Roxfort RPG

song  (https://www.youtube.com/watch?v=B5Deno4mqpA)

Ez az este a szokásosnál is jobban bepörgött. Vagy én lassultam le? Nem igazán tudtam eldönteni. Mindenesetre nem jellemző rám, hogy a napszakokat megszemélyesítem és az sem, hogy két rendelés között nem nézek össze Cézárral.
- Figyu Seph! Szerintem kezdünk öregedni.... – szólt utánam a kis fürtös, én meg csak elmosolyodtam. Ez pont nem az a műszak, amiből nyugdíjba szeretnék menni, de egyelőre ez is megteszi. Sok kicsi sokra megy alapon, ennél már csak jobb lehet, nem igaz? Dehogynem – ezt gyakorta csinálom. Hogy mit? Hogy megválaszolom a saját kérdéseimet. Ha már nagyon elfáradok, vagy azt érzem, hogy csorog  a víz a hátamon  a sok szaladgálástól. Meg amúgyis Peter most úgy sincs itt, hogy biztasson olyasféle víziókkal: hogy majd minden jobb lesz és tök frankón elcsábítok  egy vén nagypapát, hogy a vagyonát szétoszthassam a szegények között. De addigra úgyis gazdagra lopom magam, szóval talán mindegyis – felnevettem. Hogy el tudom szórakoztatni magam. Kár, hogy ezt nem fizetik.
- Sepho – hangzott fel a hátam mögül.
- Okézsoké – sejtettem, hogy a számlát kérik. Olyan vagyok, mint az ördög ügyvédje, a pillantásom haláli. Annyira, hogy most is bevonzottam egy kis pluszt, ettől a papikától is.
Viszont ott az a fura szerzet, vele valahogy nem tudom, hogy kéne viselkedni. Az igaz, hogy már a sokadik kör és nagyon bájosan integet felém, de mindegyik ezt csinálja. Az alkohol, akár egy puszi, gyorsan átmelegíti őket és utána Merlin se tudja már eldönteni, hogy mi volt előbb a tyúk vagy a tojás vagy a génmanipuláció. Szóval kellő óvatossággal közelítem meg. Az egyik kezemben persze még ott egy tálca, az valahogy mindig odahopponál vajsörökkel meg egyéb extrákkal. Majdnem milói vénusz csak egy kicsit másabb megjelenési formája.
- Igen? – kérdőn pillantok rá. Várom, hogy megfogalmazza azokat az egyetemes életigazságokat, amiket az alkohol hatására magáénak tudhat.
- Tonkin, Sephora Tonkin – egészítem ki. Valahol szórakoztató, hogy kíváncsi a nevemre. Igaz, már sokan mások is voltak… és aztán? Aztán törlődött az infó, így lettem Debora, Barbara és egyszer Héloise is, ha jól emlékszem. Akkor egy barna gitáros ült a Három Seprűben és lerészegedve énekelte, hogy nincs szerencsém, nem szeret Héloise, tényleg. Micsoda ürge volt.
- Maga igazán kiváló munkaerő! Lenne kedve meginni velem egy pohárral? Természetesen én állom – csillogó szemei elárulták, hogy nincs a helyzet magaslatán,
- Egye fene, úgyse pörgök eléggé. Jég dupla whiskyvel, jó lesz? – amikor a mugli világot betöltöm a fejembe, néha kiszól belőlem Charlie. Ahogy meghallotta Cézi, el is indította szóval, alapozunk...

song  (https://www.youtube.com/watch?v=B5Deno4mqpA)

Nem gondoltam volna, hogy így alakul majd az estém. Őszintén szólva, nincs is olyan sok időm, hogy olyasmiken töprengjek, hogy elfogadjam-e egy vendégem közeledését vagy sem, ugyanis folyton száz meg száz elintézésre váró dolog jár a fejemben. Példának okáért olyanok, hogy mit kért a négyes vagy hatos asztal és hogy mikor igénylik majd a számlát, mennyit kell majd visszaadnom stb. Na meg néha ugye poharak is törnek és azokat vagy nekem, vagy Cézinek kell összeszedni, a lehető legkisebb konfrontálódás nélkül, szóval ja, barátságosnak kell lenni. Sőt, ha egy házisárkány vagyok/lennék, akkoris mosolyognom kell mindenkire. Így ebben az esetben sem tehettem kivételt. Megszoktam már, hogy a vendégekkel beszélgetni kell. Olyan vagyok, akár egy szivacs, magamba szívok minden ingert. De néha én is ki tudok akadni, s ezekről Peter tudna mesélni, ha itt lenne, de nincsen.
- Hogy a házimanóba ne! Nehogy elaludjon itt nekem!  - hangzott el a válasz. Na igen. Az hiányzott már egy ideje. Egy jó kis alvás, dehát gondolom nem az én panaszkodásomra kíváncsi, nem azért üldögél itt már úgy ki tudja, hány perce, szóval inkább csak csendben zsebre tettem a gondolataim és visszavonultam a pulthoz, hogy az asztalunkhoz hopponálhassam azokat az italokat, amiket kilátásba helyeztem.
- Íme egy kis whisky  és egy kis jég – mosolyogva tértem vissza egy jól megpakolt tálcával a kezemben. De azért már vagyok olyan rutinos, hogy ne borítsam senki ölébe, szóval az én pohártörésem mondhatni mininális. Nem beszélve Céziről, akinek a fél fizetése erre megy el. Szegénykém.
- Magácska mióta dolgozik itt egyébként a Seprűben? Még nem láttam itt. Igaz, nem vagyok törzsvendég – tekintetem kissé elhomályosult. Igazából sokféleképpen el tudtam volna képzelni a jövőmet, a szüleim is, de hát itt kötöttem ki. Nagyot nyeltem és jókorát húztam a jeges italból. Kicsit mélyen érintett a kérdés, jó pár perc telt el, míg ajkaim hallható választ formáltak:
- Nem olyan régóta, de minden este egy örökkévalóságnak tűnik, főleg ha tele van ez a hely. Mint ahogy most is  -  körbenéztem és kissé meg is rémültem. Mindenhol vajsörök és fröccsök és beszélgető emberek, rosszabb volt, mint egy horror film. Hirtelen el is húztam a számat, s hogy jobb kedvre derítsem magam egy tutti-frutti ízű rágógumit halásztam elő a zsebemből. Ahogy elkezdtem rágni, átjárt egy kellemes érzés és fokozatosan kezdtem megnyugodni, Giacomo nagy örömére.
- Ajjaj, bele kell húznom!  - sóhajtott fel és kissé elmosolyodtam. Itt mindenki teljesen időben van, ugyanis nagyon ritka az az alkalom, hogy időben zárjunk és folyamatosan túlórázom, szóval aggodalomra semmi ok. A kérdése kissé meglepett, ilyesmire még senki nem kért, de nagy örömmel válaszoltam:
- Igen, lenne kedvem egy játékhoz, de nyugodtan tegezhet, nem hiszem, hogy akkora a korkülönbség köztünk – nemrég szabadultam a Roxfortból és hát nem igazán éreztem magam annyira idősnek.  A kocsmában tükröződő elismerő tekintetek se azt igazolták, hogy így pillanatok alatt megvénültem volna, szóval nem igazán értettem a magázódás mibenlétét. Ahogy felvázolta a játékszabályokat, egyre kíváncsibb lettem. Arra gondoltam, lehet, le akar itatni, de ez  a játékos forma, egy viszonylag elég humánus módozat. Bólogatva és csillogó szemekkel hallgattam az első mondatokat.
- És mi történik akkor, ha félig igaz és félig nem? Mindketten iszunk?  - felhúztam a szemöldökömet és mélyen a szemébe néztem. Ujjaimat finoman végigfuttattam a whiskys pohár csillogó felületén. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen játszmába kezdtem, de ahogy elkezdett bókolni, teljesen ledöbbentem.
- Hű, hogy magának milyen lélegzetelállító tekintete van, kedves Sephora..  – Cézi már elég fura szemekkel mustrált bennünket, de most valahogy még én is azt éreztem, hogy kissé átjárja az arcomat valami kellemes zavarodottság. Próbáltam a piára fogni, de nem, azok a piros foltok nem azért terebélyesedtek egyre inkább ellentmondást nem tűrően arcom viszonylag változatos helyein. Tetszett nekem. Pont annyira, mint valamikor Peter. Az ajkamba haraptam és hogy ne kelljen bármit is mondanom, csak annyit közöltem vele, hogy elviszem az üres poharakat.
Ahogy visszatértem a pulthoz, intettem Cézinek, hogy jöjjön oda.
- Figyu, szerinted fel akar szedni? – kissé zavarodottan pislogva érdeklődtem, ő hátha tud valami okosat mondani.
- Nem tudom Seph, de nagykislány vagy már – Igaz. Nagykislány vagyok és szeretek játszani is, szóval visszaerőltettem magam az asztalhoz és gondolatban felvettem egy bokszkesztyűt, hátha szükségem lesz rá.

song  (https://www.youtube.com/watch?v=B5Deno4mqpA)

Mivel eléggé felforrósodott a hangulat körülöttem, úgy gondoltam, jobb, ha megteszek pár lépést Cézi felé. A poharak igaz, majdnem kiestek a kezemből, de már ígyis sokféle tekintetet éreztem magamon, nemcsak a pultostársamét, Peteret is - aki dühösen, fejcsóválva leteremtett, hogy mi a fenét csináltam, ameddig ő elutazott -, illetve számtalan olyan ismeretlen emberét is, akikkel soha nem voltam még köszönő viszonyban sem, pedig nem vagyok az a paranoid típus….vagy üldözési mániás? Már keverem a fogalmakat. Szóval próbáltam némi lélegzetvételnyi időt nyerni és ezalatt számtalan forgatókönyvet lejátszottam magamban. Érveltem és ellenérveltem, kikérdeztem Cézit, meghallgattam, amit mondott és arra a döntésre jutottam, hogyha vissza is sasszézok ahhoz az asztalhoz, aminél ott ül az a rettentően jóképű fura fazon, megpróbálok a lehető legérettebben viselkedni és leglazábban kezelni a helyzetet, hiszen igazából nem történik semmi.
Van egy vendégem, akit kiszolgálok, beszélgetünk és mindketten éljük tovább az életünket. Nincsen ebben semmi kivetnivaló. Ahogy egyre közeledtem az asztalunkhoz, futottak össze szembogaraim pár öregember íriszeivel, de néhányszor végigsimítva munkaruházatomon haladtam tovább egyenest a végzetem felé. Igazából mindegyikükkel lett volna kedvem vitatkozni, olyasmi mondatokkal, hogy én nem az a lány vagyok és hogy képzelik mégis, hogy bármi ilyesmit feltételeznek rólam? Nagyon szeretem a barátomat és csak a munkahelyi kötelezettségeimnek teszek eleget. Ne nézzenek már így, nem tettem/ teszek semmi rosszat. Ahogy őket is, úgy másokat is kiszolgálok. Mire a gondolataim végéhez értem azonban, egyenest szembe is találtam magam Giacomoval. Ott ült és várta, hogy bocsánatot kérhessen tőlem. Egyből el is hangzott a szájából, ami csak még inkább fokozta szenvedéseimet, hogy:
- Valami rosszat mondtam? – kissé zavartan túrtam ébenfekete hajszálaim közé és nagyot sóhajtva foglaltam helyet az asztal mellett. Mintha terhes lenne megválaszolnom kérdését, üldögéltem a nagy csöndben, pedig olyan nemes egyszerűséggel és tisztasággal tette fel, hogy nem igazán találhattam benne semmi kivetnivalót.  Mint valami partra vetett bálna tátongtam bele a semmibe. Talán ezt elégelte meg annyira, hogy ismét mentegetőzésbe kezdett:
- Ne haragudj, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, csak kísértetiesen hasonlítasz valakire... ja meg is van, a számomra ideális  nőre – nagyot néztem és hirtelen kifakadt belőlem:
-  Ugyanmár, ne bolondozz, ideális nő nem létezik – próbáltam meg elhessegetni mindkettőnk feje felől azt a gondolatot, hogy esetleg tetszem vagy tetszünk egymásnak. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy Peternek csalódást okozzak és amúgyis annyi mindenen mentünk már keresztül, annyi minden kötött már egymáshoz bennünket, hogy nem tehettem meg, hogy csak úgy félre lépek.
Ahhoz ki tudja, mennyit kellett volna lopnom a boltokból, hogy ezt a fajta vétkemet törleszteni tudjam és még az se lett volna garancia arra, hogy valaha egyszer megbocsájt majd nekem. Egyszóval nem, ez nem volt járható út és pontosan tisztában is voltam ezzel. Úgyhogy felismerve mindezen tényeket, úgy döntöttem, hogy egy jókorát húzok az előttem álló jeges italból és amolyan kicsit bohókásan meglegyintettem a kezem Giacomo felé is, hogy akkor igyunk és legyünk boldogabbak.
-  Egészségünkre! – motyogtam csak úgy bele a levegőbe és remélve, hogy nem lötyögtetem ki a drága italt, néztem egy jó nagyot a pohár fenékre. Végtére is ez már egy régóta bevált taktika, főleg mióta egy kocsmában dolgozom, hogyha nem tudtam mit kezdeni egyes helyzetekkel, akkor fogtam és lehúztam pár felest,  hátha meghozzák a kívánt megoldást számomra.
- Na most te jössz... tippelj rólam, amit csak akarsz – olyan kis izgatottan, gyermekien csillogó szemekkel várta, hogy megfogalmazzam állításaim irányába. De mivel már volt bennem néhány vonóval, jobbnak láttam ismét rákérdezni a dolgokra.
-  Az állításnak három részből kell állnia? Vagy hogyan is működik ez? – hát igen valahol elvesztettem a fonalat, de mivel ezen az estén már jónéhány asztalt kiszolgáltam és jónéhány emberrel beszélgettem, egyáltalán nem csodálkoztam rajta. Aztán meg jöttek azok a fura tévképzetek, nyilván az alkoholtól. Mintha Peter ott állna az ajtóban és figyelne, pedig nem volt ott, a legborzasztóbb tény, amivel az utóbbi időben szembe kellett nézzek, hogy nincsen sehol. Se bagoly, se hívás, se semmi, mintha nyoma veszett volna.