Roxfort RPG

(https://i.imgur.com/Yd4tT5K.jpg?1) (https://i.imgur.com/0mb7TBG.jpg?1)

A többszintes épületben étterem és pub üzemel. Az éttermi részben ingatag asztalok állnak foltozott székekkel, a pubban poros üvegek sorakoznak a polcokon, a lyukas fotelokon kétes alakok üldögélnek esténként, nem árt vigyázni velük. Az ételek hasonlóak, mint a Foltozott Üstben - előbb esznek meg téged, mint te őket, de ez ne rettentsen el. Az italaik attól még jók. Állítólag.

(https://data.whicdn.com/images/177090559/superthumb.png?t=1430927716)

✿hacuka✿ (https://static.independent.co.uk/s3fs-public/thumbnails/image/2016/03/14/14/aurora-aksnes-sandison.jpg)

Nyár volt, abból sem éppen az a napsütésesebb nap, de azért érezhetően nagyobb volt a tömeg Londonban, mint egy iskolai napon. Ráadásul ezúttal kimerészkedtem Martinnal a város mugli negyedébe, csakhogy egy kis időre meglógjak az állandóan engem követő testőröktől. Tudom, hogy egy törpenövésű varjúra emlékeztetek mindenkit, de ettől még van varázspálcám, szükség esetére egy pedig kisebb tőröm is. Észrevették persze, hogy az elmúlt pár hétben furcsán viselkedtem. Nem szándékosan, én tényleg csak belekeveredtem ebbe a sötét valamibe, amiből nehéz volt kikeveredni. A feleségem hangja egyre gyakrabban csendült meg, éreztem a hideg, halott leheletét a nyakamon, máskor gyerekkacaj zaja törte meg a csendet. Képzelgés volt az egész semmi több.
Martin több sarkon megállt, hogy szaglásszon, majd megjelölje a területet. Egészen addig, míg a Sohohoz nem értünk. Ott aztán végig mellettem ügetett, kidugva hosszú, rózsaszín nyelvét. Hangosan szörcsögött is persze, mint ahogy az mindig is szokása volt s ezzel egy halovány mosolyt tudott csalni a sápadt arcomra.
– Mindjárt pihenünk egyet valahol, Martin – közöltem vele és lehajoltam, hogy megpaskoljam egy kicsit buldog nyakát, valamivel a tüskés nyakörv felett. Nem az az ember voltam, akit érdekelt volna, ha megbökik a tűéles fémdarabok.
Szokás szerint teljesen feketében voltam, a hajamat is komoly technikával formáztam a megfelelő alakba, ez a mugli Londonban furcsának hatott. Éreztem, hogy sokan megbámulnak, ám a Sohoba érve viszont ez megváltozott. Ott még nálam is különösebb emberek voltak, az egyik például rózsaszín falloszokat ábrázoló tütüben sétált végig előttem. Mindezt férfi létére. A nők is kitettek magukért itt, bár tény, hogy nem fényes nappal, de láttam fedetlen kebellel sétáló csinibabát és kevésbé csinit. Egy ilyen csalogatott be legutóbb is a The French House-be, finoman az arcomba üvöltve, hogy ott előbb kap be engem az étel, mint őt. Először azt hittem, hogy a termetemmel gúnyolódik, de aztán kiderült, hogy igencsak gyanús fogások kerülnek az ember elé, ha nem figyel, mit rendel. A szemem láttára rágott meg valakit egy kagyalónak tűnő dolog.
– Uram, sajnos nincs szabad asztalunk – közölte a pincér, mikor beléptem az ajtón. Ezután vette csak észre Martint. – Kutyákat tilos az étterembe hozni.
– Ne aggodalmaskodjon már annyit, fiam! – paskoltam meg a mellkasát, miközben a zsebébe csúsztattam egy kis pénzt. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudja oldani a helyzetet.
– Csupán akkor, ha hajlandó mással osztozni az asztalán. – Folytatta feszengve, de azért az ujjai a mellényzsebére siklottak. Nem válaszoltam neki, csak bólintottam. Engem nem zavar a társaság, ha az nem tolakodó vagy kellemetlen.
Hamarosan hát követtem a pincért a tömegen át, a karomban Martinnal. A kutya persze baromi nehéz volt, az én magasságommal egyenesen kellemetlen volt ölbe kapni, hiszen a felsőtestem egészét kitette. Csak akkor tudtam letenni, mikor kikeveredtünk a várakozók tömegéből és végre kihúztak nekem egy széket az egyik asztalnál.
– Ha nem bánja hölgyem, akkor én leszek az asztaltársa… – A mondat végére elhalkult a hangom. Ismerős volt a lány. Hirtelen nem tudtam honnan, de valamiért a sötét időkből rémlett valami homályos kép. Megborzongtam, ahogy leültem a helyemre. – A legdrágább vörösbort kérem.– Mondtam a pincérnek, mikor egy étlap is elém került.
Amint kettesben maradtunk, összehúzott szemmel mértem végig. Az asztalra könyököltem, mutatóujjamat a számra fektettem, mintha nagyon gondolkodnék. Időnként kicsit meg is ütögettem vele.
– Ismerjük egymást. – Jelentettem ki hűvösen.

(https://data.whicdn.com/images/177090559/superthumb.png?t=1430927716)

✿hacuka✿ (https://static.independent.co.uk/s3fs-public/thumbnails/image/2016/03/14/14/aurora-aksnes-sandison.jpg)

Megint megéreztem Sophie síron túli hideg leheletét éreztem meg a tarkómon, ahogy megpillantottam a szőke lányt az asztal mellett. Szinte azonnal megborzongtam, tudva, nem éppen ez a legjobb döntés a mai étkezésre. Mindenesetre drága bort kértem, olyat, ami tökéletesen fog illeni a menün található kevésbé mozgó és veszélyes ételekhez. Nem akartam még meghalni. Főleg nem étkezés közben. Minden erőmre szükség volt, hogy egyszer visszaszerezzem az irányítást a Zsebpiszok köz felett, amit egyelőre Cartwright uralt. Furcsa, hogy az a szánalmas kölyök, aki mindig is volt most ilyen hatalmat ragadott magához. Ez a sors fintora volt. Éppen ő, aki minden leheletével azért küzdött, hogy Sophie-t elvegye tőlem, most a helyemen ült.
Engem nem foglalkoztatott Dominic Bates kis bandája, nem érdekelt a mozgolódásuk sem csak egy dolog hajtott előre. A régi helyem kellett. Az engem illető pozíció. Hiszen mi voltam enélkül? Szinte meztelen, csapzott varjú, akinek eltulajdonították a fészkét. Önállóan gyenge voltam, de valaminek az élén elképesztően erős és agyafúrt. Ez a Hayes hiányzott nekem.
Kinyitottam az étlapot és lassan lapoztam egyet. A tekintetem nem a menüt kutatta, hanem a lány arcát, akinek már a puszta látványától is megborzongtam. – Ő az Cooper… – Sophie hangja halkan súgta fülembe a szavakat. Nem tudtam ki. Túl sok kusza emlék kavargott bennem már a háborús évekről. Azt azonban éreztem, ez az ismeretség addig húzódik. Sophie még is őrülten féltékeny volt, mint minden nőre. A lehelete megint végig cirógatta a nyakamat, amitől végig futott rajtam a reszketés. – El kell menned innen!– Énekelte a fülembe a szavakat. A drága feleségem életében sosem volt ilyen. Mégis mitől kellett volna tartania? Hogy valaki elcsábítaná az ő törpehollóját?
Kimondta a nevemet. Hát nem káprázat volt az egész! Tényleg tudta ki vagyok, csak nekem nem ugrott be a neve. A vonásai azonban, azok ismerősek voltak. Próbáltam az elmém mélyére hatolva előkaparni egy nevet vagy egy helyzetet, de nem ment. Valami megbénított. Lehet, hogy azon az estén láttam, mikor megölték Sophiet és Benjamint? Lehetséges volna, hogy egy ilyen furcsán gyermeki arc éppen ott bukkant volna fele? Nem tudtam a választ.
– Nem emlékszem a nevére, Miss… – mondtam és sokatmondón néztem rá, remélve, hogy legalább erre kiböki a vezetéknevét. Még mielőtt ezt megtehette volna egy másik arc bukkant fel előttem. Egy olyan arc, akit nem csak Sophie halálának estéjén láttam, hanem korábban is, mikor halálfalókkal volt dolgom. Livius Leddicius.
– Miss Leddicius... – csúszott ki a számon elhaló hangon. Nem emlékeztem rá, hogy akkor is ott lett volna, amikor végeztek a feleségemmel és a fiammal. Pedig talán látta, ahogy két nagydarab halálfaló lefog, én pedig nem tudok szabadulni, nem tudom menteni a családomat. – Ezek szerint szabadlábon. – Hidegen elhúztam a számat egy fintorra, majd az asztal alatt lihegő kutyára pillantottam. Martin volt az egyetlen mentsváram ebben a helyzetben, mert a keserűség menthetetlenül eluralkodott a testemben.
Ha nem bukkan fel újra a pincér és kérdezi meg mit kérek, még rá is kérdeztem volna, hogy csak nem akkor láttuk egymást utoljára. Nem lett volna szükséges, így is éppen elég keserű voltam a történetek miatt. Nem kellett volna hánytorgatni. Ráadásul Sophie féltékeny sutyorgás sem segített sokat a helyzetet.
– Bármit hozhat, ami nem halálos és nem mozog.– Visszanyújtottam a pincérnek az étlapot. – A kutyának vizet kérek. – Addig bámultam, míg odébb nem állt, majd a tekintetem visszavándorolt Leddicius kisasszonyra. – Jól áll magácskának az apja nélküli lét. – Célozgattam Mr. Leddicius halálára, amiről én is csak félinformációkból szereztem tudomást.

(https://data.whicdn.com/images/177090559/superthumb.png?t=1430927716)

✿hacuka✿ (https://static.independent.co.uk/s3fs-public/thumbnails/image/2016/03/14/14/aurora-aksnes-sandison.jpg)

– Hát ebbe sodortad magad, Cooper – Sophie hangja csendült a fülemben, a leheletére, ami olyan jegesnek tűnt, egészen megborzongtam. Nem érdekelt a lány eszelős arckifejezése, sem a csillogás a szemében. Cseppet sem tartottam tőle, akárcsak az apjától annak idején. Meglehet, hiba volt így gondolkodni, ezért is veszítettem el Sophie-t és Benjamint. Nem féltem a halálfalókból, egyszerűen csak, hogy megvédjem magam és a pozíciómat lepaktáltam velük. Így volt a legjobb vagyis lett volna, ha nem éppen rajtunk akarnak példát statuálni.
Komoran hallgattam, ahogy arról beszél, miért is van szabadlábon. Elmebeteg vagy valami hasonló. Ilyen apa mellett az lett volna az érdekes, ha nem kerülgeti valami mentális baj. Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem sajnáltam meg, csupán megpróbáltam ennek semmi jelét nem mutatni. Az én szüleim rendesek voltak, normális, tisztes család, akik belém nevelték a hagyományainkat és egy leheletnyi sznobságot. Minden gyerek a felmenői tükörképe, ha dacosan ellenkezik is. Ez el kellett fogadnunk egész egyszerűen, mint az élet rendjét.
– Igazán kedves magácskát, Miss Leddicius, hogy nem tépkedik ki a végtagjaimat. – Biccentettem és még egy félmosolyt is megengedtem a szerencsétlen felé. Talán ezért vette el tőlem a sors Benjit. Nem akarta, hogy nekem is szörnyű tükörképem legyen majd a jövőben. Igen, olyan voltam, mint a szüleim, de megrontott a bűnözési hullám, a belharcok. Nem voltam tisztességes ember és nem is terveztem azzá válni az elkövetkezendő években. A régi helyemet akartam, a régi pozíciómat.
– Ha gondolja, szívesen segítek a furcsa társadalmi normákkal, habár magam sem vagyok éppen tökéletes bennük.
– Cooper! Mit művelsz? – Sophie hangja úgy kiáltott rám, hogy éreztem megint jeges leheletét a tarkómon, amitől kirázott a hideg. Tudtam, hogy az igazi, élő feleségem megértette volna, miért akarok egy ilyen teremtésen segíteni. Fogalmam sem volt, hogy Miss Leddicius hány éves lehet. Ránézésre törékeny volt és gyermeteg, én pedig valamiért úgy éreztem, segítenem kell neki kikeveredni az összezavarodottságból, amibe az apja nevelte bele.
Martin közelebb húzódott hozzá az asztal alatt, hogy nedves órát a bokájához nyomva megszaglássza.
Gyerekgyilkosság. Azonnal Benji jutott eszembe, ahogy szegény felsikoltott még egyszer utoljára és a zöld fény megtöltött mindent. Egy pillanat alatt vége volt s nekem ez volt az egyetlen emlékem róla. Ez olyan lepel volt, amit minden régi emlékem fölé vont az élet és egyszerűen elnyomta azokat. Én már nem tudok boldog lenni.
– Belül mindannyian egyformák vagyunk. Ez a lényege annak, amiért az aranyvérmániások mindig elbuknak, Miss Leddicius – válaszoltam higgadtan és belekortyoltam egyet a kellemesen hűvös borba. – Helyesen tette, hogy megölte. Ezzel magát is felszabadította.
Megint beleborzongtam a gondolatba, ahogy eszembe jutott annak az alaknak a képe. Volt valami egészen ijesztő, ami kiült a külsejére is. A szeme csillogása eszelős volt, nem olyan, mint ezé a lányé. Sokkal rosszabb.
– És hogy halad a társadalmi normákkal? Volt valami, amit különösen érdekesnek talált?– kérdeztem és egy jó nagy kortyot vettem magamhoz a borból. Szerencsére a pincér itt hagyta az egész üveget, így közelebb tolhattam a lányhoz.
– Ha kér igyon csak belőle, isteni, édes bor.

(https://data.whicdn.com/images/177090559/superthumb.png?t=1430927716)

✿hacuka✿ (https://static.independent.co.uk/s3fs-public/thumbnails/image/2016/03/14/14/aurora-aksnes-sandison.jpg)

– Nahát, önnek is van itt társasága?
Sophie lehelete még mindig hidegen érintette a takrómat, de csak megingattam a fejem. Mutatóujjammal a szívemre böktem a fekete ruha rétegeken keresztül. Sóhajtottam egyet, mielőtt megszólaltam volna. A feleségemről beszélni akármilyen formában is rendkívül nehéz volt. Nem is tudom, hogy az iránta érzett szerelem miatt vagy csak a halála szörnyű emléke kínzott ennyire.
– Nekem itt van társaságom. – Kopogtattam meg a mellkasomat. Kétségtelen volt, hogy némileg beleőrültem a családom elvesztésébe. Erre remek példa volt az, hogy állandóan kialvatlanul mászkáltam, mint egy kísértet. Éjjelente a sikolyaik ott csengtek a fülembe, én pedig éreztem magamon a szorítást, amiből nem tudtam szabadulni, hogy megmentsem őket. Könnyezve vádoltam magam: Cooper, miért nem tudtál nagyobbra nőni? Miért nem tudtál erősebb lenni? Hiába vágtam mindezt a fejemhez, nem lett sem jobb, sem könnyebb.
A következőkre inkább nem válaszoltam. Nem akartam még egy pillanatra sem a bánatomról beszélni. Ha valaki, hát ez a lány bizonyára tudta, mik történtek a háború alatt. Az apja tette őt is ilyen beteggé, engem is… csakhogy én felfogtam, ő meg nagy valószínűséggel nem. Keserű ízzel a számban mértem végig. Szánalmas és sajnálatraméltó volt, pont mint én. Nem akartam persze erre rádöbbenteni, nem volt hozzá jogom.
– Hát hiányzik a haldoklók könyörgése kora hajnalban... deee így legalább tudom, hogy nélküle mire vagyok képes. És ez azt hiszem tényleg. Felszabadulás.
Szerencsére megjelent a pincér és nem kellett ezt sem különösebben lereagálnom. Ó, na nem azért, mert nem hallottam volna szívesen ezeknek a mocskoknak a halálhörgését vagy mert nem voltam elég kegyetlen ahhoz, hogy ezt a gondolatot elviseljem. Bennem is nagyobba a sötétség, mint a fény. Csak a családom iránt tudtam mindig is ellágyulni. Nem voltam sem érzelmes, sem kedves.
Amint távozott a pincér, inkább visszatértem a társadalmi normákra, amit említett. Közben az ajkaimhoz emeltem a boros poharat és egy nagyot nyeltem az italból.
– Tudja ha nem is különösnek, de érthetetlennek találok valamit. Annyira el vagyok veszve. Engem az olyn apróságok nem izgatnak, hogy halkan kell kifújni az orromat, meg nem hapcizzak a másik fejére. Nem is foglakozom velük. De egy valamit nem nagyon tudok hova tenni. Az aurorok, a mugli... ööö pisztolyos őremberkék az utcán, büntetlenül ölhetnek. De én miért nem?
Megrántottam a vállam.
– Na látja, ezt én sem értem. – Válaszoltam a lehető legőszintébben. Mert mégis kinek hiányozna Christopher Cartwright? Szívem szerint kést szúrtam volna a szívébe, csakhogy szabaduljak tőle… vagy éppen átdöftem volna a testén a sétapálcámba rejtett vékony pengét. De nem tehettem. Még túl gyenge lábakon állt a hatalmam ahhoz, hogy az aurorokat távoltartsam magamtól. – Pedig van az a mocsok, amitől jobb lenne megtisztítani a világunkat.
Némi kedvességet és szimpátiát mutatva Miss Leddicius iránt átengedtem a borom egy részét neki.
– Köszönöm, Miszter. Olyan, akár a sűrű friss vér.
– Akkor igyunk az érthetetlen normákra – mondtam és a magasba emeltem a poharam, hogy koccintsak vele. Aztán az egészet húzóra benyeltem. Az alkohol kellemes meleg valamennyire feldobott. Persze csak azért, mert már otthon is ledöntöttem egy jó adag whiskyt és nem voltam éppen józan. A bor után meg végképp nem. Számított ez bármit is? A testem annyira törékeny volt, hogy két pohár alkohol is éppen elég volt ahhoz, hogy berúgjak. Mindenestre újratöltöttem a talpaspoharat.
– Hogy halad a birodalma? Úgy hallom vissza akarja hódítani. Azt hiszem apám kedvelte is azt az időszakot, amikor az öné voltak az utcák. Bár ő az embereket is az üzlet hozzávalóniak tekintette minidg. Úgy bezsélek róla, mintha hiányozna, pedig csak bosszantóan ott volt mindenhol – csóválta meg a szőke fejét közben. – Az ilyen hódítás minidg sok ellenséggel jár, mégis itt van. Bátor dolog ez. – Kacsintott rám aztán.
Megrántottam a vállamat. Cseppet sem éreztem maga bátornak, sokkal inkább őrültnek, aki úgy kapkod a régi élete után, mintha nem lenne már holnap. Igen, újra fel akartam építeni a birodalmam s igen, újra akartam kezdeni. De már régen nem Cartwright volt a legnagyobb ellenség, apró porszem volt ő is a felemelkedő bandák között. Azok közül pedig Bates volt a legerősebb.
– Talán igaza van, Miss Leddicius. Bátor dolog ez, vagy inkább őrültség, de meg kell lépnem, mert a lelkem nem nagyon akar nyugodni. Főleg nem úgy, hogy egy olyan csúszómászó, mint Cartwright hiszi magát a szemétdomb királyának. – Rántottam meg a vállam. – Azzal fogom kezdeni, hogy az egyik legjobb emberét az oldalamra állítom. Aztán szép lassan tönkre teszem, ahogy ő is megpróbált engem nem egyszer.
Megint kortyoltam a borból. Közben a pincér hozott nekem is valami ételt, ami kevésbé volt mozgós és veszélyes. Ezt sem volt könnyű beazonosítani, de nem számított. Nem sok étvágyam volt amúgy sem, pont mint gyerekként, amikor kellemetlen helyzetbe kerültem.
– Ha szívesen végezne valakivel, akkor esetleg segíthetne ezzel az úriemberrel nekem.  – Tettem hozzá, cseppet sem zavart, hogy fennhangon beszélek. – Szívesen látnám magácskát is az embereim között.

(https://data.whicdn.com/images/177090559/superthumb.png?t=1430927716)

✿hacuka✿ (https://static.independent.co.uk/s3fs-public/thumbnails/image/2016/03/14/14/aurora-aksnes-sandison.jpg)

Sophie jeges lehelete eltűnt a tarkómról. Csak remegős-hörgős légzés visszhangzott a fülemben. Ez nem lehetett ő, nem lehetett az én szeretett, törékenyalkatú, mégis iszonyatosan erős feleségem hangja… nem illett hozzá. Ennek ellenére is éreztem a jelenlétét és volt abban valami hátborzongató, hogy tudtam ott van. Ott van mögöttem és arra vár, hogy mikor súghat féltékeny szavakat a fülembe. De mégis mi értelme lett volna? Hát persze, hogy semmi, hiszen Cooper Hayes egy nőnek sem kell. Ezt ismét bebizonyította az élet azzal a Dakotával.
– Hmh, mi a kettő között a különbség? – Miss Leddicius hangja elvonta a figyelmem a hörgésről. Hirtelen nem Sophie régi parfümének az illata töltötte meg az orrom, hanem a furcsa étel, amit a pincér elém pakolt. Nem tudtam elhinni, hogy ez kevés gusztustalan vagy élő, mint a lány étele. Ezért nem nyúltam hozzá. Csak bámultam le a tányérra, de ujjaim a boros pohárért nyúltak, hogy ledöntsek megint egy adag alkoholt. Részeg voltam, nem volt ezen mit tagadni. Éreztem minden porcikámban. Zsibbadtak az ujjbegyeim.
– Az őrültség és a bátorság között? Szinte semmi – válaszoltam. Tudtam milyen a szerelem és milyen őrülten szeretni. Ez utóbbit csak a feleségem halála után éreztem, mikor képes lettem volna neki menni a halálfalóknak, mikor Voldemort ellen kezdtem szervezkedni… sőt mindennap érzem. Meglehet ezért akarom eltűntetni Christophert. Nem csoda hát, hogy érszegen éppen őt hoztam fel.
– Maga aztán nem tököl, Miszter. Ha a faterom élne biztos még mindig kedvelné a fejét. A férfiak hatalmi játszmája mindig is nagyon szórakoztatott, már a Halálfalók között is. Minél inkább eldurvulnak a dolgok... Annál több és annál jobb maradék jut nekem.
Sosem felejtettem el, amit tett az a mocsok. Már nem Leddicius, hanem Cartwright. Ahogy rám fogta, hogy elvettem tőle Sophie-t… holott a kezdetektől fogva én udvaroltam neki és az én feleségem lett. Nem a pénzem kellett neki, nem a nemesi cím. Hiszen mit jelentett mindaz egy boszorkánynak? Mugli volt az egész családom, soha egyetlen varázsló sem volt rajtam kívül. A varázsvilágban pedig egy ilyen cím semmit sem ért. Szeretett engem. Legalábbis én ebben akartam hinni.
– Nagylelkű ajánlat, de jelenleg igen csak meg van kötve a kezem a gyilkolászást illetően.
Még egyszer újratöltöttem a poharam és úgy döntöttem le annak a tartalmát, mintha csak víz volna.
– Ezt őszinte sajnálattal hallom, Miss Leddicius. Valószínűleg a magácska szakértelme kéne ehhez az ügyhöz. A gyilkolás sosem volt az én terepem, bár kétségtelenül élveztem, akárhányszor sor került rá. Tudja mind hirtelen felindulásból történt. Valószínűleg a tervezgetés és a kellő elhúzása annak nem menne valami ügyesen. – Magyaráztam, mert tudtam, hogy Cartwright mit érdemel. Kétszer alázott meg és azt hitte, jogában van megtenni, miközben ő maga akarta elvenni egy férjtől a feleségét. El sem tudom képzelni, hogy a közös gyerekünkről mit gondolt. De nyilván, ha még élne, egyszerűen félresöpörné őt is, hogy megkaparintsa magának Sophie-t. Annak az embernek még annyi szíve sem volt, mint nekem.
– Tudja én imádom az izgalmas dolgokat, de, hogy belefollyak, nem is tudom. Talán egyszer, ha jó kedvemben talál meg, szívesen leszek a segítségére, ha netalántán egy-két érdekes gyilkosságot a nagy hajcihő közepette másra akarna kenni – tárta szét a karjait. Én közben eltoltam magam elől a tányért és egy jó kupac kis pénzt tettem le az asztalra a pincérnek. – Hiszen ez az élet a világ legnagyobb cirkusza, én pedig imádok feltakarítani a belesetek után.
Figyeltem, amint kortyol a borból.
– Drágám, ez az ajánlat még talán jól jön. Mindenesetre, ha menedékre vagy csak társaságra vágyik, keressen fel. – Toltam át egy kártyát az asztalon. Ahogy megérintette aranybetűkkel kirajzolódott rajta a cím, amin a Fonó sorban található, ütött-kopott kis házamhoz vezetett. – Ha nem vagyok ott, a házvezetőnőm, Olga majd beengedi.  – Tettem hozzá és felkeltem.
Kicsit megbillentem a sok alkoholtól.
– Ne váljon olyanná, mint az apja… – hajoltam kicsit közelebb, majd csuklás közben kicsit megpaskoltam az arcát. Végül lehajoltam a kutyához, hogy ölbe kapjam és ha nem állított meg senki, úgy elindultam kifelé.

(https://data.whicdn.com/images/177090559/superthumb.png?t=1430927716)

✿hacuka✿ (https://static.independent.co.uk/s3fs-public/thumbnails/image/2016/03/14/14/aurora-aksnes-sandison.jpg)