Roxfort RPG

Arany. Csak egy egyszerű nemesfém, és mégis mennyi szenvedély és bűn okozója. Világbirodalmak emelkedtek fel és hulltak a porba miatta, életerős férfiak lettek szánalmas, agyamosott megszállottjai, és vesztek oda érte. Az arannyal jobb vigyázni. Majdnem olyan veszélyes, mint a nők.
Rákönyöklök a Champagne Bar  fénylő pultjára, és halk koppanással teszem rá a pezsgős poharam, melyben még félig van a felfele igyekvő buborékoktól csillámló, aranyszín ital. Dolgozni vagyok itt ugyan, de ahogy a történelem során másokat is már, ügy az én gondolataimat is el-elcsábítja az… arany.
Most viszont megemberelem magam, nem vagyok én álmodozó  kisfiú. Elszakítom tekintetemet az italtól, és gondolataimat is a hozzá fűződő emlékektől.  Ahol arany van, ott törvényszerűleg bűn is, én pedig pontosan emiatt jöttem ide. A Royal Opera House-ban jó sok arany van, ugyebár.
Figyelem az elit tömeget, azon gondolkodom, melyik lehet az emberem. Bármelyik. Sokak egy közepes háztartás éves jövedelmét viselik magukon,és akkor az ékszereket még bele sem számítottam. Az ilyen szépen felcicomázott kezek sosem tiszták, kiindulva már csak a sajátomból is, hiszen az én öltözékemet is az aranyvérű família szponzorálta, méghozzá nem önszántukból. De így ránézésre nem mondanám meg, melyik gazdag, varázserejű pöcs szórakozik mugli dívácskák szereplés közbeni  elrablásával és megbecstelenítésével. És  néha a megfojtásukkal is. Majd az este folyamán kiderül. A terv az, hogy Jones vigyáz a főszereplő hölgyemény épségére, én pedig figyelem, mikor lendül akcióba az emberünk. Ezért gyűlölök csapatban dolgozni, mert persze hogy a társam lebzsel az öltözködő félpucér csini macák közt, míg nekem, tehetségem és kemény munkám jutalmául végig kell szenvednem négy felvonásnyi nyervogást. Ha előbb fel nem fedi magát a perverz. Bízom benne, hogy még a becsöngetés - úgy  értem, a kezdést jelző csengő - előtt ezt megteszi. Addig, hogy elegáns hacukát öltsek, drága pezsgőt igyak és egy nagymúltú, csicsás épületben töltsem az időt, még rendben van, de ha végig kell ülnöm az egész rohadt előadást, egyenesen Arnoldra fogom ráborítani az asztalt.
Úgy pásztázom a tömeget, mint a prédára leső sárkány. Csakhogy a lehetséges áldozat helyett tekintetem egy másik sárkányra lel.
Melanie Hopkirk, már megint. Mintha a pezsgőből kelt volna életre, amit az imént épp azért tettem le, mert őt idézte volna. És tessék, most itt van, újból jelentős méretű fedetlen bőrével, fanyar-édes arcvonásaival, tökéletes karmocskáival. Sok másik embert kell figyelmen hagynom, de szép alakja számomra szinte kivilágít a többi, szürke, jelentéktelen közül. Csak egy villanásra látom, aztán eltűnik a terem túlsó felében. De nincs az a pénz, hogy ezt ennyiben hagyjam.
Eredetileg hátulra szól a jegyem, egy olcsó helyre, ahonnan inkább a közönséget lehet jól látni, és nem magát az előadást. De majd mellőle forgolódom, megoldom én egy perc alatt. Saját belépőmet kezembe fogom, és követem, kicsivel lemaradva a nézőtér felé hömpölygö tömegben.
Mielőtt a jegyellenőrnek felmutatnám az ajtóban a papírfecnit, amin a helyem van, feltűnésmentesen megbűvölöm. A piros egyenruhás srác mélán bólint, egyébként ha nem variáltam volna át a számokat a papíron, talán akkor is átengedett volna. Szerintem a teljes éves fizetése nem ér annyit, mint a fél pár cipőm. De most nem érek rá vele ezt közölni.
Elbűvölő mosollyal foglalok helyet a vörös bársonyülésen, és lazán a karfára könyöklök. Várom, hogy a kisasszony hátra forduljon. Megdobban a szívem, mikor megteszi, és a lámpák fénye elhomályosul a szeme izzása mellett.
- Ez egy remek előadás lesz, nem igaz? - búgom úgy, mintha abba se hagytuk volna a beszélgetést, aztán ártatlanul hozzá teszem:
- Ez a ruha tartósabbnak tűnik. Szintén chanel? -érdeklődöm, s közben azon gondolkodom, hogy dolgom végeztével valahogy ettől a ruhadarabtól miképpen fogom megszabadítani.

Ahogy hátranéz, és találkozik a tekintetünk, komisz vigyor terül szét a képemen. Bár szeretem a klasszikus, hangszeres zenét, maga az opera nem a kedvencem. Inkább ide nekem egy mellbimbó csavarintást - és lám, itt is van a lehetőség, nagyjából egy karnyújtásnyira. Egész este haja hipnotikus hullámaiban fogok ringatózni, már persze amellett, hogy elkapom azt a kis szarházi sorozatgyilkost. Mellesleg. De az csak munka.
- Ilyen nincs… - mondja, és minden hang zene füleimnek, pedig a darab még el sem kezdődött. Nem, ez most az a morajló félhomály, az a titokzatos várakozás, az a furcsa, kimondatlan megegyezés, hogy most mindenkinek el kell hallgatni, és figyelni. Az ilyenbe a legjobb belepofázni.
- Nem. Ez Vera Wang. Egyedi darab és nem szeretném hogy baja essen - célozgat finoman, de ezzel fel is eleveníti az előző kellemes találkozásunk félpucér emlékét. Kicsit azóta is sajnálom, hogy ilyen jók a reflexei.
- Ez csak úgy volna biztos, ha nem lenne rajtad - vágom rá ártatlan javaslatnak álcázva a nagyon is nyilvánvaló célzást, sőt követelést. Áthajolva a sorok között rákönyöklök a mellette lévő, üres szék támlájára, mert a kihaló fényekben még utoljára megcsodálom szeme csillogását. Jobban mondva lángolását. Ott az a semmihez se fogható tűz, amit nem olt ki a körülöttünk egyre erősödő sötétség sem.
Jön vissza Monstro, a függöny pedig mindjárt szétrebben , de nekem eszem ágában sincs azonnal visszahúzódni. Ugyanúgy tehénkedem előrenyújtózva, karom lazán Melanie mellé lógatva.
- Sebastian, micsoda véletlen - jegyzem meg zavartalanul, derűsen ráköszönve, s lezseren intek felé. - Milyen irigylésre méltó társaságod van! A kedves nejed merre jár? Tán nem kedveli az operát? Vagy… esetleg nem hallja? - érdeklődöm rendkívül modorosan, majd a válasz alatt - ha kapok, ráérősen lassú mozdulatokkal visszadőlök hátra a saját ülésemre.
Csak egy pillanatnyi a sötét és a csend, aztán úgy szalad szét, ahogy a függöny is. Tiszteletben tartom ezt a néhány másodpercet, ez valami mugli módra elkövetett mágia, ahogy megpróbálnak elvarázsolni egy másik világba, egy másik életbe, egy másik történetbe. De engem ugyan nem, én már más bűbáj hatása alatt állok. Úgy lendülök újra előre, mintha rugóval lökne a saját székem, hirtelen, és nem bánom, ha esetleg a frászt hozom ezzel az előttem ülőkre. Sőt.
- Hiába nincs varázserejük, énekelni azt tudnak, mi? - álcázom suttogásnak a tereferélést, és szemtelenül a képükbe vigyorgok. Ma nem fognak itt turbékolni az utálkozó galambocskák, az biztos. Persze, visszavonulok, miután kapok valamiféle választ, s egy pár percig úgy teszek, mintha jólnevelt lennék. Legalább dolgozok egy kicsit. Jobb híján persze csak körbetekintgetek egy mini malícia mutató zsebtükörrel, amit zsebórának álcázva tartok magamnál. Végigszánt a tömegen, de még konkrét árnyakat sem mutat, elvétve csak valami foszlányszerűséget. Az avatatlan szemnek olyan, mintha csak bunkó volnék, és máris az órámat lesném. Normál esetben úgy is lenne, de most itt van miss Hopkirk…
Már nem számítanak rá, hát újra előre lendülök.
- Jut eszembe, szóltak a Figaro házasságából, hogy ez most nem az a darab, de a ruhát kérik majd vissza - hadarom el míg ők tőúljutnak az újabb hirtelen megzavaráson, aztán angyali ártatlan képpel dőlök újra hátra, lassan, kelletlen derűvel, nem múlasztva el elkapni Melanie tekintetében a fényt, ha hátranéz.

Elmosolyodom a szóra, hogy drágám. Ó, de még mennyire. Ha nem tudnám a valóságot, azt gondolnám, Melanie valóban csak a pénzéért tölti az idejét ezzel az alakkal, de ennél a kép jóval árnyaltabb. Szánalmas Monstrótól is, hogy belenyugszik ebbe az egészbe, hogy készen kapja a nőt - egy ilyen nőt! Olyan ez, mintha valaki más lőné le a vadásznak a szarvast, vagy ha a halász a boltban venné meg a halat. Az élvezet veszik ki belőle.
Én szeretem a kihívásokat. Persze, nem vetem meg a jó dolgokat, ha az ölembe hullnak… De mennyivel jobb, ha olyan valaki hullik az ölembe, akit meghódítottam? Minél nehezebb, annál jobb. Kicsit magam is ráteszek egy lapáttal. Olyan ez, mint mikor az ember hátrál egy nagy ugrás előtt. Messziről jó lendületet venni.
- Roppant viccesnek tartod magad, mi? Hát közlöm nem vagy az! Ha nem tudsz viselkedni arra van az ajtó!
- Sajnos nem látom, hol. Megmutatod? - kérdezem halkan súgva, ártatlanul, és álmomban nem gondolnám, de ő ezek után tényleg felpattan a helyéről. Persze, nem azért, hogy engem odanavigáljon a kijárathoz, hanem minden jel szerint elviharzani. Álcázza néhány átlátszó szóval a szándékot, de engem ugyan nem csap be.
- Csak mosdóba megyek ki bepúderezni az orrom, és kitalálok magam is, köszönöm… - Nem vagyok egy bamba, elkényeztetett Monstro, hogy én is elhiggyem, de arra kíváncsi vagyok, merre veszi az irányt. És hát azt gondoltam, én leszek az, aki idő előtt elhagyja a nézőteret. Nem is hagyom, hogy ebben lekőrözzön, legalábbis nem sokkal. A bamba kísérője olyan nemtörődöm módra fordul vissza a kivillanó dekoltázsok felé, hogy az se tűnne fel neki, ha magammal vinném a székét is, miközben az elrendezett menyasszonya után sietek.
De a berendezést inkább nem bántom. Most egy hang nélkül lendülök át nemes egyszerűséggel az ülésem támlája felett, azon fél kézzel megtámaszkodva. Itt úgyis csak két sor van, a többi gazdag pojáca meg vagy észre se vesz, vagy gondol, amit akar.
Végigcirógat a bársonyfüggöny, aztán ahogy összezárul mögöttem, azzal szinte el is vág az iménti darabtól, a félhomálytól, bosszantó gardedámoktól. Csak a folyosó van, világosság és Melanie alakja nem sokkal előttem. Már veszem a levegőt, hogy utána szóljak, és megállítsam. A mosolyom már az ő bosszús tekintete elleni pajzs volna. Csakhogy nem én érek oda hozzá előbb.
Jones jön szembe vele a folyosón. Az még hagyján volna, szerintem elmennének egymás mellett, hiszen nem olyan kicsi a minisztérium, hogy mindenki ismerjen mindenkit arcról. Meg se mondaná talán, hogy a férfi, akivel mindjárt összefut, varázsló. Csakhogy a kezében van a kivont pálca. És ha ez nem lenne elég, a ködös tekintete azt is elárulja, hogy nem kifejezetten van eszénél. Engem azért persze felismer.
- Vigyázz! - harsan végig hangom a folyosón, és futás közben küldök útjára egy hátráltató ártást. Jones is ellő valamit, ami Melanie füle mellett suhan el, majd beleveszik mögöttünk a folyosóba, így nem tudjuk meg, mi is volt. A következő átka talán a nőt célozná, de én gyorsabb vagyok, pont utolérem, és még időben berántom magunkat a mellékajtón, ami mellé épp odaér. Az ajtólap nagyot dörren mögöttünk, majd szintén némán, és villámgyorsan egy lezáró bűbájjal rögzítem. Kiállhatnék éppen Jones ellen, de idő lenne. És aki utánam küldte, az pontosan azt akart nyerni - időt. Hiszen a főszereplő cigánylány még a világot jelentő deszkákon zengeti félig fedetlen mellét. Nem rudja még, de most nem csak világot, az életet is jelenti neki a rivaldafény.
- Velem jössz. Van nálad pálca? - hadarom lényegre törően, még mindig a karját fogva. Nincs az a pénz, hogy elengedném, ha kell, magam után húzom, ha nem kell, akkor csak fogom, nehogy lemaradjon. Hátra biztos nem hagyom, Jones őt is célpontjául veheti. Nekem viszont most dolgom van a színfalak mögött.
- Gyere, később megmagyarázom - kérlelem még egy kicsit enyhültebben, s engedem, hogy láthassa az arcomon, a dolog fontos. Már gálánsan a kezét fogom, mintha táncra hívnám, pedig valami extrémebbről van szó. Az ajtó nagyot dörren mögöttünk, de ravaszabb átokkal zártam le annál, hogy csak úgy, egy csóró alohomórával kinyissa. Mivel be kellett vésnem az eszembe az egész rohadt Opera alaprajzát az akció miatt, tudom, hogy ez a folyosó hamar egy művészbejáróhoz fut, onnan pedig pillanatok alatt Carmen közelébe kerülhetünk. Aki ezúttal lehet, hogy nem a negyedik felvonásban, és nem egy késtől leli majd a végét. És nem csak színészkedésből...

Na, ugye hogy megérte eljönni az Operába. Azt hittem, csak könnyűvérű, bohéméltű színésznőcskék alsóneműjéhez lesz ma szerencsém, némi túl komoly áriázás közepette, de annál sokkal jobb dolog történt.
- Öööö… igen. Van. - válaszolja röviden, tömören, és először nem értem, miért ez a tőle szokatlan nyökögés. Persze, a rémület részét megértem, Jones igazából elég ügyesen céloz, még szerencse, hogy Melanie jókor húzódott jófelé. Nem árt megjegyeznem, hogy a reflexei és a túlélési ösztöne is rendben működnek. Hasznos ez, főleg manapság.
Repül a kesztyű, én türelmetlenül dobolok a lábammal, de a finom anyag hullámzása a levegőben elbűvöl kissé. De bedobnám én is most a kesztyűt… meg minden mást is. És még csak ez után jön a java. Ahogy nagy mozdulatokkal, hevesen kutakodni kezd a fehér estélyi rejtekében, attól aztán tényleg elfelejtem egy pillanatra, hogy itt most élet múlik a munkafegyelmemen. Ha valaha valaki miatt kirúgnak, azt szeretném, ha ez a nő lenne.
- Szerintem azt is dobd le, mint a kesztyűt. Sietünk - teszem hozzá mentségül, elhadarva a szemtelenséget, amire amúgy szintén nincs időnk, de muszáj valamit mondanom, ami kizökkent, és az se baj, ha én is hangosan hallom, hogy nem érünk rá erre.
- Nincs karácsony, remélem élvezted, mert a műsornak vége.
- Azt hittem, ez csak a műsorajánló - válaszolom vigyorogva, aztán elkapom a kezét, ami immár fedetlen, de saját tökéletes bőre tapintása még sokkal finomabb és jólesőbb, mint bármilyen puccos selyemkesztyűé. Nemcsak hogy érzem felpezsdülni a vérem, de valósággal olyan, mint egy extra elem, ami felpörget. Átszeljük a folyosókat, és egy oldalsóbb művészbejárón átlépjük a határt színdarab és nézőtér között.
- Legyen a pálcád a kezed ügyében, de ne feltűnően, és ne használd, ha nem muszáj, rohadtul nem akarok egy egész nézőteret amneziálni, rohadt sok papírmunka - figyelmeztetem. Én a magam pálcáját az ingujjamba rejtem futás közben.
Carmen dala távolról, visszhangosan szól, nemcsak a színpad felől, de az itt található öltözők, irodák, várók falára aggatott kis rádiókból is. “A szerelem vad madár” - hát igen. Repülünk mi ketten is, és hála az égnek, hogy itt aztán minden előfordul, a sürgés-forgás növekedésével egyre több szaladgáló, jelmezes ember szeli keresztül az utunkat. A kutyának se tűnik fel, hogy varázspálca van miss Hopkirknél. Sőt meg merem kockáztatni, hogy láttak már ilyet a ma este folyamán, de ebben a jelmezes, izzadságszagú, káoszos izében, ami a backstage, ez nem is nagy szám. Valaki egy baltával ballag el velünk szembe, teljes lelki nyugalommal. Csak én tudom, hogy mégiscsak a mi kis varázsvesszőnk veszélyesebb.
Emberek tömegén kell átvágnunk magunkat, méghozzá gyorsan. Félrelökök az útból egy szakadt ruhás kiscsajt, valami utcagyereket játszhat amúgy. Estében megpróbál Melanie-ban megkapaszkodni, de most az egyszer megmentem a ruháját, perdítek rajta egyet, amolyan igazán táncosat. Talán a zene teszi, újra rátéved a tekintetem, és a félmosolyból majdnem félvigyor lesz. Lendül a ruha, lendül a csodálatos hajkorona, a másik szabad kéz. A fellökött lányka meg pofára esik, és sűrűn szidja az anyánkat, szép aláfestést kölcsönözve a rádiókból szóló, recsegős dallamoknak.
- Vigyázzunk arra a szép ruhára - dörmögöm, de már szaladunk is tovább. Egy idősebb pasas, valami korrdinátor féle megpróbálja utunkat állni, és megkérdezni, hogy mi a fenét művelünk, de elegánsan kikerüljük. Pontosabban szólva Melanie az egyik oldalról, én a másikról, magasra tartva hölgyem kezét, mintha Bújj, bújj!-t játszanánk a döbbent ürgével.
Lassan kiérünk a fülledt, zsúfolt színészvárók közül. Egy lépcső vezet felfelé, annak tetején rohadtnagy tábla, mely a hangoskodást tiltja. Lábbal rúgom be, és döbbenten ücsörgő, maskarás énekeseket, meg két fekete ruhás, szintén kigúvadó szemű staff-tagot látunk. Mindenki felháborodottan pisszeg, de engem ugyan nem hatnak meg. Legfeljebb hajlandó vagyok halkabban dörmögve informálódni.
- Hol van Carmen? - kérdezem az egyiktől köszönés helyett, az meg meg se bír mukkanni, csak széttárt kezekkel jelzi, hogy mégis hol lenne, majd a színpadra mutat. Ott nyivákol vállkilógatós rongyokban, épen és egészségesen, egy rakat pasas között illegve. Nagyot szusszanok, de tudom, hogy még nem nyugodhatok meg. Pillanatokon belül vége az első felvonásnak, az emberünk nyilván itt van valahol abban a hitben, hogy az aurort meg a társát elintézte. Pedig valami nem stimmel, egyre nyilvánvalóbb.
- Szarok a fények - jelentem ki a másik fekete ruhás pasasnak címezve a mondandóm. Az is kuka, hápogva még le van akadva azon, hogy mit keresünk itt. Pedig tényleg, feltűnő, a reflektorok össze vissza mozognak, Carmen helyett valami dagadt katona faszit mutatnak, aztán meg a díszlet falat. Sejtésem beigazolódik, a fejünk felett mocorog valaki, és nagyjából véletlenszerűen macerálja a lámpákat. Az egyik konkrétan Melanie képébe küldi a fénysugarat, a ruhája olyan lesz, mint egy formatervezett diszkógömb. De a fénypászta gyorsan tovább áll.
Lebuktunk. Szaladó lépteket hallok a fejünk felett, kicsit belezavarva a melódiákba.
- Maradj itt! - kérem sebtében, és kettesével nekieredek a vasrács lépcsőnek, ami meredeken felfelé visz, vagy ezernyi fordulóval, hogy ha nem lenne jobb dolgom, elhánynám magam a szédüléstől.
Míg én fönt rohangászom, alant a két színpadőr hangjára talál. Folytottan, nehogy behallatszon, elkezdi hadarni:
- Megtudhatnám, mit keresnek itt? És mi a fenét csinál a kísérője? - kérdezi az egyik. A másik rákontrázik.
- Hölgyem, azonnal el kell hagyniuk a színpadot, itt jogtalanul tartózkodni bűncselekmény - morog szintén félig suttogva bosszúsan a másik, és elkapja Melanie kezét. Én most nem tudok segíteni neki, hamarosan fontosabb elfoglaltságom akad...

Nem szeretek társsal dolgozni. Lám, Jones az ékes példája az összes oknak, amiért ez így van. Elbénázta a feladatát. Hagyta, hogy megbűvöljék és ellenem fordítsák. És basszus, de szerencsétlen, hogy egy fegyvertelen, tőle két méterre álló nőt nem bír eltalálni… Úgyhogy társsal nem dolgozom szívesen. De egy kísérőt nem vetek meg, főleg, ha az olyan csinos és karakteres, mint miss Hopkirk. Talán ezért van a bűvészeknek is női segédjük, és nem egy másik bűvésztársuk.
- Meglepő, tudom, de képzeld ismerem a varázsjogot… - súgja felháborodva, én pedig egy helyeslő félmosollyal bólintok. Igen. Az összes idióta, bürokratikus vacak alján ott van valamelyik Hopkirknek a neve. De ez most más. Ez most terep. Rohadt nehéz dolog, mikor a fehér papír és fekete betűk egyszerűsége színes, térbeli káosszá bonyolódik. Közben pedig az írás köt. Nem mintha nem hágtam volna már át párszor az előírásokat, mert idpnként ritkanagy hülyeség foglaltatik bennük. De ez most nem olyan.
Mintha végigtáncolnánk a darab első felvonását. Kísér a zene, ahogy rohanunk. Látom ám a szemem sarkából, mikor kineveti a bamba faszit, akit kétoldalról kikerültünk. Elbűvölő, még nevetni se tudok, csak somolygok magamban, futás közben, s egészen megrészegít, hogy az adrenalinfüggőség bizony fertőző lehet. És milyen jól áll neki! A kipirult arc, a tégra nyílt pupillák, amelyek mélyén most valóságos tűzvihar tombol. Bár lenne időm többet gyönyörködni benne, de a kötelesség csak beárnyékolja ezt az idillinek nem kifejezetten mondható képet.
Már túl vagyunk a színpad mögötti informálódáson. A lépcső hideg fokán megtettem már az első lépést felfelé, mikor magam mögül meghallom azt az elhaló hangot…
- De… - Pontosan hozzáillő válasz, de nincs most időm megállni, és lebeszélni erről az ellenkezésről.
Úgy rohanok felfelé, mint a macska. Fürgén, csendben, puhán ruganyos léptekkel. Az építmény még így is halkan meg-megnyikordul, nem arra találták ki, hogy előadás alatt rohangásszanak rajta. De igyekszem a lehető legcsendesebben haladni, és nem csak a darab miatt.
Tudom, hogy valaki várni fog odafenn, de a világítás már nem mozdul, a fények kimerevedtek, így biztos, hogy az emberem elhagyta az irányítópultot. Pedig milyen tökéletes rejtekhely, ott aztán senki se fordul meg, senki se néz arra, viszont ő mindent lát, ami a színpadon történik. Zseniális - csak az az egy bajom van vele, hogy nekem kell szétcsapni közte.
Az utolsó forduba már előre szegezett pálcával kanyarodom, és néma stuporral fogadom a másikat. Közben elugrok az ő zöld színű ártása elől. A mocsok, mikor látja, hogy nem talált, menekülőre fogja. A színpad felett kötelek, huzalok, lógó díszletkellékek és kisebb, nagyobb, óriási világító berendezések, meg keskeny vasrács-utak húzódnak keresztbe-kasul. A gyilkos, hogy  nehezítse az utamat, lerobbant a helyéből egy reflektort, ami így elém zuhan a vaspallóra. Jó, hogy nem tépi le az építményt, így egy jókora, elegáns ugrással lendülök át felette, s szinte fékezés nélkül rohanok tovább. Vörös és zöld fények villognak közöttünk, ebből lent mondjuk nem sokat látnak, legfeljebb a színfalak mögött várakozó énekesek és egyéb dolgozók vehetik észre, ha felnéznek. Na de az iménti dördülést, azt tuti mindenki hallotta. Igyekszem hát utolérni a tagot, mielőtt még nagyobb felfordulást okoz, de az kis termetű, és elég jól kiismeri itt magát. Nem először jár már a színpad felett, nyilván. Berohan egy jókora, ezüstszínre festett hold alakú tábla mögé, én meg utána. A körfolyosón ide-oda futkosunk, átkokat dobálva, át-átugorva a leszakadt relfektort.
Kergetőzésünknek parodikus felhangot ad a talpunk alatt szóló énekszó, és a zenekar vidám dallamai. Pedig nem tart már sokáig. Carmen elhallgat, már csak a hangszerek játéka hallatszik, feszes ritmusban, idegőrlőn. A színésznőre csak egy pillantást van időm vetni, egy katonának öltözött fazon most cipeli ki a színről. A célszemély is ekkor ellenőrzi, hol van. Tébolyodott vadászkedv ül az arcán. Megpróbálom letörölni egy sóbákvány átokkal, de kivédi a rohadék egy pajzzsal. A fickó a tekintetével próbál megölni, ha már a pálcával nem tud célozni, de nem hagyom magam. Van viszont valami, ami egyszerre eltereli a figyelmét - és nem csak az övét.
- Picsába - hördülök fel, csodás nagyzenekari kísérettel.
Melanie. Mit keres itt? Hogy kerül mögém? Rácsodálkozom, és ez hiba. Nagy hiba. Persze, azt mindig is sejtettem, hogy egy szép nő lesz majd halálom okozója, de hogy épp most, épp ma? A fickó kihasználja a meglepetésem, és megpróbál hátba lőni először engem, aztán a nőt is becélozza, pedig neki nem nagyon van helye hova ugrani, hiszen ott van mögötte a reflektor szilánkos romja, amin jó ég tudja, hogyan mászott át. Én egy pillanatot késlekedek, még azon dühöngök, minek jött utánam egyébként is. Nők… Mindig ott van az a de. Tán most is hozzáteszi, mikor a fickó megpróbál megölni.

De. Mert ellenkezni milyen szórakoztató.
- Protego! -harsan a hangja. Leesik, hogy most éppen engem véd, de nem ijedek meg. Lelkesen vigyorodom el, kicsit még felhős a gesztus a dühtől, hogy egyáltalán utánam jött. De az tetszik, hogy bátor. Hogy rátermett. Nem csak egy buta maca puccos ruhában.
- Most...! - kiáltja, s én kivételesen szót fogadok, még élvezem is. Perdülök, még épp látom a lámpa törött üvegének cserepeit, ahogy villogva zuhannak alá. A disznó fölfelé pislog rájuk, ami önmagában is hiba, de nem várom meg, hogy a szemébe kapjon egy szilánkot. Oldalba küldöm egy stuporral, olyan vehemenciával, hogy a pasas kiszánkázik a fal tövébe, s utána nem mozdul. 
A zene elhallgat, a közönség tapsolni kezd. A függöny, valamivel a talpunk alatti sínen megindul, hogy elzárja a színteret a nézők elől. A hátam mögött hallom, hogy történik még valami. Nem kell hátranéznem, hogy tudjam, mi történik. A vörös fény amott ugyanúgy villan, mint az én átkom, jó szinkronban azzal. Szinte hallom a pálca suhanó hangját a levegőben. Aztán puffanás követi. Csak ellenőrzésképp pillantok oda, és elégedett bólintással nyugtázom, hogy Jones még a lépcsőforduló tetején sem jutott túl, ott esett össze.
Azt hittem először, hogy felképel. Most még lábujjhegyre se kéne állnia a csinos magassarkújában. Talán pont ezért választott ilyen viseletet? Kényelmesebb a pofonokat osztani, ha a célpont szemmagasságban van. Nagyot fúj, szinte várom, hogy füst legyen. Hogy rámborítsa a dühét, a hisztijét, mindent. De…
Ez a nő csupa de. Mert nem az történik, amire gondoltam. Karjai hirtelen fonódnak körém, erősen, kapaszkodón.
- Te ostoba, vakmerő, idióta babapopsiarcú pingvin!
Halkan kuncogok a bosszankodásán, és visszaölelem, kivételesen megemberelve magam, és csak a taktikailag jelentéktelen területeket érintve. Úgy fonja körém karjait, hogy képtelenség nem sziklaszilárd, megnyugtató kapaszkodónak lennem. Szinte elvész a karjaim közt. A függöny épp összezárul alattunk, a kocsik a függönysínen egymásnak ütköznek, berezgetik a színpad egész tetejét. Furcsa ropogás társul hozzá, de először nem veszek róla tudomást, hiszen van más, fontosabb.
Tenyerem alatt, még a hátán is érezni vélem a szíve heves dobogását. Csupa élet, csupa tűz. Gyöngyökbe és hófehér selyembe csomagolva. Ismét megrohan az érzés, hogy nem átlagos csajt tartok kezeim között, mint általában. És mennyivel gazdagabb, összetettebb érzés is ez, mint általában. Nagy, elégedett sóhajjal szívom be a haja illatát.
- Mindig ilyen egy átlagos napod? Komolyan, így szoktál operába járni, cseszd meg?!
- Mindig ilyen egy átlagos munkanapom, mikor dolgozom - vágok vissza vállrándítva, játékosan beledörmögve a fülébe. Megint az a recsegés, vagy inkább ütemtelen, aggasztó ropogás hallatszik, most hangosabban. Bosszúsan, szinte kelletlenül nézek fel a csodás jelenetből, amit kettősünk alkot, hogy mégiscsak utána nézzek, mi ez.
A reflektor, ami szilánkesőt zúdított a gyilkosra, szép lassan elvált a mennyezettől. Jó nagy, ember nagyságú szerkezet, még vörösen izzik torkában az izzószál, néha vetve egy-egy elektromos szikrát. Le fog zuhanni. Akkora, hogy simán le fogja zúzni a keskeny vasrács pallót, amin állunk, főleg, hogy egy másik kisebb már korábban meggyengítette. Talán ha nem tartanám Melanie-t megnyugtatólag a kezeim között, menekülőre fognám, vagy sűrű káromkodások közé ékelnék egy varázsszót, ami megmenti a helyzetet. De most nyugalmat és ráérősséget merítek a jelenlétéből.
- El ne engedj - suttogom kedvesen, szenvedélyesen a fülébe, és csak egy aprót mozdulok, csak egyik karom nyújtom ki. Nincs is már másra idő. Épp csak megkapaszkodom a korábban látott, félhold alakú tábla alkar vastag tartókötelében, mikor egy utolsó, minden eddiginél hangosabb reccsenés zeng fel, aztán a lámpatest a tartókarral együtt elválik a helyéből, és lezuhan.
Óriási robaj, fémzengés, és eltűnik a lábunk alól a talaj. Egyiki kezem a kötelet szorítja, másik pedig a törékeny, kecses testet. Jó ritmussal ahogy eltűnik a korlát, áthúzom magunkat az ezüst festésű tábla tetejére. Nem is kerül sok energiába a mutatvány, gondolom ez a kellék egyébként is valami ilyesmi célt szolgál itt. Tán a színészeken tartókötél is van, mikor átszállnak rá, de sebaj. Mi kapaszkodhatunk egymásba.
 Rezignáltan pillantok a néhai közlekedő felé, amely nyekeregve ereszkedik lejjebb egy darabig, féloldalasan lógva, aztán megakad a megannyi kötél, drót és szerelék között, így rejtve marad legalább a közönség elől. Jones a lépcsőnél még biztonságban, a gyilkos a másik oldalt, a fal mellett felakadt a szerkezet maradványain. A két reflektor zuhan csak alá, gyors egymás utánban beledörrenve a világot jelentő deszkákba, szerencsére a függöny mögött. Egykedvűen nézek le rájuk, szétfröccsent szilánkjaikra és fémdarabjaikra. Mi nem jártunk így, úgyhogy nem is foglalkozom velük tovább. Felettünk szikrázik még a tartókar csonkján néhány tépett, elektromos kábel.
Amivel nem számoltam, hogy alkalmi ülőkénk a többletsúly hatására lustán, biztonságosan, de ereszkedni kezd. Méghozzá sajnálatos módon a függöny elé, így pedig nagyjából olyan kétezer mugli szempár elé is. Nincs ellenemre a hírnév, de nem ilyet szeretnék magamnak.
- De tényleg. El ne engedj - súgom vidáman ismét Melanie fülébe, nem múlasztva el gyönyörködni az arcában, amit ehhez az előbbi történésekhez vág. Aztán szabaddá teszem a derekát, mert ez még mindig jobb ötletnek tűnik, mint a tartókötelet engedni el. Nonverbális kiábrándító bűbájt bűvölök, először saját fejem búbjára, aztán az övére is. Végigfut rajtunk a hideg, hűvös érzés, aztán közvetlen utána forróság követi. A színpadot szemből világító lámpák fénykörébe ereszkedünk, azok hőjét érezhetjük arcunkon. De épp azelőtt tűnünk el, hogy lesüllyednék a nézők elé. A fények a képünkbe vakítanak, különösen a korábbi, fenti félhomály után. Csibészesen hunyurgok hát a nőre, akinek ismét a derekát fogom, a pálcát ügyesen eltartva tőle.
- Ha ismered a varázsjogot, tudhatnád, hogy egy bevetésen lévő auror kérése mindig parancs - dünnyögöm a nyakába félig nevetve. Csak kicsit késve tűnik fel, hogy a kiábrándító bűbájjal nem oldottam meg egészen a problémánkat. Ugyanis mögöttünk a vörös bársonyfüggönyre tökéletesen láthatóan vetül kettőnk árnyéka, amint ücsörgünk a félhold ívjén. Saját, erős és férfias alakja, meg mellette az ő estélyi ruhás, vékony derekú, kontyos sziluettje is, ahogy egymásba fogódzunk, meg a tartókötélbe. Az orrunk pedig ilyen közelről szinte összeér.
Nem mozdulok, nem merek, ez a kép igazán kedvemre való. Csak vidáman somolygok rá, és egy jelentőségteljes oldalpillantással neki is jelzek, pillantson arra. És ha nem húzódik el, finoman, lassú csókkal  hidalom át a köztünk lévő maradék, apró távolságot. Ezt a nézőtér is látja, s most aztán kuncogva gondolkodom, vajon a felvonás végének általában, avagy a meglepetésdekorációnknak is szól-e a taps.

- Akkor nem akarok többet a közeledbe lenni… - Színpadiasan a szívemhez kapok, jól eltúlozva, hogy biztosan hamisnak tűnjön a gesztus. “Ó, inkább talált volna szíven az ipse egyik átka”, üzeni az arcom, és közben nevet a szemem hozzá, mert már előre tudom a csattanót.
-… amikor dolgozol - teszi hozzá nagy kegyesen, s a szív, mely az imént eljátszotta halálát, most mélységes élvezetten dobban egy hatalmast.
- Muszáj leszünk a szabadnapomon találkozni hát - folytatom a szoros diskurzust, fülből fülbe, hajszálak közt. Hiába szakad le talpunk alól a talaj, hiába kavarodik össze kicsit a világ, én nem veszítem el az érintése emlékét az arcomról. Már ezért érdemes volt megborotválkozni, hogy puha ujjait érezzem, ahogy akadálytalanul és közvetlenül simítanak végig. Furcsa világba kerülünk át, ahogy megindul velünk lefelé a színházi díszlet; vakító fény, vörös bársony, mélység és magasság, hideg és meleg egyszerre.
- Valóban? És mégis… mi is lenne az?
- Mi volt? Hmm… - dünnyögöm mély, morgósan bársonyos hangon, megint eljátszva az értetlen ártatlant, pedig mindjárt kibököm.
- Például, hogy maradj ott lenn, a biztonságos távolságban. Ám Neked muszáj dacolni, nem igaz? - teszem fel a költői kérdést úgy, mintha egy hisztis gyermekhez beszélnék, akit azért is csak imádni lehet, ha nem fogad szót.
- De… - jegyzem meg, igyekezvén szándékosan eltalálni azt a hangsúlyt, ahogy ő mondta nem sokkal ezelőtt. Közben meg is válaszolom a megválaszolni felesleges kérdést vele, és azzal vége.
- Még be se mutatkoztam... Melanie Hopkikrk!
Széles a mosolyom, csukott szájjal, visszafogottan nevetek fel, és válaszolok, míg még szabadok ajkaim.
- Nott. Edward Nott - mondom, aztán visszacsókolom. Hisz bemutatkozáskor kezet fogni bárki tud, de az unalmas formalitások nem nekünk valók. Olyan ez, mint kinyitni egy ajtót, átlépni valami küszöb vagy jelentőségteljes határ felett.
- Hogy tervezel innen lemenni? Mert nekem meg kellene lépnem valaki elől…
- Tervezek? - kérdezem ártatlanul, és kelletlenül somolygok megerősítésért, de aztán persze megadom magam a józan észnek. A gonosz, hideg, számító józan észnek, ami olyan gyakran nem is vezet semmi jóra, hiába van igaza. De mégiscsak le kellene mennünk. El kéne rendezni az ürge ügyét ott fenn, meg Jones-t is össze kéne vakarnom, legalább annyira, hogy a pofájába ugassam, mekkora segg béna volt.
- Segítesz?
- Meglépsz - jelentem ki cinkosan, és miközben változatlanul tratom a derekát, ügyesen irányba fordítom a varázspálcát. A reflektorok fénye percegve kihúny, a függönyről eltűnnek a bosszantó, szemkiégető fények.Megcélzom utána magunk felett a csigákat, amik leengedték a félholdat, s a szerkezet szép lassan újra megindul, hogy leereszkedjen egészen a deszkákig.
Lehuppanok, és elegánsan, gavallérosan tartom miss Hopkirk felé a kezem, hogy lesegítsem a dísletről anélkül, hogy magassarkúja problémát okozna. Túl azon, hogy rendkívül kecsesen és gyorsan tudott futni benne, most éppen az is szükséges, hogy ne kopogjon. Mikor mellettem áll, még játékosan körbevezetem magam körül, olyan ruhasuhogtatósan, mint ahogy a főszereplő színésznőét szokták a darab befejezésekor. Ugyanúgy most én az ő kezét emelem elismerőn a magasba, s finoman meg is hajlok, épp csak imitálva a műsor végén megszokott mozdulatot. Ráérünk, úgyse lát senki, csak a függöny túloldalán hallok sűrű káromkodást, gondolom a színpadi segítők elemzik a kárt, amit a berendezés szenvedett.
- Menjünk át a függönyön, közben megtöröm a varázst - javaslom. Eminnen csak egy apró lebbenésnek tűnik, a másik oldalon feltűnünk az egybegyűlt dobbent társulattagok előtt. Mielőtt bármit kérdeznének, az öltönyöm zsebéből előrántok egy kamu mugli rendőrségi kártyát. Akkor már nem is akarnak megszólalni, csak pislognak reménykedve, hogy mindjárt magyarázkodni fogok. Szívás, nem teszem.
- Sürgős más dolgunk van, sietünk, a hatóság majd megtéríti a kárt. A kollégám pedig eltünteti a merénylőt, aki már sok színésznőt gyilkolt meg előadások során a közelműltban, bizonyára hallottak róla az újságból - hadarom, a Jonesra vonatkozó részt emelt hangon, a jóember akkor tér magához a lépcső tetején, és fejét vakarva néz rám, aztán meg a leszakadt palló túlfelén az ájultan heverő gyilkosunkra. Ezért a nőért még a dicsőségről is lemondok, hogy én vigyem be a fogást. Később beolvasok neki, persze.
- Az… Az a nő… Majdnem kibökte a szemem egy bottal - jegyzi meg értetlenül az egyik fekete ruhás opera staff, én meg legyintek a szavaira, mintha bosszantó legyecskét kergetnék el.
- Álcázott sokkoló - bököm ki nem titkolva türelmetlenségem. Mást már nem is kérdeznek, szó nélkül bólogatnak, nyilván senki se akar megbizonyosodni az állítás igazáról. Biccentéssel köszönök el, közben jót röhögök azon, ahogy Jones megpróbál mágia nélkül odajutni valahogy a kőrözött személyünkhöz, a romokon át, a magasban.  Simán hagyom szenvedni, majd megoldja. Nekem fontosabb dolgom van.
Szelíden, de nagyon határozottan indulok meg Melanie-t magam után vonszolva, le a színfalak mögötti lépcsőn, hátra az üzemterületre. Nagyon céltudatosan haladok, most már nem kéne rohannunk, de annyi energiát ad a jelenléte, és az, hogy megmenthetem bármitől, legyen az akár csak az a szánalmas Monstro, hogy legszívesebben futnék újra. Így csak sietős, öles léptekkel vágok át vele két termen, aztán befordulok a megfelelő ajtón.
- Itt jó lesz - szusszanok, és megkeresem a villanykapcsolót. Ha látta az ajtón a táblát, Melanie is tudja, hogy a “jelmeztár urak” felirat díszelgett rajta. A sápadt neonfény végeláthatatlan ruhaállvány-sorokra, s azokon megannyi érdekes és átlagos jelmezre vetült.
- Kiosonhatunk a hátsó ajtón is, de félő, hogy Monstroba futnánk, még azelőtt, hogy a hoppanálást tiltó zóna határát elérnénk - magyarázom nagyon komolyan. Persze, ez csak spekuláció, de nem szeretne talán kockázatot vállani; én pedig nagyon is szeretném, ha megint sikerülne megszabadítanom egy ruhájától, mert ez egy újkeletű és élvezetes hobbim. Mázli, hogy egy ostoba biztonsági intézkedés keretében a minisztérium elrendelte bizonyos varázstalanok által sűrűn látogatott helyszínek hoppanálás-gátló bűbáj alá helyezését, mint ezt is itt.
- Úgyhogy… - intek körbe invitálón. -... válogass kedvedre. A Wang-féle ruhakölteményt pedig lekicsinyítve elrakom a zsebembe, és majd visszajuttatom - teszem hozzá elégedetten somolyogva, mert így sikerült nem csak megtalálnom a kiutat, de leltem okot egy következő, ezúttal szabadnapomra eső találkára is.

- Na…nem! Teljességgel kizárt!
Kedvem lenne elnevetni magam, de félek, az nem segítene az ügyünkön, így csak somolygok szemrehányón. Még akkor sem uralkodott ilyen páni rémület a csinos arcán, mikor az imént egy gyilkossal hadakoztunk. Se amikor leszakadt a lábunk alól a talaj. Se amikor többtíz méter magasságban hintáztunk biztosító kötél nélkül egy ismeretlen síznházi kelléken. De a saját élet veszélyben forgása mi ahhoz képest, hogy a ruhája ellenőrizetlen kezek közé kerül? És a legviccesebb, hogy titokban neki adok igazat. Még eszembe jutna túszul ejteni azt a drága, gonosz selymet és gyöngyöt, ami elrejti őt a szemem elől…
- Nem adom a ruhám Nott! Még csak az kéne hogy ennek is baja essen! Mert mint tudjuk… te aztán nem tudsz vigyázni arra, ami rajtam van.
- Hm - szusszanok morgósan, feddő félmosollyal, de azért érezheti, hogy nem is tiltakozom annyira. Egyébként is elbájol a durcásságával ahhoz, hogy nagyon kössem az ebet a karóhoz.
- Akkor olyan álcát keress, ami eltakarja - teszem hozzá végül a javaslatot, és én is keresgélni kezdek. Törpszakáll és ágyékkötő is helyet kap a sorok között, de mindet félreteszem, mert túl azon, hogy nem takarnának sokat - ami nem baj - sajnos egyébként is elég feltűnőek lennének. Mondjuk rajta bármi jól állna, különösképp azok, amikre igaz “a kevesebb több” kijelentés, de azért próbáljunk hatékonyak lenni.
- Gondolja, hogy ebben nem fog kitűnni a tömegből, Atyám? - kérdezem csipkelődve, aztán orvvul elveszem a köpenyt a kezei közül, és laza mozdulattal köré kanyarítom.
- Milyen kedves, hogy Rám is gondoltál - célzok arra, hogy ez alatt bőven elférnénk együtt is, és maradna hely talán még egy harmadiknak is. Észreveszem, hogy engem figyel, aztán megrántom a vállam.
- Engem tudtommal a közönség egyetlen tagja sem akar kényszerből feleségül venni. De a kedvedért… - nyújtom el a mondat végét, majd az arcomra kötök egy zorro-maszkot, az orrom alá pedig egy jókora, szőrös álbajuszt biggyesztek. Ha a banditáknak bejön, hogy ebben nem ismerik fel őket, akkor nekem is. Egy pálcaütésre feketévé varázsolom az ingemet, a csokornyakkendőmet zsebre vágom közben. Aztán Melanie-ra szegezem a pálcám.
- Engedelmeddel - dünnyögöm, na nem mintha megengedte volna, de azért aranyvörösre bűvölöm egyébként mahagónira emlékeztető hajszínezetét. Még néhány szeplőt is kap mellé, nem teszi egészen felismerhetetlenné, de arra elég, hogy első ránézésre idegennek tűnjék.
- Nem tökéletes, de nem akarjuk megvárni, míg átfésülik az operát, nem igaz? Majd a művészbejárón kereket oldunk. Miss Piroska? - nyújtom felé úriember módjára a könyököm, felkínálva egy belekarolásra, aztán ha ő is megfelelőnek talál mindent, kilépünk a folyosóra. Másfajta nyüzsgés van most, mint mikor elsőre jöttünk itt végig. Most olyan a színfalak mögött, mint egy megpiszkált hangyaboly. Az előadás félbeszakadt, a közönség értetlen, a színpad romokban, egy rendőr letartóztatott egy gyilkost - és így lesz a Carmen-ből Bohém élet.

Mások a ruhatárban a drága bundát adják rá szívük hölgyére. Én azt hiszem, épp egy szerzetesi csuhába burkolom Melanie-t, csak hogy ne ragadjunk meg a szokásos, unalmas konvencióknál. Hagyom, hogy közel kerüljünk, hagyom, hogy azt higgyük, tudjuk, mi következik - aztán lelkes vigyorral mégse kapom le újra. Élvezetes lenne, de az arckifejezés, amit látok, még inkább az. Nem olyan, mint a többi.
- Fogadjunk hogy a szőkék jönnek be, mi?
Elégedett mosollyal körbepördítem a kezénél fogva, a jókora csuha lustán lobog utána. Közben persze szemérmetlenül megbámulom, nem mintha sok részletet változtattam volna meg, az összkép még mindig ugyanolyan. Megállítom egy forduló után, és újra közel húzom.
- Tudod, nálam percenként változik. Egyszer a barnák, másszor egy varázsütés múlva már a szőkék - teszek hamis vallomást, mintha bűnsös volnék - és valahol az is vagyok. Nincs zsánerem. A szép az szép, és attól igazán az, hogy nem lehet megmagyarázni, miben áll a szépsége. Melanie esetében ez úgy tűnik, nem feltétlenül a haja színe.
- Hmm…
Ahogy utánozza a korábbi megnyilvánulásomat, valami egész szokatlan érzés fog el. Még nem tudom pontosan, mi az, de egész szívmelengető. Visszaláttam magam egy részletét, hallottam a saját hangszínemet visszhangzani. Eddig a nők csak nők voltak, de benne… Benne ott van valami több. Egy folyamatosan fonódó vékony szál. Kiszámíthatatlanságból, átlagon felüliségből, szeszélyből, vagy ki tudja? Általában ezek zavarni szoktak, de ez esetben is, itt valami különleges kivétel van.
- Te tényleg így akarsz kijönni?
Csibészes vigyorral a vállamat rántom a kérdésre válaszul, szóban nem is felelek. Néha a rend embere is öltözhet banditának, nem igaz? Fel sem tűnünk a folyosón, ahogy a sok többi, jelmezes szaladgáló figura között mi is szaladgállunk.
Az egyik oldalajtón hirtelen lyukadunk ki az udvaron. A benti nyüzsgés még harsog mögöttünk, előttünk viszont jeges, csendes sötétség tátong. Az éjjeli London magához térít. Sehol senki, én is látom, Melanie is ellenőrzi, úgyhogy irányba vesszük a főutat. Autók lármája, gyalogosok talpainak ütemes, folyamatos dobolása hallatszik arról. Elindulunk felé, aztán mégse érjük el, az utolsó, sötét kapualjba hirtelen vonom oda Melanie-t magamhoz.
- Hazakísérlek - nyújtom felé a kezem, ellenállhatatlan mosollyal. Persze, nem tudom, hová megyünk, de ennyi kihágásra és illetlenkedésre, ami mára kijutott, már majdhogynem meglepően hat ez az egyébként meglepűen sablonos lezárás. Fogom a kezét, míg a mágia beindul, és teszi a dolgát. Aztán csak állok még vele a háza előtt. Megnézem kicsit, hová lyukadtunk ki, de főleg inkább vele foglalkozom. Az eredeti külseje visszaállításával, lágyan a vállára omló hajtincseivel.
- Miss Hopkirk, egy élmény volt, megint - hajolok meg finoman, még fogom a kezét, s lehelletfinom csókot nyomok rá. Aztán közelebb húzom hirtelen elkapva  a derekát, s pár centire az arcától fékezek csak, hogy orrunk majdnem összeér. Ebben a hidegben jól látszik a lehelletünk, ami gomolygó ködként vesz körül minket. Láthatóvá válik a forróság. Majdnem újra a szájára tapadok, de kelletlenül megemberelem magam, és egy vágyakozó vigyorba folytom a késztetést. Kerüljük csak el az olyan szokványos dolgokat, mint a randevú végén a búcsúcsók. Ahelyett ennyit suttogok:
- Akkor legközelebb. A szabadnapomon - mondom, s az ígéret fehér páraként lengi körbe őt az éjszakában, miközben én már hátralépek, egész kicsit, csak hogy ne rántsam magammal. Aztán elhoppanálok, nem hagyok ott mást, csak rajongásom sóhaját, a levegőben gomolyogva fehéren, kitartón.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!