Oldal nyomtatása

gangsta's paradise (https://www.youtube.com/watch?v=PRVzHdgpLsA)
(https://i.pinimg.com/564x/77/ff/0f/77ff0f07390dea88902b90ab10e637e8.jpg)

A lopás eredendő bűn...
De a nincs kreatívvá teszi az embert.

..a trágár szavak esélyesek...

Elégedetten néztem körbe. Az én hazám. Az én házam. Az én családom.
Amerika után jól esett nemcsak hogy a brit földön sétálni, hanem újra ezt a levegőt szívni. Jó volt visszatérni London zajos utcáira. Jó volt látni, hogy minden olyan, amilyennek hagytam. Az illatok íze változatlan, mindössze csak én magam alakultam át.
Jól esett ismét a saját házamban lenni. De még jobb volt újra a Vakegér ajtaját feltépni. A szokásosat kérni és az ismerős üdvözlő arcokat látni.
Szinte addig a percig fel sem fogtam mennyire nagyon is vágytam már minderre. Tudtam, hogy a kis Los Angeles-i kiruccanásom nem okoz fennakadásokat a már jól megszokott rendszerünkbe amit kiépítettem, mégis így voltam nyugodt... itthon, a saját kezem és felügyeletem irányítása alatt.
S mintha csak ez lett volna épp a végszó... bagoly várt üzenettel. A lakásomban ritkán kaptam híreket, így talán nem meglepő hogy érdeklődve téptem fel.
O'Mara.
Arcomon az ismerős kézírás sorait olvasva a mosolyt átváltotta valami más. Aggodalom? Korai lenne annak nevezni. Meglepettség? Az pedig túl kicsiny leírni ezt a bonyolult érzetet. Talán leginkább egyfajta kétely. Nem pont O'Mara személye vívta ki, sokkalta inkább a körülmények. Ha valami, hát a körülmények mindig gyanúsak.
Fél óra alatt öltözöm át és szedem rendbe maga. Szükségem van egy gyors tusolásra, hogy ne érezzem magamon az Államok bűzét. Nem rossz hely Kalifornia, megvan a maga szépsége és a maga... szépségei (igen, gondolok itt a lányra), de Walton New Yorkban még feltartott pont elég időt ahhoz hogy egyenesen meneküljek ide, az óceán túlfelére.
Az időeltolódás nemhogy megvisel hanem erőt ad nekem. Nem érzem magam cseppet sem kábának, sőt... tervekkel és célokkal tértem vissza amiknek időszerűségét érzem.
A megvalósítás mindig hossza munkafolyamatot igényel. Én pedig egyszerre több ügyön dolgozom régóta. Ha O'Mara találkozót kér, az nem véletlen. Sejtéseim vannak, de biztosat csak akkor tudok ha már konkrétan a szemembe mondja mit is akar.
Az egérben a szokásos társaság gyűlt össze. Az átlagos népség közé csak egy-két random arc vegyül, de elég egy pillantás a hátsó sarokban álldogáló emberem felé. Biccentéséből tudom hogy nem ellenfelek és nem is kémek. Ha azok, akkor az este végére csúnyán rá fognak fázni.
Hangosan köszönök a pult irányába és minden teketória nélkül elindulok a leghátsó asztal felé. Már ott van Stan, Connor, Damian, Reece és persze David.
Arcomon széles vigyorral csapok a nevelt fiam vállába és támaszkodom meg rá.
- Na mit rosszalkodtatok össze, míg nem voltam itthon? Halljam?!
Kiáltok rájuk félig nevetve. Két másodperc alatt székek csikordulnak meg és egymást túlharsogva szólalnak meg a társaim és egyben barátaim. Egy-két meleg tenyér csap hátba és persze Evanson meg is ölel. Mire kihozzák a behűtött nagy korsó sörömet és mellé a dupla whisky-t már David bitorolja a szót és fejti ki mi mindent mulasztottam el.
- Szóval minden simán ment? Nem volt fennakadás a Reyson-üggyel?
Pillantásom Davidről átsiklik előbb Stanre, majd végül Reece-n állapodik meg. Gregory megpuhítása az ő feladata volt és szívből remélem hogy nem baszta el. Ha igen... nos akkor nekem kell odatennem magam.
- Persze, nem volt gond főnök.
- Szóval bekajált mindent? Biztosan? Csak mert nem szeretném ha élve felzabálna téged aztán meg kiszarna... Mit kezdenék akkor veled? Há?
Intek szét tenyeremmel megadóan. Mindenkinek megvan a szabadsága, nem kötöm meg senki kezét. Ugyanakkor mégis a magam módján felelősséget vállalok ezért a csürhéért. Jó részesedést kapnak a melóból én kis szeletet vágok mint összekötő és mint ötletgazda. Így nincs okuk hátba támadni, és mindenki jól jár.
- Nem, Cartwright, tényleg megfőzte. Tegnap kaptam tőle üzenetet.
- Nos... - forgatom meg a söröskorsóm. - Ez remek hír. Remek.
Bólintok és azúrkék íriszeim őket mustrálja. Nem mernek hazudni nekem, sosem mertek igazán. Aki megtette súlyos következményekkel számolt és ennek a példáját végig is nézték. Akartam hogy tudják, velem nem szarakodhat senki sem. Hogy az én tányér levesembe nem köpet bele egyik féreg sem.
- Uraim, bejelenteni valóm van. Nemsokára vendégünk érkezik. Addig pedig Connorral és Daviddel van egy kis megbeszélnivalónk. Később lenézek hozzátok.
Biccentek nekik és megvárom mire összekanalazzák magukat. Mint fejet bólintva távozik, csak a két említett marad az asztalnál. Az órámra pillantok.
- Kábé öt perc múlva befut O'Mara. Ha jók a megérzéseim akkor... hmm, talán ne szaladjunk ennyire előre. Con, mondd csak, mi a helyzet a bank ügyében?
- Há... az van főnök hogy semmi jó. - elnézem, ahogy zavartam megvakargatja a borostás arcát. - Az a baj hogy macerás ügy ez. Nehéz elintézni no. A kölyök volt bent a levéltárba és..
- És a kölyök megszerezte a szükséges alaprajzokat..
David sértődötten nyomja meg az őt becsmérlő jelzőt. Megértem őt, szívből megértem. Fiatal, forrong és lázong. Nem egyszerű vele. És ott az a kurva bizonyítási vágy... Pont ilyen voltam annak idején én is. Nincstelen senki, nagy álmokkal.
- Remek. Látszik hogy az én fiam vagy. Akkor lent összeülünk, hogy átbeszéljük a terv részleteit... Áhhhh O'Mara! Micsoda meglepetés!
Kiáltok, amikor meglátom a perifériámból a felénk közeledő alakot. Hátradőlök kényelmesen, nem zavartatva magam olyasmivel hogy kézfogás és egyebek.
- Bemutatom neked az egyik munkatársamat. Connor Anderson. A fiamat, pedig már ismered...
Elnézem a kézfogást és a köszönést. Egy apró kézmozdulattal intek hogy kopjanak le ők pedig jól ismernek már engem és a laza kis rezdüléseim. Mire Elliot rendelését kihozzák már csak ketten ülünk az asztalnál. Én pedig hátam a kanapénak vetve kényelmesen a háttámlára tett kézzel és keresztbe vetett lábbal várok hogy nyisson.

(https://i.pinimg.com/564x/ba/b2/43/bab2435c6ff2f8344b5af2a902c546b6.jpg)

Cartwright
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/e5/12/36/e512367ec39cfc9503f076db0e157333.jpg)

Néhány nap csupán… néhány nap mégis hosszú éveknek tűnt a Nat nélkül töltött időszak. Sokszor gondoltam rá, az életem azonban hirtelen tért vissza a megszokott kerékvágásba. Éhezés, kedvtelenség, pénzhiány, mintha csak régi ismerősként fogadtak volna a házam ajtajában. Egy ideig depressziós voltam, feküdtem az unalmas, régi kanapén, magamra terítve több réteg takarót, nem is foglalkozva azzal, hogy befűtsek. Aztán visszakerült Zeusz és a Nattól kapott mókusokat is átvittem a saját otthonomba… akkor már ténylegen voltam élehető körülményeket teremteni. Egy kis tejet, meg ezt-azt még könnyedén elloptam, de azért rendesen égett a képem. Tolvaj vagyunk ugyan, de nem ennyire alja szinten.
Fáradtan vonszoltam ki magam az ágyból, egy félórával a megbeszélt találkozó előtt. Kávéra persze nem volt időm, mert inkább egy jó meleg zuhanyt meg a fésülködést választottam. Semmi sem volt olyan, mint régen. Aludhattam ezer, meg ezer órát, akkor sem múltak el a gyötrelmek, amik ocsmány fekete karikaként húzódtak meg a szemeim alatt. A hajam is rendezetlen volt, nem akart úgy állni, ahogy kellett volna neki. Bár a ruháim azok voltak, amiket Nat vett, azok is csak lógtak rajtam. Elég volt ez a néhány nap, hogy máris komoly veszteségeket szenvedjek a súlyom tekintetében. Nem számított. Újabb lyukat fúrtam az övbe és már készen is álltam az indulásra.
Az út jó részét gyalog tettem meg, hogy magamba szívhassam a januári fagyos levegőt… magamhoz kellett térnem, kávé nélkül is. A legjobb arcomat akartam mutatni Cartwrightnak, hogy még véletlenül se tűnjön szükséges szánalommorzsának a munka, amit adni fog nekem. Nem akartam, hogy a lekötelezettjének tekintsen, aki majd később mindenféle gondolkodás nélkül vállal el valamit. A legutóbbi találkozásunkkor is egyértelművé tette, hogy az ő szótárában a barát feltételek mellett létezik… ha pedig nem így gondolta, hát akkor jó szarul adta elő magát.
Nagyot sóhajtva léptem át a Abszol út és Zsebpiszok köz határát, hogy szép lassan kirajzolódjon a szemem előtt a Vakegér mindig komor kis épülete. Csendesen léptem át a küszöböt, épp csak odakacsintottam a pult mögött várakozó Arianéra. Már ennyiből is tudta, hogy a szokásos whiskeyt kérem.
Jól van, O’Mara, csak higgadtan, mintha nem dobtak volna ki Tengerszemből úgy, mint macskát szarni… – suttogta bennem a kegyetlen kis hang. Alig, hogy megpillantottam Cartwrightot és Evansont, meg valami harmadik hülyét, a csuklómon feszülő szalag szép lassan lüktetni kezdett. A lábaim maguktól indultak meg feléjük, de hát szokás szerint elfogott a keserűség. Mindig ez az érzés bolydult meg bennem, ha megláttam azt a kölyköt. Talán azért, mert ő is ott volt, mikor nagyon szarul jártunk abban a bizonyos kastélyban… de mégis csak én szereztem maradandó sérüléseket. A combomban szinte az emléktől is lüktetni kezdett a fájdalom és le kellett vennem a kabátomat, hogy ne érezzem magamon menten azt a lázat, ami a történtek után még hetekig gyötört.
– Áhhhh O'Mara! Micsoda meglepetés!
Hirtelen fordultam felém, hátra dőlve a székében Cartwright. Hát nem bírtam megállni, hogy ne horkantsak egyet.
– Baromi nagy meglepetés lehetett, miután szóltam, hogy jövök. – Jegyeztem meg némi gúnnyal a hangomban.
– Bemutatom neked az egyik munkatársamat. Connor Anderson. A fiamat, pedig már ismered...
Persze ez az Anderson felém nyújtotta a kezét, de nem érintettem meg, sőt, szorosan a nadrágom zsebébe rejtettem a jobbomat. Így csak biccentettem felé egyet. Nem szerettem, ha ismeretlen, enyhén szólva gyanús figurák tudják a vezetéknevemet, de hát Cartwright már beleüvöltötte a Vakegér morajlásába. Szóval lényegében mindegy volt.
– Evason, öröm téged látni. – Jegyeztem meg és miközben őt távozóban voltak, én már huppantam is le az egyik székbe. A tekintetemet csak akkor emeltem Cartwrightra, mikor megérkezett az italom és egy jó nagyobb kortyoltam belőle.
– Nos, látom zajlik erre az élet, mint mindig… – mondtam csak amolyan beszélgetés indítónak az egészet. – Meg sem kell kérdeznem, hogy vagy.

..a trágár szavak esélyesek...

– Baromi nagy meglepetés lehetett, miután szóltam, hogy jövök.
Gunyoros, ám annál elégedettebb mosolyt villantok. Szar hangulatban van, és akkor ez enyhe kifejezés. Mondhatnám, hogy az a típusú ember vagyok, aki nem bírja elnézni a másik ember nyomorát, csakhogy az kurvára nem lenne igaz. Ha így lenne nem lennék az aki, s nem lennék ott ahol. Viszont élvezni sem élvezem, hogy szar állapotban van. Viszont, és itt a nagy hangsúly, így legalább ütősebb lesz számára a meglepetés. Ugyanis ha azért jött, ami a sejtésem, akkor igen csak jó, hogy paprikás a hangulata.
– Evason, öröm téged látni.
Elnézem David félmosolyát, ami átsuhan az arcán. Helyes kölyök, a nők már felfigyelnek rá. Legalább olyan sármos, mint én és ugyanolyan okos is. Egyszer nagy ember lesz, ez kétségtelen. O'Marát is teljesen elfogadja, noha a szeme villanásából tudom, vannak a fickóval fenntartásai. Ám mivel én vagyok még mindig a góré kénytelen mindenki lenyelni a dolgokat.
Mikor csak ketten maradunk meg a kocsma többi részében az italozó vendégek egy nagy szusszantással fordulok a barátom felé. Hagyom, hogy ő nyisson. Hagyom, hogy elmondja, mégis mi a fészkes fenére lenne szüksége tőlem... megint.
– Nos, látom zajlik erre az élet, mint mindig…
Körbepillantok a szavait hallva. A kocsma tele, a sarlók csörögnek Ariane pultjára, a fiúk lent dolgoznak serényen, szóval ja... így is lehet mondani.
Bólintok egyet helyeslésképp.
- Hát igen... az élet nem áll meg, és az üzlet mindig üzlet... hisz tudod.
Villantok egy sejtelmes ámbár bíztatásnak szánt mosolyt. Megvakarom az arcom és megérzem a borostám. Lehet nem ártott volna borotválkoznom? Roxana pont ezt szereti... de vele úgysem találkozom mostanság.
– Meg sem kell kérdeznem, hogy vagy.
Kuncogok egy sort és előre dőlök. Az asztalra támaszkodom és magamhoz intem, hogy hajoljon közelebb. Egyrészt nem akarok kiabálni, másrészt noha itt biztonságos mégis akadhat konkurencia. A kémek mindig, mindenütt ott vannak, bármennyire is óvatos az ember.
- Mint láthatod, jól. Mi több, kurva jól. Nemrég értem haza Amerikából. Tettem egy kis kiruccanást. Tudod, rég voltam már terepen.
Vállat vonok, mintha csak amolyan mellékes dolog lenne. Elégedett vigyorom azonban sejteti, hogy nem volt ez rossz biznisz. Pláne hogy Walton vendégszeretetét élveztem szinte végig.
- Egyszer neked is el kellene menned. Vannak ott... érdekességek.
Eszembe jut a gazdag barna, a bájos sárga Chanelben. Dakota. Bourght.
- Gondolom nem véletlenül kerestél fel. Újra. Mondd csak, hogy van Roxana?
Nem mintha sok közöm lenne hozzá, hogy mégis hogyan halad Elliot és a fekete mágia találkozása, de azért valljuk be, kíváncsi természet vagyok. .És igen igen nehezen élem meg, hogy ne tudjak valamiről. Persze megkérdezhetném a nőt is... lehetne... csak hát... annak is ára van. Én meg nem érzem magam rá még felkészültnek.
- Feltételezem nem baráti sörözés miatt jöttél. Mesélj, mi van a firkászoddal? Elég pocsékul festesz, hogy mit ne mondjak...
A korsóm felett összeszűkülő szemmel pillantok rá. Csak nekem tűnik úgy vagy valóban lóg a csuklóján az ing ujja? Nem tűnik soványabbnak... ő világéletében az a gizda fajta volt. Tipikus olcsó útszéli tolvaj, aki a legkisebb ablakon is befér ha kell. Mindennek megvan a maga előnye. És mégis a külső csak egy héj, alatta lapul a valódi tudás. Abból pedig Elliot nem szenved hiányt ahogy a ravaszságból és a kurázsiból sem.
Nem célom megsérteni, de tudja jól, keresetlenül kimondom amit gondolok. Így hát nem aggodalmaskodom azon hogy megorrol, inkább legurítom a töményt és utána elégedetten sóhajtok egy 'á'-t kiadva.
- Ez a lángnyelv még mindig mennyei. Amerika ide vagy oda, a skót whisky-nek nincs párja.. Nem próbálod ki?
Kérdem és felé lököm a másik poharat. Én rendszeresen duplát iszok, de jelen pillanatban elég ez az egy is, ami épp szétmarni készüli a nyelőcsövem a maga terjedelmes ötven éves formájában.

(https://i.pinimg.com/564x/ba/b2/43/bab2435c6ff2f8344b5af2a902c546b6.jpg)

Cartwright
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/e5/12/36/e512367ec39cfc9503f076db0e157333.jpg)

Az asztalra került italomat bámultam. Volt abban a barnás színben valami, ami jó kedvre derített, még egy olyan kopár helyen is, mint a Vakegér. Nem, mintha zavart volna a por, mer a mocsoktól ragadó asztal. Éppen ez adta a hely báját… mégis volt valami kellemetlen abban, hogy itt vagyok. Ez is csak egy újabb jele volt annak, hogy az életem egy kellemes szakasza véget ért és visszatértem a régi, szokásos mocsokba, ahová tartoztam mindig is. Az ujjaimmal kicsit megpiszkáltam a fekete garbó nyakát, mintha fojtogatna. Valójában az érzéseim váltottá ki ezt a hatást. Akárhányszor elfelejtettem elnyomni a bennem tomboló fájdalmakat, éreztem, ahogy a torkom elszorul és valami kerülget. A könnyeket persze egyszerű volt a helyükön tartani, már megszoktam, hogy nem lehetek gyenge. Mindig minden csak belülről rágott. Ez voltam én: az önkínzó.
– Mint láthatod, jól. Mi több, kurva jól. Nemrég értem haza Amerikából. Tettem egy kis kiruccanást. Tudod, rég voltam már terepen.
Hümmögtem egyet. Eddig kétszer láttam Cartwrightot terepen mozogni. Látszott, hogy van tapasztalata, de valamiért mégis groteszk érzést keltett bennem, mikor nem csupán a szálakat mozgatta. Nem ehhez szoktam tőle és az elmúlt két évben – mióta ismerem – nem sűrűn tapasztaltam meg ezt. Sejtésem volt róla, hogy van, amit örömmel intéz ő maga.
– Egyszer neked is el kellene menned. Vannak ott... érdekességek.
Elvigyorodtam.
Ha tudná, hogy nem is egyszer jártam ott, nem is olyan régen legutóbb, bár valószínűleg Cartwrightnál korábban. A Kócoskám hívott meg oda, hogy nézzem meg valami furcsa szertartását… én azonban inkább az ő ágyát lestem meg közelebbről. Erről azonban nem terveztem Cartwrightnak beszámolni. Amúgy sem tűnt volna többnek, mint egy hülye bosszúnak Nattal szemben és hát, valahol így is volt. Gyerekes, gyenge, szerencsétlen megoldás… egyszóval tökéletesen jellemző rám.
– Jó hely lehet. – Megrántottam a vállamat.
– Gondolom nem véletlenül kerestél fel. Újra. Mondd csak, hogy van Roxana?
Ne mondj semmit, O’Mara… – suttogta az állandóan kegyetlen kis hang. Féltékenyen őrizte a titkot, amit valójában ő maga intézett nekem. Egyelőre amúgy sem álltam készen, hogy beszéljek a történtekről. Keménydió a nő, de én keményebb vagyok – még ha ez neki fel sem tűnt. Mindenestre egyelőre haladunk. Nem vagyok naiv, majd neki is kell valahogy törlesztenem, akárcsak Cartwrightnak… vagy nem. Majd eldöntöm, akkor, ha ismét szóba kerül, hogy mi lesz a következő lépés. Christopher mindenesetre legutóbb elég közel jár ahhoz, hogy megmakacsoljam magam.
– Egyelőre nem készítettem nagyon ki.
Ismét vállrándítással fejeztem be a mondatom. Cartwright könnyedén érzékelhette, hogy nem akarok vele arról a nőről beszélni.
– Feltételezem nem baráti sörözés miatt jöttél. Mesélj, mi van a firkászoddal? Elég pocsékul festesz, hogy mit ne mondjak...
Sóhajtottam egyet. Nem tudtam, hogyan önthetném valaki olyannak szavakba a történteket, aki egyértelműen nem rajongott azért a kapcsolatért. Még azt is kinéztem volna belőle, hogy örömtáncot lejt a hír hallatán… de végül is elkerülhetetlen volt, hogy szóba kerüljön. Munkáért jöttem, az pedig, hogy nincs pénzem, valaminek az eredménye. Cartwright sem hülye. Ezzel nagyon is tisztában voltam. Inkább én is belekortyoltam a lángnyelvbe.
– Remek idegnyugtató is… – Bólintottam, ahogy az immár üres pohár aljába pillantottam. Sóhajtottam még egyet, úgy emeltem a tekintetem Cartwrightra, remélve, hogy a kék szemeit rám emeli. Talán akkor láthatta, hogy mennyire komollyá válok. – Nathaniel és én… már nem vagyunk együtt.
Furcsa volt ezt a saját hangomon hallani. Ilyen nyugodtan, ilyen egyszerűen, ilyen igazan. Valójában Nat arcába számtalanszor beleüvöltöttem már, hogy vége, hátha eljut a tudatáig… eddig nem jártam sikerrel. Ő maga dobott ki, majd a nyakamra járt, mintha ellenőrizgetnie kéne bárkinek is.
– Szóval nincs pénzem. Munka kell. – Folytattam a lényeggel.

..a trágár szavak esélyesek...

Az ahogy reagál kicsit sem lep meg. Nem jellemző Elliotra, hogy fél vállról vegye a dolgokat, így egyértelműen a titkolás jelének tudom be. Persze én az az ember vagyok, aki nehezen viseli el ha valamiről nem tud... csakhogy nekem sem megy minden. Jobb lenne, egyértelműen könnyebb lenne ha legillimentor lennék. De nem vagyok. Így marad az emberi reakció tanulmányozása és a megérzéseimre való hagyatkozás. Azok pedig eddig ritkán hagytak cserben.
Egy ahá-val elintézem a vállrántásait. Előbb az egyiket, aztán a másikat. Talán nem volt bölcs dolog des Pres-t felemlegetni, valóban. Az a fajta nő, akinek az említése is problematikus, hisz voltaképp ezzel fested az ördögöt a falra. Mégis fűt a kíváncsiság... Igen, tudni akarom hogy is viselkednek egymással. Hogy Elliot bírja-e a sítlusát, és Roxana elcsábította-e már. Az a nő tüzes és vad, olyan mint egy Magyar Mennydörgő gyomrába lenni... azonban valamiért azt súgja egy belső megérzés, hogy O'Mara túl puhány hozzá. Vagy csak azt akarom hinni, hogy Roxanának nem az esete? Nem mintha én bármivel is jobb lennék... de azért csak akad különbség köztünk.
Sosem számított egyetlen nő véleménye sem. Sosem érdekelt egyik észjárása sem. És sosem érdekelt az sem milyennek is lát. Valójában most is hidegen hagy mit gondol az a fúria... de mégis kíváncsi vagyok hogy ha összemér minket, akkor mégis kire voksolna.
Nevezzük ezt egészséges versenyszellemnek. És zárjuk le az egész gondolatsort egy erős itallal, meg persze Elliot magánéletének unalmas részleteivel. Mert jól sejtettem én a látogatásának véletlennélküliségét...
– Nathaniel és én… már nem vagyunk együtt.
A szavak keményen csengenek mégis rejlik bennük egyfajta könnyed megbicsaklás. Tudom jól mit is jelent ez. Kimondani nem feltétlen nehéz a dolgokat, de van hogy amint megtesszük, nos abban a pillanatban válnak valóban valósággá. Talán valami ilyesmi esik meg itt is.
Elnézem az arcát, a szemeit, a barna párt, ami rám tekint. Rám, mintha én tudnék bármit tenni. Rám, mintha tőlem várná a megoldást, vagy a fájdalom enyhítését...
Csakhogy én ha valamiben, hát ebben igazán szar vagyok. Sosem köteleződtem el ezen a téren. Sosem szerettem senkit igazán, anyámat kivéve. Meg persze David is ott van, de hozzá merőben más érzelem fűz. Nem, a szerelem nekem sosem volt ismeretes igazán. Nem mondom, voltak nők, akik ideig-óráig vonzottak. Rendszeresen van, aki kielégítse a vágyaim és rendszeresen van olyan, mint amilyen Roxana, hogy alkalomadtán egymás kedvére teszünk. De igazán szeretni... talán nem is tudok. Így a másik fájdalma számomra ismeretlen.
Mégsem vagyok érzéketlen. Tudom, vagyis inkább csak sejtem mekkora törés és mekkora szégyen is ez. Mert beismerni valaminek a kudarcát, legyen az egy barátság egy tett, egy próbálkozás vagy egy kapcsolat... hát mindenképp egy kút legalja. Elliot O'Marának pedig én nyújtom most a kötélhágcsót.
- Oh.... Nos. Igazán sajnálom. Azt hiszem..
Teszem hozzá az utolsó két szót bizonytalanul. Nem tudom mit akart hallani, de nagyon nagy szánakozást nem fog kapni tőlem. Talán sejti hogy nem szimpatizáltam a dolgainak ezen részével, vagy ha nem is volt képben hát most már egyértelműen tudja. Hogy a zavart kissé oldjam megemelem a korsóm miközben intek. Az újabb kör ital majd segít. Kell ez, jó búfelejtő, nekem pedig kifejezetten segít gondolkodni.
– Szóval nincs pénzem. Munka kell.
A másik szavainak hatására felsandítok rá. Eddig a söröm aranylósárgáját néztem, de most kékjeim az ő arcát fürkészik. Egyetlen pillanat alatt villan fel a tipikus csibészes mosolyom. Úgy festhetek mint egy gyerek, aki megtudja hogy előre hozták a karácsonyt egy hónappal...
- Hát, ezen valahogy meg sem lepődöm. Talán meg is oldható...
Unottan vakarom meg az arcom. Megvárom, míg Ariane felénk billeg, majd leteszi az italokat egy hamis kacsintás kíséretében. Kaa igazán szerencsés flótás és egyben egy igazi félnótás is.
- Azt remélem tudod, hogy sikert várok el. Nem mintha pont te okoztál volna bármikor csalódást.... de mostanság muszáj keményebben fognom ezt a csürhét. És nem bírom a kudarcot.
Miközben magyarázok a kezemmel gesztikulálok kicsit. Nem akarom, hogy félreértsen, nem ellene irányul ez. Szimplán csak azt akarom, ha David és mindenki felfogná, minden alkalommal a bőrünket visszük a vásárra. Nem holmi szórakozás ez... Hanem igazi életforma. Olyan, amilyet egy Forest nevű kényelmes bőrfotelben ücsörgő könyvmoly nem érthet meg. Elliot pedig ide tartozik, ennek a világnak a része.
- Szóval az egyik nagyobb melót rád is bíznám. Elég összetett. De gondolom ez nem jelent gondot.
Iszok egy kortyot, de a tekintetem azúrkékje őt vizslatja. Kíváncsi vagyok elpuhult-e. Nem tűnik vészesen gáznak, de sose tudni...
- Mit gondolsz bírni fogod?
A vigyorom ördögi, pedig nem kárörvendeni akarok, hanem csak szimplán cukkolni. Mert ha ez feltüzeli, akkor már csak a hiúsága sem fogja engedni hogy üres kézzel térjen vissza sikerek nélkül. Szóval ki is merte azt mondani, hogy nem vagyok jó motivátor?

(https://i.pinimg.com/564x/ba/b2/43/bab2435c6ff2f8344b5af2a902c546b6.jpg)

Cartwright
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/e5/12/36/e512367ec39cfc9503f076db0e157333.jpg)

Nem vártam Cartwrighttól semmit, főleg nem megértést. Ahogy én, úgy ő is tudta, hogy a világ nem boldog és aligha jut a magunk fajtának mesébe illő befejezés. Talán sejthette, hogy ennek a kapcsolatnak is az elején éreztem: nem tarthat örökké. Valahogy mindennel így volt, amit szerettem. Az élet rövidesen az arcomba vágta: Ezt sem érdemled meg, O’Mara. Megszoktam, elfogadtam s a fájdalmat is igyekeztem a helyén tartani. Mikor Esmé elhagyott, nem sikerült emelt fővel viselnem. Nem tudtam visszatartani a könnyeket, a szívemben tomboló fájdalmat. Ez más volt… mintha nem fognám fel, vége. Hiába küldött el, én pedig hiába vágtam a fejéhez annyiszor. Az életem üresnek és semmit mondónak látszott nélküle s mintha egy hang azt súgta volna: ilyen nem lehet igazából.
Láttam a vigyorát, mikor munkát kértem tőle. Cartwright ilyen volt, a legborzalmasabb helyzetben is a neki előnyös dolgot. Én éhezem, szükségem van rá, ő pedig csak még többet keres rajtam. Ez volt az élet rendje egy tolvajnak. Habár nem a piti kis utca zsebesek körét erősítettem, mégis volt ebben az egészben valami megalázó. Hiszen érzi-e bárki olyan intenzíven egy varázstárgy jelenlétét, mint én? Őszintén kétlem. Talán azért, mert tudtam jól, ezek nem mentek át olyan dolgokon, mint én. Nagyrészük túl fiatal volt még, tapasztalatlan… mások meg egyszerűen nem érezték még milyen a veszély. Fogalmuk sem volt, mi történik, ha az ember szíve egy pillanatra megáll, s nem érez semmit csak azt a lüktetést, amit a testébe erőszakolt, mágikus tárgy okoz. Ki tudja, talán épp az a hatalom mentett meg és épp az a hatalom adta ezt a képességet.
– Hát, ezen valahogy meg sem lepődöm. Talán meg is oldható...
Jó adag alkohol érkezett az asztalhoz. Lassan emeltem meg a poharam, hogy aztán kortyoljak egyet a benne lévő italból. Közben a távolodó Arianét bámultam, felidézve az együtt töltött forró pillanatokat… na meg a verést, amit Kaatól kaptam mindezekért cserébe.
– Azt remélem tudod, hogy sikert várok el. Nem mintha pont te okoztál volna bármikor csalódást.... de mostanság muszáj keményebben fognom ezt a csürhét. És nem bírom a kudarcot.
Hümmögtem egyet. Nem értettem, miért nekem mondja ezeket a szavakat. Már ismert annyira, hogy tudja: ha Elliot O’Mara belekezd valamibe, azt be is fejezi. Talán nem mindig határidőre, de azért sikeresen. Sosem voltam jó az időpontok szigorú betartásában, sem a szabályok követésében, mégis Cartwright legjobb embere volt.
– Csakhogy én nem vagyok a csürhéd tagja. – Hangsúlyoztam ki a tényt, amit eddig is tudott. Nem akartam a csapatába tartozni. Nem akartam része lenni annak a „csürhének,” amit említett. Sőt, valójában nem vágytam másra, mint valódi függetlenségre, amihez Cartwright volt az eszköz.
– Szóval az egyik nagyobb melót rád is bíznám. Elég összetett. De gondolom ez nem jelent gondot.
Megrántottam a vállamat és elmosolyodtam.
– Mit gondolsz bírni fogod?
Hagytam, hogy vigyorogjon. Engem ugyan nem kezd ki ilyen szavakkal, legalábbis egyelőre biztosan nem. Vettem magamhoz egy kortyot az italból, bele sem gondolva, hogy Cartwright elpuhultnak tart… nem volt érdemes törődni vele. Fogalma sem volt, miken mentem keresztül és miket tettem a Nat mellett töltött hónapokban. Talán keményebb vagyok, mint valaha s közben ott van bennem az a valami, az, amit talán Roxana is észrevett a közös tréningek közben. Egy csepp sötétség, ami pillanatok alatt képes uralma alá vonni s egy egészen más Elliottá változtatni. Egy ideig tartottam tőle, de aztán egyre inkább a részemmé vált.
– Ha ez kérdéses számodra, az már régen rossz. – Válaszoltam nyugodtan.
Egy korty italt vettem magamhoz. Hagytam, hogy átjárja a melegsége a belsőmet, közben a tekintetemet nem voltam el Cartwrightról.
– Feltételezem komoly feladat, ha rám akarod bízni. – Jegyeztem meg. – Szóval, hallgatom a részleteket.

..a trágár szavak esélyesek...

Nem bírom az unott fapofát. Márpedig Elliot úgy ül itt, velem szemben, mintha épp savanyú uborkát adtak volna neki reggelire. Jó tudom, nem kellene érzéketlenek lennem. Át kellene éreznem a fájdalmát, a gyászát. Mert hát ez valahol az. De az én fájdalmaim kit érdekelnek? Ki volt mellettem, mikor anyámat gyászoltam? Senki. Kurvára senki.
Az iskolában tanulnom kellett, és vizsgáznom és teljesítenem. Az élet nem áll meg csak azért, mert téged veszteség ért. Ezt hamar megtanultam. Nem, neked kurvagyorsan fel kell dolgoznod ezt és felvenned a fonalat vagy az élet eltapos mint egy mocskos csótányt.
Így hát lehetne picsogni Elliot kínjai felett, ő pedig valószínűleg ezt meg is tette eddig, de én nem segítek semmit sem neki, ha folytatom mindezt. Ellenben ha keményen arcul csapom, mint maga az élet is, az talán felrázza. Így hát csak iszok egy kortyot és hallgatom őt. Azt, ahogy közli, nem akar a csapat része lenni.
Ez fáj.
Olyan mintha nem akarna hozzám tartozni. Nem mintha én égnék a vágytól, hogy a családomba tudjam, de bárhogy nézzük s, értékes tagja lehetne ennek a vad kompániának. Az egyik legszínesebb, legsokoldalúbb és persze legeredményesebb tagja. Csakhogy ott az a szaros szabad akarat. Ő pedig makacs, olyan makacs, mint nyolc thesztrál együttvéve.
- Pedig lehetnél. Minden lehetőséged meglenne rá.... ha élnél vele.
Széttárom a karom jelezve, én befogadnám. Befogadnám a tékozló fiút, azt, ki arcomba hazudik, ha úgy hozza a szükség. Befogadnám úgy, ahogy a firkásza kidobta és magára hagyta. Nekem fontosa a csald. És noha valódi nincs, hát ez a banda teszi ki annak a fogalmát. Ezt tudhatja jól.
De erőltetni sem akarom. Ismerem őt és ismerem, hogy ha döntést hoz milyet is visz véghez. Nem akarok semmit kikényszeríteni. Mindössze sajnálom, hogy közel sincs tisztában ennek a létformának minden előnyével. Mert akad előny, nem is kevés.
Talán ezért is bántom őt inkább. Nem komoly ez, csak szurkálódás, de tudom, hogy most nincs abban az állapotában, hogy igazán értékelje és zokon veszi. Az, ahogy válaszol, a hangsúlya nem is a szavai egyértelműen éreztetik ezt. Talán sajnálnom kellene, és talán sajnálom is őt valahol... csakhogy, ami az egyiknek szenvedés a másiknak ott babérok teremnek. Az élet kegyetlen körforgása már csak ilyen. És én pusztán felebaráti szeretetből nem mondok le a lehetőségről. Hisz pont hogy az az ember voltam, aki amint csak teheti, megragadja.
– Feltételezem komoly feladat, ha rám akarod bízni.
Hát nem is piszlicsáré zsebmetszés, az is biztos.
– Szóval, hallgatom a részleteket.
Elégedetten bólintok. Ez ugyanis egyértelmű beleegyezés. És egyértelmű jele, hogy noha megvannak a fenntartásai, mégis elfogadja és megérti a feltételeimet.
- Nem itt. Túl sok a szem és a fül. Gyere velem. Mutatnom kell valamit.
Beljebb tolom az üres korsót az asztal közepe felé miközben felállok a kanapéról. Tekintetem körbejár és Arianával találkozik. Ő biccent és én is. Ez a jel, hogy nyissa a csapóajtót hátul a mosdó mellett. Ott ugyanis a hátsó raktárból nyílik az út a végtelen pincerészbe.
Elindulok hátra, nyomomban Elliottal. Nem foglalkozom a hangoskodó törzsvendégekkel, még akkor sem ha rám köszönnek. A klotyó mellett balra fordulok és benyitok a raktárba.
- Már amúgy s rég el akartalak hozni ide. Végtére is, ezer éve a bajtársam vagy. Csak hát eddig sosem jött ki úgy a lépés...
Most rajtam a sor, hogy kissé cinikusan vállat rántsak. Rápillantok az ázsiaira, majd elfordulok tőle és az egyik hordó mellett, alul benyomom azt a kődarabot, amin patkánykaparás nyomai láthatóak.
Egy percet kell csak várni. Mire felegyenesedek már a mély, morajló hang tölti be a kis helyiséget. A szürke téglafal egy pillanatig még egységes, majd lassan szép boltíves kapuvá nyílik szét. Mögötte nincs más csak a tátongó sötétség és a fáklyák lobogó fénye.
Leakasztok egyet, miközben hátra fordulok a barátom arcát fürkészve.
- Gyere, erre.
Közlöm, miközben elindulok az egyre erősebben lefelé lejtő sík de poros úton. Mögöttünk hallom, ahogy a kőfal újra összezárul. Hangja egy baljós mementónak hathat másoknak, nekem az otthon illatát és érzését jelenti. Tíz percet sétálunk, mire az alagút kiszélesedik és tágas egymásba fonódó barlangrendszert kapunk. Olyan, ahol a fények milliói borítják világosba a teret. Csodálatos látvány, az egész építmény, pláne így, a színekkel, az illatokkal és a benne serényen dolgozó emberekkel.
- Üdvözöllek a Patkányfészekben!
Intek szét a karommal miután leteszem a fáklyát a tartójába. Arcomon az elégedettség, a szemeim lelkesen csillognak, egyszerűen le sem tagadhatom a féktelen örömöt, amit ez a hely vált ki belőlem.
- És üdv a családban is, O'Mara.
Felé fordulok mielőtt kimondom a szavakat. Tenyeremet a vállára helyezem és szelíden megpaskolom. Aztán hagyom, hagy szívja be ő is a látványt. Egy igazi profi bűnszervezet otthonának varázslatos látványát.

(https://i.pinimg.com/564x/ba/b2/43/bab2435c6ff2f8344b5af2a902c546b6.jpg)

Cartwright
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/e5/12/36/e512367ec39cfc9503f076db0e157333.jpg)

Nem mondom, hogy egy cseppet sem izgatott fel a munka. Éppen csak Cartwright kedvéért próbáltam megőrizni a hidegvérem s nem felhúzni magam vagy éppen túlzott lelkesedést mutatni a munkalehetőség kapcsán. Előtte jobb, ha az ember kimért és az energiáimat amúgy is bőven elég lesz majd magára a feladatra összpontosítani. Minden más érzékemet lefoglalta az éhezés és a keserűség, így a szívem is inkább higgadtan dobogott a mellkasomban. Csak a csuklómon feszülő szalag lüktetett finoman, szinte vágyakozva, hogy felébressze a bennem nyugvó vadállatot. Nem akartam, hogy az előtörjön, hiszen akkor a túlzott büszkeségem talán nem is engedte volna elfogadni az ajánlatot… nagyrészt Cartwright stílusa miatt, másrészt, hogy bizonyítsak, egyedül is képes vagyok erre az egészre.
– Nem itt. Túl sok a szem és a fül. Gyere velem. Mutatnom kell valamit.
Bólintottam.
Megvártam, míg feláll, hagyva pár lépés előnyt, hogy elinduljon. Aztán lehúztam az utolsó korty italomat s csak ezután álltam fel. A fájós lábammal is pillanatok alatt utolértem, úgy téve, mintha nem látnám, ahogy Arianéra pillant. Csak hagytam magam vezetni hátra felé, várva a nagy csodát, ami majd a szemem elé tárul. Valamiért úgy éreztem, hogy le akar nyűgözni Cartwright. Talán éppen azért, hogy a csürhéje tagja legyek… mintha nem tűnhetett volna még bőven fel neki, hogy én több vagyok egy egyszerű tolvajnál.
– Már amúgy s rég el akartalak hozni ide. Végtére is, ezer éve a bajtársam vagy. Csak hát eddig sosem jött ki úgy a lépés...
Nem néztem körbe a raktárban. Csak Cartwright mozdulatait figyeltem a csupasz falnak tűnő felületen. A szívem hevesebben kezdett verni, a kíváncsiságom pedig, mintha ledönteni készült volna minden falat és korlátot, ami addig bennem volt a mai nap és a kedves „keresztapa” iránt. Az időtől megszürkült téglafal hamarosan – a szemem láttára – alakult át boltíves kapuvá. Sötétség szűrődött ki, amit egy-egy ponton fáklyák fénye tört meg. Odabentről pedig furcsa, dohos pinceszag áradt.
– Jó kis trükk… – Bólintottam, a tekintetemet végig futtatva a boltíven. – Nem is tudtam, hogy kedveled a kicsi, sötét helyeket. – Vigyorogtam rá, aztán elindultam utána a járatban.
A síkos, poros úton meg-megcsúszott a lábam. Ilyenkor mindig belenyilallt az a tompa fájdalom, ami a sérülésem megszerzése óta mindennapos volt. Nem szerettem a kellemetlen kis érzést, még ha nem is volt olyan intenzív, mint régen. Újra és újra felidézte bennem az öcsém szavait, ahogy közli: már sosem fogok úgy járni még korábban. Ebben igaza volt. A járásom ugyan helyreállt, de a fájdalom megmaradt.
Csendesen sétáltam az alagútba, meg-megnézve magamnak jobban a falat, a lejtős utat. Nem láttam még hasonlót, leszámítva egy-két kalandosabb helyzetet, ahol ilyesmi vezetett egy rejtett kincshez, tele csapdákkal. Itt azonban semmi ilyen nem volt. A levegőt éreztem egyedül kicsit fullasztóbbnak a szokottnál.
Az alagút lassan szélesedni kezdett, ahogy egymásba fonódó barlangrendszer jelent meg előttünk. Ott pedig emberek voltak. Valamit csináltak, de nem figyeltem meg jobban őket. Tekintetem szép lassan Cartwrightra vándorolt, várva valamiféle magyarázatot.
– Üdvözöllek a Patkányfészekben!
Éreztem a hangján, hogy milyen büszke. Ki ne lenne az, aki valamit felépít?
– És üdv a családban is, O'Mara.
Éreztem, ahogy megpaskolja a vállamat. Nem igazán akartam, hogy befogadjon vagy mindennek a tagjaként tekintsen rám. El fordítottam az arcomat egy pillanatra, hogy ne lássam a szemeit, amik bizonyára valami válaszféléért fürkészik a képemet.
– Bájos hely és név. – Bólintottam aztán felé fordulva megint. – Biztos vagy benne, hogy máris a család tagja vagyok?
Kicsit felhúztam a szemöldökömet, aztán elvigyorodtam és tettem hátra egy lépést. Nem azért, mert tartottam volna tőle, hogy na most kinyír, mert még mindig meg akarom őrizni a függetlenségem. Eddig is ilyen voltam, nem okozhattam neki nagy meglepetést.
– Vezet valahova még ez a barlangrendszer? – kérdeztem csak úgy mellesleg, mintha megfeledkeztem volna a munkáról.

..a trágár szavak esélyesek...

A Patkányfészek a félénknek egy igazi fogalom. Aki mostanság adja a fejét a profi lopásra vagy a bűnüldözésre, az hamar összetalálkozik az én embereim gyűjtőnevével. Van, aki úgy jön és könyörög hogy tag lehessen. Ám a kiváltságokat csak úgy nem osztogatom akárkinek.
O'Mara talán még nem fogja fel mekkora megtiszteltetésben is van része. Talán nem is azonosul a ténnyel, hogy ő meg én innentől elválaszthatatlanok leszünk. Nem azért mert hasonló az életutunk, ugyanaz a foglalkozásunk vagy mert tartozik nekem. Nem, mindez kurvára mellékes. Egy titok őrzői vagyunk, ezáltal egy lett a vérünk. Ez képezi igazán a családot.
A boltíves többszintes pincerendszerben a nyüzsgő emberek mind engem szolgálnak. Mind értem és nekem dolgoznak. Mind egy jobb jövőt akar és tud kiépíteni itt magának. Ennek ki ne akarna a részese lenni?
– Bájos hely és név.
Nem érzek a hangjában gúnyolódást, mégis valamiért elfog ez a késztetés. Ez pedig nem jó. Felé pillantok, mert tudni akarom a gondolatait, de arca közömbös. Mintha csak le sem nyűgözné a látvány.
– Biztos vagy benne, hogy máris a család tagja vagyok?
Néma csend áll be közénk. Csak a fiúk hangja, a pakolás a szöszölés, az egymásnak való kurjongatás és a pénz számolásából adódó csilingelés hallatszik ki. Farkasszemet nézek vele. Tudom, hogy állja, ugyanúgy, ahogy az én azúrkékjeim sem rebbennek meg.
- Persze hogy az vagy. Most viszont valóban azzá is váltál.
Elmosolyodom, immár valóban őszintén. Barátian. Tudom mennyire szar érzés sehova se tartozni. Tudom mennyire pocsék tudni, nem kellesz senkinek. Ez nemcsak az önbecsülésed veti vissza, ez az egész életed és a jövőd is képes meghatározni.
Én azt akarom, hogy Elliot hozzám tartozzon. Nem akarom kisajátítani, megmarad a szabadsága, a függetlenség árnyképe, azt tesz, oda megy és akkor mikor csak akar. Nem kell beszámolnia a dolgairól, kivéve azokat, amik engem érintenek szorosan. Leszarom kiket hurcibál az ágyába,. milyen kurváknak fizet vagy épp Kaa-val foltoztatja meg magát, mert megint esetleg Ariane-t keféli. Nem érdekel hányszor gyón vagy mit lop el, kivel találkozik és kivel beszél. Csak elvégezze a munkát és segítsen Hayes orra alá még több borsot törni.
- Gyere, körbevezetlek.
Intek miközben elfordulok tőle, hogy elinduljak az egyik oldallépcsőn. A nagy spirál alakban lefele futó padozatban beugrók vannak egymás alatt és felett. Korábban itt borraktár lehetett vagy annak idején talán lőport tartott a katonaság, mi viszont irodáknak és raktáraknak rendeztük be. Van külön konyha, élelemraktár és vannak pénzszámláló egységek, irattár, egy de még egy kurva nagy könyvtár is.
– Vezet valahova még ez a barlangrendszer?
- Természetesen. Közel harminc csatornaág nyílik és mind a föld alatt visz. - bökök abba az irányba, ahonnan az alagút kiindul. - A fő bejáratot már ismered. A Vakegér söntéséből lehet az önműködő raktárajtót irányítani. Ariane már régóta a szövetségesem. Ezek a hátsó alagutak körbeszövik a várost. Kettő elmegy egészen Greenwichig és azon túl is. Kissé bonyolult és kusza, de majd hamar átlátod. Ugyan nyirkosak de nagyon hasznosak, ha hamar kell lelépned. Mind járható, rendszeresen karban tartjuk és magam felügyelem az átjárhatóságukat. Arra van a könyvtár. Ott meg az irattár. Itt a konyha, meg a raktárak, amott meg a saját kocsmánk. Önkiszolgáló és nincs limithatár, de ha megiszod a sört és megver valaki, az nem az én saram.
Felemelem a kezem és nevetek egy jót. Igen, volt már alkalom, nem is egy mikor páran ölre mentek. De hát mit várunk a tolvajoktól?
- A rendszer egyszerű. Én szerzem a melókat, dolgozom ki a terveket. Aztán a kerek asztalnál átbeszéljük az egészet, és leosztjuk ki mit és hogy csinál. Amint sikeres a küldetés a fiúk arányosan megkapják a pénz nagy részét, amit előtte itt leszámolunk. Én pedig szépen leszedem a saját részem, ami a szervezést és az ötletszerzést illeti.
Zsebre dugom a kezem és peckesen járkálok, mert itt érzem magam igazán otthon. Ez az én közegem, az én váram. A nyugalom rögvest hatalmába kerít. Le se tagadhatnám mennyire szeretem ezt a helyet.
- Nos, hogy tetszik?

(https://i.pinimg.com/564x/ba/b2/43/bab2435c6ff2f8344b5af2a902c546b6.jpg)

Cartwright
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/e5/12/36/e512367ec39cfc9503f076db0e157333.jpg)

Valójában nagyon is fel kellett volna erre készülnöm. Az egész helyzet abszurd volt, még ha volt is valami megkapó abban a helyben, aminek káoszát egyedül Cartwright tudta egységgé formálni. Ilyen ostoba vagyok én, egyik börtönből a másikba taszítom magam, először a szerelem, aztán a pénz nevében. Tudtam, hogy megpróbál majd beszervezni vagy éppen ilyesmihez köti majd a segítségét… csakhogy én nem akartam sehova sem tartozni. Nem érdekelt a „csürhének” gúnyolt valami, amiben a Christophernél hülyébbek tömörültek. Az én helyem nem volt semmilyen társaságban, semmilyen családban. Egyedül voltam a leghatékonyabb.
Jól összerakták a helyet, volt ott minden, ami csak kellhetett egy tolvajnak. Nekem mégis kicsit túl soknak tűnt abban a pillanatban, annyira, hogy szinte menekülhetnékem támadott. Éreztem, ahogy a lábaim maguktól mozdulnának a kijárat felé, éppen csak az eszem meg a korgó gyomrom tartott egyelőre ott Cartwright mellett.
– Természetesen. Közel harminc csatornaág nyílik és mind a föld alatt visz. – Magyarázta, miközben én a fejemet forgatva ide-oda figyeltem meg a helyet. Igyekeztem minél többet magamba szívni belőle. Még hasznossá válhatott egy ilyen tudás. – A fő bejáratot már ismered. A Vakegér söntéséből lehet az önműködő raktárajtót irányítani. Ariane már régóta a szövetségesem. Ezek a hátsó alagutak körbeszövik a várost. Kettő elmegy egészen Greenwichig és azon túl is. Kissé bonyolult és kusza, de majd hamar átlátod. Ugyan nyirkosak de nagyon hasznosak, ha hamar kell lelépned. Mind járható, rendszeresen karban tartjuk és magam felügyelem az átjárhatóságukat. Arra van a könyvtár. Ott meg az irattár. Itt a konyha, meg a raktárak, amott meg a saját kocsmánk. Önkiszolgáló és nincs limithatár, de ha megiszod a sört és megver valaki, az nem az én saram.
A nevetéséből kiérződött, milyen rohadt elégedett magával. Jobban örültem volna, ha korábban nem azt válaszolja, hogy de bizony, a család tagja vagyok, hanem hogy enyém a döntés. Máris behatárolt, pedig csak egy nyamvadt munkát kértem tőle, ami egy zsebelés is lehetett volna akár. Ez volt Cartwright, mindent magának akart… miért emlékeztetett olyan kísértetiesen Natra? Sóhajtottam egyet. O’Mara, nyugalom, még jól is kijöhetsz ebből.
– Hát, én bárki fejét leátkozom, aki megpróbál hozzám érni. – Megrántottam a vállamat.
Valójában idáig még egészen jól ellettem volna, dehogy Cartwright dolgozza ki, mit hogyan csinálunk enyhén túlzás volt. Nem szerettem túl gondolni vagy túl variálni, én csak ráestem a helyzetekre, amikből aztán a lehető legjobban jöttem ki. Nem értettem, miért nem bízza ezt azokra, akiknek a munkát szerzi.
– Túl körülényes vagy, Cartwright. – Sóhajtottam. Aztán végignéztem az embereken megint, akik körülöttünk dolgoztak. Az az érzésem támadt, hogy ennyi erővel egy nyamvadt bankba is beülhetnék pénzt számolni, annyi különbséggel, hogy nyakkendőt is kellene kötnöm.
– Ne érts félre, remek hely ez azoknak a kölyköknek, akik frissen keveredtek bele vagy akik annyira ostobák, hogy a szájukba kell rágni, hogyan oldjanak meg egy feladatot. Le a kalappal, remek kis központ ez és igazán okos megoldás volt egy ilyen város alatt húzódó barlangrendszerbe kiépíteni.
A kék szemebe néztem.
– Én nem ilyen vagyok, nem tudok csapatban dolgozni és a felesleges tervezgetés sem nekem való. Nem értem, miért akarsz ennyire beszervezni. Az én munkámból is ugyanúgy megkapod a részesedésed, csak… nem így. – Mutattam az emberek felé.

..a trágár szavak esélyesek...

– Hát, én bárki fejét leátkozom, aki megpróbál hozzám érni.
O'Mara kijelentésén nem lepődöm meg. Mondjuk biztos akadna olyan ostoba itt, aki lelkesen ölre menne vele, és talán nem is feltétlen húzná a rövidebbet, de tény ami tény... kár leírni a kínait. Lehet kicsi, de rutinos és fürge. A pálcával is meglepően jól bánik annak ellenére, hogy kicsapták a Roxfortból. Veszélyes ellenfél. Legalább olyan veszélyes, mint Hayes.
Kuncogok egy sort a megjegyzésén, mert mulattat a bosszankodása. Igazából teljesen felesleges, ez mindössze részemről csak egy ártatlan megjegyzés volt, amolyan figyelmeztetés, mert ha adott esetben nem szólok, nos akkor meg az lenne a baj. Ugyanis innentől szabad bejárása van ide. Ha nem akarnám, nem várnám el tőle, meg sem mutattam volna neki a helyet.
– Túl körülényes vagy, Cartwright.
Nem értem mire utal, és nem tetszik az, ahogy megszólal. Van valami a hangszínében, valami idegesítő felhang, amit nem tudok hova tenni. És már nem azért, de én? Körülményes? Hát baszki!
– Ne érts félre, remek hely ez azoknak a kölyköknek, akik frissen keveredtek bele vagy akik annyira ostobák, hogy a szájukba kell rágni, hogyan oldjanak meg egy feladatot. Le a kalappal, remek kis központ ez és igazán okos megoldás volt egy ilyen város alatt húzódó barlangrendszerbe kiépíteni.
- Kurvára nem fogod fel, mennyi munka volt, valóban.
Morgom savanyúan, mert csalódással tölt el a reakciója. Azt hittem, legalább lelkes lesz vagy valami... erre, olyan savanyú mint egy rohadt durranós cukorka vagy a Bagoly Berti féle minden ízű drazséból az kísértet ízesítés. Még abba is több életet érzek ki, de komolyan!
– Én nem ilyen vagyok, nem tudok csapatban dolgozni és a felesleges tervezgetés sem nekem való. Nem értem, miért akarsz ennyire beszervezni. Az én munkámból is ugyanúgy megkapod a részesedésed, csak… nem így.
- Nem O'Mara. Te nem nem tudsz csapatban dolgozni, te nem akarsz csapatban dolgozni. Ez jelentős különbség. És elég elszomorító.
Nem kertelek, nyíltan kimondom amit gondolok. Még egy picit meg is bököm a mellkasát. Fogalmam sincs melyik pillanatban került elő a kezem a zsebemből, de egyértelműen mutatóujjam felé irányul jelzés értékkel.
- És nem a részesedés mozgat. Vagyis, csak részben. Az üzlet az üzlet, természetesen.
Inkább újra a zsebembe süllyesztem a kezem és elfordulok tőle. Nem teljesen, csak féloldalra. Kell némi idő, egy perc, hogy végiggondoljam a dolgokat. A hozzáállását, a motivációját, az egész elbaszott helyzetet. Na persze, erre is számíthattam volna. Soha nem mennek simán a dolgok, megszoktam a rögtönözést. Csakhogy álmomban nem gondoltam volna, hogy Elliot ennyire visszautasító lesz. Biztos a lelki válsága miatt. Kurva firkász! Kurva elkényelmesedés! Bassza meg!
- Márpedig itt... - szusszantok egyet és nézek ismét rá. -... kénytelen leszel alkalomadtán másokkal együtt dolgozni. Jelenleg több nagy projektem van, ami szétágazó. És noha vannak részei a dolgoknak, amik szólóban is megoldhatók, előfordulhat... hangsúlyozom, csak előfordulhat, hogy muszáj másokkal együttműködnöd. Gondolom ez azért nem jelent olyan nagy problémát.
Az utolsó mondatom kemény és gunyoros. Kissé összeszűkül a tekintetem, úgy mérem fel az erőviszonyokat. Vajon belemegy? Vajon hajlandó nekem segíteni? Megszerezni a kulcsokat? Mert ha valaki, ő képes rá. Csakhogy ha ennyire ellenáll nekem, ha ennyire makacs, ha ennyire kezelhetetlen... meglehet jobban járok ha magam módján intézem, ami ámbár hosszabb és körülményesebb mégis biztosabb. Csak hát ott a veszély, hogy valaki lekoppintja a kezemről a zsákmányt. Mint a skóciai bandavezér, vagy azok a piti bűnözők, mint Hayes és társai...
- Amúgy pedig, igen. A terv kidolgozása van hogy körülményes, de szükséges is. Ha mindenki fejjel menne a falnak a saját feje után nem lenne eredmény. Ezt a bagázst koordinálni kell. És valóban akad pár zöldfülű, aki azt sem tudja mi fán terem a zsebmetszés. Nem célom lebukni az aurorok előtt, elhiheted. Szóval inkább vagyok körülményes, ahogy mondod, mint egy ostoba bolond, aki az Azkabanban rohad a halálfalók mellett. Ez persze nem azt jelenti hogy rád is vonatkozik minden ugyanúgy. De elvárom, hogy elfogadd a rendszerem még akkor is, ha nem értesz vele egyet.
Igazából kurvára leszarom egyetért-e vele vagy sem. Neki úgyis a lényegi információt mondom el és rábízom a továbbiakat. Végtére is ott van mögötte jó pár év rutin, amit remélem nem ölt ki belőle az önkényes 'szabadságolása'. Ellenben a átbeszéléseken ott kell lennie. A tudása érték, de ezt természetesen nem fogom az orrára kötni. Soha.

(https://i.pinimg.com/564x/ba/b2/43/bab2435c6ff2f8344b5af2a902c546b6.jpg)

Cartwright
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/e5/12/36/e512367ec39cfc9503f076db0e157333.jpg)

Nem, Cartwright nem érthette, amiről beszélek. Lényegében munkát kértem tőle, ő meg megpróbált beletenni egy olyan szervezetbe, aminek nem akartam a részese lenni. Elliot O’Mara egy „bűnszervezetben,” nevetségesen hangzott, szinte elképzelhetetlenül. Tudtam, hogy bűnöző vagyok én magam is, hogy bármikor lefoghatna egy auror, ha elegendő bizonyíték volna rá. Csakhogy ezt egyedül csináltam. Cartwright meg profitált belőle… de így már egy csapat része kellett volna, hogy legyek. Ráadásul, ahogyan levitt oda és elmondta a dolgokat, úgy éreztem nem választási lehetőséget kínál. Tények voltak. Talán másoknak parancsolhatott és ezt megszokta, de nekem nem… hacsak nem éppen azt a kis segítséget akarja így behajtani.
– Nem O'Mara. Te nem nem tudsz csapatban dolgozni, te nem akarsz csapatban dolgozni. Ez jelentős különbség. És elég elszomorító.
Mérgesen fújtam ki a levegőt.
Nem ütheted meg, O’Mara! – Suttogta a kis hang, valahol jó mélyen, alig hallható bennem, ahogy ökölbe szorult a jobb kezem. Éreztem, ahogy az egész karom remegni kezdett az indulatok nyomán. Túl dühös voltam és elégedetlen ahhoz, hogy ne adjak hangot a sérelmeimnek. Ízig-vérig tolvaj voltam, valaki aki egyedül járt tizenöt éven át. Nem voltam kész rá, hogy feláldozzam ezt egy csapat hülye kedvéért, aki könnyedén behódolt Carrtwrightnak.
– Eltaláltad. Nem akarok csapatban dolgozni. Tolvaj vagyok, nem kviddicsjátékos! –Bosszankodtam.
Ujjaim még mindig nem engedtek. Ugyanúgy ökölbeszorulva remegtek, várva, hogy becsapódhassanak Cartwright ideges képébe. Egyelőre azonban nem mozdultam, próbáltam felidézni, miket tett meg értem. Talán csak ez segített, hogy ne essek neki tényleg, mert szívem szerint már régen levezettem volna az erőszakos fején a dühömet. Már biztos voltam benne, hogy az elmúlt évek barátságszerűsége nem volt elég ahhoz, hogy megismerjen… mintha nem tudná, hogy én ezen a szarságon kívül látom magam.
– Márpedig itt… – Szusszant egyet. Éreztette, hogy bizony ő is van olyan feszül, mint én. – ... kénytelen leszel alkalomadtán másokkal együtt dolgozni. Jelenleg több nagy projektem van, ami szétágazó. És noha vannak részei a dolgoknak, amik szólóban is megoldhatók, előfordulhat... hangsúlyozom, csak előfordulhat, hogy muszáj másokkal együttműködnöd. Gondolom ez azért nem jelent olyan nagy problémát.
Dühösen kaptam ki egy mellettünk elhaladó dagadt hülye kezéből egy korsó, jó habos sört és nagyot kortyoltam belőle. A fickó még ott állt egy darabig, de nem érdekelt, mérgesen pillantottam rá. Reméltem, hogy ez elég jelzés arra, hogy elhúzzon, mielőtt neki verek be Christopher helyett.
Egyelőre nem reagáltam arra, amit mondott. Ez pedig igen is az ő érdeke volt. „Márpedig,” „itt” és „muszáj” – három olyan szó, aminek jobb lett volna nem elhangzania. Gyűlöltem azt az érzést, amikor rám akartak kényszeríteni valamit. Phillip is ebbe bukott bele és a kapcsolatom is Nathaniellel.
– Amúgy pedig, igen. A terv kidolgozása van hogy körülményes, de szükséges is. Ha mindenki fejjel menne a falnak a saját feje után nem lenne eredmény. Ezt a bagázst koordinálni kell. És valóban akad pár zöldfülű, aki azt sem tudja mi fán terem a zsebmetszés. Nem célom lebukni az aurorok előtt, elhiheted. Szóval inkább vagyok körülményes, ahogy mondod, mint egy ostoba bolond, aki az Azkabanban rohad a halálfalók mellett. Ez persze nem azt jelenti hogy rád is vonatkozik minden ugyanúgy. De elvárom, hogy elfogadd a rendszerem még akkor is, ha nem értesz vele egyet.
Leeresztettem a kiürült korsót még néhány nagyobb korty után. Ezután, kissé lihegve a dühtől bámultam Cartwright képébe.
– Először is nekem ne pofázz ilyen magas lóról. Nem vagy a főnököm, lehet, hogy ezeket a seggfejeket irányítod, de engem nem. – Válaszoltam dühösen, még rá is vicsorogtam.
Hosszan fújtam ki a levegőt, éreztem, hogy ezzel a két mondattal kiadtam magamból egy jó adag feszültséget. Magamban mégis számolni kezdtem, úgy ahogyan azt Daniel tanította. Ő vette először észre, milyen nehezen kezelem az ilyen helyzeteket.
– Ha egy társra van szükséged, akit képes vagy egyelő félnek kezelni, akkor segítek… – Tettem hozzá. – Nem tarthatsz itt az akartom ellenére és nem kényszeríthetsz rám semmit.
Nyeltem egyet.
– Ennyit mondhatok. Vagy elfogadod, vagy nem.

..a trágár szavak esélyesek...

– Eltaláltad. Nem akarok csapatban dolgozni. Tolvaj vagyok, nem kviddicsjátékos!
Hogy lehet valaki ennyire kibaszottul bosszantó? Mégis hogyan?
Sok mindent megszoktam már O'Marától. Sok év, sok kaland, sok siker köt már össze minket. Nem hálát várok, azt nem várok el igazából senkitől. Még Davidtől sem, pedig neki aztán lenne oka is rá. De tiszteletet... tiszteletet, azért amit alkottam, aki vagyok, na azt azért igen.
Persze ezt kierőszakolni nem lehet. Sok mindent lehet megvenni sarlóért, sok mindent lehet mugli fegyverrel elintézni... de a megbecsülés ára nem ezekben mérendő.
Az arcomra van írva a csalódottság. Valamiért más hittem. Azt képzeltem, hogy ha nem is totális odaadással, de legalább lelkesen fogadja azt, hogy a részese lehet ennek a csapatnak. Más ölne a lehetőségért, ölne az esélyért és mindent megadna, hogy nekem dolgozzon. Én azonban megválogatom kit is engedek be a köreimbe. Sokan csak a szervezet legalján vannak, hasznos információszerzők, utcafiúk, a söpredék, de ők nem képezik az elitet. Azt, ami a tolvajokat, az igazi tolvajokat megkülönbözteti a pitiáner bűnözőktől. Elliot pedig ezt utasítja el, totálisan.
A szabály azonban szabály. Akármennyire is nem egy kibaszott csapatjátékos, akkor is muszáj tisztázni pár dolgot. Értem én, hogy eddig ő elvolt a maga kis rendszerébe és jobbára érintőlegesen zavartuk egymás köreit, értem én a fenenagy módfelett álló szabadságvágyát és értem én hogy rohadtul bepuhult a firkásza farka mellett. Csakhogy itt én diktálok és én baszom seggbe ha kell. Hogy miért? Mert én tartom a hátam, ha valami szarul üt ki. És nincs kedvem egy O'Mara féle miatt vagy az ő rohadt büszkeségének köszönhetően befürdeni.
Nem, ehhez én már túl régóta vagyok a szakmában. Túl sokat láttam, túl sokat tapasztaltam. Ismerem a dörgést, ismerem a stílust és a keménykedés ezen formáját is. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem akar behódolni. És ez bosszantó, de végtére is érthető indok. Csakhogy nem totális odaadást várok tőle. Nem tőle.
Elnézem, ahogy a sört kikapja az egyik társam kezéből. Elnézem egy fél percig a farkasszemet, aztán Odge pillantása rám vetül. Talán kiolvashatja a tekintetemből a 'ne most' fogalmát, mert inkább zokszó nélkül tovább áll. Megvárom, míg a kínai lehúzza az italt, közben összefűzöm a karjaim a mellkasom előtt. Hanyagul dőlök neki a mögöttem lévő mélység és közém álló derékmagas kőkorlátnak.
– Először is nekem ne pofázz ilyen magas lóról. Nem vagy a főnököm, lehet, hogy ezeket a seggfejeket irányítod, de engem nem.
Faarccal tűröm a sértését. Nincs értelme közbeszólni, vitába szállni, mert csak a harag beszél belőle. A megadás első jele. A sértett önérzet kivillantja a foga fehérjét.
– Ha egy társra van szükséged, akit képes vagy egyelő félnek kezelni, akkor segítek... Nem tarthatsz itt az akaratom ellenére és nem kényszeríthetsz rám semmit. Ennyit mondhatok. Vagy elfogadod, vagy nem.
Hosszú, néma csend telepedik ránk. Csak a többiek moraja ér el minket, ami segít kicsit gondolkodnom. Végül mikor már talán elbizonytalanodik abban, hogy bármit is reagálok rá vagy szimplán faarccal ott hagyom (mert ez is megfordul a fejemben) széttárom a karom. Amolyan megadóan.
- Ugyan, eszem ágában sincs itt tartani. Szabadon mehetsz, amikor csak akarsz. A kijáratot ismered.
Fejemmel arra bökök, amerre bejöttünk.
- És eszem ágában sincs rád kényszeríteni semmit. Itt mindenki szabad ember. Mindenki. Mindössze olyan kiváltságos helyzetben vannak, amikért mások ölnének. Én ezt kínáltam fel neked. A te dolgod ha elutasítod.
Vállat vonok, mintha csak leszarnám hogy miképp dönt. Valójában le is szarom. Nem érdekel, ha kimegy azon a kurva ajtón vissza Arianéhoz a Vakegérbe. Nem érdekel a nyamvadt élete, mert nem én kérek szívességet a másiktól, hanem ő kért tőlem. Megint.
Szóval nem nekem fontos ez az egész.
- Ajánlom, sürgősen döntsd el mit is szeretnél...
Hangom veszélyesen vészjóslóvá válik. Figyelmeztető éle utal rá, hogy ideje pontot tenni arra a rohadt i-re. Csakhogy hirtelenjében el is vigyorodom.
- Inni még egy kört, teletömni a hasad vagy rögtön rátérni a munkára?
Elliot nem ellenfél, hanem egy alkalmasint veszélyes vadállat, aki a szabadságvágyát őrzi. Nem érdemes elvennem hirtelen. Szép lassan úgyis megválik tőle magától is, mert rájön, szervezettebb körülmények között jobban is tud teljesíteni. Akkor pedig már önként fog jönni, így hát nem erőltetem, mindössze kínálok. Jelen pillanatban azt, amelyikre a leginkább szüksége van.

(https://i.pinimg.com/564x/ba/b2/43/bab2435c6ff2f8344b5af2a902c546b6.jpg)

Cartwright
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/e5/12/36/e512367ec39cfc9503f076db0e157333.jpg)

Mi a francot vártál, O’Mara?
Úgy ripakodott rám a mindig kegyetlen hang, mintha éppen megrázni készülne, hogy térjek már magamhoz. Igen, ismertem Christopher Cartwrightot, lassan több, mint két éve… és nem igazodtam ki rajta. Gyűlöltem az önzőségét, amivel egy újabb trófeát akart megszerezni magának. Csakhogy ezúttal az nem egy csodás tárgy volt, amit majd aztán tovább ad a fekete piacon, hanem én. Mit a fenét gondolt? Hogy a nyakába ugrok és vidáman közlöm, én is a kifutó fiúja leszek? Ekkorát még életében nem tévedt.
Ahogy széttárta a karját és úgy tett, mintha semmire sem akarna kényszeríteni, csak még dühösebb lettem. Talán láthatta, ahogy a fülem hegye egyre vörösödik, én ugyanis éreztem mennyire ég az indulatok súlya alatt. A csuklómon ott táncolt a szalag, lüktetve, sötét szavakat suttogva. Egyelőre nem tettem semmit. Csak néztem őt, egyértelműen jelezve így is, hogy nem vagyok kibékülve azzal, amit ellenem tett.
– Ugyan, eszem ágában sincs itt tartani. Szabadon mehetsz, amikor csak akarsz. A kijáratot ismered.
Fejével a kijárat felé bökött. Én nem néztem arra, csak az ő hazug kék szemeit bámultam fújtatva. Nagyon is jól tudtam, mit akar, ismertem már ezt. Uralkodni. De felettem ugyan nem fog soha, hiszen Nathanielnek sem engedtem meg. Ezért hagytam el, hát miért engednék hasonló helyzetben Cartwrightnak?
– És eszem ágában sincs rád kényszeríteni semmit. Itt mindenki szabad ember. Mindenki. Mindössze olyan kiváltságos helyzetben vannak, amikért mások ölnének. Én ezt kínáltam fel neked. A te dolgod ha elutasítod.
Így akar hatni rád. A hang úgy suttogta, hogy szinte éreztem a fagyos leheletet a fülemen. Tudtam, hogy Cartwright milyen. Talán nem is ért neki annyit a barátságunk, hogy a szabadságom a maga valójában hagyja meg. Egy barát megért és meghallgatja az embert, nem pedig ráerőltet dolgokat… legalábbis ez volt az álomképem, de a valóság eddig aligha mutatta ezt. Montrego volt az egyetlen, aki többé-kevésbé nem ítélkezett, ha meg még is, akkor sem próbálta rám erőltetni a maga akaratát.
Keserű szájízzel bámultam vissza rá.
– Nem, te azt kínáltad fel, hogy uralkodj felettem. – Válaszoltam mérgesen. Felé dobtam a kezemben szorongatott, kiürült sörös korsót, de szándékosan úgy, hogy ne találjam el, hanem az mellette csapódjon a földbe, felverve az ott uralkodó port. Szinte azonnal megéreztem, ahogy végig csiklandoz az orromon.
– Ez jellemző rád! Az ember kér tőled valamit, te meg az egész életét akarod! – tettem hozzá indulatosan.
Hátrébb húzódtam, mielőtt még behúztam volna neki. A kezem már örökölbe szorult, remegve várta, hogy becsapódhasson. Gyerünk, O’Mara… üsd csak meg, verd ki azokat a fehér fogakat… A hang úgy mantrázott a fejemben, mintha szívem egyre hevesebb ritmusára köpné felém a szavakat. Készen álltam rá támadni, ha nem érti meg, amit mondok neki vagy tovább folytatja azt a stílust, amivel kezdte.
– Ajánlom, sürgősen döntsd el mit is szeretnél...
A képébe vágtam, hogy rendben, akkor elmegyek Hayeshez. Ő talán nem erőltetné rám, hogy a személyes talpnyalója lennék. Christopher vészjósló hangja pedig csak még inkább azt erősítette bennem, hogy ezt a játékot jobb lesz elfelejteni. Ő ugyanis sosem kezeli partnerként az embereket, hanem megpróbálja elnyomni őket.
– Inni még egy kört, teletömni a hasad vagy rögtön rátérni a munkára?
Ez az, próbáld csak menteni a helyzetet! Érezd, mekkora szart kavartál most meg! Vicsorogva bámultam rá még mindig. Olyan hangosan fújtattam, hogyha néma csend lett volna körülöttünk, bizonyára az töltötte volna meg az egész helyet.
– Éhes vagyok, de azt hiszem jobb lesz meggondolni, kihez fordulok ez ügyben. – Néztem rá sokat mondóan. Tudtam, hogy Ariane a közös emlékek hatására bármikor adna valamit a pult alól… én voltam az ostoba, hogy össze akartam kötni a kellemest a hasznossal. Régen szórakoztam rendesen és jól esett volna valami fényesre rátenni a kezem.
– Azt hiszem kettőn közül nem én állok döntés előtt, hanem te… szóval megismétlem: hajlandó vagy társként kezelni vagy menjek el? Van más lehetőségem is, de hülye módon a barátomhoz fordultam elsőként… - mondtam dühösen. – És ne gyere nekem a kamu szövegekkel, hogy mindenki egyenlő és szabad. Én ismerlek.

..a trágár szavak esélyesek...

Talán a húrt feszítése célravezető. Nem mindig, de az esetek többségében megoldást szülhet. Talán feszítenem is kellene azt a képzeletbeli húrt. Talán erőltetnem a dolgokat. De elég Elliot fejére pillantanom. Keserű, mint egy mentás medvecukor.
– Nem, te azt kínáltad fel, hogy uralkodj felettem.
Így lenne? Valóban így lenne? Tudom jól, nem. Tény, hogy valamilyen szinten lekötné magát mert ez olyasféle elköteleződés lenne, ami már-már lojalitást követel. Csakhogy uralkodni nem tudok és nem is akarok felette. Minek? Nem vagyok a csávója, vagy az apja, de a kibaszott szeretője sem. Én nem gyűrűzöm meg, nem kúrom seggbe. Meghagyom a lehetőséget másnak. Valóban uralkodó típus vagyok, szeretek dönteni dolgokról és szeretek tudni mindenről. Én mindössze őszinteséget kérek. Hogy ő se kúrjon engem seggbe. Nagy dolog ez?
– Ez jellemző rád! Az ember kér tőled valamit, te meg az egész életét akarod!
Felém hajítja a korsót, de nem mozdulok. Még csak az üveg felé sem fordulok mikor földet érve ripityára törik. Kár érte, jó szolgálatot tett volna, de pótolható. Mindössze csak lehajtom a fejem és megcsóválom. Lemondóan.
Jobb, valóban jobb ha a dühét levezeti valamin és az nem pont én vagyok. Nekem eshetne, de egyrészt meg tudom védeni magam, másrészt a saját imidzsén rontana. David pedig dúvad módjára esne neki. Őt annak idején verték, akárcsak engem és az, hogy nálam lakhat, velem élhet és soha nem bántom kellően hűségessé tette. Ő megtanulta értékelni a dolgokat és ezzel együtt jött a hála. O'Mara mikor tanulja meg értékelni a segítséget?
Valamiért az a sanda gyanúm, hogy noha korban inkább áll közelebb hozzám mint a fiamhoz, mégis a fiam érettebb gondolkodású ebből a szemszögből. Valahol sajnálom őt. Félnótás az, aki nem tud bízni igazán senkiben. Olyan, mint egy ketrecbe zárt vadmacska aki önmagát juttatta oda és mégis a fogva tartóit hibáztatja a szabadsága elvesztéséért. Hát mondtam én hogy üljön bele a firkásza kényelmes világába? Vagy annak a fickónak az ölébe? Nem. Kurávra nem.
Bosszús lehetnék. Bosszúsnak kellene lennem. Mégis, O'Maráról beszélünk. Arról az emberről, aki bár ilyen téren sötét mint a föld mégis csak a barátom. Olyan, akiben meg lehet bízni. Akinek páratlanok a képességei. És minekután én ellentétben vele nem vagyok ostoba képes vagyok félretenni a dacomat, a haragomat és a sértett hiúságomat. Hogy miért? Mert kurvára üzlet az üzlet. És ha ő inkább Hayes-hez pártol baromira nem járnék jól. Így hát... kénytelen vagyok elviselni a penetráns stílusát a korgó gyomrával egyetemben.
– Éhes vagyok, de azt hiszem jobb lesz meggondolni, kihez fordulok ez ügyben.
- Ne merészelj fenyegetni...
Lököm el magam a korláttól és indulok meg felé. A kezeim szétválnak de nem feszülnek ökölbe, csak magam mellé eresztem őket, de a testtartásom, az egész járásom fenyegető és tekintélyt parancsoló. Centiméterekre előtte állok meg. Így nézek a barna szemeibe.
– Azt hiszem kettőn közül nem én állok döntés előtt, hanem te… szóval megismétlem: hajlandó vagy társként kezelni vagy menjek el? Van más lehetőségem is, de hülye módon a barátomhoz fordultam elsőként… És ne gyere nekem a kamu szövegekkel, hogy mindenki egyenlő és szabad. Én ismerlek.
- Ha ilyennek hiszel, akkor kibaszottul rosszul ismersz.
Szinte a képébe suttogom a szavakat. Nem kell kiabálnom, még csak normál hangszínnel sem beszélnem. Tökéletesen érthet mindent. És érezheti, hogy ennek a fele sem tréfa. Majd elbizonytalanodhat, mikor a mosolyom eluralkodik az arcomon.
- De azt hiszem egy kiadós disznósült mellett átgondolhatod. És talán jobb képet formálsz rólam és persze az egész Patkányfészekről, pláne ha amellé még vajsör is dukál...
Kezem a vállán landol és megveregetem majd szelíden invitálom sétára. A kaja csábító gondolata még az én hasam is megkordítja.
- Vagy akár akad töményebb is. Ariane és Kaa igen bőkezűek. Mindig csak a legjobbat kapjuk.
Elliotra kacsintok cinkosan és beterelem három sor lépcső után az étkezőbe, ahol hosszú faasztalok uralják a teret.
- Két adagot hozz Pete és a legfrissebb hordó sört vágd csapra!
Füttyentek az egyik oldalt ácsorgó alaknak, aki bólintva megy hátra intézkedni. Az illatok máris meghozzák az étvágyam. Elliotra sandítok és intek neki, üljön le.
- Teli hassal szebb az élet.
Elvigyorodom, mikor a sör az asztalon koppan és az övéhez koccintom az enyémet hogy aztán a habos édesen keserű sör leguruljon a torkomon aminek következtében a feszültség és a harag egy hajszálnyit enyhül a tolvajtársam irányában.

(https://i.pinimg.com/564x/ba/b2/43/bab2435c6ff2f8344b5af2a902c546b6.jpg)

Cartwright
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/e5/12/36/e512367ec39cfc9503f076db0e157333.jpg)

Kibaszottul rosszul ismernélek, mi? A kegyetlen hang olyan vadul morgott már a fejemben, hogy éppen csak a józan eszem utolsó cseppjei voltak képesek visszatartani attól, hogy beverjem a képét. Nem kellett volna csalódnom benne, nem kellett volna azt hinnem, hogy neki a barátság pont olyan önzetlen, mint mondjuk Esmének vagy nem egy olyan barátomnak, akit még nem fertőzött meg az a világ, ami igazán az enyém volt.
Hiába suttogott, hiába próbálta a rideg irányítót hozni Cartwright, bárkinél jobban átláttam rajta. Igen, ő most nyeregben érzi magát… de gondoskodni akartam róla, hogy ez gyorsan megboruljon a kis fejébe. Éppen akkor jött el az ideje mindkettőnk számára, hogy megtanuljon egy határvonalat húzni a csürhéje és közém. A szalag lassan, szinte vészjósló ritmusban lüktetett a csuklómon. Szívem sértett dobolása azonban vadul zakatolt, nem hagyva nyugtot még mindig remegő kezemnek. Ne hagyd magad, O’Mara még egyszer bezárni… – Suttogta a hang s én nem akartam engedni, nem akartam még egy ember kalitkájának díszmadara lenni.
– De azt hiszem egy kiadós disznósült mellett átgondolhatod. És talán jobb képet formálsz rólam és persze az egész Patkányfészekről, pláne ha amellé még vajsör is dukál...
Ahogy a tenyere a vállamon landolt, már-már majdnem barátságosnak tűnt. Kár, hogy ez az egészet megrontotta a korábbi erőszakossága, amivel minden áron magához akart kötni. Azt kívántam, bár kinyitotta volna a fülét, bár meghallotta volna, amit mondtam. Végül is döntés helyzet elé állítottam, amire nem tudott egyenes választ adni. Elhatároztam hát, hogy ha kell, akkor onnantól kezdve kétszeres éberséggel figyelek rá.
– Vagy akár akad töményebb is. Ariane és Kaa igen bőkezűek. Mindig csak a legjobbat kapjuk.
Hümmögés közben vállat rántottam, de nem méltattam különösebb válaszra. Ha Kaa-nak éppen bármiféle köze is van Arianéhoz, hát legyen, attól még az enyém volt a csaja jó pár éjszakára és szívesen felelevenítettem volna a régi emlékképeket. Szükségem volt valakire, aki meghallgat és megbízható. Az a lány pedig tökéletesen annak bizonyult. Vágytam volna megint a gyengéd érintésére, a finom cirógatásokra és a különös hallgatásra, amivel olyan megnyugtatóan figyelt, ha csak mesélni kezdtem.
Nem akartam semmiféle sültet enni. Az az étvágy, amivel idejöttem valahol annak a Patkányfészekbe vezető folyosónak a végére átváltott hányingerre, pontosan akkor, amikor a szalag vad ritmussal jelezni kezdte a csuklómon, hogy: Légy résen, O’Mara!
Valamiféle ebédlőrészbe vezetett, ami kicsi távolabb volt ugyan a zsongástól, még is könnyen megközelíthető. Végig néztem a hosszú faasztalokon. Amolyan rusztikus képet adtak a helynek, amit valamikor olyan otthonosnak éreztem. Talán csak Nathaniel mellett változott meg az ízlésem. Mindenhonnan hiányzott valami, de nem igazán tudtam mi az.
Egy pillanatra nem figyeltem, míg Cartwright valami fickót utasítgatott. Túlságosan lefoglalt, hogy magamba szívjam a poros helyiség minden apró szegletének hangulatát. Megpróbáltam az itt uralkodó mágiára rákapcsolódni, megérezni, miféle tárgyak lehetnek itt… az érzékeimet azonban könnyedén összezavarta valami erős, valami örvénylő. Cartwright bizonyára felkészült az olyanok ellen is, mint én… habár sosem tudtam, létezik-e más ilyen. Nekem is csak azóta erősödött fel ez a képességem, hogy az a mágiával átitatott penge a testembe fúródott.
Végül az intésére kaptam fel a fejem. Leültem pontosan vele szemben, de nem szóltam semmit. Hagytam, hogy rám találjon az étel szaga és korgó gyomromból ne csaljon elő mást, csak a hányingert. Az töményen kavargott bennem ugyanis.
– Teli hassal szebb az élet.
A sörös korsó alja az asztalon koppant. Csak biccentettem Cartwright felé, ahogy a poharak összekoccantak. Ő nagyot kortyolt belőle, én azonban visszaeresztettem az asztallapjára. A világosszínű habra pillantottam.
– Szebb volna? – kérdeztem vissza. Nem vártam rá választ, amolyan időhúzás volt részemről az egész. – Ariane formás kis fenekétől az ölemben, szebb lenne.
Éppen a mondandóm közepén érkezett meg a tál malacsült. Hasonló, formás kis adag került Cartwright elé. Lenéztem a tányéromba, de egyelőre nem nyúltam hozzá, hiába készítették oda a villát és a kést mellém. Csak bámultam az ételt. A düh még mindig perzselt bennem. Láttam remegő kezeimet, amint az asztal lapján pihentek, valahol a tányér előtt. Az egyik szinte magától emelkedett meg. Ujjaim óvatosan érintettek meg egy kisebb darab húst, de nem emeltem az ajkaimhoz egyelőre.
– Megetetsz és mi lesz? Elmondod mi a munka? – érdeklődtem és közben felemeltem az ételt. Megforgattam az ujjaim között. Dobd csak képen vele, megérdemelné… – súgta a hang, ám én egyelőre a választól tettem függővé dolgot. Tekintetem szép lassan visszavándorolt Cartwright kék szemeire és az arcomon egy vigyor terült szét.
– Vagy esetleg csak azután közlöd, hogy végre megtanultad azt a bizonyos határt közém és az embereid közé helyezni?

..a trágár szavak esélyesek...

– Ariane formás kis fenekétől az ölemben, szebb lenne.
A megszólalásra hangosan felröhögök. Na igen, ez már hasonlít ahhoz az O'Marához, akit én ismerek. És valóban, megértem hogy szebb lenne már csak a tényállásra is az élet. A friss szítás után a sebek evidensen erre sakalják a varázsló fiát, Elliot meg alapvetően is elég nagy szoknyapecér hírében áll. Na persze a végső leszámolást Kaa-val neki kell állnia, amiért nem irigylem cseppet sem.
Kacagásom messze vitte a szél, többen be is néztek az étkezőbe, mert nem látták jövetelem viszont most oda-odaintenek. Én csak rájuk emelem a kék szemeim és tudják, nem alkalmas. Most nem.
– Megetetsz és mi lesz? Elmondod mi a munka?
Bólintok, miközben a villámra egy adag krumplit szúrok. Már épp válaszra nyitnám a szám, mikor Elliot újra.
– Vagy esetleg csak azután közlöd, hogy végre megtanultad azt a bizonyos határt közém és az embereid közé helyezni?
Rosszallóan szűkül össze a szemem. Nem tudom mi a célja a kis csípős pikáns csípéseivel. Felhúzni? Bosszantani? Jó úton jár... De ennyire könnyen nem kap meg. Inkább csak a számba veszem a falatot és rágni kezdek ezzel is odázva a feleletet. Az idő elnyújtása sokat tud jelenteni bizonyos helyzetekben. A csend lehet kínos vagy épphogy beszédes is. A jelenlegi csendből Elliot kiérezheti a rosszallásomat, a helytelenítést és azt hogy ha tovább folytatja, akkor nem leszünk jó barátok.
- Nos, nem itt akartam elkezdeni, de miért is ne? Talán hallottál már a rózsák háborújáról. Az 1450-es években kezdődött és egész sokáig elhúzódott rengeteg áldozatot szedve. A középkori érdekellentétek több okra is visszavezethetők, e mindegyik elég bizonytalan és ezzel együtt valószínűtlen alapokon nyugszik.
Miközben magyarázok intek egy újabb adag italért és amint megjön folytatom. Közben pedig figyelem, ahogy Elliot enni kezd.
- A dinasztiacsaládok, a Lancasterek és Yorkok, mind a saját uralmukat akarták megszilárdítani és annyi bizonyos, egyik sem félt beszennyezni a kezét. A jelképeik a rózsák voltak az egyik vörös a másik fehér. A muglik történelmében innen ered a rózsák-háborúja elnevezés, amit végül a Tudor-ház egyesített ledöntve ezzel a sokszázéves viszályt.
Hátradőlök és kortyolok egy adag sört. Pillantásom a bajtársamat szemléli, várva hogy kiérezze a történet pikantériáját. A beszédes csend egy újabb formája.
- Csakhogy... nem csak ennyi volt. A rózsa nagyon ősi szimbólum. Nemes virág, amit itthon honosítottak, és a Tudorok kifejezetten keresztezték őket hogy megkapják a fehér belső vörös külső sziromlevelek kombinációját. Elméletileg... van egy ősi rózsatövis, ami a legelső brit tő volt idehaza. A legenda úgy tartja, hogy a virága a legerősebb szerelmi bájital lehet, és akinek van szerencséje megkóstolni örökké a boldogan él. A tövise viszont... az egyik legösszetettebb méregesszencia.
Elvigyorodom sejtelmesen gonoszul. Olyan nagyon csintalanul villan meg a szemem, ami már-már fájdalmas kínhalált ígér, pedig csak.. a feladat súlyát mutatja.
Megvárom, hogy Elliot befejezze az evést s úgy folytatom.
- A tövist ősi bűbájok védik, így rejtve van mindenkitől. Annak idején még a háború idején állítólag öt lakattal zárták le, ami valójában öt speciális bűbájt jelent. Ezeket pedig... kulcsok szimbolizálják.
Felállok és a barátom karját megveregetve invitálom tovább.
- Gyere, megmutatom mégis mire gondolok.
Nem megyünk sokáig, mindössze egy lépcsősort fel és aztán balra a második ajtón át a levéltárba. Itt minden tele van ősi könyvekkel amiket a por takar be. A asztalon mindenféle jegyzet és tekercs hever én viszont csak egyet (https://i.pinimg.com/564x/9d/2a/c4/9d2ac489a6f241acc08d049bdf40ec65.jpg?b=t) kapok fel belőle és tartom Elliot orra alá.
- A trónutódlási harc elsődleges célja valóban a hatalomszerzés volt, de a hatalom mégis honnan származhatott? A rózsacsaládok erejét az ősi rózsa táplálta. Valami elbaszott vérmágia miatt, ne is kérdezd... Mindkét ház tudta, ha a rózsa a másikhoz kerül az ő águkat a kihalás veszélyezteti. Így robbant ki minden idők egyik legnagyobb és legvéresebb brit háborúja. A rózsa ugyanakkor hagyaték is volt nekik. Így egy csoport a főnemesekből összeállt, hogy megvédhesse a növényt. 26 főrendet öltek meg, hogy megtalálják a titok nyitját. Ugyan a Lancastar-ek nyertek, de a céljukat nem érték el. A kulcsok, aminek a rajzát itt látod, nem került a kezükbe. A Yorkok kihaltak, és mára a Lancasterek is meggyengültek. Földjeik és címeik eltűntek és ez jórészt a főrendek áldozatos munkájának köszönhető. Sokakról tudjuk, hogy kulcsőrzők lehetnek, sokakról csak sejtjük. Egy biztos, az öt kulcs öt különböző színt és erőt képvisel. A kék a víz, így csakis tenger közelében lehet. És azt hiszem tudom is, kinél leled meg...
Az asztalra támaszkodom miközben a gyetya lángja megrebben és árnyékot vet a papírokra. A feljegyzések mind lehetséges dátumokat, időpontokat, helyszíneket és egyebeket jelölik.
- Mondd csak O'Mara... mikor láttad utoljára a Montrego-kat?

(https://i.pinimg.com/564x/ba/b2/43/bab2435c6ff2f8344b5af2a902c546b6.jpg)

Cartwright
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/e5/12/36/e512367ec39cfc9503f076db0e157333.jpg)

Oda kellett még egyszer szúrnom, muszáj volt éreztetnem, hogy ezt a játszmát nem ő irányítja egyedül, hanem én is. Ha Cartwrightnak több esze volt annál, mint amennyit abban a pillanatban mutatott, hát akkor talán ezzel tisztában volt. Én nem egy kincs voltam, amit valaki leszállított és onnantól kezdve gond nélkül a magáénak tudhatott. Nem, én Elliot O'Mara még egy Cartwright-féle alaknak is túl nagy falat lettem volna. A torkán akadok, ha csak nem ajánl valami olyat, ami kölcsönösen jó mindkettőnknek. Persze benne volt a pakliban az is, hogy egy érdekes munka okán úgy teszek, mintha behódolnék, majd miután hasznot húztam egyszerűen elfelejtem, hogy ő valami főnökféle nekem. Ez hozzám illő megoldás volt.
- Ismerem a történelmet. – Bólintottam, mikor elhallgatott és egy újabb adag italért nyúlt. Az én kezemben még mindig ott volt a hús, ami szinte csak arra várt, hogy képen dobjam vele a „tolvajok hatalmas vezérét.” – De folytasd csak!
Miközben a Lancaster és York családok baljós múltját hallgattam, leengedtem a kezemben szorongatott ételt. Visszatettem a tányérba. A villa után nyúltam, hogy kipiszkáljak egy krumpliszemet a sült alól és finoman ajkaimhoz emeltem. Lassan rágni kezdtem, nem is figyelve az ízeket. Megint nem volt étvágyam, pontosan úgy, mint Nat előtt. Azt éreztem, hogy korog a gyomrom s elhagy az erőm, de mintha undor fogott volna el még a rágástól is.
- Csakhogy... nem csak ennyi volt. A rózsa nagyon ősi szimbólum. Nemes virág, amit itthon honosítottak, és a Tudorok kifejezetten keresztezték őket hogy megkapják a fehér belső vörös külső sziromlevelek kombinációját. Elméletileg... van egy ősi rózsatövis, ami a legelső brit tő volt idehaza. A legenda úgy tartja, hogy a virága a legerősebb szerelmi bájital lehet, és akinek van szerencséje megkóstolni örökké a boldogan él. A tövise viszont... az egyik legösszetettebb méregesszencia.
A gonosz vigyort viszonoztam. Talán ugyanaz futott át a gondolatainkon. Kit érdekel egy idióta szerelmi bájital, ha az ember a legjobb méreghez juthat? Mindig is érdekeltek a különleges bájitalok és valószínűleg Cartwright is tudta, hogy tehetséges vagyok a bájitalkonyhában.
Még egy pár szem krumplit betömtem a számba, majd leöblítettem néhány nagyobb korty sörrel. Éreztem, amint kellemes bódulattal hat rám az alkohol. Sejtettem, hogy beüt, hiszen nem ettem olyan jól, mint pár hete, de legalább az éhség érzet tovaszállt.
- A tövist ősi bűbájok védik, így rejtve van mindenkitől. Annak idején még a háború idején állítólag öt lakattal zárták le, ami valójában öt speciális bűbájt jelent. Ezeket pedig... kulcsok szimbolizálják.
Bólintottam, jelezve, hogy felfogom az ivás ellenére is az információkat. Valójában ezért a melóért talán tényleg képes lettem volna magam egy időre Cartwright emberének kiadni magam. Utána meg, ha másképp nem megy, hát elszakítom magam tőle valamilyen módon.
Felkeltem a helyemről, jó adag maradékot hagyva magam után. Még egyszer visszapillantottam a sörös korsóra, elszomorított, hogy nem tudtam lehúzni annak teljes tartalmát, majd kissé kótyagosan indultam meg Christopher nyomában. A lépcsőket járva persze elgondolkodtam, nem lenne-e egyszerűbb és gyorsabb magamban akcióba lendülni, mindenféle megbeszélések és tervezések nélkül, úgy cselekedve, ahogyan az én szerettem. Nem akartam Christopher lassú tempójában, komótosan esni az ügynek.
Egy újabb helyiségbe értünk. Poros-pókhálós, régi könyvekkel és tekercsekkel teli szoba volt, mintha valaki egy könyvtárat és egy levéltárat zsúfolt volna egybe. Én szerettem a dohos bűzt, ez volt ez én terepem, régi, igazán értékes holmik sokasága.
- Hmmm... érdekes. – Bólintottam ismét. – Akkor csak adj egy nevet, a többit bízd rám.
Tekintetem Cartwright arcának vonásait fürkészte a gyertya fényénél. Szinte éreztem, hogy igen, igen, jól hangzott ez, de még egy hatalmas csavar vissza van, ami talán még engem is hátraarcra késztet.
- Mondd csak O'Mara... mikor láttad utoljára a Montrego-kat?
Na nem! Oda te nem mehetsz, O'Mara. Még a hang is teljes meggyőződéssel suttogta ezt a tényt. Nem akartam bajt, éppen eléggé haragudott rám Blaire – az persze más téma, hogy mindezt teljesen feleslegesen tette – és nem akartam tovább rontani a helyzetet. Mathias sem keresett nagyon, bizonyára lefoglalta az egyetem és Lyana La Clair... vagy a húga tiltotta el tőlem.
- Tőlük lopni? Tetszik az ötlet, de ennek azért elég sok buktatója van.
A szívem mélyén örültem volna, ha újra láthatom Blaire-t. Hiányzott az illata, az ezüstösem csillogó szempár. Nem érdekelt, hogy ez másé már – remélhetőleg egy nálam jobb emberé – akkor is szemtelenül megcsodáltam volna, még hangot is adva neki. Na meg, szívesen előcsaltam volna belőle egy kis dühöt.
- Rendben. Tetszik az ötlet.

..a trágár szavak esélyesek...

Megvannak a magam belső informátorai. Néha nem árt tudni ki merre jár, ki kivel találkozik, kivel milyen viszont ápol ahogy azt sem, kiket ismer. Nincs konkrét rálátásom O’Mara kapcsolatszálaira, de egyértelmű, hogy a Montrego-kal vegyes vagy jobban mondva hullámzó teljesítményt produkál. A gazdag amnéziás örökös könnyű gyereknek tűnik, szimpatikus de kellően gyámoltalan a betegsége jóvoltából. Voltaképp a kicsilány tűnik a vezetőnek, a hugica, aki még javában az iskola útjait tapossa.
Érdekes az élet, meg az is, amiket produkál. A háborút mindenki megsenyvedi, a világ tesz arra szegény vagy avagy gazdag. A két gyerek elárvult, és ezzel együtt a Rózsa titka is veszélybe került. Még magam sem vagyok teljesen biztos benne hogy hasznos lesz- e Elliot és a közöttük lévő... nos, nevezzük kapcsolatnak.
- Tőlük lopni? Tetszik az ötlet, de ennek azért elég sok buktatója van.
A szavakra csak jelentőségteljesen bólintok. Pillantásom a kínait fürkészi, szeretném tudni mi jár valójában a fejében de legillimentornak csapnivalóan pocsék voltam. Ellenben az emberi gesztusokból, a mimikából tökéletesen tudok olvasni. Nem azt mondanám hogy sok, nem szimplán sok, hanem kibaszottul sok buktatója van ennek. A Montrego-k nem véletlen jutottak el oda, ahova. Nem véletlen azok akik. A Rózsa titkainak őrzői mind képesek az életüket is feláldozni ha épp arról van szó. A történelem során ez már bizonyított tény, sőt egyértelmű adat. Végtére is a főrendek nem maguktól sétáltak a halálba, megvolt a kellő hátszél. Áldozatuk pedig nem is volt hiábavaló. A Rózsa megmaradt, a Yorkok kihaltak, a Lancasterek pedig... nos, őket sem sok választja el már a halál végső stádiumától. Hány leszármazott él is a szigeteken? Egy? Kettő? Talán három...? Nem több az biztos.
Nem érdekelnek az ősi családi vallásháborúk. Leszarom a szent meggyőződést meg a fanatikus birodalomépítést. Nekem egy a célom, mégpedig hogy hasznot húzzak, mint mindenből. A moralitás talaja számomra rohadt ingatag és Elliot ebben a tökéletes összekötőkapocs.
Én nem mehetek Skye-ra. Nem kenyerem a skót vidék, nem is vagyok különösebben oda az óceánért. Noha ismerem látásból a Montrego kölyköket, nem akarok az lenni, aki kifosztja őket. Ezt kössék máshoz, olyanhoz, akiben már megbíznak. Nem mondom hogy O’Mara pont ez a karakter, de közelebb áll hozzájuk mint bárki, akit jelenleg ismerek. Egy kapcsolat kiépítése hosszú és macerás folyamat. A gyanú totális elaltatása évekbe is beletelhet. Nekem evidensen nincs erőm és időm, még akkor sem ha ez nem egy rövid távú projekt.
- Kockázat nélkül nincs nyereség.
Felemelkedek az asztalról és összefűzöm magam előtt a kezem. Átlagos mugli mondás, de igaz. Rohadtuk igaz. Én rendszerint kockáztatok. Minden kibaszott nap. Minden felkelésnél és minden lefekvésnél. Minden bérgyilkosmelónál, amit én intézek el, mert ez tiszta pénzt hoz, ami csak az enyém. És én mégse panaszkodom. Sose panaszkodom.
- Rendben. Tetszik az ötlet.
Faarccal nézem őt és kérdezek vissza szinte egyből.
- Jól meggondoltad? Biztos vagy benne? Mert ez nem egy egyszerű lopás lesz. Mint maga a történet, és maga az ereklye ez is összetett dolog. Nem szimplán a kulcsot kell megszereznek, hanem az őrzője bizalmát is. És az nem a fiú... hanem a lány.
Összeszűkülö tekintettel figyelem szavaim milyen hatást váltanak is ki. Megrettenést? Kaján örömet? Megdöbbenést? Aggodalmat? Vagy csak közömbösséget?
Vajon elég tökös Elliot O’Mara hogy Blaire Montrego kegyeibe férkőzzön? Az a lány gyönyörű és szabad, de a Lestrange ficsúr vagy pont a bátyja mindig körülötte legyeskedik. Nekem kicsit túl fiatal, bezzeg ha idősebb lenne...
- Meglehet ő maga sem tud a kulcsról vagy ha mégis nem ismeri a történetét. Ne becsüld alá az őrzőket. Még tudatlanul is, kicsi koruktól erre képzik ki. Az ő elvül, hogy rejtve maradjon a kincs. Pont emiatt nehéz elaltatni mindegyiknek a gyanúját.
Talán ennyi magyarázattal is kezdi kapizsgálni a dolog mibenlétét.
- Annyi bizonyos, hogy a kék kulcs a vízhez közeli helyen van. Hosszú évek kutatómunkájának köszönhetően jutottunk el a Montrego-kig és hosszú idő volt mire rádöbbentünk, hogy Skye szigetén lehet az egyik az öt közül.
Elszakítom a pillantásom Elliottól és végigfuttatom a kezem a könyvespolcon sorakozó köteteken. Szeretem ezt a helyet, szeretek itt gondolkodni, tervezni, szervezni.
- Egyedül kell meggyőznöd a lányt. Nem lesz kíséreted és nem fog senki zavarni. Ennyit megígérhetek. Viszont, cserébe elvárom hogy teljesíts.
Hangom csattan a mondat legvégén. Nem parancsnak szánom, hanem felszólításnak.
- Magától kell önként lemondania a rózsakulcsról. Erővel nem veheted el, mert ha meg is teszed, hasztalan lesz. És még valami... lemondani csakis úgy tud, hogy önként csókolja meg a kék rózsát rajta. Ügyelj rá, hogy ez megtörténjen mert ha nem... akkor gondban leszünk.
A nők nehéz esetek. Anne Montrego sem volt egyszerű préda, s noha a lánya törékeny kis virágszálnak tűnik sejtem, hogy ez csak megtévesztés. Látszat. Álca. Mert valójában olyan erős, mint a szigetet ostromló tenger vad hullámai ott, ahol él.

(https://i.pinimg.com/564x/ba/b2/43/bab2435c6ff2f8344b5af2a902c546b6.jpg)

Cartwright
2000. január

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/e5/12/36/e512367ec39cfc9503f076db0e157333.jpg)

Amint szóba kerültek a Montregok, a régi kalandokra gondoltam. Akkor még Mathias talán tényleg a barátjának tartott – mostanra nem tudom mi lett ebből az érzésből. Talán csökkent a kötődés vagy el is múlt minden, hiszen nem voltam ott, míg ő az iskolában raboskodott. Blaire pedig éppen azért utált meg, mert ott voltam a bátyjának, amikor szüksége volt rám s megkerestem azt, amit a legjobban óhajtott ezen a világon. Nem értettem, miért nem támogatja és miért hisztizik ahelyett, hogy belátná, legyen akármilyen veszélyes is az az információ, akkor is szüksége volt rá a bátyjának, hogy valami helyre kerüljön benne. A fenyegetések és zsarolások után persze nem kerestem Mathiast és nem azért, mert megijedtem. Egyszerűen elegem volt Blaire hisztériájából s nem tudtam kezelni. Azóta, ha eszmembe is jutott, próbáltam az ezüstösen csillogó szempárra, a sötét tincsekre gondolni és a szenvedélyre, ami valamikor megvolt közöttünk. Mostanra azt is mélyre ástam, annyira, hogy talán nem is tudnám már előcsalni.
– Jól meggondoltad? Biztos vagy benne? Mert ez nem egy egyszerű lopás lesz. Mint maga a történet, és maga az ereklye ez is összetett dolog. Nem szimplán a kulcsot kell megszereznek, hanem az őrzője bizalmát is. És az nem a fiú... hanem a lány.
Nyeltem egyet, de valamiért az a beteges, őrült vigyor csak még szélesebbre húzódott az arcomon. Imádtam a kihívásokat és ez az volt a javából, még ha biztosra tudtam is, nem lehetetlen a dolog. Egyszer már tápláltunk érzéseket egymás iránt, nem túl mélyeket, de szorosakat… s ha nem is ugyanabban a formában, mégis talán fel lehet éleszteni őket. Neked menne, O’Mara… – suttogta a hang. Ezúttal is lüktetett a csuklómon a szalag, de nem csak a sértettség emlékére, sokkal inkább az izgatottságtól. Akárhogy is végződik ez a játszma közöttem és Cartwright között, határozottan érdekes kihívásnak tűnt.
– Meglehet ő maga sem tud a kulcsról vagy ha mégis nem ismeri a történetét. Ne becsüld alá az őrzőket. Még tudatlanul is, kicsi koruktól erre képzik ki. Az ő elvül, hogy rejtve maradjon a kincs. Pont emiatt nehéz elaltatni mindegyiknek a gyanúját.
Lassan bólintottam.
– Akárhogy is, megszerzem a kulcsot. Tudom, hogy menni fog. – Magabiztosan válaszoltam, szinte gondolkodás nélkül. Persze tisztában voltam azzal is, hogyha Blaire közelébe megyek megint, akkor majd minden szavam kiforgatja. Ellenem fordítja azt, amit a bátyjáért tettem és el fogja várni, hogy a porban csússzak a bocsánatáért. Ezt egyelőre nem terveztem megadni neki, ám a saját módszereimmel a közébe tudtam volna férkőzni, ha nagyon akarok.
– Mesélj még a kulcsról! Mit tudunk?
– Annyi bizonyos, hogy a kék kulcs a vízhez közeli helyen van. Hosszú évek kutatómunkájának köszönhetően jutottunk el a Montrego-kig és hosszú idő volt mire rádöbbentünk, hogy Skye szigetén lehet az egyik az öt közül.
Figyeltem, ahogy Cartwright a könyvek között mozog. Egy pillanatra idegesíteni kezdett, hogy ez a mozdulatsor Nathanielt idézi. Gyűlöltem, ahogy a köteteket bújta ahelyett, hogy velem törődött volna. Hányszor téptem ki a kezei közül, hogy magamra vonja a figyelmét… megráztam a fejem. Nem akartam emlékezni a közös életünkre.
– Egyedül kell meggyőznöd a lányt. Nem lesz kíséreted és nem fog senki zavarni. Ennyit megígérhetek. Viszont, cserébe elvárom hogy teljesíts.
Elvárod mi, öregem? Mordultam egyet magamban. Éppen csak azért nem csattantam fel, mert érdekelt a vége. Majd idővel tisztázzuk, hogy ki várhat el dolgokat… mert, hogy Cartwright nem, az is biztos.
– Magától kell önként lemondania a rózsakulcsról. Erővel nem veheted el, mert ha meg is teszed, hasztalan lesz. És még valami... lemondani csakis úgy tud, hogy önként csókolja meg a kék rózsát rajta. Ügyelj rá, hogy ez megtörténjen mert ha nem... akkor gondban leszünk.
Hangos sóhajt szakadt ki belőlem. Bonyolult ügy, bonyolult, de izgalmas. Berezeltél, O’Mara? – gúnyolódott a hang.
– Oké, de egyelőre a Roxfortban van, mivel tanuló. Ha Skye-on kell találkoznom vele, az kicsit bonyolult és hosszadalmas dolog lehet. – Magyaráztam és a zsebre vágtam a kezeimet. – Erre gondoltál? Remek terv, ezt leszámítva.
Közelebb sétáltam Cartwright-hoz. Megálltam előtte, hogy én is végig simítsam a könyvek gerincét. Natra gondoltam közben, nem az előttem álló feladatra, amit bizonyára tökéletesen fogok kivitelezni.

..a trágár szavak esélyesek...

Nem kételkedek O’Mara tehetségében. Volt ideje bizonyítani és még a fondorlatos bűbájsorozatokkal is boldogult. Mégis érzem, ez azért nem lesz ennyire egyszerű. Hiába a bizonygatás, hiába a szó, hitelt csakis akkor adok mindennek, mikor a kulcs már a kezembe lapul, ráadásul használhatóan. Nem ússza meg olyan egyszerűen hogy elaltatja a lány gyanakvását ilyen vagy amolyan módon. Ó nem. Itt fontos a bizalom, a hit, a remény és persze a bűbáj. O’Mara tud csábos lenni és akár csábító is. Van akinek bejön ez, van akinek nem. Vajon a lány milyen lehet?
Aztán ott a bátyja. Nem tudom egész pontosan Elliot melyikükkel milyen viszonyban van, de az szinte holtbiztos hogy a testvéri szál erős. A Montrego-k erre büszkék, s valami ilyesféle a jelmondatuk is. A mag erős? Vagy kötelez? Vagy valami vérrel kapcsolatos lenne?
Áh, tökmindegy. Mindig is szar voltam ezekben.
– Oké, de egyelőre a Roxfortban van, mivel tanuló. Ha Skye-on kell találkoznom vele, az kicsit bonyolult és hosszadalmas dolog lehet.
Na igen... az iskola. Felettébb bosszantó tényező. Még csak esély sincs egy remekre szabott hoppanálási lehetőségre, tekintve hogy az egész területen speciális bűbáj blokkolja. Dumbledore okos cselszövő volt és fondorlatos varázsló. Mint mindent neki egyedül ezt is sikerült kikerülnie, de a titkát magával vitte a sírba, a fene megeszi.
Maximum az maradhat hogy az egyik roxmort-i hétvégén Eliot ’elrabolja’ a lányt és a családi birtokra viszi... de fogalmam sincs ez miként is kivitelezhető. Az meg már a másik jó kérdés, hogy a kegyeibe tud-e férkőzni egyetlen hétvége vagy talán inkább nap alatt... Ha nem, akkor marad a tanév vége, ami még rohadt messze van...
- Hát igen...való igaz, ez felettébb megnehezíti a dolgodat.
Ravasz kihívó mosolyt villantok felé. Ez is csak újabb akadály, amit le kellene küzdeni. De vajon képes lesz rá?
- Erre gondoltál? Remek terv, ezt leszámítva.
Figyelem, ahogy mellém lép. Elnézem a könyvek felé tett mozdulatát. Van benne valami kissé művészi, mesterkélt és egyben nosztalgikus. Szánni való jelenség így, nem tudom miért.
- Arra gondoltam, hogy nem picsogsz, hanem megoldod a problémát. A kulcs Skye-on van. Biztosan ott kell lennie abba a kibaszott kastélyban.
Dühösen szusszantok. Utálom az összes kastélyos piperkőc aranyvérű családot. Utálom a nyomorék címereket, utálom a több generációs családfákat. Utálom hogy olyan mérhetetlen büszkék magukra, pedig csak jó helyre születtek, semmi másban nem különbek...
- A lánynak is ott kell lennie, mikor átadja neked. A kulcs nem működik, csak vízközelben. Csak ott tud lemondani róla és ott válthat új gazdára is. Nem véletlen került az anyja az apja mellé. Nem véletlen lett ő az örökös.
Kicsit úgy érzem, mintha egy ütődött ötévesnek magyaráznám hogy a durrfarkú szúrcsók melyik vége is az eleje. Morcosan kapok le egy könyvet, ami az ősi brit máguscsaládokról szól.
- Többet én se tudok neked segíteni. Ez így is bőven több nyom, mint amit az eddigi összes kulcsról tudunk. Engedelmeddel, még van négy, amire fényt kell derítenem.
Megemelem magam mellett a fejemmel egyvonalba a vaskos könyvet, jelezvén, hogy ennyi volt a konzultáció.
- Találd fel magad a Montrego-lánnyal kapcsolatban. Leszarom milyen eszközöket használsz. Leszarom mennyire töröd össze a szívét. Leszarok mindent, csak legyen meg a zár első nyitja.
Végig a szemébe nézek, csak az utolsó mondatom végén lépek el mellette. Szűk itt a hely, a vállam az övéhez ér, de nem foglalkozom vele. Leülök az asztalhoz és felcsapom a vastag kötetet. Úgy teszek, mint aki kibaszottul elfoglalt.
- Ja és még valami. Azért ne húzd sokáig az időt. Nem szabok határidőt, mert tudom hogy te hogy dolgozol és ez amúgy is kényes ügy. De nekem is van egy türelmi zónám...
Jelentőségteljes pillantást vetek felé. Mások nincsenek olyan kivételes helyzetben, mint Elliot. Remélem ennyi célzás elég, hogy megbecsülje a pozícióját, ha már alapvetően képtelen kimutatni és alkalmazkodni.
- Ide pedig bármikor jöhetsz. Ehetsz, ihatsz, alhatsz, amit csak akarsz.
Lapozok egyet a kötetben. Sejtem hogy nem lesz könnyű út megtalálni a többi kulcsot őrző családot. Sokan vannak még így is hogy a százéves háború alatt a legtöbb kihalt. De talán pont ez a baj... ha akad egy örökös is egy kihaltnak hitt házból akár más vagy hasonló néven... simán elveszhet az információ.
- Már a család része vagy. Még ha ez neked nem is tetszik. Én a helyedben kiélvezném az előnyeit.
Egy mosolyt villantok a barátomra és végül búcsúzóul még hozzáfűzöm.
- Szerencsés vadászatot!

Köszöntem!

Roxfort RPG

Múlt => Zsebpiszok köz => A témát indította: Mrs. Norris - 2019. 01. 27. - 21:00:31