Roxfort RPG

Raphael Rhodenbarr pennájából

(https://i.imgur.com/5RhBrOo.jpg?2) (https://i.imgur.com/JkEUdxg.jpg?1)

Átlagos nap volt ez is. Minden nap halnak meg emberek, nemde? Az óvatlanok pedig egy kicsit gyakrabban.  Ez járt a fejemben, ahogy kifordultam az egyik köztéri kandallóból a Zsebpiszok közben. Az úti célom az volt, hogy megtudjam, a Félszemű és Szergej mit tudtak meg attól a szerencsétlen nyikhajtól, aki az egyik konkurens szeszlobbi emberének vallotta magát. Gondolom, neki többet jelentett ez a mai nap, hiszen ez számára az utolsó. Vagy volt, ha kicsit később érek oda. De nézőpont kérdése.
Nem voltak erre túl sokan, a Bolhapiac ennél későbbi, sötétebb órákban kezdett igazán élni, de azért most, naplemente környékén is lézengett itt néhány ember, így felhajtottam fekete kabátom magas gallérját, és mélyebbre bújtam a csuklyámban, hogy arcom rejtve maradhassék. Ez egy átlagos nap, és ugyanazzal az elhatározással indultam neki, mint minden másiknak – én nem bukok el, nem hibázom, nem ma halok meg. Nem mintha nagy átlagban bárki életveszélyt jelenthetett volna rám a környéken, de sosem lehet tudni. Óvatosság, fél egészség.
Bosszankodhattam volna azon, hogy a másik kettő ilyen, viszonylag forgalmas helyen bonyolítja le a piszkos kis ügyeit, de ha a Falka embereinek hülyeségén szokásom volna felhúzni magam, egész nap dühönghetnék. Egykedvűen kerültem ki egy alulöltözött, ösztövér hölgyet, aki próbált csábítónak hatni foghíjas vigyorával, és megszaporáztam lépteimet. Gondolom, azért pont e helyre hívtak, mert itt csípték meg a kis madarukat, és lusták voltak az elszállításával bíbelődni.
- Nem, köszönöm – feleltem olyan hátborzongató, hideg udvariassággal a felém közeledő füves-cigit terjesztő árusnak, hogy az elsápadva hátrált el előlem, majd fordult sarkon sietve, hogy máshol keressen ügyfeleket. Tán az ijesztette meg, hogy ezen a környéken soha, senki sem gyakorolta a jómodort, pedig abból, hogy valaki törvényszegést követett el, még nem kellene egyenesen következzen, hogy egy civilizálatlan vadbarom is. De tény és való, sokan vannak, akik mindkét kategóriába besorolhatók.
Ahogy a lábam a sikátorokon keresztül egyre mélyebbre vitt, úgy fogyatkoztak meg körülöttem az emberek. Befordultam egy félreeső sarokba. Ezen a félhomályos, kissé szemetes, zsákutcában végződő sikátoron rajtam kívül már csak egy valaki járt. Hogy eltévedt, vagy itt volt valami dolga? Nem sok közöm volt hozzá, különben jóval előttem haladt, tán észre se vett engem.
Megálltam a megfelelő kapualjnál, s már a kilincset érte a kezem, hogy hangtalanul besurranjak a hoppanálástól védett épületbe, ahol a találkám is volt. Ám a következő pillanatban az egyik ablak kirobbant a helyéből, s ezüstös üvegszilánkzáport zúdított a szemben lévő ház falára. A keletkező nyíláson csatazaj és ordibálás ömlött az utcára, én pedig, elengedve a kilincset, egykedvű arccal, de fejcsóválva hallgattam a roppant kínos perpatvart, s egyelőre maradtam ott, ahol voltam, mozdulatlanul a kapualj sötét fedezékében.
- Megdöglesz, rohadék! – hörögte a hangja alapján Félszemű. A társa közben útjára küldhetett egy hátráltató ártást, mert a szemben lévő fal vörös fényárba borult egy villanásnyi időre.
- Faszomat, Szergej! – Az átok úgy tűnik, nem talált. Az ablakon, mit sem törődve az éles szilánkokkal, egy halálsápadt, vérző szájú srác vetette ki magát. Jó nagyot zuhant, elvégre a magasföldszint ablakpárkánya kicsivel a fejmagasság felett volt, de egész ügyesen, gurulva fogott talajt, így talán nem tört csontja, csak a szilánkok bánthatták, amiken áthemperedett.
- A Falka haragja elől nem menekülhetsz, kis pöcs! – Újabb átok érkezett, ami feltépte a betont az odébbkúszó fiú mögött.
- Mocskos szeszcsempész vérfarkasbanda – vinnyogta félelemmel vegyített dühvel, és megpróbált talpra állni.
- Kapd már el, baszki! – Félszemű a jelek szerint megunta a hiábavaló átokszórást, és egyszerűen a szökevény után lökte a társát, aki majdhogynem annak nyakában ért földet. Így összegabalyodva dulakodtak a földön.
- Mielőtt kitekerem… a nyakad, seggbe foglak… - szűrte a fogai között a nagy darab orosz, de nem fejezhette be tervei ecsetelését, mert egy zöld átok épp az orra előtt süvített keresztül, s a fogja egyszerre élettelenül csuklott össze.
- De főnök, még nem mondott egy szót se – háborodott fel Szergej, aztán egy dühös morranással, a nyakánál fogva félredobta a halott testet, akár egy termetesebb zsákot.
- Kurva sokat mondott, cseszd meg! – dühöngött Félszemű, és az iménti járókelő – de nevezzük most már szerencsétlen szemtanúnak - irányába mutatott azzal a kezével, amelyikben nem a pálcát tartotta. Az hiába keresett fedezéket korábban, gondolom a főnök az ablakból kiszúrta. Engem, aki a másik oldalt álltam, a kapualj takarásában, egyelőre nem vettek észre. Lefitymáló arccal fontam keresztbe magam előtt a karjaimat, egyik kezemben a pálcát fogva lustán, s hátamat a hideg, málló vakolatú téglafalnak vetve, némán formáltam a véleményemet lényegre törően kifejező szót:
- Idióták. - Aztán egykedvűen szemléltem tovább az eseményeket anélkül, hogy közbeavatkoztam volna a bontakozó újabb cirkuszba.
- Öld meg, Szergej! – kiáltotta Félszemű, mivel ő az ablakból talán nem tudta olyan jól becélozni a „láb alatt lévő” fazont. A megszólított pedig engedelmesen, az iménti sorozatos baklövéseitől dühködös aggyal indult el balszerencsés áldozata felé. A pálca hegye rikító zölden felizzott, a sikátoron hangos „Adava kedavra!” kiáltás zengett keresztül.

Küzdőszellem. Ez a szó ugrik be, ahogy a sötét kapualjból a kereszttűzbe keveredett civil vergődését figyelem. Volt szerencsém már néhányszor ilyesmi helyzetet tapasztalni. Az emberek két típusát jegyeztem meg; az egyik tehetetlenül, lefagyva áll, esetleg sikít iszonyatában, amikor szemtanúságot szenved el. A másik ennél tovább lát, mert intelligensebb, és mert jobb az életösztöne. Gyors reflexek, jó helyzetfelismerés, némi hidegvér… Az életre valóbb, az menekülni vagy harcolni kezd.
De hiába, ez esetben is, ahogy mindig. Olyasmit látott, ami nem az ő szemének volt való, így vége. Sajnos. Nem mintha sajnálatot éreznék, de felesleges kellemetlenségnek tartom, mindenki részéről. Idő, energia pazarlása levadászni, ha most esetleg sikerül kicsusszannia a hurokból, és akkor még nem említettem a nem várt hulla eltakarításának nyűgjét, a test nyomtalanítását, a hatóságok előtti fedősztorikat, amikre nem készültünk előre… Persze, meg fogjuk oldani, de kellemetlen ügy.
A férfi elvágódik egy újabb halálos csapás elől. Fejcsóválva eltűnődöm kicsit azon, vajon felé kellene-e elismeréssel adózzak kiváló érzékei iránt, vagy Félszemű és Szergej kritikán aluli teljesítményének szól a lassú mozdulat. A fickó minden esetre eddig sértetlenül eltűnik az egyik kapualjban, de alig hiszem, hogy bejárása van oda. Szemöldök felvonva figyelem elkeseredett menekülési kísérletét – mert hát zsákutcában vagyunk, nincs hova fusson. Az a tank Szergej lomhán utánaered, rossz nézni csámpás, döcögős futását. Megengedek magamnak egy lenéző pillantást az irányába. Közben Félszemű szitkozódva hajol át az ablakpárkány felett, hogy jobb szögbe helyezkedjen.
Engem nehéz meglepni, de hazudnék, ha azt mondanám, számítottam arra, ahogy a szemtanú menteni próbálta magát. Elképesztő átalakuláson ment át. Kicsit kihajolok, hogy jobban szemügyre vegyem, kit is látok most, és visszagondoljak arra, akit az imént figyelhettem meg. Az olyan ember, mint én, aki jószerint sötétben éli az életét, óhatatlanul megtanul a fények kihunyta után is élesebben látni. Hogy csinálta vajon? Kivételes képessége lehet.. Sajnálatos, hogy a viselkedésével azonnal elárulja magát. Igazán kár. Apró, majdhogynem csalódottnak mondható sóhajjal húzódom kicsivel hátrébb.
Szergej döbbenten torpan meg a furcsa idegen látványától pont egy pillanattal azelőtt, hogy a zakó a pofájába vágódna. Szerintem neki még ettől sem esik le, hogy ez ugyanaz a férfi, akit az imént is üldözött. A főnöke is megzavarodik, bambán bámulva hagyja, hogy a pasas tovább rohanjon. Szánalmasan lassan esik le neki, hogy ez ugyanaz az alak, mint aki beszaladt a takarásba. Tán nem is jön rá. Kedvem volna a fejemet fogni a bénázásuk láttán, de inkább nem teszem. Nehéz végignézni e szánalmas kabaré műsort, amit talán egyedül a balszerencsés fickó bravúros oldalvetődése dob fel. Pont olyan rutinosan, sebesen és ruganyosan ugrik el az átok útjából, mint korábban is. Kétséget se hagy arról, hogy ő ugyan az, csak más alakban, sajnos ez meglehetősen csúfosan elárulja, de azért így sem rossz a teljesítménye. Közel sem annyira, mint a másik kettőé, akiknek ügyetlenkedése szinte fáj. Abban a pillanatban eldöntöttem: nem muszáj, hogy nekem fájjon.
- Mit akarnak tőlem? – harsan a kérdés végig a sikátoron át.
- Túl sokat láttál, chuvak – vakkantja vissza a Félszemű orosz ízzel a szavaiban, s megnyomja az utolsó, gúnyosan havert jelentő idegen szót. Csak össze rakta a képet ő is, ezek szerint.
- Maga ott. Jöjjön elő, hogy láthassam!
Felvetem a fejem a nekem célzott szavak hallatán, és nyugodt, finom mosollyal lassan megcsóválom a fejem. Nem hiszem, hogy van ideje velem húzni a kötelet, mert őt közben úgyis lefoglalja a két irányból érkező átkozódás – a pajzsbűbájról Szergej brutális erejű romboló átka csapódik le, majd gellert kapva a közeli épület falát bontja le az utcára, nagy kupac törmelékkel zárva el az út egy részét. Félszemű vágó-varázslata pedig célt téveszt, és elszáguld a pasi meg a pajzsbűbáj mellett, hogy kettészeljen egy utcalámpát. A fémszerkezet szikrázva borul keresztbe az utcán, majd belecsapódik egy méretes pocsolyába, melybe ez után nem tanácsos belelépni. Félrebillentem a fejemet, míg azon gondolkodom, vajon azóta nem tud célozni, hogy Félszemű lett, vagy eleve ügyetlensége folytán vesztette el fél szemét is.
De akaratukon kívül legalább sikerült egy egész használható úttorlaszt összehozniuk, így megakadályozva, hogy a szemtanú elhagyja a sikátort. Egész érdekes volna továbbra is nézőnek maradni, ha a menekülő tag az előbb nem buktatott volna le, és ezzel nem vont volna be az eseményekbe.
- Ki a… - kérdezi felettem a fickó, és még jobban áthajol az ablakon. De még mielőtt meglátná az arcom, meg se várva a választ, gondolkodás nélkül egy átkot is röpít felém. Fentről lila sugár villan, de úgy hal el előttem fél centivel, mintha soha nem is lett volna, könnyedén hárítom Félszemű rohamát. Csak egy intés. Már a kezemben van a pálcám, mintha a semmiből termett volna ott. Amilyen lassú a támadóm, neki talán úgy is tűnik. Visszakézből az ép szemébe küldök egy izzó, zöldszínű átkot. Csak egy villanás, ha pont akkor pislogott volna, nem is látta volna. És most már így sem látja.
Az élettelen test lassan indul csúszásnak, keresztül a párkányon, majd egyre gyorsabban, végül pedig lezuhan. Elegánsan lépek odébb, hogy ne a nyakamba érkezzen, így valahol mellettem, a lábamnál ér földet. A karom újra keresztbe fonom, s most már a nyílt utcán állva, de továbbra is nyugodt, mérsékelten kíváncsi arccal figyelek, vajon a másik hogy boldogul Szergejjel. Nem zavartatom magam, és beavatkozás nélkül nézem tovább a műsort, de mielőtt lustán leengedném a pálcát, annyit még teszek vele, hogy egy néma varázslattal elzárom a sikátor csatazajait a külvilág elől. Így nem valószínű, hogy bárkinek eszébe jutna megnézni, mi történik itt.
Az orosz tag sorozatban lövi esztelenül erős, romboló átkait, a célt tévesztettekkel szépen bontva le a sarokba szorított fickó körül az utcát. Tégla meg kődarabok és szürke törmelékzuhatag záporozik a nedves betonjárdára, amelyen itt-ott villanyszikrák is pattognak keresztül. Időről időre halkan felzümmög a pocsolyában meglapuló gyilkos áram, felvillan még néha a csodával határos módon egyben maradt égő, villogó fénybe vonva a küzdő feleket. Szergej már látja, hogy épp annyira kelepcébe került, mint az, akivel küzd, így tett egy utolsó, hozzá képest meglehetősen ravasz lépést. A pálcából újabb, vakító fényrobbanás pattant elő, de a másik kezével ennek leplében egy kést is elhajított a vele szemben álló felé. Arcomon egy leheletnyit jobban elterül a várakozásteljes félmosoly, s rezzenéstelenül figyelem, mi történik. Az idegen túlélési ösztönei most igazán próbára tétetnek…

Hazudnék, ha azt mondanám, nem értékelem a jó cirkuszt. Nem szórakozom látványosan, nem vonzanak a fények, nem nyűgöz le a porond színes, villogó, csiricsáré kavalkádja. De a teljesítmény, a tehetség, és az a könnyed elegancia, amely a profik sajátja, és amely miatt egy egyébként szinte kivitelezhetetlenül nehéz produkció majdhogy könnyűnek, természetesnek tűnik… Ezt elismerem. Ezt megbecsülöm. Mert ebben rejlenek az igazán kivételes lehetőségek.
Nem maradok le az idegen egyetlen mozdulatáról sem, és nem csak azért, mert tetszik, amit látok. Jó lesz megjegyezni magamnak a taktikáit, az egyéniségére jellemző apró rezdüléseket, amiket nem tud a külsejével ellentétben olyan könnyen meghamisítani. Ki tudja, mikor bizonyul hasznosnak, hogy megismerem? Vagy előre ki tudom számítani?
Remekül fordítja a másik ellen a saját ostobaságát. Én a fény mellé nézek, nem közvetlenül bele, így nem vakít el igazán. Olyasmi ez, mikor éjjeli vezetésre kerül sor, és szembe jön egy másik autó. Kevés az olyan, aki ellent tud állni a másik reflektor vonzó izzásának, mert így van kitalálva az ember, keresi a fényt, ösztönösen. Én nem. Megszoktam a sötétet. Nem csal el a világosság. És nem is vakít el. Így a szemem sarkából, óvatosan figyelve épp látom a kábító átok vörös villanását, a kötél lendülését, a hibátlan talajfogást.
A fény kihúny, Szergej teste tompán puffan a betonon, nem is sokkal távolabb a hullától. Furcsa, mennyire egyformák, hogy ugyanúgy magatehetetlenek, mozdulatlanok. Kívülről nem különbözteti meg őket semmi, és vajon létezik-e az a bizonyos plusz, a lélek, amely a korábban elesettben már nincs ott, emebben pedig pislákol – talán őrjöngve dühöng – még?
Nem jövök zavarba a rám szegeződő pálcától, a sajátomat lazán magam mellé engedem, és illedelmesen előrébb lépek, hogy a gyér fényben a másik nyugodtan tanulmányozhasson. Nem aggódom amiatt, hogy később esetleg felidézné az arcomat, és olyasmit árulna el rólam, amit nem szeretnék – mert ennek a lehetősége nem is merülhet fel. Nem adok neki esélyt, de még várok, milyen módon nem.
- Békében akarok elmenni. Engem nem érdekel, hogy mit csináltak, nem szólok senkinek. Ami itt ma este történt, az itt is fog maradni.
Csendben, leheletnyi gúnyos félmosollyal a képemen ingatom a fejem, de még nem szólok, nem tiltakozok szóban. Pedig mennyire a nyelvem hegyén van… Nem törölte ki az ellenfele fejét. Nem ölte meg. Engem itt hagy, mint szemtanút, minden biztosíték nélkül, pusztán a jó szívemre bízván, hogy tartom a szám? Még csak nem is tudja, hogy emezek társa vagyok-e, avagy más szerepem van. Hisz épp az előbb megöltem az egyiket a kettőből, és békésen figyeltem, ahogy kapálódzik, míg ki nem keveredett a sűrűjéből. És most sem teszek mást. Megjegyzem a másik hangjának tónusát, dallamát és nem utolsó sorban azt, amit mondott. Nem ez árulja el a legtöbbet, de ez is fontos. Venném a levegőt, hogy válaszoljak rá végre valamit, de talán túl ráérős voltam, és ő a távozás mezejére lép.
- Akkor én most elmegyek – mondja, és kilő, akár a rugó. Mint az imént is. Nekem esélyem sincs így követni, de hiszen miért is tenném? Emberem egy halk pukkanást hall maga mögött, de mikor  törmelékre érkezik, már szembenézek vele, nyugodtan állva a kupac egy viszonylag stabil pontján, ahová odahoppanáltam.
- Attól tartok, maradsz – fonom keresztbe a karom magam előtt, a pálcát így is lazán fordíthatom bármerre, akár az ő irányába is, de nem teszem. Azért azt láthatja, hogy nem ajánlatos meneküléssel próbálkoznia, de talán felfogja, hogy nem akarom bántani, nem vagyok fenyegető.
- Egy kis ideig legalábbis. Életben hagytad – biccentek aztán halvány, hideg félmosollyal Szergej mozdulatlan teste felé. – Miért? – kérdezem, és előre lépek egy lépést. Nem fog megkerülni, magasabban állok, enyém a helyzeti előny.
- Ha azt akarod, hogy itt maradjon, ami itt történt, akkor válaszolsz – szögezem le hátborzongató biztatásként, és színpadias, ártatlan kíváncsiság maszkját öltöm arcomra.
- És közben azon is gondolkodhatsz, vajon nekem miért érje meg, hogy emlékeid teljes birtokában, élve hagyd el-e helyet. Békében – nyomom meg halovány gúnnyal az utolsó szót, és vesébe látó pillantásommal rabul ejtem a tekintetét, s vele együtt remélhetőleg őt magát. Talán elég ennyi, és nem kell használnom a pálcám - de nem riadok vissza tőle, ha az mégis szükséges. Elkerülhetetlenül nézek hát farkasszemet vele, és fogva tartom a tekintetét, melynek változzon bár meg a színe, vagy a formája… A csillogását nem tudja elrejteni. Ott még táncol az az egyedi, és reményteli, emberséges fény. Még.

- Nem is akarom - tárom szét a kezeimet ártatlannak álcázott mosollyal. Kinek hiányzik, hogy vér tapadjon a pálcájához? Nem amiatt szórakozom itt vele, mert elég gyilkos ne lenne a soraink között.
- Pedig megérdemelné, nagy gazfickó - teszem hozzá megvető gúnnyal, és a földön mozdulatlanul fekvő felé biccentek, aztán elmosolyodok a szavain. Hanozhatna a mondandója felelőtlenül, nagyképűen, de látva a kis műsorát, meggyanítva kivételes tehetségét, egyáltalán nem hallom annak. Nem, ez csak száraz tény, és pont ettől tetszik annyira.
- Való igaz, megvannak az eszközeid. Bámulatos - biccentek finoman, elismerőn. Tetszik ez a farkasszem játék, érzem, hogy ha elengednénk egymást, azonnal megszökne. Nekem meg megint elő kellene kerítenem. Micsoda időpazarlás volna az…
A “lovag” szót, és a csodás tervet hallva hamis mosolyom egy kicsivel megszélesedik. Magam is így képzeltem a történetet, de tőle hallva a valóság elferdítését, aki az imént még sziklaszilárd morális elveiről adott tanubizonyságot, több mint kellemes volt. Jó tudni, hogy a lovagias elvek addig tartanak, míg meg kell valakit ölnie, vagy míg be kell engem mártania.
És igen, beugrik a Háropm Seprűben lezajlott rendkívül érdekes előadás. Kellemetlen ügy, főleg, mivel a mágusvilágban nagyon sok minden csúnya dologra lehet használni az ember vérét, de már folyik a mi nyomozásunk is az ügyben.
- Szóval, akkor van még bármilyen ok arra, hogy ne tudnék elmenni most innen?
- Sajnos, az Elvarázsolt Kastély falain kívül esünk, így a lovagi eskü félek, nem ad elég kötöttséget ahhoz, hogy lezárhassuk a mi kis beszélgetésünket. Nekem valami kevésbé megszeghetőre volna szükségem - somolygok finoman, jelentőségteljes pillantással célozva a megfelelő varázslatra.
- Nem hiszem, hogy nagy ügy volna. Nem beszélünk arról, hogy belekeveredtünk egymás ügyeibe, nem ártunk a másiknak a későbbiekben - vázolom fel az eskü részleteit. - És grátiszban… itt a névjegyem. Ha esetleg szükséged lenne egy lovagra. Sosem tudhatod… - hagyom nyitva a kijelentést ugyanúgy, mint a mi futó kapcsolatba kerülésünket is. Semmiképp sem szeretném lezárni az ezzel az emberrel való ismeretségünket. Gondoskodom róla, hogy a névjegy hozzá kerüljön, ha nem veszi el, hát ügyesen és ellentmondást nem tűrőn a zsebébe csúsztatom. Egy kis szivesség, a részemről igen csekély erőfeszítés… Ugyanakkor, ha nem adódik helyzet, amiről eszébe jutnék, hát majd úgy intézem, hogy mégis előforduljon. Egy ilyen tehetség mellett nem mehetek el.