Roxfort RPG

          Az utazás előtti utolsó napok. Már szabadságot kértem az elkövetkezendő két hétre. Holnapután utazunk Amerikába, már csak szerelmem van vissza, hogy minden szálat lezárjon. Legalább ideiglenesen, aztán ott lesz a nagy utazás. Sóhajtok egyet, most már aztán muszáj lesz nyugton maradnom. Még jó, hogy az a kis kaland Roxmortsban nem tette tönkre az összes tervünket. Nem is mertem elmondani szerelmemnek, hogy végül is a nyugodt bálozás mekkora katasztrófába süllyedt. Az is igaz, hogy újságíró lévén biztos tud már róla. Talán nem kéne titkolóznom előtte, de tudom, hogy aggódik, azon pedig már nem érdemes, ami elmúlt.
          Egyelőre most befejezem az egyik rajzom egy kakaó mellett, aztán majd lesz, ahogy lesz. Úgy szeretném megcsinálni, hogy önálló képként is fel lehessen használni, egy illusztrációhoz például, de ha kell, akkor nagyban is el tudjam készíteni. Nagyon részletes, új technika, eddig még nem csináltam így képet. Érdekes, és élvezem, szerintem sokkal többször fogok így alkotni. Nem azt mondom, hogy rátaláltam a stílusomra, de valószínűleg kedvelni fogják a galériában.
          Apropó galéria. Nem tudom, mivel azzal is. Elliot még nem jelentkezett azóta, hogy elmondta a hírt, és az új tulaj sem. Talán mégsem sikerült eladni, vagy csak az új tulaj nem gondolta annyira fontosnak a kapcsolatfelvételt, hogy megkeressen. Előbb-utóbb úgyis muszáj lesz neki, mert részben az én munkásságom van benne, és vannak olyan visszatérő megrendelők, akik engem keresnek. Ez jó érzés, még akkor is, ha némelyikükkel elég kalandosan indult a kapcsolatunk.
          Igazából nem tudom mióta ülök a kávézóban, csak a rajzolással és festéssel foglalkozom. Egészen addig, amíg egy ismerősöm a kiadóból le nem szólít. Láthatja rajtam, hogy zavar, mert rövidre fogja, de azt azért sikerül megtudnom, hogy a képre nagyon kell vigyáznom, mert szeretné egy új kiadványban látni. Nem tudom pontosan milyen kiadványról van szó, de örülök neki, hogy tetszik a kép. Legalább tudom, hogy jó úton járok, ha ezt az ösvényt követem. Amire viszont nem számítok, hogy hamarosan egy hatalmas kávépaca tönkreteszi a képemet. Először nem tudom eldönteni, hogy melyik érzelem az, amelyik eluralkodik rajtam.
          Ingatom a fejem, ezzel próbálok időt nyerni, de aztán kénytelen vagyok kinyitni a számat. Főleg azután, hogy felajánlja, kifizeti a rajzomat. Ekkor könnybe lábad a szemem, de nem kezdek el sírni. Még muszáj tartanom magam.
          - Nem történt semmi, és nem hiszem, hogy ezt ki tudná fizetni. Több napi munkám van benne, és a szerkesztőm most szólt, hogy szüksége van rá egy kiadványban.
          Sóhajtok egyet. Akkora kár nem keletkezett végül is, hamar pótolni tudom, de nem vagyok biztos benne, hogy az is ilyen tökéletes lesz.
          - Foglaljon helyet, kérem.
          Előveszem a pálcám, és eltüntetem a kávé maradékát. Valamennyire a lapból is sikerül kinyernem a nedvességet, de a színek akkor is elmosódtak. Azon már nem tudok segíteni, tényleg előről kell kezdenem.
          - Ne aggódjon, a saját káromon tanulok. Legközelebb nem jövök ide akkor, amikor ennyire zsúfolt ez a hely. Szeretek itt dolgozni, mert a legtöbbször nyugodt, és mindig van egy kis zug, ahol el lehet rejtőzni.

          Egy hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, ahogy ránézek a majdnem elkészült festményem maradványaira. A sírás kerülget, de azt azért nem akarom szabadjára engedni itt mindenki szeme láttára. Akkora katasztrófa nem történt végül is. Valamennyire sikerül is helyreállítanom, szerencsére gyorsan kapcsolok, így nagy kár nem keletkezik benne. Talán helyre tudom hozni.
          Inkább hellyel kínálom. Egyrészt azért, mert a zsúfolt helyiségben nem is nagyon tudna hova leülni, másrészt azért, hogy másnak ne okozzon újabb kárt. Elteszem a képet a mellettem lévő helyre. Alaposan elcsomagolva, hogy hazafelé ne essen baja a hoppanálás közben. Még mindig nem szeretem így szállítani a képeimet, de a kényszer nagy úr.
          - Nem, semmi baj – nézek a nálam alig idősebb lányra. – Mondtam már, az én hibám. Meggondolatlan voltam.
          Azon túl, hogy ezt tényleg így gondolom, azért munkálkodik bennem valamiféle harag. Egy csomóan elmentek már az asztalom mellett anélkül, hogy katasztrófa legyen. Másrészről viszont mindenkinek lehet balszerencsés napja. Úgy tűnik neki és nekem is ma van és véletlenül egymásra is találtunk. Felhúzott szemöldökkel nézek az elém tolt süteményre.
          - Nem, köszönöm nem kérem – tolom vissza.
          Vigyáznom kell magamra, és most nem a súlyomra értem. Mármint de igen, arra is, hiszen hamarosan eljön a beültetés ideje, és akkor úgyis felszedek majd pár kilót, meg kívánós leszek bőven. Csak szerelmem győzze majd a kívánságaimat.
          - Inkább egy epres zöld teát kérek, mézzel.
          Úgy adom le neki a rendelésem, mintha egy pincérnő lenne. Sajnos kimondom a szavakat, mire rádöbbenek, hogy mennyire bunkó vagyok. Nem akarom meghívatni magam, főleg nem ilyen módon.
          - Ne haragudj, nem úgy gondoltam, hogy te hívj meg vagy hozz nekem. – Nagyon ciki, ahogy nekiállok magyarázkodni. – Esmé vagyok – mosolygok végül a lányra.
          Ha mást nem, legalább a nevemet tudja. Abból már el tudunk indulni valamerre, egy kellemesebb beszélgetés felé. Intek a pincérnek, hogy ha tud, akkor ideje lesz elvándorolnia az asztalunkhoz.
          - Kérsz valamit a kiömlött italod helyett? – fordulok felé, mikor megérkezik a pincér.
          Amíg gondolkodik, addig én leadom a saját rendelésem a teára. Tekintetem utána az idegen felé fordítom. Olyan ismerős nekem, de azon túl, hogy talán együtt jártunk a Roxfortba nem tudom megmondani, hogy honnan. Aztán rádöbbenek.
          - Te is a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasikolájába jársz? Valahonnan nagyon ismerős vagy, csak nem tudom megmondani, hogy honnan.

          Látom, hogy nagyon megbántottam a lányt azzal, hogy nem fogadom el a süteményét. Pedig semmi különleges nincs benne tényleg, nem kívánom. Szerintem az sokkal sértőbb lenne, ha elfogadnám és utána visszaküldeném, vagy itt hagynám és kidobnák. Szóval maradjunk csak annyiban, hogy másként pótolni tudja a felajánlást, ha ragaszkodik hozzá. Hamarosan ezt el is árulom neki, majd az asztalhoz intem a pincért is. Nem szeretnék ital nélkül maradni, mert a végén a nagy forgalomra való tekintettel kiraknak innen.
          A lány után leadom én is a rendelésem, majd pár pillanatig még nézem, ahogy távolodik az asztalunktól, és visszafordulok a beszélgető partnerem felé.
          - Nem kell kétszer mondanod, ha ezzel ki tudlak engesztelni, mert nem fogadtam el a sütid, akkor legyen – mosolyodom el. – Tele vagyok az édességgel, nem tudnék még egy falatot lenyelni, remélem nem bántottalak meg nagyon azzal, hogy nem fogadtam el.
          Most már csak arra kell rájönnöm, hogy honnan olyan ismerős nekem. Mert tudom, hogy láttam már korábban. Valószínűleg a főiskolán. Mostanában már nem járok be annyit, mert az első évemben sok tantárgyat felvettem előre, így jövőre például már alig vagy nem is lesz tárgyam, amire járhatnék. De vissza Rubyhoz. Szerintem onnan olyan ismerős, és azért rémlik csak, mert régen találkoztunk. Biztos, hogy nem egy szakra járunk, de legalább az iskola stimmel.
          - Óh, akkor nem onnan. Én eleve a háború után kezdtem el az iskolát.
          Akkor nem marad más, mint a Roxfort, hacsak… figyelmesen hallgatom a szavait a színházakról és a balettról. Mondjuk az itt elég árulkodó, hogy nem ott láthattam korábban. A balett egyébként sem az a műfaj, amiben én részt vennék nézőként.
          - Akkor nem tudom, honnan vagy ismerős, hacsak nem a Roxfortból.
          Részemről le is zárom ezt a részt, mert tudom, hogy nem fogok rájönni, és ha valóban az iskola volt az, akkor már az is csoda, hogy egyáltalán emlékszem rá valamennyire. Elég sokan voltak, akik már elváltak tőlem, vagy nem tettek olyan mély benyomást valami miatt, hogy érdemes legyen emlékezni rá.
          - Azt mondtad, hogy itt. Ezt, hogy értetted? Eddig külföldön voltál, amíg tartott a háború?
          Csak kíváncsiskodok. Nem különösebben hiszem, hogy olyan információval szolgálna, ami jelentős nekem, de amúgy meg ki tudja. Talán ad egy jó ötletet. Most már jó lenne visszamenni Olaszországba is, már évek óta nem voltam arrafelé. Egész pontosan azóta, hogy nem beszélek az unokahúgommal.
          - Szerintem próbálkozz mágus színházaknál is. Biztos örömmel vennék, ha csatlakoznál hozzájuk.
          Mondjuk lehet az se ártana, ha befejezné a főiskolát, biztos engednék neki, de nem tudom, ez már nem az én dolgom, tényleg.

          Óh, egy újabb szomorú történet. Ha tehetném, akkor megváltoztatnám a múltat, hogy ne kelljen mindenkinek ennyi szörnyűségen átmennie. Még Ginevrának is kell mesélnem arról, hogy mi történt apával. A megismerkedésünkkor nem akartam, még nagyon friss volt az emlék, azóta pedig valahogy elmaradt. De örülök, hogy a családom többi tagja rendben van.
          Biztos vagyok benne, hogy kicsit eltátom a számat. Nekem soha nem fordult volna meg a fejemben, hogy ne varázsoljak. Annyival egyszerűbb egy csomó minden. Például a takarítás. Ha nagyon akarnám a főzés is sokkal egyszerűbb lenne, de azt jobb szeretem magam elkészíteni és mivel varázstalanok lakta környéken lakom, néha jobb is, ha látnak például bevásárolni. Ha már úgyis megkérdezték egyszer, hogy mivel foglalkozunk a párommal, ha nem nagyon járunk el otthonról. Szerencsére a válaszom megnyugtatta őket, és a közös sütögetés óta nem kérdezgetnek.
          Pedig annyira igyekeztem, hogy a legkevesebb kapcsolódási pont legyen velük, de a telek határok fixek voltak és a kíváncsiság sokszor legyőzhetetlen. Ez utóbbiról én is tudnék mesélni eleget.
          - Megértem, hogyan érzetél. Legalábbis egy részével. Ha nem festhetnék, akkor nem tudnék mit kezdeni magammal. Mióta felfedeztem magamban, azóta nem tudom elképzelni mi mást csinálhatnék, ha azt nem.
          Persze, voltak próbálkozásaim például a színészet vagy a tánc irányába, komolyabb irányoknál meg a medimágusok vagy a nyelvészek felé, de egyik szerepben sem éreztem jól magam. Utólag pedig belátom, hogy a lehető legjobban alakult az életem eddig. Már, ami a szakmámat illeti.
          - Szerintem nagyon fontos, hogy az ember megélhesse az álmait. Én mindig is festő akartam lenni, és efelől a célom felől nem is tántorított el semmi. Küzdj azért, hogy elfogadjanak egy mágus színháznál és össze is fog jönni.
          Csak egy kósza gondolatként ötlik fel bennem, de talán mégis az lenne a legjobb, ha mégis visszajönne a főiskolára. Tudom régen volt már, és a tanárok is lecserélődtek, néhányan, de talán van olyan, aki tudna neki segíteni bejutni egy társulathoz.
          - Óh… én… - A kérdése visszarángat a gondolataimból. Kicsit meg is szeppenek, nem tudom azonnal rávágni, hogy hol tanulok lassan három éve. – Általános magifestő szakon vagyok, de áthallgatok a fényképészetire és a freskóra is. Az alapokat szeretném tudni mindenből.
          Végül is ez igaz, de az is igaz, hogy sok tárgyat vettem fel első évemben és most ki kell töltenem az időm valamivel. Meg a kreditjeimet is. Végül csak erőt veszek magamon és rákérdezek az ötletemre. Illetve hát, elmondom neki.
          - Mit szólnál hozzá, ha visszajönnél mégis az iskolába? Talán az egyik tanár tudna neked ajánlani valamit. Egy társulatot. Veszíteni nem vesztesz vele, és még vissza se kell iratkoznod hozzá.
          Persze, igazából ez a hátsó szándékom vele. Ha esetleg látja, hogy milyen jó az ottani hangulat és közösség, akkor talán kedvet kap hozzá mégis.
          - Ha nem akarsz egyedül menni, akkor küldj egy baglyot és elkísérlek.