Roxfort RPG

Azt hiszem, ideje lesz eldöntenem, hogy mit is akarok. Hagyom, hogy a bűntudat mardosson, vagy teszek azért, hogy megnyugtassam saját magam. A megnyugtatáshoz azonban szükségem van segítségre. Tudni akarom, hogy Andrew miben mesterkedik, és lehetséges, hogy beszélnem kéne erről illetékes személlyel is. Talán a brit Minisztérium illetékes személye akkor tudna nyomozni egy picit. Előbb viszont bizonyítékot akarok szerezni, így egy már régi ismerősömhöz fordulok segítségért. Egy elég különös helyre beszéltünk meg találkozót. Megértem, egy kocsmában talán nem lennénk annyira feltűnőek, másrészről sokkal jobb helyet is el tudnék képzelni a találkozásnak. Ott van a lakásom Hertfordshire-ben, amiről lassan megint döntenem kéne.
Eddig azért nem adtam el a lakást, mert az oktatói munkámból kifolyólag sokkal egyszerűbb volt, mint hoppanálni a fél országon keresztül. Mostanra viszont már nem feltétlenül lesz szükségem erre. A pénzre sem igazán van, de annak meg értelmét nem látom, hogy ott áll üresen. De elkanyarodtam picit. Belépek a kocsmába, tekintetemmel a férfit keresem, majd mikor nem látom meg, akkor elindulok a bárpult felé. Kérni akarok egy italt, hogy addig se üljek kukán, amire ő megérkezik, de ebben a cselekedetemben megakadályoznak. Egy férfi esik nekem, véres foltot hagyva a ruhámon. Remek, már csak ez hiányzott.
- Már megbocsásson, uram! – hördülök fel.
Nem sokáig tart a kis kiakadásom, mert hamarosan egy nagydarab férfit látok meg közeledni, aki nem csak az optikai illúzió miatt nagyobb, mint az, aki nekem esett. Nos, a párbajokban talán jó vagyok, ha varázslatról van szó, de semmiféle testi erőm nincs, így csupán az eszemet tudom használni fegyverként.
- Uram, ha kérhetem, akkor azonnal fejezze be ezt a társadalom romboló tevékenységét! Nem látja maga, hogy mennyivel gyengébb és kisebb ez a férfi magánál? – állok oda a nagyobb darab elé.
Nem igazán szoktam részt venni kocsmai verekedésben. Sem a családomban, sem a népem között nem szokás, habár nem áll messze tőlünk az erőszak. Csak talán tőlem. Mondjuk hamar rájövök a következő eseményekből kiindulva, hogy nem szabad két verekedő fél közé beállni, mert a következő pofont nekem szánja a nagydarab melák. Nekiesek az egyik asztalnak és el is terülök a földön.
Nem vagyok biztos benne, hogy nem vesztem el az eszméletem néhány pillanatra, az viszont biztos, hogy mire legközelebb felnézek még mindig verekedés folyik, csupán sokkal rosszabbul néz ki az az alak, aki nekem esett. Nagy nehezen feltápászkodok, majd a pálcámat megfogva egy kábító átkot küldök a melák felé, aztán odasétálok az idegenhez.
- Jól van, uram? Szüksége van valamilyen orvosi ellátásra?
 

BUNYÓ ::: ABBAN A TETVES ::: SZŐRÖS CITROMBAN :::

Monstro ma már megint kiidegelt a picsogásával. Hihetetlen, hogy egy ilyen keménykötésűnek tűnő ember azonnal nyafka fürdős kurvává változik, amint valami nem a szája íze szerint történik. Igen, tudom, hogy gáz, ha a minisztériumi bejáratnak szolgáló klotyó eldugul, és a varázslók merő szarban tocsognak ahelyett, hogy minden probléma nélkül megérkeznének az aulába. Tudom. De nem az én beteg ötletem volt eldugítani a wc-ket, hanem néhány frissen szabadult roxfortos gyökérnek. Arról meg szintén nem tehetek, hogy nem akartam egész nap mások végtermékétől bűzleni, helyette a gyakornokot küldtem oda, hogy legyen szíves takarítsa le a varázslókat ő. Nem is értem, miért álszentkedik Monstro, amikor mindannyian tudjuk, hogy a minisztérium bürokratikus rendszerében egy esély van az előrejutásra: ha szó szerint némán eltakarítod a szart, amit más – a feljebbvalód – otthagyott. Száj befog, könyök ki, taposó mozgás, és hosszú, kemény évek után majd eljutsz valahova. Az igazán nem az én hibám, hogy ezúttal a gyakornokunk nem fogta fel, hogy mekkora a tét. Nos, nem is tehettem mást, azonnal röpült a gyerek, én meg kénytelen voltam helyette a piszkos munkát elvégezni. Bár valószínűleg nem volt olyan szagom, mint aki egy üveg fekália ihletésű parfümöt öntött magára, én mégis így éreztem. Egy órát ott tölteni… Brr.. Borzalmas volt. Ha előre tudtam volna, hogy ez lesz a vége, akkor bevállaltam volna, és úgy legalább megúsztam volna Monstro cseszegetését. Na mindegy. Merlinnek hála végre itt vagyok, egy jóféle lángnyelvvel a kezemben, és felejthetek. Mert ezt a mai napot máshogy nem lehet túlélni, csak instant felejtéssel. Jól meghúzom az italt, és épp azon vagyok, hogy kilúgozzam vele az agyamat, amikor egy magas gyökér odasettenkedik hozzám, és – biztos azért, mert errefelé nem sokan viselnek öltönyt – azt hiszi, hogy nekem aztán rohadt sok galleon csörög a zsebemben.
-  Hé… Adj már egy kupicára valót… - kéri, vagyis köpi az arcomba, mert szó szerint fröcsög a nyála. A mai nap után aztán pont az hiányzott, hogy a szartúladagolás után még le is köpjön valami igénytelen senki.
- Haver… Tipli. Nincs, nem tudok adni – mondom neki határozottan, de nem hajlandó érteni a szép szóból. – Mi? Nem veszem be… Akkor add oda az órádat, abból is kijön jó pár napi köröm – vicsorog rám, ismét beterítve egy adag DNs mintával az arcomat, amit ideges mozdulattal törlök le.
- Na jó, eddig szépen szóltam, de most már takarodj innen – állok fel, a lehetőség szerint legmagasabb és legkeményebb verzióm benyomását keltve, de láthatóan ez csak olaj a tűzre. Az ipse ugyanis ahelyett, hogy elhúzna, és hagyná, hogy végre egyedül élvezzem a lángnyelv-wellnessemet, tiszta erőből behúz egyet, úgy, hogy nem a fal, hanem egy ismeretlen férfi mellkasa adja a másikat.
- Te nyomorult, retkes faszú kis… - motyogom a gyorsan növekvő monoklimat szorongatva, amivel láthatóan nem aratok nagy tetszést.
- Már megbocsásson, uram! – akad ki érthető módon a férfi, akinek a mellkasán landoltam, ahogy elnézem, egy komolyabb vérfoltot hagyva magam után.
- Elnézést, nem szándékosan repültem magába – válaszolom, közben a pálcám felé nyúlva, ami a lábszáramhoz erősített tokban lapul. Mr. Nyáltenger ebben a pillanatban ér el ismét hozzám és már lendíteni a másik karját is, hogy ne maradjon magányos a monoklim, amikor váratlanul csitítani próbálja őt újdonsült védelmezőm.
- Uram, ha kérhetem, akkor azonnal fejezze be ezt a társadalom romboló tevékenységét! Nem látja maga, hogy mennyivel gyengébb és kisebb ez a férfi magánál? – áll elém váratlanul a szakállas fazon, ami elég bátor tett a részéről, tekintve, hogy nem nézem őt sem egy izomkolosszusnak, még ha magasabb is nálam valamivel. A gyengébb és kisebb megjegyzésre ugyan elhagyja egy morgás a számat, de aztán nem kezdek el az önbecsülésemért küzdeni…mert mégis kit akarok átverni? Tuti lezúzna az a gyökér megint. Megvárom hát inkább szépen a háttérben, hogy mi lesz a végkifejlet.
Hát az bizony nem túl rózsás szegény megmentőmnek, mert most neki talál be egy maflást telibe Mr. Gyökér, és el is terül a földön. Odahajolok hozzá, hogy felsegítsem, de még mielőtt megtehetném, kapok egy gyomrost és azt veszem észre, hogy az a tetves senkiházi az órámat próbálja meg lerángatni a csuklómról. – Akadj le rólam, seggfej! – üdvöltök rá, és ismét a pálcám után hadonászok, de sajnos későn, mert addigra hátraszorítja mind két karom ez a szadista állat és konkrétan lefejel… Lefejel, érted? Ott kötök hát ki a földön én is, és úgy hasogat a fejem, hogy arra szavak nincsenek…
Ekkor a védőangyalom feltámad halottaiból, és egy sikeres kábítóátokkal kiüti a fószert.
- Jól van, uram? Szüksége van valamilyen orvosi ellátásra? – kérdezi jogosan, én meg meggyötörten bólintok, aztán ennyit vagyok képes kinyögni: - Talán igen, de először igyunk meg egy jéghideg lángnyelvet fájdalomcsillapítónak… - csettintek aztán a csaposnak, aki szerencsére tudja a dolgát, és már készíti is az italunkat. Nagy nehezen elbotorkálok egy padig, majd megpaskolom magam mellett a helyet, jelezve az arcnak, hogy üljön mellém.
– Örök hálám, Mr… - nézek rá a monoklimtól kissé nehézkesen pislogva.

Remélem, mindenki értékelni fogja egyszer majd, hogy milyen erőfeszítéseket teszek meg azért az információért, ami keresztbe tehet Andrew terveinek. Biztos vagyok benne, hogy nem egy egyszerű teadélutánt szervez. Ismerem, akkor azt konkrétan megmondta volna, de mikor sumákol, akkor mindig valami nagy, és talán nem annyira legális dologra készül.
Mondjuk továbbra is szeretném tartani magam a családom által felállított egyik alapszabályhoz, hogy az itteniek ügyeibe nem ütöm bele az orrom, de mivel ő keresett meg engem, nem is én fogom belekeverni magam. Tudom, gyenge lábakon áll ez az érvelés.
A kocsmába belépve egy kisebb csetepatéba keveredek, pedig nem is akarok. Nem is vagyok az a fajta, aki puszta kézzel verekszik. Nincs is megfelelő testi erőm hozzá. Meg is lesz a jutalma a hősködésnek. Pár pillanat csak, amíg elvesztem az eszméletem, miután nekiesek az asztalnak. Ez is mutatja, hogy nagyon nem vagyok strapabíró.
Végül mikor magamhoz térek, akkor látom, hogy az idegen férfinak továbbra is szüksége van egy kis segítségre. Azon csodálkozok csak, hogy senki más nem kapcsolódott be a kocsmában lévő emberek közül. Persze, megértem, mert nem mindenki akar egy vagy két monoklit a szeme alá. Az enyém is biztos jól fog majd kinézni, hacsak nem látszik már most meg rendesen.
Előkapom a pálcámat és egy kábító átokkal leteperem az illetőt. Mikor eldől, mint egy liszteszsák, akkor felállok, és a karomat nyújtom a másik férfi felé. Miután már mind a ketten állunk, kicsit megsimogatom az arcom.
- Én azért kérek egy kis jeget is.
Tudnék varázsolni akár egy pohárka vízből is vagy anélkül is, de úgy gondolom, hogy az a jégkocka, amit ő csinál vagy vesz, az most alkalmasabb lenne erre az alkalomra. A lángnyelvvel együtt végül meg is kapjuk, mire odasétálunk a padhoz. A jeget azonnal az arcomhoz emelem.
- Henricksen – fejezem be a mondatát.  – Frey Henricksen.
Felé nyújtom a karom, hogy üdvözöljem. Ha már együtt vagyunk a bunyóban, akkor a piálásban is legyünk együtt. Meg aztán, akkor már mutatkozzunk is be rendesen.
- És ön, uram?
Ha már ő tudja a nevem, akkor jó lenne, ha én is tudnám az övét. Azért mondjuk idegesen körbenézek, nem szeretném, ha a kontaktom egyik pillanatról a másikra megjelenne, és esetleg pont szemtanúja lett volna a verekedésnek.
- Gyakran jár ebbe a bárba?  – kérdezem végül visszafordítva a tekintetem a beszélgető partneremre.
 

BUNYÓ ::: ABBAN A TETVES ::: SZŐRÖS CITROMBAN :::

Nem számítottam arra, hogy ekkora szívás lesz ez a nap.. először Monstro hozott le az életről, most meg egy gyökér vert szét... Még szerencse, hogy ez a vadidegen fószer közbelépett, azt hiszem most nagyon lekötelezett. Fogalmam sincs, hogy háláljam meg neki, hogy nem hagyott csak úgy ott laposra verődni a földön. Talán egy ital kezdetnek megteszi, aztán majd csak kitalálok valamit.
- Én azért kérek egy kis jeget is - jegyzi meg ismeretlen megmentőm, miközben elbotorkálunk a padig. A csapos elég gyorsan kiszolgál minket, a lángnyelv pedig, ahogy belekortyolok elég csípős... pont, ahogy szeretem. Először megiszok két-három kortyot, és csak utána szorítom a monoklimhoz én is a jégkockát, hogy ne csak belülről, hanem kívülről is csillapítsam a fájdalmam.
- Jó ötlet - mormogom az orrom alatt, majd mikor bemutatkozik, és megkérdezi az én nevem is, kivételesen őszintén felelek. Áltlaában ugyanis idegeneknek nem szoktam megmondani, hogy Mirol a vezetéknevem. Ennek az az oka, hogy több alkalommal is jártam már úgy, hogy sötét varázslónak bélyegeztek, mert a családomban köztudottan több halálfaló is van, vagy pedig azt hitték rólam, hogy dúsgazdag vagyok, és le akartak lejmolni... mekkora tévedés ez, Merlinre.
- Henry Mirol - nyújtom felé én is  a karom, megrázva az övét.
Mármint nem vagyok teljesen őszintén, hiszen valójában Henry Abbott a nevem, de ezt senki élő ember nem tudja rólam a kvibli nővéremen, Kate-en kívül. És ez így is van jól.
- Gyakran jár ebbe a bárba? – kérdezi Frey, mire elgondolkodom egy pillanatra. Az igazat megvallva egyre gyakrabban fordulok meg itt... igen.
- Mondhatni... Hetente párszor beülök ide munka után, kicsit kiszellőztetni az idegrendszeremet - vallom be neki az igazat, ami őszintén szólva kicsit aggasztó. Talán kezdenem kéne azzal valamit, hogy heti négy-öt estémet azzal zárom, hogy bepiálok itt, vagy valamelyik másik bárban. A mugli kocsmákat azért kedvelem, mert itt nincs nagy esély rá, hogy belefutok valamelyik minisztériumi majomba, akivel aztán semmi kedvem nincs bájcsevegni, de mégis muszáj. Na de a lényeg az, hogy lehet, nem ártana lassan leállnom a piálásról... nem nevezném ugyan magam kifejezetten alkoholistának, de talán mégsem túl jó a helyzet...
- Na és maga, mi járatban? - kérdezek vissza, majd lehúzok még pár kortyot. Aztán hozzáteszem:
- Gondolom, nem arra tette fel az életét, hogy piás balekokat mentsen meg lepukkant lebujokban... - érdeklődök látszólag csak úgy mellékesen, de a valóság az, hogy a kapcsolatépítés olyan szinten rutinná vált az életemben, hogy nem szokásom, csak úgy cél nélkül beszélgetni bárkivel is. Frey Henricksen... első hallásra nem ismerős a Henricksen családnév, de ettől még lehet, hogy nagyon is megéri nekem jóban lenni ezzel az emberrel. Ez pedig hogy máshogy derülhetne ki, ha nem faggatom ki finoman, mi fán terem szerény személye.

Nem azt mondom, hogy tudnom kellett volna, ha egy ilyen helyre beszélek meg időpontot, akkor csak baj lehet belőle. Nem ilyet soha nem mondanék, mert éppenséggel jól is elsülhetett volna a dolog. A baj ott van, hogy én nem vagyok hozzászokva az ilyen viselkedéshez, és nem is tudom megvédeni magam puszta kézzel. A szavakkal történő hadakozásban sokkal jártasabb és eredményesebb is vagyok.
Társam a verekedésben viszont pont az ellentéte. Sokkal jobban helytáll egy ilyen eseménysorozatban. De az is lehet, hogy csak találékonyabb. Vagy akár lehet tapasztaltabb is, soha nem lehet tudni mi történik egy ilyen helyen. Annak azért örülök, hogy minden rendben van mind a kettőnkkel, azt a pár monoklit leszámítva.
- Óh, egy Mirol, üdvözlöm  – nyújtom a kezem a kézfogáshoz.  – Hallottam már a családjáról, bár a brit mágustársadalom nagyon messze áll tőlem. Úgy tűnik, magát mégis megelőzte a híre.
Szerencsére nincs rám írva, hogy nem idevalósi vagyok. Még akkor is, ha többségében kimaradtunk a múltban ennek az országnak az eseményeit, azt azért nem tudom tagadni, hogy nem követtük távolról nyomon a történéseket. A többiről pedig nem is beszélve, mikor akarva-akaratlanul mégis belekeveredtünk.
- Érdekes módja a tudat frissen tartásának és szellőztetésének.
Nem mintha el akarnám ítélni miatta, de szerintem egy kocsma nem éppen a legjobb hely erre a problémára. Ahogy azt már éveim során megtanultam, minden ember más, szóval továbbra sem gondolom, hogy ez rossz dolog lenne, csak egy úriember nem csinál ilyet.
- Én?   – zavarodom meg kérdése nyomán.  – Nekem találkozóm volt. Vagyis úgy gondolom lett volna csak, mert a megbeszélt időpont már bőven elmúlt.
Talán mégis az az érzésem lesz a helytálló, amelyik arról szól, hogy a kapcsolatom látta a verekedést, és mielőtt még bajba keveredne, inkább meglépett az infóval együtt. Ha szerencsém van, akkor nem megy messze és később visszajön, ha látja, hogy nem mentem el innen még. Persze, tudom, hogy ez talán csak hiú ábránd, de a remény hal meg utoljára.
- Nos, úgy gondolom, hogy ha valahol elkél még egy kis segítség, akkor ott igenis segíteni kell. Az, hogy az illető piás vagy egy lebujban van, az már más kérdés, de jól látja, valóban nem vagyok ilyen környezethez hozzászokva. De ahogy mondani szokás, mindig tanul valami újat az ember, és tanulni legjobban tapasztalás alapján lehet.
Nem csak és kizárólag, de az tény, hogy sok dolog van, amit másként nem is érdemes megtanulni. Egy pofonról például nem olvashatsz könyvben teljesen életszerűen, mert a fájdalmat nem érzed át közben. Gyorsan körbenézek azért, hátha meglátom a kapcsolatomat az egyik sötét sarokban, de miután nem találom meg, visszafordulok beszélgető partnerem felé.
- Mr. Mirol, maga tud valamit mondani nekem azokról az eseményekről, amikkel tele van a maguk szennylapja?
Ha belegondolok, hogy mi minden történt az otthonomtól pár lépésre, akkor úgy gondolom, hogy nem árt, ha egy kicsit utánajárok más forrásból is.
- Van esetleg valami ötlete a maguk minisztériumának arra tekintettel, hogy ki állhat a háttérben?
Remélem nem Andrew neve kerül elő már most azonnal. Ha mégis akkor legalább beigazolódik a gyanúm, ha pedig nem, akkor kénytelen leszek tovább kutatni.
 

BUNYÓ ::: ABBAN A TETVES ::: SZŐRÖS CITROMBAN :::

Nem lepődök meg nagyon, amikor kiderült, hogy új ismerősöm már hallotta a nevem. Akarom mondani, a Mirol medál halott gazdájának köszönhetően elbitorolt nevem, nem az igazit. Az aztán valóban meglepne, ha közölné velem, hogy tökéletesen tisztábna van vele, hogy valójában egy Abbottal áll szemben.
- Óh, egy Mirol, üdvözlöm. Hallottam már a családjáról, bár a brit mágustársadalom nagyon messze áll tőlem. Úgy tűnik, magát mégis megelőzte a híre - fogalmaz, mire büszke mosoly jelenik meg az arcomon. Kamu név és identitás ide vagy oda, büszke vagyok arra, hogy az évszázadokra visszavezethető, aranyvérű család leszármazottjaként élem az életem. Elég sok privilégium jár ehhez a névhez, amire meglehetősen rá is szolgáltam, azt hiszem. Legalábbis én így békéltem meg azzal, amit tettem. Az élet korábban elvett tőlem mindent, ami tényleg fontos volt... Gairát és a gyermekünket... hogy aztán egy bólintérnyit kárpótoljon a szívás-sorozatomért. A muglik ezt karmának hívják azt hiszem, én meg csak simán igazságszolgáltatásnak.
Elég szimpatikus arc ez a Frey, hogy nem néz le rögtön azért, mert öltönyös alkoholista vagyok. Ez tetszik. A végén még tényleg szerzek a személyében egy barátot? Erre a gondolatra könnyen elröhögném magam, de aztán visszafogom magam. Nem. Nekem nincsenek szükségem barátokra. Én csak egyvalamit akarok magam köré gyűjteni: alattvalókat. Hogy ezek hódolatból, vagy rettegésből teszik, amit akarok, az nekem édesmindegy. Csak szolgáljanak. Úgy, ahogy akarom, és akkor, amikor akarom.
- Én? Nekem találkozóm volt. Vagyis úgy gondolom lett volna csak, mert a megbeszélt időpont már bőven elmúlt - válaszolja aztán kissé zavartan a férfi a kérdésemre.
- Ó, igazán sajnálom, hogy miattam elmulasztotta. Még egy ok, hogy kárpótoljam a történtekért - mondom tettetett sajnálkozással, amit az évek során olyan tökéylre fejlesztettem, hogy aligha veheti észre rajtam, igazából távol állok a sajnálkozástól.
Nem igazán érdekel már régóta más emberek sorsa. Az empátia valahol ott veszett ki belőlem, amikor tehetetlenül néztem végig, ahogy a feleségem elvérez.
Jótevőm röviden elfilozofál arról, miért is fontos másoknak segíteni, függetlenül azok hátterétől és személyétől, mire sűrűn bólogatok, mintha magam is effajta irgalmas szamaritánus lennék. Mondanom sem kell, nem vagyok az.
- Nagyon igaza van! Az emberiség nagy tragédiája, hogy egyre közönyösebbek vagyunk egymás iránt... így ha nem is puszta kézzel, de más úton módon én is igyekszem segíteni a bajbajutottakon... jótékonykodással.
Ezzel egyébként nem is hazudok, mert felkapaszkodó aranyvérű ifjúként gyakran fordulok meg jótékonysági esteken és árveréseken, kapcsolatépítés céljából. Ilyenkor, ha nem is örömmel, mégis muszáj némi pénzt áldoznom másokra. Jobb híján úgy tekintek erre a pénzkiesésre, mint befektetésre, ami egyszer majd megtérül nekem, a felsőbb kör oszolopos tagjaként.
- Mr. Mirol, maga tud valamit mondani nekem azokról az eseményekről, amikkel tele van a maguk szennylapja? Van esetleg valami ötlete a maguk minisztériumának arra tekintettel, hogy ki állhat a háttérben? - vált aztán élesen témát Frey. Megköszörülöm a torkom, mielőtt felelnék.
- Ami azt illeti, elég közelről szerzem az információim e téren, igen. A Mágiaügyi Minisztérium Szeszélyügyi Főosztályán. Sajnos mindaz, amire kíváncsi, meglehetősen bizalmas információ, de minthogy az előbb gyakorlatilag megmentette az életemet... - tartok rövid szünetet, belekortyolva az italomba.
- Annyit elmondhatok, hogy egy ideje meleg nyomon jár az aurorparancsnokság... Tudomásunk szerint egy illegális, sötét szekta áll a háttérben.  - lepődök meg közben magam is azon, hogy megoldotta a nyelvem a "közös bunyó" és az azutáni stresszlevezetés.
- Maga hová valósi különben? Mennyire nyugtalanítják arra a varázstársadalmat ezek a khm... incidensek?

A találkozó talán nem jött össze, de szerintem nem megy kárba ez az este még így sem. Legalább elmondhatom magamról, hogy részt vettem egy kocsmai verekedésben még akkor is, ha az apám nem kifejezetten lesz büszke rám ezért.
- Ne sajnálja, majd megbeszélek az illetővel egy másik időpontot – próbálom megnyugtatni partnerem.
Ha pedig mégsem jön össze az a bizonyos találkozó, akkor megszerzem a kérdéses információkat máshonnan. Nem fogok kétségbeesni, mert a legrosszabb eset mindig fenn áll. Még akkor is, ha az némi veszéllyel is járhat. De arra most nem is akarok gondolni.
Egy picit szeretném terelni a témát, és inkább a segítség fontosságára hívom fel a figyelmet. Mert soha nem lehet tudni, hol jön jól plusz egy segítő kéz. Nem feltétlenül gondolok itt arra, hogy máskor is beállok egy kocsmai verekedésbe, de a segítségnek mindig jelentősége van. Most viszont jobban szeretnék rátérni arra a témára, ami úgy igazán érdekel. Talán Mr. Mirol tud valamit azokról a különös jelenségekről, amiből az egyik majdnem lerombolta az otthonom. Hallva szavait hamar rájövök, hogy a lehető legjobb emberhez fordulok segítségért.
- Nem szeretném, hogy bármilyen ipari titkot eláruljon nekem, de úgy gondolom, hogy többet tudhat, mint én – vágom közbe gyorsan szavaim, amíg szünetet tart.
Aztán figyelmesen hallgatom szavait. Sötét szekta állhat a háttérben? Talán olyan, mint néhány éve a halálfalók voltak? Mondjuk őket nem éppen szektának hívnám, de a lényegen nem változtatna.
- Értem – foglalom össze röviden a gondolataim. – Rengeteg kérdésem lenne még, de gondolom azokra a válaszok már valóban titkosak.
Pedig érdekelne, hogy sejtenek-e embereket, ismernek-e embereket, akik hozzájuk tartozna, miből gondolják, hogy szekta? Ezeket majd ki fogom deríteni később, szerintem hamarosan úgyis megmutatják magukat.
- Óh, én… Nos, ez egy kicsit bonyolult. Holy Islanden lakom, Lindisfarne-tól nem messze. Nem lepne meg ha nem tudna rólunk, meglehetősen elszigetelten élünk. Ez egy nagyon hosszú történet, de maradjunk annyiban, hogy a családom első képviselői még a dán vikingekkel együtt érkeztek.
Nem is tudom mit mondhatnék neki a második kérdésére. Beszéltem rokonokkal külföldről, és nem sokat tudnak ezekről az incidensekről. Illetve van néhány kirívó eset, de egyébként nem nagyon mutatkozik meg a Szeszély.
- Dániában és Svédországban élő rokonaimtól hallottam különleges eseményekről híreket, de elszigetelt esetekről van szó. Úgy tudom, hogy ők még nem foglalkoznak vele komolyabban.
Vagy legalábbis az én orromra nem kötötték. A külföldi rokonokkal továbbra is az apám tartja elsősorban a kapcsolatot.
- Gondolja, hogy ez a jelenség majd ki fog hatni a világra és máshol is legalább olyan mértékben fel fog bukkanni, mint itt?
Azért ez elég aggasztó. Jobb lenne így minél előbb véget vetni ennek az egésznek. Lehetséges, hogy most jött el az idő, amikor picit nyíltabbnak kéne lennem? Elvégre Mr. Mirol is megosztott velem olyan dolgokat, amiket talán nem lehetett volna.
- Bevallom, van egy sejtésem, hogy kinek lehet köze ehhez az egészhez, és pont azért szerveztem a találkozót is, hogy megbizonyosodjak róla. Vagy éppen megcáfoljam.
 

BUNYÓ ::: ABBAN A TETVES ::: SZŐRÖS CITROMBAN :::

Lehet nem kellett volna elkotyognom a szektás infót, de valamiért jól esett valaki olyannal beszélni erről, akit nem ismerek... Nem is tudom, olyan ez, mint a bárpultos misztériuma... az ismeretlennek mindig könnyebb megnyílni valahogy.
- Értem. Rengeteg kérdésem lenne még, de gondolom azokra a válaszok már valóban titkosak - mondta felettébb udvariasan Frey, mire hálásan bólogattam.
- Így van, köszönöm, hogy nem él vissza a helyzettel! Maga tényleg ízig-vérig úriember - hízelgek neki, de ezúttal teljesen őszintén teszem. Hamarosan fény derül arra is, miféle felmenőkkel rendelkezik ez a bizonyos úriember.
- Óh, én… Nos, ez egy kicsit bonyolult. Holy Islanden lakom, Lindisfarne-tól nem messze. Nem lepne meg ha nem tudna rólunk, meglehetősen elszigetelten élünk. Ez egy nagyon hosszú történet, de maradjunk annyiban, hogy a családom első képviselői még a dán vikingekkel együtt érkeztek - magyarázza.
- Hmm... ez nem semmi... maga legalább büszke lehet az őseire - pusmogom az orrom alatt némi irigységgel a hangomban. Nem tudom,mi van ma velem, rendkívül dekoncentrált vagyok, pedig ez nem jellemző rám... Talán maga Henricksen is furcsállhatja, miért tettem-e megjegyzést, hisz elvégre Mirol lennék vagy mi... a névvel járó státusz pedig jócskán megelőzi személyemet a legtöbb társaságban, így lehet, hogy még újdonsült cimborám is hallott rólunk, pedig ő nagyon messze lakik.
Csakhogy én most itt nem az ál-identitásomra céloztam, hanem a valódi származásomra... Az Abbottok mindig középszerű népség voltak, s ha valamit én mindig is rühelltem, az a középszerűség volt. Ezért is igyekeztem kitörni ebből a semmilyen háttérből, s a potyán bezsebelt Mirol medál a háború végén kapóra jött nekem... Azóta is ennek köszönhetek gyakorlatilag mindent. Az állásomat a minisztériumnál, és az ezzel járó fizetést, amiből lassan, de biztosan valódi vagyont kovácsolhatok magamnak. Persze addig még hosszú az út, míg valóban az aranyvérű ifjúk gondtalan életét élhetem, még rengetegszer meg kell birkóznom a szeszély viszontagságaival is... ami - mint Frey válaszából kiderül - kevéssé érintette északi varázslótársainkat.
- Nos, ezt megnyugvással hallom... ezek szerint a mágikus ragály nem terjed olyan gyorsan... - kortyolok egyet az italomból, majd Henricksen szavaival egyenes arányban kezdem egyre jobban mereszteni a szememet. - Gondolja, hogy ez a jelenség majd ki fog hatni a világra és máshol is legalább olyan mértékben fel fog bukkanni, mint itt? - teszi fel a kérdést, ami miatt régóta esz a fene minket a kollégáimmal.
- Őszintén szólva a szeszélyügyön úgy véljük, esélyes, hogy meg fog jelenni a szeszély mindenhol, ahol varázslók élnek. Pont azért, mert szerintünk egy irányított folyamatról van szó... ami mögött sötét varázslók állnak. Ha belegondolunk, maga Gellert Grindelwald és mozgalma is végigszántott az egész világon, s bizonyára ez történt volna Voldemorttal és a halálfalókkal, ha nem kapcsolja le őket időben Dumbledore és Potter, Merlinnek hála - emlékezem meg hősies küzdelmükről egy újabb korttyal. Kezdem érezni, ahogy az alkohol jótékonyan elzsibbasztja tagjaimat immáron a fejem búbjától a lábujjaimig... Nagyon élvezem ezt a beszélgetést, és bízom benne, hogy a továbbiakban sikerül még némi értékes információhoz hozzájutnom Freynek hála.
- Bevallom, van egy sejtésem, hogy kinek lehet köze ehhez az egészhez, és pont azért szerveztem a találkozót is, hogy megbizonyosodjak róla. Vagy éppen megcáfoljam.
Itt már képletesen szólva a földön hever az állam, és olyan messzire gurul, hogy alig lelem.
- Valóban? Ha esetleg bármiben segítségére lehetnék, hogy összejöjjön a találkozó, avagy hogy sikerüljön tovább haladnia a nyomozásban, csak szóljon, és intézkedem! Akár a minisztérium eszköztárát is kész vagyok bevetni, ha szeretné - ajánlom fel szolgálataimat új ismerősömnek, akit annál jobban kezdek megkedvelni, minél többet árul el magáról és a terveiről.

Azt hiszem, annak ellenére, hogy nagyon szimpatikus a velem szemben ülő fiatalember, nem kéne túl sok mindenbe beavatnom. Tudom, hogy nekem is lehet fontos információja, de azt is tudom, hogy amíg ő hivatkozhat a titoktartásra és a hisztéria elkerülésére, addig nekem kötelességem lenne beavatnom mindenbe. Még akkor is, ha ez egyelőre csak egy sejtés.
Megköszönöm a bókját, majd azért elhatározom, hogy finoman igyekszem kiszedni belőle mit tud egy bizonyos személyről. Egyelőre azonban maradjunk a témánál, ami pedig én lennék.
- Nos, úgy gondolom, mint minden családban van olyan, amire büszke lehetek, valóban. Másrészről viszont… hogy is mondjam?   – keresem a szavakat, hogy azért ne áruljam el nagyon magunkat és sok titkot ne áruljak el. – A hagyományok fontosak, de szerintem a haladás is. A családom évszázadok óta él elszigetelten ezen a helyen, és többször, főleg az utóbbi időben bizonyosodott be, hogy azért mert mi szeretnénk kimaradni az itteni politikából, az nem feltétlenül szeretne kihagyni minket.
Kerestek meg halálfalók, hogy az oldalukon harcoljunk a háborújukban. Ezt természetesen elutasítottuk, és köszönhetően védelmünknek nem is nagyon tudtak kárt tenni bennünk. Az a kis próbálkozás, ami történt, könnyen elhárítható volt. Viszont azzal, hogy mi ezen a szigeten élünk, elzárjuk magunkat az őshazánktól. Az ottani politikába nem nagyon van beleszólásunk. Persze kikérik a véleményünket, hiszen jelentős családként és támogatóként vagyunk jelen, de ettől még a napi eseményekben nem veszünk részt. Szerencsére ez mostanában már megváltozni látszik azzal, hogy családtagok kaptak fontos pozíciókat. Olyanok, akik bár eddigi életüket is ott töltötték így lényegében csak távoli rokonoknak mondhatóak, mégis a véleményünk fontos.
- Ebben igaza van. Sajnos úgy tűnik, hogy az innen induló sötét varázslók tervei messze túlmutatnak az ország határain  – gondolkodom el. – Ugyanakkor…
Egy pillanatra elgondolkodok. Ha valóban úgy gondolkodom, ahogy most teszem, akkor Andrew-ra nagyon is illik a sötét varázsló kifejezés. Most igazán örülök neki, hogy nem mondtam neki azonnal igent, mikor felkért, hogy legyek a tudós társaságának a tagja. Ki tudja mire használná fel a mágiatörténet tudásomat. Főleg, hogy az utóbbi időben behatóbban kezdtem el foglalkozni a rúnákkal.
- Nem, köszönöm a kedvességét, de jobb lesz, ha egyedül járok utána. Nem szeretném, hogy az illető esetleg megneszelje, hogy a nyomában vagyok. Sajnos, ha tényleg köze van az illetőnek az eseményekhez, akkor biztos vagyok benne, hogy van kéme a Minisztériumban is.
És ha már itt tartunk. Miért legyek benne biztos, hogy Mr. Mirol nem ez a kém? Persze, azért ahhoz nagyon jónak kellene lennie Andrew-nak, hogy egy ilyen véletlen találkozást összehozzon, de megtanultam már, hogy vele kapcsolatban semmi sem lehet véletlen, ami annak látszik.
- De megígérem, hogyha bármilyen formában szükségem lesz a segítségére, akkor keresni fogom.
Kicsit megemelem a poharam köszönetnyilvánításként, majd bele is kortyolok az italomba. Ezzel a korttyal azonban el is fogy.
- Még egy kört?
Érzem, hogy a duzzanat kezd apadni, ennél jobban most úgyse fogom tudni lelohasztani, majd otthon megoldom a helyzetet.
 

BUNYÓ ::: ABBAN A TETVES ::: SZŐRÖS CITROMBAN :::

- Nos, úgy gondolom, mint minden családban van olyan, amire büszke lehetek, valóban. Másrészről viszont… hogy is mondjam? A hagyományok fontosak, de szerintem a haladás is. A családom évszázadok óta él elszigetelten ezen a helyen, és többször, főleg az utóbbi időben bizonyosodott be, hogy azért mert mi szeretnénk kimaradni az itteni politikából, az nem feltétlenül szeretne kihagyni minket - magyarázza a családja berendezkedésének árnyoldalait Frey, amit félig-meddig meg tudok érteni persze, de inkább csak félig.
Nem bírok nem arra gondolni, hogy életem legboldogabb évei egyértelműen azok voltak, amikor teljes izolációban éltem, az Awá törzsnél. Ha nem történt volna meg az a bizonyos tragédia Gairával és a gyermekünkkel, nagy eséllyel sosem tértem volna vissza Caiporáról Londonba... Bárcsak máshogy alakult volna... nyomtam el magamban egy sóhajt immár ki tudja hányadszorra ezzel kapcsolatban... Hisz jól tudtam, mekkora hülyeség és felesleges olyasmin agyalni, amit nem lehet megváltoztatni. Mégsem bírtam leszokni erről a kesergésről. Az az időszak olyan számomra, mintha még egy másik élet lett volna... egy élet, amiben... tényleg boldog voltam. Azóta, hogy visszatértem, csak felszínes vágyaim és kielégüléseim voltak, senki és semmi nem mozgatta meg a lelkem igazán, és erős bennem a gyanú, hogy ez már soha nem fog megváltozni.
- Megértem... de azért sokszor az izoláció sem rossz... ha mást nem is, legalább biztonságot jelent. Pláne ezekben a szeszélyes időkben - teszem hozzá röviden, elmerengve, de ennél jobban nem fejtem ki a gondolatot.
- Ebben igaza van. Sajnos úgy tűnik, hogy az innen induló sötét varázslók tervei messze túlmutatnak az ország határain - ért egyet Henricksen. Hát ez a helyzet kétség kívül egyre aggasztóbb lesz, ha nem sikerül a gyökerénél kigyomlálni ezt a szektát. Az biztos. Nagyon reméltem, hogy Freynek nagyobb sikere lesz az ügyben a minisztériumnál... Én ugyanis nem tartozom azon politikusok közé, akik megpróbálják előadni, hogy minden rendben van. Sőt! Én nyíltan mertem hangoztatni az osztályunkon is, hogy az utóbbi időkben különösen impotens módon kezeltük ezt a dolgot, és ideje ezen változtatni.
- De megígérem, hogyha bármilyen formában szükségem lesz a segítségére, akkor keresni fogom - mondja Frey, mire hálásan bólintok.
- Nagyon köszönöm, bagoly útján bármikor megtalál! - hajtom le én is a poharam alján lévő - képletes mennyiségű italt. Henricksen ugyancsak kivégezte az övét, és udvariasan megkérdezi, hogy iszunk-e még egyet, de - bár kedvem lenne hozzá - sajgó tagjaimra való tekintettel mégis úgy döntök, ideje berekeszteni ezt a mai estét.
- Köszönöm, de azt hiszem, elég volt mára ebből a helyből... Legjobb lesz, ha hazamegyek, és összetákolom magam holnapra...  A legjobbakat magának és a családjának, Henricksen! - csóválom finoman a fejem, ezzel is jelezve, hogy mennyire nincs kedvem a holnapi naphoz. Talán most az egyszer be kéne játszani, hogy megbetegedtem, és nem tudok bemenni... Ki tudja, ha a monoklim nem lesz sokkal szebb reggelre, még az is lehet, hogy élek ezzel az ötlettel. Lassan állok fel, nehogy megszédüljek vélelen. Elbotorkálok a pultig, hogy ígéretemhez híven álljam a cechet, majd nincs más hátra, mint előre, s egy utolsó - Freynek intézett - búcsú intést követően kifordulok a kocsmából. A soha viszont nem látásra, "drága" Szőrös Citrom.