túl mélyre kellene leásni magamba, ahhoz meg sem időm se energiám és ingerenciám nincs. Mert nem vagyok az a lelkizős típus. Kurvára nem.
Inkább csak dühös pillantást küldök felé, de nem kommentálom a megjegyzését. Pedig tudnám hogy. Mert ez a gyilkos legalább megválogatja az áldozatait míg az orosz haverjai nem kifejezetten. És ez a néma felháborodás tör ki belőlem mikor újfent számon kér.
Ő engem. Pedig semmi joga nincsen rá. Mindegy ez is olyan már, amit leszarok. Teszek magasról immár az illemre vagy arra hogy pár perce még hozzám bújt vígaszt és menedéket keresve. Már nevetnék a jeleneten újra és önmagamon hogy egy pillanatig is elhittem, valóban őszinte ez a nő.
Mert nem.
Inkább egyszerűbb elfordulnom tőle és tojnom rá. Elindulok az utca túlvége felé, minél messzebb kerülve a Hiltontól. Várom a falba vagy épp a hátamba csapódó átkot, de az elmarad. Cserébe nem jutok sokkal előrébb, mert ujjak görcsös markolása késztet megállásra. Nem olyan erős hogy ne tudnám könnyű szerrel kitépni a karom, ez nem igazán ellenfél nekem, de mégis, ahogy a felkaromat érinti, megtorpanok. Kérdőn pillantok hátra, kissé immár féloldalasan. Most mégis mit akar?
- A zsaruknak fogalmuk se lesz, hogy te voltál. Én viszont tudom.
Hát persze. Ő tudja. Ő mindent kibaszottul jól tud. Jobban, mint én, aki benne van a szakmában... mióta is? Öt éve? Vagy tíz? Hiába profi munka, nem akarok kockáztatni. Nemcsak a szánalmas mugli rendőrség vagy a még szánalmasabb aurorparancsnokság miatt. Nem, ezzel a manőverrel félig az oroszoknál is kihúztam a gyufát, mert idő előtt cselekedtem. Valószínű ezzel keresztbe szántottam nagyszabású terveiket, de nem tudnak igazán belém kötni. Csak az áldozatot választhatja ki minden kuncsaftom, az időt és a helyszínt én döntöm el, ez nyilvánvaló.
- Úgyhogy mutasd kérlek, hol az az autó, mert ezt a beépülést azt hiszem, részletesen szeretném hallani
- Persze hogy szeretnéd. Mindenbe beleütöd az orrod, mi?
Inkább csak magamnak morgom dühösen fújtatva. Egy rántással továbbindulok, és ezzel lesiklik rólam a keze hacsak nem fürge és tartja a tempót, bár a hirtelenségtől nem valószínű hogy tudja. Tudom hogy ez talán bántja, de amilyen ő velem azt a vislekedést szívom fel és tükrözöm vissza felé. Lépteim megszaporázom leszarva, hogy jön-e vagy sem. Végtére is ő akar a kocsimba beszállni immár. És minekután olyan nagy lány, nincs szüksége a támogatásomra. Egy gyilkos támogatására, ahogy ő fogalmazott.
Magamban fortyogva fordulok be a sarkon, ahol Taylor már vár az fekete sötétített üvegű limuzinnak dőlve. Mikor meglát kiegyenesedik és már nyitja is a hátsó ajtót. Megtorpanok és bevárom Volkovát, majd intek neki, hogy szálljon be. A krém bőr ülés hívogatóan várja és pedig közben a sofőrre pillantok.
- A Heathrowra, azonnal! És húzd fel az ablakot.
Azzal a lendülettel beülök én is a kocsiba és lendületből becsapom az ajtót. Talán némiképp erősebben, semmint kellene. De még így is jobb ha azon vezetem le a feszültségem, mint máson. Mikor Taylor is beül és beizzítja a motort kitöltök közben egy adag wishkey. Meg sem kérdem hogy Anna kér-e, gondolom úgyis közli ha épp szeszhiánya van. Taylor mindeközben a sofőr és a hátsó ülés közti ablakot felhúzza így tudom, hogy nyugodtan tudunk mostmár beszélni. Figyelem a besorolását az esti forgalomba és London cikázó fényeit.
- Nos? Mit akarsz tudni? Hogy mióta találkoztunk figyelem az oroszokat? Hogy két hete megkerestek azzal, hogy ki kell nyírni ezt a pasast? Igen, tolvaj vagyok de másodállásban mugli mesterlövész. A legjobb a szakmában.
Nem tudom megállni, hogy ezt ne emeljem ki. Egyszerűen muszáj.
- Nem mondhattam nemet. A hírnevem kötelez. Másrészt pedig... tudni akartam hogy mit kavarják itt a szart az én területemen. Camden semleges, de a belváros már kurvára nem. Így hát gondoltam elvállalom ezt a melót nekik. Hatszor többet fizettek, mint a rendes ár, nem mintha a pénz érdekelne, bár... ez is csak üzlet.
Vállat vonok. Leszarom mit gondol rólam. Gondolom semmi jót. Rá sem pillantok, nem akarok azonosulni a megvető arcával. Az csak még jobban felszítaná a haragom és még inkább marná a lelkem. Ehelyett inkább töltök még egy adagot a skót italból, hogy a torkomat inkább az mardossa, mint az Anna Volkovának okozott csalódás.
Mert ezt százszor jobban elviselem.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=WZjFMj7OHTw)

(http://brandtrend.hu/media/2018/02/MOSZ-2018.02.17.-127.jpg)(https://i.pinimg.com/originals/af/01/59/af01593a42478eedd344c1937146c933.gif)

Nagykutyák és farkasok

2000. április

Minden idegszálam visítva tiltakozik. Ahogy lerázza a kezem, egy tört pillanatig csak bámulok utána. Ha most hagynám elmenni, vajon mi történne? Tudom a titkát, elég volna egy apró, elejtett bizonyíték, hogy a mugli rendőrség jó nyomon legyen… Az ő emberei meg valószínűleg az én nyomomban.
Még csak meg sem rémiszt ez a lehetőség. Csak eggyel több volna a listán. Túl gyorsan pörög már ez a körhinta ahhoz, hogy esélyem legyen kiszállni. És ez legfeljebb elszomorít. Nézem, ahogy tovább áll, ahogy alakja eltűnik a sarkon. A táskám szíjába kapaszkodok, és a pálcámba, mely most már jobbára csak biztonságból van a kezemben. Indulnom kéne, de az összes józan eszem tiltakozik. Nem futok senki után. Legfeljebb megnézem, hová megy.
A sarkon túl megpillantom a cseppet feltűnő, hosszúkás és fényűző járművet. Ha én épp menekülőben lévő gyilkos volnék, talán nem ilyesmit választanék a meneküléshez, de az is igaz, hogy nem vagyok szakavatott a dologgal kapcsolatban. Még épp látom a hívogató gesztust, amint Cartwright felém int, de mielőtt beszállnék, a sötétítet üvegben saját, szikár alakom sejlik fel előttem. Ezt szeretném látni a tükörben? Hiába csinos ruha, elegáns megjelenés, sápadt arcom fáradt szomorúságot és megingathatatlan elszántságot mutat.
- A Heathrowra, azonnal! És húzd fel az ablakot.
A kocsi ajtajának csapódása szétkergeti a viszonylagos nyugodt csendet, ami körbevett eddig. Nem rezzenek össze, de megfeszülök. Most már hálás vagyok azért, hogy „vendéglátóm” kedveli a nagyzolást. Bőven van helyem arra, hogy a számomra kényelmes távolságban foglaljak tőle helyet. Keresztbe vetem a lábam, s összefont karokkal húzom ki magam. A kezemben még mindig ott a pálca, és nem is tervezem letenni.
Némán figyelem, ahogy Cartwright elszórakoztatja magát az italával. A mélyvörös, csillogó folyadék remekül illik a kezéhez. Mintha folyékony aranyat inna, a pohárban visszatetszenek a sötétített ablakon túli város tovasuhanó, sötét árnyai. Csakúgy, mint a szemében. A korábbi találkozásunk jár a fejemben. Tudhattam volna. Tudnom kellett volna, hogy milyen valójában, és nem is csinált titkot belőle. Miért gondoltam másnak? Mert kihúzott a sárkánytrágyából? Vagy mert végre egyszer rábíztam magam valakire, és azt gondoltam, most az egyszer nem jártam vele pórul? Olyan sokáig kedves emlék volt ez – a ma este után keserű, naiv közjátékká keseredik?
- Nos? Mit akarsz tudni? Hogy mióta találkoztunk figyelem az oroszokat? Hogy két hete megkerestek azzal, hogy ki kell nyírni ezt a pasast? Igen, tolvaj vagyok de másodállásban mugli mesterlövész. A legjobb a szakmában.
Olyan szívesen az elégedett képébe vágtam volna, hogy közel sem! Még csak nem is azzal végzett, akivel kellett volna. Ezt azonban persze megtartottam magamnak. Egyelőre minden szót megtartottam, csak felvont szemöldökkel válaszoltam a kirívóan önelégült kijelentésre.
- Nem mondhattam nemet. A hírnevem kötelez. Másrészt pedig... tudni akartam hogy mit kavarják itt a szart az én területemen. Camden semleges, de a belváros már kurvára nem. Így hát gondoltam elvállalom ezt a melót nekik. Hatszor többet fizettek, mint a rendes ár, nem mintha a pénz érdekelne, bár... ez is csak üzlet.
- Attól tartok, rossz üzletet kötöttél, Cartwright – kezdtem, miután elkezdtem megemészteni a szavait. Leengedtem a kezeimet az ölembe, s lazán körbepörgettem a pálcát ujjaim között. Még nem remegnek, mert még nem raktam össze egészen a hallottak mélyebb értelmét.
– Amit megkerestél a réven, el fogod veszteni a vámon – jelentem ki szenvtelen hangon, mikor már pihentetnem kell a kezemet. A pálca enyhén remegve mutat a föld felé. A fejemben azok járnak, akiket korábban láttam így a Falka keze alá dolgozni. Azok, akik azt hitték, ez csak egy egyszeri lehetőség sok pénzt keresni. Azok, akik mára vagy nyomorult vérfarkasként tengetik életüket, vagy halottak. A példák közé magamat is odasorolhatnám. Felnézek Christopher arcába, és önkéntelenül is az a kérdés merül fel bennem, vajon járhat-e ő is úgy, mint azok? Kevés olyannal találkoztam, mint ő. Aki ennyire magabiztos és talpraesett. És végtelenül öntelt is, mellé. Nyilván jobban átlátja a dolgokat. Jobban, mint én gondoltam. És hát valóban, tudja, hogyan legyen profi, hogyan legyen erős, hogyan maradjon életben…
- Ugye tudod, hogy az ellenségeim kezére játszottál? – kérdezem, mert bár úgy csinál, mint aki nem figyel, tisztában vagyok vele, hogy igazából igen. Hiába menekül az italába. Persze, nem hiszem, hogy a kérdéssel meghatom, hiszen ki vagyok én neki, hogy számítana ez? Nem is tudom, miért mondom. Talán magamnak, mert jobb, ha saját részemre is szavakba öntve tudatosítom a tényállást. – Tudod egyáltalán, hogy ki volt az, akinek kioltottad az életét? Hogy mit tervezett? Hogy milyen ügy mellett kötelezte el magát? Túl azon, hogy a pániknak köszönhetően lényegében az ő tervét vitted véghez ma este, és ez is bajba sodorhat még Téged, megtettél valamit a Falkának, és ezért nem eresztenek többé. Hamarosan vagy te is közéjük való leszel, vagy pedig… halott… - teszem oda a végére könnyednek szánt hangon. Nem tudom, miért torpanok meg az utolsó szó előtt. Pedig nem esik nehezemre kimondani. Ez van. Minden útnak ez áll a végén, nincs benne semmi nagy rejtély. Egyszerűen talán csak nem látom valószínűségét, hogy jelen esetben ez legyen a vége. Vagy csak nem szeretném látni. De kínosan ügyelek rá, hogy a szomorúság távol maradjon arcvonásaimtól. Inkább más felé indulok.
- Megtudtad, mit akarnak… a te területeden? – kérdezem, megnyomva a birtokos jelzőt. Mivel Cartwright kerüli a tekintetem, én is inkább a mellettünk elsuhanó épületek és pislákoló éjszakai utcalámpák látványába temetkezem.

..a trágár szavak esélyesek...

Csak némán ül. Már ez is kezd bosszantani. Miss Tudálékos kisasszony hirtelen nem találja a szavakat? Meglepő. Morogva lököm le a torkomon az erős szeszt, hogy ha már más is cserébe ez is fokozza a torkomra szaladó maró kínt. Nem meglepő hogy egy gyilkosság elkövetésétől közel sem vagyok ennyire rosszul. Jó pár év tapasztalat van mögöttem, és az évek meg a rutin segít elviselni, amit a bűntudat rámér az emberre.
Bűntudat... nem. Igazából ilyen nincs is. Csak Sophie kísért, mint már öt éjszakája újra, folyamatosan.
- Attól tartok, rossz üzletet kötöttél, Cartwright. Amit megkerestél a réven, el fogod veszteni a vámon
Hangtalanul nevetek fel a hasonlaton. Milyen költői megfogalmazás. Mi ez? Valami orosz író szösszenete? Vagy csak Volkova ilyen kurva nagy epikus lélek? Morogva hallgatom tovább, mert van ebben is némi igazság. Mint minden az üzletben itt sincs kockázatmentes nyereség. Könnyen rajtaveszthetek, ahogy a legtöbb esetben is. Csakhogy itt megfejeli a tétet a területvédelem. Nem, egyszerűen nem hagyhatom hogy ezek a vodkaivó seggfejek az én birodalmamban garázdálkozhassanak büntetlenül.
- Ugye tudod, hogy az ellenségeim kezére játszottál?
Egészen eddig gondosan kerültem a tekintetét de még az arcát is. Nem fordultam felé még csak a perifériámból sem figyeltem. Inkább érdekes volt a fújt üvegpohár cirkalma, amit a kezemben szorongatok, immár üresen vagy a beszökő esti lámpafények váltakozása a sötétített üvegen keresztül. De most, ezzel a felháborodott vádaskodással eléri, hogy felfortyanó dühvel és mellé párosuló elképedéssel meredjek rá.
Mert neki, pont neki van képe engem okolni bármiért? Mikor ő semmit nem mondott el magáról? Nevetséges!
- Hogy mi?
Nem tudok többet mondani, mert ő folytatja megállás nélkül. Nekem pedig végig kell hallgatnom ha nem kapom el és rázom meg helyette inkább istenesen.
– Tudod egyáltalán, hogy ki volt az, akinek kioltottad az életét? Hogy mit tervezett? Hogy milyen ügy mellett kötelezte el magát? Túl azon, hogy a pániknak köszönhetően lényegében az ő tervét vitted véghez ma este, és ez is bajba sodorhat még Téged, megtettél valamit a Falkának, és ezért nem eresztenek többé. Hamarosan vagy te is közéjük való leszel, vagy pedig… halott…
Ostoba liba. Ostoba liba! Végtelenül ostoba liba vagy Anna Volkova.
A lelkem lázong és az arcomra sem próbálok már nyugalmat vagy semlegességet költöztetni. Minek? Faszom az egészbe. Láthatja mennyire felbasz már megint. Hát nem érti, nem bírja felfogni hogy pont ez volt a célom?
- Sosem fogok közéjük tartozni és halott sem tervezek lenni.
Ezt némi éllel, de benne bújkáló kedvességgel toldom meg. Talán félt? Azt véltem kicsendülni a hangsúlyából? Ostoba hiú ábránd lenne ez. Azért meghat hogy egyáltalán van rá lehetőség nála. Pedig még csak kétszer találkoztunk.
- Megtudtad, mit akarnak… a te területeden?
Sóhajtok. Nehéz helyzetek mindig nehéz döntéseket szülnek. Elmondjam neki? Kockáztassak? Nem mindegy már? Elnézve őt, nyakig benne van. És lassan én is alámerülök a fekete orosz tengernek. Akkor meg... édesmindegy.
- Nem teljesen. A mai este, az én szerepem szimplán figyelemelterelés volt. Gyér az orosz tudásom, de annyit kivettem pár odavakkantott szóból hogy valakit keresnek, aki ezen az estélyen biztosan jelen lesz, és azt a valakit akarják valójában megcsípni. Nos jelen pillanatban annak az illetőnek a seggét mentettem meg. És visszatérve, fogalmam sincs mire készült a barátod akit kinyírtam, de nem is igazán érdekel. A Falka így már bízik bennem és ez pont kapóra jön. A fejétől akarom lefejezni a kígyót, hogy megtanulja a britekkel és pláne velem nem tudnak ujjat húzni.
Dühösen pillantok ki, mert magatehetetlennek érzem magam. Most azonban így van ez jól, a kivárás percei és napjai jönnek. Elnézem, ahogy az autó a pályára kanyarodik fel az esti forgalomba. A város lassan tovatűnik mögöttünk.
- Nem kell megértened ezt, nem várom el. De ne tégy úgy mintha te mindent jobban tudnál. Nem ismersz engem semennyire sem. És leszarom hogy elítélsz!
Parázsló pillantással meredek rá. Igazából csak leszarni akarom hogy elítél, de nem megy. Mélyen legbelül kicsit bánom hogy megbántottam egy számomra vadidegen ember halálával. De a kényszer, a szükség nagy úr. Ha bizalmat akarsz áldozatot kell hozni. Vajon Anna erre képes?
- Itt nem leszel biztonságban. Taylor kitesz ott, ahol szeretnéd. Menj északnak, tűnj el egy időre. Az ügy pár napon belül elcsitul úgyis, erről gondoskodtam. Vagy... gyere velem. Gyere velem Rómába, egyetlen hétre... kérlek.
Nem sűrűn használom ezt az utolsó szót. Sőt, szinte soha. De Anna megint kihoz belőlem valami olyat, amit eddig csak Sophie tudott. És mindössze most először küzdöm le a köztünk lévő távolságot az ülésen hogy kezem az ő pálcát szorongató kezére tegyem. Mintegy ezzel is szelíden zsarolva, hogy döntsön. Döntsön, mégpedig az én javamra.

♩ ♪ ♫ ♬ zenekar ♩ ♪ ♫ ♬ (https://www.youtube.com/watch?v=WZjFMj7OHTw)

(http://brandtrend.hu/media/2018/02/MOSZ-2018.02.17.-127.jpg)(https://i.pinimg.com/originals/af/01/59/af01593a42478eedd344c1937146c933.gif)

Nagykutyák és farkasok

2000. április

- Hogy mi?
- Azoknak dolgozol, akik elől korábban megléptünk – pontosítok, mert abból, ahogy rám mered, azt gondolom, félreértett. A nézésével szinte keresztüléget, és tudom, hogy a fejében az jár, rám veti magát és megfojt, de még mindig komolyan állom a tekintetét. Ad némi biztonságot, hogy az ő kezében kiürült italos pohár van, az enyémben viszont varázspálca.
- Már most is közéjük tartozol, csak még nem vetted észre! Ez így működik, azt hiszed, te irányítasz, aztán... – fújom elhalón. Miért is érdekel ez engem? De úgy tűnik, az általa elfogyasztott whiskeyben mindkettőnk gátlásai feloldódnak, mert most már én se bajlódom azzal, hogy megőrizzem méltóságteljes hidegvérem. Ahogy végigmondja a részleteket, a kezdeti düh úgy fordul bennem rémületté.
Nézem Cartwright dühös tekintetét, de gondolataim kavargásától most igazából nem látom. Új fényben kezdem látni a történteket – a sötétített ablakon átszűrődő utcalámpák narancssárgás, villogó derengésében. Összeállnak olyan részletek, melyeknek eddig nem találtam helyet.
- Tudom, kit kerestek. – Inkább csak tátogom.
Aki megkeresett, tudta, hogy üldözik. Pontosan tudta, hogy a gyilkosa ma ott lesz az estélyen. Vajon azt is tudta, hogy kihez fordul segítségért? Vajon szánt szándékkal intézte így, vagy nem tudta, hogy a névtelenségen keresztül igazából hozzám ér el? Ha ő nem is tudta, a Falka talán igen. Gondolhatták, hogy mibe kezdtem, vagy elárult nekik valaki, akin a Szervezet által segítettem. Ők meg erre előteremtettek egy helyzetet, ami bevonz.
Finoman a szám elé tartottam a kezem. Némán néztem Cartwrightra, aki közben tovább beszél.
- Nem kell megértened ezt, nem várom el. De ne tégy úgy mintha te mindent jobban tudnál. Nem ismersz engem semennyire sem. És leszarom, hogy elítélsz!
A mozdulatlanságom, a szótlanság ezúttal nem annak a jele, hogy nyugodt volnék. Szenvtelenül nézek a másikra, de közben belül összezuhanok. Amit eddig felépítettem, a normális élet reménye, az, hogy nyugodtan éljek és a dolgomat tegyem, ezek a vágyálmok porszemenként omlanak le.
- Itt nem leszel biztonságban. Taylor kitesz ott, ahol szeretnéd. Menj északnak, tűnj el egy időre. Az ügy pár napon belül elcsitul úgyis, erről gondoskodtam. Vagy... gyere velem. Gyere velem Rómába, egyetlen hétre... kérlek.
Megérzem erős, határozott kezének súlyát a kézfejemen, s ez az egyszerű érintés úgy térít magamhoz, mint ha felrázott volna valami rémálomból. Már nem feszülök hátammal az autó oldalának. Felesleges is, akkor se tudnék messzebb menekülni tőle, ha akarnék, de nem.
- Igazad van – mondom lesújtva, s úgy érzem, amint összefonódik a tekintetünk, elveszek a jeges kék íriszekben. Bár nem sokat találkoztunk, valahogy úgy sejtem, ezek az ajkak nem sűrűn ejtették ki az utolsó szót. Miért csinálja ezt? Olyan érzés, mintha szét akarnék szakadni. Indulatos szavaival, aztán meg a kérlelésével mintha szét akarna tépni.
- Nagyon sok mindenben igazad van. A fejétől kell lefejezni. Nincs más lehetőség. – Azzal, hogy szavakba öntöm, magam előtt is megkerülhetetlen igazsággá minősítem. Egész idáig rosszul közelítettem meg a kérdést. Túlgondolkodtam, ravaszkodtam, próbáltam kerülőutakat keresni. Pedig nincs más mód, hogy megszabaduljak – és hogy az egész világ megszabaduljon – attól a mételytől, amit a Falka jelent.
- Hogy nem láttam ezt?! Attól tartok, azt az illetőt… – utalok vissza arra csendesen, akit korábban említett, hogy keresik az oroszok, majd jelentőségteljesen folytatom. - … már másodjára mentetted meg. Hogy mennyire igazad van! Annak az illetőnek is a Falka torkát kellett volna céloznia eddig is – teszem hozzá rezignáltan. Bár az is megfordul a fejemben, hogy nem húztam volna sokáig, ha így teszek. Cartwright viszont más. Neki van esélye, van tapasztalata, kétségem sincs felőle, hogy ha csak egy lövés adódhat a Falka hatástalanítására, akkor a pisztoly az ő kezében lenne. Most találkozom vele másodjára, de eleget tudtam meg róla ezek során ahhoz, hogy ilyen téren teljesen megbízzak benne. A többi oldal pedig most nem fontos. De ráadásul a szavaiból, a perzselő harag mellett mintha irántam érzett aggodalmat is kihallanék.
A fülemben cseng az az utolsó „kérlek”. Annyira elüt minden eddigitől, amit nekem mondott, még a hang is, amin mondta. Fáj hallgatnom a visszhangzását, mert tudom, hogy nem szabadna engednem neki. Ugyanakkor itt maradnom sem tanácsos. Határozottan nem, és neki sem. Mert ha kiderül a turpisság, a Falka bizalma hamar haragba csap át, azt pedig kontinensek távolságából is nehéz volna túlélni. Nem akarom elárulni azt, aki az első pillanatban segítségért fordult hozzám – de vajon őszinte volt-e ez a kérés? Míg azon gondolkodom, hogyan és mit is mondjak Cartwrightnak erről, csendben bólintok felé. Finoman felfelé fordítom a tenyerem, s ujjaim lazán az ő kezére fonom – lehet, hogy ő nem szeretné, de most, hogy hirtelen ilyen ingatag lett a talaj a talpam alatt, jól esett valami erősbe és biztosa kapaszkodni, ha csak egy pillanatig is hagyja. Azt se bánom, ha elhúzza ezek után. Nézek a jeges kék, csibészes és követelőző szemekbe, s azon gondolkodom, vajon jól döntöttem-e, hogy rájuk bíztam magam. S hogy mit bízzak még rájuk.

..a trágár szavak esélyesek...

Csak horkantással reagálok arra, hogy még mindig a maga igazát hajtja. Még hogy egy lenni közülük. Majd ha rózsaszín unikornisokat kergetek hogy Mirabellának levadásszam őket, majd akkor!
Épp elég nekem egy bűnszervezet, ahol ráadásul a vezető vagyok, ennyire nem halmozom az élvezeteket. Elég egy bagázst seggbe rántani ha kell, mert ha nincs erős kezű vezető szart se ér az egész. Már az hogy alkalmasint a hóbortjaimnak élve muglikat iktatok ki is a határokat súrolja. Na nem az etikáét hanem az időmét. Erre még egy banda? Még egy szervezet? Ostobaság.
Hamar rájön erre ő maga is, csak kicsit figyelnie kell. Okos nő, csak néha elfelejt gondolkodni. Nem baj, a gyorsan felvázolt sztoriból leesik neki legalább hogy egy másodpercre sem akarok sem nyíltan sem bújtatottan átpártolni a vodkavedelő csürhéhez.
Minek is tenném? Engem az élet edzett, őket csak a hó meg a hideg. Az ellen lehet tenni, ez ellen már kevésbé. Felemelkedni és kiépíteni, na meg megtartani Londont... hát csináljáj utánam.
Kissé elégedetten fújok mikor a szája elé kapja a kezét. Nem a megrettenéstől, bár a tekintete még így a gyér félhomályban is megváltozik, hanem a felismerés ösztökéli a mozdulatra. Bájosan naivnak hat, ártatlanul kislányosnak, pedig normál esetben sose voltam oda a megjátszott naivitásért.
Most azonban, lehet mert tudom valódi, kedvem lenne magamhoz húzni és megölelni. Csak annyit mondani hogy nincsen semmi baj és talán leígérni a csillagokat is, amiket... tudjuk jól... nem tudnék betartani. Így hát inkább néma maradok, vagyis csak annyit vágok hozzá, amit feltétlen kell és nem többet.
- Tudom, kit kerestek.
Most rajtam a sor meghökkenni és összevonni a szemöldököm. Homlokomon megjelennek a gondterhelt ráncok, amit a hosszú, gyötrelmes évek mélyítettek rajta eddigre és fognak ezután is.
- Hogy érted?
Nem teljesen vágom honnan a fenéből is tudja kit keresett ez a bagázs. Jó, ó valószínű jobban ismeri őket mint én, de nem feltételezem hogy egy csinos doki gondjaira bízzák a halállistájukat. Ha csak nem profibb bérgyilkos, mint én magam.
- Igazad van. Nagyon sok mindenben igazad van. A fejétől kell lefejezni. Nincs más lehetőség!
Elégedetten szusszantok újra. A poharat leteszem a kezemből az italtartó többi eleméhez és rápillantok. Kiélvezem a diadal ízét, hogy végre egyszer nem makacskodik hanem hogy én nyertem vele szemben. Nem is rejtem el az elégedettségem, de őt ez látványosan nem izgatja.
- Hogy nem láttam ezt?! Attól tartok, azt az illetőt… … már másodjára mentetted meg.
Újabb zavar.
- Hogy mi? Másodjára? Te miről beszélsz?
Pislogok rá megint, és oda az elégedett arckifejezésem. Most bennem kezd lassan, nagyon de nagyon lassan kigyulladni egy lámpa. Az agyam tiltakozik ellene, hogy nem lehetnek ekkora véletlenek és ez túl egyszerű és túl kézenfekvő, de pont ezért kurvára reális. Aztán csak egy halk bazdmeg csúszik ki a számon.
Persze, hogy nem volt idejük lefülelni a keresettet. Hisz az szinte majdnem azóta hogy bejött a Hiltonba valakivel volt, aki mellett nem érhették el. Vagy velem vagy... az áldozattal. És mire sanszuk lett volna én beelőztem egyetlen jól irányzott lövéssel mindenkit.
Érzem, ahogy a szívem vadabb ritmusra vált a felismeréstől és ahogy a gyomrom szelíden megremeg. Még mindig nehezen fogadom el, és kellene Anna megerősítése, de erre nem számíthatok. Nem pont most. Majd talán később.
- Hogy mennyire igazad van! Annak az illetőnek is a Falka torkát kellett volna céloznia eddig is.
Kellett volna... szavak, amik ott vannak de mindent gátolnak. De ez már a múlt. Most viszont... mi lesz? Így még égetőbb hogy eltűnjön és kereket oldjon. Ha forró a talaj Skócia mindig ideális búvóhely. A Herbidák mágikusak soksor segítenek a nyomeltüntetésben, de persze nem mentesítenek semmi alól. Kivárok és mikor megérzem hogy mozdul a keze és a görcsös pálcaszorongatásból egyszerre kisimul és az enyémhez ér, nem is kell a bólintása. Ez már maga egy beleegyezés.
Tenyereink közt ott a pálcája, amit eddig rám szegezett, mostanra azonban céltalanul irányul valahova le, a lábához. Szelíden szorítom meg a kezét miközben finom bársonyos bőre csiklandozva hívogat hogy tegyek többet. Mert tehetnék többet.
- Tedd el, de úgy hogy azért kéznél legyen.
Mondom, és csakis őt nézem. Tudni fogja mire értem, addig másik kezemmel a zakóm belső zsebébe nyúlok. Ideje megejteni a telefont Waltonnak, amivel már tartozom egy ideje. Két csörgetést kell csak várnom mire beleszól szivarfüstös hangon.
- Kell még egy jegy. Annak Volkova. Rendben. Indulunk.
Hamarjában visszasüllyesztem a telefont oda, ahonnan elővettem és az ablakon kibámulva nézem a repteret. Nem pillantok a nőre, elég csak az hogy fogom a kezét, mert azóta sem húztam el. Félek ha megteszem újra kámforrá válik, mint Sophie a rémálmaimban. Inkább megnyomom a gombot az ajtó melletti kezelőpanelen. Agyam lázasan jár Annán, a Falkán és azon hogy ő lett volna a valódi áldozat miközben Taylor feje felbukkan a vezetői oldalon.
- Menjen haza amint kitett minket. Alfred már várja. Mondja meg neki hogy David innentől a főnök. És üzenem a fiamnak, hogy a biztonsági vonalon keresem majd. Ja, és ne basszon el semmit, amíg távol vagyok.
A végét inkább csak morgom, de Taylor igenis uram-ja egy bólintást azért kicsikar belőlem. Tűkön ülve várom, hogy a kocsi leparkoljon az utasfelvételi részleg előtt. Akkor, csakis akkor pillantok Annára és szólalok meg.
- Engedd ki a hajad és gyere.
Nem parancsoló a hangom, de igenis követelőző. Mérges vagyok rá, egyszerűen rohadt dühös, amiért eltitkolt egy csomó mindent. Kiszállok és tartom az ajtót neki, sőt, a kezem nyújtom hogy kisegítsem. Aztán becsapom a limó ajtaját és már csak hallom, ahogy a sofőrrel eltűnik az éjszakába. Anna kezét fogva és el nem engedve indulok be a reptérre és ott már félig nyugodtabban az esti hűvös levegőnek köszönhetően irányítom immár a derekára simuló kézzel. Mintha csak egy normális páros lennénk, egy nő és egy férfi akik utaznak, nem pedig két szökevény, akiket valójában talán üldöznek.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!

Roxfort RPG

Múlt => London mugli része => A témát indította: Mrs. Norris - 2018. 09. 02. - 11:00:51