Roxfort RPG

"I'm just no good without it"  (https://www.youtube.com/watch?reload=9&v=43wfzWcsz_k)

A viccelődés aprócska gyógyír, az elfogadás jele. Mert végül is, mi mást tehettem volna a helyzetemmel? Lehettek volna drasztikus lépéseim, ez igaz. Túl véglegesek. De inkább a végtelen rezignációt választottam és végül egyfajta fura békét találtam. Ennek az eredményét láthatja a birtokon s majd odabent is Lorien, akinek az arcára csak sikerült egy kis mosolyt csalni. Igen rossz hangulatban ismertem meg s ezért is tartom fontosnak, hogy lássam mosolyogni, hogy végső soron valamit én is adjak neki. Ő tudott nekem a társaságával egy olyan vigaszt, amire kevésbé számítottam s amiről a rezignációban alapvetően lemondani készültem. Igazából ennél többre fölösleges lett volna számítanom. És elég is volt.

- A kihívások sosem rosszak! - kacsintok rá egy finom, a szám sarkában megbúvó mosollyal. Amikor tisztáztuk a dolgokat a "viharos" reggelen, megadta azokat az értelmezési kereteket, amik alapján pontosan tudtam a szavait hová rakni. - Talán egy hétvége, amit csak egymásnak tudunk szentelni, elegendő lesz rá. Sok lehetőség van végső soron. - teszem még hozzá, mert végső soron elfogadtam a kihívást, ha úgy vesszük. Persze csak bizonyos keretek között, hiszen van egy pont, amin túl nem tudnék adni. Ennek pedig sok oka van és nem csak egy oldalon.
- Igen. - biccentek. Ahogy édesen súg bájosan félre biccentett fejjel s végül kacajra is fakad, én is elmosolyodom és ujjaim sötét fürtjeinek selymes erdejébe merülnek, picit tarkójára simítva, ahogy közelebb húzom a csókra. Érzem az erősebb érintést a zakómon s hagyok neki egy kis időt, még csendben, de aztán csak megszólalok. - A fekete tényleg jó illik a hajadhoz is, de csak még jobban kihangsúlyozza bőröd hívogatóan sima porcelán fehérségét, azokat a kiszámíthatatlan tengert idéző szemeidet... - hangom halkan, ennél fogva pedig karcosan búgva tör elő és mellkasom felé hajtott fejecskéjének füleibe felülről tör. - Persze ezt mind jól tudod, amilyen kacér kis boszorkány vagy! - zárom a gondolatsort, mert teljesen tisztában vagyok vele, hogy a bókok sorának tudatában van és újat nem osztok meg vele, de attól még eshet neki jól és lehet rá szüksége.  

- Ez kifejezetten kedves! - jegyzem meg mosolyogva. - Sokan alábecsülik a törődés erejét, pedig egy aranyozott gombocskával hamarabb lehet furkászt fogni, mint egy nagy kupac rozsdás vassal. - tudtam, hogy Lorien egyszerre hasonló és mégis más miliőből származott, tudtam, hogy kihez adták hozzá s ez arra is engedett következtetni, hogy a családja milyen gondolatokkal rendelkezett és ezt a világot bizony körüllengte a sötétség. Lorien mégis időről időre bizonyságot tett róla ilyen-olyan formában, hogy ő nem tartozik azok körébe, akiket korábban vadásztam. Igazából csak egy nő volt, aki beleszületett egy családba és aki szeretett valakit. Ezek egyike sem bűn. Igaz azzal is tisztában voltam, hogy érző-lélegző lények voltak az ellenfeleim is a háború alatt a maguk világával és viszonyaival, a tetteik viszont könnyen dehumanizálhatták ezeket a szereplőket s végső soron csak még súlyosabb volt, hogy olyan kötelékeket szakítottak meg hatalomvágyból, szadizmusban megtestesülő perverzióból, vagy bármilyen más torzulásból, mint amik az ő életeiket is átszőtték. És voltak olyan pillanatok is, amikor már nem volt kegyelem. Amikor a puszta létezésem volt a tét, akkor pontosan arra a vadra hasonlítottam, amivé mostanság teliholdkor szokásom átváltozni.
Fültől fülig metszett nyak, fejjel lefelé lógó test és az aranyvér is úgy folyt el a halálfalóból, mint egy sárvérűből, mondjuk belőlem folyt volna. Megismerhették ők is a félelmet, azt, amivel ők állítottak szembe másokat. Nem volt szép, nem volt méltányos, de háború volt.

A korláton egy picit megszorul a kezem, de gondolataimban visszatérek a múltból, mert Loriennel is pont arra reflektál a beszélgetésünk, hogy a történelmet nem érdemes nagyon bontogatni, piszkálni. Márpedig közelsége ellenére is ez már bizony az volt.
- Igaz, több nyári hónapot is töltöttem itt, amikor a nagyapámra bíztak. Nagyon szerettem az öreget és ő tényleg foglalkozott is velem, a szüleimből sokszor csak keveset láttam, elvégre ott voltak a nevelők... - legyintek, mert végső soron Lorien is bírhat hasonló tapasztalatokkal, amikor az ember szülei fontos és befolyásos emberek, az mindig komoly árnyoldallal jár. - Mi nem sakkoztunk, inkább a vívást szerettem meg neki hála, ami a mai napig hobbi maradt. - az egyik IV. György korabeli festmény mellett egy pillanatra megállok. - Itt alul azt a csúnya vágást én csináltam! - nevetem el magam. - Meg egy-két lámpa búra is bánta a suhintgatásaimat! De Ő csak legyintett rá, mondván a fejlődés fontosabb, mint a tárgyak. - és végső soron ez is magyarázata annak, hogy miért is kellett rendbe hoznom a helyet. A vége felé már abszolút nem foglalkoztatták ezek a dolgok és hagyott mindent a maga állapotában. - Akkor még nem nagyon tudtam, hogy van varázserőm és sportszerűen szerettem volna vívni, komoly versenyeket nyerni... sokkal inkább, minthogy politikai vagy mugli katonai pályára lépjek, amit meg apa akart minden áron. - sóhajtok. Menet közben egészen elszaladt velem a ló, ahogy meséltem, de Lorien felé egész könnyen meg tudtam nyílni, leginkább azért, mert az elején volt ugye egy komoly beszélgetésünk és ott oly sok dolgot megtudhattam, ami engem is erre ösztönzött. - De igazán szólj, ha untatlak! - teszem még hozzá, mert bár ő kérdezett, azért a figyelmével sem akarok visszaélni.

Tetszik, ahogy Lorien kicsit belesóhajt a hálóban váltott csókba, majd az meg belőlem vált ki egy kis elégedett morgást, ahogy válaszként ő kezdeményez csókot. Hosszú időnek hat az egy év, amit az ilyen gyengédségek nélkülözésével töltöttem el. A magány mellbevágóan szakadhatna rám, de mivel nem vagyok egyedül, így ennek az érzete elmarad.
- Jó házigazdaként nem hagyhatlak éhezni semmilyen módon... - kacsintok rá játékosan, s ahogy most is édesen dönti oldalvást fejecskéjét, ajkaim már végig is söpörnek csókokkal a nyakán fentről lefelé, a fekete selyemruha  gallérjának vonalánál nyakának tövére találva, amit mélyebben, lassú szenvedéllyel csókolok már, fogaimmal is nagyon lehelet finoman súrolva. Ezzel azét óvatosnak kell lennem... majd felfelé pásztázok a másik oldalon csókjaimmal, kicsit arra késztetve a őt, hogy a másik irányba döntse buksiját.
- És ha már korábban hergeltél ezzel kíváncsi vagyok mit is rejtegetsz a fekete selyem alatt. - ércesen csengő hangom halkan, de határozottan érkezik egyenesen fülébe, hogy a szavakat fülcimpáját, majd a füle mögötti területet érő csókok zárják. Egyik kezem derekát ölelve cirógatja finoman az anyagon át kitapintva csigolyáit, míg a másik a kissé oldalvást elhelyezkedő övre vándorol, hogy határozott, egyszerű mozdulattal oldjam azt meg. - Mellesleg a házban körbevezetést is meg lehet fűszerezni, ha minden helyet fel is avatunk. - duruzsolom még édes fülecskéjébe. Nem titok, hogy vágytam már rá, vágytam a közelségére. Nem okoz nehézséget illedelmesen és önuralmat gyakorolva viselkednem, most is megtehetném, de nem akarom. Teljesen fölösleges lenne és nem látom okát a színlelésnek. Csak fölösleges feszültség származna belőle. Persze így sem sietek el semmit. - Csak a ma este és a holnap van most Lorien, semmi más. - teszem még hozzá, mintegy tényleg meghatározva a gondolati irányvonalat. Tényleg erre van szükségünk szerintem, ennél távolabb fölösleges is tekinteni. Elég pont erre koncentrálni és azzal szerintem mind a ketten jól járhatunk. Erre pecsétként pedig elcsattan a harmadik csók: ha lehet még hosszabban és mélyebben, lassan perzselő szenvedéllyel hívva játékba az ő édes nyelvét, amíg egyik kezem újra elmerül kicsit sötét fürtjei között.

"I'm just no good without it"  (https://www.youtube.com/watch?reload=9&v=43wfzWcsz_k)

A kezdet után egészen gyorsan tudjuk felvenni a szálat ott, ahol korábban abbahagytuk és ez jó. Igazából tét nélküli ez az egész, mármint pontosan tudom, hogy Lorien pusztán a társaságom akarja élvezni és ez az én oldalamról is így van. Nem hinném, hogy hosszú távon bárki is akarná azt a veszélyt és kockázatot vállalni, amit jelentek, a nyűgökről már nem is beszélve. A múltban a saját döntéseimmel egyébként is remekül rontottam el a komoly kapcsolatokat, így talán ez a legjobb.
Hónapokon keresztül kerültem minden ember társaságát, a női gyengédség gondolata pedig még csak meg sem fordult a fejemben jó darabig. Persze lett egy pont, ahol elkezdett hiányozni s végső soron minden társas érintkezés is, de csak nagyon-nagyon lassan merészkedtem vissza a külvilágba s ebben a vonatkozásban Lorien volt az, aki a magányhoz fűződő viszonyom kapcsán változást tudott elérni. Azzal, hogy nem volt komolyság a közeledése mögött, hogy pontosan tudtuk ebben az egészben mennyi is van, megkönnyítette, hogy nyitottabb legyek. Nem kellett csalódástól tartanom, vagy helyesebben attól, hogy azt okozok ismételten.

De nemcsak az oldottabb hangulatban lépünk előre, hanem a lakhelyemen is egyre mélyebbre hatolunk s közben a beszélgetés is kezd jobban kibontakozni. Nem teljesen felszínes és semmit mondó a dolog és alapvetően ez sem volt rossz: nem fecserésztünk, de nagyon mélyre se mentünk, bár amikor ezt az egészet tisztáztuk, az azért egy komolyabb beszélgetés volt.
- Oh, akkor biztos sok kalandos történetet tudott mesélni! És lefogadom, hogy a kis Lorien nagy, kerek szemekkel hallgatta az ilyesmit. Bár lehet, hogy tévedek. - mosolygok rá, mert a gyerkek alapvetően szeretik a meséket, a kalandos történeteket és nem gondolnám, hogy Lorien kivétel lett volna ebből a szempontból, de ki tudja? Éppen ezért is tartottam fenn a tévedés jogát szóban is.
Én is mesélek a múltról, a gyermekkoromról picit, ami az eltérő világ miatt sem idegen, vagy érthetetlen Lorien számára, hiszen családjaink háttere valahol mégis hasonló. Ez mondjuk segített a szakadék áthidalásában, tudok úgy viselkedni és viszonyulni dolgokhoz, amikkel Őt is jobban megértem és ez végső soron fordítva is így van. Az mondjuk igaz, hogy a családommal nagyon keveset érintkeztem az elmúlt években és a mugli arisztokrata világot ismerem, a berögződések megvannak, de aurorként teljesen más életet éltem végső soron, más tapasztalatokat gyűjtöttem. Mostanra pedig végképp valami különc lettem, azt hiszem.
- Valóban nem kötöttem ki messze, mert abban egyet értettünk, hogy ha az ember bizonyos körülmények közé, vagy bizonyos adottságokkal születik, az tartozik jól sáfárkodni mindezzel és a köz szolgálatára fordítani. Egy valódi arisztokrata nem élősködő kell, hogy legyen rászolgálva a társadalom klisés megvetésére, hanem, ahogy a szó etimológiája is adja, a kiválóságot kell, hogy jelentse. Ennek a kiválóságnak pedig akkor van értelme, ha az emberek érdekeit szolgálja és nem az önzőséget. - magyarázom a saját gondolataimat, ami a családi- és végső soron az osztálytudatban, az önképben gyökerezik. Hiszen minden réteg a saját működését igyekszik valahogy megérteni és megindokolni. A mágusvilágban mondjuk sok esetben találkoztam éretlenebb, gyerekesebb megközelítésével az előkelőség kérdésének, nevetséges vérségi kérdéssé aljasítva azt, mintha csak kutya- és lótenyésztők szemléje lenne, ahol valamiféle feltételezett vértisztaság a meghatározó. A valóságban az elithez tartozás viszont nem ilyen konstrukcióktól függött: hatalom, vagyon, befolyás kérdése volt inkább. S a lényeg nem az, hogy kivel házasodik az ember származás tekintetében, hanem az, hogy miként kamatoztatja azt, amit az előző generációtól kapott.
- Ezzel együtt is mindig bolondságnak vélte a mágikus világot és zokon vette, hogy az egyetlen fiaként a muglik között nem viszem úgy tovább a család nevét, ahogy ő azt szeretné. - sóhajtok lemondóan, ezzel fel is villantva, hogy tényleg nem felhőtlen a viszonyunk finoman fogalmazva.
Messzire vihetnének ezek a gondolatok, például oda is, hogy hiába tettem meg mindent, végül mégis egy életem végéig tartó kór és szeretett pályám elvesztése lett a "jutalom", de most nem erről kell szólnia az estének. Pont, hogy mindezt kéne elfelejteni, félretenni és azon is vagyok, hogy ez így legyen.
Lorien kellően csábos társaságot nyújt ehhez ez nem is vitás, én pedig utat engedek most már az érzékeimnek és kezeim, ajkaim egyaránt akcióba lendülhetnek. Tetszik, ahogy hatásomra megborzong, mert régen éreztem már ezt, ahogy jól esik kecses kacsóinak simítása is hátamon, karjainak ölélése s a közelsége is. Érzem, hogy gerince finom ívbe húzódik ujjaim alatt, mire elmosolyodom s csak kicsit szenvedélyesebb csókokat nyomok puha nyakára.
- Persze, ennél jobb hely nincs is a kezdéshez! - biccentek, miután kioldottam ruhája övét s ő hagyta, hogy a selyem anyag lustán hulljon alá, felfedve a csipke csodát, amit momentán minden bizonnyal az én kedvemért öltött fel. Ennek örömére pedig nem is kapkodok, alaposan megnézem magamnak ajkaimon egy játékos félmosoly kíséretében.
- Igazán dögös, valóban megérte kíváncsiskodni! - jegyzem még meg egy kicsit kuncogva, hogy aztán újra magamhoz vonjam és puha, forró ajkait csókoljam. Ekkor már mintha végképp felocsúdna valami révületből Lorien és igen élénken viszonozza azt, minek hála ez egy elnyújtott, hevesebb csókcsata lesz. Közben kezeink sem tétlenek, én élvezem, hogy karcsú teste puhán simul tenyereim alá a csipke bizsergető érzésétől kiegészítve itt-ott s ő a zakómmal, na meg az ingemmel foglalja el magát. Ahogy ajkaink elválnak, a zakót le is tolom, míg Lorien enged magának egy kis felfedező utat s belőlem némi jóleső morgást vált ki, ahogy fülem közelébe kalandozik.
A fölösleges ruhadarabot kezembe fogom s egy kis pillanatra féloldalasan félre fordulok, hogy az egyik szék támlára dobjam, ahonnan szerencsére nem is csúszik le, pont jól megáll.
- És ez most pont elég. - teszem hozzá megjegyzésére, míg hagyom, hogy a gombokkal szórakozzon, bár nem nagy szórakozás ez, mert gyorsan és gyakorlottan boldogul velük. Így pedig egyre jobban felfedi a szövet az alatta rejlő izmos mellkast, ami bár kellően kimunkált, azért mégis vannak esztétikai problémák vele: bőven található rajta forradás, átokheg, hajdani foglalkozásom mementói. Engem mondjuk speciel sosem zavartak, még valami büszkeséget is érez miattuk az ember, hiszen küzdelemben, nemes célokért viaskodva szereztem őket, még akkor is, amikor megkínoztak s úgy gazdagodott a hálózatuk. De azt is megértem, hogy nem mindenkinek jelenthetik ezt.

Persze sok figyelmet most ennek nem szentelek, hiszen van, ami jobban leköt: Lorien. Miután esélyesen az ingemtől is megszabadulhattam s hasonló helyen kötött ki, mint a zakó, újra még közelebb húzom magamhoz, sötét fürtjei közé merítem az ujjaim picit rájuk markolva, hogy ívbe feszítsem nyakát s puha, fehér bőrön vezessem végig perzselő csókjaimat ezúttal lentről felfelé, a füle mögé, majd a fülcimpájára, ahol még egy kis játékot is bedobok: fülbevalóját nyelvem és fogaim segítségével kikapcsolom, majd távolabb húzódva fejemmel ajkaim között tartva mutatom meg neki, hogy aztán félretegyem az éjjeli szekrényre, jelezve, hogy azért vigyázunk az ékszerre. De ennyivel már nem érem be és nem állok meg: miután elég közel állunk az ágyhoz, a fehérneműben (vagy inkább feketeneműben?) pompázó szépséget egyszerűen az ágyra lököm játékos szenvedéllyel, hogy egy prédáját elejtő farkas modorában másszam szépen fölé, kezeimmel csuklóit feje mellett ejtve foglyul, amíg ajkairól újabb mély csókot lopok.
- Igazán bátor dolog, hogy bemerészkedtél az odúmba, de félő, hogy fel foglak falni... - súgom ajkaira kuncogva, ahogy ismét sikerül elvégezni azt a ritka műveletet, amikor valamiféle játék részévé tudom tenni azt, ami engem nyomaszt. Ritka pillanatok ezek s rá kéne jönnöm valahogy, hogy miként lehetne ezt tartósabbá tenni, mert kezdem úgy érezni, hogy ez sokat segíthetne. Talán tényleg az a kulcs, hogy ez egyedül nem megy és kell hozzá valaki? Lorien társasága ezt támasztja alá, de ezzel annyi a gond, hogy azt nem tekinthetjük tartósnak semmiképp s hosszútávon ez ilyen tekintetben nem lehet elég. Ami igazából nem gond és nem hiba, ebben annyi van, amennyinek lennie kell. De talán mégis lehet valaki, aki ezt lehetővé tenné? Talán egy valaki...
Gondolataim picit csaponganak talán egy pár pillanatig, de nem úgy az ajkaim! a csók után megindulnak szépen lefelé Lorien szép metszés arcának vonalán álla felé, majd nyakán, hogy meg se álljon csipkétől keretezetten kiemelt dekoltázsa felé s a buja halmokon haladjon végig, hasfalán át egy ponton köldöke körül ismét csipkébe ütközöm s most azon keresztül csókolom végig vénuszdombjáig, ahol kissé gonosz módon jobb oldalra veszem az irányt, csípőjének hívogató vonalát fedezve fel. Közben kezeim szépen lassan szakadnak el csuklóitól, ahogy lefelé haladva egy ponton túl már nem fizikai képtelenség ott tartani őket. Helyette erélyesen simítanak végig karcsú testén, markolják meg kissé kebleit, majd haladnak csípőcsontjaira, de akkor már ajkaim máshol járnak... belső combján szaladnak végig játékos érintésekkel egyre lassabban és mindkét tenyerem jobb lábán követi már ajkaim útját, egyúttal emelve is a kecses végtagot széles vállamra, ahogy térdét érem már csókjaimmal, aztán a vádliját, bokáját egészen magassarkúja vonaláig s így állok meg. Fölé magasodva, jobb lábával a vállamon nézek le rá éhes tekintettel, derék tájékon hozzá feszülve természetesen.
- De még mielőtt elfogyasztalak, lehet egy utolsó kívánságod... - pillantok mélyen kék szemeibe, ahogy hangom karcosan dübörög fel torkom mélyéről.

"I'm just no good without it"  (https://www.youtube.com/watch?reload=9&v=43wfzWcsz_k)

- A nemes lélek nem feltétlenül születési előjog, a nemesi vér viszont jelenthet jó hátteret a kialakításához. - mosolyodom el finoman, de tovább is hallgatom Lorien-t. - És szerény véleményem szerint a te családod választotta a jobb, progresszív utat mindehhez. Az angol mugli nemesség nagyon korán kinőtt abból a képzetből, hogy mások kiontott vére az út a nemességhez, legkésőbb olyan ötszáz éve már változott a szemlélet. A varázsvilágban már sokkal lassabb ez a folyamat, mint minden, de a jelek szerint vannak jó példák. És igazából egy a fontos: te melyik hagyományhoz szeretnél tartozni Lorien. - nézek egy pillanatra kicsit mélyebben a szemeibe. Könnyed kalandnak is nevezhető a miénk, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen tartalmatlannak kell lennie.
Mindketten szenvedtünk valamitől, még ha az más dolog is volt és igazából ez lett a tényleges kapocs esetünkben. Tudtunk adni a másiknak és ezt a fajta mélységet igen is szándékomban állt megbecsülni. Hogy Loriennek mennyire, az persze más kérdés volt. Az ő helyzete eltérő következtetéseket diktálhatott és más szakaszában is volt a saját tragédiájának.
Hosszú ideje nem nagyon segíthettem igazán senkin, nem szolgálhattam, nem menthettem. Most mégis olyan volt, mintha erre lenne valamiféle esélyem és lehet ezt sem akartam elengedni.
- És persze az is teljesen érthető, ha tökéletesen saját utat akarsz kezdeni végső soron, kiváltképp most. Pontosan tudom, hogy nagyon nehéz megtanulni újra járni, de ha van, aki megfogja közben olykor a kezed, az talán segít. - ezt már tényleg nem kéne hozzátennem, de bennem feszül egyfajta empátia, ami erre vezet. A bennem élő küldetéstudat tulajdonképpen talált magának új terepet és ezt igyekszem képességeimhez mérten jól is csinálni. Hogy mennyire megy? Majd elválik... talán semennyire. Talán én vagyok alkalmatlan rá, esetleg Lorien-nek mégsem efféle orvosságra van szüksége. Nem az én kezemre ebben a folyamatban.

Akárhogy is, magunk mögött hagyjuk a folyosókat és tulajdonképpen a komolyságot is, mert bár szívesen elbeszélgetnék a sötét hajú szépséggel még, van bennünk egy másik vágy is és érzésem szerint a másik fajta orvosságból pont elég volt, most ezen a fajta kúrán a sor. A testiségé, ami magával hozhat újra pár kortyot a Léthe feledést hozó habjaiból, egyenesen az antik görög alvilágból. Mind a ketten mást feledhetünk, de ez a közös cél végső soron. Egyre jobban kezd rám fókuszálni Lorien ezt érzékelem, és ez jó is. Tetteimet is ez szabja meg s miután tudom, hogy jó nyomon járok, le sem állok.
Lorien az ágyon köt ki hiányos öltözékben: fekete csipke alsóneműben és magassarkúiban, én pedig szintén alul öltözötten (szó szerint) kerülök felé. Nekiállok meghódítani a magam módján kezeit lefogva, ajkaim vetve a küzdelembe. Első támadó kör volt ez, aminek a végén éhes tekintettel nézek le rá és némi játékba is hívom szavaimmal.
- Hmmm csak ennyi lenne minden vágyad? - vonom fel az egyik szemöldököm, majd testére hajolva temetem magam alá, hogy így ejtsem tömegemmel fogságba, míg szenvedélyesen és mélyen megcsókolom, addig húzva ajkaink és nyelveink párbaját, amíg csak bírjuk szusszal. Sajnos betegségem miatt a régen oly kedves enyhe harapdálást kénytelen vagyok kihagyni... de talán így is elégedettek lehetünk.
- Ezt mindenképp megkapod, de ha bármi lenne még, suttogd, vagy sikoltsd nyugodtan, talán kegyes is leszek veled! - kéjesen fenyegető ígéretként súgom ezt ajkaira, míg mélyen a szemeibe nézek, hogy aztán kissé távolabb húzódva a csipke alól felfedjem tökéletesen domborodó kebleit és egyiket a másik után halmozzam el csókokkal, mellbimbóit különösen figyelemben részesítve, ahogy csókolom, lágyan szívogatom és nyelvem is bevetem rajtuk egymás után. S míg egyiken ajkaim, másikon erős kezem ténykedik, de ez koránt sem a dologok vége, csak egy új oldal első mondata könyvben. A következő pedig az, hogy nadrágomból a derékszíjat kioldjam és pár pillanat alatt szakavatott mozdulattal az ágytámlához is kötözöm szegény Lorien csuklóit, ezúttal már nem kezeimmel vonva őt időleges börtönbe... cserében pedig belső combjára nyomok pár csókot, aztán feljebb surrannak ajkaim, a csipkén át csókolva kínzóan lassan ölét, kiélvezve a pillanatot, még nyelvem is így járatom meg rajta, hagyva, hogy az anyag is bizsergesse érzékeit s csak akkor tolom félre a fekete anyagot, ha már meg-megvonaglik. És ekkor érkeznek ajkaim szeméremdombjára, majd lejjebb, hogy módszeres csókokkal kezdjem kényeztetni Lorien-t meglehetősen lassan, de érzékien. Ajkaim után pedig nyelvem érkezik meg, hogy nekilásson egy tüzes játéknak az ölén, ami a maga perzselőségével egyre mélyebb, intenzívebb és gyorsabb is lesz, ahogy fel- s le, vagy épp körben dolgozik a nyelvem, vagy épp ajkaim segítenek ki a játékban. Lássuk, Lorien meddig bírja épp elmével s mit hoz ki belőle mindez... lássuk, ez a pirula milyen orvosság lesz számára!