Oldal nyomtatása - Hilton Metropole

To Ms. Elfelda Hall

Earth Angel (https://www.youtube.com/watch?v=41GsS3jldOI)

ruha (https://i.pinimg.com/originals/cc/84/14/cc84149d81c8595b36c4480d40731bbd.jpg)

Még egy három akkordos dal és lehet felkötöm magam valamelyik díszcsillárra bordó nyakkendőmmel. Na jó, négy akkord. De komolyan, egy-egy ilyen dalt eljátszani olykor jó lazítás, viszont egy hasonló set listát végigtolni egy este jó részében gazdagéknak, hogy jól érezzék magukat, tényleg meló. Minden egyes penny-ért megdolgozom, az kétségtelen. Meg beugrós vagyok erre az egy alkalomra, kibírom szépen. Szóval szépen olyan félmosollyal (bár kérdéses, hogy ez a szakáll mellett pontosan mennyire is látszik) pengetem a gitárt (https://pbs.twimg.com/media/ER37CKkX0AIffCj.jpg), ami egy új szerzeményem, még ha igencsak össze kellett húznom a kiadásaim miatta, de mindenkinek van valami szenvedélye... és én ezzel még pénzt is tudok keresni, egyszer majd visszahozza az árát, mint a másik két gitárom is, amit mellette birtoklok. Meg az erősítők. De olyan sok az a három? Ott a Marshall, a Fender, meg ez a VOX... mágiával egy is bőven elég lenne (vagy nem is kéne, csak ilyen muglis bulikon). Na jó, lehet van egy kis problémám és a pénzem nem mindig jól osztom be, de a múltkori kviddics csapat válogatós siker után már csak a jó hírt várom és kevésbé lesz gond az ilyesmi. Ó igen, a repülés... lehet erre kéne gondolnom és akkor elkerülnénk, hogy a következő felvonásban a Johhny B. Goode alatt tényleg előadjam Marty-t a Vissza a jövőbe filmből, ha már ez a szám mindig azt juttatja eszembe. Bár érdemes lenne megnézni a tisztes, felső tízezer publikuma miként rökönyödne meg azon, amit Chuck Berry vagy aztán Angus Young már amúgy is tol/tolt évtizedeken át, mint színpadi mozgást.
Nem kéne hülyeségeken agyalni, mert a szöveget is el fogom rontani, szóval mosoly félre, aztán a mikrofonba búgom a következő verzét amennyire tudom, mert az énekhangom más karakter és inkább magasnak nevezhető az eredetihez képest, na meg karcosabb is itt-ott. Igaz már pár hónapja nem bagózom, de a karcos torzításnak az énekhangba nem is annyira torokból kell jönnie, hanem inkább arcüregben képzi az ember, ha helyes technikával énekel. Kitartás... utolsó verze, aztán kis szünet a zenekarnak. Addig is a karcsú szőkeséget szuggerálom a mulatozók soraiban, aki leginkább meg tudta ragadni a figyelmem.
- I'm just a fool..." - éneklem a végső sorokat s még a tekintetünk is mintha tényleg összevillanna. Legalább van értelme ennek a számomra kínzóan tingli-tangli zenei repertoárnak. Rakhatok így bele egy kis életet és valahogy őszintébbnek tűnik a dolog. De ez is csak játék. Mint a világon minden. Elhalnak az utolsó akkordok, az utolsó kitartott szó magánhangzója a dalszövegből s végül az összes hangszer is, hogy helyét a taps vegye át.
- Köszönjük, ez volt az Allnighters első felvonása, most kis szünet, aztán ismét zene! - megváltás ezeket kimondani s az, hogy a technikus erre beúsztat valami zenét felvételről, de azzal már annyira nem is foglalkozom, legfeljebb annyit állapítok meg, hogy a mi langyos szalonzenekaros set-ünk jobb, mert azok legalább régi jó dalok. Megfordulok kezemmel a gitár nyakán, másik a hangerő potit csavarja le a hangszeren, majd ahogy az erősítőhöz lépek azon is és standby-ra kapcsolom, aztán a gitárt is lerakom az állványra, de még egy kósza simogatás befut feketére lakkozott fejére. Még elég új, de máris kezd a szívemhez nőni. Aztán odahagyom a kis színpadot, hogy valami ital után nézzek. Kezdek józanodni a kezdés előtti bemelegítő italok hatásától és ez így nem lesz jó...

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson

(https://kepkuldes.com/images/b00dc6b1308e9b7e65bb11ffeb23405e.jpg)

Ruha (https://i.pinimg.com/564x/94/fa/33/94fa33e818c87fa6ae452f210d16bb42.jpg)

Hogy mit keresek én itt? Jerry, a menedzserem hívott el. Máskor általában kihúzom magam a hasonló szórakozásnak álcázott kötelezettségek alól, de ma jól esett eljönni. Az elmúlt hónapok alaposan kivettek belőlem, a szakítás Oleggel, és aztán a villámgyors hazaköltözés. Hét hónappal ezelőtt még úgy tűnt, hogy az életem 180 fokos fordulatot vesz. Várandós voltam és Oleggel alig vártuk, hogy elkezdődjön a közös életünk Dániában. Ő előre ment, hogy berendezkedjen, én pedig nem sokkal később követtem egy magánrepülőgépen. Arra ugyanis semmiképp nem vállalkoztam volna, hogy ilyen hosszú utat tegyek meg civil mugli közlekedési eszközökön, kockáztatva azt, hogy unos-untalan felismerjenek és fotózkodni akarjanak velem. Az első napok Oleggel olyanok voltak az új otthonunkban, mint valami negédes tündérmese, ami aztán elég hamar váltott át gejlből keserűvé.
A baba sajnos a pozitív teszt után négy héttel elment… Én pedig nem csak a kisbabámat veszítettem el, hanem a szerelmemet is. Oleg ugyanis – miután megtörtént a vetélés – teljesen bezárkózott és egyáltalán nem foglalkozott velem. Azt hiszem, nem is akarta igazán ezt az egészet. Valahol megértem. Elvégre pár hónapnyi távkapcsolat után estem teherbe úgy, hogy nem terveztük a babát. Talán én sem álltam még készen erre igazán… Talán ezért történt mindez… De most már sosem fogjuk megtudni. Pár hónapig szenvedtünk ezután még egymás mellett Oleggel, de aztán ideje volt belátnunk, hogy ez az egész nem működik. Egy ködös reggelen aztán fogtam magam, összepakoltam a cuccom és hazajöttem. Hagytam egy búcsúlevelet, amire azóta sem kaptam választ.
Biztosan megbántottam Oleget, de az igazság az volt, hogy ezt a kapcsolatot valójában ő nem akarta, én csak megléptem helyette, amit kellett, hogy visszakapjam a régi önmagamat. Az életkedvemet. A vidámságomat. Amiket az elmúlt időszakban elnyomott valami sűrű, idegesítő melankólia, amit Dániában, Oleg mellett nem tudtam lerázni magamról. Mióta itthon vagyok, azóta sokkal jobban érzem magam. Újra dolgozom, barátokkal találkozom, és ma este végre adtam egy esélyt annak, hogy bulizzak végre úgy igazán egy nagyot.
Kellemes zene szól, ahogy belépek a terembe. A dekor nagyon tetszik, olyan, mintha valami letisztult stílusú dzsungelben lennénk.
A hely tele van fontos emberekkel, akikkel Jerry szerint meg kellene ismerkednem, de ehhez ma egyszerűen nincs kedvem. Szerencsére Jerry csak később jön, úgyhogy elég lesz később megvitatnom vele ezt a kérdést. Szemeimmel Rachel után kutatok, akivel napközben megbeszéltük, hogy ma együtt mulatunk. Rachellel sok közös munkánk volt már, ő is sikeres modell, és ritka kincs, mert a többi „karót nyelt” modellel szemben neki van humora. Hamar észreveszem, már lelkesen könyököl a bárpultnál. Hol máshol lenne? Elmosolyodom és gyorsan odasietek hozzá.
- Szia, csak befutottam – köszönök neki. – Mit iszol? Jól néz ki – pillantok az italára, ami élénk lila színben pompázik.
- Na végre, hogy itt vagy! Már halálra untam magam! Az a neve, hogy Levendula álom, szerintem finom… és elég ütős… próbáld ki! – feleli, mire le is adom a rendelést a pultos lánynak. Hamar a kezembe kerül az az ital, és egy-két életmentő korty után végigpillantok a helyen. A színpadon néhány fiatal srác zenél, közülük egyből feltűnik a helyes gitáros, aki énekel is. Kellemes hangszíne van, jó hallgatni, és tetszik a gitárja is, de ez a zene nekem nagyon lassú. Rápillantok és közben arra gondolok, vajon ő mennyire élvezheti ezt a számot? Fiatal zenészként el tudom képzelni, hogy inkább valami pörgősebbet játszana ehelyett a nyugis szalonzene helyett.
- Köszönjük, ez volt az Allnighters első felvonása, most kis szünet, aztán ismét zene! – szól bele a mikrofonba, aztán levonul a színpadról. Rachellel együtt megtapsoljuk a zenekart, és ha esetleg rám néz, akkor rámosolygok az ismeretlen gitárosra.
- A gitárost lesed? Cuki - vigyorog rám Rachel.
- Igen, tényleg cuki... na és egy kis ártatlan flört nem árt meg - felelem nevetve.

To Ms. Elfelda Hall

I sold my soul (https://www.youtube.com/watch?v=DAW-C9XV894)

ruha (https://i.pinimg.com/originals/cc/84/14/cc84149d81c8595b36c4480d40731bbd.jpg)

Szinte kizártnak tartom, hogy Jeff formációjával esküvős fellépést is vállaljak a jövőben, mert az talán még ennél is rosszabb lenne a maga módján. Szeretek zenélni, de ezek a vendéglátós stílusú haknik távol állnak tőlem. Most mégis eladtam a lelkem egy estére, de olykor az ember hoz áldozatokat. Munkaként kell felfogni s milyen az az ember, aki a munka elől meghátrál? Lusta, én pedig kicsapongásaim ellenére se mondom magam annak. Megvan a saját ritmusom a dolgok intézésében, ez kétségtelen, de attól még ha meló van, nem a könnyebb végén próbálom megfogni a dolgot, így most sem azt tettem.
Bár, ha őszinte akarok lenni volt ebben szerepe annak is, hogy Jeff úgy csábított le egy próbára, hogy kipróbálhatom a hét húrost amit nemrég szerzett be és a próba maga jó is volt, teljesen más dolgokat toltunk, attól az itt lévők haja az égnek állna, azt hiszem. Amúgy ez a műsor se annyira rossz összességében, csak egyszerűen kezdem inkább bérmajomnak érezni magam egy-egy pillanatban. Ez van, bele kell törődnöm, hogy ez a hakni bizony ellentétes érzelmeket vált ki belőlem: szeretek zenélni, szeretek embereknek játszani de mégse ez a közönségem igazán, szeretem a régi jó dalokat de nem feltétlenül ilyen leosztásban, munkát végezni és pénzt keresni jó, de mégis mintha picit eladtam volna magam... a fene se tud rendet tenni ebben. Mondjuk nem is próbálok, én már megszoktam, hogy általában elmém hajszra, a szívem csáléra húz s ebben kell valamiféle irányított káoszt teremtenem, ami végül is én lennék a külvilág számára.
Bejelentem a szünetet s majdnem hozzá teszem John Lennon klasszikus mondását, hogy "a gazdagok elég, ha taps helyett az ékszereiket csörgetik", de visszanyelem. Igyekszem az embereket tényleges minőségük és nem első benyomások alapján megítélni, de azért csak ott van bennem a lázadás, az "osztályellentét" gondolata, az, hogy ha végignézek a Hilton-t maguknak megengedhetők során a "brit birodalom mely felett sosem megy le a nap" hajdanvolt elitjének reminiszcenciáit látom, akik közül nem egy a prolik véres verítékének köszönhetően kapaszkodott fel s akik megvető pillantásra se méltatnának, ha látnának mondjuk egy aluljáró lejáratánál utcazenélni. Pedig mennyivel őszintébb és örömtelibb tud az lenni! Igaz csak nyáron fordul elő az ilyesmi. Aztán persze ott vannak a tapasztalatok is, mert vagy egy éve még megpróbáltam az "osztályhatárokat" átlépni, de végső soron kudarc lett abból is. Mennyiben volt ez a különbségek hibája? Nem tudom, de azt éreztem egy-egy pillanatban, hogy az eltérő neveltetés, az, hogy mennyivel zárt, belterjesebb körökben mozognak az ilyen egyének, azért rányomta a dologra a bélyegét. Lehet, hogy nincs igazam.
Kicsit megrázom a fejem alig észrevehetően, ahogy a pult felé tartok. Megint kezdek lemenni abba az emlék spirálba, amibe nem kéne, mert csak keserűség, csalódottság s a kiábrándultság tompító ólomsúlyát kapom meg tőle újra és újra. Fiatal vagyok s belül mégis öregnek érzem magam egy bizonyos szempontból, mert elég mozgalmas éveket tudhatok magam mögött s ebben ugye volt egy háború is, egy ostrom, ami azért traumatizáló élmény volt. Mindannyian sérültünk belül. Ha már tompultság a sorsom, akkor legalább válasszak én eszközt hozzá és legyen az alkohol az! Így kötök ki a pultnál és a csinos szőke teremtés mellett, akitől mintha még egy mosolyt is kaptam volna a taps pillanataiban. Kétségtelenül gyönyörű nő, ezt már a színpadon megállapítottam magamban, de még így sem tűnik fel elsőre, hogy mellette kötök ki, ami talán gáz, de eléggé elmerültem a saját gondolataimban. Lazán a pultra támaszkodom féloldalasan a bal alkarommal, míg jobb kezem megszokás-szerűen simítja végig állam amíg elgondolkozom, hogy mit is igyak, de a kérdésre gyors a válasz.
- Dupla gin-tonic-ot kérnék legyen szíves, szóval sok gin, kevés tonic! - adom le a rendelést kedélyes hangon, miután a fogyasztásunkat a hely állja, amíg zenélünk. Pancserek, nem tudták, hogy Jeff-et én váltom a nővére gyermekének keresztelője miatt, ahová elutazott. Szóval nem voltak vele tisztában, hogy milyen fogyasztási kaliberem van s bizony most több lesz a "veszteség" ebben a mezőben. De nem érdekel, van miből fedezniük ezt nem igaz? Kicsinyes lennék? Talán, de tudom még borzolni a kedélyeiket, mert amíg az italt várom, már ki is szúrom a szöszit a jobbomon, úgyhogy jön is a bartender-nek a kegyelemdöfés.
- Óh, és a két hölgy italát is írja a számlámhoz legyen szíves! - ártatlan, de határozott mosollyal teszem még ezt hozzá wales-i akcentusomra picit rá is tolva, aminek hatására látom, hogy megrándul az arcán egy izom. Persze, nincs számlám, a háznak van. Csakhogy én kitartóan és határozottan tartom az álláspontom az arcomon látszik, hogy ha vitába száll velem, azzal többet kockáztat, mert az élő zene folytatását sodorná veszélybe. - Igenis uram, ahogy kéri. - szűri a fogai között. Én pedig az esélytelenek derűs nyugalmával villantok játékos félmosolyt (Morgan Williamson trademark) a szőkeségre a jobbomon. Bevallom, kezd kicsit ismerősnek tűnni kicsit, de ez nem meglepő, mert nem egy olyan arc villant eddig fel ezen az estén, akit magazinok, bulvár újságok címlapján, plakátokon az Egyesült Királyság városaiban, vagy ha olykor igazán a mugli kultúrára vágyom, a tv képernyőjén már láthattam, mielőtt tovább kapcsoltam volna az idegesítő reklámról, az unalmas politikai vagy gazdasági műsorról.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson

(https://kepkuldes.com/images/b00dc6b1308e9b7e65bb11ffeb23405e.jpg)

Ruha (https://i.pinimg.com/564x/94/fa/33/94fa33e818c87fa6ae452f210d16bb42.jpg)

Ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is beléd néz. Ezt tapasztalom egy ideje már… és ez bizony nem kellemes érzés. Muszáj magamat kihúznom abból a mélységes sárból, amibe Oleg miatt kerültem. Ezért vagyok itt ma is, hogy újra tudjak örülni annak, hogy körülöttem zajlik az élet… és hogy én is részese legyek ennek a színes, pörgő forgatagnak, amihez korábban ösztönösen tartoztam. Akkor természetesen áradt belőlem a vidámság, az, hogy élveztem az élet minden pillanatát… Most viszont? Inkább csak szorgalmasan próbálok tenni érte, hogy egyszer tényleg magától jöjjön az érzés, mint régen. Hogy is mondják? „Fake it until you make it.” Nos, ezen vagyok most.
És ebben éppen kapóra jön a helyes gitáros srác, aki most véletlen-szándékosan mellém kerül, hogy kérjen magának egy italt. Rachelre mosolygok és felé tátogom, hogy: - Itt van – aztán beletemetkezek az italomba egy kicsit, amíg a srác észre nem vesz, vagy ha már észrevett korábban, akkor méltóztatik úgy tenni, mintha észrevenne… Nem tudhatom, melyik eset áll fenn, de igazából nem is számít. Gin-tonicot rendel magának, aztán nagyvonalúan így szól:
- Óh, és a két hölgy italát is írja a számlámhoz legyen szíves!
- Igenis uram, ahogy kéri – feleli kissé nyersen a pultos, amit nem igazán tudok mire vélni, de az emberi viselkedés kifürkészhetetlen bugyrai gyakran tartogatnak számomra ilyen talányokat. Ennek a kibogozásába pedig most nincs kedvem belemerülni. Szórakozni akarok. A figyelmes gesztus után egy édes félmosolyt is kapok a gitárostól, mire a fülem mögé simítom az egyik elszabadult szőke tincset és csak úgy lazán megszólítom.
- Nem elég, hogy a csodás hangoddal elkényeztetsz minket, még az italunkat is te állod? Mivel érdemeltük ki ezt a kegyet? – mosolygok rá játékosan. Letegezem, hiszen láthatóan idősebb vagyok nála, milyen hülyén nézne ki, ha két fiatal itt magázódna egy partin. Sosem voltam az a nagyzolós alkat, aki szereti előadni, hogy ő bizony milyen fontos személy… Még ha így is volt. Szeretek közvetlen lenni az emberekkel, számomra ez természetes. Belekortyolok az italomba újra, és kezdem érezni, ahogy nagyon kicsit elbódít az alkohol. Ha jól érzem, akkor ennek a lila csodának rum az alapja. Néhányat még biztosan meg fogok ma inni belőle. Alig várom, hogy beinduljon az este, és a táncparkett közepén rophassam Rachellel, a levendula álomtól jólesően becsiccsentve… És ha minden jól megy, még az is lehet, hogy az ismeretlen virtuóz barátunk is velünk ropja majd. Én legalábbis nem leszek semmi jónak az elrontója…
- Jajj, itt van Matthew McConaughey! Ezer éve szeretném megismerni - lelkesedik mellettem Rachel.
- Bocsi csajszi, de én most lelépek egy kicsit... Köszönöm szépen az italt! - mosolyog a gitárosra, aztán nyom egy puszit az arcomra, és mint a kámfor, el is tűnik.
- Okés, szia... - szólok még utána, de kötve hiszem, hogy hallja. Azt hiszem, egy időre elvesztettem Rachelt... régóta odáig van McConaugheyért, nem csoda, hogy ennyire bezsongott.

To Ms. Elfelda Hall

I sold my soul (https://www.youtube.com/watch?v=DAW-C9XV894)

ruha (https://i.pinimg.com/originals/cc/84/14/cc84149d81c8595b36c4480d40731bbd.jpg)

Kételynek nincs helye. Ha kételkedsz, az óvatlanul a bukáshoz vezet, én pedig egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy mennyire érdemes a dzsungel szabályaiba belegabalyodnom jelen esetben. Például a dzsungel szabálya az is, hogy a nők falkába, de minimum párokba csoportosulva mozognak s ezek az egységek bizony nem jelentenek könnyű diót az "éjszaka őserdejében". Ezt hagyom tökéletesen figyelmen kívül, amikor nem is egy-, de két hölgy felé mutatkozom nagyvonalúnak s bár egy volt az, akivel szemkontaktust váltottunk eddig, mégis fel kell készülnöm a játékszabályokra. Én pedig rugalmas vagyok. A pultos mondjuk nem, de kevesebb dolog van, ami ennyire érdektelen számomra. A Hilton pénztárcája meg kibírja ezt a pár ingyen italt... épp rajtam is megszedik magukat azzal, hogy szolgáltatok éppen nem?
- Kegyet? Nem vagyok én valami király, hogy kegyet osztogassak... inkább adó a két hölgy szépségének. - veszem fel immár közelről a szemkontaktust a szőkeséggel, mélyen elmerülve lélektükreiben, de természetesen a barátnője felé is küldve pillantásokat s kicsit megosztva figyelmem. Nem könnyű, de nem is megoldhatatlan. Tényleg nem érzem magam valami királynak úgy általában sem. Persze ennek a vadonnak az oroszlánja (a sörény megvan hozzá) még lehetek s ha az oroszlán éhes, akkor eszik. De elnézve a kék szemeket, merőben kérdéses, hogy ki a vad és ki a vadász úgy Merlin igazából. Már annál fogva is, hogy egyszerűen eszméletlen szép ez a hölgyemény s az is látszik, hogy ezzel tökéletesen tisztában van. Veszélyes kombináció. De éppen ettől érdekes.
- Annak mondjuk örülök, ha a műsor tetszik, ha egy valaki élvezte, már nem volt hiába és kevésbé érzem magam haknis vendéglátósnak. - jegyzem meg egy könnyed mosollyal, az iménti kegyről szóló kijelentésem megtoldva kicsit. Aztán a "dzsungel" beavatkozik, a pár felbomlik s minden bizonnyal David Attenborough nagy átéléssel tudósítaná természetfilmjében mindezt, ha az "emberállat"-tól forgatna bármikor is ilyesmit. - Igazán nincs mit! - ennyit azért még közbe tudok szúrni, de a hölgyemény elpárolog, szóval a szép szemű szőkeséggel maradok kettesben. Leszámítva egy teremnyi embert. Akik mondjuk abszolút nem foglalkoztatnak, szóval most már teljességében Ő köti le a figyelmem és újra visszatérhetek kék lélektükreinek kitartó fixírozásához.
- Egyébként a nevem Morgan Williamson és igazán örülök, hogy elfogadtad az ital meghívást. - mutatkozom be, hiszen el lehetne még cseverészni akár névtelenül is, de az modortalan lenne és értelme se lenne sok. Bár igaz az is, hogy a névmemóriám olykor nem az igazi, így lehet sokra nem megyek ezzel, de mégis csak így illik. S ha már illem és puccos party, akkor veszem a bátorságot, hogy a bemutatkozást megtoldjam egy kézcsókkal is, kecses kacsója után nyúlva. A szemkontaktust viszont addig sem szüntetem meg, míg ajkaim épphogy súrolják kézfejét. B-t szerettem ezzel hergelni annak idején, főleg, hogy ő pedig sosem felejtette el magyarázni, hogy milyen bunkó módon is csinálom ezt, mert ezt nem így illik. De pont ez volt benne a játék s végső soron most is az. Lesütött szemek? Az ujjhegyek szinte érintés nélküli "csókja"? Lehet ez a kifinomult és illendő évszázadokra nyúló tradíció, csakhogy én mindig is lázadó voltam és leszek is. Lehet illendő módon is lázadni.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson

(https://kepkuldes.com/images/b00dc6b1308e9b7e65bb11ffeb23405e.jpg)

Ruha (https://i.pinimg.com/564x/94/fa/33/94fa33e818c87fa6ae452f210d16bb42.jpg)

Kezdem valóban remekül érezni magam, szombat este van, a kezemben finom ital, mellettem a cuki gitáros, mégis mi bajom lehetne? Szerencsére most a világon semmi.
- Kegyet? Nem vagyok én valami király, hogy kegyet osztogassak... inkább adó a két hölgy szépségének – néz a szemembe egyenesen a helyes srác, én meg játékosan rámosolygok megint. A mosoly ingyen van, mégis boldoggá teszi azt, aki adja, meg jól esik annak is, aki kapja. A szakítás szenvedős szakasza előtt folyton mosolyogtam… Szeretném visszakapni azt az önmagamat, igen.
- Annak mondjuk örülök, ha a műsor tetszik, ha egy valaki élvezte, már nem volt hiába és kevésbé érzem magam haknis vendéglátósnak – folytatja könnyed mosollyal a gitáros, és én szívből elnevetem magam. Hát igen, egy zenész biztosan el tud képzelni izgalmasabb estét is, mint a mai, ahol valóban átadhatja magát a rock and rollnak. Megértem az érzést, gyakran járok én is tombolós koncertekre, ha tehetem. Igaz, inkább a VIP szekcióból nézem a bandát és ugrálok, mert mióta ennyire híres vagyok, kellemetlen élmény sajnos a nagy közönségben tombolni. Mindig felismer valaki, hiába húzok napszemcsit vagy baseball sapkát, és onnantól lőttek a szórakozásomnak… helyette bájologhatok mindenféle ismeretlen arccal, akik fotót vagy aláírást szeretnének. Talán önzőn hangzik, de attól még, hogy ismert vagyok, a szabadidőmet nem azzal akarom tölteni, hogy mások bazári majomként kezeljenek… Ezért szeretem ezeket a privát bulikat is, mert itt mindenki a helyén tudja kezelni az ismertséget.
- Azért ennyire csak nem rossz a helyzet… Vagy nagyon szenvedsz? – kérdezem a barna zsarátnokokba tekintve, ugrató éllel a hangomban. Rachel ekkor dönt úgy, hogy ideje lelépni, és szegény gitárosnak is csak annyi ideje van, hogy még utána szóljon: - Igazán nincs mit! – és a barna szépségnek hűlt helye. Nem bánom a dolgot igazán, hiszen jó társaságban vagyok. Kifejezetten szórakoztatónak találom ezt a fiatal zenészt, akinek még a nevét sem tudom. De ami késik, nem múlik.
- Egyébként a nevem Morgan Williamson és igazán örülök, hogy elfogadtad az ital meghívást – mondja aztán, miközben egy édes kézcsókot is kapok tőle. Ettől annyira el vagyok szokva, hogy egy pillanatra elpirulok. Nem hittem volna, hogy valaki tud még úgy udvarolni, hogy attól zavarba jöjjek, mert már olyan sokféleképpen környékeztek meg, de Morgannek sikerült. Meglepetéssel vegyes elismeréssel nézek rá.
- Én meg a meghívásnak örülök, Morgan. Máris feldobtad az estét. Különben Elfelda Hall vagyok – mutatkozom be. A kezeink még mindig egymáshoz érnek és én kellemes bizsergést érzek a bőre érintésétől.
- Na és ma végig a színpadon fogsz játszani, vagy lesz időd egy kicsit bulizni is? – kérdezem oldalra hajtott fejjel, elmerülve a barna íriszekben. Van valami egyszerre izgalmas és megnyugtató a tekintetében, ami miatt nem szívesen szakadnék el tőle. Annyira jó érzés ez, most érzem csak, mennyire hiányzott ez a kellemes bizsergés, amit a lélektükrök találkozása vált ki.

To Ms. Elfelda Hall

I sold my soul (https://www.youtube.com/watch?v=DAW-C9XV894)

ruha (https://i.pinimg.com/originals/cc/84/14/cc84149d81c8595b36c4480d40731bbd.jpg)

- A művészet mindig szenvedés... - legyintek aprót, majd kicsit el is nevetem magam. - Bár ez speciel elég messze van a művészettől. De komolyra fordítva azt nem mondanám, hogy nagyon szenvedek, csupán kissé idegennek érzem magam ebben a miliőben úgy is, hogy egyébként szeretem a dalokat, amiket játszunk. - adom meg a rendes magyarázatot is, mert végső soron ez a probléma tetemes része. Mondjuk amióta szőke ciklonnal szóba elegyedtem, a helyzet korántsem olyan rossz, hiszen remekül elszemezgetünk és még olyan igazi játékos szívolvasztó mosolyokat is kapok tőle,amiknek megvan a maguk hatása. Nem vagyok fából. Nagyon nem... sőt, még meg is tudom nevettetni, ami mindenképpen pozitív. Kezdem kicsit megint úgy érezni magam, mint aki él és ez jó. Hónapok óta vegetálok aközött a két véglet között, hogy valamiféle hedonizmusba merülve-menekülve kapjam meg ezt az érzést, vagy az alkotásba. De valami mindig hiányzik, van mindig valami űr s az érzés, hogy minden egész valahogy mégis csonka. Nem mondom, hogy most ez megfordult volna, de egészen jól háttérbe szorult. Mint ahogy a barátnő is aki hamarosan dobbant.
- Akkor már csak azt kell megoldanunk, hogy a levegőben is tartsuk ezt a labdát és ne essen le. - jegyzem meg játékosan s kecses kacsóját, ami puhán és melegen simul az én határozottabb tenyerembe igen nehezemre esik elengedni, szinte fel se tűnik, hogy csak elég lassan csúsznak szét ujjaink s végül a finom érintésnek csak az emléke marad meg. - Tuti nem meglepő, hogy eléggé ismerősen cseng a név, elvégre itt mindenki híres, csak én vagyok tudatlan a világ ilyen hívságai felől. Lehet nem válik becsületemre az elvontság... minden esetre kedves Elfelda talán maradjunk is ennél a formánál és maradjon rejtély, hogy honnan is vagy ismert. - szavaim végeztével belekortyolok az italba, amit időközben megkaptam s a borókapárlat jólesően marja végig a torkomat a szénsavval vegyítve. Valami azt súgja, hogy jobb néven venné ha átlag emberként kezelik és nem akar kilétével, hírnevével hivalkodni. Lehet tévedek, de nyílt és egyszerű, kedves közvetlensége számomra ezt az érzetet kelti. Ha pedig tévedtem, legfeljebb lelocsol az italával s ennyi.
- Szerencsére nem egész estés a lekötöttség, bölcsen úgy gondolták a szervezők, hogy felvételről is szólhat zene, ne csak élőben menjen. Úgyhogy még egy pár dal van hátra, de utána szabadság... azon mondjuk gondolkozom, hogy ezt az andalgósdit kicsit fel kéne csavarni, hátha a szervezőket is felbosszantjuk kicsit... - huncut mosoly villan meg a szám sarkában s újabb korty italt küldök le. Van egy olyan érzésem, hogy kérdésének van némi felderítő jellege is, az pedig éppen nekem se lenne ellenemre, ha mondjuk vele mulatnék tovább, bármennyire is vérszegényke egyelőre ez a rendezvény számomra. Más az ingerküszöböm, ez tény.
- Vagy, ha van kedved egy kis játékra, fogadhatunk valamiben amit szerinted nem csinálnék meg ott a világot jelentő deszkákon! - vetem fel, tovább görgetve az eseményeket, hogy tényleg kilépjünk ebből a halovány hangulatból és valami emlékezetes irányába tereljük.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson

(https://kepkuldes.com/images/b00dc6b1308e9b7e65bb11ffeb23405e.jpg)

Ruha (https://i.pinimg.com/564x/94/fa/33/94fa33e818c87fa6ae452f210d16bb42.jpg)

- A művészet mindig szenvedés... – mondja nevetve a gitáros, mire én is elmosolyodom. Modellként pontosan tudom, hogy a legtöbb fotózásnál – ami nem csak arról szól, hogy mosolyogjak és rázzam hátra a hajam, meg legyek gyönyörű – hanem némi művészeti értékeit is képvisel, ott mélyen kell kutatnom magamban, hogy sikerüljön átható érzéseket sugároznom, amik a képet nézve átjárják a befogadót is.
- Ezzel nem tudok vitatkozni – mosolygok lágyan Morganre, aki ezek után rátesz még egy lapáttal az eddigiekre.
- Akkor már csak azt kell megoldanunk, hogy a levegőben is tartsuk ezt a labdát és ne essen le – mondja, én meg magamban arra gondolok, hogy milyen jó is ez.
- Rajtam nem fog múlni – kacsintok rá játékos mosollyal, hogy érezze, poénnak szánom ezt a kacsintást. Egy kis megjegyzés, arra egy rövidke válasz… adok-kapok, amitől mindketten feltöltődünk és jól érezzük magunkat. Hálás vagyok azért, hogy sikerült teljesen feloldódnom és kiélvezem a pillanatot, hogy önfeledten flörtölök egy ismeretlennel. Aki már annyira nem is ismeretlen, hiszen a nevét tudom. Ő viszont – a legtöbb emberrel ellentétben – csak most tudja meg az enyémet.
- Tuti nem meglepő, hogy eléggé ismerősen cseng a név, elvégre itt mindenki híres, csak én vagyok tudatlan a világ ilyen hívságai felől. Lehet nem válik becsületemre az elvontság... minden esetre kedves Elfelda talán maradjunk is ennél a formánál és maradjon rejtély, hogy honnan is vagy ismert – vallja be, hogy fogalma sincs arról, ki is vagyok én a nagybetűs életben, de ez egyáltalán nem zavar, sőt! Végre valaki, aki nem kezdi el sorolni a reklámokat meg a fotókampányokat, amikben látott.
- Részemről ez így tökéletesen megfelel… Végülis nem vagyok más, csak egy lány, aki szeretne ma jól szórakozni – mosolygok rá. Ez teljesen igaz… Most nem vagyunk más, mint két fiatal, akik szeretnék ledobni magukról a hétköznapok súlyát, hogy átadják magukat a jóleső bizsergésnek, amit egy ilyen laza ismerkedés ad.
- Szerencsére nem egész estés a lekötöttség, bölcsen úgy gondolták a szervezők, hogy felvételről is szólhat zene, ne csak élőben menjen. Úgyhogy még egy pár dal van hátra, de utána szabadság... azon mondjuk gondolkozom, hogy ezt az andalgósdit kicsit fel kéne csavarni, hátha a szervezőket is felbosszantjuk kicsit... – mondja huncut tekintettel, amivel felkelti bennem is a játékos oldalam. Kérdőn vonom fel a szemöldököm, hogy mire is gondolhat pontosan?
- Vagy, ha van kedved egy kis játékra, fogadhatunk valamiben amit szerinted nem csinálnék meg ott a világot jelentő deszkákon! – fejti ki bővebben az ötletét, ami nagyon tetszik nekem!
- Hmm… - könyökölök a pultra az államat támasztva, látványosan elgondolkodó pózban.
- Már van is egy ötletem – emelem a számhoz a poharam és belekortyolok, a hatásszünet kedvéért.
- Mi lenne, ha Elvis csípőmozgását imitálnád odafönt? Szerintem a közönség megveszne érte – nézek rá játékosan. Ha már feldobta azt a kvaffot, akkor én bizony lecsapom… Ki nem hagynám!
- Na és ha sikerül a kihívást teljesíteni, akkor nálad lesz az a bizonyos labda… - kortyolok bele ismét az italomba, a pohár pereme fölött mélyen a csokibarna szemekbe nézve.

To Ms. Elfelda Hall

I sold my soul (https://www.youtube.com/watch?v=DAW-C9XV894)

ruha (https://i.pinimg.com/originals/cc/84/14/cc84149d81c8595b36c4480d40731bbd.jpg)

- Pedig már azt hittem, hogy vitatkozhatok egy jót egy csinos hölggyel... milyen kár! - mímelem a csalódottat, de aztán elnevetem magam, jelezve, hogy leginkább csak bolondozok. Lehet ezért is gondolják sokan, hogy nem lehet engem komolyan venni? Végső soron többnyire ez is a célom. Gondoljanak és beszéljenek rólam a emberek akármit, én nem bánom s csak jól jövök ki belőle, mert végső soron így csak igen kevesek tudják/tudhatják meg, hogy milyen is vagyok valójában. Esélyes, hogy egyébként szöszit sem érdekli ez a dolog igazán, de előre nem alkotok véleményt.
- Ez jól hangzik, de végső soron minden dolog, amiben két ember érintett, az kettőn is áll. - ezt már picit komolyabban teszem hozzá, mert így is gondolom s talán ennyire "kikukkanthat" az álarc mögül egy másik részem is. Könnyed, játékos ez az egész kialakult helyzet ez tény, de azzal is szembe kell néznem, hogy az a tényleg légiesen könnyed valaki, aki mondjuk két éve még tudtam lenni, mostanra már abban a formában nem egészen létezik. A másik pedig az, hogy egy-egy villanásra talán érdemes is a "mélységbe bámultatni" a másikat, aki ettől ha megretten, nem veszítek semmit, ha pedig nem, akkor sokkal esélyesebb, hogy talán nyerjünk valamit. Mind a ketten. Ahogy kék lélektükreit figyelem a pajkos szikrázás, a csábos sugarak mellett amit a világ felé lövell, bizony én is látok valamit, amit leginkább egy árnyéknak neveznék. A szem a lélek tükre s egy nőn mindig a szemét nézem meg legelőször. Ha a tekintetével nem tud megfogni, ha azt nem találom elég szépnek, lehet kültakarójának többi része bármilyen vonzó, akkor az érdeklődésem tekintélyes részét már elvesztette.
A szőkeségnek kétségtelenül megragadó (és megtartó erejű) tekintete van, viszont ha sok szempárt vizslatott már az ember, akkor kicsit olvasni is megtanul bennük. Na nem úgy, hogy bármit is konkrétan tudjak, inkább csak intuíciókkal gazdagodom. Vajon ő is látja azt a tompultságot az én szemeim fényében, ami belülről sugározhat? S ha igen rá is ébred erre? Nem tudom és ha ezt most vetné fel akkor minden rossz irányba menne, de erre nem kerül sor. Talán majd egyszer. Talán.
Ahogy érzem, mintha kicsit kő esne le róla azzal, hogy nem ismerem fel igazán s nem is akarom annyira ezt a kérést feszegetni. Hogy nem akarom se többnek, se kevesebbnek kezelni, mint egyszerű földi halandót s az embert, a nőt látom benne, nem a hírnevet, a vagyont, státusszimbólumot, vagy tudom is én mit szokott a legtöbb valóban felszínes létforma.
- Azt azért nem mondanám, hogy csak egy lány... inkább a lány ebben a teremben, ha őszinte akarok lenni. - teszem hozzá könnyed hangnemben, annál is inkább, mert aztán egy kis játék következik. Na nem a betűkkel, hanem az este eseményeivel kapcsolatban. Ő pedig benne van, ami tetszik. Türelmesen várom ki, amíg elgondolkozik s úgy teszek, mintha nem is észlelném, hogy szándékosan tantalizál az idő pici húzásával. Inkább fogyasztok még az italomból.
- Oh, úgy látom a kisasszony alábecsüli, hogy mennyire is tudok én szégyentelen lenni! - nevetem el magam, főleg azért, mert a kihívás tényleg nem megterhelő annak, aki van olyan excentrikus, mint amilyen én tudok lenni. Már, ha ilyen szépen akarjuk megfogalmazni azt, hogy nem riadok vissza a nyilvános bohóckodástól. Szóval állom a tekintetét s úgy adom meg válaszom.
- Legyen, aztán majd eldöntöd, hogy mennyire tetszik és milyen jutalmat érdemlek érte. De a labda végig a kegyedé marad ebben az esetben. Vagy netán nem tetszik ismerni, hogy mi is a dolgok rendje? A lovagnak szenvedni kell
s próbákat kiállni a hölgye kegyéért, ez a dolgok menete! - teszem jobbom szívemre, másik kezemmel szabad kacsója után nyúlok, mintha ez tényleg valami lovagregény lenne, legalábbis egy mese a maga módján. Végső soron az is nem? Elvégre ő egy olyan hölgyemény, aki igazából számomra elérhetetlen kéne, hogy legyen. És valójában minden bizonnyal az is. Lehet ezért is tudok még lazább lenni, mert az esélytelenek nyugalma mozgat.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson

(https://kepkuldes.com/images/b00dc6b1308e9b7e65bb11ffeb23405e.jpg)

Ruha (https://i.pinimg.com/564x/94/fa/33/94fa33e818c87fa6ae452f210d16bb42.jpg)

- Pedig már azt hittem, hogy vitatkozhatok egy jót egy csinos hölggyel... milyen kár! – ugrat finoman, mire megjátszott bűntudattal rázom meg a fejem.
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam… de ami késik, nem múlik! – ígérem neki, majd belekortyolok az italomba, ami lassan kezd kiürülni, egy-két korty van már csak benne. Bár eleve nem volt nagy mennyiség a pohárban, a hatását mégis hamar érezni. Ahogy a bőröm alatt szétárad a jótékony, meleg, bizsergető érzés, hogy ma semmi gond nem történhet velem, csakis jó… Furcsa dolog ez az alkohol, hamis biztonságérzetet és örömöt csal az emberekbe, talán ezért szoknak rá annyian. Szerencsére én sosem küzdöttem semmilyen függőséggel, mindig nagyon vigyáztam arra, hogy ilyesmi ne történjen meg velem. Talán éppen amiatt, hogy apám folyton terrorizálta anyámat, és én nem akartam semmilyen szinten sem kiszolgáltatott lenni. A magam ura akartam lenni, egy erős nő, akinek nem árthat senki és semmi. Ez hamar sikerült is, hála annak, hogy könnyen befutottam. A hírnevemet és a vagyonomat ezután arra használtam fel, hogy olyan boszorkányokon segítsek, akiket otthon bántalmaznak. Ahogyan anyám életét megkeserítette apám, amíg ennek anyám egy szép napon véget nem vetett…
- Ez jól hangzik, de végső soron minden dolog, amiben két ember érintett, az kettőn is áll – jegyzi meg Morgan, és erre én is elgondolkodom. Így van. A kapcsolatok ok- okozati összefüggések… Anyáméknál is ez volt a tényállás. Apám éveken át véresre verte anyámat, amikor rájött a dühroham, majd anyám úgy döntött, fontosabb a mi biztonságunk és a saját élete… így lassan, de biztosan megmérgezte őt azzal a bizonyos kimutathatatlan méreggel. Amíg felidézem a történteket, sötét árny úszik végig íriszeimen, de aztán tudatosan úgy döntök, elég ebből. Ma nem akarok tragédiát… komédiára vágyom. És ha minden jól megy, hamarosan lesz itt komédia, nem is akármilyen!
- Azt azért nem mondanám, hogy csak egy lány... inkább a lány ebben a teremben, ha őszinte akarok lenni – bókol kedvesen Morgan. Nagyon jól esnek a szavai, ez az a fajta bók, ami tényleg hatásos. Őszinte, egyszerű, de nagyszerű. – Köszönöm! – mosolygok rá az eddigi játékossághoz képest egy leheletnyivel finomabban, mélyebbről jövő őszinteséggel. Tényleg jól esett, amit mondott, minek tagadjam…
- Oh, úgy látom a kisasszony alábecsüli, hogy mennyire is tudok én szégyentelen lenni! – tér vissza aztán egy pillanat alatt az előző, játékosabb énje. - Legyen, aztán majd eldöntöd, hogy mennyire tetszik és milyen jutalmat érdemlek érte. De a labda végig a kegyedé marad ebben az esetben. Vagy netán nem tetszik ismerni, hogy mi is a dolgok rendje? A lovagnak szenvedni kell s próbákat kiállni a hölgye kegyéért, ez a dolgok menete! – bolondozik kezét a szívére téve, másik kezével az én kezemet megérintve. Ujjaim és tenyerem lágyan simulnak az övéhez, hagyom, hogy finom játékba kezdjenek és élvezem a bőre meleg, simogató érintését. Ha lehetne, el sem engedném, de az is igaz, hogy nagyon kíváncsi vagyok már arra a bizonyos csípőmozgásra is… Így ha eljön az idő, mégis csak hajlandó leszek felengedni a színpadra.
– Szuperül hangzik ez a felállás! – nevetek.
- Ha a lovagom próbára vágyik, hát tegye magát próbára nyugodtan! De szerencse, hogy már nem a középkorban élünk, én ugyanis arra egyáltalán nem tartok igényt, hogy szenvedjen is miattam... – simítok végig ujjbegyein az enyéimmel. - ...mert én csakis jót akarok neki.

To Ms. Elfelda Hall

She is the gal that I love best (https://www.youtube.com/watch?v=C_C9q4tuwXI)

ruha (https://i.pinimg.com/originals/cc/84/14/cc84149d81c8595b36c4480d40731bbd.jpg)

- Remek, már tartottam tőle, hogy egy olyan rózsára akadtam, aminek nincsenek tövisei. - kontrázok a mókás de azért végső soron mégis csak fenyegető kis feleletre, aminek nyilván nem sok a komolyság tartalma, mégis ott lappang benne a potenciál s ettől több ez végső soron valami játékos évődésnél mégis több, egy olyan verbális tánc, vagy ha úgy tetszik kardcsörte ami nem vérre megy, de mégis sokat mondhat és sokat érhet. Kicsit benne foglaltatik, hogy ki milyen a gondolkodását, a szellemi képességeit tekintve, itt tényleg játék zajlik a betűkkel. Szabad asszociatív és látszólag csapongó, mégis holisztikus értelemben fókuszált stílusom nyíltan tört és tör magának utat. Itt is egy kimondatlan paradoxon felé tartó bók került elő, hiszen a "nincsen rózsa tövis nélkül" tézis kerül elő parafrázisban, egyszerre hasonlítva Elfelda-t egy gyönyörű virághoz, tulajdonítva neki komoly erőt olyan tekintetben, hogy tud sérülést okozni s ott az önellentmondás, hogy ha nincsenek tövisei, akkor mégse rózsa.
Jó, lehet nem kéne ma többet innom, mert ilyenkor még jobban túlvariálom a dolgokat és ez kerekedik belőle. De nem az lennék aki, ha most leállnék. Bármivel is. A cigit már letettem, az egyéb tudatmódosítókkal is megoldottam az épp csak bontakozó problémám, de az alkoholról nem mondtam le továbbra sem. Nincs mit tagadni, a művészet irányába kacsintgatás, a rock and roll életmód elég korán lecsapott rám, először akkor, amikor a háború befejeződött és az első szabad nyarat tényleg szabadon töltöttem, kevés időt töltve otthon, ellenben sokat stoppolva, vándorolva szép szigetországunk útjait, városait. Elindultam akkor egy lejtőn? Kétségtelen, de veszteségek, traumák és időleges nyereségek ellentmondásos hullámai csaptak össze a fejem felett s vezettek oda végső soron, ahol vagyok. Aki vagyok.
- Igazán nincs mit. - szelíd mosolyt szelíd mosollyal viszonzok s egy picit hagyom megülni a csendet, a szemek játékát köztünk és élvezni, átélni a pillanatok varázsát, ami olyan kellemes és lelket melengető. Ez egy picit meg tud maradni akkor is, amikor bolondozni kezdek kezeink érintkezésén keresztül, amit nem véletlenül raktam a színpadias-mókás gesztus mellé. Kedves szavai újra szelíd (bár jó szokásom szerint) féloldalas mosolyt csalnak ajkaimra.
- Akkor ez azt jelenti, nem lesz azzal próbára téve hallgatási képességem, hogy egy felingerelt kanmacskával karmoltatod a hátam! Ez mindenképpen áldásosnak tekinthető. Bár a kínzást lehet tőled még el is fogadnám. - mondom ezúttal a régi költészet világa felé kanyarodva, hiszen a macskás eset egy középkori versben maradt fenn, a kínzás pedig rokon egy Ovidius versrésszel, de megint kezdem túlgondolni a dolgokat, így csak újra lágy csókot nyomok Elfelda kézfejére ajkaimhoz emelve kacsóját, majd elengedem. - Ha megbocsátasz, most van egy küldetésem! - üres poharam visszatolom a pultos felé, intve picit, hogy töltse újra, amit igen kelletlenül meg is tesz, majd egy könnyed mosoly felvillantása után teli pohárral hagyom ott Elfelda-t a pultnál, hogy a színpadra szambázzak. Ott elhelyezem a poharat elérhető helyre, hogy a számok között ihassak, ha szükséges. A gitárt újra a nyakamba akasztom, majd bejelentem, hogy a szünet véget ért, a felvétel zenét szépen lekeverik, mi pedig játszani kezdünk. Bemelegítésnek egy instrumentális tétel kerül elő, a Shadows-tól a Guitar Tango, amit követően picit közelebb intem a többieket a doboshoz lépve. - Oké srácok, az Elvis dalt picit hozzuk előbbre, aztán hagyjuk a tingli-tanglit és jöjjön inkább, amit csütörtökön jammeltünk: Doors, Little Richard meg Beatles! - látom, hogy ők is unják kicsit a dolgot, szóval bele is egyeznek, mire újra a közönség felé fordulunk, én pedig a mikrofonhoz lépek.
- Remélem mindenki kellően friss még, mert most arra szeretném kérni a kedves közönséget, hogy játsszanak velünk! Szóval félre a poharakkal, ragadják meg a partnerek kezét és gyerünk a parkettre! Csörrenjenek össze a gyémántos karperecek és a drága Rolex-ek! Egy-két-há és! - számolok be, majd bele is kezdünk a Hound Dog-ba, az én tekintetem pedig most kifejezetten Elfelda-t keresi, ahogy alkoholtól fűtötten a lehető leghitelesebb Elvis alakításomat próbálom előhozni. Csípő riszát kért, de megkapja a teljes csomagot: ha a Királyt szeretné, megkapja a Királyt. Követem az ütemet, a játékom és énekem ritmusát s arra mozgok, a lehető legjobb tudásom szerint utánozva a lábcsúsztatásokat, jön a kért csípőrisza a gitárral ami a hangszernek hála így egy különösen obszcén mozdulatsort eredményez (nem véletlenül keltett felháborodást anno), a csendes kiállásoknál pedig még az is összejön, hogy meg tudjam fogni egyik kézzel a mikrofon állványt, másikkal kimutatok a közönségre (hármat találhat bárki, hogy kire...) míg egyik lábam olyan Elvis-esen lábujjhegyre áll, a másik adja a stabilitást, majd jön a következő verze. Szóval két percre Elvis imitátor leszek, hogy aztán a következő dalnál már kicsit Jim Morrisonná változzam a Touch me idejéig s a sort még folytathatom, most csak a pörgős rock and roll-ok sorjáznak s én ugrálok, táncikálok, mozgok és éneklek, gitározok, egészen kimelegedve a tevékenységbe. Teljesen átadtam magam a zenének és az élménynek. A közönséggel persze megvan a kontaktus, de az tény, hogy Elfelda kapja a legtöbb figyelmet tőlem, olyan, mintha az egész neki szólna, mintha miatta adnék bele mindent. Hogy lehet ezért kapni fogunk? Akkor csak még inkább igaz, hogy egy pillanatra visszaugrottunk negyven-ötven évet az időben. De persze a koncert véget ér, miután a The Who My Generation-jével zárunk (a színpadot azért nem vertük szét, ennyire nem lett stílszerű) én újra elbúcsúzom a közönségtől, majd mélyen szedve a levegőt nyúlok a poharamért, hogy utolsó kortyom is leküldjem, majd lelépek a színpadról az oldalsó pár lépcsőfokocskán. Jólesően szusszanok egyet, a gitárt a vállpántnál fogva hátra tolom s meglazítom kicsit a nyakkendőm, a felső gombot pedig ki is oldom. Rohadt meleg lett így a végére.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson

(https://kepkuldes.com/images/b00dc6b1308e9b7e65bb11ffeb23405e.jpg)

Ruha (https://i.pinimg.com/564x/94/fa/33/94fa33e818c87fa6ae452f210d16bb42.jpg)

- Remek, már tartottam tőle, hogy egy olyan rózsára akadtam, aminek nincsenek tövisei – viccelődik velem Morgan, mire ismét lágyan felkacagok. Minden vagyok ugyanis, csak tövis nélküli rózsa nem… Csakhogy a töviseket nagyon mélyre zártam el magamban, nehogy feltűnjön a külvilágnak. Mert ezek a tövisek titkosak… Ha fény derülne rájuk valaha is, anyám talán élete végéig az Azkabanban szenvedne miattuk. Holott nem az ő hibája volt, hogy gyilkos lett belőle… Meggyőződésem, hogy csakis a pszichopata apám tehetett erről. Na de hagyjuk ezt, a mai este remélhetőleg nem a tövisekről szól, hanem a finom, puha, illatos rózsaszirmokról… Legalábbis én ebben bízom.
- Akkor ez azt jelenti, nem lesz azzal próbára téve hallgatási képességem, hogy egy felingerelt kanmacskával karmoltatod a hátam! Ez mindenképpen áldásosnak tekinthető. Bár a kínzást lehet tőled még el is fogadnám – tesz még rá egy lapáttal az előzőekre Morgan. Erre nagyon finoman, de belekarmolok a tenyerébe.
- Hát, ha ennyire szeretnéd, talán mégis rávehető vagyok a hős lovagom kínzására – mosolygok rá, a karmolást átváltva simogatássá közben.
Jó lenne, ha ez a pillanat nem érne véget, ahogyan szemeink kereszttüzében perzselődöm jólesően megbizseregve, de az élet nem erről szól. Minden pillanat után jön egy újabb… ami talán még fontosabb is, mint az előző.
- Ha megbocsátasz, most van egy küldetésem! – búcsúzik el tőlem újabb kézcsókkal a cuki gitáros, én pedig eleresztem, akármilyen nehezemre esik is ez. Valahogy az a magánérzésem, hogy hiányáért alaposan kárpótol majd, és a mostani meghitt pillanatunk után egy jóval hosszabb és bizonyos értelemben szórakoztatóbb pillanat következik el…
Ahogy Morgan távozik, én is utánpótlást kérek a pultos sráctól, aki ezután kissé nyersen így szól.
- Ez már nem az úr számlájára megy, ugye? – kérdezi, furcsán megnyomva az úr szónál a hangsúlyt, mire fejcsóválással jelzem, hogy nem, ezt már én állom. Belekortyolok az italomba és a színpad felé fordulok, ahol olyan performansz veszi kezdetét, amit valószínűséggel sosem felejtek….
- Remélem mindenki kellően friss még, mert most arra szeretném kérni a kedves közönséget, hogy játsszanak velünk! Szóval félre a poharakkal, ragadják meg a partnerek kezét és gyerünk a parkettre! Csörrenjenek össze a gyémántos karperecek és a drága Rolex-ek! Egy-két-há és! – mondja Morgan, nekem meg nem kell kétszer mondani, ahogy az emberek elkezdenek a színpad felé szállingózni, én is sodródom az árral. Az itallal a kezemben lépek közelebb és közelebb, ahogy az Elvis szám kezdetét veszi. Kihívóan mosolygok Morganre, aki láthatóan nem tréfált, mikor azt mondta, hogy tud igazán szégyentelen is lenni. Beleborzongok a gyönyörűségbe, amit az ide-oda röppenő csípő, a repülő, majd felém irányuló mikrofonállvány és a lábujjhegyes riszálás látványa nyújt. Hangosan nevetek és most már egyenesen boldog vagyok… Erre nincs más szó és kész. Túljutottam azon, hogy nosztalgiával szemléljem vidámabb énemet, ahogy ezen nem is olyan rég még tetten értem magam. Akkor beleszomorodott a szívem abba, hogy miért vagyok ilyen ritkán ennyire önfeledt, mikor régen mindig ilyen voltam… Most viszont már eszembe sem jut bármiért is önsajnáltatásba merülni. Nevetve bűvölöm Morgant a tekintetemmel, majd miután pár nagyobb korty után kiürül a poharam és egy tálcás pincér felém téved, megszabadulok a pohártól. Nos, az Elvis számnak ugyan vége, de a bulinak koránt sem, és én most kezdek belemelegedni igazán. A közönség láthatóan nagyon élvezi a bulit, megy az ugrálva csápolás, amihez én is lelkesen csatlakozom. Lazán összefogom a hajam, szabadon tombolok a zenére, és ez aaaanyira jól esik most. Vicces látvány lehet odafentről, hogy egy csomó híresség így elengedi magát… Talán másoknak is olyan nagy szüksége volt egy igazi, gitáros bulira, mint nekem? Vagy ez az előre nem várt reakció kizárólag Morgan egyedülálló sármjának tudható be? Ki tudja… De amikor véget ér az utolsó taktus, és lassan elhal az ujjongás meg a hangos taps, a tömeg elkezd oszladozni, én viszont megragadom az alkalmat, hogy odalépjek a lépcső végénél pihegő Morganhez.
- Eszméletlen voltál! Elvis elbújhat mögötted! – nevetek rá lelkesen. – Azt hiszem, ezt a riszálást örökké el tudnám nézni – nézek mélyen a szemébe, s közben finoman megborzolom ujjaimmal a haját, ha hagyja.
- Nincs kedved kimenni kicsit a teraszra? Eléggé befűtöttetek itt – legyezgetem magam látványosan a retikülömmel, demonstrálandó az érezhető hőséget.

To Ms. Elfelda Hall

She is the gal that I love best (https://www.youtube.com/watch?v=C_C9q4tuwXI)

ruha (https://i.pinimg.com/originals/cc/84/14/cc84149d81c8595b36c4480d40731bbd.jpg)

- Oh, mindent a maga idejében drága hölgyem! - huncut somolygás a reakció a karmolászásra és kijelentésére. Az egész csak játékos gesztus volt, szóval akként is kezelem. - Egyébként az így is látszik, hogy a férfiak kínzásához minden adottságod megvan. - teszem még hozzá mintegy mellékesen, újra bókolva neki, de ez nem a külcsínnek szól, vagyis nem csak, attól mélyebben is érthető. Hiszen viselkedés, szellemi képességek, a természet bája és varázsa mind-mind benne van és lehet az eszköztárban! Mert azt azért már sikerült leszűrni, hogy a szőkeség buksiját nem fűrészpor tölti meg, választékosan és intelligensen lehet vele csevegni s ezeket a játékos pengeváltásokat is rendezni, ami mind-mind erről árulkodik. Én pedig ezt igencsak szem előtt tartom.
Viszont más dolog is igényli a figyelmem, mert a munkával bizony nem végeztem mára. És még egy küldetésem is van hozzá! Szóval újra színpadra lépek és a bandával a pici megbeszélés után bele is csapunk. Szeretek Jeff haverjaival zenélni, ez nem vitás és arról is szó volt, hogy beléphetnék állandóra is, de pont az ilyen haknik miatt erősödött meg bennem az a "nem" még inkább. Jó, a jelek szerint valami mindent felülmúlóan pozitív is származni látszik ebből, de azért legyünk őszinték: ez a kivétel, ami erősítheti a szabályt. Akárhogy is, Elfelda kért valamit, én pedig nem olyan fából vagyok, hogy ne akarjam kiállni a próbát! Ha józan lennék, még akkor sem okozna ez különösebb gondot, olyan régen megtanultam már elvonatkoztatni attól amit csinálok s attól, aki valójában vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy valami teljesen álságos dolog lenne amit művelek, ez is én vagyok végső soron és ez is belőlem fakad, csupán van hozzá egy adag színészet, egy adag fel- és elszabadultság is. Bonyolult egyensúlyi rendszer ez, lényegében irányított káoszként tudnám leírni magam, ez pedig most tényleg nyilvánvalóvá válik a második felvonás erejéig. A mozgás, a zene és a ritmus, az alkohol az ereimben, na meg Elfelda vissza-visszatérő rám villanó tekintete, mind-mind egy pontba és pillanatba sűrűsödik össze, ami majdnem végtelennek hat. S mégis véges. Oximoron a javából, de ez csak növeli az értékét.
Szóval lecseng ez is, megtettem, amiért fizetnek (bár az kérdés, hogy milyen lesz a visszhangja, de ha a hírességek jól szórakoztak csak nem lesz rossz) és lassan megkezdem a hivatásos ittlétem felszámolását. Ekkor érkezik meg Elfelda, aki pont akkor kap el, mikor a gitárt akasztanám le a nyakamból.
- Á, Elvis volt a király, egyszeri és megismételhetetlen, ahogy Jim Morrison és a többiek is... ettől sztárok: ha eltűnnek, űr marad a helyükön és nem lehet őket felcserélni. - mosolyodom el szelíden, még akkor is, ha ezzel a közléssel lehet sokakat megsértettem volna a teremben. Mert legyünk őszinték: hány híresség valóban sztár? De én egyszerű földi halandó vagyok, ez nem az én dolgom. - Igazából mindez leginkább te kedvedért volt, szóval nem mondom, hogy lehetetlent kívánsz. Legfeljebb az örökké részével. - adom meg a magam válaszát s mintha picit tán még zavarba is jönnék egy pillanatra minden pofátlanságom ellenére, amit egyébként fel tudok vonultatni. Lehet azért, mert úgy nézett a szemembe mélyen s még a hajamat is megborzolta? Olyan tüneményes és bensőséges pillanat volt. De ha már a hajamat borzolta s így elég közel lépett, hát az én kezem is végigsimított derekán futólag, hogy aztán az is a gitár pántja után nyúljon, amit még le kell hámoznom magamról.
- Mi fűtöttünk be, vagy a koktélok? Mellesleg van, aki forrón szereti...- kérdezek vissza szemöldököm is megvonva picit mintegy kételkedésem jeleként, majd elfordulok egy pillanatra, hogy a hangszert a színpad szélén fekvő tokba helyezzem, a vörös, lakozott fa felületen szeretetteljesen simítok végig egy lopott pillanatra, majd lezárom a tweed borítású tok tetejét s a csatokat is rápattintom, hogy aztán a zárban elfordítsam a piciny kulcsot, amit zsebre vágok.
- Rendben, menjünk! Biztos szép innen a kilátás. - bólintok végül beleegyezően, aztán intek a többiek felé, majd a karomat kínálom Elfelda-nak, hogy megindulhassunk a terasz irányába s még hallhassuk, ahogy a felvételről szólózenét a technikus visszaúsztatja a keverő pultról.
- Mindazonáltal, ha tetszett a produkció, én arra vagyok kíváncsi, hogy végül is mivel kívánod majd jutalmazni. - igen, a "klasszikus pofátlan" Morgan újra köztünk van, aki képes pimaszkodni származásra, rangra vagyonra való tekintet nélkül, ha a helyzet úgy hozza. Persze csak szolidan, mert nem akarom én a szőkeséget megbántani a világért sem. Ahhoz túlságosan is érdekel!

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson

(https://kepkuldes.com/images/b00dc6b1308e9b7e65bb11ffeb23405e.jpg)

Ruha (https://i.pinimg.com/564x/94/fa/33/94fa33e818c87fa6ae452f210d16bb42.jpg)

Jó érzés volt felszabadultan táncolni egyet, most, hogy belegondolok, nem is értem, miért nem csinálom ezt gyakrabban? Morgan nagy sikert aratott a színpadon, így biztosan nem lepi meg, hogy ennyire odáig voltam a szexi produkciójéért…. Azért azt még nem kötöm az orrára, hogy szexinek találtam, pedig így van. A játékos magabiztosság, ami árad belőle, egyszerűen elbájolta a közönséget, és köztük engem is. - Á, Elvis volt a király, egyszeri és megismételhetetlen, ahogy Jim Morrison és a többiek is... ettől sztárok: ha eltűnnek, űr marad a helyükön és nem lehet őket felcserélni – magyarázza lelkesen, mire látványosan megcsóválom a fejem.
- Jajj, ne szerénykedj már… nem veszem be! – nevetek rá. Igen, abban egyetértek vele, hogy a sztárok éppen attól sztárok, hogy egyedülállóan maradandót alkotnak, s éppen ezért halálukban pótolhatatlanok… és igazi zenei-, vagy filmcsillagokból bizony kevés született ezen a világon… az ő csillaguk talán az égen is fényesebben ragyog másokénál, de ezt nem tudhatjuk biztosan… Mindenestre ez nem von le egy cseppet sem Morgan mai teljesítményéből.
- Igazából mindez leginkább te kedvedért volt, szóval nem mondom, hogy lehetetlent kívánsz. Legfeljebb az örökké részével – mondja édesen. Ismét elmosolyodom, és már érzem, hogy kezd izomlázam lenni a sok mosolygástól. Ezer éve nem használtam ennyit a „mosolygó izmaim”, annyi szent. – Éreztem ám… - reagálok röviden erre az újabb bókra is. Lassan kezdek telítődni ezzel a jól eső érzéssel, amit Morgan szavai és társasága nyújtanak. Persze ez nem azt jelenti, hogy sok lenne belőle, dehogy, csak arról van szó, hogy az az érzelmi tartály, ami eddig üres volt, most már lassacskán kezd teljesen feltöltődni, és ez igazán csodás érzés. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára… Talán abban a pár napban, amíg boldog voltam Dániában Oleg mellett. Bár csak tavaly ősszel volt, mégis olyan, mintha az az időszak egy nagyon távoli múltban lett volna, még egy másik életben…- Mi fűtöttünk be, vagy a koktélok? Mellesleg van, aki forrón szereti... – térít vissza a valóságba Morgan kellemes baritonja.
- Mindkettő, azt hiszem – nevetem el magam, majd félig viccelődve-félig komolyan hozzáteszem.
- Én is imádom, ha forró, különben – mondom kétértelműen, hiszen ez a kis megjegyzés vonatkozhat a hőségben való bulizásra, de vonatkozhat számos egészen más dologra is…
- Rendben, menjünk! Biztos szép innen a kilátás – nyújtja felém a karját a hős lovag, és én finoman belekarolok. - Mindazonáltal, ha tetszett a produkció, én arra vagyok kíváncsi, hogy végül is mivel kívánod majd jutalmazni – jegyzi meg menet közben szemtelenül Morgan. Elgondolkozom ezen, de egyelőre nem szólok, csak játékosan rápillantok, jelezve, hogy vettem a kihívást...mert még nincs meg a frappáns válasz, amivel visszaugrathatnám. A terasz nincs messze, hamar kiérünk, és csodás látvány nyílik elénk. Rendezett, tágas, ellipszis alakban befüvesített kert, közepén egy gyönyörű szökőkúttal… Egy pillanatra belefeledkezek a látványba, aztán beugrik valami.
- Hmmm… Azt hiszem, meg is van az a várva-várt jutalom… - mondom sejtelmes tekintettel, majd elengedem a karját és lassan odasétálok a szökőkúthoz. Ilyet sem csináltam még soha életemben, de most nagyon jól esne… Csípőmet finoman ringatva közelítem meg a kutat, aztán kecsesen megszabadulok a magassarkúmtól és a fűre dobom a retikülömet. Egy merész mozdulattal átlépek a kőperemen, és belesétálok a vízbe… Szerencsére nem jéghideg, de kellően hűvös, épp tökéletes arra, hogy lehűtsem magam. Lassan elsétálok a szökökút közepéig, ahol kedvemre mártózok meg az erős folyású vízsugárban. A hajamat hátrarázom, először a kezemmel nyúlok a vízbe, majd közelebb lépek és hagyom, hogy az egész testem vizes legyen. Itt kint is elég nagy a hőség, úgyhogy egyáltalán nem fázom, jól esik a hűs habok érintése. Élvezem, ahogy a víz végigpereg a bőrömön, hogy aztán elfoglalja helyét a kút mélyén ismét. Pár percig sütkérezek ebben a hűsítő pillanatban, majd Morgan felé fordulok és mutatóujjammal magam felé intem.
– Van kedve a hős lovagnak egy kis spontán wellnesshez? – kérdezem kacagva.

To Ms. Elfelda Hall

She is the gal that I love best (https://www.youtube.com/watch?v=C_C9q4tuwXI)

ruha (https://i.pinimg.com/originals/cc/84/14/cc84149d81c8595b36c4480d40731bbd.jpg)

- Pedig, ha szeretek valamit magammal kapcsolatban, az a mérhetetlen szerénységem! - ugratom Elfelda-t, bár az is igaz, hogy ebben a kérdésben abszolút tudom hogy hol a helyem és nem a nagyok között. Nem rossz, amit csinálok, de tudom, hogy van jobb és értékesebb és ezt el is fogadtam már.
- Na, akkor végső soron tényleg jól csináltam a dolgot, már abból a szempontból, hogy célt ért. - biccentek arra, hogy érezte, a figyelmem felé irányul. Igazából tényleg más/mások nem érdekeltek ma este különösebben s talán ezért annyira nem is lehet hibáztatni. Valahol olyan más az "én világom"!
- Őszinte vagy, ez tetszik. - jelentem ki egyszerűen, miután azt sem rest beismerni, hogy azért be is csiccsentett s még a provokációnak is felül a kellő módon, amire persze mosoly a válasz először, hogy aztán vegyék át a szavak a szerepet. - Pedig az ember akár meg is égetheti magát... de tény, hogy a hidegtől mindig kellemesebb. - nem jó szó, hogy játszom az ártatlant, mert én mikor is voltam az? Jó, a gyerekkornak voltak olyan évei ez kétségtelen. De mindig is jól elvoltam a kétértelmű beszéddel s ez most az volt a velejéből. Karok kínálom s azt el is fogadja, így sétálunk ki a teraszra, ami valóban szép, rendezett s legalább annyira igényes, mint a belső tér is volt. És valamiért ettől picit viszketek is, mármint képletesen. Olyan kis tökéletesnek beállított világ ez, amit az utca mocska lépten-nyomon cáfol.
- Remek, kíváncsian várom! - somolyogva figyelem, ahogy huncut pillantást vet ráma válla fölött, majd olyan igéző csípőringással távolodik, hogy aki nem nézi meg hátulról a szöszit, az bizony vak, vagy abszolút meleg... szóval ha már kiprovokálta, rendesen meg is csodálom szépen ringó és igen formásnak tűnő hátsófelét. Aztán akcióba lendül s már sejtem is, hogy mi fog történni! Nocsak, a hölgyike sem túl szabály tisztelő! Meg kell mondjam, hogy ez imponál.
- Miért is ne?! - s már indulok is közel a szökőkúthoz, aminek pereménél levetem a pár fekete bőrcipőt, na meg a zoknijaimtól is megszabadulok, amiket a lábbelikbe tömök, majd a zakót is ledobom azért, ha már az összes többi cuccom sorsa az elázás... és könnyedén a peremre támaszkodom, majd mintha csak egy kerítés lenne valami ranch-en, úgy ugrom át egy oldalas mozdulattal, aztán a vízbe csobbanva. Most még meg is úszom ezt a lazáskodást, mert amikor a kviddics pálya korlátjával mutattam be ilyet, utána fekhettem pár napig a bokámmal... szóval épen és egészben kötök ki a hűs vízben ami tényleg elég frissítő, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez áll most figyelmem középpontjában. Sokkal inkább az, ahogy Elfelda tökéletes alakjára tapad nedvesen a fekete anyag, hogy milyen igézően csillognak a szemei az éjszaka fényeinél, főleg, ahogy a víz fodrozódása a világos lélektükrökön is hullámokat verni látszik s ezt egyre tisztábban láthatom, ahogy farkas módjára lépek egyre közelebb és közelebb, zárva kettőnk közt a távolságot egészen addig, amíg karjaim közé nem kerítem karcsú derekát s átölelem. Igaz tartósan csak egyik kézzel, mert a másik egy kósza nedves tincset simít ki arca elől, míg egy picit némán újra elmerülök tekintetében, élvezve közelségét, illatát, a látványt, a pillanat varázsát.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson

(https://kepkuldes.com/images/b00dc6b1308e9b7e65bb11ffeb23405e.jpg)

Ruha (https://i.pinimg.com/564x/94/fa/33/94fa33e818c87fa6ae452f210d16bb42.jpg)

- Pedig az ember akár meg is égetheti magát... de tény, hogy a hidegtől mindig kellemesebb – mondja Morgan, amire szótlanul bólintok csak. Igen, azt hiszem, jó alaposan megtanultam azt, hogy mennyire meg tudom égetni magam… elég hozzá mindössze egy meggondolatlan pillanatban hozott rossz döntés, igen. De bármennyire is sokat vett ki belőlem az Oleggel való kapcsolatom, semmit nem csinálnék vissza. Nem… Egész életemben azt éreztem, hogy teszem, amit tennem kell, hogy az legyek, aki… Ha bármit szégyellnék, vagy megmásítanék, amit korábban tettem, akkor semmi értelme nem lenne az adott pillanatnak, a létezésnek, amiben szabadon teszem, amit tenni akarok. Még ha később meg is bánom az adott dolgot, akkor és ott, szabad voltam, és számomra ez a legeslegfontosabb. Ez most végre az az Elfelda, aki kislányként bátran bemerészkedett Zoeval a szomszéd kertjébe, és kedvére mászta meg a göcsörtös gyümölcsfákat, hogy teletömje a hasát barackkal, meggyel, faieperrel, addig, amíg üvöltve ki nem rontott a szomszéd bácsi, hogy „ti aljas kis tolvajok!” Emlékszem, lélekszakadva rohantunk haza, ugrottunk át a kerítésen úgy, hogy felhorzsoltuk a térdünket, de nem számított. Teli torokból kacagtunk, arcunkon a bűntett bizonyítékául szolgáló nyomokkal… végigcsorgott az arcunkon a barack leve, vagy befestette lilára a szánkat a faieper, és amikor végül hazamenekültünk, nevetve meséltük anyámnak, hogy mit tettünk. Ő pedig anyaoroszlánként ölelt át minket, és csak kacagott, kacagott, örült annak, hogy ugyanaz a szabad vér tombol bennünk is mint benne. Bármilyen helyzetben megvédett minket, bárkitől… Igen, bárkitől, és bármilyen eszközökkel. Nos, ez a leküzdhetetlen szabadságvágy tombol bennem akkor is, amikor kecsesen bemászok a szökőkútba, hogy aztán hűsítő zuhanyt vegyek ott, és behívjam magam mellé Morgant. A gitáros láthatóan lelkesen reagál a felhívásra.
- Miért is ne?! – kérdezi lazán, majd megszabadul a felesleges ruhadaraboktól és felém közelít. Ahogy egyre közelebb ér hozzám, úgy egyre inkább azt érzem, hogy mennyire boldog vagyok most… és szerencsés… igen. Mikor Morgan átölel, belebújok az ölelésébe, és egy hosszú, kitartott pillanatig a mellkasához döntöm a fejem. Libabőrös leszek az érintésétől, annyira tökéletes, ahogyan a víz miatt kicsit fázom, az ölelése viszont felmelegít. Jó érzés most hozzábújni, érezni a mellkasa melegét, mélyen beszívni az illatát. Ebben a meghitt pillanatban úgy érzem, semmi baj nem érhet minket. Addig maradok így, amíg teljesen fel nem töltekezem ezzel az érzéssel. Aztán elemelem a fejem a mellkasáról és felpillantok rá.
- Köszönöm, hogy... itt vagy – vallom be neki, amit érzek, lágy mosollyal ajkaimon. Mélyen a szemében nézek, és hagyom, hogy barna zsarátnokai ugyanúgy magukhoz öleljenek, ahogyan erős karjai az előbb. Csodás látvány tárul most elém, a háttérben a sötétzölden pompázó kerttel, alattunk a víz kristálytiszta kékjével, amivel egyszerre alkotnak tökéletes harmóniát és némi kontrasztot Morgan sötétbarna íriszei. Elveszem bennük, és szótlanul élvezem a pillanatot. Nem érdekel, hogy mennyi az idő, nem érdekel, milyen nap van, és nem érdekel, hogy mi lesz holnap. Csak és kizárólag az érdekel, mennyire jó itt és most az ő társaságában élvezni ezt a meleg-hűsítő nyári estet.

To Ms. Elfelda Hall

She is the gal that I love best (https://www.youtube.com/watch?v=C_C9q4tuwXI)

ruha (https://i.pinimg.com/originals/cc/84/14/cc84149d81c8595b36c4480d40731bbd.jpg)

Elfelda valahol egy kellemes csalódás, ha szabad így fogalmazni az embernek. Abból a szempontból mindenképp, hogy egy gazdagoknak és híreseknek szervezett rendezvény vendége s így ő maga is ebbe a világba tartozik, amiről azért sok esetben más fogalmai vannak az embernek és nem is ok nélkül. Elszánt és céltudatos, határozott, tudatában van személyének, ez kétségtelen. De még így sem felvágós, nincs nyoma semmi ilyesminek magatartásában és nem valami dekadens irányba húz, sokkal egyszerűbb dolgok kerülnek fókuszba, mint például most ez a szökőkutas akció. Az ilyesmit nagyon is tudom értékelni, a magam világához sokkal közelebb áll, ismerős és ösztönösen tudok benne mozogni.
Szóval nem is kérdés, hogy csatlakozom hozzá, nem is törődve azzal, hogy mások is kijönnek e a teraszra, netán valaki a személyzetből, vagy mindez mennyire látható a felsőbb emeletek ablakaiból. Nem, most csak a langyos nyár esti levegő, a szép kilátás és London fényei a sötétben, a víz csobogása, na meg a szökőkútban "pancsoló nimfa" tölti ki figyelmem teljes spektrumait, a maguk megfelelő fontossági rendjében kapva helyet és tudatosságot. Ebben a tekintetben pedig a szőkeségé a korona, egyértelműen. Mint egy mellékesen persze annak is tudatában vagyok, hogy öltönynadrágom szépen megszívja magát a szökőkút vizével s nem kell sok, hogy a nyakkendő és a fehér ing is erre a sorsra jusson, ami akár kellemetlen élmény is lehetne, hiszen ez nem arra van kitalálva, hogy vizesen tapadjon az emberre, de mindez teljesen közömbössé válik annál a ténynél fogva, hogy elérem Elfelda-t s karjaimba zárom, ő pedig hozzám bújik, fejét mellkasomra hajtva. a hideg víz, a kissé kellemetlennek ható ing feszülése ebben a pillanatban nagyon sokadlagossá válik, egyedül az ő közelsége, tökéletes idomainak érzése, a melegség ami belőle árad képletesen és fizikai valóságban is, bőven kitöltik a tudatom.
Mikor pillantását újfent rám emeli, természetesen viszonzom tekintetét, míg elhangzik csendes vallomása. Mert ez valahol az volt, ha maguk a szavak elsőre nem is adnak sokat, legalábbis annak, akit nem ragadott meg a pillanat (vagy az eddigi egész este sodra). Mert belülről egészen máshogy hat ez az egész, szelíd hangján megcsendülő hangzóiban mélység van, érzelmek egyfajta kavalkádja, ezt pedig tekintetével is tovább érzékelteti. Így első válaszom szelíd mosoly az övére s egy pici simítás derekán tenyeremmel.
- Ez kölcsönös. - teszem hozzá csendesen, ezzel megadva a kontrasztot mindannak, ahogy mondjuk odabent viselkedtem a színpadon. Mindig is egymást feszítő végletek emberének éreztem magam és ez itt is megnyilvánulni látszik, annyival kiegészülve, hogy a helyzetnek köszönhetően Elfelda jelenleg igen nagy mértékben "élvezheti" azt a tapasztalatot, hogy most a minden sallangtól, álarctól mentes Morgan Williamson engedte be a fala mögé. Persze ez rajtam kívül másnak nem nagy dolog azért sem, mert lényegében csak egy kis gondolat vagyok én egy nagy országban, sőt, egy nagy világban... S hogy engem gondolnak, vagy én gondolom magam? Most nem érdekel, csak az a csillogás, amit a kékségekben látok, a bennük tükröződő vízhullámzást. Itt és most, ebben a pillanatban én gondolom magam, ez biztos.
S legalább ilyen magabiztossággal simítok végig szépen metszett bársonyos arcától indulva újra szőke tincsein, miket a nedvesség kissé összetapaszt, de azért ujjaimnak utat engednek, ahogy közéjük merülnek s a maradék kicsiny távolságot is zárom egyszerűen és lágyan, de határozottan csókolom meg édes ajkait. Már persze, ha hagyja. Mert abban az esetben egy finom, lassú, de perzselő kis játék indulhat meg ajkaink között, szemet lehunyva, tényleg csak a pillanat varázsának áldozva.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson

(https://kepkuldes.com/images/b00dc6b1308e9b7e65bb11ffeb23405e.jpg)

Ruha (https://i.pinimg.com/564x/94/fa/33/94fa33e818c87fa6ae452f210d16bb42.jpg)

Beleborzongok abba, ahogyan megsimítja a derekamat. Egyszerre fázom és perzsel a hőség, a kontraszt pedig újabb és újabb libabőrökkel látja el testem minden porcikáját.
- Ez kölcsönös – néz a szemembe őszintén, mire ismét elmosolyodom. Érzem, hogy mostanra mindketten levetettük azokat a védőbástyákat, amit a napi élet miatt kénytelenek voltunk körénk állítani… Ilyen az élet, sok pofonnal „ajándékoz meg”, amitől ugyan fejlődünk, megerősödünk, de ennek van egy nagyon erős hátulütője is: mégpedig, hogy elfelejtjük milyen kinyitni magunkat úgy igazán, félelem nélkül. Én szeretnék hinni abban, hogy lehet anélkül is erősnek lenni, hogy elbástyáznám magam a veszélyek elől… hogy lehetek esendő és sebezhető, anélkül, hogy igazán sérülnék… Amikor végigsimítja az arcom, és beletúr a hajamba, végigfut rajtam az izgalom, hogy talán… igen… talán…
Nem talán. Tényleg megcsókol. És ebbe a csókba – akár klisé, akár nem -, beleremeg a térdem. Régesrég nem éreztem ilyet. Lágyan visszacsókolom, majd hagyom, hogy elsodorjon bennünket a szenvedély, s játékos, izgató táncot járjanak egymással ajkaink. Teljesen belefeledkezem ebbe a jó értelemben vett romantikus pillanatba, átadom magam az érzésnek, egészen addig, amíg… egyszer csak egy hangos kiáltás szakít ki a meghitt buborékból, vissza az érdes valóságba.
- Elfelda! Elfelda! Ki az új párod? – kiabálja felém a szökőkúttól pár méterre egy férfi, kezében hatalmas kamerával. Első ránézésre is meg tudom mondani róla, hogy lesifotós. Többször láttam már, felismerem. Talán még a nevét is tudom… Larry? Lényegtelen. Fájdalmas érzés, hogy ilyen nyers, erőszakos módon szakítja meg a pillanat varázsát. Arcomat belefúrom Morgan nyakába, és azt suttogom:
- Sajnálom…
Az elmúlt évtized során nekem volt időm megszokni a hírnévvel járó árnyoldalakat, azt, hogy mindenki úgy érzi, joga van a magánéletemben vájkálni, joga van vadidegenként megzavarni, ha épp a családommal, vagy a barátaimmal kapcsolódom ki, és joga van bárhol és bármikor lefotózni…
Egy pillanatra erőt gyűjtök még, ahogy Morganhez bújok, majd azt suttogom neki.
- Szerintem legjobb lesz, ha visszamegyünk a hátsó bejáraton… Van egy púderszoba, ott meg tudunk szárítkozni… - osztom meg a tervem Morgannel. Az előbbi pillanatot sajnos már nem tudjuk visszahozni, és a fotós képeit sem tudjuk meg nem történtté tenni… Holnap nagy eséllyel a vezető bulvárlapok címlapjáról a fél ország értesül majd a csókról. Elfelda Hall, a szupermodell, szakítása után nem sokkal a Hilton szökőkútjában szűrte össze a levet a sármos, ismeretlen énekessel...Szaftos sztori, meg kell hagyni. Előre sajnálom Morgant, akit sajnos jól tudom, hetekig zaklatni fognak majd az újságírók. A családjáról meg a barátairól nem is beszélve. Jerry persze örülni fog… Mindig azzal traktál, hogy adhatnék sokkal több betekintést a magánéletembe. Nos, ezúttal akaratom ellenére, de várakozáson felül tettem eleget a kérésének…
Mardos a bűntudat, hogy kitettem ennek a cirkusznak Morgant, s ez látszik is a pillantásomban, ahogy szomorúan a szemébe nézek.

To Ms. Elfelda Hall

Look what you've done to this rock'n'roll clown (https://www.youtube.com/watch?v=asY-2HWqpGM)

ruha (https://i.pinimg.com/originals/cc/84/14/cc84149d81c8595b36c4480d40731bbd.jpg)

Mivel töltsük fel az ürességet, amit a modernitás, az elidegenedés következtében keletkezett? Sokan menekülnek a fogyasztásba, vagy az élvezetek halmozásába és én se mondhatom magam sokkal különbnek, talán annyiban, hogy ennek pontosan tudatában vagyok s így tán még súlyosabb a dolog. Nem feltétlenül az ösztöneim kergetnek, inkább a felismerések, a világ okságai. Ennek az oksági láncnak a része az, hogy az elidegenedés bizalmatlanságot szül a bizalmatlanság pedig önvédelmi reakciókat. Falakat húzunk magunk köré.
Itt és most egy aránylag kicsi, alig térd- és derék között érő szökőkútfal van csupán körülöttink fizikailag, de igazából képletesen is. Ez azoknak a varázslatos pillanatoknak az egyike, amikor el tudjuk engedni a világot és tényleg csak a másikra koncentrálni s valahol meg is bízni benne, mert a világ két pontra szűkül le. Idegesnek kéne lennem, de csak izgatott vagyok. Dekoncentráltnak, de mégis csak fókuszált vagyok, a figyelmem középpontjában Elfelda. Egy ilyen különleges és gyönyörű hölgyemény alapvetően úgy- és akkor csinál disznót a férfiakból mint Kirké amikor csak akar, de annak hála, ahogy viselkedett és ahogy viselkedik, én sem görcsölök rá a helyzetre. Érzem, ahogy meg-megremeg finoman, látom a szökőkút és a terasz fényeinél a libabőrt végigfutni s ez valahol egyfajta megnyugvást is ad. Mind a ketten picit a kamaszkor irányába regresszálunk és így könnyebb.
Elcsattan hát a csók, ami viszont koránt sem éretlen, sőt, az ellenkezője. A legegyszerűbb talán úgy leírni, hogy tökéletes. Megvan a megfelelő összhang, az édes-évődő játék benne, a szikra, majd a tűz s mégsem válik közönségessé, megmarad lassúnak és érzékinek a szenvedélyesség mellett.
Ebből pedig egy harsány férfihang ránt ki minket, mire minden izmom megfeszül, mint a megriasztott vadnak. Ahogy Elfelda buksiját a nyakamba fúrja és megérzem (és meghallom) a szomorúságot és keserűséget, amit ez az egész okozott neki, italtól sem teljesen tiszta tudatom elönti a harag. Nem magam miatt első sorban.
- Nincs semmi baj. - mormolom neki vissza, hogy ez a gyökér ne hallhassa, csak a szőkeség, aki most hallhat először indulatot is a hangomban csillanni, de nem neki címezve. Neki a megnyugtató vonulata szól, mert az is van benne, pláne a csendes mélységével. Amit mondjuk még nem tud, hogy én nem az a kiabálós-csapkodós alkat vagyok, bár fel tudom emelni a hangom, ha indulatba hoznak, de az átmeneti... az igazi harag az esetemben csendes pusztító. Pont, mint most.
- Rendben, szerintem odatalálok. Ha picit később érnék oda, ne ijedj meg, nem hagylak faképnél. - mormolom vissza hasonlóan halkan, míg a gyökér lelkesen kattint párat, hogy aztán távozóra fogja sebesen. Még egyszer Elfelda szemeibe nézek, ezúttal elszántan és határozottan, hogy aztán elhagyjam a szökőkutat és gyors léptekkel (a többi cuccommal mit sem törődve) a fotós után indulok. Ügyesen szlalomozik vissza a vendégek közé és próbál eltűnni, csakhogy én nem magam vagyok! Ott vannak a zenekar tagjai még az emberek között, akiknek intek is, két egyértelmű kézmozdulattal jelezve, hogy egy fotóst kéne feltartóztatni. Nem érdekel, hogy nedvesen, csöpögve vágtam a vendégek közé, a srácokkal szépen beszorítjuk és a konferencia terem wc-je felé tereljük, ahová már csak én követem.
- Na barátom, beszélgessünk! - lököm az egyik fülkébe. - Hé! Ezért még... - kezdene bele abba a szólamba, hogy megfizethetek, de nem is csak én, hanem Elfelda is. Amit nagyon is jól tudok, így a száját tenyeremmel betapasztva tolom a budi csempéjének. Nincs nagy formában az ürge, fiatalabb, gyorsabb és erősebb vagyok. - Tudom mit akarsz mondani picinyem, de most szépen kussolsz! - mordulok rá fojtott indulattal, ami pont elég rémisztő lehet úgy, hogy keményen a falnak löktem és ott is tartom s amikor mocorogni próbálna, a gyomorszájába térdelek dinamikusan (pont a fényképezőgép alatt, ami a nyakában lóg), hogy kifut a levegő a tüdejéből. Külséremi nyomot nem hagy és egy kicsit nyugalomra inti, szóval ad némi időt, hogy egyik lábammal fellépjek a wc ülőkére csak addig, amíg a vizes öltönynadrág szárát térdig feltornászom és a lábszáramra rögzített pálcám előkerül. Aztán elengedem a levegőért kapkodó szerencsétlent és picit távolabb lépek.
A stoppolós kalandok életre neveltek és elégszer vertek meg mugli kocsmákban, hogy tudjam már a dörgést. Amúgy terelő poszton is eltöltöttem pár évet s most is erre pályázom egy rendes nagy csapatnál, szóval egy részem betörné terelőütővel a fejét, de ezt most nem lehet így rendezni. Kér RAVASZ-t csináltam, az egyik bűbájtan volt igen jó eredménnyel, az exmemoriam pedig pont kapóra fog jönni ebből a tudásbázisból. Azért is, mert mugli barátunk abszolút semmit se fog tudni a varázslásról utána. Szóval lehunyom a szemem egy pillanatra, majd már végzem is a pálcamozdulatot s nonverbális formában végzem el a varázslatot a biztonság kedvéért. Nyitom a szemem, s látom, hogy a fotós üres tekintettel pislog rám. Sietve elrejtem a pálcát a hátam mögött övbe dugva (idegilenesen).
- De jó, hogy itt összefutunk! És köszönöm, hogy vigyáztál a fényképezőgépemre! - vigyorgok rá tettetett kedélyességgel, hogy kicsit oszlassam a ködöt elméjében. Az estéből nem sokra emlékszik, még arra se, hogy a gép az övé, ezen is módosítottunk egy picit. Szóval amíg próbálja összeszedni magát, én leakasztom a gépet a nyakából s már szambázok is ki a wc fülkéből. - Aztán vigyázz magadra pajtás! - veregetve meg futólag a vállát, de már el is tűntem zsákmányommal, elégedetten. Sebesen vágok át a vendégek között a terasz felé, hogy a legkevesebbnek tűnjön fel mi van nálam s, hogy lassan száradó nedves ruházatban vagyok. Szerencsére a buli megy annyira, hogy ne figyeljenek rám. A teraszon meg van végre időm ismét elrejteni a pálcát a lábszáramra erősített kis bőrtokba, a fényképezőt pedig a száraz zakó alá rejtem. Zokni és cipő vissza, aztán megkeresem az adott bejáratot s a szobát, ahol Elfelda vár.
- Ez a probléma megoldva! - elégedett vigyorral teszem le a zakót és a fényképezőgépet egy asztalra, majd fel is libbentem róla a "leplet". A zakó egy fogasra kerül, én pedig dolgom jól végzetten dőlök az egyik asztalnak. - Nem is olyan régen megegyeztünk abban, hogy pontos kiléted a titokzatosság jótékony homálya fogja takarni ma este. Cserébe én most azt szeretném kérni, hogy az is maradjon titok, miként sikerült ezt felgöngyölíteni. Legalábbis egyelőre. - kezdek megnyugodni, a siker elégedettsége is eltölt, így ismét könnyedebben és felszabadultabban tudok beszélni, vagy a szőkeségre mosolyogni. Ezúttal egyre játékosabban. - De annyit azért megnyugtatásként mondok, hogy baja nem esett és semmi olyan, amiből igazán gond lehetne. - azt azért nem mondom, hogy illegális nem történt, mert speciel engem falhoz is állíthatnának ezért a mutatványért minden bizonnyal, de valahol ez sem érdekel. Nem szeretném, ha Elfelda-t bántanák, ha szomorú lenne, egy részem azt szeretné, hogy olyan boldognak lássam, amilyennek nem is oly régen. Ezért pedig mindent megteszek, amit meg tudok.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson

(https://kepkuldes.com/images/b00dc6b1308e9b7e65bb11ffeb23405e.jpg)

Ruha (https://i.pinimg.com/564x/94/fa/33/94fa33e818c87fa6ae452f210d16bb42.jpg)

Csalódottságot érzek, amiért ezt a szép pillanatot így elvették tőlünk. - Nincs semmi baj – próbál Morgan megnyugtatni, és bár a hangja első hallomásra lágy, azt is kiérzem belőle, hogy őt is erősen felzaklatták a történtek. Talán haragot is hallani vélek a szavai mögött? Igen…
- Rendben, szerintem odatalálok. Ha picit később érnék oda, ne ijedj meg, nem hagylak faképnél – válaszolja, majd csak annyi időm marad, hogy végigsimítsak a vállán, aztán a fotós után szalad. Nagyon remélem, hogy nem kerül bajba miattam… Ennyit igazán nem ér meg az egész. Mindenesetre itt nem ácsoroghatok tovább, így kimászom a szökőkútból, leülök a szélére, és felhúzom a cipőmet, majd mélyet sóhajtok és megindulok a hátsó bejárat felé. Nagy szerencsém van, mindössze páran vesznek észre a púderszoba felé menet, közülük az egyik londiner fiú nagy szemeket mereszt rám, de én elintézem az egészet egy sejtelmes mosollyal. Nem tartozom magyarázattal senkinek, hogy mégis miért szambázok végig csuromvizesen a hallon… De a helyzet kissé kényelmetlen, így igyekszem gyorsan eltűnni a menedéket jelentő szoba ajtaja mögött. Morgan előre szólt, hogy eltarthat egy kis ideig az akciója, úgyhogy nekilátok a szárítkozásnak addig is. Lehajolok és a combomhoz erősített kis tokból előhúzom a fenyőpálcát.
A jó öreg gőzölő bűbájt hívom segítségül, amit végig futtatok a ruhámon és a hajamon is, így alig egy perc leforgása alatt ismét teljesen száraz a ruhám. És meleg is, ami most kifejezetten jól esik, a kis fürdőzést követő séta után. A tükörbe pillantok és előszedem a retikülömből a fésűmet, hogy összekuszálódott tincseimet elrendezzem. Miután ezzel megvagyok, befújom magam egy leheletnyi parfümmel is. Az ismerős friss virágillat megnyugtatja idegeimet, bár nem stresszelek igazán, de azért nem vagyok egy megtestesült Buddha sem jelen pillanatban. Aggódom Morganért, hogy mi történhetett vele…
Szerencsére azonban nem tart sokáig a feszült várakozás, Morgan egyszer csak betoppan az ajtón.
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim, ahogy végigpillantok rajta. - Ez a probléma megoldva! – jelenti ki elégedetten vigyorogva, felfedve zsákmányát, mire én is teljesen megkönnyebbülök.
- Ezt meg hogyan...? – kérdezem mosolyogva, de a választ úgy tűnik, ezúttal nem osztja meg vele a gitáros.
- Nem is olyan régen megegyeztünk abban, hogy pontos kiléted a titokzatosság jótékony homálya fogja takarni ma este. Cserébe én most azt szeretném kérni, hogy az is maradjon titok, miként sikerült ezt felgöngyölíteni. Legalábbis egyelőre – mosolyog rám játékosan. - De annyit azért megnyugtatásként mondok, hogy baja nem esett és semmi olyan, amiből igazán gond lehetne – nyugtat meg ismételten, úgyhogy úgy döntök, jobb, ha nem feszegetem tovább a kérdést.
- Jól van… maradjon csak a te titkod – lépek hozzá közelebb mosolyogva, majd odabújva hozzá, átölelem.
- De akárhogy is volt, nagyon köszönöm – pillantok fel rá hálásan. Nagy megkönnyebbülés, hogy holnap reggel nem arra kell ébrednem, hogy egyfolytában csöng a telefon, hogy az újságírók beadhassák nekem a szokásos mesét, hogy az „olvasók élnek-halnak a kíváncsiságtól, hogy megtudhassák, ki az én titiokzatos új lovagom.” Nyomok egy hálás puszit Morgan arcára, aztán hátrébb lépek és felvont szemöldökkel végigfuttatom rajta a tekintetem.
- Azt hiszem, rád férne egy kis szárítkozás… Megengeded? Legalább ennyit hadd tegyek érted – kérlelem játékos mosollyal az arcomon, pálcámat felé irányítva.

To Ms. Elfelda Hall

Look what you've done to this rock'n'roll clown (https://www.youtube.com/watch?v=asY-2HWqpGM)

ruha (https://i.pinimg.com/originals/cc/84/14/cc84149d81c8595b36c4480d40731bbd.jpg)

Vannak helyzetek, amikor a titkok nem jönnek rosszul és csak hozzájárulnak az adott pillanat varázsához. Ez persze akkor igaz, ha nem súlyos, vagy életbevágó dolgokról van szó, inkább apróbb tényekről. Jó, Elfelda kiléte azért koránt sem lényegtelen, ez minden kétségen felül áll, de az olyan titok, ami csak rövid időtartamra szól. Más így a szándék. Az én mostani titkom pedig inkább arról szól, hogy kímélni is szeretném őt, na nem a valóság ridegségétől, hanem a bűntudattól, attól, hogy aggódnia kelljen. Azon rágódjon még jobban, hogy belesodort valamibe mondjuk. Teljesen fölösleges körök lennének ezek és én igen is szeretném megmenteni mindazt, amit elértünk eddig. Nem sok első ránézésre, de nekem mégis valahogy fontossá lett, valahogy értelmet adott a dolgoknak a maga módján. Úgyhogy a titokzatosság ebben az esetben a védelem mellett más célt is szolgál: sután, de azért csak megteremt valamiféle misztikumot a személyem köré. Furán hangzik? Az is, és nem biztos, hogy működik, de egy próbát megért.
- Szóra sem érdemes! Annak is megvan a tapasztalati előnye, ha valaki senki... - mosolyodom el játékosan. - És egy-két napig még senki is tud így maradni. - teszem még hozzá tisztázva azt hogy én nem magam degradáltam le, nem tekintem egyikünket se többnek, vagy kevesebbnek hírnévre alapozva, csupán tényekről van szó és arról is, hogy bizony tudatában voltam: az én irhám is kockán forgott a maga módján. Ebben együtt vagyunk benne. Együtt... fura ez... bár ebben a helyzetben, ahogy hozzám bújt és átölelt Elfelda, nem is annyira abszurd. Természetesen a gesztust viszonoztam, picit megcirógatva hátát.
- De szeretném, ha tudnád, hogy ha én nem is lettem volna érintett netán, csak szimplán rólad valami kellemetlen fotó, akkor is ugyan ezt tettem volna. - nagy szavak? Lehet. El fogja őket hinni? Nem tudom, B. például megrögzötten kétségbe vonta minden szavam igazságtartalmát s az akkor nagyon bántott, de fel is tettem magamnak a kérdést? Igaza van talán? Szerintem nem. Ezt akkor is így gondoltam és most is. El lehet rólam rossz dolgokat mondani, de általában a rossz dolgaimban is őszinte vagyok.
- Ezt most úgy mondtad, mintha, nem is tudom... te csak valami dísz lennél egy zakó gomblyukán. - rázom meg a fejem. Nem, nem vagyok még teljesen józan és hülyeségeket beszélek, ez tény. - De, szóval érted. Attól még, hogy a fotóst én kezeltem, az estémet te varázsoltad lényegében felejthetetlenné és ez sokkal nagyobb érdem szerintem! - persze közben bólintottam, hogy segíthet a szárítással, ha már így pálcát rántott. Lehet azért is beszélek össze-vissza, mert sikerült magam zavarba keverni, ami elkerülhetetlen volt Elfelda közelében. A gátlástalanság is felfoszlik olykor s most azt is láthatta, ami nem pont előnyös általában. Ha pedig már ismét száraz vagyok, úgy egyszerűen magamhoz vonom újra a boszorkányt és átölelem, már ha hagyja, természetesen.
- Viszont ez az este még nem ért véget, csak új kanyart vett az út, de az vezet tovább. A szökőkútból amúgy is kizavartak volna minket. - jegyzem meg egy újfent játékos mosollyal, ahogy immár száraz tincsein simítok végig. De selymes és aranyló! El tudnám nézni egy darabig, ahogy kékségeit is, amiket most is fixírozok közelről. - És itt most lett egy saját menedékünk. - teszem még hozzá, hiszen ez a hely tényleg előnyösebb és rejtettebb.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson

(https://kepkuldes.com/images/b00dc6b1308e9b7e65bb11ffeb23405e.jpg)

Ruha (https://i.pinimg.com/564x/94/fa/33/94fa33e818c87fa6ae452f210d16bb42.jpg)

- Szóra sem érdemes! Annak is megvan a tapasztalati előnye, ha valaki senki... – viccelődik Morgan, mire megcsóválom a fejem. – Ugyan már... Azt hiszem a mai tomboló közönség is vitatkozna ezzel a kijelentéssel, nem csak én – ellenkezem azzal, amit mond, de nem viszem túlzásba, hiszem tudom, hogy csak viccelt.
- És egy-két napig még senki is tud így maradni – teszi hozzá nagyon is lényegretörően. Bizony, ebben igaza van… És milyen nagy szerencse, vagyis inkább siker, hogy visszaszerezte azt a kamerát, még mielőtt igazi károkat okozott volna mindkettőnk életében. Jól esik, ahogy megcirógatja a hátamat, mikor átölelem, az érintése még jobban megnyugtat.
- De szeretném, ha tudnád, hogy ha én nem is lettem volna érintett netán, csak szimplán rólad valami kellemetlen fotó, akkor is ugyan ezt tettem volna – magyarázza, én pedig mosolyogva bólintok rá.
- Köszönöm… - jól esik, hogy láthatóan nem csak a saját méltósága, hanem az enyém is fontos számára. És tetszik, hogy ezt ki is tudja mondani… Oleg sosem volt a szavak embere, tettekket fejezte ki az érzéseit, nem pedig szavakkal. Holott mennyire jó érzés néha hallani is azt, hogy fontos az ember a másiknak, nem csupán érezni…
- Ezt most úgy mondtad, mintha, nem is tudom... te csak valami dísz lennél egy zakó gomblyukán. De, szóval érted. Attól még, hogy a fotóst én kezeltem, az estémet te varázsoltad lényegében felejthetetlenné és ez sokkal nagyobb érdem szerintem!- elkacagom magam a gomblyukas hasonlaton, majd lágyan annyit mondok:
- Édes vagy – aztán gyorsan megszárítom az ő ruháját is, ami mostmár tökéletesen szárazon és kivasalva tündököl a gitároson. A száraz verzió most kimondottan jól esik, mikor átölel és ismét hozzábújok. Bár biztosan idősebb vagyok nála, valahogy a karjai között ezt egyáltalán nem érzem. Olyan határozott, megnyugtató és… oltalmazó jelenség, bármennyire is fennkölten hangozzon ez.
- Viszont ez az este még nem ért véget, csak új kanyart vett az út, de az vezet tovább. A szökőkútból amúgy is kizavartak volna minket. És itt most lett egy saját menedékünk – mondja Morgan, mire mélyen a szemébe nézek. Szívesen megcsókolnám ebben a pillanatban, de pontosan tudom, hogy az ilyen helyiségeket sajnos bekamerázzák… Hogyha ne adj’ Merlin, nem a protokollnak megfelelő viselkedés zajlana benne, akkor utólag legyen bizonyíték a pereskedés során. Velem még nem történt hasonló ugyan, de van olyan ismerősöm, aki csúnyán megszívta azzal, hogy úgyszólván „nyilvános helyen” engedte el magát. Másnap ugyanúgy az újságok címlapján landolt a kis légyottja, és még bíróságra is járhatott miatta. Lágyan megcirógattam Morgan állát, és így szóltam hát:
- Menedéknek talán menedék, de itt sajnos nem négyszemközt vagyunk… - utalok finoman a kamerákra.
– Viszont mit szólnál, ha meginnánk még egy italt nálam így a nagy izgalomra? – kérdezem tőle játékos csillogással a szememben. – Nem lakom messze, gyorsan odahopponálhatunk – mondom, s ha beleegyezik a meghívásba, kilépek az ajtón, aztán elsétálok Morgannel az udvar felé véve az irányt ismét. Egy terebélyes bokor mögé lépve - hogy avatatlan szemeknek ne tűnjön fel a mutatvány - megfogom a karját, és egy szempillantás alatt hazajuttatom magunkat. A nappaliba érkezünk, ami letisztult, vintage stílusú bútorokkal van berendezve. Megérkezvén végigsimítok Morgan karján, majd kecsesen a bárpulthoz sétálok és mosolyogva kérdezem meg:
- Nos, mivel szolgálhatok az est hősének?
Ha végignéz az üvegeken, láthatja, hogy szinte nincs olyan ital, ami ne kapna helyet a pulton. Egyedül ugyan sosem szoktam inni, de ha van társaságom, akkor szeretem megadni a módját a dolognak. Gyakran jönnek át hozzám barátok, akikkel egy hűsítő koktél, vagy egy jó bor társaságában szeretjük kibeszélni az élet nagy kérdéseit.

To Ms. Elfelda Hall

Look what you've done to this rock'n'roll clown (https://www.youtube.com/watch?v=asY-2HWqpGM)

ruha (https://i.pinimg.com/originals/cc/84/14/cc84149d81c8595b36c4480d40731bbd.jpg)

- Egy rendezvényen fellépni még nem nagy cucc. - rázom meg a fejem. - És tudom, hogy hol a helyem. A zenélés egy hobbi, nem az a terület, amiben be tudnék igazán futni, illetve annak olyan ára lenne, amit én nem feltétlenül szeretnék megfizetni. - jegyzem meg egy mosoly keretében. Azt kevesen mondanák, hogy nekem önértékelési gondjaim lennének, sőt elég sokan az ellenkezőjét állítanák. De talán van is a dologban valami. Minden esetre azzal tisztában vagyok, hogy a zenész karrierben az az út, ami nekem tetszene, nem adatott meg. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem vagyok olyan kiemelkedő dalíró és a tehetségem többi része is bár adnak egy jó szintet, nem emelkednek ki annyira. Van más dolog is, amiben jól érzem magam és nem kellenek hozzá kompromisszumok, szóval inkább arra törekszem.
Mondjuk most sem a kviddics, sem az egyetemi szakom nem foglalkoztat különösebben egy nagyon érthető okból: Elfelda társasága az, ami teljesen leköt. Fizikálisan is és azért a gondolataimat is szépen megdolgoztatja, mert végső soron lenne min elmélkednem. Na nem azon, hogy miért vállalok be kockázatos őrültségeket is, ebben semmi új nincs, részben ennek köszönhetem a ramaty repüléstan RAVASZ-omat is amúgy. Nem mintha azt egyébként kérnék egy válogatáson és nem a játék számítana elsődlegesen. De az, hogy miért is tud ennyire elvarázsolni, már sokkal inkább érdekes lenne. Jó, az egy dolog, hogy elképesztően szép, de ettől azért több kell, hogy mondjuk úgy közel engedjem magamhoz képletesen véve, mint a szökőkútban.
- Csak azért mondod, mert nem kóstolgattál még eleget és így nem érzed rendesen az ízeket! - szemtelenkedem picit, amikor azt mondja, hogy édes vagyok, de a csipkelődős humoron kívül ezt talán máshogy nem is tudtam volna kezelni. Azért azt tényleg nem engedem meg magamnak, hogy itt valami zavartságot mutassak, bármennyire is hatnak rám a szavai s persze amúgy örömet is szereztek, főleg a pillantásokkal, amiket kapok mellé. De kell az embernek egy kis tartás.
Jobb is, hogy most már szárazon átölelem, mert így legalább nem fog a tekintetem elárulni mondjuk, vagy a picit bárgyúra sikerülő mosolyom. - Na igen, ebben igazad van. - bólintok, mert itt csak annyival vagyunk beljebb, hogy nem vagyunk nagyon szem előtt, de az előző akció után már ez is nagy szó lett. Persze az ajtó amúgy zárható lenne, de az is gyanús, meg ugye ott van az is, hogy be lehet kamerázva a hely. - Italra ritkán mondok nemet! - nevetem el magam. - De a te meghívásodra meg akkor se mondanék, ha bíróság és kivégzőosztag elé állítanának érte! - villantok játékos mosolyt. Aztán természetesen követem is, amíg megfelelően félreeső helyet keresünk, mellette sétálva lazán a derekán nyugtatom a tenyerem.Mikor megvan a célra legjobb bokor, Elfelda megfogja a karom s már jön is a jól ismert szédítő-rántó érzés, amit nem lehet kellemesként leírni (bár meg lehet azért szokni) és nála kötünk ki a nappaliban.
-Hű! Szép kis hely, jól tükrözi a lakóját! - nem állom meg, hogy ezt ki ne engedjem, amikor picit körbenézek. Nem élünk a családommal mi se szegényes körülmények között, de persze valahol más a szint. Na meg ott a koliszobám, ami... ugye nem az enyém, de berendezettségét tekintve a "dús" jelzővel lehetne leírni. Az is irányított káosz. De ehhez annak is van köze, hogy fával dolgozom, varázspálca készítést tanulok és ez együtt jár bizonyos mellékhatásokkal. Inkább munkának köszönhetőek az ottani viszonyok és nem rendetlenségnek, vagy hanyagságnak. De amikor egy gyakorlatra mintadarabot kell vinni, az bizony munka és jár ilyesmivel.
- Ebben a kérdésben most rád bízom magam, aztán meglátjuk mennyire találja el Miss Hall az ízlésem! - kacsintok rá. Tény, hogy a bőség zavarában nem is könnyű a válogatás.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson

(https://kepkuldes.com/images/b00dc6b1308e9b7e65bb11ffeb23405e.jpg)

Ruha (https://i.pinimg.com/564x/94/fa/33/94fa33e818c87fa6ae452f210d16bb42.jpg)

- Egy rendezvényen fellépni még nem nagy cucc. És tudom, hogy hol a helyem. A zenélés egy hobbi, nem az a terület, amiben be tudnék igazán futni, illetve annak olyan ára lenne, amit én nem feltétlenül szeretnék megfizetni – mondja Morgan, mire elgondolkodom. Nos, igen… a zenélésnek sok ára lehet, kezdve azzal, hogy éjszakai bagoly életmódot kell élni, hiszen a legtöbb koncert késő este kezdődik, s mire egy koncert után hazatámolyog a banda, az már inkább hajnal, vagy súrolja a reggelt is. Emellett rengetegen lesznek alkoholisták, vagy drogfüggők, mert azt az adrenalint, amit nap, mint nap a színpadon élnek át, „unalmas” óráikban így próbálják pótolni, s esetleg különböző szerekhez nyúlnak akkor is már, amikor a közönség elé állnak, hogy az évek rutinja miatti fásultság ne látsszon meg rajtuk, és ugyanolyan pörgéssel tudják végignyomni a showt, mint a kezdetekben.
Aztán ott van a magánélet kérdése is, egy híres rockernek ugyanis aligha lehet nyugodt családi élete a turnézással járó hektikus életmód miatt. És ha családja nincs is, akkor sincs semmi, de semmi magánélete, hiszen a rajongók folyamatosan üldözik… Van, akinek persze ez nincs ellenére, de nekem, aki hasonló cipőben járok, nagyon is. Sajnos a rajongói skálának nem csak cuki része van, hanem igazán vérfagyasztó is.... Amióta K. zaklat a leveleivel, van, hogy képtelen vagyok elaludni, pláne, mióta Oleggel szakítottunk, és egyedül alszok. Azon is gondolkoztam már, hogy kéne egy harci kutya, aki megvéd, de Yves-Saint miatt ezt kizártam. Szegény „öreg” cicám teljesen kitérne a hitéből, ha egy kutyával kéne egy légtérben élnie… Így maradtam annál, hogy a legjobb biztonsági bűbájokkal, no meg hoppanálás-gátló riasztóval láttam el a házamat, aminek köszönhetően senki nem tud belépni a lakásba az engedélyem nélkül. Na de lapozzunk, oda, hogy végre kettesben vagyunk Morgannel, diszkrét, biztonságos környezetben.
- Hű! Szép kis hely, jól tükrözi a lakóját! – dicséri meg az otthonom, mire mosolyogva felelem:
- Köszi! Ez az én kis menedékem – aztán már lépek is a bárpulthoz, hogy a lovagom rendelését teljesítsem. Ez most azonban nem olyan egyszerű feladat, mert rám bízza a döntést. Persze én nem esem kétségbe, gyorsan rögtönzök, és a pult alóli minihűtőből elővarázsolok két üveg kézműves sört. Sörnyitóval kinyitom, aztán odasétálok Morganhez, és így, ahogy van, üvegestül adom át neki az egyiket, mg a másikkal a kezemben leülök a nappali közepén elhelyezkedő, hatalmas, türkizkék kanapéra.
- Remélem eltaláltam az ízlésed… Gyömbéres világos sör, én nagyon szeretem – kacsintok vissza rá, aztán belekortyolok a sörömbe. Megpaskolom magam mellett a kárpitot, jelezve, hogy üljön mellém, aztán ha helyet foglal, játékosan csillogó szemekkel pillantok rá.
- Nos… mivel eddig is elég őrültségben volt részünk, gondoltam, evezhetnénk tovább ezeken a tébolyultabb vizeken – nevetek.
– Van kedved játszani valamit? Biztos ismered… Az a játék címe, hogy „én még sosem” – nézek rá izgatottan, remélve, hogy van kedve hozzá. Szeretném jobban megismerni, és azt hiszem, így anélkül nyílna alkalmam erre, hogy elkerülnénk a sablonosabb módját a dolognak.

A játék más helyszínen folytatódik, így a helyszín szabad!

Roxfort RPG

Múlt => London mugli része => A témát indította: Mrs. Norris - 2019. 05. 12. - 10:03:11