Oldal nyomtatása - .. minden út Rómába vezet ..

orion (https://www.youtube.com/watch?v=zqgmTTPrWfE)
(https://admiral.travel/storage/upload/collections/promotion/540/6fe0cacf965eec40ef1c193f1b5354c5.jpeg)

...A pokol nem jön hirtelen. A pokol lassan, de biztosan érkezik.
Az ember pedig nem tudja a sorsát kikerülni.....

..a trágár szavak esélyesek...

A reptéren való átjutás már sima ügy volt. Elég csak a nevem mondanom, mindenhol kapuk nyílnak meg előttünk. Nem engedem el Annát egyetlen percre sem. Csakis akkor mikor az átöltözés szóba kerül, mert mégis csak kényelmetlen elegáns nagyestélyiben utazni. Valahogy még ekkor is bennem van a félsz, hogy talán meggondolja magát és most, pont az utolsó pillanatban hagy faképnél. Csakis akkor nyugszom meg, mikor már az első osztályon ülünk, ahol rajtunk kívül senki sincs.
Nem tudom Walton intézte-e ezt így vagy alapvetően sem váltottak jegyet a drágábbik szekcióba. Nem mintha sok ülőhely lenne, rajtunk kívül talán két páros férhetne el.
Egész addig mindössze annyit jegyzek meg, hogy csinos, s csak azután gondolkodom el, hogy talán beszélgetni is kellene, amint a gép már a felhők fölé emelkedik. A légiutaskísérő készséggel felveszi a rendelésünk, és bár csábít hogy letoljak egy újabb adag erős piát inkább csak ásványvizet rendelek. Hosszú napom volt és még hosszabb lesz az éjszaka.
Nem fogok szemernyit sem aludni, tudom jól. Maximum bóbiskolni mert bár sokkal kényelmesebb itt, mint a turistaosztályon mégsem az, amit megszoktam.
Kibámulok az ablakon. A felhők és minden egyéb sötétségbe vész, csak a gép szárnyának egyenletes villogása töri meg a sötét egyhangúságot.
- Jól vagy?
Úgy bukik ki belőlem a kérdés, hogy rá sem pillantok. Csak egy hosszú pillanat után, a szavakat követően. Akkor viszont érdeklődve figyelem az arcát. Szeretem nézni őt, van benne valami megnyugtató és egyben kicsit fel is kavaró. Most nyugodt, vagy annak tűnik. De vajon jól van-e?
Hisz ma majdnem meghalt talán ő is. Jobban belegondolva a szerencsének köszönheti hogy nem került a Falka kezére, hogy itt ülhet mellettem. Én nem lennék jól a helyében. Kibaszottul nem lennék.
Ezért is tudom, hogy ostoba kérdést tettem fel, de hát... mégis hogy kezdhetném? Ó Anna, fasza hogy a múltkori után nem hívtál fel, így izgalmasabb volt megmenteni a segged.
Nem. Ez nem jó.
Akkor talán... micsoda összjáték nem gondolod? Csóri muksó megszívta ugyan, de mi túléltük.
Nem, ez sem jó.
Esetleg...
- Mit akarnak ezek tőled? Azt mondtad doki vagy.
Remek Christopher, egyből a közepébe. Nem tehetek róla, de annyira éget már az információ utáni vágy, hogy nem tudom tovább türtőztetni magam. Szívem szerint elkapnám a karjainál fogva és addig ráznám míg az igazat nem mondja. Csakhogy ez mégis egy Rómába tartó gép, amin nem kezdek el vergődni.
- Rohadt nagy mákod volt, megint. És mostmár duplán tartozol.
Nem akarom az orra alá dörgölni, hogy ahogy ő az autóba elismerte, már másodjára húzom ki a szarból, de lássuk be, lehet nem árt őt emlékeztetni. Mert még egy köszönömöt sem ejtett ki a száján. És bár nem vagyok a nagy hálálkodás művésze, úgy gondolom azért ennyit illene. Még akkor is, ha nem tudatosan mentettem meg, bár akkor meg hatványozottan cselekedtem volna, de ezt neki nem kell tudnia.
Persze nem várom el tőle, mert a szavak nem sokat érnek. Már az is mondjuk elég hogy itt van, de feltételezem ez sem lesz annyira idilli, mint amilyennek elterveztem.
Hogy miért?
Ó nagyon egyszerű. Mert Anna eddig semmit nem könnyített meg számomra.

(https://i.dailymail.co.uk/i/pix/2012/10/10/article-0-156F2697000005DC-115_964x796.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Lelkem valami kába dermedtségbe merült. Valami eltörött. Vagy összetörött. Vagy betört. Magam sem tudom, melyik. Egykedvűen sétálok társaságom mellett, figyelem ugyan, mi történik, de csak fizikailag vagyok jelen. Ilyen, mikor felfordul az ember egész világa, mikor személyiségének, lényének egy része megváltozik, s mikor élete olyan szöges fordulatot vesz, melyet a legrugalmasabbak is nehezen követnek. Egy biztos pont van csak, egy origó, amely egyszerre tart meg és fordít fel – Cartwright kezének kitartó és feloldhatatlan bilincse.
Nem tudom, szabadulni akarok-e. Valójában talán így oldom meg a dilemmát, eltávolodom az eseményektől, s tőlem szokatlan módon hagyom, hogy sodorjanak az események. Pontosabban kezd kevésbé szokatlan lenni, hogy Cartwright sodor magával. Én pedig szótlanul, beletörődve a dolgok alakulásába, követem.
Jó ötlet, hogy megszabaduljak a ruhától, mely olyan kellemetlen emlékeket őriz. A tértágítással kezelt kistáskában mindig van egy olyan tartalék-öltözet, mely a legtöbb helyzetben elfogadható külsőt biztosít nekem. Fehér tavaszi kabát, apró pöttyös, elegáns, karcsúsított derekú ing és fekete, simulékony nadrág. A vörös topán marad, az ehhez a szetthez is illik. A reptéri mosdó tükrében farkasszemet nézek egy pillanatra magammal, de mintha valaki mást szemlélnék, és ez nem amiatt van, hogy kibontottam a hajamat, vagy más fülbevalót viselek. Nem tudom még megfogalmazni pontosan, mert még nem ülepedett le a belső vihar által felkavart por.
Gépiesen mosolygok az átváltozásomat érintő tömör, de kifejező megjegyzésre. Az, hogy eddig milyen csend volt köztünk, fel sem tűnik, hisz magamban számtalan tervet állítottam fel, s még több apró részlet elemzésén vagyok túl.
A gépre lépve halk sóhajjal pillantok körbe. A helyünk felé közelítve végigsimítok a bársony üléshuzaton. Én is az ablak mellé ülök, Cartwrighttal szembe. Amikor felemelkedünk a felhők fölé, úgy érzem, a földdel együtt az egész korábbi világom is magam mögött hagyom. A látvány, az éjszakai ég és végtelen, hunyorgó csillagfénytől megvilágított felhőtenger, ami a szemem elé tárul, visszatükrözi azt, ami bennem van. Üres, sötét, hideg és nyugalmasan csendes. Különösen itt, ebben a fényűző helyiségben, ahol csak ketten vagyunk.
- Jól vagy?
A felhőkről Cartwright arcára pillantok. Újabb, gépies, kissé fáradt mosollyal válaszolok. Nem lep meg, hogy beszélgetni próbál, az viszont igen, hogy épp ilyen kockázatos kérdést tesz fel. Ma este nem is először. Nem akarok hazudni, az igazat pedig azért sem mondom, mert magam sem tudom, mi is az.
– Ne aggódj – felelem csendesen, újabb hamis mosoly kíséretében. - Nagyon szép itt – teszem hozzá, s újból a kinti, varázsos világra téved figyelmem. Az ablakban visszatükröződünk, így kicsit olyan, mintha odakinn lennénk, szabadon, a végtelenig elnyúló fehér, gomolygó felhőréteg felett.
- Mit akarnak ezek tőled? Azt mondtad doki vagy.
Most kicsit hosszabban felejtem rajta a tekintetem, válaszul először csak bólintok. Amíg vonásain merengek, azon gondolkodom, hogy hogyan legyen tovább. A tervek, melyek idáig felmerültek bennem, és az érzések, melyek szintén kavarogtak még, most kezdenek egy egységes egésszé állni. Bár nem szokásom kiadni a titkaimat, de tudom, hogy erre most jó okom van. És valahol meg is könnyebbülök tőle.
- Említettem, hogy ellopták a kutatási anyagomat, igaz? A bájital, amivel kísérleteztem, és aminek a létezéséről értesültek ez által, alkalmas arra, hogy átalakítsa az egyszerű embereket, akár muglikat szörnyeteggé. Olyan örök-vérfarkassá, amely nem csak holdtöltekor, de állandóan félig vérfarkas, félig ember, viszont egyáltalán nincs esze. Csak gyilkol, amíg… Amíg el nem bánnak vele. Egy ilyen anyaggal tudna a Falka mit kezdeni, sajnos. Ráadásul a rendes vérfarkasokat, ha véletlenül elfogyasztják, megöli. Emberi alakjukban is. Ha hozzájutnának egy ilyen bájitalhoz, nem kellene annyit költeniük bérgyilkosra – teszem hozzá társaságomra pillantva. Hogy enyhítsem a borzalmas bűntudatomat, még kiegészítem a mondandóm:
- De nem teljesen biztos, hogy valóban így működik. A kísérleti alanyom nem száz százalékig megbízható eredményt ad, mindig van egy kis esély, hogy valójában máshogy működik rajta a szer.
Most azokat a felhőket tanulmányozom, amik a velem szemben ülő arcán suhannak át. Talán nem tulajdonít nagy jelentőséget ezeknek a dolgoknak, de ha látta volna, amit én, a széttépett emberi részeket, a letarolt labort, a hab szájú fenevadakat… Nincs az a varázslat, ami ezen a rémképen enyhíteni tudna. Erre csak a szekrényajtót lehet rácsukni, s lelakatolni legalább két lakattal.
- Rohadt nagy mákod volt, megint. És most már duplán tartozol.
- Nem tudjuk, hogy alakult volna a ma este, ha nem lépsz közbe. Valószínűleg egészen máshogy – sóhajtottam, s újra az ablakra irányítom figyelmem, mert megnyugtat a kinti, nyugalmas táj. – De akartva vagy sem, Neked köszönhetem, hogy itt vagyok. Tudod mit? Tartozom, tényleg. Mit szólsz ahhoz, ha úgy törlesztek, hogy segítek „levágni a kígyó fejét”? Azt hiszem, közös célunk van, Cartwright. Dolgozhatnánk ezen együtt. Kezdve a törlesztést, tudok valamit, ami előbb-utóbb csúnya árnyékot fog vetni a beépülésedre – kezdek bele, aztán hagyom, hadd merüljenek fel benne kérdések. Úgy tűnik, a faggatózás most amúgy is nagyon megy neki.

..a trágár szavak esélyesek...

– Ne aggódj. Nagyon szép itt.
Nem, nem győz meg a hamiskás mosolya. Mást lehet átver vele, olyat, aki tapasztalatlan vagy naiv, de nem engem. Sok mindent láttam, sok mindent tapasztaltam már. Ettől jóval több kell a meggyőzésemhez, ezt talán ő is sejti.
- Nem ezt kérdeztem.
Közlöm szemrehányóan de azért gyengéden. Kissé előre dőlök, könyökömmel a lábamra támaszkodva, és kezeimet a térdeim felett összefűzve. Így vizsgálom őt, figyelmesen.
Gyönyörű, ahogy kitekint és inkább a végtelen eget bámulja. Védtelennek és törékenynek hat pedig van benne erő, van benne akarat és van benne leleményesség. Mennyi minden is bújik meg a felszín alatt...
Nem kellene erőltetnem a beszélgetést vagy a faggatózást. Csakhogy megőrjít a csend, s még inkább a tudatlanság. Ahogy ő a kocsiban kikövetelte, hogy velősen elmondjak mindent, úgy most rajtam a sor. És talán ez megbocsátható.
Pedig annyira szép így, annyira nem lenne szabad megzavarnom...
De csak kibukik belőlem a kérdés...
- Említettem, hogy ellopták a kutatási anyagomat, igaz? A bájital, amivel kísérleteztem, és aminek a létezéséről értesültek ez által, alkalmas arra, hogy átalakítsa az egyszerű embereket, akár muglikat szörnyeteggé. Olyan örök-vérfarkassá, amely nem csak holdtöltekor, de állandóan félig vérfarkas, félig ember, viszont egyáltalán nincs esze. Csak gyilkol, amíg… Amíg el nem bánnak vele. Egy ilyen anyaggal tudna a Falka mit kezdeni, sajnos. Ráadásul a rendes vérfarkasokat, ha véletlenül elfogyasztják, megöli. Emberi alakjukban is. Ha hozzájutnának egy ilyen bájitalhoz, nem kellene annyit költeniük bérgyilkosra.
Feszülten figyelek. Tudom, hogy minden egyes szó információ és kincs. Így szándékomban áll jól elraktározni az elmémben hogy szükség esetén bármikor előhívhassam.
- De nem teljesen biztos, hogy valóban így működik. A kísérleti alanyom nem száz százalékig megbízható eredményt ad, mindig van egy kis esély, hogy valójában máshogy működik rajta a szer..
- Jézusom, kísérleti alany?
Elhűlök. Nem is azzal van a bajom hogy ő orvosként valakibe tűket szurkál, hanem hogy az a valaki egy állatként van kezelve. És még van képe neki és másoknak engem megvetni azért, mert sima tiszta halált hozok. Az legalább végleges és csak egy fél pillanatnyi szenvedéssel jár.
Valahol talán mélyen magamban valóban elítélem Volkovát. Ugyanakkor a kincskereső, vadász énem, a tolvaj énem megérti hogy ellopja mások tulajdonát, mint mondjuk... a szabadságát.
- Tehát mindent összevetve, nincs semmijük csak a feljegyzéseid.
Hátradőlök és elkezdem az állam vakargatni. A pár napos borosta mostmár érezhető. Ha Rómába érek kelleni fog egy borotva azt hiszem.
- És gondolom abból nem tudnak semmit produkálni. Ahhoz kellesz te.
Persze hogy kell ő. Valószínű vagy csak Anna tudja elolvasni az anyagokat vagy csak ő tudja hogy is álljon össze az anyag. Akárhogy is, nem véletlen akarják visszakapni.
Felállok, hirtelen. Kell a mozgás a gondolkodáshoz. Egyszerűen kell mert ha nem akkor valami mást tennék, ami nem lenne talán illendő.
- Nem tudjuk, hogy alakult volna a ma este, ha nem lépsz közbe. Valószínűleg egészen máshogy.
Ez meglehet. Bosszúsan fordulok el tőle. Háttal állva neki egyszerűbb haragudni rá. Mi a frászért ennyire hisztérikusan makacs? Borzalom...
– De akartva vagy sem, Neked köszönhetem, hogy itt vagyok. Tudod mit? Tartozom, tényleg. Mit szólsz ahhoz, ha úgy törlesztek, hogy segítek „levágni a kígyó fejét”? Azt hiszem, közös célunk van, Cartwright. Dolgozhatnánk ezen együtt. Kezdve a törlesztést, tudok valamit, ami előbb-utóbb csúnya árnyékot fog vetni a beépülésedre.
Nem épp ilyen folytatásra számítottam. Elég lett volna a tartozom tényleg részig és kész, pont. De nem, Annával nem ennyire egyszerű. Sóhajtok és dühös villámokat szóró tekintettel meredek rá.
- Na azt már nem! Lehet hogy a célunk közös Volkova, de te nem fogsz velem dolgozni. Lehet benne vagy nyakig és lehet most pár napig élvezheted a biztonságot hála nekem, sőt, ha igényt tartasz rá akár utána is, de ne hidd azt hogy ebbe belefolyhatsz jobban. Szépen kimaradsz az egészből és majd én elintézem. Ez nem rólad szól mostmár, csak részben. Ez több egy egyszerű elkapósdinál. Ez területszegés és leszámolás. Na meg amúgy sem tartozol hozzám vagyis hozzánk. Nem vagy tolvaj, nem tartozol a Patkányfészekbe. És jól is van ez így.
Elfordulok tőle mert a düh bennem fészkel. Tudom hogy ellenkezni kezd majd, makacskodni hogy de ő akar, neki kell ésatöbbi. Eddig úgy voltam vele a fiúk nélkül is felderítem és elintézem ezt az orosz hálózatot, de lehet nem tudom kihagyni belőle Davidet és a többieket.
- Majd másképp rovod le a tartozásod.
Vetem oda neki haragvóan. Lennének ötleteim hogy mégis hogy, de valószínű ő azt nem díjazná felettébb, maximum jó pár pofonnal. Így inkább csak ellépek az első osztály számára fenntartott bárszekrényig és kinyitom.
Kell egy ital, hogy tompítsa lüktető agyam és az Anna következtében frusztrált lelkem, mert ezt már én se bírom máshogy.

(https://i.dailymail.co.uk/i/pix/2012/10/10/article-0-156F2697000005DC-115_964x796.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Én viszont ezt válaszoltam. Ezt már inkább nem mondom hangosan. Mégiscsak egy repülőn vagyunk, összezárva párszáz emberrel és tízezer méterrel a föld felett. Mágia birtokában. Valószínűleg lőfegyverekkel, legalábbis nálam van egy. Szóval ajánlatos volna elkerülni a nyílt összezördülést, így magamban teszek csak csípős megjegyzéseket. Legalábbis ez a terv.
- Jézusom, kísérleti alany?
Annyira elképed ezen, és olyan bántó vélemény ül ki az arcára, hogy majdnem visszarángatja szívembe a tüzet, mely eddig csak pislákolt. Pont ő játssza a szentet, aki pénzért, hatalomért vagy jelen esetben területvédelem okán gyilkol? Az én célom, hogy jobbá tegyem a világot egy durva és leküzdhetetlen kór ellenszerének meglelésére. Ha társadalmi szempontból nézzük, ez azt hiszem, hasznosabb. Hát még ha tudná, hogy durván túlbecsülte, mit vesz be a gyomrom a jó cél érdekében. Összeszorítom a számat, és a dühöm nagy részét lenyelem. De az imént visszafogott gúnyos szavakat most képtelen vagyok magamban tartani.
- Netán morális problémád van ezzel? Sziklaszilárd erkölcsi elveiddel szembemegy, hogy orvosi célból kísérleteket végezzek embereken? – faggatózom maró iróniával átitatott kérdéseimmel. Mosolyomban nem sok jókedv van, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem várom élvezettel, hogy fogadja azt, amit még nem tud erről a dologról. - Mert megnyugodhatsz, nem teszem. És állatokon sem. Egy vérfarkas a mumusom, Cartwright – közlöm, s kihúzom magam. Lényegében most árultam el neki, mitől félek a legjobban. Nem tudom, hogy érezzek emiatt, az eszem már régen kiszállt a mai buliból. A szívem meg valahogy nem tiltakozik, pedig nem vagyok az a típus, aki csak úgy kiadja magánügyeit. Bár Olaszországba sem szoktam egyik pillanatról a másikra kiruccanást tenni. Ez úgy tűnik, ugyancsak Cartwright hatása. - Úgyhogy azon a nem túl jó lelkű teremtményen szoktam kísérletezni, de az is egyetlen egyszer esett áldozatul ennek. Akkor, amikor… Mikor felfedeztem azt a borzalmas mérget – sóhajtom, és bár minden erőmmel próbálok ellenállni, a képek szemem elé úsznak.
A szokásos jelenettel kezdődött, a mumus egy muglit széttépő vérfarkassá változott. Egy fekete, selymes bundájú, halványkéken izzó szemű fenevaddá, amint készül átharapni egy szerencsétlen kislány torkát. Felsandított rám, s én úgy néztem vele farkasszemet, hogy közben saját, a biztonsági üvegben visszatetsző halovány tükörképemmel is. Már sokadjára láttam, nem hatott meg különösebben, bár az ember sosem szeret legnagyobb félelmével szembenézni, hát még ha az önnön magának szörnyalakja. Emlékszem a puska kakasának kattanására, amiben most nem altatólövedék, hanem a szer volt, amit akkor próbáltam ki először, és utoljára is. Azok ketten annyira tekeregtek, hogy az első lövés mellé ment, a kislányt találta el. A második viszont célt ért. A találattól a fenevad felüvöltött, majd tekeregni kezdett. Hamarosan nem a farkas pofájába, hanem saját arcomba bámultam vissza, most már valójában. Emlékszem a látványra, hogyan esek össze a padlón, s maradok képtelenül mozdulatlan. A másik test is úgy feküdt ott még egy pillanatig. Aztán rángani kezdett, és átalakulni valami meglepővé.
Emlékszem, először kíváncsian húzódtam közelebb az üveghez. De csak kezdetben. Aztán iszonyodva léptem hátra, amint a félig farkas, félig ember, nyáladzó lény ráveti magát a másik földön fekvőre, és tépni kezdi. Darabokra szaggatta. Akkor hangzott el az első Commiculissimus – de hasztalan volt. S következett az üvegen túli szoba, a falak, a berendezés.
Az újabb ellenvarázs se hatott, viszont ahogy a lőrésbe mutattam, a lény észrevette, és nekiugrott az üvegnek. Olyan irdatlan ereje támadt, hogy hiába volt megerősítve, hajszálrepedések futottak végig rajta. Hátráltam, próbáltam varázsolni, de semmi se hatott. Az üvegfal kristályos zengéssel robbant szilánkjaira, majd a darabok vészjóslón villogva a földre zuhogtak. Olyan hangos volt, hogy saját sikoltásom is elnyomta.
Szétmart mindent, ami az útjába akadt. Nem kerülte meg az íróasztalt, ami mögé menekültem, hanem kettémarcangolta hosszú, hegyes körmeivel és nyáladzva acsargó, hegyes agyaras pofájával.
Most is a fülembe csenget az az Adava kedavra!, ami kettészelte és zöld fénybe vonta a porig rombolt labort, majd belecsapódott a szörnyetegbe, amely kilehelte a lelkét, s valami furcsa lény élettelen testévé változott – a mumus halott volt. Emlékszem, hogyan magasodott Alexej a jelenet felett, tátott szájjal, remegő kezében a gyilkos pálcával. Csak tátogta, hogy: „Anna, mit műveltél?”
- Csak egyszer – mondtam elhaló hangon, s inkább a felhőket figyeltem tovább. Cartwright talán mégis jogosan nézett rám úgy, ahogy. Több oldalról is szörnyeteg lehetek, s végső soron hiába a szándék, nem gyógyszert fedeztem fel, hanem egy veszélyes mérget szabadítottam a világra. Hacsak nem viszem a receptet magammal a sírba. Erre is van esély.
- Tehát mindent összevetve, nincs semmijük csak a feljegyzéseid. És gondolom abból nem tudnak semmit produkálni. Ahhoz kellesz te.
Nem néztem rá, csak finoman biccentettem felé. Amikor hadarva lekever, újfent az ő vonásain pihentetem kék tekintetem. Egykedvűen, halvány álmosollyal hallgatom, egyszer esetleg feljebb rezzen a szemöldököm, kérdőn, de nem túlságosan.
- … És jól is van ez így.
- Ahogy akarod – mondom, kicsivel szélesebb mosollyal. Az én szemem is parázslik, határozottan nézek vele farkasszemet, és cseppet kirívón. Kétsége se lehet róla, hogy hazudok. Nem is titkolom, szemtelenül nyíltan teszem.
- Majd másképp rovod le a tartozásod.
- Találok rá módot – bólintok komolyabban és igen határozottan, majd hogy lezárjam végre a kihallgatást, elterelem a szót békésebb vizekre. – Te tervezel pihenni? – kérdezem. Persze nem hinném, hogy tudok aludni, de a csendes, éjjeli felhőtenger és felette a csillagos, fekete űr tanulmányozása majdnem olyan, mintha aludnék, s valami békéset álmodnék. Jobb is, ha ezt figyelem, s nem hunyom le a szemem, mert a képek, amik akkor kísértenek, pihenni biztosan nem hagynának. Az ablakban ráadásul Cartwright finom élű, megnyerően borostás arca is visszatetszik. Néha odatéved figyelmem. Egészen beleillik ebbe a valószerűtlenül szép képbe.

..a trágár szavak esélyesek...

- Netán morális problémád van ezzel? Sziklaszilárd erkölcsi elveiddel szembemegy, hogy orvosi célból kísérleteket végezzek embereken?
Nevethetnékem lenne, de azt is cinikusan tenném. Ehelyett csak lemondóan csóválva a fejem ciccegek. Komolyan ezt hiszi? Nem a moralitás a gond, hanem az elvek. Hisz nemrég még ő vetett meg engem, erre kiderül hogy ő sem túlzottan különb tőlem, maximum elhiteti magával hogy de.
- Mert megnyugodhatsz, nem teszem. És állatokon sem. Egy vérfarkas a mumusom, Cartwright.
A mumusa? Ez szöget üt a fejemben.
- Akkor te nem....?
...te nem vagy vérfarkas? Valahogy talán így fejezném be a mondatot, de még kimondani is fáj a szót. Magam sem tudom mikor és hogy fogalmazódott meg bennem az egész, de ott lebeg már azóta hogy elhagytuk a limót. Talán az autóban ejtett beszélgetés, vagy előtte a sikátorban a fajgyűlölet... Olyan vehemenciával esett nekem és használta ezt a szót, mintha egy védelmező anya óvná a gyermekét.
De nem tudom eldönteni mi az igazság. Nem vagyok tisztában a vérfarkas kór tüneteivel, nem volt még szerencsém egyhez sem. Fogalmam sincs, őszintén szólva, hogy vannak-e külső nyomai és ha igen mik is azok. Anna nem tűnik farkasnak, pláne nem a vérszomjas fajtából, aki teliholdkor ártatlan embereket kerget és cincál szét. De hát én is egy gazdag ficsúrnak hatok nem pedig mestertolvajnak és orvlövésznek.
-...azon a nem túl jó lelkű teremtményen szoktam kísérletezni, de az is egyetlen egyszer esett áldozatul ennek. Akkor, amikor… Mikor felfedeztem azt a borzalmas mérget.
Némán összefűzöm a kezem miután kitöltöm az italt. Csak a poharat bámulom, mintha az segítene bármiben is. De miben? Választ kicsikarni belőle? Akkor neki kellene meginnia. Vagy talán nekem megnyugodni? Nos valójában ebben lenne valami... legalább egy próbát megérne.
- Csak egyszer...
Anna hangja olyan távoli és fátyolos, hogy nem kell ránézzek. Tudom hogy testileg itt van de lelkileg valahol máshol jár. Valahol talán a múltban talán a jövőn merengve. De nem itt, nem velem. Szusszanok egyet és lehúzom a gint, majd töltök egy újabb pohárral nem csak magamnak neki is.
Eközben a beszélgetés már elterelődik a tartozáshoz. A hirtelen fellobbanó beleegyezése gyanúsan furcsa. Ettől vehemensebb ő, pláne ha akar valamit. Most azonban... olyan mintha csak a fásultságtól beleegyezne és fel se fogná igazán mibe. Nem bánom, mert végülis így szaván foghatom hogy kimarad és otthon ül a seggén nem kitéve magát az általános veszélynek. Mert bár magam sem tudom miért, de gyűlölném saját magam ha baja esne. Talán azért mert már úgy érzem, az én felelősségem az ő jóléte.
Ostoba gondolat. De a világ tele van ostoba gondolatokkal.
– Te tervezel pihenni?
Felé fordulok. A kezembe emelem a két poharat és visszalépek mellé. A kezébe adom az italt ha elfogadja és leülök a helyemre.
- Kellene, de úgyse menne. Idd meg, hidd el segíteni fog az alvásban. Legalább neked. Nekem... nekem nem tanácsos aludnom.
Nem akarom hogy megint Sophie kísértsen. Azt meg végképp nem, hogy esetleg bármit önkívületi állapotomban épp Volkova jelenlétében ejtsek ki a számon. Nincs mit szégyellnem, de a saját démonaim nem tartoznak rá.
Sophie pedig a legédesebb démon, aki kísért, mióta csak megismertem azóta meg főleg, mióta meghalt.

(https://i.dailymail.co.uk/i/pix/2012/10/10/article-0-156F2697000005DC-115_964x796.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

- Akkor te nem....?
- Nem, én nem kísérletezek embereken! Nem vagyok szörnyeteg – bukik ki belőlem a felháborodás, és szeretnék hinni saját, dacos szavaimnak. Talán ha sokszor mondom, és sokszor hallom, őszintébbnek érzem. Most inkább csak vitatkozom a lelkiismeretemmel, s ugyanúgy, némán dacolok a Cartwright arcáról leolvasható véleménnyel.
A sóhajtása, az üveg csengése és az ital finom csobogása visszahúz a valóságba. Gépiesen veszem el a felém nyújtott poharat, de nem iszok bele rögtön. Amikor kézbe fogom, beugrik, utoljára hogyan jártam, mikor innivaló után nyúltam. Lelki szemeim előtt felrémlik, amint az ásványvízbe cseppenő vér spirálosan felkavarodik, majd elvegyül és megszínesíti az áttetsző folyadékot. A whiskynek azzal ellentétben megnyugtató arany színe van, ugyanakkor ott látom tükröződni Christopher arcát az üvegpohár oldalán. Bár a kezemben tartom, nem iszok belőle, csak szórakozottan körbe-körbe lengetem az aranyszín folyadékot, s bámulom, ahogy hullámzik a tükörkép.
- Kellene, de úgyse menne. Idd meg, hidd el segíteni fog az alvásban. Legalább neked. Nekem... nekem nem tanácsos aludnom.
Ez az utolsó kijelentés rávezet, valószínűleg neki is van, ami nyomhatja a lelkét. Legalább egy dologról tudok, bár talán nem a mai gyilkosság nem hagyja nyugodni, mert akkor nem csinálná. Nem volna büszke arra, hogy ő a világ legjobb mugli mesterlövésze, ha közben felzaklatná a lelkiismeretét.
A gép finoman magasságot vált, egy pillanatra könnyebbnek érzem testem súlyát. A whisky újra körbevándorol a pohárban, egészen a peremig lendül az óarany folyadék, aztán elsimul újra.
- Nem, abban nem fog segíteni. Az a részemről is veszett ügy – mondom csendesen, de azért lassan elfogyasztom az italt. Már nem a repülő ingadozását érzem. Nem, hiába érzem a fáradtságot, amellett erősebb a lelki kimerültség. Úgy pedig nem lehet pihenni. Úgy nem, ha az ember ilyesmiket élt át a közelmúltban, ha örül annak, hogy ezt az éjszakát még megérhette és ébren töltheti...
Nekidőlök oldalammal az ablak mellett a falnak, de most nem a kinti, békés éjszakán pihentetem a tekintetem, hanem Christopheren. Miért is tartok úgy attól, hogy megosszak vele bizonyos dolgokat? Én is tudok róla egy s mást, kezdve a gyilkossággal. Bár valahogy az az érzésem, nem ez tartaná vissza attól, hogy eláruljon. Talán furcsállja, hogy olyan hosszan figyelem. Halvány mosolyt küldök felé megnyugtatásul, és a magam bátorítására.
- Hazudtam. Talán még is szörnyeteg vagyok – jelentem ki könnyednek szánt hangon. A poharat inkább leteszem az ülésem előtti kis, falra szerelt asztalkára.
- Furcsa itt. Nem érzem magunkat ide, a felhők közé valóknak. Mégis itt vagyunk, és ebben még csak varázslat sincs. Lenyűgöző a mugli technológia, nem? – A kérdés majdnem költői, inkább hangot ad merengésemnek. Igazából valami van a nyelvem hegyén, de csak kis idő múlva, mikor már hatni kezd az alkohol oldása, akkor teszem fel a kérdést.
- Te már tudod, engem mi nem hagy aludni. És mi van veled? Miért ódzkodsz az álmoktól? – érdeklődöm óvatosan.

..a trágár szavak esélyesek...

Sokkalta másképp fejezi be a nyitottan hagyott kérdésemet. Még csak meg sem közelíti azt, amire gondolok. Talán ki kellett volna mondanom, kiböknöm nyíltan és gátlástalanul. Nem is értem miért érzem ezt a világ legnagyobb illetlenségének. Talán mert róla van szó. Mást leszarok, ahogy annak az önérzetét és a gondolkodását is. Az embereket jobbára kihasználom. Vagy a tudásukért vagy a hatalmukért vagy az erkölcseik lévén. Akad olyan is akit csak a testéért. De Anna más, már első perctől kezdve más volt.
Már ott, abban az esős buszmegállóban tudtam ezt.
Így hagyom hogy elterelődjön a szó. Talán jobb is így. Nem tudom meg tudnék-e bírkózni a valósággal, már ha tényleg magában hordozza a farkas kórt. Valószínű igen, valószínű nem érdekelne, de onnantól kiemelten foglalkoznék a dologgal, az is biztos.
- Nem, abban nem fog segíteni. Az a részemről is veszett ügy
Bólintok, hogy megértem. Bár szinte biztos vagyok abban is hogy ahogy elcsendesedek és már nem faggatom pár perc alatt elbóbiskol, onnantól pedig hamar el is alszik. Lehet nem mélyen, de el fog mert a stressz és az átélt sokk sokat kivesz belőle. Én pedig akkor elnézhetem őt, ahogy békésen pihen és megpróbálhatok nem a múlton hanem az egyre képlékenyebb jövőn rágódni...
- Hazudtam. Talán még is szörnyeteg vagyok...
Ahogy elmosolyodik furcsállva nézek rá. Nem igazán tudom most mire is gondol. Az a sejtésem, mintha vissza akarna utalni valamire. De mire? A vérfarkasságra? Vagy arra, hogy nem olyan makulátlan, mint amennyire gondolja vagy előadja? Mindenkinek megvan a maga keresztje, tökéletes ember nincs. Mindenki hibázik de pont ebből tanulunk, nem? Ugyan miért lenne ő szörnyeteg? És miért mosolyogtatja ez meg?
- Ezt hogy érted?
Meghökkenve nézek rá. Nem igazán tudom összeilleszteni a kirakós darabjait, de lehet azért mert nekem is hosszú napom volt és elfáradtam. Az agyam is lassabban forog és az ital sem abban segít hogy teljesen átlássam a szituációt.
- Furcsa itt. Nem érzem magunkat ide, a felhők közé valóknak. Mégis itt vagyunk, és ebben még csak varázslat sincs. Lenyűgöző a mugli technológia, nem?
Tereli a szót. Meglep hogy néha mintha kikívánkozna belőle valami, mintha azt akarná hogy megfejtsem, de ugyanakkor nem ad nyílt segítséget. Olyan, mint egy ereklye, ami lázasan hívogat de kurvára megnehezíti a megszerzésének minden egyes momentumát.
- Inkább csak kibaszottul praktikus. Szar lenne seprűn utazni Rómáig.
Vállat vonok közömbösen. Sok varázsló elítéli a muglikat, szimplán azért mert találékonyak. Nekem pont ez imponál, hogy varázslat nélkül is mennyi ötlettel gazdagítják a mindennapjaikat. Ott a telekommunikáció, a telefon, nem ostoba bűvölt papírrepülőkkel küldenek üzeneteket, mint a nagy Mágiaügyi Minisztériumba vagy mindent teleszaró baglyokkal, hanem egy szimpla sms-el ami két perc alatt se célba ér.
- Te már tudod, engem mi nem hagy aludni. És mi van veled? Miért ódzkodsz az álmoktól?
Kipillantok az ablakon. A gép továbbra is villogva jelzi a sötét égen a helyzetünket. Aztán sóhajtva hátradőlök az ülésben megdörzsölöm az arcom. Hogy mondjam el neki? Hogy lehet elmesélni valamit, ami évekre nyúlik vissza és ami... ami nem túl kellemes élmény?
Így is szar a hangulat. Fokozzam?
Ó Anna, képzeld volt egy gyerekkori barátom, akibe beleszerettem, de az galád módon nem engem választott hanem azt a szarrágó Hayest és hát ennek következtében lettem az részben aki. Na meg persze miután meghalt ott kísért mindig, minden másodpercben az egész kibaszott életemben.
Nem. Valahogy nem akaródzik megosztanom vele, hogy egykor én is éreztem, és hogy gyenge voltam. Vagy vagyok. Mert hát lássuk be, ez fegyver. Nem mintha ő visszaélne vele, bár sosem tudni.
- Ez... bonyolult. Akad valaki a múltamból, aki... áh hagyjuk. Egyszerűen nem megy és kész. Kár rá a szót pocsékolni.
Lehet ezzel megalázom Sophie emlékét, de túlontúl fájdalmas erre még csak gondolnom. Így is alkalom adtán szembe köpöm magam, hát majd emiatt is. Eggyel több vagy kevesebb... már mit számít?

(https://i.dailymail.co.uk/i/pix/2012/10/10/article-0-156F2697000005DC-115_964x796.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Sokféle szörnyeteg létezik. Azt hiszem, nagyjából annyiféle, ahány módon az emberrel kiszúrhat az élet. Van, aki szándékosan válik azzá, van aki véletlenül, és van, akit mások tesznek meg. A felhők közé angyalok valók, de a mi párosunk e földöntúli tájban csak kontrasztos idegen lehet.
- Ezt hogy érted?
- Ilyen egyszerűen – rántom meg a vállam. – Ha ez a méreg nyilvánosságra jut… Ha rossz kezekbe kerül… Én leszek a hibás, mert miattam létezik. Nem számítanak a körülmények. Nem számít a szándék – magyarázom. Kutatva nézek rá, mert szerintem érti, miről beszélek. Senkit sem érdekel a körítés.
- Inkább csak kibaszottul praktikus. Szar lenne seprűn utazni Rómáig.
Kicsit szélesebben vigyorgok rá. Ennél kevésbé líraibb már nem is lehetne. Nem tudom mit vártam, de szórakoztat, hogy annyira a gyakorlati oldaláról fogja meg a kérdést. Igen, ez a gondolkodásmód hasznos és elismeréssel adózom érte. Hiszen többek között ennek is köszönhetem, hogy még itt vagyok. Akkor is, mikor először találkoztunk, és most is. Christopher mindent elintézett, a menekülést, a repülőjegyet. Gondolom még szállásunk is van. Furcsa volt, hogy valaki más gondjaira bízom magam, és jobbára csak utazok, vagyok, mondhatni gondtalanul. Legalábbis annak kellene lennem. Eszembe jut valami, amit nem mulaszthatok el, mielőtt nyugovóra térek, de előtte megvárom, hogy társaságom válaszoljon a kérdésre. Illetve, hogy elkerülje a válaszadást.
- Ez... bonyolult. Akad valaki a múltamból, aki... áh hagyjuk. Egyszerűen nem megy és kész. Kár rá a szót pocsékolni.
- Persze, sajnálom, hogy felhoztam – mondom azt a néhány szót, amelyet ő persze elmulasztott kiejteni a száján, mikor engem faggatott a kemény dolgokról. Persze, nem várom el, sőt, valahol elismerést vált ki belőlem. Ez is a gyakorlatias dolgai közé tartozik, ha valamilyen információra szükség van, akkor arra szükség van és kész. Nekem meg le kell adnom bizonyos figyelmeztetéseket, ugyanilyen biztosan és finomkodás nélkül.
- Ha nem bánod, figyelmeztetem a többieket. Úgy jöttem el, hogy mindent hátrahagytam. A rendelőt is, a Szervezetet is – magyarázom, és előveszek a táskámból egy tollat meg egy noteszt. Elsőre átlagosnak tűnnek, csakhogy Zane és Artemis is birtokolnak egy-egy ugyanilyet. Amikor valaki beleír az egyik noteszbe, azt a másik kettő is látja. Sebesen firkantok a két fiatalnak pár szót, persze a részletek kihagyásával, hogy senkivel se találkozzanak személyesen, aki most segítséget kér, vigyázzanak nagyon, hogy névtelenek maradjanak. Zane részére címzek néhány kérést is, mert annak ellenére, hogy idő előtt „kiszagoltam”, ki a gyilkos (de ezt szintén nem írtam le), azért a jelenlévők listája, a készült fényképek és a mugli nyomozás állása még érdekel. Indoklás nélkül kérem meg, hogy nézzen ezeknek utána. A fiú örülni fog egy kis ujjgyakorlatnak, persze nem ejtették a fejére, elkezdi majd összerakni a képet, de nem aggódom miatta, diszkrét és megbízható fiú. Arti pedig a Roxfortban egyébként is biztonságban van. A körülményekhez képest megtettem mindent, és igyekeztem nem aggódni miattuk. Zane pedig, remélem, ellátja a rendelőben lévő néhány benn lakó paciensemet. Amikor lekörmölöm az üzenetet, felpillantok Christopherre. Valahogy úgy sejtem, nem tetszik neki, hogy beszélek a külvilággal, de hogy eloszlassam aggodalmát, felemelem a noteszt.
- Ha szeretnéd, megnézheted. Semmi veszélyes, ígérem. Gondoskodtam róla, hogy otthon mindenki biztonságban legyen – tettem hozzá egy bocsánatkérő pillantással.
Ezután újból az ablaknak vetem az oldalamat, finoman hátra dőlve. A kinti világon még nem látom a reggel közeledtének jeleit. Az éjszakai csillagfényben derengő felhőréteg előtt az üveg visszaveti Cartwright képét. Odafordulok felé, és finoman újra rámosolygok. Talán ez már az alkohol hatása, talán a fáradt beletörődésé. Észre sem veszem, hogy mikor csukódik le félálomban a szemem, és a várttal ellentétben nem látok sem rémségeket, sem a múltam hibáit. Tekintetem előtt ugyanúgy a csillagos űr, az ezüstfényű fellegtenger végtelen horizontja terül el. És néha Christopher megnyugtató jelenlétét is megérzem. Furcsa mód nem feszélyez, hogy nem vagyok egyedül ebben a sebezhető, kissé törődött állapotban. Sőt.

..a trágár szavak esélyesek...

– Ha ez a méreg nyilvánosságra jut… Ha rossz kezekbe kerül… Én leszek a hibás, mert miattam létezik. Nem számítanak a körülmények. Nem számít a szándék
Tény és való, van valami ebben. Kicsit átérzem ezt, milyen is a nagy teher a vállon, mikor a felelősség súlya húz. Ha ezt teszi akkor ez a következmény, ha pedig azt, akkor meg az. Jó döntés sosincs. A jó döntést az élet alakítja ki, hogy az jóvá válik-e. Mi csak... sodródunk az árral. Meg hát, lássuk be a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
A mosolyát egy szelíd ajakrándítással viszonzom. Szívem szerint megcsókolnám azokat a szép ajkakat, de be kell érnem ennyivel. Annyival hogy legalább nézhetem, mert legalább itt van. És ő nem álomkép, mint más.
- Persze, sajnálom, hogy felhoztam
Valóban érződik a sajnálat de ugyanakkor kiérzem a sétettséget is. Nem akartam megbántani, nem állt szándékomban titkolózni előtte, pedig valójában annak tűnhet a kitérő válaszom. Mindössze... ez az egész túl bonyolult, túl mély és túl szövevényes hogy egy este alatt vagy akár egyetlen Róma London járat alatt megérthesse. Vannak az életben olyan kapcsolatok, olyan mély folyamok, amik valós tartalmát mi sem tudjuk megfejteni.
Sophie sok minden volt nekem. Kihívás, biztonság, barát, szerető, vágykép, megnyugvás, remény, hit, harag, dac, kétségbeesés... annyiféle érzelmet váltott ki, és annyi mindent éltünk meg együtt hogy nem tudom hogy is lehetne szavakba önteni. Talán nem is lenne értelme.
Ettől még elzárkózom Anna szemében és ez bánt. Talán ezért is lép túl rajta és egyben rajtam azzal, hogy előszed egy mágikus noteszt. Figyelem a ténykedését, szó nélkül. Mikor megerősíti hogy valóban az amire gondolok csak intek.
Nem kell engem meggyőznie semmiről. Nem tartozik elszámolással nekem. Nem akarom hogy ezt érezze, hisz a szabadság mindenkinek jár. Ettől persze érdekel hogy mit firkál és kinek, de csak intek hogy nem kell ezen aggódnia és kipillantok.
Az ég továbbra is sötét és kietlen. Olyan, mint a lelkem.
Nem tudom mennyi idő telik el. Pár perc? Tíz? Húsz? Fél óra?
Tekintetem Annára téved, aki már a falnak dőlve alszik. Békésen szuszog, olyan békésen, ahogy én talán sose fogok.
Halkanállok fel és lépek el a légiutaskísérők hátsó részéhez, ahonnan két pokrócot veszek a kezembe az egyiket a saját ülésemre rakom a másikkal a nő felé lépek.
Egyetlen könnyed mozdulattal nyitom szét és takarom be. A meleg majd segít elmélyíteni az álmát. Még hogy ő nem fog aludni...!
Nem tudom megállni hogy mikor végzek ne hajoljak lehelletnyit közelebb. Érzem az illatát, bársonyosan bújik be az orromba és szelíd csókot lehelek a homlokára.
Nem kel fel én pedig elhúzódom. Visszaülök vele szemben és kibámulok az ablakon. A sötétség mindent felemészt, és nekem még van négy órám azon tanakodni, vajon az én lelkem is köztük van-e.

(https://media-cdn.tripadvisor.com/media/photo-s/11/be/b8/12/la-terrazza.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Bár már az ősöreg olasz főváros vett körbe, lényem egy része a felhők fölött maradt. Érdeklődve figyeltem a taxi ablakán át a mellettünk tovasuhanó, tiszteletet parancsoló épületeket, a reggeli forgalmat, az emberek forgatagát.
Cartwrightra pillantottam. Hogy csinálja, hogy nem karikás a szeme, és nem látszik rajta a kimerültség? Pedig úgy gyanítom, szavaihoz hűen nem sokat pihent. Alig beszéltünk azóta, hogy kinyitottam a szemem a szendergésből, szembe találtam magam vele, és a repülő talajt fogott a reptéren. Furcsa volt, hogy annyi csacsogó ember vett körbe minket, mi pedig nem szóltunk sokat egymáshoz, mégis kettesben voltunk közöttük.
Az előző esti fásultság nyugalommá szelídült a szívemben. Távol tartottam magamtól minden fájó gondolatot, melyeknek a felhők között volt a helye, és nem itt, nem most, nem a jelenben. Csak a szomorú, üres béke maradt, hogy valakire rá kell bíznom magam. Még a választás súlya sem nyomott, hiszen nem igazán az én döntésem volt, hogy itt vagyok. De nem bántam meg. Sosem voltam még ebben a régre visszanyúló történelmű városban. A taxi fékezett egy elegáns étterem, a La Terrazza előtt, az ajtaját a sofőr készségesen nyitotta ki, s én, miután megigazítottam egy elkóborolt hajtincsemet, lelkesen tettem vörös topános lábam Róma sokat megélt, reggeli napfénytől melegedő kockakövére.
Az étterem a város szívében volt, egy viszonylag magasabb domb tetején. A csupa terasz, s óriási üvegfalakkal határolt étterem már így kívülről is csodás kilátást és remek ételeket ígért, csakhogy amint tudom, nem pusztán ezek miatt jöttünk ide.
- Máskor is jártál már itt? – kérdeztem csendesen, miközben odaléptem Christopher mellé. A környék nyugodt volt, néha eldöcögött egy-egy robogó vagy aprócska, kerek kis autó a takaros kőházak között, végig a macskaköveken. Az étterem mostanában nyithatott, de már volt néhány fennhangon, dallamosan hadarva cseverésző vendég. Bár a sülő kenyértészta és a fűszeres-paradicsomos ételek hívogató illata a bejárat felé vonzott, nem siettem előre. Cartwright tudja, miért jöttünk ide és kivel találkozunk, s volt egy olyan érzésem, hogy jobb, ha inkább a nyomában járok. Így hát várakozón néztem rá, s míg válaszolt, azon merengtem; meg nem mondanám róla, hogy épp menekülőben van egy gyilkosság után. Bár, az én homlokomra sincs ráírva, mi minden titkot rejtegetek…
- Ki az emberünk? - próbáltam tájékozódni, s nagyon figyeltem, hogyan, milyen arckifejezéssel válaszol. Az arcomra volt írva, hogy az óvatosság mondatja velem e szavakat, de talán nem is meglepő ez annak fényében, mennyi mindenen keresztül mentem az utóbbiakban. Én ne volnék óvatos? Ami azt illeti, sosem lehetek eléggé az.

green light (https://www.youtube.com/watch?v=ow-U1gtBHwU)
(http://66.media.tumblr.com/e60c931e0a753ed81858789d01e74535/tumblr_n40rimoXlB1t7phuqo5_500.gif)

...minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a hatalom....

..a trágár szavak esélyesek...

Az a két óra bóbiskolás közel sem volt elég ahhoz, hogy kipihenjem magam. Ennek következtében talán nem is olyan meglepő, hogy morcos vagyok és igazából semmi kedvem beszélgetni. Csak unottan bámulok ki, immár a világos égboltra, ami fokozatosan felveszi Itália jellegzetes tájképének arculatát, hogy aztán a pilóta egy ügyes landolást megkísérelve talajszintre vigye a gépünket.
A reptér fullasztó forgatagában sem nagyon van miről kommunikálni és talán Volkova is épp eléggé elbágyadt ahhoz hogy ne faggatózzon vagy makacskodjon habár tekintete élénken csillogva szívja be a látnivalókat.
Természetesen már várnak ránk, Walton rend szerint mindenről tud és intézkedik is. Ebben kellőképp hasonlítunk egymásra és kivételensen nem is bánom hogy nem nekem kell fuvart vadásznom az elmúlt napok kimerítő tortúrája után.
Lehet szimplán megölném a sorfőrt és megoldanám a jobb oldali vezetés kérdését...
Arra azonban nem számítok hogy még a kocsiban is csend fogad. Anna nem szól, talán nincs semmi épkézláb ötlete vagy csak hiányzik neki a reggeli kávé, pedig eddigre azt hittem már öt kérdést meg kell magyaráznom vagy bosszankodva el kell viselnem. Meglepő csendessége már-már feltűnően zavaró, pláne a rádióból kicsengő olasz ária jóvoltából.
A sofőr sokáig tekereg, a belváros itt is mindig zsúfolt, ráadásul Róma tipikus baja hogy tele van az év minden szakában turistákkal.
Mire elérünk La Terazza impozáns épületéhez, ami nem mellesleg ideális látképet is ígér az erre betévedőknek, addigra a fáradtságtól és az ingerültségtől már ötven halálnemet tervezek el magamban a sofőr számára.
Kész felszabadultság kiszállni az autó enyhén nyomasztó légköréből, és akaratlanul is kiszökik belőlem egy fáradt sóhaj. Róma enyhén áporodott levegője itt tisztává válik, mégis csak a város felett vagyunk egy kevéssel, de a zajok közepesen tompán lüktetnek fel. A zsibongás mindennapos. London sem alszik sosem igazán, de Róma... az aztán örökké él.
Tudom hogy nem ildomos Walont megváratnom, és tudom hogy Anna némasága is már az utolsó cérnaszálon inog. Mégis kiélvezem a fél perc magányt amit az ad hogy nem fordulok felé.
Aztán megerőszakolom magam és enyhe, a szokásos kissé gunyoros ajakrándulással indulok be az étterembe.
Nem szeretek üzleti ügyben nővel jönni, de jelen helyzet kellően speciális ahhoz, hogy mindezt felrúgjam. Nem mellesleg ismerem James-t. Ismerem a stílusát. És az ízlését is.
- Máskor is jártál már itt?
Na, ennyit a csendről.
- Természetesen. Jó párszor, már ha Rómára gondolsz...
Nem igazán értem hogy csak a puccos étteremben való ücsörgésre gondol vagy az olasz fővárosra magára.
- Ki az emberünk?
Mélyet és lemondóat szusszantok. Érthető a kíváncsisága, de ostoba hogy ennyire kapálózik az elkerülhetetlen után.
- Időben felismered, ne aggódj...
Csak foghegyről vetem oda, szinte morgásként. Elnyomom magamban a késztetést hogy megfogjam a nő kezét. Ez több szempontből sem lenne előnyös, de annyiban igen, hogy nem tévedne biztosan el és... Walton nem gondolná olyan könnyű prédának, mint ami valójában.
Az ujjaim bizseregve érnek össze, de leküzdöm a vágyat és magam indulok el.
Az étterem teraszán a lehető legtökéletesebb parnorámás asztalnál ott is ül ő. Az amerikai milliomos. Első ránézésre teljesen hétköznapinak tűnhet, pláne a nagy New York Times fehér lapjai mögé bújva. Ám mikor leengedi a fehér-fekete lapot, akkor a kisujján díszelgő fekete pecsétgyűrűn kívül az arca is megmutatkozik. Valahol a negyvenes évei elején járhat, tekintete fürkészőn vetül rám. Hasonlóan kék, bár inkább kissé sötét mint tenger és a szőkésbarna elegánsan hátrafésült haj na meg a finom eleganciára való öltöny sugallja, igenis fontos neki a megjelenés. Elégedett vigyorral arcán áll fel és dobja le az újságot, majd lép felém.
- Cartwright! Már-már azt hittem lezuhant a gép! Hogy utaztatok? Remélem nem volt semmi kellemetlenség.
Fáradt mosollyal nyújtom felé a kezem. James igazi gazfickó, a legförtelmesebb fajta, emlékeztet is valakire, de mindig elegánsan szarkasztikus és sokat ad a jó modorra. Felé nyújtom a kezem a szabaddal pedig vállon veregetem.
- Örülök barátom. Ezer éve volt Amerika. És kösz, egész jól a körülményekhez képest. Bemutatom Miss Anna Volkovát. Ő a..
- Ó igen, tudom. Megtiszteltetés Önt megismerni!
Azzal már elém is lép hogy a társamat mustrálja azzal a sok jót nem ígérő pillantással, amit rend szerint a legtöbb csinos nő kivált. Elnézem a kézcsókját és csak unottan elbámulok a városra miközben a jelenet lezajlik. Aztán miután túl vagyunk az udvariassági körökön James mellé ülök hogy végre valahára egy teljes nap után egy rendeset ehessek.

(https://media-cdn.tripadvisor.com/media/photo-s/11/be/b8/12/la-terrazza.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

- Időben felismered, ne aggódj...
Nem tetszik a szófukarság, amivel válaszol, és még inkább nem tetszik a hányavetiség. Normál esetben felpaprikázódnék rajta, de ebben a mostani kontextusban inkább féket tesz a nyelvemre. Akkor marad, hogy saját magam tájékozódom el. És ennek is van haszna. Amellett, hogy a viselkedése leveszi a vállamról a tudás terhét, ad valami egyéb előnyt is. Továbblendülök a modortalansága felett, és dacosan törődöm bele, hogy csak a jéghegy csúcsát engedi velem láttatni abból, mi is történik velem igazából. Ha azt akarja, hogy felvegyem ezt a szerepet, akkor boldogan veszem fel, és a magam előnyére fordítom.
Mert akkor ismered meg igazán az embereket, ha eléred, hogy alábecsüljenek. Jelen esetben, mikor csendes kíséretként nem vagyok több egy csinos kiegészítőnél, hála Cartwright vérlázítóan lealacsonyító stílusának, ez igencsak könnyedén bekövetkezik. Vendéglátunk az első pillanatban úgy tesz, mintha ott sem volnék.
- Cartwright! Már-már azt hittem lezuhant a gép! Hogy utaztatok? Remélem nem volt semmi kellemetlenség – kedélyeskedik Walton. Csak egy kevéssel idősebb nálunk, de a ráncok az arcán, a mozgása, megfontoltan derűs szavai arról árulkodnak, hogy ő is sűrű életet él. Nem kerüli el a figyelmem az öltözéke, amely bár hétköznapinak tűnik, az olasz luxusmárkákat dicséri. És azt is megjegyzem magamnak, hogy egy újság mögül bújik elő, s az első, fürkésző tekintete milyen óvatosságról árulkodik.
Fegyelmezett csendben ácsorgok Christopher mellett, a kistáskámat magamhoz húzva, de csak annyira, hogy ne gyűrje meg finom anyagú ingemet. A fehér textil szép kontrasztot ad fekete hajtincseimnek, melyekbe bele-belekap a Rómán végigseprő friss, reggeli szellő. Ajkamon halvány, akár őszintének is hatható mosoly bujkál, s úgy figyelem, amint köszöntik egymást.
- Örülök barátom. Ezer éve volt Amerika. És kösz, egész jól a körülményekhez képest. Bemutatom Miss Anna Volkovát. Ő a..
Bár csak befejezné a mondatot. Most nem tudom, mit mondana. Még csak ötletem sincs, de talán ő is elbizonytalanodik. Azért sem teszi végül a végére magát a szót, hanem nyitva hagyja az állítást. Én viszont szemtelen és leplezetlen kíváncsisággal pillantok felé. Remélem elkapja a tekintetem. Akkor biztos, hogy felkészülhet rá, egyszer kifaggatom, mit akart mondani itt.
- Ó igen, tudom. Megtiszteltetés Önt megismerni! – Kellemes hangja van, a szivarfüsttől bársonyos. Kicsit ő is kap az iménti kifejezésből, ami Cartwrightnak járt, bár nem tudom, igazából mit tud? Végtére is, amíg a repülőn szenderegtem, Chris akár a részletekbe is beavathatta... Szóval furdal a kíváncsiság, vajon mire is érti a tudását, de egyelőre félre teszem ezt.
- Részemről a szerencse – mosolyodom el most szélesebben, színpadias szerénységgel, mikor odavág Christopher orra elé, és magához ragadja a kezemet. Nem is tudja talán, mennyire komolyan gondolom a mondottakat. A szerencse enyhe szó arra, hogy itt lehetek, hogy ide kerültem, és hogy megismerkedhetek vele. Remélem, ezt nem kell majd a későbbiekben átértékelnem. Hiába a kedélyes és végtelenül modoros viselkedése, nem kerüli el a figyelmem az a határozott mozdulat, ahogy elkapja az ujjaim, s finoman rálehel kézhátamra, sem az átható, szemérmetlenül mohó pillantás, amivel közben illet. Fesztelenül, ártatlanul úgy teszek, mintha észre se venném, pedig hasonlóan néz rám, mint a ragadozók is a kínálkozó prédára, egy finom és kecses őzikére, mielőtt lerohannák. És ez a jó ebben az egészben. Ez a jó abban, hogy alábecsül. Mert erről már sejtem, mi jár a fejében. Ő viszont nem tudja, hogy igazából egy farkast mustrál.

..a trágár szavak esélyesek...

Kedvem lenne felhorkantani. James színjátéka és maró udvariaskodása már szinte fájdalmasan mesterkélt. Nem az elegánsra szabott mozdulatokkal van a baj, közel sem. Hanem hogy ismerem már jól. Inkább nem is érdekel mit művelnek. Fáradt vagyok ehhez, és fáradt ahhoz hogy arra fordítsam megmaradt energiáim hogy azon gondolkodjak, vajon Annának valóban szimpatikus-e. Mert hogy James Walton számára Anna Volkova nem közömbös, ez szinte biztos.
Mikor túl vagyunk minden udvariassági körön leülök. Nem foglalkozom azzal hogy Anna meg tudja-e oldani mert Walton készséggel segédkezik. Ami azt illeti, akár meg is etetné ha kérné a nő.
- Nos, gondolom éhesek vagytok. Cartwright? A szokásos italt rendeltem neked.
Csak biccentek az előzékenységen. Igen, valóban jól esne a sör lángnyelv kombinációja, de valószínűleg itt csak sima egyszerű tömény whiskey-t szolgálnak fel, végtére is ez egy gazdag de mégiscsak mugli étterem.
- A kisasszony majd eldönti mit szeretne.
- Hidd el, tud maga is választani.
Csípős közbeszúrásomra James rám pillant. Tekintete élesen villan, tudom mire is gondol. És tudja ő is én mire gondolok. Megadóan emeli fel a kezét, mintha csak pisztolyt fognék rá.
- Oh, sajnálom, nem tudtam... szóval akkor ti...
- Nem, semmi ilyesmi.
Talán túl hamar is szögezem le a tényeket. Annára sandítok fél szemmel, most az egyszer először igazán mióta bejöttünk. Vajon ő mit szól? Mit reagál? Vagy mit tükröz az arca? Megerősít engem vagy helyteleníti? Hisz... csak egy csók volt... vagyis egy volt érvényes. Azon kívül meg... csak ármányok, titkok, hazugságok egész sora. Ha így nézzük kellően kiábrándító is lehetne a köztünk lévő... kapocs.
- Nos minden esetre örülök hogy itt találkozunk. A rendelkezésetekre bocsájtom a Kis Palazzo-t meg Roberto-t, a sofőrt én úgyis holnap Milánóba repülök. Addig maradtok, ameddig csak akartok. - int ellentmondást nem tűrően mikor közbe akarnék vágni. - Semmiség, tényleg! Felesleges hálálkodni! Mondd csak Christopher, hogy van a mi kis Zaránk?
Hát már megint itt tartunk. Mély sóhajjal figyelem ahogy a vörösboros poharáért nyúl elégedett kéjsóvár vigyorral fűszerezve a kérdést.
Rá pillantok ahogy egy gyilkos tenné. Igen, Walton nagy játékos. Talán nem kellett volna első körben nyíltan tagadnom azt, hogy Anna hozzám tartozik és nem fityeg rajta a szabad tábla. Akkor nem talál be a színésznővel, aki... nos közös gyengénk.
- Kelet Hercegnője mint mindig remekül van. Ha néha Londonba jönnél tudnád, hogy csak próbál és a hódolók bókjait gyűjti be a színházban.
Meg Hayes virágcsokrait... ezt persze nem mondom ki hangosan inkább csak magamban vicsorogva gondolom.
- Nos, ez pompás hír. Remélem hamarosan rád un és végre hajlandó Amerikába jönni. Ráférne már a Broadway-re is a vérfrissítés.
Nem nézek egyikükre sem. Izgalmasabb a pincérnő ténykedését figyelnem, aki lepakolja a nemrég kirendelt hűsítőket. Bosszúsan fogom meg az egyik felespoharat és löttyintem bele a sörbe, majd a másikat egy szusszra felhajtom nem foglalkozva a többiekkel. Ez ugyan így jó, de mégsem annyira hisz magamon érzem hol az egyik, hol a másik tekintetét.
- Anna, kérem meséljen magáról! Hogy akadt mégis össze ezzel a csirkefogóval? Csak nem maga is...
Walton pillantása mikor rám esik kutatóan fürkész. Csak néma nemet intek a fejemmel.
Nem, nem tolvaj. Nem, nem szajha. És nem, nem kapod meg öregem.
A torkom most pedig már nem csak a szesz marja, de a harag is. Sejtettem hogy nem lesz könnyed találkozás, mert vele soha egyszer nem az, de azt hiszem nem pihentem rá erre elég alaposan. Kellett volna még fél óra alvás.. már ha Sophie hagyta volna.

(https://media-cdn.tripadvisor.com/media/photo-s/11/be/b8/12/la-terrazza.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Egyre szélesebben mosolygok vendéglátónkra, míg beszélgetve helyet foglalunk az étteremben, a legjobb kilátással bíró asztalnál. Bár a gesztusom nem teljesen őszinte, úgy érzem, Waltontól több figyelmet kapok – nem a kellemes, inkább a tolakodó, szemérmetlen fajtát, de ez még mindig több, mint amit Cartwright mutat. Hazudnék, ha azt mondanám, nem bosszant egy cseppet, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kimutassam, bizony észrevettem hányaveti viselkedését, lekezelő foghegyiségét és hogy lealacsonyít a viselkedésével egy kirakat-maca szintjére. Inkább belemegyek a játékba, finoman és óvatosan, de egészen szórakoztatónak találom eljátszani a rám borított szerepet. Próbálja csak meg jó szájízzel megenni, amit főzött.
- Nos, gondolom éhesek vagytok. Cartwright? A szokásos italt rendeltem neked. A kisasszony majd eldönti mit szeretne.
- Nagyon figyelmes – biccentek Walton felé kedélyesen, éppen, mikor Cartwright is válaszolna helyettem. A mohó csillogás a szemében kissé felerősödik, s ezzel egyenes arányosságban Christopher szép, kék szemei egyre sötétebbé válnak. Kicsit olyan ez a színváltozás, mint amikor a délutáni égbolt esti szürkületbe fordul át. Még csak nem is próbálja titkolni, s a két férfi egy pillanatra úgy mered egymásra, hogy kedvem volna mindkettőt jól helyre tenni. Hát ezért vagyunk itt, hogy összemérhessék egymás… ?
Jó, hogy nem teszik mindjárt ki az asztalra. Titkolt zavaromban igazítom meg az asztalra helyezett szalvétát, hogy ne álljon olyan ferdén, mint ahogy odarakták. Talán csak én veszem észre ezt az apróságot, de az a pár hajszálnyi eltérés most a helyére került, s nekem jó érzés, hogy ez legalább rendben van körülöttem.
- Oh, sajnálom, nem tudtam... szóval akkor ti...
- Nem, semmi ilyesmi.
Akkor mi? – üzeni szemem némán Cartwright felé. Finoman mosolygok, színpadiasan derűs tekintetem szinte átvilágítja őt. Aztán Waltonra nézek, aki feszülten figyel. Jó lesz nem túl sok olajat önteni a tűzre, ez ekkor már világossá válik a számomra. Úgyhogy először finoman megrántom a vállam, mint akinek egyrészt mindegy, másrészt kissé tanácstalan is a kérdésben.
- Ahogy mondja, semmi különös – jelentem ki ártatlan mosollyal, minden szavamat szándékosan úgy válogatva, hogy mást értsen rajta Walton, és mást Chris. Nekem pedig nem kell így megfogalmaznom azt, amire nem is találok szót. Vendéglátónk nem is tehetett volna fel nehezebb kérdést, még így is, hogy ki sem mondta igazán. De ha cseppet tenyérbe mászónak is tűnt, efölött a kérdés fölött látszólag tapintatosan tovasiklik.
- És mit ajánlana nekem, James, ha nem tudnám, mit szeretnék? Talán egy igazi, helyi L’americano koktélt ? - teszem hozzá ártatlanul – szinte érzem a remek olasz campari és a vörös vermut fűszeres illatát, pedig még ki sem hozták a jellemzően olasz italkeveréket. A biztonság kedvéért megnyomom a koktél szót, nehogy túlságosan felborzolja a kedélyeket, közben azt hiszem, vendéglátónknak is tudomására jut, hogy nem kerüli el a figyelmem, mi a szándéka.
- Rendkívül nagylelkű, kedves James – szúrom közbe illedelmes hálával, mikor felajánlja a rezidenciáját. Ugyan nem tudom igazán, miről van szó, a részletekből kikövetkeztetem, hogy nem egy erdőszéli faházat kapunk kölcsönbe.
- Mondd csak Christopher, hogy van a mi kis Zaránk?
Ez a kérdés nem véletlen. Walton akaratán kívül biztosít arról, hogy egy furcsa játék részese vagyok. Csakhogy most neki kell csalódnia, mint ahogy előbb Cartwrightnak. Ártatlan mosollyal figyelek tovább, egyetlen arcizmom rezzenése se mutatja, hogy meglep a név említése. Mintha tudtam volna… És valahol ez így is van. Az első perctől biztos voltam benne, hogy a férfinek, akivel a sors folyton összesodor, s aki valamilyen érthetetlen módon képes kissé kifordítani sarkaiból a világomat, vannak nőügyei rajtam kívül. Ami azt illeti, én nem is számítok annak. Míg az említett hölgy szóban forog, türelmesen várok, tovább találgatom, mi is zajlik körülöttem. Cartwright minden esetre nem cáfol arra, amit Walton próbál róla burkoltan közölni, s dacosan bámulja meg a csinos pincérnőcskét. Ha felém is pillant, valószínűleg széles, kissé gúnyos mosolyommal találja szembe magát.
- Anna, kérem meséljen magáról! Hogy akadt mégis össze ezzel a csirkefogóval? Csak nem maga is...
És megint nem fejezik be. A szemem sarkából látom, hogy Christopher a fejét ingatja finoman, Walton közben majd kiesik a szemén.
- James, hát úgy nézek én ki, mint egy csibész? – kérdezek vissza kedélyesen csipkelődve, tettetett, édes sértettséggel emelve meg szemöldökömet. – Remélem nem okozok csalódást, de nem vagyok olyan, mint Cartwright – teszem hozzá az „is” szócskára válaszul.
- Mi épp csak egymásba futottunk. Christopher látta, hogy szükségem van egy segítő kézre, és mivel úriember… Szóval volt olyan szíves, és elhívott magával – zártam rövidre a történetet. Az az érzésem, hogy Jamest igazából egy kicsit sem érdekli az egész. Ő csak a prédát cserkészi.
- És ti hogy találkoztatok? – kérdezek vissza ártatlanul, mindkettejüknek címezve a kérdést, kíváncsian várva, vajon melyikük válaszol, és mit. Biztos vagyok benne, hogy a kettejük közötti történet van olyan kényes, mint a miénk, de tudni akartam, és amikor kérdeztem, Cartwright nem mondta. Pedig lehet, hogy jobban járt volna.

..a trágár szavak esélyesek...

Bosszan hogy Anna mintha még élvezné is ezt a eltúlzott, némiképp őszintétlen figyelmet. Bezzeg mikor én tüntetem ki vele leszarja. Magamban elátkozom őt mindennek, de persze ez arcomra semmilyen formában nem ül ki, hacsak a pókerarcot ide nem vesszük. Nem igazán van ínyemre a találkozó. Nem tudom mi zavar egész pontosan. A levertség a kialvatlanság miatt, a sok gond, ami a vállam nyomja vagy Anna ostoba viselkedése.
Nem, őszintén szólva eszembe sem jutott hogy fel kellene részletesen vagy hát alaposan készíteni James Walton-ra. De így utólag be kell látnom, hibáztam. Meglehet kurva nagyot.
James-nek ugyanis nem kell sok, se a hidegből se a melegből ahhoz, hogy érdeklődését felkeltsék. Annak van esélye körülötte túlélni aki szenvtelen, és aki kvázi láthatatlan marad.
Márpedig ez sok mindenkire igaz, csak Anna Volkovára nem.
- És mit ajánlana nekem, James, ha nem tudnám, mit szeretnék? Talán egy igazi, helyi L’americano koktélt ?
És innentől kezdetét veszi a duruzsolás. Walton már kissé előre is dől és valamit magyaráz az olasz konyha pikantériájáról, de engem annyira felhúz az egész jelenet, hogy csak a fülemben doboló vér száguldását vagyok képes hallani.
Csak mikor Zara találatét viszi be, ami természetesen tíz pontos ebben a játszmában tisztul ki valamelyest a fejem.
– Remélem nem okozok csalódást, de nem vagyok olyan, mint Cartwright.
- Ugyan kedvesem, egy ilyen okos nő sosem okozhat csalódást.
Az ordas nagy hazugságra már nem tudom megállni hogy ne vágjak egy fintort. Mindezt azzal leplezem, hogy iszok egy adagot, majd végül sötét pillantással meredek a velem szemben ülő nőről Waltonra.
- Mi épp csak egymásba futottunk. Christopher látta, hogy szükségem van egy segítő kézre, és mivel úriember… Szóval volt olyan szíves, és elhívott magával.
Walton mosolyogva hümmög és közben persze elismerően bólogat. Olyan most ebben a percben, mint egy jóságos apuka, akinek a fiát dicsérik. Mint én, mikor David érdemeit emelik ki nekem, amikkel tökéletesen tisztában vagyok. Valahol bosszant ez is. Mert nem kezelhet engem senki így, még ő sem.
- Talán kissé enyhe az orosz maffiát épp egymásba futásnak nevezni, de... ahogy tetszik. És igen, az akcentusa elárulta. Maga is onnan származik. Jól sejtem?
Most először változik Walton szeme kissé hűvösebbre. Nem tudom mi bosszantja, hogy más se mond ki nyíltan dolgokat vagy hogy terelni próbál. Igen, ez is az én saram. Anna nem tudhatta hogy James nagyjában mindenről tud, ami fontos, pláne mióta a Falka Londonban tanyázik őt keresve. Evidensen a tegnap este késői részleteit nem kötöttem az orrára, történetesen, hogy épp Volkova az, akit lelkesen üldöznek, de a férfi e nélkül is ki tudja következtetni a dolgokat.
Sóhajtok egyet miközben összefűzöm a karom magam előtt és hátra dőlök. Kíváncsi vagyok mi a franc fog ebből az egészből kisülni, mert már most nem sok jót jósolok. Azon kívül hogy van lakás és nem kell hotelben éjszakázni eddig csak a pia menti a helyzetet. Meg a lassan közeledő reggeli is.
- És ti hogy találkoztatok?
A kérdés ott visszhangzik az étterem halk zajában, amit a villák, kések és tányérok összjátékának hangja tölt meg. A másikra nézek aztán Annára.
Mondhattam volna hogy ne... hogy ezt kerüljük, de nem gondoltam hogy van annyira ostoba hogy ezekbe bele akar látni.
- Ez egy nagyon hosszú történet és... szerintem nincs elég időnk rá. De majd elmesélem egy másik alkalommal.
Megvárom hogy rám pillantson és akkor belenézve az ő szépséges kék szemeibe a saját azúrkékjeimmel bólintok.
- Ígérem.
Nem használom ezt a szót sem sűrűn. Walton egy kissé elképedve hallgatja, nem kell ehhez látnom az arcát érzem a testtartásából.
- Aztán csakis az igazat mondd, Cartwright. Megtudom ha füllentesz ennek a szépségnek.
Elnézőmosollyal tartom a szemkontaktust Annával hogy aztán a barátomra fordítsam.
- Meglesz.
- Nagyon helyes. Szóval akkor térjünk a tárgyra. Az oroszokat ki kell iktatni Londonból. Árt az üzletnek és gondolom a te ténykedésed is felettébb bosszantja. Remélem van kész terved míg elcsitul a Hilton botrány.
- Akad. De minden előkészületet csak akkor tudok megejteni, ha már visszatértem. Addig...
- Addig lesz más a szórakoztatásodra. És itt... nem épp Miss Volkovára célzok.
James behízelgően undorító vigyora most a lányra villan. Ebből pedig már tudom, Róma nem csak egy hét pihenést fog nyújtani, hanem valami szívességet, amit épp Waltonnak oldhatok meg. Remek. Kurvára remek.

(https://media-cdn.tripadvisor.com/media/photo-s/11/be/b8/12/la-terrazza.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

- Ugyan kedvesem, egy ilyen okos nő sosem okozhat csalódást. – James mély, bársonyos hangja végigsimít rajtam – de teszi ezt pont olyan tolakodón, mint amilyen szemtelen vágyat a tekintete is sugall felém. Töretlen állom tekintetét, s arckifejezésem nyugodt derűvel üzeni: ne tégy próbára, mert meglátod! Ezekből a szavaiból már sok mindenre következtethetek. Hízelgésnek álcázza, de ez félig figyelmeztetés – nos, pont olyan embernek is tűnik nekem, aki nem hagyja, hogy bárki csalódást okozzon neki. Pont olyan alak, akit nem vesz be egyszerűen a gyomrom és jobb, ha ezt ő sosem tudja meg. Úgyhogy szelíd mosollyal a bókba csomagolt intelmet.
- Talán kissé enyhe az orosz maffiát épp egymásba futásnak nevezni, de... ahogy tetszik. És igen, az akcentusa elárulta. Maga is onnan származik. Jól sejtem?
Jó, hogy annyit beszél, így van időm megemészteni a kirakós újabb darabját. Nem is kérdés számomra, honnan tud az oroszokról, de az, hogy honnan tudja az én kapcsolatomat velük, pláne nem. Belenyugvó sóhajjal dőlök hátra, s az eddigi szerep álarca lehull, mert most már aztán felesleges volna törnöm magam.
- Mindketten ott voltunk, és futottunk is, nem igaz? – pillantok áthatón Cartwright felé, majd vissza Waltonra.: - Mintha nem is sejtené, de egyenesen tudná – mondom enyhén félrebillentett fejjel, elbűvölő mosolyt villantva, s úgy teszek, mintha észre se venném a fickó kedélyében beálló finom változást. Orosz vagyok, ahogy mondta. Bírom a hűvöset.
- Ez egy nagyon hosszú történet és... szerintem nincs elég időnk rá. De majd elmesélem egy másik alkalommal. Ígérem.
Ez az utolsó szó ott visszhangzik közöttünk. Bár nem változik az arckifejezésem, mikor Cartwrightra nézek, a szememben valami olyan parázs gyúl, amit csak neki tartogatok. Elkapom és fogva tartom a tekintetét egy pillanatig, s próbálok egészen a mélyébe fúrni, megbizonyosodni, hogy a szájából furcsán hangzó szó vajon igaz-e. Walton dünnyög valamit, de ezúttal csak félig figyelek rá, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy szavak nélkül tudassam Christopherrel; betartatom vele az ígéretét.
Aztán csak hallgatom, amit diskurálnak, és belekortyolok a közben megérkező italomba. Milyen jó is ilyen messziről szemlélni az eseményeket? Igen, azt mondtam, hogy kimaradok ebből az egészből, s ez adott egyfajta távolságot az üggyel kapcsolatban. Távolabbról pedig könnyebben látszik az egész, könnyebb megfigyelni úgy, hogy nem körbevesz valami… Azt pedig, hogy attól még játékban maradok, megtartom magamnak.
- Addig lesz más a szórakoztatásodra. És itt... nem épp Miss Volkovára célzok.
Tökéletes, fehér fogsor virít felém, én pedig bátran hajolok közelebb, s nem maradok adósa e vidám gesztus viszonzásával, s a megfelelő válasszal.
- Azért rendkívül hálás vagyok, és jól teszi, kedves Mr. Walton – felelem bizalmas duruzsolással. Csak akkor érti ki a szavak mögött rejtező finom figyelmeztetést, ha nagyon-nagyon figyelmes. Aztán Cartwright is kap ebből a pillantásból, egy néma kérdést, hogy vajon mire céloz nagylelkű vendéglátónk. A legelső találkozásunkkor megtanultam, hogy Cartwright világában semmi, de semmi nem történik önzetlenül. Mindennek oka van. Minden üzlet.

..a trágár szavak esélyesek...

Tudom, hogy nem tudom letagadni azt, hogy valami van köztünk. De igazából mentségemre legyen mondva, én magam sem értem igazán ezt a fajta feszülten kellemes vibrálást.
Waltont ez bosszantja. Meglehet az, hogy tagadjuk, meglehet az, hogy szimplán létezik. Bármi is a valóság, nem tudok ellene mit tenni. Ahogy Anna rám tekint csak a tekintete üzen, de jól tudok olvasni ebből. Arcomon halovány mosoly bújik meg, sokat sejtető és még többet ígérő.
Igen, James most ebben a percben azt érzi, hogy kívülálló, hogy a sármja és a befolyása szart se ér, és való igaz ez rohadt bosszantó lenne. Én is habzó szájjal fészkelődnék, ellenben ő a csendes nyugalommal kivár. Meglesz ennek a böjtje, tudom. De nem remélek semmit, egyszerűen... kiélvezem ezt a szinte lopottnak számító pillanatot is.
Hogy miért? Mert ezek mutatják meg igazán hogy van valami közöttünk és nem csak elképzelem. Nem önámítás az egész, hanem... valami valós.
- Mindketten ott voltunk, és futottunk is, nem igaz?
Bólintok egyet némán. Igen, valóban ott voltunk és valóban futottunk. Nem volt hiba tájékoztatni a társamat erről, hisz fontos szövetséges és hovatovább, értékes szövetséges, de ő nem élhette át azt, amit én meg ő. Így minket az emlékek összekapcsolnak, míg ő csak a tényeket tudja.
- Mintha nem is sejtené, de egyenesen tudná
Nem tanácsos Waltonnal kekeckedni. Ezt persze nem osztottam meg Annával. Igazam miatt egy nyájas mosolyt villant a nő felé, és keze érte nyúl. Szelíden teszi csak az arcára és simít végig a puha bőrén. A harag a mozdulatra felgyúlik bennem, ami csak a szemem villanásában mutatkozik meg.
- Ugyan kedves, én mindent tudok.
A mondat végét szinte sziszegi közelebb hajolva, nem félelmet keltően mert nem épp az a cél, de ezzel olyan jelentőséget adva, amire nem lehet rácáfolni. Aztán már ott sincs a keze, mintha sose érintette volna.
Nem tudom megállni hogy ne biztosítsam Volkovát a részletek időbeni megtudásáról. Talán hiba ez is, hiba nyíltan kirakatba tenni a dolgokat, de ő még nem ismer annyira engem hogy fél szavas utalásokkal megértsük egymást. Ennyire még nem mély a kapcsolat... sajnos.
S minth Walton csak ezt sejtené meg, vagy szimplán amúgy is ez lenne a szándéka... rögtön közbeavatkozik a heti programunk megszervezésében.
- Mégis mi lenne akkor?
- Ne aggódj, időben megtudod. Miss Volkova, lenne kedves pár percre magunkra hagyni minket? Van valami, ami... elég kényes ügy. Ugye megérti?
Walton előzékenyen feláll, és végigsimít az amúgy tökéletesen hátrafésült haján. Amint Anna beleegyezően cselekszik egy kedves mosollyal biccent felé, hogy végül visszanézzen rám immár teljesen átrendezett arcvonásokkal. Mégpedig feszült arcvonásokkal.
Elnézem Anna távolodó alakját. Valahol jó is hogy távolabb került tőlem, mert nyugodtabb leszek hogy nincs Walton célkeresztjében, de ugyanakkor nem is örülök túlzottan. Hiába tudom, Rómába vagyunk tartok tőle, hogy az orosz bagázs megneszel bármit. Ha nincs a közelemben hogy is védhetném meg?
- Christopher, ugye tudod, hogy az orosz fenyegetés elég súlyos? Ez nagyon kényes ügy, és már-már... szinte politikai. Ha úgy vesszük egyezményt szegtek. Az alvilági körökben is vannak egyeszségek. Ez a nő...
- Anna.
Javítom ki élesen.
- Igen, nos elfelejtetted részletezni hogy is került a legutóbb a központba. Gondolom nem véletlen a kis Hiltonos akciód után, hogy veled jött.
- Nem. Valóban nem véletlen.
Kimért vagyok, ami idegesíti a másikat, látom a fénylő kék szemekben. Hozzászokott hogy gyorsan kapja meg az információkat és pontosan.
- Nem kérdezősködtem a védett telefonvonalon de tudom mi történt egy napja. Örülnék ha lényegre törően kifejtenéd és nem pedig...
- Anna ott volt és velem kellett jönnie. Semmi több.
- Semmi több? Elfelejted Cartwright, hogy a státuszod addig biztos, amíg nem haragítasz magadra. Megértem hogy védeni akarod őt. Szép nő, igazán csinos, én is megdugnám ha nem épp téged akarna. Igazi kis kurva lehet az ágyba azokkal a szemekkel és ajkakkal... De ettől még...
- Az oroszokat elrendezem. Mint mondtam előbb haza kell jutnom hogy a Patkányfészekben előkészítsem a dolgokat. Ez a szeszcsempész csürhe megtanulja egy életre hogy London bizony az enyém.
- Remek. Ezt örömmel hallom. Minden segítséget megkapsz, ami kell. Ha nem, akkor annak megvannak a következményei. Ha pedig a nő nem kér belőled, nos én szívesen vendégül látom, tudod jól.
- Hogyne...
Félig az italba fulladva közlöm cinikusan a megjegyzést miközben Walton hátba vereget és feláll. Anna mire visszatér felveszi újra a sajnálkozó arckifejezését.
- Öröm volt találkozni kiasszony. Fájó de búcsúznom kell, a gépem... - itt látványosan a drága órájára pillant. -... egy óra múlva indul. Pierre, intézze az autót a reptérre. A reggelit én állom. Jó étvágyat!
Gyors kézfogás, Annának pedig egy újabb mohó kézcsók dukál, ahol jó ismert technikával a névjegyét is odacsúsztatja, azzal James Walton távozik is az étteremből. Ismét ketten maraduk Olaszország felett, de most már csak pár méterrel.

(https://media-cdn.tripadvisor.com/media/photo-s/11/be/b8/12/la-terrazza.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Nem félnék? Az túlzás. Ostobaság volna, végzetes hiányosság, nem. A félelem, ami felett uralkodsz, az az óvatosság, és ez az, ami életet ment. Ez vezet a helyes úton, ez irányítja a jó lépéseket. Ez tart vissza a botor vakmerőségtől. Féltem Waltontól, még azelőtt, hogy találkoztam vele, és most, hogy közel hajol hozzám, hogy mézes-mázosan, vicsorogva az arcomba sziszegi, hogy ő mindent tud, bebizonyosodik, hogy jól tettem. Nem borzongok meg körme finom érintésétől az érzékeny arcbőrömön. Nem rezzenek a szavaitól, de nem is az a célja velük. Nem akar megijeszteni – én pedig kedvére teszek.
- Nem is vártam kevesebbet – mosolygom édesen, egészen közelről. Ó nem, nem esek abba a hibába, hogy alábecsüljem őt, vagy akár Cartwrightot. Kicsit olyan érzés velük egy asztalnál ülni, mint két láda puskapor, vagy a helyzet érzékenységét tekintve inkább két üveg nitroglicerin mellett helyet foglalni. Nem árt óvatosnak lenni.
Szórakozottan kortyolok az italomba, amely fűszeres, kesernyés ízével és enyhe alkoholos aromájával észre térít. Egykedvűn tanulmányozom a lábam alatti tenyérnyi, padlóba épített míves, fémszínű szellőzőfedőt, melyből több is van a helyiségben, és amelyeken át a csupa-üveg falak közé friss levegő érkezik feltűnés nélkül.
- … Ugye megérti?
- Hogyne James, úgyis időszerű lenne felfrissíteni magamat. – Szerényen, kedves engedelmességgel állok fel az asztaltól. Hezitálás nélkül. Vendéglátónk is így tesz, igazi úriember. Megigazítom egy elszabadult tincsemet, mely az iménti mozdulattól hagyta el a helyét. Csak egy tört pillanat, míg Cartwright felé villan tekintetem eközben. Vajon mennyi készségesség feltűnő már? Ez talán a határt súrolja. Játszom tovább a kirakat-nő szerepét, és amikor a nagyfiúk beszélgetni szeretnének, szófogadón távozok, hogy megigazítsam a sminkem… A magyar menydörgő térde kalácsát.
Még ha nem is feltétlenül rám tartoznak a továbbiak, már csak azért is kíváncsi vagyok, mert ki akarnak hagyni belőle. Egyébként abban se vagyok biztos, hogy engem nem érint a mondani való. Csoda, hogy az elmúlt történések fényében nincs bennem túl sok megelőlegezhető bizalom?
Kecsesen ballagok le a lépcsőn, és nagy önuralomról téve tanúbizonyságot, nem fordulok hátra, hogy figyelnek-e. Talán ostoba képzelgés, hogy a tarkóm egy felém tévedő tekintettől libabőrös. Amikor tudom, hogy az utolsó fokokra érve eltűnök a szemük elől, elegánsan megszaporázom a lépteimet. A mosdók is erre vannak, a konyha is, hogy a fenti helyiségben semmi ne akadályozza a fantasztikus kilátást. Még itt is jókora ablakok vannak a körfolyosón. Én, mint aki a várost csodálja, feltűnés nélkül lépdelek el a női mosdó előtt, s megyek tovább a tükörképemmel karöltve, míg el nem érek ugyanahhoz a látképhez, amit fentebbről, az étkező helyiségből is megcsodálhattam.
Sebesen kattintom ki a jókora ablak zárját, aztán koppig tárom a szárnyat, és kikönyöklök a vékony párkányra. Úgy teszek, mint akit lenyűgöznek a látnivalók, valójában felfelé azért pillantok, hogy megkeressem azt a bizonyos szellőzőt, aminek a helyét csak sejtem. Amíg meg nem pillantom, és be nem bizonyosodik, hogy igazam volt. Körbelesek, majd óvatosan, egyik kezemmel takarva előveszem kabátom belső zsebéből a pálcám. Rámutatok a nyílásra, és nonverbálisan útjára küldök egy „Sonorus!”-t.
- … Igazi kis kurva lehet az ágyba azokkal a szemekkel és ajkakkal... De ettől még...
- Micsoda gusztustalan alak – fortyanok fel némán tátogva szitokszavaim a mocskosszájú szellőzőnyílásból előtörő szavak hallatán, aztán gyorsan összezárom az említett ajkakat, és hegyezem a fülem.
- Az oroszokat elrendezem. Mint mondtam előbb haza kell jutnom hogy a Patkányfészekben előkészítsem a dolgokat. Ez a szeszcsempész csürhe megtanulja egy életre hogy London bizony az enyém.
- Remek. Ezt örömmel hallom. Minden segítséget megkapsz, ami kell. Ha nem, akkor annak megvannak a következményei. Ha pedig a nő nem kér belőled, nos én szívesen vendégül látom, tudod jól.
Kedvem lett volna abban a minutumban kereket oldani. Tekintetem hirtelen tényleg a város vonzotta magára. Róma, a csodás, sokszáz éves város zeg-zugos sikátoraival, tekintélyt parancsoló műemlék-romokkal és megannyi lehetőséggel a kámforrá válásra. Csakhogy elhangzik még egy utolsó szó, Cartwright csibészes, cinikus hangján, ami hirtelen messzire kergeti tőlem minden tervemet.
- Hogyne...
Nagyot sóhajtok. Csak találgathatok, mi minden jelentés rejtőzik e gúnyos szó mögött, mégis maradásra késztet. Mivel már nem hallok semmi fontosat, bosszúsan, kabátom rejtekéből megszüntetem a varázst, aztán becsukom az ablakot. Elhaladok néhány bámész turista mellett, s a lépcsőn felmászva visszatérek a két férfi társaságához. Nem sok kedvem van hozzá, de ezt a kedvetlenséget nehéz megőriznem, mikor Walton gyászos képpel közli a jó hírt, hogy el kell mennie.
- Oh, milyen kár. És nagyon hálás vagyok mindenért, ön igazán nagylelkű, James – végre szabadjára engedhetem a mosolyt, ami szám sarkában bujkált idáig. Eladható hálásnak is, igazából. Rezzenetlenül tűröm, amint Walton tenyérbe mászó módon újból megízleli a kézfejem, miközben a kezembe nyomja a névjegyét. Már most tudom, hogy ez nem kerül a házitelefonomhoz, Cartwrighté mellé…
- Kellemes utazást – kívánom negédesen, aztán az arcomra fagyott kifejezéssel figyelem, amint távozik.
– Csodálom, hogy az a repülő nem várja meg. Elképesztő, hogy nem a sajátjával megy. Milyen szerény, igazán... – Nem bírom ki, csak kibukik belőlem a megjegyzés, miközben kecsesen újból helyet foglalok, ezúttal Cartwrighttal szemben.
Keresztbe fonom a kezeimet, s hátradőlve, veséig hatoló pillantással méregetem őt. Furcsa, ahogy hirtelen kettesben maradunk – a körülöttünk olaszul hadaró más vendégek ellenére persze. Mégis, mostantól csak mi vagyunk, egymás között, különösebb cél és terv nélkül. Ha a bujkálást és túlélést nem számítjuk ezek valamelyikének, persze.
- Szóval, kedves Christopher, tervezed elárulni, mi történik körülöttem, vagy maradjak a kis kiruccanásunk végéig olyan szép és bolond, amilyen szeretnéd, hogy legyek? – szegezem neki finom kedvességbe és ál-engedelmességbe csomagolva a gúnyos kérdést. Szenvtelenül mosolyogva nézek vele farkasszemet, s elmerülök egy pillanatra a jeges íriszekben. Orosz vagyok, bírom a hideget. Nagyon is. Úgyhogy végtelen nyugalommal kezembe véve az étlapot, egyből a desszertekhez perdítem a lapokat, és figyelmesen áttanulmányozom, milyen fagylaltkülönlegességekből lehet választani. Ami mostanra a hátam mögött van, megérdemlek némi édes hűsítést.

..a trágár szavak esélyesek...

Fáradtan figyelem, ahogy Walton feláll és távozik. Én nem mozdulok. Sem Anna jelenlétére, sem James távozására. Túlzottan ólmosnak érzem az összes végtagom és hamis udvariaskodás csupán az egész.
– Csodálom, hogy az a repülő nem várja meg. Elképesztő, hogy nem a sajátjával megy. Milyen szerény, igazán...
Anna cinikus megjegyzése egy gunyoros mosolyt csal az arcomra. Nem nézek rá, csak mikor újból megfogom a poharamat. Hűvös hidegje segít ébernek maradnom, még.
- Igazából megvárja, csak Milánóba a szeretője nem túl türelmes. Amúgy magángéppel megy, de a légitársaság is az övé, amivel idefele jöttünk.
Vállat vonok mintha amúgy mindegy lenne. Nem véletlen elég volt egy név és máris első osztályú jegyet kaptunk. Nem kellett sem jegyért sorba állni sem becsekkolni, de még az ellenőrző kapukon átvergődni. A gazdagságnak is sok előnye van, akárki akármit mond.
Mindeközben a nő szembe velem újra helyet foglal. Nem tudom hol járt abban a röpke tíz percben, de gondolom nem pisilt vagy a haját igazgatta. Nem lepne meg ha hallott volna minden egyes szót, ami elhangzott köztünk, bár... érdemi információ nagyon nem volt köztük hacsak az a nyílt tény nem, amit én egyből leszűrtem gazdag barátomról. Hogy Anna esetében is, akárcsak a golfban, lyukra menne.
- Szóval, kedves Christopher, tervezed elárulni, mi történik körülöttem, vagy maradjak a kis kiruccanásunk végéig olyan szép és bolond, amilyen szeretnéd, hogy legyek?
Fáradtan sóhajtva túrok bele a hajamba és simítom hátra. Túl sok nekem ez már egy napra, pláne így hogy ott van a vádaskodó, szemrehányó hangneme. Mintha nem lenne épp elég bajom. Nekem lenne jogom lecseszni őt. Nekem kellene helyre raknom, hogy jobb lett volna csendben ülnie vagy szimplán meg se szólalnia. De persze erre ő képtelen. Miért is lenne képes nem középpontban tündökölni?
-Szép és bolond? Az első igaz is de az utolsó sajnos nem. Habár, Walton esetében még ez is játszik. Mondd, tényleg külön szólnom kellett volna hogy ne legyél annyira ostoba hogy kelleted magad neki? Valóban nem érted? Ő nem az a fajta, aki ne kapna meg akárkit. Ha kell az elnök feleségét is megdugja.
Mérgesen pillantok a poharamba. A felénél járok, de máris túlontúl keserű ez a sör. Talán másikat kellene rendelnem? Nem, annak sem lenne jobb íze. Ez a negatív vonulat Anna miatt van. Meg amiatt, hogy rólam feltételezi bolondnak tartom. És persze a fáradtság számlájára is írható.
- Amúgy meg nem nagyon tudok többet mint te. Majd gondolom később derül fény milyen kis szórakozás vár rám. Amiben, előre leszögezem, te nem fogsz részt venni. Tudod most unatkozni fogsz öt napig vagy akár tízig is. Nem tudom, menj el vásárolni vagy mit bánom én!
A kezemmel széleset intek, mintha csak engedélyt adnék neki hogy fusson, szaladjon, amerre csak akar. Leszarom merre jár, nem érdekel már kinek kelleti magát.
Haragszom rá? De még mennyire. És ezen nem segít a nagy, ártatlanul kikerekedő, csodálkozó tekintet. Igen, eddig kedves voltam, segítőkész, talán előzékeny. De most fáradt, gondterhelt és ami a legrosszabb... álmos. Pedig nem kellene aludnom. Nagyon nem.
- Gondolom kaptál tőle névjegykártyát. A hátulján a New York-i penthouse lakása címe van, amiben a szeretőit keféli, alatta az itteni szállásunkké. Nem vagyok éhes. Torkig vagyok. Elmentem aludni. Majd gyere ha akarsz.
Felállok és ellépek az asztaltól. Mikor Anna székének vonalába érek lesandítok rá. Bunkó voltam, tudom. És megsértődhet ráadásul joggal, tudom. Így azért muszáj enyhítenem a helyzeten, érzem.
- Ne haragudj. - Kezem a vállára siklik, szelíden szorítom meg nyomatékosításként. - Róma biztonságos, egyelőre. Ha bármi van, tudod hol találsz, ott leszek. Vagy telefonálj.
Azzal leteszek az asztalra egy mobilt a zakóm belső zsebéből kivéve, ami poloskamentes, benne a saját számommal. Kivárok egy fél pillanatot, aztán elindulok. Nem foglalkozom azzal követ-e a tekintete. Nem érdekel merre indul el. Bármerre megy is elég a nevemet vagy Waltonét bemondania, az ajtók megnyílnak előtte, ezt tudni fogja. Nem ostoba ő, nagyon nem. Csak játékos. Ellenben nekem mára több volt ez a játszma.
Muszáj aludnom egy kicsit még ha Sophie most se hagyja. Legalább pár órát míg Anna nincs odahaza. Akkor legalább.. legalább nem hallja ha kiabálok. Mert sose tudni hogy mikor beszippant a sötét épp mivel találom szembe magam és hogyan.

(https://i.pinimg.com/originals/a5/37/e4/a537e4cd42f42fa0e9e44d6dce501e00.gif)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

- Igazából megvárja, csak Milánóba a szeretője nem túl türelmes. Amúgy magángéppel megy, de a légitársaság is az övé, amivel idefele jöttünk.
Most rajtam van a sor, hogy bosszús arcvonásaim meglágyuljanak, ajkaim mosolyra húzódjanak.
- Hogy én erre nem gondoltam... – sóhajtok fel színpadiasan. - Bármennyire igyekeztem, Waltont nem egyszerű nem alábecsülni – csóváltam meg a fejem kicsivel visszafogottabban. Aztán elmerengtem még a hallottakon, mert több igazság volt ebben az egyszerű kijelentésben, mint amennyit az ember első hallásra megértett. Benne volt a nagy pénz, nagy hatalom legnagyobb és kikerülhetetlen buktatója – az ember. Hiába tiéd a légitársaság is, hiába uralkodsz a dolgozók felett – egy hisztis és kívánatos nő miatt mégis megszaporázod a lépteid. Nos, már aki.
- … Mondd, tényleg külön szólnom kellett volna hogy ne legyél annyira ostoba hogy kelleted magad neki? Valóban nem érted? Ő nem az a fajta, aki ne kapna meg akárkit. Ha kell az elnök feleségét is megdugja.
- Kelletem magam? Ugyan, kérlek – pillantok felé, s belekortyolok megfogyatkozott italomba. Elgondolkodok még egy tört másodpercig, nézem, amint úgy néz a sörére, hogy kész csoda hogy az nem fagy meg azonnal a pohár fenekéig. Békítő hangon folytatom. – Épp az előbb foglaltad szavakba, hogy Walton teljes uralmát egyetlen úton lehet kikerülni, és az az, ha az ember a tökénél fogva vezeti. Vagy tartja távol – biggyesztettem le az ajkamat. – Egy pillanatig se volt cél, hogy kellessem magam neki. És én nem vagyok akárki – tettem hozzá sokkal csendesebben, de határozottan. Bizony, Waltont érnék meglepetések, ha megpróbálna az ágyamba mászni. Kezdve azzal a néhány farkasbundával, amik között alszom, és az még a szerencsésebb esték közé tartozik, ha emberi valómban teszem azt. Nagy sóhajjal iszok egy újabb kortyot.
- … Nem tudom, menj el vásárolni vagy mit bánom én!
A pohár aranyvörös tartalma felett kapom el pillantásommal a mozdulatát, ahogy szélesen, színpadiasan int. Amiket az imént mondott… Hiába tagadta korábban, megint elborít a szomorúság, mert igenis azt akarja, hogy unatkozó, vásárolgató szobacica legyek. Eljátszom a gondolattal, hogy szót fogadok. Mióta nem volt alkalmam ilyennek lenni? Gondtalannak, dologtalannak, más szárnyai alatt pihenőnek? Szerintem soha az életben. De most az egyszer, Cartwright kedvéért kipróbálom, milyen szépnek és bolondnak lenni.
Azért nem ujjongok, de egykedvűen bólintok a javaslatra, hogy menjek, amerre akarok, s keressem meg, ha majd ahhoz lesz kedvem. Az italom mellé könyöklök, ahogy elhalad mellettem. Először lesütöm a szemem, de aztán felnézek rá, mikor hozzám ér. Összefonódik tekintetünk. Nem a szavai nyugtatnak meg. Nem a kis mugli eszköz, amit az orrom elé tol. Az erős, de óvatos érintése, mély hangja és kék íriszének izzása, mely olyan kemény, akár a jég. Ezek elkísérnek, bár ő fizikailag nincs is ott, tudom, hogy Róma tényleg biztonságos, hogy elrejt, hogy a szárnyai alatt tart. Róma…
Kipillantok az óriási üvegablakon át a végtelen, hívogató utcákra, a kőházak erdejére és a míves tetőkre, közbeékelődő, lenyűgöző romokra. A látkép tükrén figyelem Cartwright távozó alakját. Ujjaim közé fogom a kis telefont, majd a kabátom zsebébe süllyesztem.

Sosem voltam a túlzások embere. Nem jövök ki minden boltból száz ruhával. Egyszerű, de nagyszerű elv vezérelt, mikor egy-egy boltba betévedve kiválasztottam azokat, amikre valóban szükségem volt. De azok legyenek jók.
Néhány papírtáskával a kezemben, egy új napszemüveggel a hajamban, s egy csinos nyári ruhában lépkedtem a macskaköveken a megfelelő cím felé. Direkt nem pontosan a címig jöttem taxival, hanem pár sarokkal arrébb, egy kevésbé híres látványosság előtt tetettem ki magam. A vörös topán ütemesen, derűsnek mondható hangon kopogott a köveken, s én még a számban éreztem az igazi olasz fagyi édes hűvösségét, a bőrömön pedig a mediterrán nap lemenő, langyos aranysugarait. Mégis összeszorult a gyomrom, és meg kellett torpannom egy pillanatra, mikor megláttam a palotát.
Pontosabban először csak a magas kőkerítés és a kovácsoltvas kapu került a szemem elé. A rácsokon át tárult elém a kilátás, amely egészen letaglózott. De a szívem nem a hatalmas kastélytól, a gazdagságot árasztó, fantasztikus kerttől vagy a giccses szökőkúttól dobbant akkorát. Inkább az a gondolat vágott pofon, hogy vajon vendéglátóm is olyan gondtalan napot tudhat-e maga mögött, mint én. Kicsit eddig is ott motoszkált a tudatom hátuljában, vajon tényleg aludni lépett-e le. Vajon nem-e számított arra, hogy mégis utána jövök…
Egy vállrándítással kerestem meg a kapun a megfelelő gombot, s mikor megmondtam ki vagyok és kihez jöttem, a jókora vasszerkezet könnyedén kitárult. Finom mosollyal jutott eszembe, hogy bár boszorkány vagyok, és rengeteg varázsigét ismerek, ez az egy név könnyebben félreállította előlem a nehéz kovácsoltvas akadályt, mint akármelyik bűvös szó, amit ismerek.
Egy komornyik készségesen elárulta azt is, hogy hol találom a név tulajdonosát, s én arrafelé vettem az irányt, ujjaim között forgatva a férfi napszemüveget, melyet meglátva a boltban valahogy ő jutott az eszembe. Gyanútlanul tettem a kilincsre a kezem, mikor is megtorpantam, és füleltem. Az aggasztó hangok hallatán kihagytam a kopogást, és kissé aggódva, nagy lendülettel nyitottam be.
- Christopher?

davy jones (https://www.youtube.com/watch?v=5fe9W1gZPUs)
(https://i.pinimg.com/originals/44/19/d4/4419d46f692b87de302f4982247ea2b6.gif)

...minden ami szép és becses semmivé foszlik
és eltűnik, örökre....

..a trágár szavak esélyesek...

Még a házban is kísért az utolsó felindult mondatfoszlány, amit Anna fejéhez vágtam. Hiába igyekeztem csitítani mindezt némi egyszerű és nemes gesztussal, bennem ég hogy talán hiba volt nyersen ráförmedni. De hát min is csodálkozunk? Talán hagynom kellett volna, hogy Walton a magáénak tudhassa be. Talán hagynom kellett volna hogy ha akarja magával ragadja, s bár még ennek a lehetősége most is fenn áll, bármikor fenn áll, azért mégis bennem motoszkál a biztonság hamis illúziója. James sem akar rossz viszonyt, ahogy nekem szükségem van rá úgy neki is szüksége van rám.
Nem is árt némi külön töltött idő Volkovától. Nevetséges, de egész tegnapig égtem a vágytól hogy viszont láthassam, de mára az elmúlt események után úgy érzem felszabadultabb vagyok. Fáradt ugyan, de felszabadult.
Mikor a kocsi a számomra jól ismert ház elé gördül be már tudom, Walton mindent előkészített. A komornyik ajtót nyit nekem én egy biccentéssel viszonzom. Nem kell olaszul vagy akár angolul karattyolnom, ezek tudják a dolgukat, kérdés nélkül.
A hallban már vár is egy előkészített levél, James szálkás betűivel. Felnyitom a JW pecséttel ellátott kis tekercset és szemeim bágyadtan falják a benne található dőlt sorokat. Amint végzek a tartalmával a tenyerembe csapok vele aztán egy perc néma töprengés után szó nélkül elindulok fel az íves márványlépcsők egyikén.
Jól tudom hogy ezt James amolyan nyári laknak használja. Nincs sok szoba benne, mindösszesen öt így nagyobb társaság befogadására nem alkalmas. Ellenben kényelmes egy forró nyári napon a belvárostól nem is oly messze arra, hogy az ember ellébecolja az idejét, már ha megteheti.
Walton ezt a rezidenciát csak kb öt évente egyszer látogatja fel, hisz akad másik négy ettől sokkal tágasabb bár kijjebb eső háza Rómában.
A szokásos jobb szélső szoba felé veszem az irányt. Ott a legkisebb az ágy és a legnagyobb a szoba szélessége, ideálisan kiadva a számomra szükséges tereket. Nem teketóriázok sokat ahogy belépek. A nap ugyan erőteljesen besüt de elég csak összerántanom a függönyt ahhoz hogy a félhomály bolruljon rám és a bútorzatra.
Még mindig megismétlődik a fejemben a Waltonnal való eszmecsere egyes részlete, Anna szemének villanása, a mosolya amivel nem engem hanem a barátomat tüntette ki. Őszintének tűnt... nagyon őszintének.
Mérgesen dobom a levelet az éjjeli asztalra és nézem a szépen megvetett ágyat. Tudom, hogy ma se alszom benne, ahogy sosem teszem.
Inkább a fürdőbe megyek, és a csap alá tartom a fejem. A víz segít kimosni a dühös gondolatokat a borotva meg megoldja, hogy egy tíz évvel fiatalabbnak hassak, ha más a karikás szemeim nem tudom orvosolni.
Nem tudom mennyi ideig húzom az időt de végül csak sóhajtok egyet. Aludnom kell ahhoz hogy este ismét higgadt és tiszta fejjel tudjak gondolkodni. Hogy elintézzem minél gyorsabban Waltonnak a tőrt és hogy aztán nekiállhassak az orosz fenyegetés kiiktatására szánt terv részletes kidolgozásának na meg persze Anna megfejtésének.
Ahogy az ágy mellé fekszem a plafont bámulom egy darabig. Gondolataim elidőznek az oroszokon, a Falkán, a vérfarkasokon és hogy mennyire kurva keveset tudok is róluk és hogy ennek is utána kellene olvasnom, aztán... szépen lassan álom kúszik a szememre, amiben természetesen nem vagyok egyedül.

A meleg szinte égeti a bőröm. Tavasz van, de inkább már nyárnak hat. Érzem Sophie bársonyosan puha haját, ahogy a vállamon át a nyakamat és az arcomat csiklandozza. Ott a jól ismert illata és a nemrég felcsendülő nevetése. Békés így itt, a birtokon. Mindig is a kedvencem volt a Magányos Tölgy, amit állítólag az egyik igazgató ültetett. Fogalmam sincs melyik, mert el is feljtettem szinte azonnal mikor Sophie mesélt róla. Jobban érdekelt már akkor is az Álomszilánk története.
- Látod ezt itt? Időnyerő. Arra való hogy visszajuss térben és időben és ha kell, megváltoztathass dolgokat.
Lesandítok rá, a nagy barna szemekre, amik nem engem, hanem az ócska vaskos könyvtári könyvet szemlélik. Kecses kis mutatóujjával követi a sort, hogy épp merre jár az olvasásban.
- Sok mindenre használhatnánk ha lenne egy ilyenünk...
Eltűnődöm, hogy mégis mennyi mindenre. A meleg lassan tűnik el idő közben, ahogy Sophie puha, csiklandozó haja is. Mire oldalra pillantok és nem az időnyerőn töprengek, már sötétség vesz körbe. Komor de nem tömör sötétség. A hideg, a félelem és a közelgő halál szaga lassan kerít úrrá.
Kétségbeesve pillantok körbe, őt keresve. Mire meglátom az alakját, csak hátulról a sziluettjét már tudom mi következik. Figyelmeztetni akarom! Kiabálni hogy ne menjen el, forduljon hozzám. Hogy ne Hayes-t válassza, mert ő képtelen megvédeni. Az időnyerő ott a kezemben, de nem tudom mennyit kell tekerni rajta hogy is működik.
Mire az aranyló tárgyról újra a lányra pillantok, addigra egy pálca zöld fénye vakítja el a szemem.
- Christopher?
A hang nem Sophie-é, de olyan mintha tőle származna. Mintha ő kérne segítséget tőlem, de én csak megkövülten bámulok. Aztán futni próbálok, elérni őt, de egyszer csak Hayes arca állja el az utam.
- Nem tehettem érte semmit. Nem tudtam megmenteni. Inkább én haltam volna meg.
Kezem ökölbe szorul, legszívesebben megverném vagy csak puszta kézzel megölném, de mire elkaphatnám az időnyerő eltörik ő pedig szertefoszlik.
- Nem! Ne! Sophie!
Tudom hogy elkéstem, tudom hogy esélyem sincs, de utána próbálok nyúlni. Csakhogy mint mindig, most sem érem el.
Éles és határozott meleg, aranylósárga fény tör utat eloszlatva a sötétséget. Gyors pislogásokkal ébredek és próbálom a homályon túl befókuszálni, hogy merre is vagyok. Szívem vadul lüktet, kezem ökölbe szorulva még mindig a nem létező időnyerőt markolják és lassan egy ismerős arc bontakozik ki a plafon és a szoba berendezése mellett. Az pedig nem másé, mint Annáé az aggódó kék szemeivel amik egyenesen engem mustrálnak.

(https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Nehéz nem elsőre ítélni a látványból. Nehéz nem megijedni, ha egy szobába benyitva a hideg padlón fekve találsz valakit. A szeme csukva, de a lába rángatódzik, a homloka izzadságtól gyöngyöz, s úgy veszi a levegőt, mint aki az imént sprintelt egyet. Első körben arra gondolnék, hogy rosszat álmodott, és leesett az ágyról, ugyanakkor ehhez végig kellett volna vergődnie a fél szobán, s amellé az ágy is érintetlenül, bevetetlenül áll a falnál.
Nem sokat látok ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, mi is történik, de az ájulástól az átokig sok minden megfordul a fejemben. A papírzacskók a földre zuhannak, de a csörgésen túl is jól hallom a szavakat:
- Nem! Ne! Sophie!
Az én szívem is hevesebben dobog, látva a szenvedést, a kapálódzást, s a fülembe tépő kiabálás végre cselekvésre sarkall. Hogy jobban fel tudjam deríteni, mi is történik itt, egy mozdulattal kapom elő a pálcám és mutatok vele a függönyre, amelynek nehéz hullámai engedelmesen siklanak szét, utat engedve a délután vakító sugarainak.
Cartwrighthoz lépek, s leereszkedek mellé – hajszálon múlik, hogy ezt a mozdulatot ne nevezhessem összezuhanásnak, térdem hangos koppanással ütődik a padlónak, de fel se fogom. Nem gondoltam volna, hogy valaha is így látom, ilyen törődöttnek, ilyen sebezhetőnek. Még az is átsuhan gondolataim között, hogy ő se gondolta volna, és még biztosabb, hogy nagyon nem is szerette volna.
- Mi van veled? – tátogom, és magamra erőszakolom az orvost, aki apám példájából vált a részemmé. Bár nem véletlenül döntöttem én magam az állatok és varázslények gyógyítása mellett, pontosan valami hasonló miatt, amit most is érzek a padlón, Cartwright félig öntudatlan teste felett. Egy gyors varázslattal feltérképezem, van-e rajta valamilyen egyszerűbben feltérképezhető átok, közben kezemmel óvatosan végigsimítok a homlokán. Nincs láz, ez jó, és a csapkodásból arra következtetek, hogy van légzés és keringés is. Ami még jobb, hogy reagál a fényre, keze ökölbe szorul, hunyorog, szép, hosszú pillái remegnek, hintázik rajtuk az aranyló napfény, s közülük hamarosan kitetszik a jeges, kék írisz.
Nagy sóhajjal könnyebbülök meg, amikor a zavaros tekintet fókuszálni kezd, s a kék tükör mélyén megcsillan valami felismerés-szerűség. És érzem, hogy mindjárt dühös is lesz, amiért rajtakaptam valamin, egy gyenge pillanaton. Én viszont még aggódom.
- Jól vagy? – bukik ki belőlem a legostobább, ugyanakkor önkéntelenül őszinte kérdés. - Kérlek, engedd meg, hadd segítsek… Mi történt? – faggatózom nagyon óvatosan, és távolabb húzódok, hagyva neki egy kis teret tovább feküdni kényelmesen, vagy ha igényli, segítek neki feljebb emelkedni is.
- Csak hallottam a zajt, hirtelen azt hittem... - kezdtem mentegetőzni, mert már szinte hallottam, ahogy nekem ugrik, amiért rátörtem. Látom, hogy amint magához tér, már kevésbé tűnik betegnek vagy megátkozottnak, de a sötét karikák a szeme körül, a gondterhelt ráncok, s a hideg verítékcseppek a homlokán azt is mutatták, hogy valami nagyon nincsen rendben.
- Szóval sajnálom, de ez még mindig jobb annál, mintha dulakodtál volna valakivel, aki nem a barátunk, én pedig tapintatosan elmegyek az ajtód előtt, mint ha mit se hallottam volna - magyaráztam növekvő magabiztossággal és egy finom, de határozott mosollyal. A kezére tettem a kezemet, és óvatosan megszorítottam, hogy biztosítsam, ennek az előbb említett esetnek semmi valószínűsége nem volt és nem is lesz.

..a trágár szavak esélyesek...

- Jól vagy?
A hang tompán távoli, mintha egy üvegbúra választana el Annától. Valahogy látom a száját mozogni, tudom, hogy ő kérdezi, de az álom még intenzíven dolgozik bennem. Hisz annyira valóságos volt... annyira eleven. Annyira...
- Sophie...
A fejem hasogatni kezd, mintha baltával csapkodnák tömör erőből. Nem tudom mi a rosszabb, a kín hogy megint ugyanaz ismétlődik meg és én megint hasznavehetetlen vagyok vagy a fájdalom, ami a fejem marja.
- Kérlek...
- Kérlek... Chrisco..
- Kérlek, engedd meg...
- Kérlek...ne menj...!
- Nem, ne! Hagyj!
A fejemben lévő Sophienak kiáltok, a hangnak, ami bennem viszhangzik és nem akar elengedni. Muszáj visszatérnem a valóságba, a jelenbe, hisz lehet baj van, lehet Volkovának szüksége van rám.
- Kérlek, engedd meg, hadd segítsek…
Szívem vad kalapálása nem csitul, ahogy a szaporán fel és lesüllyedő mellkasom sem. Az egyszerű farmer, amit Walton itteni ruhatárából kukáztam össze és pont jó rám meg a szürke v nyakú mugli póló kényelmes viseletnek tűnt, de sejtettem hogy így fogok járni vele. A ruhát átáztatta az izzadtság, ami nem is csoda hisz vagy kétszer még most is le ver a víz. Egyetlen horgony van a jelenbe, egyetlen egy.
Anna hűvös keze a homlokomon.
- Mi történt?
Lehunyom a szemem és csak arra koncentrálok hogy a keze, az érintése ne tűnjön el és ne rántson vissza Edwardson saját sekélyesen undorító de mégis olyan szép világába. Kell pár perc mire így minden kicsit rendeződni látszik, bár a nyakamban lüktető medál megpróbál erre maximálisan rácáfolni.
- Csak hallottam a zajt, hirtelen azt hittem...
- Ne...
Felülök rögtön, szinte magam sem tudom honnan merítve erőt, mikor a lány elhúzza a kezét. Utána kapok félig vakon és a csuklójánál fogva visszahúzom oda, ahonnan elvette.
- Kérlek, ne. - hálásan és egyben kissé elveszetten nézek rá. A nagy kékes szemekbe. - Ez.. csak a szokásos.
Sóhajtva adom meg a választ neki. Igazából kurva mérgesnek kellene lennem. Üvöltöznöm kellen, hogy mégis mi a faszt képzel magáról hogy csak így beront. Hogy gondolja, ki a picsának hiszi magát hogy itt bámészkodik. De nem tudom megtenni. Nem a harag nincs meg, mert lassan, apránként tudatosodik bennem, hogy olyan helyzetben talált ahogy eddig még kevés élő ember, de az érintése...
A hűvös megnyugtat. A hűvös kell nekem. Az érintése most mindennél fontosabb. De ahogy semmi, úgy ez sem tart örökké.
Mikor elhúzza újra a kezét nem állok ellent. Viszont nem tudom álcázni a vonásaimat. Olyan az egész mintha még álmodnék és ő pofon vágott volna.
- Szóval sajnálom, de ez még mindig jobb annál, mintha dulakodtál volna valakivel, aki nem a barátunk, én pedig tapintatosan elmegyek az ajtód előtt, mint ha mit se hallottam volna
- Ne szabadkozz...
Valószínű én is ugyanígy tettem volna. Esélyesen ugyanúgy a másik segítségére siettem volna. Pillantásom immár elkerüli őt. Inkább az ajtót nézem, ami félig nyitva hagyva mutatja a folyosó kőkorlátját.
Én csesztem el. Én nem zártam be.
Persze ott a mágia. Mágiával is lezárhattam volna, de annyira tele volt a fejem és annyira nem itt voltam agyban hogy totálisan elfeledkeztem mindennemű opcióról. Ez hiba, más esetben súlyos hiba. Hisz, akár az életem is múlhat egy ilyenen. Pillantásom most a fürdőszobába vezető ajtó melletti másikra téved. Az átvisz a mellettem lévő hálóba. A retesz itt be van húzva.
Mikor Anna keze az enyémhez ér, a térdemet félig átfogó kezemhez akkor nézek csak fel rá. Azúrkék szemeimben a kérdés lebeg, hogy most mégis ez miért kell? Hisz mintha ő nem akart volna megérinteni. Mintha ő lenne zavarban, pedig talán nekem kellene. Nevetséges, de nem érzek semmit csak végtelen ürességet.
- Te jól vagy? Baj van?
Szelíden eldöntöm a fejem miközben őt szemlélem. Szabad kezemmel beletúrok a hajamba. Persze hogy az is nedves. Nem ártana letusolnom mielőtt ma bármerre is elindulok. Kezem beletörlöm a nadrág durva anyagába és csak aztán emelem Anna arcához. Mindössze az állát fogom közre hogy a szemeimbe nézzen, így sarkallva őt őszinte válaszra.
- Történt valami?
Hüvelykujjam szelíden megrándul a kézfején. Nem igazi végigsimítás ez, inkább csak amolyan ösztön, amit elnyomok mert nem helyes. De az se helyes, hogy az érintésétől bizsereg a bőröm vagy kiszárad a szám. Vagy hogy tudom, szinte már érzem hogy Sophie féltékeny lenne ha látna. De már nem láthat. Nem láthat, mert halott. Kurvára halott.

(https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Szerintem a lelkünkben élő kísértetek sokszor rosszabbak, mint az igaziak, amelyek szellemjárta romok közt, vagy ódon kastélyokban kóborolnak. Mert ezeket mi tartjuk életben, s azért nem nyugszanak, mert összegyúrjuk őket azokkal a sötét érzésekkel, melyeknek jelenléte kellemetlen ugyan, de valahol mégsem bírunk tőlük megválni. Bűntudat, harag, kínzó lelkiismeret, félelem… Van, hogy csak egy villogó, mohó szempárként merednek ránk, van, hogy egy farkas acsarog ránk a nevükben, amit rémálmainkban látunk. Néha pedig nem öltenek alakot. Néha nincs arcuk, nincs nevük. De Christopher esetében esetleg mégis van. Úgy sejtem, ezt ismétli, őt szólongatja.
Bár tekintete rám mered, még talán egy másik világot néz, egy álomvilágot, melyből tétovázva szakad csak el. Úgy kap a kezem után, mint a fuldokló, akit kíméletlenül húz vissza a sötét víz. Olyan is, mint aki úszott, s én hagyom, hadd vezessen vissza a homlokához. Gyengéden simítok végig rajta, és a fejem csóválom. Várom, hogy egészen visszataláljon ide.
- Ez.. csak a szokásos.
Elkerekedik a szemem, majd értetlenség árad szét bennem.
- Ez a szokásos? – kérdezem elborzadva. Én vagyok vérfarkas, de jelen pillanatban őt mondanám inkább holdkórosnak. Döbbenten nézem, próbálom kitalálni, mit is sejtsek ezzel kapcsolatban.
- Te jól vagy? Baj van? Történt valami?
Nem is tudom, bólogassak-e vagy tiltakozzak, így egy pillanatig inkább csak hallgatok, megszorítom a kezét, belesimulok az érintésébe, próbálom továbbra is feltartóztatni az ijedtséget, mely most már, hogy rendeződött a helyzet, akaratosan készül utat törni a felszínre. De rendeződött-e valóban?
- Idáig nem. Ahogy megbeszéltük, nekiláttam unatkozni – mondom jelentőségteljes pillantással, és sebtében a hajam fekete hullámai között rejtőző, újonnan vásárolt napszemüveg felé böktem. Közben a sarokülésből, amiben eddig helyet foglaltam, most oldalra ereszkedtem, hogy kicsit kényelmesebben legyek a padlón.
- Aztán meg ez történt – bökök fejemmel finoman felé, arra a jelenetre célozva, amibe itt belefutottam. Kicsit hallgattam, mondjak-e többet, de végül nem bírok lakatot tenni a számra. Kitör belőlem a diagnoszta, s csendes, aggodalmas hangon foglalom össze a megfigyeléseimet és kérdéseimet.
- Álmodban kiabálsz és hadonászol, mint aki poszt-traumatikus sokk szindrómában szenved… Vagy ez valamiféle roham volt, például epilepszia? Az ágy bevetve, mintha a közelébe se mentél volna… Elájultál? Mióta feküdtél itt? – simítok végig a kemény, hideg padlón, s a közeli, rövid szálú, díszes mintájú szőnyeg sarkán. Még egy pillanatig nem nézek rá, tekintetem körbefut a helyiségben, hátha megvilágít még egy-két részletet az alkonyi napfény. Megtorpanok az éjjeliszekrényre lazán odadobott levélkén, de csak egy tört másodpercre, aztán továbbsiklok, és újra Cartwright szemeibe nézek.
- Biztos vagy benne, hogy ennek szokásosnak kell lennie? Mert ha ez rendszeres... Talán segíthetnék - mondom, s szemeim kérlelve csillognak felé. Léteznek erre terápiák. Gyógyszerek. Pályaválasztási tanácsadások... Bevillan a tegnap történtek egy igencsak meghatározó részlete, mikor a tapsviharba sikoltás vegyült, a szénsavas ásványvízben elkeveredett az a pár csepp sűrű, rózsaszínes vér, s az asztalszomszédom az asztalra bukott. Azt nem láttam, ahogy Christopher meghúzza a ravaszt, ő viszont ugyanazt a látványt figyelte, aminek én igazából csak a szemem sarkából lettem tanúja. Talán nem mágikus módon, de biztos vagyok benne, hogy az ilyesfajta gyilkosság is megtépázza az ember lelkét. Vagy jót legalábbis nem tesz neki.
Emellett a gyanúm mellett azért még egy másik is felmerül, bár erről csak annyit tudok, amennyit a repülőn nyíltan elhallgatott előlem, és egy nevet, amely nem hagyja őt nyugodni. És egy kicsit az én kíváncsiságom is felkelti.

..a trágár szavak esélyesek...

Nem kerüli el a figyelmem az arcvonásainak átalakulása. Mindezt a szavaim idézik elő, a kijelentés, hogy ez... természetes. Persze normális emberek esetében egy ilyen jelenség nem természetes de még csak hétköznapi sem. Más mugli rohanna a kórházba, más varázsló szedné magát és hoppanálna a Mungóba. Csakhogy én nem vagyok akárki és nem akármilyen életutam van. Jobb hát inkább terelni a kérdésekkel, amik látványosan elviszik Annát más irányba. El rólam, el az adott szituációtól, el a látványtól és talán.., Sophie-tól.
- Idáig nem. Ahogy megbeszéltük, nekiláttam unatkozni.
Ahogy felfelé bök a fejével pillantásom leköveti a mozdulatát. Szavain most először nevetem el magam önfeledten. Most tűnik csak fel hogy nem is ugyanabban a ruhában van és persze, ott virít az újonnan beszerzett napszemüveg a hajában. Rögtön elengedem az állát és kikapom a fekete lencsés női szemüveget. Tükröződik benne sápadt önarcképem, akinek bár karikás a szeme de most szórakozottságtól csillog és nedves izzadságcsík virít a pólóján, de kócosan jóképű és nem tűnik annyira vénnek hála a borotva hatásának.
Megforgatom kezemben a kiegészítőt majd unottan az ágyra dobom.
- Vehettél volna Prada-t vagy Guccit. Nem holmi ócska bóvlit.
Igazából ez amolyan leszidás, nem mintha nagyon ellenezném azt ami márkátlan, de most kivételesen megteheti. Mert még csak nem is teljesen az én hanem Walton pénzét szórja. Legalább egy Dolce-t ejtett volna meg ha már itt van Olaszország szívében!
- Igazi divatgyilkos vagy Volkova!
Nevetésem szolíd mosolygásba csap át. Hirtelen nem tudom mit is kezdjek a szabad kezemmel. Ő pedig fészkelődve elfordul, így az amelyik a kezét tartja is enged a szorításon. Ha akarja elhúzhatja már ha kényelmesebb.
- Aztán meg ez történt...
És visszakanyarodunk újfent hozzám. Evidensen a fellángoló boldogság vagy nevezzük inkább jókedvnek tovatűnik egyetlen másodperc alatt. Újra komorrá válok, elgondolkodóvá.
- Álmodban kiabálsz és hadonászol, mint aki poszt-traumatikus sokk szindrómában szenved… Vagy ez valamiféle roham volt, például epilepszia? Az ágy bevetve, mintha a közelébe se mentél volna… Elájultál? Mióta feküdtél itt?
Most rajtam a sor hogy elámuljak. Kikerekedett szemekkel kissé értetlenül bámulok rá. Poszt... mi? Mi a faszon pszichoanalizál itt engem? Hogy is meri? Hisz nem is ismer!
A nyakamban a medál súlyosabbá válik, mintha csak ezzel is tiltakozni akarna a sértésért.
- Nem vagyok ájuldozós fajta. És... - megemelem a csuklóm (legalább akad valami haszna a kezemnek) és a Rolexre pillantok. - Azt hiszem három órát ha aludtam.
Vállat vonok, mintha csak ennyi lett volna minden. Mintha nem lenne semmi gond. Mert valójában nincs is semmi gond. Vagyis, hát ő ezt nem igazán érti még, de nincs.
- Biztos vagy benne, hogy ennek szokásosnak kell lennie? Mert ha ez rendszeres... Talán segíthetnék.
Én naiv azzal hogy válaszolok, relatíve készséggel gondoltam akkor leszáll rólam. De csak nem akar. Nem, inkább néz rám a nagy kék szemeivel, a bársonyosan puha ajkaival, amik ahelyett hogy megcsókolnának itt követelőznek. A düh fortyogni kezd bennem és a düh sok mindenre sarkall rend szerint de semmi jóra nem. Most is ocsmány gondolatok jutnak az eszembe, számtalan büntetés formája, amit megérdemelne, kezdve egy alapos verésen át egy jó kefélésig. De mindennek csak az árnyék ad otthont, ami a tekintetembe költözik. Inkább csak a kezem az orrnyergemre szorítom és lehunyom a szemem.
Elszámolok magamban egy darabig aztán leplezetlenül mérgesen csattanok fel.
- Segítenél? És mégis mi a faszommal? Kitörölnéd a rossz emlékeimet? A múltamat?
Magam sem tudom miért, de felpattanok. Eddig közel akartam lenni hozzá, de most már inkább nem.
- Képzeld képtelen vagyok rendes ágyban aludni. Ezt akartad hallani? Vagy hogy én sem élvezem hogy nem tudok pár óránál többet aludni? Ahogy azt se hogy Sophie folyton kísért?
Széttárom a karom megadóan. Mit vár, mégis mit tegyek? Változzak meg itt és most rögtön az ő kedvéért? Nevetséges, de még talán meg is tenném ha tudnám. Csakhogy nem megy. Van, ami nem megy. Mert én már csak ilyen kurvára elfuserált vagyok.
Most tűnik csak fel hogy kiabálok vele. Vele, aki semmiről nem tehet. Újra elfog hát a bűntudat, a jól ismert érzelmi barátaim egyike. Kezem csípőre vágom és félig elfordulok tőle, míg a másikkal a hajamba szántok fáradtan. Mintha csak ez megoldást hozna, pedig nem.
- Sajnálom. Ne haragudj. Nem akartam... én csak...
Kár is magyarázkodni. Kár is csépelni a szót. El kellene mennem tusolni aztán az éjszakába elintézni Walton szarját. Én erre vagyok jó, csakis erre. Nem pedig arra hogy bébiszitteljek bárkit is, mikor a saját életem is egy kész katasztrófa.

(https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Felvont szemöldökkel várom, míg áttanulmányozza vadonatúj kiegészítőmet, majd elégedetlen fintorral elhajítja, és kommentálja.
- Ugyan kérlek, neked nem a napszemüveggel van bajod, hanem akit a lencsében végigmértél az előbb – csipkedem finom mosollyal, és kecsesen megbököm a mellkasán, színpadias fintorral csak a mutatóujjam hegyével, melyet aztán gyorsan elhúzok, és látványosan a szőnyeg sarkába törlöm.
- Egyébként nem volt olcsó, mert rendkívül hatékonyan szűri meg a káros napsugarakat. Csak nem felfújt világmárka, hanem egyedi készítés – fújom még aztán, és visszatűröm a fülem mögé a tincseket, amik elkóboroltak azután, hogy a hajráfként felhelyezett szemüveget társaságom eltávolította.
- Igazi divatgyilkos vagy Volkova!
Gúnyos, nevetésszerű prüszköléssel válaszolok, és kicsit jobban kihúzom magam. Láthatja, hogy nem sértődök meg valójában, de azért látványosan végigmérem.
- De én tiszta eszközökkel csinálom – jegyzem meg tettetett büszkeséggel, és keresztbe fonom kezeimet, úgy vigyorgok rá. Pont ő kóstolgat ezzel, aki most tett tönkre verítékkel és gyűréssel egy teljesen szalonképes öltözéket? De persze nem tehet róla. És még ez is jól áll rajta… Nagy sóhajjal terelem vissza magam az eredeti témához. Talán ez hiba volt; vagy nem.
- Segítenél? És mégis mi a faszommal? Kitörölnéd a rossz emlékeimet? A múltamat?
Nem rettent el az újabb dühkitörés, ez azon kevés dolgok közé tartozik vele kapcsolatban, amit már kiismertem. Nem ijeszt el a hangos szavakkal, a nagy mozdulatokkal. Türelmes nyugalommal, kis fájdalommal szemlélem, bár távolabb húzódok, s felkapaszkodok az ágyra, onnan hallgatom.
Az én pacienseim általában még csak nem is szavakkal ordítanak velem. Ami azt illeti, sokszor megpróbálnak megharapni is. Furcsa dolog ez, hogy az állat - és gyakorta az ember is – félig nem akar meggyógyulni. Ragaszkodik a bajához, mert az egy kicsit a lénye része, a személyiségébe épült már, mint a sárkány esetében is, aki megtanult együtt élni a talpába fúródott karóval, még akkor is, ha minden lépésekor fájdalmat okozott neki. Egy dolog azonban ebben a helyzetben mindenképp más – Cartwright nem a paciensem. Nem is tudom, kim nekem és miért… Csak úgy szomorúsággal tölt el, amiért szenvedni látom.
- Képzeld, képtelen vagyok rendes ágyban aludni. Ezt akartad hallani? Vagy hogy én sem élvezem hogy nem tudok pár óránál többet aludni? Ahogy azt se hogy, Sophie folyton kísért?
Kis szünet áll be, de látom, jobb, ha még nem szólok. Hagyom, hogy elüljön a robbanás után a por, hogy a kék tekintet újra figyeljen, Ahogy kifújja a levegőt, ahogy csatakos tincseibe túr, félrebillentem a fejem. Fél kezemmel az ágyon tenyerelek, s észre se veszem, hogy ujjaim finoman kapaszkodnak az ágynemű drága anyagába.
- Sajnálom. Ne haragudj. Nem akartam... én csak...
- Ne sajnáld – vágok gyorsan közbe. Kezem közben a napszemüveghez téved, s én szórakozottan veszem az ujjaim közé, hogy néhányszor megforgassam.
- Nem akartam hallani semmit, viszont bármit meghallgatok, akár ezt is. Ha attól jobban érzed magad, szívesen – vonom meg a vállam. – Persze, ez csak egy módja annak, ahogy enyhíthetnél rajta. Már ha szeretnél… Vagy ne mondj semmit. Megértem azt is. De, válaszolva emelkedett hangon tett kérdésedre: orvos vagyok – jelentem ki, majd sokkal jelentőségteljesebben, finoman közelebb hajolva, huncut félmosollyal hozzáteszem: - Hozzáférek gyógyszerekhez... Bájitalokhoz… - Persze, csúnya dolog, és borzasztó szakmaiatlan is ezt így felajánlani, de úgy sejtem, ez valami olyasmi, amit talán nem kever le azonnal olyan dühösen, mint az előbbieket. Egyébként tényleg a pszichoterápia az, ami ilyen esetben eredményt szokott hozni. Vagy legalábbis egy kis kibeszélés, némi hangulatoldó társaságában.
- De ahelyett egyszerűen járhatnál egyet a városban velem. Te még nem is ettél semmi rendeset, ahogy én láttam. Egy gyors felfrissülést követően... – mérem végig roppant kifejezően, rövid szünetet tartva. - … elkísérhetnél vacsorázni. Terveztem, hogy megnézek még egy-két látványosságot, és beszerzek ehelyett valami kevésbé feltűnő darabot – lendítem kissé feljebb vörös topánomat. – Mondjuk egy Pradá-t vagy egy Gucci-t. Vagy valami kevésbé ismert, ámde sokkal minőségibb márkát… Mert nem tudhatod, lehet, hogy a divat mégsem lett gyilkosság áldozata – teszem hozzá, sejtelmes kacsintással. Ő nem is sejti, hogy ettől a mondattól nekem egy másik gyilkosság is eszembe ötlik...

..a trágár szavak esélyesek...

Nem is tudom mi vonzz benne jobban. Az, ahogy szemtelenül van bátorsága visszaszólni ahogy gúnyolódni merészel velem vagy ahogy megbök. Nem éppen finoman, nem is éppen kedvesen. Igazából csak a pillanat műve, annak a heve adja gondolom a mozdulatsort de mégis mintha több rejtőzne benne... vagy csak annak látom?
Lehet csak annak akarom látni. Vagy talán pont emiatt tetszik annyira ő. Van bátorsága szembeszállni velem, mint annak idején Sophie-nak volt. Annára közel sem lehet ráerőszakolni az akaratomat. Van, mikor enged ha tudja hogy saját érdeke is ezt adja, de alapvetően nem fél visszafricskázni. Nem olyan unalmas, mint azok, akikkel eddig találkoztam.
És ami az előny az egyben a hátrány is. Elég csak nekiállnia vizsgálgatnia, mint egy ócska patkányt, máris kirobban belőlem az elfojtott harag. Ez persze részben -jó részben- evidensen neki szól, de van egy másik rész is, ami rejtett és ami... talán a halálnak, talán a benne kísértő démonnak üzen.
Igazából fél perc múlva, ahogy felcsattanok már bánom. Bánom, mert túl sokat adtam ki megint magamból anélkül hogy alaposabban végiggondoltam volna vagy egyáltalán... akartam volna.
- Ne sajnáld! Nem akartam hallani semmit, viszont bármit meghallgatok, akár ezt is. Ha attól jobban érzed magad, szívesen. Persze, ez csak egy módja annak, ahogy enyhíthetnél rajta. Már ha szeretnél… Vagy ne mondj semmit. Megértem azt is. De, válaszolva emelkedett hangon tett kérdésedre: orvos vagyok.
Lehet a rá emelt arcvonásaim késztetik arra hogy időközben módosítson mondandóján, mert evidensen nem szemlélem jól ahogy még többet akarna kiszipolyozni belőlem. Ráadásul a ravaszkás mosoly, ami feltűnik bájos arcán nem igazán a sajátja. Ez pedig megakaszt.
- Hozzáférek gyógyszerekhez... Bájitalokhoz…
Most rajtam a meghökkenés sora. Hozzáfér? Ez való igaz. De ő, pont ő, az erények mintaképe lenne képes rajtam segíteni? Oké persze, kétszer is megmentettem azt a bájos seggét, valójában akár fűlik hozzá a foga akár nem kénytelen lenne megtenni ha kérném... csakhogy egész idáig kurvára nem gondoltam bele ilyenekbe. Ennek egyik oka, hogy baromira semmit nem érnek ezek a szerek. Pedig... sokfajtát próbáltam. Van, ami túl mélyre visz, van, amitől kába leszek és tompítja az agyam, a gondolkodást. Van, ami úgy kiüt hogy már azért veszélyes. Mert mi van ha épp álmomban akar Hayes meggyilkoltatni?
Elnézem, ahogy a kezébe forgatja a napszemüveget. Nem rossz darab talán még illik is hozzá, de... gyűlölettel meredek rá. Igaza van részben, amit a saját tükörképemmel kapcsolatban mondott. De hát mit tehetnék? Sose voltam mintapolgár. Sose voltam a becsület őre. Még talán igazi griffendélesnek sem illettem be. Persze bátorság és vakmerőség szorult belém, és észnek sem voltam éppen híján, de... valószínű az az ócska Süveg is tévedhet.
- De ahelyett egyszerűen járhatnál egyet a városban velem. Te még nem is ettél semmi rendeset, ahogy én láttam. Egy gyors felfrissülést követően… elkísérhetnél vacsorázni. Terveztem, hogy megnézek még egy-két látványosságot, és beszerzek ehelyett valami kevésbé feltűnő darabot.
Azúrkék tekintetem a csinos lábára téved, amit megemel a cipőt mutatva felém. A testem ösztönösen reagál, szívem szerint jól ellátnám a baját amiért itt teszi veszi magát mindezt ráadásul élvezettel. Nem ér azt hinnie büntetlenül játszhat. De csak nézem őt, pókerarccal.
– Mondjuk egy Pradá-t vagy egy Gucci-t. Vagy valami kevésbé ismert, ámde sokkal minőségibb márkát… Mert nem tudhatod, lehet, hogy a divat mégsem lett gyilkosság áldozata.
- Gyere ide...
Sóhajtok lemondóan, miközben hallgatom az ő divatdiktátor szakvéleményét. Nehezen fojtom el a röhögésem. Nem, nem tűnt el bennem a harag, a faggatózása és a kurva analizálási mániája miatt, de azért csökkent azzal hogy megint vágyat gerjesztett bennem. Mondjuk ez sose okozott neki nagy gondot, de persze nem tudja.
Kivárok, egész addig míg felém nem lép. Csak akkor nézek fel rá csupasz lábfejemről, amit eddig mustráltam.
Szelíden kapom el a derekát és vonom magamhoz, úgy mint legelső alkalomkor ott, az esőáztatta buszmegállóban. A nyaklánc a nyakamban újra súlyos lesz, mintha csak tiltakozna Anna jelenléte ellen, de nem foglalkozom vele.
- Ugye tudod, hogy egy lehetetlen nőszemély vagy?
Kissé közelebb hajolok felé, centikre az arcától megállva kérdezem a hangomban nyers szarkazmussal kevert vegyes elismeréssel. Valahol ez egyszerre egy kurvanagy sértés és egy bazinagy bók. Eldöntheti hogy melyiket érzi ki belőle jobban.
- Senki nem tudja amit elmondtam neked vagy amit láttál. Még a saját fiam sem. Szóval...
Nem fejezem be a mondatot, mert talán sejti mit is akarok. Egyrészt hogy ne járjon el a szája, mert ellenkező esetben nem csak az orosz barátain alkalmazom az emléktörő bűbájt.
- Válassz szobát míg összeszedem magam hacsak nem akarsz csatlakozni. Ha zavar hogy éjszaka üvöltök, és erre van sansz, akkor a keleti szárnyban is van pár. Amúgy meg, válassz valamit nekem Walton ruhatárából. Te kis divatgyilkos...
Kuncogok az utolsó szót megnyomva. Csak az orrom érintem az övéhez, de szívem szerint a homlokom dönteném Annáéhoz. Nevetséges de megnyugtat a jelenléte, még akkor is ha érzem Sophie haragját iránta.
S míg a pillanat eltűnik, addig agyam azon kattog, vajon igaz-e amit önmagától ajánlott fel. Szemeim az arcát kutatják. Vajon megtenné értem? Sutba dobná a nevét? A tisztségét? A becsületét? Túl szép ez ahhoz hogy igaz legyen.
- Megtennéd? Valóban megtennéd?
Visszautalok a gyógyszerekre bár valószínű félreérti mire is gondolok épp most, de olyan halkan ejtem ki a szót, olyannyira halkan mintha nem is akarnám magam sem elhinni. Talán mert nem is hiszem. Ebből tudhatja, nem az ing kiválasztására kérdezek rá. Értem önzetlenül soha senki semmit nem csinált. Talán O’Mara legutóbb, mikor megmentette az életem... de az is félig meddig azért szívesség volt. Különben kit zaklatna újabb munkáért, ha elpatkolok?

(https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Vannak az életben egyszerű falak. Téglából, betonból, föléd magasodnak és tudod, hogy eléd került egy. Aztán akadnak bonyolultabbak, kevésbé nyilvánvalók. Láthatatlanok. Az idő egy részében észrevehetetlenek. De ha valaki megpróbálja áttörni őket… Akkor létezésük kérlelhetetlenül nyilvánvalóvá válik.
- Gyere ide... – Nem kerüli el a figyelmem, hogy semmit sem mond a korábbiakra, de hogy elkerekedik a szeme a gyógyszerek említésétől. Talán a megfelelő irányból közelítettem. Talán sikerül viszonoznom valamit a korábbi szívességeiből, vagy egyszerűen csak azok fényében enyhíthetek a szenvedésein. A szemüveget az ágyra dobom, és reménykedve lépek közelebb hozzá, félrefordított fejjel próbálva elkapni a pillantását.
- Csak tégy egy próbát… Hátha jobb volna. Kísérletezhetnél... - kezdeném, gondosan elkerülve a „segítek” és hasonló szavakat. Amikor azonban felém nyúl, mikor közelebb húz, mikor egészen közelről nézünk farkasszemet – csak akkor jövök rá, hogy a fal, amit megkerülni próbálok, talán nem is az övé, hanem az enyém. És nem lehet megkerülni, mert körbevesz.
- Ugye tudod, hogy egy lehetetlen nőszemély vagy?
Két tenyerem a póló alatt rejtőző mellkasának feszül. Nem ellenkezve egészen, de megtartva azt a kis távolságot, amelyet sajnos nem léphetünk át. Jobban mondva én nem léphetem át. A saját és az ő biztonsága érdekében. Hallgatagon nézek fel rá, s bár pillantásom állja az övét, némi szomorú elszántság költözik belé.
- Senki nem tudja amit elmondtam neked vagy amit láttál. Még a saját fiam sem. Szóval...
- Megtisztel a bizalmad, és nem fogom eljátszani – jelentem ki halkan, de nagyon határozottan.
- Válassz szobát míg összeszedem magam hacsak nem akarsz csatlakozni. Ha zavar, hogy éjszaka üvöltök, és erre van sansz, akkor a keleti szárnyban is van pár. Amúgy meg, válassz valamit nekem Walton ruhatárából. Te kis divatgyilkos...
Most aprót sóhajtok, ajkaim sarkában félmosoly bujkál.
- Sok választás elé állítasz, kedves Christopher. Talán nem minden döntésem lesz kedvedre – suttogom szomorúan, mikor egymáshoz érünk, s szinte azonnal hátrébb húzódom. Egyébként sem tudok bandzsítás nélkül nézni rá ilyen közelről, ami viszont rendkívül nőietlen, úgyhogy előbb lesütöm a szemem, s csak már egy előnyösebb szögből nézek újra fel rá. – Ha éjszaka szükséged van baráti támogatásra a nyugodt alvásért, a szomszéd szobában leszek. De ha annál kevesebbre, valami felszínesebbre van igényed… - rebben szomorú pillantásom mindent elmondón az ágy felé. - Vagy te magad nem akarsz aludni… Azokban nem segíthetek.
- Megtennéd? Valóban megtennéd?
- Könnyedén – bólintok finoman, s halvány mosolyra húzódnak ajkaim. – És szívesen. Mondanám, hogy úgy is tartozom még Neked a korábbiakért, de kérlek ne hidd, hogy ez ilyen egyszerű. Ne gondold, hogy ez csak egy egyszerű üzlet – mosolygok fel rá határozottan és figyelmeztetőn a szemem sarkából, ám közben óvatosan kibontakozom izmos karjai közül, s hátrálok egy keveset. Mintha azért tartanék távolságot, hogy maradjon hely a falamnak, amely mindkettőnket megvéd. Talán így is van.
- De Cartwright… Menj fürdeni – bökök fejemmel egy aprót a megfelelő helyiség ajtaja felé huncutul, enyhe csipkelődéssel a hangomban. – Aztán vágj neki velem a városnak. - Megvárom, míg elindul, hogy meggyőződjek róla, biztosan áll a lábán, aztán hátat fordítok, és felveszem a földről az új szerzeményeimet rejtő papírzacskókat. Már a kilincsen pihen a kezem, mikor is eszembe jut a napszemüveg. Amint azonban hátrafordulok, s figyelem Christopher hátát eltűnni a fürdőszoba ajtajában, szemem megakad az éjjeli szekrényre hanyagul odavetett kis papíron. Előbb a napszemüvegemhez lépek vissza, s ráérős mozdulatokkal hajamba biggyesztem. De a cetli hívása időről időre magára csalja kíváncsi tekintetem. Míg végül, mikor meghallom a zuhany csobogását, engedek a csábításnak, és óvatosan odaállok az éjjeli szekrény mellé, hogy átfussam a sorokat, melyek a papíron húzódnak...

..a trágár szavak esélyesek...

Kísérletezhetnél...
A szó ott visszhangzik, a szoba csendjében, Olaszország alkonyában és persze... bennem. Haragszom érte, mert sosem akartam egy kísérleti patkány lenni. Haragszom a nőre is, amiért azt hiszi ennek lehetne eredménye. És egyben szeretném is hogy bárcsak lenne...
Nem, nem akarom elfelejteni Sophie-t. Ő a múltam, és valami több is. A mozgatórugóm talán. Ha kiszedném, ha eldobnám már én magam sem lennék ugyanolyan vagy ugyanaz. Na de az álmatlan éjszakákért sokat nem adnék.
Inkább csak kimondom azt, amire gondolok. Mert valóban színigaz... lehetetlen alak. Ha valamit eldönt, ha valamit a fejébe vesz, azt túlviszi rajtam, már érzem. Nem mintha nehéz dolga lenne azokkal a szép kék szemekkel, amiknek mélysége könnyen szívna magába.
- Megtisztel a bizalmad, és nem fogom eljátszani
Ha más mondaná nem hinném el. Senkiben nem bízok igazán, senkiben nem tudtam igazán sose hinni. De Anna szavai talán mert lágyak, talán mert csendesek, talán mert nagyon is őszinték elhitetik velem, hogy nem adja ki a titkaim. Pedig... ki tudja mikor nem lesz oka rá?
Szelíden bólintok, az elfogadás jeleként.
Aztán nem tudom megállni hogy ne érjek hozzá. Persze átvihetném ezt az egész helyzetet többe, akár egy csókba is és természetesen minden késztetés is megvan hozzá bennem, de mégsem váltom ki ezt a tagságit.
- Sok választás elé állítasz, kedves Christopher. Talán nem minden döntésem lesz kedvedre.
Ahogy halkan sóhajtva elhúzódik tudom hogy már kiismert annyira, bonyolult az észjárásom és szeszélyes a jellemem. Okos lány, nagyon okos.
– Ha éjszaka szükséged van baráti támogatásra a nyugodt alvásért, a szomszéd szobában leszek. De ha annál kevesebbre, valami felszínesebbre van igényed… Vagy te magad nem akarsz aludni… Azokban nem segíthetek.
Nem csak a szava vagy az ágyra vetett pillantása az ami gátat szab közénk, hanem a mellkasomon pihenő két tenyere is. Nem kell sok ész ahhoz hogy tudjam vannak határok, amiket megszab. Amiket nem akar átlépni és amiket én jó eséllyel talán megtennék. Nem hibáztatom, mert van igazság a félelme mögött. Inkább csak egy savanyú félmosollyal fordítom az ágyról felé a tekintetem. Szomorúan nézek rá, mert ezek szerint ő hajlandó elviselni engem a túloldalon és nem viszolyog tőlem.
Soha egyetlen nővel nem aludtam együtt. Pont emiatt. És persze közte és köztem most is fizikálisan lesz egy fal, egy ajtó, de mégis... az első lesz. Ez pedig fura.
- Ne aggódj, a szex sose segített ebben. Úgyhogy nincs mitől tartanod.
Vállat vonok, mert valóban mindegy. Az ilyen jellegű dolgok kipróbálásán és kísérletezésén már rég túl vagyok. Ha megoldást nyújtana akkor most is egy luxuskurvával henyélnék, nem egyedül szenvednék... tök evidens.
A pillanatnyi kínos csöndben azonban csak nem állom meg hogy ne kérdezzek. A választ pedig pattanásig feszült idegekkel várom.
- Könnyedén! És szívesen. Mondanám, hogy úgy is tartozom még Neked a korábbiakért, de kérlek ne hidd, hogy ez ilyen egyszerű. Ne gondold, hogy ez csak egy egyszerű üzlet.
Szívem szerint csak fognám és átölelném, hálásan, mint egy kisgyerek. A fejem a vállára hajtanám és némán rónám le a lelkemben zavaros megkönnyebbülést a totális megrökönyödéssel és millió kérdéssel együtt. De csak zavar pillantással hagyom, hogy kibontakozzon kezeim közül. Elszalasztom a lehetőséget, mert... ő nem akarja. És nem is illendő. És mert... Nem értem, tényleg nem. Ha nem az akkor mégis mi?
- De Cartwright… Menj fürdeni. Aztán vágj neki velem a városnak.
A követelőzőhangnem és a csipkelődő huncut tekintet feledteti hogy ott az a kis megoldatlan kérdés sok egyéb más mellett. Megcsóválom csak a fejem lemondóan és hátrébb lépek.
- Ahogy akarod.
Közlöm szemrebbenés nélkül, majd kezem keresztbe lesiklik a póló szegélyére hogy könnyeden rántsam aztán felfelé annál fogva és szabaduljak meg tőle.
- Óhaja parancs, kisasszony!
Színpadiasan meghajlok miközben őt figyelem. A nők nagy többsége zavarba jön egy férfit látva pláne félmeztelenül, de nem tudom Anna ebbe a kategóriába tartozik-e. Nem zavar ha látja azt a pár heget előröl, amit a munka során szereztem vagy a hátamon lévő szíjnyomokat. Másnak esélye sem lenne erre, de ő... ebben is különleges.
Aztán fogom és felé dobom az átizzadt szürke anyagot.
- Tessék, jó lesz referenciaanyagnak a mérethez. Mint tudjuk, úgyse vagy nagy szakértő...
Szándékosan fitymálom le bunkó módon és indulok el a fürdőbe nem figyelve hogy merre indul mit csinál és azt is hogyan.
Nem sietem el a tusolást. Az olasz éttermek hajnalig nyitva vannak, a látványosságok éjszaka kivilágítva is ugyanolyan jól mint verőfényes napsütés esetében és azoknak se kél lábuk ha már többezer éve ugyanott vannak. Így hát rohadt sokáig folyatom magamra a hideg vizet, mert az segít lehűteni a testem mellett az agyam is. Aztán talán fél óra vagy lehet még több idő elteltével a derekamra csavart törölközővel indulok ki hogy felöltözzek és elinduljunk az éjszakába.

(http://[url=https://www.citylightstours.com/wp-content/uploads/2017/11/castel-santangelo-dark.jpg]https://www.citylightstours.com/wp-content/uploads/2017/11/castel-santangelo-dark.jpg[/url])

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Az este következő része olyan nekem, mintha egy film részleteit bámulnám. Peregnek a képek, próbálok nem csodálkozni Christopher felső testére, két ujjal, fintorogva félreteszem a foltos pólót, és drága férfiruhák közt kutatok, kiválasztva útitársam számára a tökéletest (https://i.pinimg.com/564x/25/a5/2c/25a52c4a1ed29fee1a56e9be47af6483.jpg). Majd a macskaköves olasz utcák, fehér mészkőszobrok, romok és boltívek váltogatták egymást. Paradicsomos tésztaételek, kesernyés-szúrós apperol és semmitmondó csevegés, csak amennyit Christopher elviselt. Majd újra az utcák, az emberek, a több ezer éves hely mindent körbelengő aurája. És mindezek közben szellemképesen mindig a szemem előtt lebegett a levél néhány sora, míg lábunk (mivel határozottan tiltakoztam a taxizás ellen) az Angyalvár elé nem vitt minket.
Akkor a lapok nem fordultak tovább, és mint egy mugli fotón, szinte megállt az idő. Már csak néhány kései turista ballagott a sétálóutcákon, s viszonylagos csend volt. A levél tartalma itt, a narancsos közvilágítás fényében fürdő múzeum-romnál összeért a valósággal. Persze nem gondoltam, hogy kimenti magát, és egyedül hagy, hogy végrehajtsa a feladatot, amit szállásadónk rá bízott. De tudtam, hogy valamikor vissza fog térni. Ha nem is akar, akkor is muszáj. Nincs választása, hiszen az egész showműsor ezért volt Waltonnal, ezért vagyunk viszonylagos kényelemben, de főleg olyan biztonságban, mely nemcsak megvéd, de egyben meg is köt minket. Azt hittem, csak én vagyok így, de most elbizonytalanodtam ebben.
De nem most. Igazából csak azért torpantam meg, hogy az erőd kapurácsának kovácsoltvas rúdjai közt belessek a kerek alaprajzú, vöröses fehér építményre.
- Castel Sant’Angelo… Úgy hangzik, mintha az angyaloknak erődre volna szükségük – jegyzem meg, majd elfordulok, hogy farkasszemet nézhessek a két, fölénk magasodó angyalszobor egyikével. Szigorúan nézett, s úgy éreztem, jobb, ha nem is pislogok, mert talán lefülel, s kitalálja, mi jár a fejemben.
– Kár, hogy be van zárva. Van még kedved sétálni? Kezd későn lenni. Menjünk arra – böktem a hátunk mögé, a híd felé, melyen egymással szemben további szobrok sorakoztak. Ha jól gondolom, valahol arrafelé van a szállásunk. Újból felnéztem a legközelebbi szobor kő-arcára, aztán Christopher művészi, de kemény arcvonásaira pillantottam. Vajon melyikük az erősebb? Finoman rámosolyogtam, s bíztam benne, hogy legalább a korgó gyomor, a szomjúság és a repülés miatti zsibbadt láb nem kínozza már. Az a feladat pedig, amelyről sem én, sem a várat őrző angyalok nem tudhattak volna, talán őt sem sürgette még.

da vincis demons (https://www.youtube.com/watch?v=8n2XBkjBlOc)
(https://i.pinimg.com/564x/0c/aa/f2/0caaf2e1c34c28ff6d50600754baddf1.jpg)

...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....

..a trágár szavak esélyesek...

Valahogy nem lep meg a színvilág a ruhákat érintően, amiket az általam sosem használt ágyra dobva találok. Félig nevetve veszem fel immár szárazra törölt testemre, hogy aztán Anna kívánsága szerint az éjszaka kellős közepén leljük kettősünket.
Igazából sose voltam még úgy hosszabb időt senkivel hogy tudjam, ugyanoda tér vissza idővel mint én. Nem az szokatlan hogy mellettem sétál, hogy az étteremben magának rendel vagy hogy az aperol kesernyés ízvilágába beleborzong. Pedig egész kellemes meleg este van. Az olasz étterem, aminek választását rá bíztam nem okozott csalódást, igaz csak a megszokott hétköznapi olasz kajákat sorolta a menü, de azok legalább minőségi alapanyagokból készültek. A bszélgetés fonala mindeddig kényesen kerülte a vérfarkas, Falka vagy Walton témáját, de mind mind a felszín alatt ott tenyészett mint egy rossz métely, ami csak várja hogy felszínre törhessen.
A szokott jó modoromat és kedvemet produkálom, de azért bennem van hogy ma este legalább a feladat egy részét el kellene intéznem, ha nem is a teljes egészet. A kis cetli ott lapul most is a nadrágom zsebében, akárcsak a szilpálca, ami felettébb szükséges lesz ha bárhova be akarok törni.
Az étterem után lábaink visznek a maguk útján és nem erőltetem az irányvonalat. Ritka ha akár ilyesformán is kiadom a kezemből az irányítást, de most egyszerűbb az Anna féle naiv turista világába süppedni. Rácsodálkozni a sok kicsi ámde hangulatos sikátorra, a fényekre, a színekre, az illatokra, a Trevi kútra vagy onnan tovább sétálva eljutni a Vaktikánhoz. Róma nagy, de közel sem annyira hogy ne legyen könnyűszerrel bejárható. Az este végül Angyalvárnál ér véget, vagy legalábbis itt sokkal tovább időzünk mint a többi eddigi helyen. Elnézem, ahogy a lány a zárt kovácsoltvas kapun át felsandít a kőerődítményre.
- Castel Sant’Angelo… Úgy hangzik, mintha az angyaloknak erődre volna szükségük.
Hümmögve nevetek a klisés megjegyzésen.
- Nem, az angyaloknak sosem volt szükségük rá. A mugliknak, na nekik annál inkább. Ez még az első nagy varázslóháborúk idején épült.
Javítom ki összefont karral. Nem lépek mellé, hanem szelíden az egyik kőszobornak támaszkodom hanyag eleganciával. Azúrkék tekintetem sebesen felméri Volkováról az épület homlokzatán mi is a szituáció. Walton adta utasításokban először még össze kell szednem pár holmit de aztán ez lesz a végcél. Itt őrzik, már ha valóban így van, a tőrt amire szüksége lenne.
– Kár, hogy be van zárva. Van még kedved sétálni? Kezd későn lenni. Menjünk arra
- Örülj neki hogy be van. Ha nem lenne itt hemzsengne egy csapat kínai.
Ellököm maham a szobortól aztán felnézek az égre. Mintha felhők gyülekeznének, bár esőt nem sokat ígérnek.
- Bírod még? Holnap is folytathatjuk. Menj csak haza, én még beugrom egy helyre aztán megyek utánad. Hívd a kocsit.
Mellé lépek kezem a két vállára teszem aztán csak szelíden homlokon csókolom. Mintha egy kisgyereket küldenék az óvodába a társaihoz. Elnyomok minden egyéb más késztetést és elindulok a hídon át a folyó túlfelére. Armani még kemény negyed óráig nyitva van, ha sietek még ma lerendelhetem a heti ruhaadagomat hogy aztán holnapra már ne Walton gönceiben és Anna ízlésvilágában kelljen pompáznom.
- Ne várj rám!
Kiáltok vissza hátra és nevetve intek aztán eltűnök két háztömb között. Bízom abban, hogy a városi levegő és Róma maga kellően kifárasztotta annyira a nőt hogy valóban csak az ágyba kívánkozzon, szégyen szemre, egyedül.
Még pont elcsípem a kapuőrt aki örömmel arcán ismer fel és az épp kasszát záró kollégájához irányít. Tíz percet időzök csak az óriási üzletben aminek fényei elhalnak ahogy kilépek újra a hűs utcára.
Jó éjt-tel köszönök el és indulok tovább majd kellő távolságba érve szemtanúk nélkül vetem be magam az egyik sikátorba. A pálcám halászom ki elsőre majd a pergamendarabot. Egy halk kis lumosnak köszönhetően gyér fény világítja meg a terepet, ahol nincs más csak rühes macska és szemét. Ez még nem az a sikátor, amit keresek így nekiállok a karomon lévő órával babrálni. Parktikus darab, pláne mert a megfelelő varázsigével térképként funkcionál. Ezt követve indulok újra útnak hogy negyed órás bolyongás után bejussak abba az átriumos kis sötét belső kertbe, ahol egy kisgyerek szobra áll. A mágia érezhető de erőteljes álcázóbűbáj is védi. Ide tényleg csak az találhat, aki keresi.
Elbillentett fejjel nézem a kislány arcát, aminek a szeméből fekete könyycsepp hullik ki. Már közelebb lépnék mikor mintha valami halk nesz üti meg a fülem. Ösztönösen fordulok hátra, de csak a szél dobál odébb egy papírgalacsint.
- Paranoiás vagy Cartwright...
Korholom magam, majd a pálcám a lány szeméhez irányítom a pálcám. Halkan suttogom el az olasz varázsigét amit talán nem is lenne szabad tudnom.
- Segreto...
Halk kattanás hallatszik és a szobor mandulaalakú szemgördrét fekete apró lyuk váltja fel. Két ujjal nyúlok bele és húzok ki onnan egy nagyon aprócska kis kulcsot (https://i.pinimg.com/564x/64/ce/f9/64cef902a06bc80da7f866711bbeb2ad.jpg). Jobban megnézve arany, vagy legalábbis aranyzott és íves giccses háta azt sejteti hogy közel sem mai darab.
Némán szemlélem a szerzeményem majd zárom le nonverbálisan a rejtekhelyet és fordulok meg. Ideje hát betörni az Angyalvárba.

(https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

- Nem, az angyaloknak sosem volt szükségük rá. A mugliknak, na nekik annál inkább. Ez még az első nagy varázslóháborúk idején épült – magyarázza, én pedig érdeklődve hallgatom – bár nem a mondanivalójának szól a kiemelt figyelem. Tetszik, ahogy elneveti magát, ahogy megcsillantja kulturális tudását, s ahogy a szobornak dől. Fölé magasodik a márványkerub, és annak a hátán az idő vasfogától kissé megtépázott, megszürkült szárnyak is. Ha más szögből nézném, olyanok volnának, mintha Christopheré lennének. Vele szemben én is egy talapzatnak vetem a hátamat, s felpillantok a rámborulni készülő, de persze mozdulatlan maradó mitológiai lényre. Nem voltak egészen egyformák, mert ami az ő háta mögött volt, annak a kezében valamiféle lepel kapott helyet. Az, ami fölöttem tárta szét szárnyait, egy vékony, hosszú késpengét fogott.
- Örülj neki hogy be van. Ha nem lenne itt hemzsengne egy csapat kínai.
Most rajtam a sor, hogy jókedvem egy prüszkölésbe fojtsam. Alapvetően nem szeretem az ilyen jellegű megjegyzéseket, de az ő szájából valahogy ez sem hangzik durván. Talán mert minden más szava is olyan dacosan morcos.
- Te mindenben megtalálod a jót, nem igaz? – sandítok rá a szemem sarkából egy huncut félmosollyal, aztán ellököm magam a hideg kőtől, és közelebb lépek hozzá.
- Bírod még? Holnap is folytathatjuk. Menj csak haza, én még beugrom egy helyre, aztán megyek utánad. Hívd a kocsit.
- Hát jó. Akkor vigyázz magadra. - Nagyot sóhajtok, és nem veszem le róla a tekintetem, míg odalép hozzám és ajkait finoman a homlokomhoz érinti. Végigsimítok a vállán, kissé meg is szorítom, de csak egy leheletnyit, az ingen át talán nem is érzi. Tudom, miért mondja. Persze nem mutatom, de tudom. Le akar rázni, mert útban vagyok. Betartatja velem, amit megígértem. Legalábbis megpróbálja, s abban a pillanatban magam sem tudom, mennyi esélye van, hogy sikerül neki.
Megrántom a vállam, és elsandítok abba az irányba, ahol legutóbb autóutat láttam. Sok errefelé a sétálóutca, és bár tudom, hogy két vendéglátóm valamelyikének neve említésével akár az Angyalvár közepére is beautózhatnék, megelégszem azzal, hogy a közeli saroknál vegyen fel a sofőr. Engedelmes nyugalommal figyelem, ahogy Cartwright elindul az Angyalok hídján, a kemény szobortekintetek kereszttüzében.
- Ne várj rám! – kiáltja hátra, s mielőtt én is a megbeszélt pontom felé indulnék, emelt hangon rávágom:
- Ne aggódj, nem fogok! – Ez a néhány, víz felett átsikló szó könnyed és derűs. És épp ettől hazugok.
A szigorú képű angyalok talán megbocsájtják nekem a füllentést, mert Mikor Christopher szikár, erős alakja majdnem belevész az éjjel félhomályába, újból elismétlem őket, de csak úgy, hogy én és a kőszobrok süket fülei hallhassák, most azonban őszinte komolysággal, elszántan, mindenfajta jókedv vagy bohókásság nélkül.
- Nem fogok – jelentem ki. Nincs időm töprengve azt a pontot figyelni, ahol befordult a sarkon, mert meghallom, hogy a kért autó a megbeszélt helyen fékez. Reflektorainak fénye élesen elüt a közvilágítás hunyorgó, narancsos derengésétől.
A házak, az utcai lámpák fürgén szaladnak el mellettem, arcom villog a fény-árnyék váltakozásától. Róma nem olyan óriási, hamar ott vagyunk a célállomásnál, feltűnik a gyönyörű palota, én pedig nagyot sóhajtok, hogy lenyeljem a várakozás és a tervek okozta izgalmamat. Kecsesen szállok ki az autóból, és olyan elbűvölő mosollyal köszöntöm az inast, aki az ajtóban fogad, hogy biztosan emlékezni fog rá még jó darabig. A személyzet több tagjával is összefutok, míg felérek a szobába, mely Cartwrighté mellett kap helyet, és amely a saját szállásom lesz az elkövetkezendő napokban. Vagy ki tudja. Rápillantok az ágyra, de csak futólag. Nem azért jöttem haza, hogy megpihenjek. Csak óvatosság volt. Talán a dac sarkall cselekvésre, amiért Cartwright olyan durván adta tudtomra, hogy unalomra kárhoztat. Talán az aggodalom, amiért egy ilyen, közel sem egyszerű vállalkozásba fog egyedül, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy rendkívüli rutinja van az ilyen és ehhez hasonló ügyekben. De tudjuk, addig jár a korsó a kútra… Míg be nem kötik a vezetékes vizet.
Az ablakhoz lépek, és kilesek rajta. A kertben nem sok fény dereng, a magas fallal körülvett parkban sötétebb foltok jelzik a cserjés-sövényes részeket, s halvány csík mutatja a fehér murvaköves ösvényt. A fűzfapálca úgy kerül a kezembe, hogy nem is emlékszem, mikor húzom elő. Olyan ösztönös az egész, a kocsiban már alaposan átgondoltam, hogyan jutok vissza az Angyalvárig anélkül, hogy bárki meglátna, vagy bárki gyanakodna. Halk pukkanással tűnök el a szobából, hogy felbukkanjak odalent, a bozótos sűrű feketeségében. És már nem vagyok ember.
Különös, hogy bármennyire is gyűlölöm a kórt, amely elhatárol a társadalom többi tagjától, s amely fenekestül felforgatta az életemet, a farkasalakot, melyet emiatt szereztem, valójában egész sokszor tudom a hasznomra fordítani. A fekete mancsok puha némasággal, játszi könnyedséggel taposnak a pázsiton, s az ébenszín bunda selymes szálai között ártalmatlanul siklanak át a legtüskésebb bokrok alsó ágai is.
Lapulva kúszom, majd hangtalanul szökellek át a sziklakert tetejére, onnan át egy fa öles, vastag ágára, hogy végül ruganyosan földet érjek a túloldalon. A farkasok alapból nem kifejezetten kecses lények, de azért igyekszem elegánsan és minél kevesebb hanggal földet érni a fal túloldalán, hogy aztán rohanvást vessem bele magam a római éjszaka sötétjébe.

Az Angyalvár környéke szövevényes, keskeny sikátorokból, boltíves árkádokból és egy jókora, buja parkból áll. Könnyűszerrel merülök el a mostanra már egészen néptelen hely kínálkozó fedezékeiben, farkas-fintorral ügetek át óvatosan egy szemétkupac felett úgy, hogy még véletlenül se érjek hozzá, majd ismét szagmintát veszek. Az érzékeny, hosszúkás orr finoman ér hozzá a közeli ereszcsatornához, majd az egyik macskakőhöz a földön. Már épp átfut agyamon a gondolat, hogy kár volt rámutatnom Christophernél a tisztálkodás szükségszerűségére, mert lám, most mennyivel nehezebb dolgom van… Mikor is megtorpanok, s éles érzékszerveimet mind egy szálig a fellelt nyomra hangolom, mely olyan világosan jelenik meg előttem, akár ha világító ösvény volna.
A farkas szoborrá dermed, egyik lába ösztönös irányjelzőként a levegőben előrenyúlik, majd minden izma megfeszül, s halálos csendben rohanni kezd a megfelelő útvonalon. A követett aroma mellé nedves föld, friss fű és hideg kő jellegzetes illatai társulnak. A sarkon már óvatosan fordulok be, sötétben is meglehetősen jól látó tekintetem belefúródik Christopher hátába.
A torkomban dobog a szívem, s kis nyeléssel próbálom bosszúsan megzabolázni, pedig tudom, hogy a hang csak az én fülemben dübörög, az, akit követek, nyilván nem hallja. Ellenben az ostoba kis galacsinnal, aminek a zörgése a mély, rezzenetlen csendben úgy hat, mintha legalábbis egy papírzacskót tépne darabokra valaki.
Csak egy ébenszín villanás, s máris a fedezékben lapulok, a közeli bokor alatt, a szél által mozgatott szeméttel ellentétes irányban.
- Paranoiás vagy Cartwright...
Az égszínkéken izzó farkas szemek összehúzódva tiltakoznak. A két érzékeny fül most lelapul, a bundás test mozdulatlan, s talán láthatatlanná tévő köpennyel sem lehetne jobban elmerülni a bokrok alatti fekete árnyak között. Cartwright kezében aranyosan csillan a varázslat által napvilágra kerülő szerzemény, majd a férfi megfordul. Egy pillanatra látom az arcát, látom a szemében a csillogást, mely talán nem is az aranykulcstól tükröződik. Belső tűz is lehet ez, szenvedélyes, cinkos parázs szikrája.
„Szemtelenül élvezed, miközben bűnt követsz el... És mindenek előtt kihagysz ebből... Te piti kis besurranó tolvaj...” – gondolom félig bosszúsan, félig viszont valamilyen megmagyarázhatatlan, lelkes rajongással, s a farkas fehér fogai kivillannak, mintha finoman az is vigyorogna. Tudom, hogyha ezt a nyilvánvaló alaptalan lebecsmérlést a szemébe mondanám, bizonyára megkísérelné kitekerni a nyakam. Eljátszottam a gondolattal, hogy majd mégis megpróbálom...
Úgy követem, mint egy hangtalan, megelevenedett árnyék. Gondosan ügyelek rá, hogy ne tüzeljem tovább aggodalmát. Elkerülök minden gyanús követ, mely megroppanhat lépteim alatt, s átlendülök minden tócsa vagy szemét felett, mely lebuktathat a hangjával. A sötétben maradok, az árnyak között, onnan követem töretlenül, amint halad előre. Egyetlen egyszer maradok csak le.
A szemem sarkából kaptam el a mozdulatot. Már a várfal közelében voltunk, itt-ott azok a bizonyos angyalszobrok magasodtak a néptelen utca és a rajta tilosban járók fölé. Az egyik mintha megrezzent volna. Talán csak azért láttam így, mert én magam is folyamatos mozgásban és folyamatos nyomás alatt voltam. Meglapulva, pattanásig feszült izmokkal és idegekkel, oldalról sandítottam rá a gyanús műalkotásra, mely azonban ártalmatlannak látszott. Véletlen lehetett csupán, hogy pont sziklaszilárd tekintetének kereszttüzében torpantam meg, de kényelmetlen érzés fogott el. Mintha engem figyelt volna. Pedig az előbb még olybá tűnt, pont, hogy Cartwright után figyel.
Talán csak így alkotta meg a művész, hogy minden szögből úgy érezze az ember, mintha a szobor őrá bámulna. Nem értek a művészethez, lemaradni pedig ennél jobban nem szerettem volna. A biztonság kedvéért a talapzatot megkerülve, a szobrok háta mögött folytattam utamat, s figyeltem, vajon milyen titkos ajtóba, milyen kinyithatatlannak tűnő zárba illik majd az az apró, huncut kis kulcs, aminek arany csillogása olyan jól illett Christopher szemének jegeskék tükréhez.

..a trágár szavak esélyesek...

Halk sóhajjal indulok el vissza a sikátor némaságában. Nem foglalkozom immár a szemétben kotorászó macskák játékával, vagy a főutcára kiérve a fiatalok nevetgélésével. Célirányosan bár laza eleganciával vonulok. Célom kristálytiszta, bár a kivitelezés még kérdéses.
Nem tudom Waltonnak miért is ennyire sürgető a tőr birtoklása, de akadnak tippjeim. Van A és B tervem is, mert hát lássuk be muszáj több opciót is talomban tartani ha valami balul sülne el. Most nincs nálam feketepor, ami nagy hiba, sem egyéb mágikus kellék a megszokott tárházból, ami szintén elég piti bűnözőre vall, de mentségemre legyen mondva, eléggé sietve kellett elhagynom Angliát és azóta nem igazán volt alkalmam pótolni a hiányosságokat. Nem mintha ezek nélkül az eszközök nélkül ne találnám fel magam. Igazából ha a szil pálca a kézben van már nyert az ügy, pláne ostoba muglik ellen.
Ha az A terv nem válik be, akkor ott van a kiábrándító bűbáj amivel őrségváltáskor éjfélkor könnyű szerrel be tudok lopózni a lezárt területre. Na de persze előbb a Walton féle tippet nézem meg, mert valószínű az kevésbé kockázatosabb mint átslisszolni a fekete ruhás izomagyakon.
Lépteimet a csillagok lassan felhőben úszó de elő-előkandikáló fénye kíséri. Nincs semmi gyanús ebben az éjszakában, és ami megnyugtat, hogy a sofőr is üzenetet hagyott a telefonra. Anna hazaszállítva és minden rendben. Gondolom mostanra letusolt, talán le is feküdt. Van rá esély hogy eleget tud aludni ahhoz, hogy az éjszaka egy részét, jó részét, miattam majd ébren kell töltenie és ez ne vegyen ki belőle sokat holnap.
Mélyet szusszantva a lassan hűlő esti levegőből topranok meg. Az egyik sarkot elvétem mert megint rá gondolok.
Magamban dohogva fordulok korrigálva a hibát és érek Angyalvár széléhez. Elnézek a hídra, a folyóra, a főkapu irányába. Az a B terv. De nem, nem megyek arra. Élek a gyanúperrel hogy Walton bár megbízhatóak a forrásai némileg hiányosak és improvizálnom kell.
Az adrenalin apránként gyülemlik fel bennem, kezdem egyre jobban egyre inkább elememben érezni magam. Ebben persze sok benne van a ma estéből, abból hogy egyrészt biztonságban tudom útitársam és hogy ha arra gondolok hogy nem húzódott el mikor elköszöntem tőle... pedig egész este baromira igyekeztem távolságtartónak lenni.
Nem szerethetsz bele....
Sophie hangja ott suttog, ott vádaskodik, ott hisztizik. Én pedig cinikusan felenevetek rá magamban, mert a szerelem mint olyan számomra ismeretlen fogalom. Hogy is szerethetnék én valakit? Bárkit? Bárkit aki nem Sophie?
Nem, ez talán valami ismeretlen vágykép, de alapvetősen sem lehet belőle semmi... hisz... miért is?
Csak. Nem.
A medál lágy melegen de határozottan fúródik a bőrömhöz. Olyan, mintha csak körbe akarna fonni, ragaszkodva hogy ne váljak meg tőle. A fekete ajtó az aranyszín ajtógombbal döbbent rá, hogy elértem a célom. Félúton vagyok a Vatikán és Angyalvár közt. Az út kb egy kilométer talán kicsivel több, az utca kietlen, csak egy andalgó párocska fordul be az egyik bár fénynyalábja alá hogy szomját oltsa.
Az alohomora nonverbálisan siklik gondolataim közé, a pálca vége megvillan a zár pedig halkan kattan. Nem teketóriázok, kinyitom és be is zárom magam után de varázslattal már nem fixálom. Meglehet erre jövök vissza és ha forró a talaj jobb nem bajlódni ilyesmikkel.
Kettessével szedem a lépcsőfokokat egészen a lakóház padlásterének bejáratáig. Ott aztán megtorpanok és igyekszem a legkevesebb nyikorgással szabaddá tenni az utat a kis aranyló kulcsnak köszönhetően a tetőszerkezethez. A házban lévő poros levegő után élvezettel töltöm meg a tüdőm a friss hűs oxigénnel. Egyetlen ügyes ugrással vetődöm át a korláton, ami egy hosszú de rohadt keskeny összekötőhidat képez Vatikánváros és Castello di Saint Angelo között. Régebben ez a pápa útja volt, kifejezetten olyan célokra használták ha a gyorsan kellett menekülni vagy valami oknál fogva kihallgatásokon esetleg ítéleteken részt venni, és a prónép tömegét el kellett kerülni. Mert ugyan ki merészkedne a tetők felé?
Szelíden kocogni kezdek, mert bár a legtöbb turista bamba és azt se veszi észre ami az orra előtt van, még sem túl jó ha esetleg valaki kiszúr. Igaz magasan vagyok de mégis védtelenül. Csak egy-egy angyal szobor adhat valamicske megbújást ha úgy hozza a szükség. Eljátszom a kiábrándító bűbáj hasznosságával de úgy ítélem meg talán fölösleges ennyire paranoiásnak lenni és inkább csak lépteim szaporázom meg.
Mikor a vastag várfal felett átérek és immár az erőd kemény kövezetének oltalmába húzódom akkor döbbenek rá mekkora ostobák az őrök. Csak lent állomásozik egy csapat, idefent senki sem. Gondolom úgy vannak vele hogy innen nem érheti őket támadás...
Mekkora tévedés!
Elégedett sunyi vigyorral nézek körbe és találok is egy ablaktáblát, amit könnyeden és praktikus, ügyes mozdulatokkal halkan nyitok ki, hogy aztán elnyeljen az egykori várbörtön sötét belseje.

(https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Rémülten farolok be egy szemeteskonténer mögé, s levegőt sem veszek, míg Cartwright elhalad mellettem. Talán kutyának nézne, talán megakadna rajtam a tekintete, de valahogy jobban érzem magam így, hogy nem lát. Ha nem lát, mert az imént, mivel hirtelen visszafordult, csak hajszálakon múlt, hogy bele ne fussak. Mi ütött belé? Ez egy csel talán, mert számít rá, hogy társasága lehet? Vagy csak elbambult?
Tekintetem végigkíséri, ahogy elhalad mellettem. Határozott, ruganyos léptek, öntudatos haladás… Amik nem is egészen a várba vezetnek. Nem értem, s egyre jobban lemaradok, a biztonsági okokon túl azért is, hogy hátra-hátrapillantsak az egyre távolodó célpontra. A farkas értetlenül billenti szét füleit, de azért kitartóan követi a férfit tovább, végig a sötét utcákon.
A fekete ajtón egy aprócska villanás tükröződik. Nem több egy halovány szikránál, majd újra az éjjelbe vész. Ugyanúgy, ahogy Cartwright is, akinek sziluettjét szintén elnyeli az ébenszín nyílászáró mélye.
Hirtelen nem tudom, mit tegyek. Ha ki akarnám nyitni az ajtót, vissza kéne változnom, azzal viszont elveszteném a kiélesedett érzékeket és a különlegesen ügyes mozgékonyságot, melyekre minden pillanatban nagy szükségem van. Ha azonban négy lábon maradok, nem követhetem őt. A farkas bársonyos, hegyes, fekete füle végtelen óvatossággal simult az ajtó lapjára. Ha valaki ezt látta volna kívülről, talán megmosolyogta volna a képet, amint a kutyaféle megfeszített figyelemmel, hallószervét a fára tapasztva hallgatózik, akár egy neveletlen gyerek. Csakhogy nem látta senki.
Szapora lépcsődobogást hallottam, majd újabb ajtó távoli, fentebbről hallatszódó halk nyikordulását. Innét nem láttam, mi történik, de a tetőcserepek ropogásából kikövetkeztettem. A farkas a fülét hegyezve, óvatosan változtatott megfigyelőállást, és megkerülte az épületet, hogy fellesvén elkapja a macskaügyességgel ugró férfi körvonalát a csillagos, felhőktől szaggatott mennybolt-háttér előtt.
Cartwright eltűnt a szemem elől, de tudtam, hogy ez az út, amelyre ő lépett, számomra nem járható. Ha követném, odafent könnyűszerrel kiszúrna. Maradt hát az, hogy keressek egy B tervet, s maximális sebességgel loholtam vissza a vár tövéhez, a lehető legnagyobb körültekintéssel, a legnéptelenebb utakon. Nem egyszer éreztem azt, hogy talán épp felettem rohan el egy boltív tetején, vagy egy háztető gerincén át, de négy láb az négy láb. A végén már vad galoppban szeltem keresztül a csendes sikátort, hogy kibukkanjak egy sarkon. Megjelenésem szétkergetett egy falka szakadt kóbormacskát, s apró sikolyt fakasztott egy arra járó párocska hölgytagjából. Sietve vágódtam be előlük egy újabb kanyarba, mielőtt rájöhettek volna, hogy nem a macskákat üldöző kutya vagyok.
Tudtam, mit keres Christopher. Tudtam, hogy el akarja lopni. Amit viszont nem tudtam, de valahogy sejtettem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy ő gondolja. A farkas ösztönei, vagy az én kötődésem szították az aggodalmat, mely egyre növekedett bennem? Magam sem értettem, de valahogy fojtogatott az érzés, hogy veszélyben van. S újból fájdalmasan összeszorult a gyomrom, mikor az angyalok szobrainak kemény tekintetével találkoztam.
A farkas sebesen robogó mancsokkal a kockakövekbe kapott, s újabb éles kanyarral száguldott közvetlenül a várfal tövébe az építmény azon oldalán, mely leginkább távol esett a főkaputól és mindenfajta mozgástól. Még a közvilágítás is ritkásabb volt ezen a félen. Megcélzott két fényudvar közötti sötétebb területet. A fal tövében szemetes konténer, felette apró, lőrésnél alig nagyobbnak mondható ablaknyílás.
Nem volt fékezés. Nem volt hezitálás. Jött az ötlet, a semmiből, ahogy a farkas is megjelent, s fekete villanásként vágta át a maradék távolságot. Elrugaszkodott, dobbantott a bádogfedélen, majd, mint a rugó, vágódott be a nyíláson.
Eddig tartott az ötlet, itt azonban elvesztem. A keskeny résen a lendület miatt éppen át tudtam csusszanni, pedig szűkös volt, ráadásul a falvastagság is vagy fél méterre rúgott. A másik oldalra komoly küzdés árán tudtam csak átevickélni, centiről centire kúszva, s titkon rettegve, hogy beszorulok. Hajszálon múlt, hogy nem így lett.
Odabent sötét volt, csak egy apró, helyzetjelző fény pislákolt, megcsillantva vitrinek üvegeit, s a bennük rejlő fémpénzeket, kancsókat, miegymást. A farkas finoman megrázta magát, és lábujjhegyen átügetett a következő terembe, ahol a folyosóról kicsit több fény szűrődött be. Itt egy római kori szoba volt berendezve, néhány egyszerű, ősrégi használati tárggyal. Az egyik sarokban egy, a kintiekhez hasonló angyalszobor sötét sziluettjét figyelhettem meg. Ennek a kezében egy míves buzogány kapott helyet. Zavarba ejtően illett kifejezéstelen márvány-arcához. A farkas aggódva villantotta felé szeme fehérjét, aztán lecsapta füleit, egy kicsit jobban behúzta nyakát, és megszaporázta lépteit. Tudta, mit keres, tudta, hol keresse… De az nem az ő dolga volt. Ő, elrejtőzve a megfelelő teremben arra várt, hogy megjelenjen, akit idáig követett. A bársonydrapéria mögül pásztázta körbe a szobát kéken izzó szemével, de az első, akit meglátott, nem a megérkező Cartwright szikár alakja volt, hanem egy újabb, a terem szélén álló angyalszobor. Nem tűnt különlegesnek, sem fenyegetőnek, nem produkált semmit, még csak nem is volt rajta érezhető igazán semmi mágikus erő, de az állat hátán finoman mégis felborzolódott látványától az ébenfekete, selymes szőr…

..a trágár szavak esélyesek...

Óvatosan...
A hang Soph bársonyosan puha hangja oltalmazó, már-már védőn és aggódón szólal meg bennem. Tudom hogy nem érhet nagy baj, mert itt van velem, csakúgy mint mindig. Egy percre hunyom csak le a szemem és szívom be a levegőt. A múzeum sajátos és egyedi atmoszféráját. Itt fent a csupasz kőfalakat követve lejutok egy szintet, ahol már a biztonsági zóna kezdődik. A riasztókat egy egyszerű de praktikus némító bűbájjal kiiktatom és folytatom az utam. Mikor a kupola oldalsó részéhez érek egy másodpercre hezitálok. Az út két felé ágazik. Az egyik lépcsősoron normál esetben csakis fel míg a másikon csakis le lehet közlekedni. Ámde most nincs tömeg, nincs semmi akadály vagy gát, hacsak egy erre tévedő biztonsági őrt nem veszünk. Ideje lenne talán mégis alkalmazni azt a kurva kiábrándító bűbájt, csakhogy... nem fűlik hozzá a fogam. Rohadtul utálom mikor egy felvert tojásként végigcsorog az átlátszóság finom szövete és elrejt az ostoba muglik vagy épp varázslók elől. Inkább az órámra pillantok, amin apró pöttyök jelzik az emberek helyeit.
Szusszantok miközben Sophie súg hogy a jobb oldali lépcsőt vegyem igénybe. Bízok az intuícióban na meg abban hogy csak nem vezet félre. A bosszú sajátos eszköz de nem vall rá. Sosem vallott rá.
A kezemre azért a zsebemből kesztyűt húzok. A bőr halkan reccsen meg. Ezt még Walton kelléktárából vettem kölcsön, s bár igazából picit nagy azért épp pont nem csúszik le a kezemről. Fontos hogy ne hagyjak ujjlenyomatot, mert a muglik már ezen a téren is fejlődtek. Nekem pedig nincs hangulatom bűbájjal takarítani pláne ha netalántán az olasz mágiaügy is belekeveredik.... azok meg a pálcám jelenlétét érzik meg. Minél kevesebb a mágia annál jobb.
Amennyire csak tudok, halkan osonok le egy szintet. Így a többszintes épület középső szekciójába érek, oda, ahol az úgynevezett Angyalok terme vagy Angyalterem is helyet kap. Itt főleg, már névből adódóan is a témába vágó szobrok, festmények és egyéb műalkotások kapnak helyet.
Ha nem lenne mindez kellően elég, a terem ajtaja mellett a kilincs itt is, mint a padlástér esetében is apró angyalszárny mintával ellátott.
Tehát jó helyen vagyok...
Elégedett gondolatként suhan végig mindez rajtam és felötlik bennem, vajon Anna mennyire helytelenítené azt, amire készülök.
Sose bírtam az erkölcscsőszöket és épp ettől meglepő hogy szinte kedvem lenne röhögni egyet a magam elé képzelt kemény orosz arcvonáson. Ehelyett inkább némán csak előre lépek és a teremben a nyomokban fellelhető gyér mágia fonalát próbálom felvenni.
De semmi.
Nem érzek semmit pedig teljesen kiürítem az elmém. Nincs benne már Volkova, vagy Sophie, de igazán semmi sem. És még így, ennek ellenére sem érzem meg a tőr mágikus érintését.
- A kurva életbe...
Halkan szitkozódom mert sejtem mire megy ki a játék. Vérmágia? Az lehet a kulcs? Csak az fedi le ennyire jól, ennyire száz százalékig a rejtekhelyet. Sok helyen jártam, sok mindent tapasztaltam. Eddig is minden túl simán ment.
Kezdem azt érezni hogy valami nem stimmel és kurva nagy a bibi, de úgy vagyok vele hogy talán csak...
Walton nem intézhet mindent ennyire jól. Nem.. itt... csapda lehet. Ettől függetlenül nem tudok nagyon mást tenni mint amit a megérzésem és a bennem dolgozó sok éves tapasztalat diktál. Ha már belemásztam hát végig kell csinálnom. Hiába szorul a hurok, nem tudok mit tenni.
Lehúzom a kesztyűt a bal kezemről és pálcám ráirányítom. Apró kis vágást ejtek a hófehér felületen pont ahol az életvonalam rajzolódik ki. Nem hiszek a tenyérjóslásban sem semmiféle egyéb hasonló szarságban, de azért most valahol ironikusnak tűnik a dolog.
Hagyom hogy egyetlen csepp vér a döngölt kőpadlóra érjen.
Némán, visszafojtott levegővel várom hogy eltűnjön a gát és megjelenjen a titok őrzője vagy akár tőlem maga a penge. De... úgy fest megint csalódnom kell és a nagy művészek alkotásának árnyékában még a vérem is hiába ontom...

(https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Az angyal dermedt tekintete, kifejezéstelen arca, a kezében nyugvó pallos fogva tartja elmém, egyszerűen nem tudom nem azt bámulni. Gondolhatnám, hogy csak a teremben uralkodó félhomály teszi ilyen kísértetiessé, vagy hogy saját, zaklatott elmém hiteti el velem, hogy több van benne, mint élettelen kő. De az ösztöneim mást súgnak.
Cartwright megjelenése elvonja némiképp a figyelmem. Elgondolkodom, miért is vagyok itt. Hogy rápirítsak a legalkalmatlanabb időpontban? Hogy cinkosa legyek? Hogy első kézből értesüljek arról, mi történik? Nem. Miatta vagyok itt. Egyszerűen csak nem akartam, hogy egyedül legyen. Nem akartam kimaradni ebből, nem akartam nem mellette lenni. Talán egy kicsit a büszkeségem is hajtott, mert semmiképp sem fogadtam el azt az unatkozó szobacica keretet, amiben valahogy jól esett volna látnia. Persze, jól esik a városnézés, a sodródás – az is én vagyok, de ez is.
- A kurva életbe...
Megdobban a szívem, mikor elmélyed, mikor szinte csukott szemmel körbefordul. Van benne valami tagadhatatlanul mágikus, valami, ami kiemeli ezt az egészet egy egyszerű besurranó lopás alantas fogalmából. Ő, akció közben… szinte művészet. Egy otromba felkiáltással persze, mert máskülönben nem is volna önmaga.
A farkas orrát még megcsapja a kiserkenő vér rozsdás, édeskésen émelyítő szaga, majd az állat köddé válik, s emiatt a drapéria épp csak meglebben. Már én vagyok ott, teljes valómban, és bár eszem ágában sincs megzavarni Christophert, jól esik tudni, hogy akár szólhatnék hozzá, s hogy most saját szemeimmel tanulmányozhatom, amint tevékenykedik. Kecses ujjam finoman, óvatosan húzza arrébb a vörös bársony anyagot, hogy jobb rálátásom nyíljon… Aztán felhagyok az óvatoskodással.
Amint a vér a porba hull, s rózsavirág módjára szétterül a padlón, a szobor addig semmibe révedő, pupillátlanul fehér mészkőtekintete feketén izzik fel. A nehéz pallost tartó kéz oly könnyedén lendül fel, mintha könnyű fakardot fogna csak. A kő úgy mozdul, mintha természetesen fehér, de emberi izomzat és bőr volna. A szárnyak megrezzenek, a penge a magasba emelkedik.
- Chris…! – Csak ennyire van időm, mert egyszerre túl sok dolog történik hirtelen. Öntudatlanul jön a számra a név, és nem is tudom befejezni. Remélem, hogy elég figyelmeztetés, hogy időben el tud ugrani. Felkapom és meglendítem ugyan a pálcám, de sokkal közelebbi problémával is szembe kell néznem, mint a terem túlsó felében elszabadulni látszó pokol. A szomszéd teremben látott buzogányos műalkotás ugyanis szintén nem maradt tétlen, s nagy dörrenéssel, egy lépésből csörtet át a két szoba közti nyitott ajtón, hogy fölém lendítse tüskés fegyverét. Én azonban már útjára indítottam egy nonverbális petrificus totalus varázst a másik márványmonstrum felé, aki a tolvaj megbüntetésére indult…

..a trágár szavak esélyesek...

Már épp újfent elkáromkodnám magam de most olyan cifrát hogy azt senki nem szeretné igazán hallani vagy kirakatba tenni, mikor tudom, érzem, nagy gondban vagyok. A probléma igazi gyökere csak az hogy magam sem tudom mire készüljek fel. Igazából inkább érzem a fenyegetést mint bizsergést és valahol a nyakam tájékán egy rám szegeződő szempár kereszttüzében érzem magam. Mégse fordulok meg, mert sejtem azért csak nem lehet minden hiába. Ugye nem?
Talán inkább hinni akarok benne, talán inkább akarni hogy több időm legyen... de az nincs.
Sophie hangja követelőzően csendül fel lelkemben és csak egy szót üvölt: Menekülj!
Nekem azonban a lábam mintha gyökeret vert volna, mintha csak ujjaim azért az elátkozott kurva da Vinci alkotta tőrre tudnának rámarkolni, mert anélkül nem lenne élet az élet.
- Chris…!
Anna hangja olyan élesen, olyan parancsolóan és olyan kétségbeesetten hangzik fel a hirtelen jött semmiből hogy erre már nem tudok nem reagálni. Első másodpercre azt hiszem, hogy a képzeletem játszik vele, arcomra a dacos harag után rögvest a színtiszta és őszinte meglepettség ül ki, ahogy felé fordulok. Csakhogy nincs időm megszemlélni hogy valóban Volkova idegesítő jelenlétét köszönthetem-e társaságomban, ugyanis egy felém sújtó bárd pengéjével nézek farkasszemet.
Másodpercek töredéke és a ruganyosság meg talán a vakszerencse ment csak meg, hogy a bárd nem épp a karomat metszi le a törzsemről hanem van annyi időm hogy félreugorjak és nem túl elegánsan az egyik vitrinnek essek.
Magamban káromkodva bámulok fel az előbbi szépséges és egyben jelentéktelennek tűnő angyalszoborra, amelynek immár éjfekete a tekintete és egyetlen célja van... megölni engem.
Fogalmam sincs miféle boszorkányság, milyen elcseszett varázslat ez, ami életre kelti ezeket a faragványokat, de az hamar tisztázódik bennem, hogy nincs időm kideríteni. Mikor pedig az angyal felém fordulva újra támadásba lendül jobb híján a két lába közt lendületből a padlón csúszva igyekszem egérutat nyerni.
A tizedmásodpercek törtjátéka alatt látom, hogy valóban nem a képzeletem csalt meg hanem tényleg Volkova áll nem messze tőlem. Pálcájával a kezében egy másik életre kelt kőszörny ellen küzd, egy harmadik pedig most próbál betévedni a szobába.
A helyzet csöppet sem rózsás a megoldás pedig úgy tűnik kurvára várat magára. A vérző kezemmel lököm el magam a padlóról és pálcámmal a nekem háttal álló angyalra célzok.
- Stupor!
Az átoknak annyi hatása van hogy a nehéz márvány szárny felső részéből letörik egy jókora darab, de ártalmatlanításában használhatatlannak bizonyul a varázsige. Újabb cifra káromkodásokkal könyvelem ezt el, miközben újból kitérek a megbűvölt lény elől.
Olajra kell lépni...
Ezt nem Sophie mondja, ezt én magam tudom. Ha nem találunk gyors kiutat mindketten rajtavesztünk. Ugyanakkor bennem van a késztetés, hogy a tőr ittlétének ez is a bizonyítéka. Lehet akad más kevésbé értékes varázstárgy is, de mégis mi a frászt keresne egy rakás zomiszikla ha nem a tőrt őrzi?
Az egyik kisebb asztalnak nekiesve gurulok át rajta hogy megnézzem a bárd milyen szépen vágja ketté az antik bútordarabot. Hitetlenkedve pislogok fel az angyalra, aminek inkább most démonszerűekké válnak a vonásai és a döbbenetem akkor teljesedik ki mikor meglátom az egyik tőle balra lévő kőfal kockájában az újabb angyalszárny motívumot.
Az agyamban lázasan kigyullad a lámpa, az adrenalin pedig feledteti az összes sajgó zúzódásom és sérülésem... immár csak arra összpontosítok, hogy elérjem a falszakaszt. Ez nem egészen egyszerű mert a bárdos és a kardos angyalt is ki kell cseleznem, ami egy vaskos kőoszlop nekifeszülésével és felborításával sikerül is. Vérem ujjam érintésére a szárnymotívum aprócska kulcslyukká formálódik, amibe beletéve a zsebemből sebtébe előkapott kis nyitót tökéletesen beleillik. Egyetlen határozott fordítással kattan a zár... de az azúrkék lámpalázas íriszeim csalódottan kapják ki a kis pergamendarabot a helyéről.
Már épp megfordulnék, amikor éles fájdalom nyilal a jobb vállamba valahol a lapockám alsó részébe. Akaratlanul ordítok fel a nem várt támadásra amint a kardos angyal merényel ellenem, miközben ujjaim görcsösen rámarkolnak a pálcámra és a véráztatta tekercsre.

(https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

A sóbálvány átok belecsapódik a kemény márvány mellkasba, majd egy színes villanással szétfröccsen rajta, mintha csak víz volna. Kicsit azért feltartja a lényt, melynek fekete tekintete így felém villan. Tudom, hogy ezzel megszereztem magamnak. Addig sem a vitrinek közt vergődő Christophert célozza. Őt amúgy is lefoglalja már egy bárddal vagdalkozó harmadik angyal, legalább ezt megússza.
A másik helységből előrontó teremtmény a magasba lendíti buzogányát, aztán teketóriázás nélkül csap le vele. Egy tört másodpercig nézek vele farkasszemet, pattanásig feszült izmokkal várva, majd a megfelelő szögben, a megfelelő irányba szökkenek el előle. A nehéz, tüskés fegyver széttépi a drapériát ott, ahol egy pillanattal előtte én álltam. A vörös bársonydarabok úgy lógnak a vastövisekről, akár a véres húscafatok.
A hátam mögött egy stupor harsan el. Elönt tőle a bátorság, hogy Christopher hangját hallom a kavarodásban. Az angyal szárnyának egy darabja nagy dörrenéssel válik el a szobortól. A levegőbe sziklapor és lehasadó szilánkok robbannak, a padlóba belecsapódik a letört rész. Ettől függetlenül a buzogány újabb ütésre lendül, a szoborarc kifejezéstelen szenvtelenséggel bámul le rám. Az utálatos arcába küldök egy nonverbális stuport, felbuzdulva az iménti sikeren. A márványvonások porfellegbe burkolóznak, s a lény, bár nem adja jelét dühnek, vagy félelemnek, kissé hátratántorodik.
Cartwright felől felváltva hallatszik átok és káromkodás, és ha nem ilyen helyzetben volnánk, talán felnevetnék a helyzet komikumán. Így azonban kedvem volna csatlakozni szólamaihoz, s csak azért nem teszem, mert elvonná a figyelmem az összpontosítástól.
Azért a szemem sarkából, míg sietve eliszkolok az újabb, lesújtó szoborlény pallosa elől, meglesem, hogyan boldogul. Elkerekedik a szemem annak láttán, mivel foglalatoskodik a menekülés helyett. Hihetetlen, hogy a kulccsal bíbel, és a falat matatja! Majdnem elvétem a ritmust a bosszankodás közepette, s egy hajszállal kerülöm el az újabb rám irányuló csapást. A nyomomban, ahonnét elugrom, nagy dörrenéssel szántja fel a penge a padlót.
- Mennünk kell! – Hangom nem dühös, nem parancsoló, de kétségbeesett és kérlelő. Egy vitrin mögé lendülök, hogy kikerüljem a közeledő buzogányt, s becsukom a szemem egy pillanatra, míg a fegyver keresztülvág az üvegen. A szilánkok zápora elől elfordítom a fejem, s az arcom elé kapom a kezem, így megúszom néhány, a hajamba pottyanó törmelékkel és pár felületes karccal. A következő roham azonban gyorsan közeledik, úgyhogy tovább mozdulok, mint a villám.
Fizikai összecsapásban, közelharcban esélyem sincs. Az egyetlen fegyverem a fürgeségem, persze, ha nem számítjuk a varázspálcát, amivel azonban épp csak távol tudom tartani a másik szobrot, szorgalmasan sorozva őt a néma Stupor!-okkal. Néha emez, a közelebbi buzogányos is kap belőlük, de nem sokat érnek, és ahogy fáradok, egyre kevesebbet. Bár egyszerre csak feltűnik, hogy valamerre – és nem a nekünk kedvező irányba – haladnak, csalnak, hogy jobban helyezkedhessenek. Ugyanis nem engem akarnak.
Hiába szólongatnám, tudom, hogy nem hallaná meg. A feladat, a kincs, az összpontosítás egészen elvarázsolta őt, beszippantotta, és most se hall, se lát, amint a falban meglelt kis fülke tartalmát tanulmányozza. Hiába tántorítom el az egyik fenevadat az arcába küldött átokkal, a másik kettő eléri őt. A bárddal felfegyverkezett szobrot egy lábbilincselő átok tartja helyben, igaz, nem sok ideig, mert erős sziklaizmai hamar le fogják győzni a bűbájt. De most ez a kis idő is élet-halál kérdése, és még mindig van egy lény, amely elszántan tör a célja felé, hogy megakadályozza és megbüntesse a lopási kísérletért az embert, aki nem becsületes szándékkal érkezett ide…
A varázslat nem használ, és mikor elkeseredésemben ráugrok, a fenevad könnyű szerrel elsöpör, egyszerűen félrelök az útból.
- Ne! - Háttal zuhanok neki egy állványzatnak, melyen néhány míves kard kap helyet. Összecsengnek a pengék, furcsa kíséretet kölcsönözve Cartwright szívet tépő ordításának és a jelenetnek, amint az angyal két kézzel tartva pallosát szúrva lesújt rá, majd újból felemeli fegyverét. Legalább nem talál tökéletesen, a seb egyelőre nem halálos, valószínűleg megzavarta az, hogy engem el kellett távolítania az útból. A férfi pedig még mindig azzal az átkozott papírtekerccsel bajlódik, és nem ereszti a zsákmányt, pedig az angyal már lendül, hogy bevégezze a feladatát, ezúttal pontos találattal…
De az nem is a zsákmány – villan át az agyamon. Nem a kés van Cartwright kezében, amit Walton kért. Az ott csak egy darab papír. Talán… Talán nem is számít. Talán ez így nem is lopás…
Lendületből kapom fel az állványról a hozzám legközelebb eső, cirkalmas díszítésű kardot, és nagyot füttyentek, hogy felhívjam magamra a teremtmény figyelmét. Bár elég félszegen tartom a míves mintázatú pengét, akkor is a birtokomba kerül. Elvettem. Elloptam.
Az angyal azonnal megtorpan, irracionálisan gyorsan, nyaktörő mozdulattal tekeri felém a fejét.
- Ő nem lopott el semmit tőletek! – fújom, és meglendítem felé a tárgyat, mely viszont orvul a tulajdonomba került az imént.
Megrettenek persze, a fekete tekintettől, de a szörnyeteg legalább nem sújt le a másik emberre. Ahelyett lendületes léptekkel szeli át a köztünk lévő távolságot. Megdermedek a közeledő, döngő léptektől. Hallom, hogy a hátam mögött a másik kettő is felém indul. Bumm, bumm, dübörögnek a márványtalpak. Jobb, ha nem nézek hátra. Meredten bámulok erre, amelyik velem szemben áll. Ujjaim megszorítják a kardmarkolatot, amit nem is tudom, hogyan kéne igazából fogni, hogyan helyesen tartani. A félelem majdnem megbénít, de az utolsó pillanatban, mikor már felettem magasodik mindhárom fegyver, nem hátrálok meg. Talán nem jó ötlet volt. Lehet, hogy most meghalok. De bízok az elméletemben, összeszedem minden bátorságom. És a földre hajítom a lopott pengét.
A kard csengve-bongva pattog végig a csatától megrepedezett padló kövein, majd megáll. A szobrok még mindig fölém magasodnak, de azok is megdermedtek. Nem mozdulnak. Némán bámulok fel rájuk, de csak, hogy megbizonyosodjak arról, abbahagyták az ámokfutást. Aztán ahogy letaglóz az imént történtek súlya, térdre rogyok. Kicsit hallgatok, mielőtt elhagyná a számat az első dolog, amit ebbe a hirtelen beálló, rezzenetlen csendbe bele szeretnék mondani.
- Nem vártam. - Saját, kissé rekedt hangom segít kitisztítani a fejem. Ez már nem az angyaloknak szól, bár még mindig azokat nézem, és a három gyilkos fegyvert a levegőben. Nehezen tudom levenni róluk a szemem, és odafordulni Christopher felé, pedig tudom, hogy megsérült, és mindjárt segítek is, amint visszatér a lábamba az erő.
A helység közben elképesztő átalakuláson megy át, minden törmelék porfelhővé bomlik. Egy mágikus szél kavarja fel a gomolygást, s végigsöpör a termen. Visszaállítja az összes kárt, helyükre sodorja az angyalok szobrait, s végül utolsó erejével még belekap hajtincseinkbe és kissé megviselt ruházatunk ráncaiba. Megborzongok tőle, míg végigsimít az arcomon, s elsöpri a belógó fekete szálakat, majd a semmibe vész. Borzongva pillantok újra a szoborra, mely most mozdulatlan, kifejezéstelen arccal áll a helyén újra a sarokban. De már tudom, hogy nem egyszerűen áll. Hanem vár. Aztán végre kezdek magamhoz térni, s ebben nagyban segít, hogy Cartwright felé fordulok.
- Te rögeszmés, eszement, megszállott… Lehetetlen alak - A szitokszavak segítenek kitisztítani a gondolataimat, érzem, ahogy felforr a vérem és a félelem bénító jege lassan leolvad tagjaimról. Tenyeremet a földre fektetem, és megpróbálok talpra állni, kezemben a pálcámmal, hogy begyógyítsam a sebét. Vagy leátkozzam a fejét a helyéről - ezt még nem döntöttem el.

..a trágár szavak esélyesek...

Ahogy a penge a bőrömön át húst és inakat szakít fel nem marad más csak a fájdalom. Azt még érzékelem, hogy Anna felém kiált valamit de túl tompa túl semmitmondó ahhoz képest ami most lefoglal. A tőr csábítása erős, nagyon erős. Olyan ez mint a drog. Tudod hogy hiba, hogy nagy és végzetes hiba de egyszerűen képtelen vagy ellenállni neki.
Valahogy így vagyok ezzel, és ez a baj. Talán ha figyelnék rá, talán ha nem kötné le annyira a becsvágy minden idegszálam érzékelném a veszélyt... de így esélytelen.
Az üvöltésem bezengi a teret és szinte biztos hogy ezt az alsóbb szinteken is meghallják. Immár valóban mindennél égetőbb hogy eltűntjünk, de jelen pillanatban jobban lefoglal a mellkasomon kikandikáló mészkard hegye és annak bámulása.
A fehér követ vörösre festi a vérem míg a tenyeremből a papírtekercs jut ugyanerre a sorsra.
- Ne!
Nem tudom Anna miattam, értem vagy nekem üvölt. Tudom hogy egyedül esélytelen lesz ellenállni, még talán ketten is kevesek vagyunk hozzá. Így azonban hogy a hátamba fúródik a penge nem sokat tehetek érte. A hasztalanság végtelenségének érzése kerít hatalmába és csak annyit tudok tenni a szabadulásom érdekében hogy hátra lökök egy stuport, amitől az angyal arc szétrobban. Ez ugyan hatásos, legalább az engem felnyársalt kardot elengedi, de közel sem bénul vagy hal meg. Torz arcával inkább elindul Volkova felé.
Nehezen szedve a levegőt vetem magam erőből a falnak, hogy a hátamból kiálló óriási kard maradék felesleges részét összezúzzam Tudom, hogy ez mágikus seb, nem lesz könnyű gyógyítani így jobban járok ha egész addig ki se szedem a bennem rekedt szilánkot míg biztonságba nem érünk. Addig legalább van esély hogy nem vérzek el... legalábbis azt hiszem.
Mire felocsúdok a néma csendesség vesz körbe. Pislogva párat látom hogy a nő féltérdre ereszkedve gubbaszt a három kőszörny közvetlen közelében, történetesen pont alattuk. Bármelyik elkaphatná, bármelyik könnyeden megölhetné de azok nem mozdulnak immár. Meglepetten kostatálom ahogy a következő percben a kisebb légörvénynek köszönhetően minden ugyanolyan makulátlan rendbe kerül, mint ahogy volt. Csak a bennem rekedt pallosdarab jelzi, közel sem volt idillien egyszerű a találka.
Remegő kézzel dőlök neki a falnak, igyekszem összeszedni magam a gondolataim és bőszen remélni lesz erőm ahhoz, hogy elvonszoljam magam valameddig legalábbis ki innen...
- Te rögeszmés, eszement, megszállott… Lehetetlen alak!
Mérgesen a fájdalomtól lüktető dühvel fordulok felé. Szemeimben harag villan. Még ő korhol engem? Még neki van képe nekem esni?
- Merlin rothadó hajhagymáira! Mi a faszt keresel te itt?
Mert hogy nekem alapos okom volt ide betörni az biztos... de neki? Követett? Hát persze hogy követett? De mégis milyen úton és módon? Hogy találta ki hogy ide jöttem? És minek próbált segíteni? Nem mondom hogy nem örülök, mert valószínű lehet most felnyársalt volna egy angyalszobor. De akkor is...
- Nem, erre nem érünk rá. El kell tűnni innen.
Próbálok racionálisan gondolkodni. Kiút. A terv... tető. Játszhat? Esetleg. Vércsíkot húzok magam után így is úgy is. Ez az egész már el van baszva, szóval édesmindegy.
B terv, kiábrándító bűbáj és főkapu. Ez kevésbé valószínűbb mert a lihegésem és a fájdalmam esélytelenné teszik a halk, nesztelen osonást. Szóval kell egy C... egy kurva C terv...
Naná hogy egy sem ötlik az eszembe.
- Te jól vagy? Tudsz hoppanálni?
Fingom sincs hogy lehet-e innen, valószínű nem. Esélyesen mindenképp a csigalépcsős emeleten kellene innen kimászni hogy eljussunk a várfal feléig ahol már nincs Angyalváron védőbűbáj. Mert hogy valami van az olyan biztos, mint hogy sötétben minden sárkány fekete...
Így hát csak Annára pillantok miközben a fájdalomtól görnyedten ellököm magam addigi pozíciómból hogy felé evickéljek a magam suta és béna módján keresve rajta a súlyosabb sérülések nyomait.

(https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

- Merlin rothadó hajhagymáira! Mi a faszt keresel te itt?
Olyan megnyugtató ezt hallani. Az otromba szavak biztosítanak róla, hogy jól van valamennyire, hogy él, hogy még van benne tűz. Pedig amint alaposabban rábámulok, észreveszem a vállát keresztülfúró márványdarabot. Vészhelyzet, egyértelműen. Visszatér lábaimba a még hiányzó, maradék élet is, és úgy pattanok fel a földről, akár az összepréselt, majd feloldott rugó.
Két lépéssel termek mellette, s két kezemmel, testemmel finoman nekidőlve segítek neki a támaszkodásban. És megakadályozom, hogy botladozva arrébb menjen. Jóval nagyobb termet nálam, fölém magasodik még így is, görnyedve, úgyhogy ha padlóra kerül, nehezen tudnám felállítani onnét. Így egyszerűbb. Rám nehezedhet ha akar, de így a falnak is kevesebb energiával tud nekifeküdni. Ujjaim óvatosan, de határozottan fognak rá az ing megtépázott anyagára, és igyekezve a lehető legkevesebb fájdalmat okozni a mozgatással, egy határozott mozdulattal széttépem az anyagot.
- Nem, erre nem érünk rá. El kell tűnni innen.
- Aha – vágom rá gépiesen, de igazából elengedem a fülem mellett a javaslat valódi értelmét. El sem jutnak a szavak a tudatomig. A sebet veszem szemügyre, agyam lázasan zakatol, előkaparja az ilyenkor bevett rutinokat, rendezi a teendőket. Ezen a ponton rákerül a listára, hogy helyet változtassunk, különösen a folyosón felhangzó távoli, de sietősen közeledő léptek miatt. De így még mozgatni sem merem.
- Te jól vagy? Tudsz hoppanálni?
- Csak karcolás – válaszolom halkan, s közben pálcámmal a sebre mutatok. Most nem hatódhatok meg azon, hogy az ő állapotában még felőlem érdeklődik... Szabad kezem tenyerét közben lágyan, de határozottan a férfi mellkasára simítom, és óvatos nyomással jobban a falnak szorítom. Nem hiányzik, hogy megmozduljon.
- Ez a bűbáj stabilizálni fog. Kevesebb vérzés, enyhe érzéstelenítés. Lehet, hogy megérzed – figyelmeztetem. Most könnyebb nem a szemébe nézni, ahelyett az érintett területre fókuszálni. Ez ismerős, ezt tudom, ez működik. Épp csak nagyon nehéz, mert a kezem alatt most nem egy bestia vagy egy számomra ismeretlen, aljas Falka tag izmai feszülnek. Neki végképp nem szeretnék fájdalmat okozni, még akkor sem, ha tudom, hogy az első pár pillanat után sokkal jobban fogja érezni magát. Így aztán kivételes idegességgel vágok neki.
A varázslat nem zárja össze a sebet, hiszen az idegen test miatt ekkor is nyílt maradna, ráadásul utána több kockázatos munka lenne vele. A bűvös, jeges hideg csak fertőtlenít, azon kívül lassítja az érintett terület vérkeringését, ideiglenesen megnyugtatja a fájdalomérző idegeket. Csak egy villanás a türkizszín fény, egy apró, fagymarás szerű érzés, és vége is. Alig pár pillanat csupán. Aztán rátérek a másik kérdésre, melyet feltett, s belekapaszkodva megpróbálok hoppanálni, de semmi sem történik. A folyosón a léptek vészesen közelednek, nem is egy pár talp hangját halljuk. Apró mozdulatokkal, sebesen csóválom a fejem, s most először felnézek rá. Tekintetem tele kérdéssel, aggodalommal, de kiül arcomra az elszántság is.
- A többit később. Menjünk, ha kész vagy – suttogom, és megtámogatom őt, hogy kereket oldhassunk. Szavak nélküli tisztítóbűbájjal eltüntetem a vérnyomokat a padlóról, a falról, és ahonnét még szükséges, aztán megindulunk a szomszéd terem felé. A következő lépésnél következik a kiábrándító bűbáj. A hideg, folyékony mágia borzongatva folyik végig rajtunk a fejünk búbjától a lábujjunk hegyéig. Nem tudom, ettől remeg-e meg, vagy a sebesülés miatt, vagy igazából én remegek. Megérzem azért az üvegszilánkok karcolásait és az ütések okozta zúzódásokat most, hogy az adrenalin-koncentráció egy leheletnyit csökkent a véremben, de időm még mindig nincs arra, hogy ezekkel foglalkozzak.
Alig érünk át, és lapulunk meg a másik oldalon, mikor a hátunk mögötti helyiségbe benyitnak az őrök, s elemlámpák pásztái rohannak körbe-körbe a sötét köveken és vitrineken. Szorosan karolok Christopherbe, talán szorosabban annál, mint amennyi támogatásra rászorul, de hazudnék, ha azt állítanám, nem félek. A közelsége, halk lélegzetvételei megnyugtatnak. A falnak lapulunk, hisz nem tudhatjuk, mugli szemeket kell-e megcsalnunk a félig-meddig láthatatlansággal, vagy netalán értő varázslókat. Mindegy is, nem jönnek át ide. Meghúzódunk, míg lépteik el nem halnak arra, amerről jöttek, én pedig megkönnyebbültem fújom ki a levegőt. Egyelőre megúsztuk, bár akár vissza is térhetnek.
Megkeresem a szikrázó, kék íriszeket, s bennük kutatom, milyen állapotban van gazdájuk valójában.
- Tovább mehetünk? – suttogom alig hangosabban egy sóhajnál. Azt vizslatom, hogy ez a néhány lépés, amit megtettünk idáig, milyen hatással volt rá. – Hol jöttél be? Ahol én bejutottam, ott nem tudunk kimenni – tettem hozzá fejcsóválva. Agyam lázasan zakatol megoldás után, de remélem, Cartwright megvilágítja a helyes utat. Különben még a végén itt kell töltsük az éjszakát… Pedig ilyen állapotban ez nem lehet opció.

..a trágár szavak esélyesek...

Meg sem lep hogy szinte kérdés nélkül vagy minden teketóriázást elhagyva felém siet, ahogy feleszmél mi is a szituáció. Eddig abban a hitben voltam hogy ő csak kísérletez és az a fura várfarkas kóros sztori-t tolja. Ám olyan eleganciával és határozottsággal tépi le rólam az inget hogy akaratlanul is felszalad a szemöldököm a homlokom kellős közepére. Más esetben, más szituációban biztosan élvezném hogy ilyen kis heves de jelen állapotomban nem igazán díjazom az ötletet hogy most akar levetkőztetni...
De hát hiába mondok bármit is... süket fülekre talál. Ez bosszúsággal tölt el a meglévő fájdalom mellett, amit szorgosan nyelek. Volt már rosszabb is és minden esély megvan rá hogy ne épp ebbe a szar átokba haljak bele, de azért valóban jobb az óvatosság.
Feltűnik hogy nem néz rám, hanem magyarázatát a vállamhoz intézi. A közelsége egyszerre üdít fel és nyugtat meg, kedvem lenne megragadni és alaposan megvizsgálni az arcát, hogy valóban semmi baja-e... de nem nyúlok felé mert mindkét kezem foglalt. Az egyikben a pálcát szorongatom, a másikba a véres kis papírost, amiért a hideg kőpenge volt a jutalmam.
- Ez a bűbáj stabilizálni fog. Kevesebb vérzés, enyhe érzéstelenítés. Lehet, hogy megérzed
Mély levegőt veszek és a falnak dőlve mivel oda kényszerít hogy mozogni se tudjak csak hátravetem a fejem. Egyszerűbb a plafont bámulni, aminek mintázata erősen emlékeztet valami elcseszett barokk stílusjegyhez de már magam sem emlékszem melyikhez. A gyomrom összeugrik de most nem a vágytól hanem a félelemtől és a tudattól, hogy nem lesz kellemes az érzés.
Nem üvölthetsz. Nem üvölthetsz... ezt mantrázom magamnak folyamatosan és csak egy halk megadó nyögés szűrödik ki fogaim közül. A hideg hatására lehunyom a szemem és összeszorítom, várva hogy elmúljon vagy legalább enyhüljön a csípő, égető érzés. Mikor pár perc elteltével stabilabb kifújom az addig bent tartott levegőt.
- A többit később. Menjünk, ha kész vagy
Kedvem lenne felröhögni, mert hát én eddig se voltam a kerékkötője a dolgoknak, ő kezdett el doktornéniskedni, habár meg kell jegyezni, baromi jól áll neki mikor ennyire komoly. Gondolom hozzá van edződve így nem is lep meg a rutinja vagy a hozzáértése. Az már inkább felettébb felháborító hogy engedélyt sem kért csak szokás szerint önkényeskedett...
Kicsit ebben magamra emlékeztet.
Halovány cinkos mosoly fut át acomon, ahogy lepillantok rá hálásan. Bólintok és igyekszem minél kevesebb súllyal rátámaszkodni. Hagyom hogy ő vezessen s mikor a pálcáját emeli a vér eltüntetésére elé tartom a kezem amiben a pergament szorongatom még mindig.
- Ne... ne te! Majd én!
Azzal intek, és helyette intézem el a nonverbális varázsigét. Az én pálcám már biztosan az olasz hatóságok célkeresztjébe kerül, nem kell hogy az övé is így járjon. A mágia ugyanis, még a legprofibb is nyomot hagy. És aki tudja mit keressen az meg is találja azt.
Azt viszont hagyom hogy a kiábrándító bűbájjal megajándékozzon.
- Hogy én mennyire rühellem ezt...
Szinte csak suttogok mert már közel járnak a muglik. Beleborzongok a hideg áttetszőség fonatának érzésébe. Kivárok Volkovával együtt jó pár feszült percet, ami végtelen óráknak tűnik mikor végre elhagyják a környékünket az őrök.
- Tovább mehetünk?
Csak suta, apró bólintásra futja tőlem érdemleges igenlő válaszra nem. Most először néz rám és én is rá. Abban a fél pillanatban, abban a tekintetben akárcsak a sajátomban sok minden benne van. Most döbbenek csak rá hogy úgy bízok meg benne vaktába, hogy szinte alig ismerem... hogy sose láttam terepen dolgozni és... hogy mindezek ennek ellenére is maradéktalanul megbízok benne.
– Hol jöttél be? Ahol én bejutottam, ott nem tudunk kimenni.
Nyers, groteszk mosoly villan az arcomon. Naná hogy nem tudunk. Érdekelne merre is tévedt ide be és milyen ravasz csellel sikerült végrehajtania, de ez az információmorzsa várathat magára.
- Fent. A tetőn. A csigalépcsők... arra...
Kezemmel bökök a megfelelő irány felé és Anna közelségéből és illatából merítve erőt indulok el kifelé majd végül a végtelennek tűnő tekeredő lépcsősoron felfelé. A fáklyák fényében megvilágítva a kék határozott szemek, a dacos arc és a fekete haj még vonzóbb mint valaha, de érzem hogy az erőm egyre jobban fogyatkozik ahogy a penge bár stabilan de ott feszül a testemben folyamatosan mérgezve a maga sajátos módján.

(https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg)

Minden út ide vezet

outfit (https://i.pinimg.com/originals/f2/af/99/f2af998ba0b6618ac5d517bf33153493.gif)

2000. április

Érzem azt a bennrekedt lélegzetvételt. Érzem, amint megfeszülnek a tagjai. Minden erőmre szükségem van, hogy ne rezzenjek meg, mikor összeszorított szájjal felnyög, s a hangba beleremeg a tenyerem alatt az egész mellkasa.
- Tudom, sajnálom. Jobb lesz – ígérem röviden, mert arra nincs idő, hogy pontosabban és részletesebben adjam tudtára, mennyire együtt érzek, és mennyire igyekszem valahogy enyhíteni a kínjait. Azért az elszántság, mellyel elorozza tőlem a nyomok eltüntetését, és a zsörtölődés a kiábrándító bűbáj miatt ígéretes jelek, s halovány, elnyúzott mosollyal veszem tudomásul, hagy van ereje ilyenekre. Pedig egy nagy darab sziklaszilánk van a vállában… De mit is gondoltam, hiszen ő Christopher Cartwright.
Ahogy vigyorog a félhomályban, amint elnyúzott arcából kivillannak fehér fogai, s amint a mohó, kíváncsi fény megcsillan a szeme tükrén, más talán megriadna. Én elgondolkodom – tudásom igazából elég hiányos az emberről, aki miatt az imént vásárra vittem a bőrömet, és amivel rendelkezem róla, az sem fenékig szép és jó. És mégis, amint válaszol a kérdésre, ahogy a sérülése ellenére mutogat, összeszedi minden keménységét és rálép a megfelelő útra, nem bizonytalanodom el ittlétem és cselekedeteim helyességében. Nem mintha okos dolognak tartanám, de úgy tűnik, ezt hozza elő belőlem, és nincs is ellenemre annyira, mint amennyire a józanész sugallaná. Követem, sodródom, megoldom. Ez a bonyolult dolog is milyen egyszerűnek tűnik a nyomában.
Amint azonban haladunk felfelé, minden lépése egyre ingatagabb. Én közben elgondolkodom. Még ha ki is jutunk, még ha el is tudunk hoppanálni Walton villája elé, feltűnés nélkül nem jutunk át a személyzeten. Túl azon, hogy engem látnának hazatérni, de elmenni nem láttak, mit gondolnak majd, ha ilyen állapotban találják Cartwrightot? Sosem lehet tudni, de nyilván nem hiányzik az a feltűnés. Nem beszélve arról, hogy a stabilizáló bűbáj csak ideiglenes, talán ki sem bírja az utat addig, az állapota rohamosan romlik ugyanis.
- A hídról azonnal elhoppanálunk, amint elhagytuk a védőkör határát – suttogom, majd igyekszem minél hangtalanabbul feltárni az ajtót, mely mögött ott nyúlik el a nevezett út, s átível a várfal felett, át a nyílt utcán, be a háztetők közé.
- Bolsevoj! – suttogva hadarok, és önkéntelenül kapok a szívemhez. A tetőn egy angyalszobor áll, pont a nyíló ajtóval szemben. A történtek után nem meglepő, hogy a frászt hozza rám, pedig ártalmatlan, fehér kőtekintetével mozdulatlanul, minden fenyegetés nélkül szemléli a világot. De attól tartok, ezek után sosem tudok már jó szívvel ezekre a műalkotásokra nézni. Lendületesen fordulok el tőle.
- Szóval ott, a fal után hopp. Kibírod – kapaszkodom Christopherbe, próbálok annyi nyugalmat és bizonyosságot erőltetni hangomba, amennyit csak tudok. Hiszek az önbeteljesítő jóslatokban, különösen az ilyen helyzetekben. Tesszük egyik lépést a másik után, a néptelen, éjjeli utca fényei alattunk hunyorognak, s az általuk keltett árnyak ilyen magasról nézve különös mintázatot rajzolnak a macskakövekből kirakott talajra. A hűvös, kései szél itt akadálytalanul rohan át rajtunk. Az összes alattomos karcolás és vágás égni kezd tőle a lábamon, de ez még mindig nem az az alkalom, mikor megengedhetném magamnak akár csak azt az enyhe borzongást, ami ettől rámtör.
- Készülj – figyelmeztetem. Egy utolsó lépés. Egy óvatos körülkémlelés. Kiábrándítva a mugliknak biztos nem tűnünk fel, de egy teremtett lélek sincs már ilyenkor idekint. Az őrök pedig jó eséllyel még arra koncentrálnak, ami odabent történhetett.
Halk pukkanást követően megérezzük az erős rántást, és magunk mögött hagyjuk a várat, de még a környékét is. Walton rezidenciája mögött érek talajt, s erősen tartom Christophert, nehogy elessen. Elsuttogok az ingére egy reparo-t, ha a háziak valamelyike esetleg kiszúrná a kiábrándító bűbájt. Bár mázlink van, én nem látok senkit. Amint telekhatáron belülre lépünk, onnan egy újabb hoppanálással Cartwright szobájában termünk.
- Tudom, hogy nem kedveled az ágyat, de jobb, ha leülsz. Vagy fekszel – sóhajtom, és segítek neki eljutni a nevezett bútordarabig. Mikor kényelembe helyezte magát, végigsimítok a homlokán, próbálom felmérni, milyen állapotban van, van-e láza. Megviselte az út, nem is kétséges.
Kapom a táskám, s sebesen az ágyra készítem szép rendben, amire szükségem lesz.
- Ezt hajtsd fel. Gondold azt, hogy lángnyelv – javaslom, s a kezébe nyomom a fájdalomcsillapító főzetet, egyúttal elkobzom tőle az ostoba papírt, amiért mindketten majdnem otthagytuk a fogunkat. A pálcáját is letetetem vele, finoman, de határozottan. Kesztyű, steril géz, kötszer, fertőtlenítő, sebforrasztó főzet, vérpótló, fájdalomcsillapító… Csinos kis halom kerül az ágy egy részét takaró steril fóliára, szigorú rendszerben. Becsukott szemmel is így raknám ki, azt hiszem.
- Oké – sóhajtok mélyet, és megemelem a pálcám. – Hogy érzed magad? Beütött már az itóka? – kérdezem a kiürült bájitalos üvegre pillantva. Aztán Christopher kék íriszeibe mélyedek és hirtelen elfog az érzés, hogy ezúttal nehezebb lesz a dolgom, mint rendes esetben volna. Nagyon, nagyon nehéz…

..a trágár szavak esélyesek...

- A hídról azonnal elhoppanálunk, amint elhagytuk a védőkör határát
Lelki szemeim előtt már ott vagyok. A hídon Annával, ahogy a lágy áprilisi szél belekap a hajába és... de nem. Kurvára még abba a cseszett lépcsőfordulóba szenvedem fel magam. A homlokomon gyöngyöző izzadság nem sok jót jelent. Nem a szimpla fizikai megerőltetés merít ki, valószínű a vérveszteség is közre játszik na meg... a bűbáj. Talán jobb lesz ha eltűnök Angyalvárból.
Nem lesz jobb....
Sophie hangja halk, csendes, szomorkás. Olyan érzésem van, mintha épp sírna, mintha már temetne. De hát nem haltam meg! Kurvára nem haltam meg!
Anna precíz mozdulatokkal hárítja el az akadályokat. Igazából meglep, hogy ennyire összeszedett vagy csak nekem tűnik annak. Nem igazán figyelek rá, mert félek hogy az kizökkenti pt is engem is arról hogy koncentráljunk a menekülésre. Inkább csak nagyokat szuszogva összeszorított fogakkal tűröm, hogy minden lépcsőfokot megmásszunk és végül kiérjünk a keskeny hídra.
Épphogy elférünk a bástyasoron ketten. Épphogy csak végig tudunk araszolni. Mikor megtorpan az első angyalt meglátva nem hibáztatom. Én is elnézem a szobrot egy jó fél percig. Ennek lándzsa van a kezében. Egy kurva lándzsa!
Nem szeretném azt is a hátamba kapni, de miután mozdulatlan így ártalmatlannak gondolom. Én indulok meg egy tántorgó lépéssel remélve, szavak nélkül is kizökkentem őt az ijedtségből.
Nem igazán tudom hol a védőkör vége. Nem vagyok épp az összpontosítás csúcsán, így nem csoda hogy a mágia rezgései, amikre alapvetően jól rá vagyok hangolódva, mint olyanok most másodlagosak.
- Szóval ott, a fal után hopp. Kibírod
Prüszkölve nevetek, vagyis inkább elcsukón sóhajtok. Magam sem tudom melyiknek is illik be jobban a dolog. Kibírni... nincs nagyon más választás.
És bár látja az ember a célt, mégis ilyenkor tűnik a legtávolabbinak. Még az este sötétje, melyben a fénykarikák világfénye pislákol és a hűvös szél sem segít az egyre rám telepedő tompaságot felülmúlni. Pedig akarnám, ó de akarnám!
- Készülj
Már ide is értünk? A kérdés feltolul az agyamba, de szavakká már képtelen vagyok formálni. A szám kiszárad, részben az aggodalomtól, részben a rám váró transzportálás gondolatától. Nem hiszem hogy most zsigerből menne a célválasztás, célmeghatározás, célteljesítés mint olyan... Szóval kénytelen vagyok egy az egyben Volkovára hagyatkozni.
A köldökömtől fogva szippant be a fekete lyuk és nyújtja a szokásos gumicsövön áttolós érzést. Mint sok mindent ezt is ki lehet bírni ha nincs az embernek sok baja. De most jobban megvisel mint vártam. Mikor feltűnik Angyalvár látképe után Walton palotájának épülete nem sok híja van hogy ne essek el. Kénytelen vagyok az egyik fa törzsébe megkapaszkodni Anna válla mellett. Elfog a hányinger de leküzdöm a késztetést azzal, hogy csakis arra összpontosítok hogy átvergődjem magam a birtokhatáron. Mikor ez is megvan, fogalmam sincs percek vagy órák múlva, újra halk pukkanás keretében ismétlődik meg minden, de immár sikerül végcélként majdhogynem az ágy mellé esnem.
- Tudom, hogy nem kedveled az ágyat, de jobb, ha leülsz. Vagy fekszel
Morgok valamit, ami félúton van a baszdmeg és az igenis között és vízszintesbe helyezem magam. A plafont bámulni és csak arra figyelni hogy a levegőt egyenleteseb fújjam ki és be megnyugtató.
- Ezt hajtsd fel. Gondold azt, hogy lángnyelv
Nem is igazán tudom Anna mikor ment ki és mikor jött vissza, honnan a táska a sok fiola és egyéb cucc, de az orrom alá tartott kis üvegcse tartalma messze nem hívogató.
- Nekem ne adj ilyen szarokat...
Hangomba száz százalékos makacsság költözik és dacosan nézek rá, mint egy gyerek, aki karácsonykor nem azt kapta, amit beígértek neki. Aztán lassan belátom hogy jobb nem vitázni vele mert... nem igazán érzem magamban az erőt. Kelletlenül veszem el tőle a bájitalt és egyben hagyom hogy megszerezze a véráztatta papírost. Előnyére legyen mondva, nem olvas bele hanem jobban lefoglalja a gézlapok és egyéb eszközök kibányászása. Én közben egy fintor kíséretében felhajtom, amit kaptam. Keserű szar lötty, pont mint az élet most.
Eleinte semmit nem érzek, hosszú hosszú percekig.
- Ki mondta hogy összefécelhetsz?
Kérdezem tőle dühösen. Leplezetlenül mérgesen bámulok rá, még csak meg se próbálok jó modort erőltetni magamra. Elfog a harag, amiért ott volt, amiért kockáztatta az életét, amiért megzavart, amiért követett...
– Hogy érzed magad? Beütött már az itóka?
- Be. De ettől még nem vagyok kísérleti patkány...
Magam sem tudom miért, de jól esik bántani pedig a lelkem mélyén tudom hogy nem ezt érdemli és szembe köpném önmagam. Csakhogy most rohadtul leszarom a helyes és a helytelen fogalmát, mert van más, ami vezessen, ami elvakítson.
- Ez egy átokseb... ha kiszeded azt a szart nagy esély van rá hogy elvérzek. Csináltál már ilyet?
Követelőző hanglejtésem egyértelműen szarkazmussal párosul. Oké orvos, és valószínű még vele is jobbak az esélyeim mint egymagamban, de ettől még szkeptikus vagyok.
Egy néma percig meredek csak rá, aztán beletörődöm abba, hogy jobb ha nem vitázok. Nincs értelme.
- Ördög és pokol, oké, legyen! Mit bánom én! Csináld! Fécelj össze...
Az utolsó szavakat már csak magam elé morgom és felülök. Az italtól nem érzem már a fájdalmat csak a tompa lüktetést és a fejfájást, ami egyre jobban és jobban a hatalmába kerít.
Sophie jelenléte gyéren ott van, ahogy nekiállok kigombolni sután az inget majd levenni a medál hideg felületén át érzem újra meg újra ahogy a bőrömhöz ér.
Nem tudom Anna mégis milyen eszközzel akar nekem esni vagy hogy hogy is forduljak. Háttal? Előröl? Így hát csak meredek rá és várom a további utasításait. Nem aggódok, biztosan lesz. Mindig van.

(http://[url=https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg]https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg[/url])

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

A város kavalkádja, a sok történés, a fülemben még visszhangzó robajok és fegyverpengés után olyan itt a csendes szobában, mintha másik világba kerültünk volna. Egy egyszerű, csendes, nyugodt világba, ahol a megszokott feladatok várnak rám. Vagy majdnem.
- Nekem ne adj ilyen szarokat...
Rápillantok a pakolászás közben, mélyen a szemébe nézek, kérdőn, mely azt üzeni: Akkor mit tervezel? De nem mondom ki hangosan. Az az igazság, hogy a pacienseim általában nem szoktak visszabeszélni. Persze, néha nyugtatólag odamondom nekik, hogy jó fiú, vagy a Merlin-verte sárkánykígyó anyádat… De ők nem mondanak semmit. Legfeljebb megharapnak. Christopher szerencsére emberibb módon adja a tudtomra, hogy momentán velem együtt utálja az egész világot. Ha tapintatlan lennék, vagy varázslény volna, biztos elmosolyodnék a dühöngésén.
- Ki mondta hogy összefécelhetsz? … Ettől még nem vagyok kísérleti patkány...
Már majdnem mindent elrendeztem, úgyhogy van időm visszaválaszolni neki.
- Dehogy vagy. Inkább az orvosi hippogriff esete, ha durva metaforákkal szeretnél élni – dünnyögöm csendesen, kedves hangsúllyal. Bennem van, hogy bármit mondok, azt csitító hangon tegyem. Természetes, hogy ilyen helyzetben bárki élőlény ingerlékenyebb volna. De mivel még mindig kevés valószínűségét látom annak, hogy egyszercsak dühében belémmélyeszti a fogait, óvatosan vizsgálni kezdem a reflexei gyorsaságát, a pulzusát, s a többi arra utaló jelet, hogy igaz, amit a fájdalomcsillapítóval kapcsolatban mondott.
- Ez egy átokseb... ha kiszeded azt a szart nagy esély van rá hogy elvérzek. Csináltál már ilyet?
A mosoly, amivel válaszolok, fáradt és rendkívül magabiztos. Ó, ha tudná… Alexej, meg a bandájába tartozók az emberi alap életösztönöket meghazudtoló mértékben hánytak fittyet saját testi épségükre és védelmére, így aztán túl sok alkalmam is volt gyakorolni. Tény azonban, hogy átokseb vagy életveszélyes hétköznapi sérülés, sosem gyógyítottam még olyasvalakit, aki Cartwrighthoz hasonló kapcsolatban volt velem. Nem is beszélve arról, hogy fogalmam sincs, milyen természetű is ez a kapcsolat igazából. Persze, minden eset kicsit más, de azt tudtam, hogy meggyógyítom és kész.
- Megnyugodhatsz, eredetileg a varázsbaleseti sebészetre specializálódott végzettségem van – válaszoltam mindezen hosszú okfejtés helyett tömören, kihagyva a varázslényes kitételt, majd hozzátettem: - És jelenleg te vagy a kedvenc kihívásom. Te csináltál már ilyet? – kérdeztem vissza színpadias érdeklődéssel, eltúlzottan ártatlan kedvességgel.
- Ördög és pokol, oké, legyen! Mit bánom én! Csináld! Fécelj össze...
- Nem fércellek, nem egy zokni vagy – pirítok rá szelíden, mint mikor valaki a gyermek hanyag fogalmazását feddi meg. Aztán nagy sóhajjal nézek rá még egyszer, utoljára a szemébe. Elég a morgásból és az élcelődésből, mert most jön a komoly része a dolognak.
- De nem lesz könnyű – kezdem együttérző csendességgel, közben szelíden eltolom a gomboktól remegő kezét, és én magam fejtem le róla a ruhadarabot. . – Ki kell húznom, mielőtt a mágikus részével foglalkoznék. Mivel a kőből ered a sötét varázs, amíg az benn van, nem tudom megtörni, mert újramérgezne azonnal. Alapból altatásban kellene csinálnom az egészet, de akkor nem férnék jól hozzá az idegentesthez. Ülnöd kell, hogy a megfelelő szögből tudjam eltávolítani. És ez… - érek finoman, meglepetten a Christopher nyakában lógó ékszerhez. Most látom először teljes valójában. – Talán jobb, ha ezt is leveszed, nehogy a seb környékére kerüljön. Vagy legalább a másik oldalra lógassuk – teszem hozzá. Valahogy az az érzésem, ez egy érzékeny pont, de nem most van itt az ideje, hogy beszéljünk róla. De valahogy vonzza a tekintetem a különös csillogású, szép nyakbavaló.
Megrázom magam.
- Ezt is idd meg – nyomom a sötétvörös vérpótló bájitalt a kezébe. Így nagy eséllyel nem lesz rosszabbul a fellépő vérveszteségtől.
- Gondolom hallottad már az ágyban ezt a kérdést, de most kevésbé kellemes eredménye lesz. Szóval elölről, vagy hátulról szeretnéd? Orvosi szempontból nagyjából mindegy… - teszem hozzá, s közben tompán csillogó , szomorú szemekkel nézek vele szembe. Itt igazából az a kérdés, akarja-e, hogy az arcába nézzek, miközben kihúzom a benn rekedt márványdarabot, vagy jobban esne neki, ha a háta mögül ejtenénk meg a legkellemetlenebb részét a dolognak.

..a trágár szavak esélyesek...

Hippogriff... van képe engem, engem (!) hippogriffnek titulálni! Egy ostoba, makacs, tollas szörnyetegnek! Na jó értem én hogy nem kell szó szerint venni, de... hát az egóm és a hiúságom lázong. Naná hogy lázong! Szóval nehéz eset vagyok? Értem én... lehet ez még rosszabb is...
Mindössze az enyhíti a mérgem, hogy Anna mosolya olyan... nem is tudom milyen. Mintha hízelgő lenne, mintha nem akarna annyira megbántani inkább csak élcelődni, de valahogy most érthetően annyira nem vagyok humoros kedvemben. Azt azért hagyom hogy ott fogdosson, ahol épp akar mint a csuklóm meg a homlokom. Érintésétől bizsereg a bőröm de tompa fájdalomra összpontosítok és így elviselhetőbb minden, amit kivált belőlem.
- Megnyugodhatsz, eredetileg a varázsbaleseti sebészetre specializálódott végzettségem van
Hümmögve veszem tudomásul az újabb információmorzsát, amit elejtett elém. Szóval varázsbaleseti sebészet... érdekes választás. Az ilyen archoz inkább képzeltem volna egy jogi diplomát, mint hogy embereket trancsíroz szét és ebben leli örömét vagy épp pakol össze darabjaiból egy egészbe, mint most majd engem fog. Érdekes hogy mi minden rejlik a külső mögött...
- És jelenleg te vagy a kedvenc kihívásom.
A szavaira elvigyorodom. Ez az előzővel ellentétben olyan nyílt bók hogy az már fájdalmasan jól esik. Lehet nem annak szánja, lehet nem egészen úgy érti de még ha van is a szavaiban szelíd cinizmus azt se vagyok hajlandó meghallani. Szóval én lettem a kedvenc kihívása? Ezt is fokozhatjuk ha akarja.
- Te csináltál már ilyet?
- Nem. Alfred rak össze, megjegyzem elég ügyesen mert bár vigyázok magamra előfordulnak ilyesféle balesetek...
Vállat próbálok vonni, de már maga a mozdulatsor is fáj és ösztönösen jön a grimasz is hozzá. Felhagyok inkább a próbálkozással és inkább beadom a derekam. Jobb ha túlesünk rajta mert még Waltont is tájékoztatnom kell a fejleményekről bármennyire nincs kedvem hozzá.
- Nem fércellek, nem egy zokni vagy
- Nem, valóban inkább egy kurva hippogriff vagy mi?
Azúrkék tekintetem haragosan villan felé. Igen, érezze csak hogy nem ért célt az első bókja vagy nem is tudom mije.
- Nem lesz könnyű...
Mondj újat cica...
A gondolat magától ötlik fel bennem, nyersen és durván s már a nyelvem hegyéről szívom vissza a csípős megjegyzést. Nem akarom megbántani, de nem épp ő az első, aki kiszed belőlem valami idegen tárgyat. Viszont ahogy a suta mozdulataimat félresepri hogy ő maga oldja meg a gombjaimat az valahol meghat és talán pont ezért nem vágom a fejéhez a szavakat csak figyelem a ténykedését. A hosszú, fekete szempilláit, a koncentráló arcvonásait. Látszik hogy vérprofi és tetszik, hogy nem jön zavarba.
– Ki kell húznom, mielőtt a mágikus részével foglalkoznék. Mivel a kőből ered a sötét varázs, amíg az benn van, nem tudom megtörni, mert újramérgezne azonnal. Alapból altatásban kellene csinálnom az egészet, de akkor nem férnék jól hozzá az idegentesthez. Ülnöd kell, hogy a megfelelő szögből tudjam eltávolítani. És ez…
Ahogy a kezével a lánc felé közelít ösztönösen dőlök egy lehelletnyit hátra. Pont úgy hogy a medálról az ujjai a lánc széléhez tudjanak érni csakis. De nem gátolom meg a mozdulatát, pedig bennem van a késztetés hogy elkapjam a csuklóját és megállítsam.
– Talán jobb, ha ezt is leveszed, nehogy a seb környékére kerüljön. Vagy legalább a másik oldalra lógassuk
- Nem. - halkan suttogom a szavakat, szinte épphogy csak lehelem. - nem veszem le.
Nem kötöm az orrára hogy sose veszem le, mert igazából nem is tudom. Talán ez is Soph sajátos bűbája, vagy annak a része... képtelen vagyok megválni tőle, mert az ígéretem kötelez. Azt mondjuk nem tudom mi lenne ha Volkova szedné le rólam... de önszántamól és magamtól... nem.
Megfogom a szép, részletekig kidolgozott medált, amiben Sophie arcképe és a hajtincse van és elhúzom oldalra a vállamhoz és oda akasztom be. Így hogy a túloldalra kerül nem okozhat Annának sok gondot. Teljesül a kívánsága. Megpróbálok semmire sem gondolni az érdeklődő mohó pillantásából, amivel a medál útját kíséri végig. A perc kísértetiesen kellemetlen, de elmúlik, ahogy elfordul és a kezembe nyom egy vérvörös fiolát.
- Ezt is idd meg
- Ahhj, már megint?
Prüszkölöm bosszúsan, miközben a mélyvörös tartalmát figyelem. Erről a színről a Vörös Papnő ugrik be és Kína... azok a kemény évek, amiket ott töltöttem. Mit is mondott? A fájdalom szükségszerű. A fájdalom erőssé tesz. A fájdalom a sajátom. Erő ha kell. Fegyver, ha kell. És halál ha kell.
Mély levegőt veszek. Kipattintom a fedelet és engedelmesen letolom a torkomon a tartalmát. Így tulajdonképpen kész vagyok mindenre...
- Gondolom hallottad már az ágyban ezt a kérdést, de most kevésbé kellemes eredménye lesz. Szóval elölről, vagy hátulról szeretnéd? Orvosi szempontból nagyjából mindegy…
Nem tudom megállni hogy ne vigyorogjak fel röhögve a mellettem álló nőre. Nem tudom ez mennyire komoly kérdés vagy mennyire sem, de már csak az hogy ezt feltételezi rólam tetszik. Pláne hogy nem jár teljesen messze az igazságtól.
- Ha ennyire kíváncsi vagy a szokásaimra próbára tehetsz... de ha tudni akarod, általában nem hallom ezt a kérdést, mert én döntök mivel meglepő módon sose adom ki a kezemből az irányítást.
Hencegek, de ez való igaz. Ahogy az is hogy csakis az utóbbi jöhet szóba, mert lehet bárki bármilyen szép, formás, okos, űgyes vagy érdekes... Sophie arca mindig felülír mindenkit.
- De jelen esetben rád bízom. Szóval élvezd a megtiszteltetést...
A nevetést igyekszem elnyomni a hangomban, de nehezen megy. Nagyon de nagyon nehezen megy. Ez valahol jó, mert hiába tudom hogy nemsokára a poklok poklát kell kiállnom, azért Anna valahol mindezt képes feledtetni velem... és ezért nem győzök neki elég hálás lenni. Kezembe veszem az egyik éles pengét, és megpörgetem az ujjaim közt, majd immár komoly arccal nyújtom felé. Tekintetem az övébe fúrom és enyhe ellenkezéssel de szemeimben teljes bizalommal szólalok meg.
- Csináld.

(http://[url=https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg]https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg[/url])

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

- Nem. Alfred rak össze, megjegyzem elég ügyesen mert bár vigyázok magamra előfordulnak ilyesféle balesetek...
Nem az a helyzet ugyan, mikor szélesen mosolyognék, de azért egy enyhe gesztust mégis megengedek magamnak. Tekintve a sérültünk természetét, magamban eldaráltam egy hosszú elismerést az említett férfi részére.
- Nem, valóban inkább egy kurva hippogriff vagy mi?
- Csak egy mondás… - finoman csóválom a fejem, s a szavak gépiesen hagyják el a számat. Lélekben félig már nekikészültem a munkának, s csak az tart vissza, hogy a fájdalomcsillapító beüssön, és hogy leérjen a vérpótló is. Belenyugodva bólintok Christopher ragaszkodására a lánc iránt, és figyelem, ahogy morgolódva felhajtja az imént kezébe nyomott bájitalt. Időként egészen úgy mozdul, mintha mi sem történt volna. Hihetetlen erős – villan át agyamon a nem is igazán megállapítás, inkább a lenyűgözöttségem szavakba öltve.
Az utolsó kérdésre adott válasza kicsal belőlem egy vigyorgós fintort, s a fejemet is félrebillentem egy cseppet hozzá. Jó, hogy elterelhető a figyelme. Jó, hogy humoránál van.
- Csináld.
Abból, hogy nem mondok semmit, kitalálhatja, hogy jó nekem úgy, ahogy most elhelyezkedünk. Már csak azért is, mert így könnyebben észreveszem, ha lesápad, vagy elveszti az eszméletét. Praktikusabb, bár a gyomrom összeugrik a gondolatra, hogy az arc, mely olyan csibészesen vigyorgott még az imént, hogy eltorzul majd a következő pillanatban… De ezeket az érzéseket félre kell most tennem. Kihúzom magam, és összeszedem minden elszántságom.
- Az ép kezeddel belekapaszkodhatsz a vállamba. Nyújtott könyökkel, kérlek – kérem szelíden, nyugodt hangon és közelebb húzódom hozzá. Én egyik kezemmel az ép vállának tenyerelek, másik kezem kesztyűs ujjait a szilánk kiálló csonkjára fonom, de olyan óvatosan, hogy egy hajszálnyit se mozdítsak rajta. Megvárom, hogy megérezzem vállamon erős keze nyomását, aztán tovább magyarázok.
- Ha majd kinn lesz, semmi mással ne törődj, csak azzal, hogy vegyél mély lélegzeteket. Háromig fogok számolni – mondom, és mélyen a szemébe nézek, még egyszer, mielőtt a kezemben tartott átkozott kőre siklana pillantásom. Kicsit jobban ráfogok a rövid kis kiálló részre.
- Nagy levegő – dünnyögöm, és megvárom, míg az izmos mellkas a tenyerem alatt felemelkedik. Úgy csinálok, mint aki tényleg számolni akar. Aztán mégsem nyitom ki a szám. Egyetlen határozott, kíméletlen mozdulat az egész, és a befúródott idegentest napvilágra kerül. Lendületből meg se állítom, keresztülhajítom a szobán.
Az a borzasztó a fájdalomban, hogy az ember egyedül van vele. Az mindannyiunk sajátja, s bár azt mondjuk, tanúsítunk együttérzést, ez így nem pontos kifejezés. Nem osztozhatunk benne igazán, nem érezzük igazán, amit a másik. A fájdalom a sajátunk, az élet elemi része, velejárója. A halottnak már nem fáj semmi. Ha még fáj, akkor még él. A fájdalom így egy kicsit maga az élet.
Abban a pillanatban, ahogy a simára csiszolt márványdarab elhagyja a testét, a kezem, mely eddig eltartotta őt magától, most épp, hogy oda vonja, hogy támaszt nyújthassak. Ez azért is jó, mert így érzem a lélegzetvétele nem látja a könnyeket, melyek annyira szakmaiatlanok, de képtelen vagyok őket visszatartani. Legalábbis azt az egyet, ami megszökött szemem szokatlanul csillogó tükréről.
- Tudom, tudom – dünnyögöm Cristophernek az üres szavakat, bár talán nem is hallja. Azért, miközben sebesen tovább ténykedek kezemmel, figyelmeztetem a legfontosabbra: - Lélegezz. Mélyeket.
A fájdalom miatt sokan elfelejtenek levegőt venni. Ennél pedig nincs fontosabb. Az életadó friss oxigén enyhíti a kínt. Többek között. Figyelem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy meg-megrezzen, valamint minden egyéb életfunkciókról árulkodó jeleket, s közben teszek mindent, ahogy elterveztem. Még földet se ér a kard darabja a szoba túlfelén, mikor már a kezemben van a pálcám. A fiolák, melyek eddig elrendezve feküdtek mellettünk, most a levegőbe emelkednek. A szobában pislákoló éjjeli lámpa fényét színesen vetik szét a különböző, kavargó bájitalos üvegek. Sorban ereszkednek alá, és kerül tartalmuk a sebre. Eközben én a megfelelő varázsszavakat suttogom halkan, tapintatosan, s szigorú mintákat rajzolok a sérülés fölött a levegőbe. Tartottam tőle, hogy Christopher közelsége, érintése, hangjai majd elterelik a figyelmemet kissé, de végül épp fordítva történt. Talán soha még nem sikerült ennyire tökéletesen egy varázslatom sem.
Persze, a heg meg fog maradni. Nyílt seb lesz, még néhány napig, a kezelés ellenére is. Tíz százalék – ennyim van. Ez múlik rajtam. A többit a természet oldja meg, de látva Cartwright testi és lelki erejét, talpraesett, erős túlélési ösztönét, ezen már nem aggódom.
Az utolsó mozzanat, hogy kötés kerüljön az érintett területre. Egész hamar eljutottunk idáig, hiszen ezt a sérültnek mind ülve kellett végigszenvednie. A legtöbben a kollégáim közül ezt is varázslattal oldanák meg, de én nem. Ez olyan spirituális dolog. Akkor sem lenne fürgébb, ha a bűbáj által tekerednének a vakító, fehér pólyák a megtisztított, félig összehegedt, fertőtlenített sebre. De én helyezem rá a kötszert, a saját kezemmel, óvatosan, pontosan, megérezve és figyelembe véve az izmok minden apró rezzenését, a test összes finom jelzését. Így lesz tökéletes.
A beavatkozáshoz teremtett orvosi helyszín egy pálcaintésre elpakolja magát a táskámba, én pedig óvatosan segítek Christophernek a mozgásban, annak függvényében, hogy is szeretne helyezkedni.
- Most pedig semmi más dolgod nincs, kizárólag pihenni. Segítsek a földre feküdni, vagy most itt is megteszi? – kérdezem viszonylagos nyugalommal a hangomban. Azt hiszem, jó munkát végeztem, mégis… Most kezdenek remegni a kezeim. Most ugrik a szívem a torkomba fojtogatón dübörögni. Talán ez az a pillanat, és igazából a legalkalmasabb pillanat, hogy lecsapódjon az a sok minden, ami történt. Mert igazán nincs szüksége a másiknak arra, hogy efféle ostobaságokkal terheljem, megpróbálom azzal leplezni, hogy miután ő elhelyezkedett ott, ahol pihenni akart, a kezembe varázsolom az orvosi csipeszt, illetve egy erősebb fénypásztát, és elfoglalom magam azzal, hogy eltávolítsam az alattomos üvegszilánkokat, amik a karomba és a lábamba fúródtak.

..a trágár szavak esélyesek...

- Csak egy mondás...
Valóban csak ennyi lenne? Nincs mögötte semmi plusz tartalom? Semmi mélyről jövő velős megjegyzés? Mert igazából nekem úgy tűnik. Csak elhúzom a szám, de nem reagálok többet a dologra. Nincs is értelme, mert Anna már inkább koncentrál a sebre mint a szavaimra.
Megnyerő a parofizmusa, a higgadtság, amivel szemrevételez és a könnyed elegancia, ami mindig is jellemző rá.
A vigyorgós fintor, amit a visszakontrázásommal csikarok ki belőle elégedett vigyort csal ki belőlem. Vagy kellően prűd ahhoz, hogy ne mondjon erre semmit, vagy inkább jobbnak látja kommentár nélkül hagyni a dolgot. Magam sem tudom miért, de a reakciója elégedettséggel tölt el. Az már persze kevésbé, amikor a kicsi ezüst késre rákulcsolódnak finom kis ujjai.
- Az ép kezeddel belekapaszkodhatsz a vállamba. Nyújtott könyökkel, kérlek
Nagy valószínűséggel nem tenném meg, mert nem szeretem a parancsolgató nőket. Még akkor sem ha neki kibaszottul jól áll. Ámde az az utolsó szócska mégis csak arra sarkall, hogy beadjam a derekam. A kezem lassan megemelkedik és az előttem álló nőhöz. Talán szándékosan csinálom hogy lomha lassúsággal érintem először a felkarját majd siklik tovább a válláig ahogy kérte. Vagy csak a kezdődő bevett gyógyszerek hatása lehet a lassúságom... Igazából mindegy, nem ezen a két pillanaton fog múlni a dolog azt hiszem.
Megérzem magamon Volkova hűs tenyerét, ahogy az ép vállamra ráfog szelíden.
- Ha majd kinn lesz, semmi mással ne törődj, csak azzal, hogy vegyél mély lélegzeteket. Háromig fogok számolni
Mordulok egyet jelezvén hogy igen, értem. És hogy igen csinálja. Hogy igen, essünk már túl rajta a francba... Tekintete az enyémbe fúródik, és állom a pillantását. Sok minden van benne, szomorúság, határozottság, aggodalom, kétség, félsz, talán egy csöpp tördőés is... Nagyon megragad mindez, és szinte kedvem lenne közelebb húzni őt magamhoz, megcsókolni, elmondani, hogy én bízom benne. Bízom, mert más alkalmatlan rá. És hogy örülök hogy ő kínoz meg nem pedig valami szar olasz medimágus. De inkább csak némán élvezem a közénk ékelt távolság ellenére is a jelenlétét. Az illata lágyan leng körbe és az egyre szaporábban verő szívem enyhén még csitítja is.
- Nagy levegő
Engedelmeskedem. A tüdőmbe friss oxigén áramlik, sok, jó sok, mert lelkileg igyekszem felkészülni a fájdalomra. Arra, amire nem igazán lehet igazán...
Szinte lassított filmfelvétel, ahogy Anna szépséges ajkait nyitja, majd... nem mond semmit.
Hol marad a kurva egy? Meg a kettő?
Sehol... ő egyből ráfog erővel a kiálló szilánkdarabra és rántja ki színtiszta erőből. Nem tudom mi fáj jobban. A fájdalom maga, a meglepettség, vagy az hogy átbaszott engem nem is kicsit. Nyögésbe fulladó kiáltásszerű artikulátlan hang szakad fel belőlem, jelezvén nem igazán ez volt a megállapodásunk alapja...
- Tudom, tudom
Mintha egy fél pillanatra könnyet látnék megcsillanni az arcán, ámbár lehet ez a nagy koncentrációtól egy izzadságcsepp is akár, aztán már semmit nem látok, mert a keze, az, ami eddig eltartott magától most támaszt nyújtva magához von. Én pedig képtelen vagyok ellenállni neki. Nem is akarok. Belekapaszkodok a fél karjába, mint egy kisgyermek az anyjába és zihlálva próbálok csakis rá gondolni, őt érezni vele törődni, nem pedig a vállamban szédítő sebességet diktáló kínnal.
Tudom hogy Sophie undorodva haragszik, hogy ennek böjtje lesz, de amit muszáj azt muszáj...
Valahol a lelkiismeretfurdallás és a félelem határán hunyom be a szemem és igyekszem elcsitítani az elmém hogy addig is Anna tegye a dolgát. Ez nehéz, mert elfog a szédülés, pláne mikor a színes kis palackok életre kelve táncolni kezdenek felé a pálcája intésére. Aztán csak a szőnyeget vizslatom a földön egész addig míg úgy érzem már nem bírom tovább. Akkor a könyöke felé, a felkarjának döntöm a homlokom és csak a szaggatott lélegzetvételeimre összpontosítok, meg arra, hogy ne ájuljak el. Nem szabad, még sok dolog van... többek között Walton például...
- Lélegezz. Mélyeket.
Anna halk, búgó hangjára a testem ösztönösen engedelmeskedik, és a tudatom is kellően ki van ütve ahhoz hogy ne kezdjen el lázongani a nem megfelelő hangnem vagy a parancsoló stílus miatt. Bár valójában inkább érzem a szavaiban a könyörgést mint az utasítást... Fura. Nem gondoltam volna hogy aggódik értem, inkább tűnt távolságtartónak és... makacsnak. Borzasztó makacsnak.
Néma, súlyos percek múlva elkészülök. Hagyom hogy bíbelődjön a kötéssel és mikor ő is fejezettnek ítéli a dolgot akkor reszketeg sóhajjal örülök a végének. A fájdalom mostanra tompult, az éles szúrás elmúlt de részben a tompaság a belém diktált bájitalnak is köszönhető. Jól tudom, holnap a szenvedés kétszeres erővel fog köszönteni, rég nem látott ismerősként.
- Most pedig semmi más dolgod nincs, kizárólag pihenni. Segítsek a földre feküdni, vagy most itt is megteszi?
- Nem... itt nem... Semmiképp.
Inkább a föld ha már választani kell, de egyszerűbb ha csak lecsúszok az ágy szélén és a hátam megtámasztja a bútor. Kezem ösztönöseb húzza vissza Sophie medálját előre, a mellkasomra és marad rajta a kezem ráfonódva miközben szapora szívverésem lassan csitulni kezd. Felsandítok a nőre, aki látványosan nem néz rám. Zavarban lenne? A kötés fehérje világít a vállamon, profi munkának hat valóban. Elnézem, ahogy szelíden megremegő kezébe invitálja a csipeszt és a saját karját kezdi megműteni... szinte majdhogynem mellettem.
- Ne! Hagyd...! Segítek... ha szabad..
Szelíden magam mellé vonom a csuklójánál fogva és ha hagyja elengedem a medált és elveszem épp kezemmel a kis eszközt. Fáradt pillantással állok neki kiszedni óvatosan az aprócska üvegdarabkákat, amik a bőrében csillognak, mint megannyi ékkő.
- Megmentettél. Nem tartozol semmivel most már. Kvittek vagyunk.
Ahogy kimondom az utolsó szót kiemelem a bőréből az egyik darabkát és felpillantok az arcába.
- Köszönöm...
Ez sem az a szó amit túl sokszor használnék életemben. De ő kiérdemelte itt, ez pedig kétségtelen. Halovány mosolyom pedig igyekszik megerősíteni benne, még ha talán nem is hiszi el igazán.

(http://[url=https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg]https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg[/url])

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

Minden fejben dől el. Sajnos nem irányul erre igazán releváns kutatás, hacsak a placebó kisérleteket nem számítom ide, de ez kicsit más. Talán kevéssé szakmai is az állítás, de látva Christopher állapotát, a tüzet a szemében, a dacos megfeszülést, mikor megkérem valamire, egész bizonyossá válok abban, hogy igaz. Fittyet hány altatókra, kimerültségre, fájdalomra, mindenre, és azon morog, hogy igenis a földre kívánkozik. Óvatosan tartom, támogatom, mígnem a megfelelő szögben elhelyezkedik. Szerintem észre se venné, ha a sérülése megmozdulna, annyira fontos neki ez, hogy elmeneküljön az ágy süppeteg, puha nyugalmából és az, hogy a kis, nyakbavaló ékszer a megfelelő helyre kerüljön. Mielőtt saját dolgomra is szentelnék némi figyelmet, futólag újra a medálra téved tekintetem. Nincs benne különös, nem érzem a mágiáját, ha van is. Nyilván a sérülés, meg a kimerültség miatt van, de Christopher egészen úgy mozdul, úgy helyezkedik nyugalomba, mintha több kilós súllyal bírna, és neki azt kellene megtartania. Elmerengek a látványon, s átfut agyamon, hogy talán be kellene takarnom. De mivel majdnem nyár van, és kellemes, langyos idő, nem teszem.
A szilánkok szépen csillognak-villognak az apró, mágikus fénygömb derengésében. A varázslat nem erősebb, mint egy gyertya pislogó lángja, csak arra elég, hogy lássak mellette, és arra, hogy kicsit meghittebb fénybe vonja arcunkat. Én mégis maradok most az üvegdaraboknál. Egyiket a másik után helyezem a kis üvegtálkába, amit magam mellé készítettem az imént. Az összegyűlt törmelékkupac ezüstösen dereng, s a mélyvörös cseppek törik csak meg sziporkázását imitt-amott. A munka megnyugtat, a koncentrálás elvonja a figyelmem, igazából alig érzem a fájdalmat. Ez utóbbiban talán a még a véremben jelenlévő adrenalin-löket is közre játszik.
- Ne! Hagyd...! Segítek... ha szabad..
- Ne! – Összerázkódom, és kicsit messzebb húzódok, annyira, hogy éppen ne tudjon már elérni. Eszembe se jutott, hogy kartávolságon kívül üljek, mert esetleg hozzá akar nyúlni ahhoz, amit csinálok. A szilánkokhoz, amik akár megvághatják őt. És rajtuk van a fertőzött vérem…
Összefacsarodik a szívem, mert most először ütközök ennyire keményen a saját és mások biztonságát garantáló kegyetlen mentális falba. Talán ezért is van az indokolatlannak tűnő hevesség, így szinte azonnal visszakozom megbánón.
- Kérlek, ne... Ne haragudj. Ezt jobb szeretem én magam – mondom, és igazából nem is hazudok, mert így van. Épp csak nem árulom el az okot.
- Megmentettél. Nem tartozol semmivel most már. Kvittek vagyunk.
Fáradt sóhajjal mosolyodom el, és odapillantok rá. A remegő fények között is olyan sziklaszilárd, rezzenetlen ő maga is, és a szeme tükrén játszó csillogás is.
- Ezt nem számíthatod bele, mert nem az volt a szándékom, hogy törlesszek – jelentem ki huncutul, színpadias hajthatatlansággal. - Már úgyis megszoktam, hogy tartozok… Neked – egészítettem ki végül a mondandóm egy rövid szünet után, mely alatt én is átgondoltam, hogy is fogalmazzak. Mert igen. Bár nem sokat találkoztunk, azért a névjegye mindig ott van a telefonom mellett, és ami azt illeti, feleslegesen, mert annyit tárcsáztam a számot, amit végül nem hívtam ugyan fel, hogy már fejből tudom. Az, amin mi keresztülmentünk, bőven elég, hogy hozzá kössön valamilyen rendkívül érdekes módon, akár annak ellenére, hogy utána nem láttam őt. Hogy egy kicsit tartozzak hozzá… És nem csak azért, mert példának okáért vérfarkassá tett, vagy mert kényszerűségből, kötelességből elláttam.
- Köszönöm...
- Szívesen tettem – biztosítom róla. Meghat ez az egyszerű szó, ugyanakkor van benne valami, ami szomorúságot és fájdalmat éreztet velem. Újabb szilánk hull halk, üveges csörömpöléssel a tartó tálkába. Egy apró kis fekete folt emlékeztet rá csupán a csillogást megtörve, miért is vagyok én mégis olyan magányos.
- Bocs, hogy nem nézek rád, jól esik inkább erre koncentrálni – kezdek magyarázkodni, mikor megérzem magamon borzongató tekintetét. – Tudod, nincs rajtad felső, és máskülönben nehéz levennem a szemem… a medálodról – mosolyodom el, és szavaimmal ellentétben a szemem sarkából mégis rápillantok. – Van kedved mesélni? Ez eltart még egy darabig – teszem hozzá, és most a lábamon folytatom az aprólékos munkát. Másnak idegölő lenne, nekem inkább megnyugtató a feladat egyszerű monotonitása. Amellett pedig jó a hangját hallgatni, a hangszínéből, a szavaiból azt is figyelni tudom, hogyan változik az állapota. Igen, csak emiatt kértem, hogy meséljen...

..a trágár szavak esélyesek...

Nem tudom mi bosszant jobban: hogy nem hagyja magát, hogy elhúzza a kezét vagy hogy még kartávolságon kívülre is vonul. Talán látszik rajtam a feltörő indulat vagy a sértettség, mert bár tény hogy én egyenesen szar vagyok orvoslásból, sose volt célom a Mandragórát elvégezni, de azért igenis szarul esik hogy ennyit se bír rám bízni. Meglehet a suta bal kezem lenne az oka? Talán. De azért sejtem, valami más is megbújik a fellángoló ellenállás mögött csak azt valami oknál fogva nem köti az orromra.
- Kérlek, ne... Ne haragudj. Ezt jobb szeretem én magam.
Azért mégis csak megenyhülök ahogy szelíden magyarázkodni kezd, mert legalább ezzel jelzi, nem egészen ellenem irányul a döntése. Vagy legalábbis nagyon remélem.
- Jó hát nem mindenki lehet olyan kurva profi, mint egyesek...
Dörmögöm bosszúsan az orrom alatt, amit lehet meg se hall igazán. Mindegy. Ha nem hát nem. Így nincs más dolgom mint magam elé bámulni és nem a tompa vállamra figyelni hanem inkább a szoba túlfelét fixírozni.
Fel kellene hívnom James-t, megtárgyalni hogy akkor mi is volt ez a kis malőr... és mi ez az elcseszett infó ezzel az elcseszett tőrrel... De nincs kedvem. És fokozza ezt Anna is azzal, hogy kizökkent a gondolataimból.
- Ezt nem számíthatod bele, mert nem az volt a szándékom, hogy törlesszek.
- Nekem sem állt szándékomba megmenteni... kétszer de mégis megtettem. Ahogy te is most..
Fejemmel az ajtónál dekkoló fehéres vörös kődarabra bökök jelezve mire is gondolok.
- Már úgyis megszoktam, hogy tartozok… Neked
Az utolsó szóra, a nyomatékra a hangjában elmosolyodok. Ez elég hízelgő, mert hát úgy tűnik nekem tartozni mégse annyira rossz dolog, sőt... mintha az lenne az ember érzése, egyenesen akarna is. De ha ez így van... akkor ott lebeg a kérdés. Miért is nem hívott fel?
Minden esély, minden opció a kezében volt mégsem élt vele. Mégis a vakszerencse kellett, hogy újra összesodorjon minket az élet, már ha van ilyen. Meg persze a Falka...
Halkan hallgatom, ahogy egyik kis szilánkdarabka a másik után pottyan az előtte lévő fémtálba. Nem örülök hogy nem látom mit szenvedett el miattam, de a fáradtság is közrejátszik hogy nem erőltetem a dolgot. Ezt se. Meg azt se mi a faszt koslatott utánam.
Nem hagyta meg Walton hogy egyedül vágjak neki az akciónak, ez tény. De evidensen Anna civil és bár utóbb kiderült egész jól bírja valóban a gyűrődést, akkor sem szakmabeli. Ergo kockázatos bevonni vagy az, hogy tudjon bármit is. Pont ezért tervezem elhallgatni azt a csekély kis információt az amerikai elől, hogy Volkova ott volt történetesen azon a terepen.
- Bocs, hogy nem nézek rád, jól esik inkább erre koncentrálni
- Aha...
Hümmögve bólogatok, hogy persze megértem és már épp azon filózok hogy hát jó, ha ennyivel volt ennyi akkor felhívom, túl esek rajta és kész... csakhogy még mielőtt a telefonhoz nyúlhatnék meggátol benne és nem fizikálisan.
– Tudod, nincs rajtad felső, és máskülönben nehéz levennem a szemem… a medálodról
Felé pillantok rögvest, ahogy a megjegyzés legördül ajkairól. Mikor pedig ő rám sandít elnevetem magam halkan és csak a fejem csóválom. Hihetetlen ez a nő, de tényleg. Egyszerre tud egy jégcsap lenni, kőkemény és hideg, máskor meg olyan kétértelműen félreérthető megjegyzést tesz, hogy az felér egy kihívással. Mint ez is, most.
- Csak a medálról? Hmmm, hát igazán sajnálom, nem adtál pólót a szekrényből...
Kezdem a viccelődést, bár alapvetően sem tanácsos mert a seb úgyis felszakad vagy átvérezhet, szóval csak még egy textilt dobhatunk ki a francba. Akkor meg mindek? Viszont meg elgondolkodtató hogy ha ennyire zavarba hozom akkor mégis miért marad a társaságomba és nem menekül homlokvesztve mondjuk a túlsó szobába.
Nem, nem gondolom hogy szűz lenne vagy épp prűd, nem fiatal már ő se annyira hogy egész a hófehér menyasszonyiruhás nászéjszakáig kéretné magát... vagy épp besavanyodott kisasszony legyen... azt csak az aranyvérű fruskák engedik meg maguknak.
– Van kedved mesélni? Ez eltart még egy darabig
- Miről? A felsőtestemről vagy a medálról?
Vigyorodom el pofátlanul elégedetten, mert igen, élvezem hogy húzhatom. Mondjuk valószínű az utóbbi érdekli, de az nagyon. Nem hibáztatom, valószínű én is ugyanígy szeretnék információt kisajtolni a másikból a helyében. Csakhogy magam sem tudom fel vagyok-e rá készülve hogy meséljek neki magamról, a múltamról és persze... Sophieról.

(http://[url=https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg]https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg[/url])

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

Kicsit úgy éreztem magam, mint a vitrin, melynek csillogó, fájdalmas darabkáit a csipesz fémszárai közé csippentettem. Túl azon, hogy azt a lesújtást igazából nekem szánták, amit végül az üveg kapott, egyéb megrázkódtatás is ért. Ebben az egész folyamatban, ahogy az apró szilánkokat sorban, egymás után, türelmesen rendezgettem el, az volt a legjobb, hogy saját benső világom ugyanígy került a helyére, és pontról pontra ugyanígy szabadultam meg az ottani, szúró fájdalmaktól is. Egyszerűen ennyi. Meg kell szabadulni a befúródott idegen testektől, és menni tovább – akár sok apróságról van szó, akár egyetlen, óriási forrásáról a kínnak.
Elmosolyodok a meglehetősen burkolatlan, és a szokott mértékig nyers dicséreten. Nem vagyok se álszerény, se szerénytelen. Ez a dolgom, és szeretek igényes és jó lenni abban, amit csinálnom kell.
- Csak a medálról? Hmmm, hát igazán sajnálom, nem adtál pólót a szekrényből...
- Csak azt hiszed, hogy sajnálod. Nem akarsz te most semmit se áthúzni azon a válladon – csóválom a fejem, és az említett, sérült terület felé biccentek a fejemmel. Aztán utoljára nyúlok, s a bokám fölül eltávolítom az utolsó, alattomos kis üvegpengét. Kész. A sebeket lefertőtlenítem, és a pálcával szépen eltüntetem őket. A gyógyító, halványkék fény elmossa a többi, nem látható sérülést is. A lelkem darabjai ugyanúgy helyükre kerülnek. Hogy aztán érkezhessenek az újabb kis tüskék. Az életem már csak ilyen.
- Miről? A felsőtestemről vagy a medálról?
Dolgom végeztével már nincs okom rá, hogy elkerüljem a tekintetét. A csibészes, élvezetteljes vigyorát, a mohó várakozást a szemében, azt az apró kis szikrát… Helytelenítő félmosollyal fordulok felé, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve lehúzom az ágy végéről a puha takarót, és miközben végtelen óvatossággal, nagyon ügyelve a kötés érintetlenségére ráterítem, egyúttal hasra is fekszem az ágyon, úgy a szélére könyökölve, hogy viszonylag mellette legyen a fejem,. Nem is kell nagyon elfordulnia, hogy szembenézhessünk, és amúgy is féloldalas kissé a válla miatt.
- Ezekről, vagy arról, mi a csuda van abban a papírban, ami pótolja a Walton által óhajtott késpengét, és amiért majdnem a másvilágig mentél – bökök az említett tekercs felé. Persze idehívthatnám magunkhoz, de azt később is megtehetem. Szemmel szeretném tartani Christophert, hiszen az első éjszaka még az ellátás ellenére is kritikus, kiemelt figyelmet igénylő időszak. Tudom, hogy gondjai vannak az alvással, de talán, ha álomba beszéltetem, a nyugtatókkal karöltve az elég lesz hozzá, hogy a szokottól békésebben tudjon pihenni. Még ha a földön is teszi ezt… - Bármiről, amiről jól esik.

..a trágár szavak esélyesek...

- Csak azt hiszed, hogy sajnálod. Nem akarsz te most semmit se áthúzni azon a válladon
Hát igen, ez igaz. Kemény tényállás. Nem vagyok ostoba még ha elég keveset is tudok a gyógyításról. Ennyi alap dolog még nekem se ismeretlen. Valóban nem célszerű se leszorítani a felületet se pedig gátolni önmagam a mozgásban. Márpedig megeshet hogy nem lesz nyugodt éjszakám. Ez részben majd Sophienak is köszönhető lesz meg a múltamnak és ott van a fájdalomcsillapítók furcsa összhatása ami ki tudja mit hoz ki belőlem.
Várom Anna reakcióját mert felettébb érdekel most mégis mit lép. Visszakozik és kirohan? Az nem lenne igazán ő.
Vagy talán veszi a lapot és beleáll a játékba? Nem, valahol az se lenne rá jellemző. Feltételezem a köztes megoldást, bár rohadtul nem vágom mi lesz. És épp ez a jó benne, ebben az egészben, hogy nem ismerem eléggé és meg tud lepni. Van egy olyan érzésem hogy hatvan év múlva is képes lenne erre.
Felnevetek mikor a takarót rám teríti. Szóval valóban zavarja a látvány. Nem mondom valóban lehetnék még ettől is izmosabb, de attól még szarul se festek. Vagy a medál frusztrálja? Vagy a kötés, ami az ő műve? A seb helyének a tudata?
- Nem mintha fáznék... de ha neked így jobb....!
Nem is rejtem üst alá milyen jól szórakozom, s bár a fájdalom kissé csökkenti a nevetésem erősségét vagy élét azért jót kuncogok a megoldásán.
Sajátos. Nagyon sajátos.
Aztán már csak elég felsandítanom. Ott van egyenesen félig mögöttem és pont ezért kissé úgy helyezkedem hogy az arcába nézhessek. Figyelem, ahogy kényelmesen elhever ott, ahol én sose tudok megmaradni. Most először kicsit irigylem. Most először kicsit vágyom az ágyba, bár tudom... sose lesz számomra igazán kényelmes vagy jó.
- Ezekről, vagy arról, mi a csuda van abban a papírban, ami pótolja a Walton által óhajtott késpengét, és amiért majdnem a másvilágig mentél
Az említtet tárgy felé rebben a tekintetem és vele együtt a fejem is elforgatom. Jó kérdés, azóta hogy megérkeztünk fontosabb volt a kötözés előtte pedig a menekülés, így a tekercsről ezeddig teljesen megfeledkeztem. Miután Anna nem rohan a cetliért én is ráérősen visszapillantok rá.
Vajon valóban ez érdekli? Hogy miért haltam majdnem meg? Vagy csak szimplán nem meri kimondani a dolgokat? A tényeket?
Furcsa de valahol megértem. Ám ahhoz, hogy megoszhassam annak a kis véred papírdarabnak a tartalmát még előbb Waltonnal is beszélnem kell. Muszáj, mert tudom kell hogy is reagál bizonyos dolgokra.
- Bármiről, amiről jól esik.
- Előbb el kell intéznem valamit... várj egy kicsit.
A nadrágom zsebéből sután előhalászom a telefont és a telefonkönyvből az utolsó hívások közt indítom is a hívást a barátomnak. A nőre pillantok és a szám elé emelem az ujjam némaságra intve őt. A második csörrenésre felkapja én pedig automatikusan kihangosítom.
- Cartwright! Sikerrel jártál?
- Nem. Vagyis... csak félig.
Hangom fáradt és nyers, de őszinte. Lelkiekben sose lehet erre felkészülni, a mély levegő amit beszívtam a telefonbeszélgetés alatt most egy szusszra szalad ki belőlem.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy megleptek. Nem volt ott... és... maradt némi lenyomat is a helyszínen. Például vér.
- Te jól vagy? Megsebesültél? Ellátott valaki?
- Igen, igen minden rendben. Ezen túl vagyok.
Itt Annára pillantok de csak nemet intek a fejemmel. Látom a szemeiben az izgatottságot, hogy kedve lenne talán bele is szólni, de az nem lenne tanácsos, kurvára nem lenne.
- Helyes. Ennek örülök. Ne aggódj, elintézem. Politikai mentességed van, szóval nem kell félned. Keresd meg a tőrt ha törik ha szakad. A nő még veled van?
- Igen.
- És tud az akcióról?
Itt hosszú pillanatnyi csendet iktatok be. Hazudjak érte? Vagy legyek őszinte? Kifizetődő lesz ez? A válasz elég egyértelmű.
- Nem, nem tud semmiről. Végig a házban volt.
- Remek, maradjon is így. Koptasd le amint lehet. Ha nem megy máshogy, akkor nyírd ki. Csinos darab, jó segge van, de nem kockáztathatom a tőr biztonságát. Hívj ha van valami eredmény..
És a vonal megszakad. A sóhaj bennem reked, a telefont pedig fogom és lendületből a falhoz vágom. A képernyő biztos bereped, de hát ennyi indulatkezelési zavarom a mai nap után nekem is lehet.
- Szóval... miről is akartál beszélni? Mit meséljek? Az elbaszott gyerekkoromra vagy kíváncsi, a kevésbé izgalmas testemre, mondjuk a hegere a hátamon vagy a testem többi részén lévő sebhelyre, amiket nem épp kellemes módon kaptam? Esetleg arra miért nem tudok éjszaka aludni vagy mit szimbolizál a medál és kitől kaptam? Hogy hogyan is lettem bűnöző és ismertem meg Waltont? Vagy hogy épp mit kell most megkeresnem neki?
Dacosan nézek a szépséges arcába, ami a megrökönyödés, a megdöbbenés, a harag és talán a düh keverékében úszik. Nem érzek másképp én magam sem, bár hogy őszinte legyek, jobbra se számítottam. Most kérdezhet, most bármit hajlandó vagyok neki elmondani, főleg mert... a csalódottsággal vegyes utálat játszik bennem. Walton mindig is seggfej volt, de hogy ennyire az, azt sosem gondoltam volna. Ahogy azt sem hogy Volkovát ennyire előtérbe helyezem majd. Még a munka elé is akár.

(http://[url=https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg]https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg[/url])

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

- Nem mintha fáznék... de ha neked így jobb....!
- Nem fázol, de ki fogsz hűlni, hála a vérveszteségnek és a fájdalomcsillapítóknak – ingattam a fejemet, és óvatosan, csuklóm érzékeny belső felével megérintettem a homlokát. Azért így, mert e módon sokkal reálisabb képet kapok a testhőmérsékletéről, amit egyébként megkönnyebbülten tapasztaltam közel normálisnak.
- Előbb el kell intéznem valamit... várj egy kicsit.
- Mi a… Na nem, biztos, hogy ráér… - próbálok kissé felháborodva ellenkezni, de hajthatatlan. Hamarosan ott a kezében a telefon, én pedig tehetetlenül megcsóválom a fejem, és szavak nélkül csak annyit tátogok felé merő helytelenítéssel:
- Munkamániás…
Aztán hallgatok. A történet, ami fülem hallatára kibontakozik, egyszerre ismerős és új is, mert a félszavakat az ember úgy értelmezi, ahogy csak szeretné. Walton mohó, utálatos hangjától borsódzik a hátam, s mikor Christopher rám néz, és a fejét rázza, színpadias mozdulattal, lassan és kecsesen úgy teszek, mintha behúznám ajkaimon a cipzárt. Nincs semmi kedvem ezzel az alakkal szót váltani, hangja így is elém idézi sunyi rókaképét és tenyérbemászó vigyorát, amitől titkon a gyomrom is felfordul.
A szóba kerülésemre érdeklődve pillantok fel, pont abban a hosszabb csendben, amit Christopher tart a válasz előtt. Vajon ez a szünet nem kelt gyanút Waltonban. A következő válaszból ítélve remélhetőleg nem.
- Remek, maradjon is így. Koptasd le amint lehet. Ha nem megy máshogy, akkor nyírd ki. Csinos darab, jó segge van, de nem kockáztathatom a tőr biztonságát. Hívj ha van valami eredmény…
Némán, felvont szemöldökkel hallgatom, amint megszakad a vonal, majd a telefon szép ívben átszelve a szobát erőteljes ütközést szenved a faltól. Az első meglátásom ezzel kapcsolatban az, hogy egész szép dobás volt, és bár az ép kezével nem olyan nagy teljesítmény, legalább jó a koordinációja, és egész mozgékony.
A falnak ütődő elektronikus eszköz csattanása még a fülemben visszhangzik, de nincs annyi ideig csend, hogy megvárjam elülni ezt, vagy a korábbi szavakat, mert Cartwright indulatosan eldarálja a beszédtémáinkat. Mind felemelőnek hangzik.
Megvárom, amíg elhallgat. Még akkor is a szemébe nézek, mikor egy pálcaintéssel magunkhoz hívom a papírtekercset, melyen itt-ott rozsdavörös foltok éktelenkednek, bizonyságául annak, mibe került a megszerzése, és mibe kerülhet még. Nem kell megfognunk ahhoz, hogy feltárja a rajta rejlő szöveget, mert a levegőben varázsütésre rúgja ki magát. Ugyanakkor én nem nézek rá, ahelyett társaságomat figyelem jelentőségteljesen.
- Akár meg is nézhetted volna, mit szereztél, mielőtt felhívod ezt az… alakot – fogalmazok végül a tőlem elvárhatónál jóval kulturáltabban. Nem mintha nem hallottam volna már a rám irányuló gyilkossági utasítások némelyikét... kezdve az Alfa ellenérzésével, amiért a Falkatagok egyike véletlenül beszervezett egy „szukát”. Zavarba éppen nem hoz, viszont a szilánkok vágásait már nem is éreztem a dühtől, amit azonban szépen megtartottam magamnak. Azért reméltem, hogy az említett penge hamarosan új, sokkal megfelelőbb helyre kerül, például Walton hátába.
- Majd szólj neki, hogy a jó segg titka az, hogy nem a nyakamon hordom. P is kipróbálhatná. Oh, és egyik jobb kérdés, mint a másik, segíthetnél dönteni. Van olyan beszédtémád, amelyiknek a kibontása jutása nem jelenti egyből a kivégzésemet is? Csak hogy kerüljük az unalmasabb vizeket – teszem hozzá egy sötét félmosollyal.
- Az egyébként egy újabb szándéktalan jócselekedeted lenne… De utána nagyon vigyázz a Falka némely tagjaival. Nem mindenkivel vagyok olyan rossz viszonyban, mint Igorékkal, és akivel mégis, annak viszont szüksége van… erre. A nyakamon – teszem hozzá egy kis pontosítással, és kecsesen a halántékomhoz érintem mutatóujjam.

..a trágár szavak esélyesek...

Jobbnak látom nem ellenkezni. Értelmetlen is lenne, de azért mégse hagyom annyiban a dolgot. Szükségem van a kezeimre, egyrészt a telefon miatt másrészt azért is, mert nem szeretem ha bármi féle képpen le vagyon kötve. Így Anna akarata ellenére is előhúzom karjaimat az általa rám dobott takaró alól, a kötés fehérje pedig szépen újra megjelenik. Úgy vagyok vele, hogy ha nem tetszik neki, akkor majd nem néz oda.
Nem törődöm a tiltakozásával, a munkamániás megjegyzésre meg csak somolygok. Nevezhet annak, de ez vissza is működik. Ki adta elő itt a speciális sebkötés legjobb technikai kivitelezését? Hát na.. csak ne szóljon be. Jókedvem viszont kb eddig is tart. Walton és a röpke pár perces beszélgetés ismét kedvem szegi, ami nem is annyira meglepő.
Anna kék szemeit kerülöm pár pillanatig, addig legalábbis mindenképp, míg az indulatok forrnak bennem. Nem rajta akarom levezetni a haragom, erre jó a falhoz vágott telefon részben, meg a cseppet sem kedves szavak. Nem csodálom ha ő is mérges lesz akár épp pont rám. Vagy akár a tőlem átvett hangulat végett csípős.
- Akár meg is nézhetted volna mit szereztél, mielőtt felhívod ezt az… alakot.
Van valami abban amit mond, de sem a felém lebegtetett papír, sem pedig a lehetőség nem vonzz. Jelen pillanatban kurvára nem akarok ezzel foglalkozni, csakhogy… valószínű kénytelen leszek. Ha el is odázom holnap mindenképp neki kell esnem a megoldásnak. Ma már fáradt vagyok, kimerült és mérges. A sérült kezemmel kapok oda az orrom elé lebegtetett papírnak és falkan felszisszenve torz fintorba rándult arccal vágom zsebre.
- Nem.
Ebben az egy szóban benne van minden. Mint egy hisztis gyerek olyan vagyok. Nincs kedvem megnézni, nincs kedvem gondolkodni, töprengeni, fejtegetni, a kirakós darabkáival gyötörni magam. Nem tudom mire van szükségem, de valami más kell… egész más.
- Majd szólj neki, hogy a jó segg titka az, hogy nem a nyakamon hordom. P is kipróbálhatná. Oh, és egyik jobb kérdés, mint a másik, segíthetnél dönteni. Van olyan beszédtémád, amelyiknek a kibontása jutása nem jelenti egyből a kivégzésemet is? Csak hogy kerüljük az unalmasabb vizeket. Az egyébként egy újabb szándéktalan jócselekedeted lenne… De utána nagyon vigyázz a Falka némely tagjaival. Nem mindenkivel vagyok olyan rossz viszonyban, mint Igorékkal, és akivel mégis, annak viszont szüksége van… erre. A nyakamon
Néma csendben hallgatom végig a perlekedését. Jogos a harag, a felháborodás és eszméletlenül jól is áll neki. Ezt persze nem kötöm az orrára, szimplán csak némán kiélvezem. Mindössze annyit csinálok hogy a hátam mögé gyűröm a takarót. Részben Anna bosszantására, részben mert melegem is van fájdalomcsillapító ide vagy oda.
- Miért, szerinted nekem nincs szükségem a csinos fejedre a még csinosabb nyakadon?
Igazából nem vagyok túlzottan bókolós hangulatomban, inkább paprikásban, de ettől ez még az. Kicsit közelebb hajolok Annához épp úgy, hogy az orrom csak pont hogy nem súrolja az övét. Azúrkék tekintetem az ő kékjeibe fúródik és nem állom meg hogy ne folytassam.
- De ha neked mindegy melyik téma, akkor kérdezek én. Mi a frászért jöttél utánam? Miért jöttél Angliába egyáltalán? Hisz a világ bármely részére mehettél volna…
A szó a bárhol-on van. Igen, mehetett volna amerikába, élvezhette volna Walton vendégszeretetét. Ehhez képest a szigetországba emigrált és azon belül is Camden-be. Camden-be, pont ahol én voltam…
Paranoiás alkat vagyok de nem hiszem hogy pont engem követett volna akkor, ott, az első alkalommal. Ellenben élénken él még a kép róla bennem és a kis találkánkról. Meg persze arról hogy mi is történt akkor és utána.
- Amúgy az első perctől kezdve mondtam, hogy nem vagyok veszélytelen. És te bölcsen nem is hívtál fel…
Igazából ez valahol elismerés de ugyanakkor végtelen nagy harag is bennem. Sértő pont, mert vártam volna, mert nem vagyok hozzászokva hogy ne így legyen. És ő, mint mindig oly sok mindent, ezt is felülírta.

(http://[url=https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg]https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg[/url])

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

Azt hiszi, zavar, hogy kitakaródzik, és egy részről talán igaza is van, amíg az olyan kevésbé önző szempontokat tartom szem előtt, hogy esetleg megfázik. De ez az állapot sincs ellenemre, az ablakon át beszűrődő csillagfény és a hófehér kötés meglehetősen jól áll neki. Bár csak ne venném észre…
A telefonbeszélgetés után, mikor elrejti előlem a papírt, és közli a világ leglehangolóbb szavát, csak csendben somolygok, és nem válaszolok rá semmit. Az arckifejezésem többet elmond. Egy határozott, makacs De!-t. Bár ha ezt kimondanám, akkor Christopher durcás képét és az én huncut arcvonásaimat nem számítva is éppen olyanok lennék, mint két nem túl elmés óvodás. Még akkor is, ha a szóban forgó ügy meghaladja az ötévesek általános problémáit.
Becsületére legyen mondva, hogy bár ő is feszült, és nyűgös, és alapvetően sem egy türelmes jellem, most szó nélkül bírja végig a kifakadásomat. Némán veszi tudomásul a morbid cinizmusom, és a végén képes valami olyat mondani, ami eloszlatja a haragom jó részét.
- Miért, szerinted nekem nincs szükségem a csinos fejedre a még csinosabb nyakadon?
Nem az engem érintő minősítés hat meg, még csak nem is a rám irányuló „szükség”. Inkább, ami a szavak mögött húzódik. Burkolt utalás arra, hogy jó, hogy jó, hogy a társaságában tartózkodom. Nekem ennyi elég… Mert többre nincs lehetőség. Amint közelebb hajol, félrebillentem a fejem, s szemeimbe némi bús csillogás költözik. Képtelen vagyok messzebb húzódni, sem elszakítani a pillantásom. De közelebb sem kerülök, semmiképp. Ez az üvegfal nem törik olyan könnyen, mint a múzeum vitrinjéé, és nem is elég hozzá egyetlen suhintás egy kőbuzogánnyal. Finoman sóhajtok, hogy elkergessem az orromba szökő illatát.
- Oh, Christopher, miért lennék itt, ha nem érezném úgy, hogy van? – válaszolom halkan egy visszakérdéssel.- Abban biztos vagyok, hogy nekem eléggé szükségem van... - Kínomban felnevetek kissé.
- De ha neked mindegy melyik téma, akkor kérdezek én. Mi a frászért jöttél utánam? Miért jöttél Angliába egyáltalán? Hisz a világ bármely részére mehettél volna…
- Rossz érzésem volt. Tudtam, mire készülsz, mert amíg zuhanyoztál, visszajöttem a napszemüvegért, amit itt felejtettem az ágyon, és akkor elolvastam Walton levelét. Azt is el fogom, amit a zsebedbe tömtél – jegyzem meg kirívón, és az említett terület felé pillantok jelentőségteljesen. – Ez olyan… Ösztönös. Tudod… Női megérzés – mosolyodom el.
- Azt pedig már mondtam, hogy Angliában mit keresek. Otthon már lehetetlen volt, hogy dolgozzak… Új életet akartam kezdeni. Az is megérzés volt, hogy Angliát válasszam. Sok helyen voltam már a világban, de ott még nem. Majd az idő megmondja, milyen döntés volt ez. Valahogy a Falka is pont Angliát szúrta ki magának, bár gondolom, őket a Voldemort bukása után maradt káosz és megüresedett posztok vonzották ide – tettem hozzá fintorogva.
- Amúgy az első perctől kezdve mondtam, hogy nem vagyok veszélytelen. És te bölcsen nem is hívtál fel…
Halkan nevettem fel erre az utolsó mondatra. A hiúság nagy úr… Lassan kitanulom, Christopher melyik bókja sértés, és melyik sértése bók.
- Bölcsen, mert nem akartalak nagyobb bajba keverni, mint amekkorába magadtól belemászol – csóváltam a fejem, és a célzást egyértelműsítve végtelen óvatossággal, hogy igazából nem is érezhette fizikailag, végigcirógattam a hófehér kötés felszínét. Bizonytalankodott még a nyelvem hegyén a következő dolog, amit elárulhatnék, és magam sem tudom, hogyan, de végül győzelemre jutott.
- Egyébként… A névjegyed még mindig ott van a telefonom mellett. Ki tudja? Valamikor talán bajba kevertelek volna, ha előbb nem találkozunk – vallottam be egy szomorú félmosollyal. Mert valóban, egyikünk sem tudja még igazán, hogy milyen új veszélyeket jelent számára a másik, és sajnos, a helyzetemből kifolyólag kellemesebb kalandokat semmiképp.
- Most te jössz. Mesélj a medálról – bökök az ékszer felé, és hallgatólag újra elmerülök a velem szemben villogó fagyoskék íriszekben.

davy jones (https://www.youtube.com/watch?v=n_LApFnTfP8)
(https://i.pinimg.com/originals/e9/b9/fc/e9b9fceef7b78d319d13dbf1bbba5c4c.gif)

...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....

..a trágár szavak esélyesek...

- Oh, Christopher, miért lennék itt, ha nem érezném úgy, hogy van?
Ha nem lennék szarul, ha nem fájna a vállam, ha nem érezném a fejemben a nyüzsgő gondolatok mellett a ködös vágyat egy kiadós álomtalan alvásra akkor talán most rögtön megcsókolnám a nőt és egész este ezt tenném. Végül is ezzel az egy mondatával szinte beismer mindent, amire csak utalt, aminek a gesztusai meg is felelnek de bőszen ellenkezni akart volna a világgal és önmagával na meg azzal hogy bevallja nyíltan.
Csakhogy közel sem vagyok abban az állapotban hogy bármiféle teljesítményt nyújthassak bármilyen téren. Még a leggyatrábbat sem. Már az is kész csoda hogy nem alszom el rögtön, ami talán csak annak köszönhető hogy a medál és Sophie valamiért még visszatart. No meg persze Anna vonásai. A tekintete.
Bennem van a késztetés hogy egy sóhajjal, ami felszakadna belőlem felé nyúljak és megérintsem az arcát, de már ehhez is túlzottan kevésnek érzem az erőt a tagjaimban. Így inkább csak a nyers modorom marad meg a düh még nem teljesen szertefoszlott maradéka.
- Rossz érzésem volt. Tudtam, mire készülsz, mert amíg zuhanyoztál, visszajöttem a napszemüvegért, amit itt felejtettem az ágyon, és akkor elolvastam Walton levelét. Azt is el fogom, amit a zsebedbe tömtél. Ez olyan… Ösztönös. Tudod… Női megérzés.
Aprót biccentek mert már bólintani is túl sok lenne. Talán lehet a fejem is leesne a nyakamról. Eljátszom a gondolattal hogy azt vajon Volkova hogy rakná vissza a helyére? Valószínű sehogy...
- Azt pedig már mondtam, hogy Angliában mit keresek. Otthon már lehetetlen volt, hogy dolgozzak… Új életet akartam kezdeni. Az is megérzés volt, hogy Angliát válasszam. Sok helyen voltam már a világban, de ott még nem. Majd az idő megmondja, milyen döntés volt ez. Valahogy a Falka is pont Angliát szúrta ki magának, bár gondolom, őket a Voldemort bukása után maradt káosz és megüresedett posztok vonzották ide
Azzal tisztában vagyok hogy Oroszország miért is lett hirtelen túlzottan kietlen, jeges és hideg. De arról még sose esett szó hogy miért épp Londonba jött. Voltaképp most sem elégítette ki a kíváncsiságom, de talán ez így is van rendjén valahol. Nem mindig tudunk értelmes magyarázatot adni arra, mit miért teszünk vagy miért azt választjuk, amit.
Például hagyhattam volna szó nélkül a buszmegállóban akkor a Hiltonban is egy lett volna a sok ember közül és valószínű egyedül ücsörögnék egy wishkey társaságában most nem pedig vele szemben mélyen belélegezve az illatát. Nem tudom mi ez igazából. Valami virág? De melyik? És mi az a plusz amitől mégis olyan sajátságosan jellegzetesen egyedi?
- Vagy inkább utánad jöttek mint kiderült...
Persze biztos a gonosz csúnya Sötét Nagyúr után alkalmasnak ítélték meg hogy a briteken rövidítsenek, evidens. De lássuk be akadt elég sok szabadlábon lévő halálfaló és egy alany, akikkel meggyűlik a baja az auroroknak.
Elmosolyodom bágyadtan azon, ahogy felnevet. A hangja betölti a szobát és engem is kicsit jobb kedvre derít, még akkor is ha épp engem nevet ki. Vagy legalábbis jórészt azt, amit mondtam. Valahol jó hogy a sértés nem ért célt, nem szívta mellre és nem hisztizik itt nekem, mert azzal végképp nem tudnék mit kezdeni.
- Bölcsen, mert nem akartalak nagyobb bajba keverni, mint amekkorába magadtól belemászol
Horkantok egyet megvetően, mert ugyan kérem, még hogy én és baj? Meg belemászni? Soha a büdös doxyrágta életbe olyan elő nem fordul... s talán még legyintenék is hozzá ha lenne rá kapacitásom, de a testem vagy legalábbis a végtagjaim, kezdik ilyen téren felmondani a szolgálatot. Még úgy is hogy a szelíd érintése a kötésen egy fél percre megugrasztja a szívverésem addigi normál ritmusát.
- Egyébként… A névjegyed még mindig ott van a telefonom mellett. Ki tudja? Valamikor talán bajba kevertelek volna, ha előbb nem találkozunk
- Valóban?
Meglepődöm a tényen meg azon, hogy ezt közli is. A szemöldököm szelíden feljebb is szalad és kihívóan meredek rá. Már a második alkalom hogy ha nem szedált volna le a főzeteivel akkor nem állnék jót magamért. A magas kvafflabdának megvan a hátránya... de most nem csapom le. Majd talán legközelebb. Helyette csak ujjaim a kézfejére simulnak és őgy, hogy bármikor el tudja húzni végigsimítok rajta majd újra és újra eljátszom ezzel.
Tudom hogy ez valahol egy bók, egy elismerés ami evidensen nem a jól megszerkesztett modern dizájnú kártyának szól, hanem nekem. Ellenben ez még mindig édeskevés ahhoz képest, hogy tárcsázhatta volna a kurva számomat. Na mindegy.
- Most te jössz. Mesélj a medálról
A beálló csendben, amit a kérdés eredményez kissé fagyos lesz a levegő. Aztán nagy sóhajtással ami csak feltörik belőlem hátradőlök. Kezem ösztönösen markol rá a láncra és a medálra, mintha Anna csak a kérdésével vagy a puszta tekintetével le akarná tépni onnan én pedig ezt akarnám meggátolni.
- Hát jó. De előre szólok, az összes történetem szar végkimenetelű és ez sem épp vidám.
Szomorúan húzom el a szám és tekintetembe végtelen bánat költözik mert elég csak belefognom tudom, hogy újra mindent átélek. A jót és a legrosszabbakat is. Pont emiatt nem mesélek soha senkinek róla, és pont emiatt igyekszem a saját agyamból is száműzni, ha már a szívemből na meg az életemből úgy amúgy nem tudom.
- A szar gyerekkoromat a Roxfort boszorkány és varázslóképző mentette. Meglepő módon a négyből az egyik legjobb házba kerültem és noha nem voltam ostoba gyerek lustának annál inkább. Nem meglepően sose voltam éltanuló sőt... néha úgy kellett átrugdosni a vizsgákon. De volt valaki, aki segített. Egy barát. Sophie-nak hívták.
Hangom halk, tompa. Mintha nem is mesélnék inkább csak mormolnám saját magamnak a dolgokat. Nem nézek Annára nem akarom látni a folyamatosan változó arckifejezéseit. Az undort, a csalódottságot a meglepettséget a féltékenységet a haragot a megvetést vagy bármi egyebet... mert a történet mindezek bármelyikét könnyeden kiváltja az emberből. Belőlem legalábbis mindenképp.
- Rettentő eszes lány volt, és háztársként hamar, szinte már pisis kisgyerek korunk óta összebarátkoztunk. Soph nem volt különösebben szép, inkább... bájos. Kedves, segítőkész, oltalmazó, eszes. Talán inkább illett volna ezen tulajdonságok alapján a Hollóhátba és nem pedig a Griffendélbe, de ugyanakkor volt benne valami mérhetetlen tűz, amitől mindenki tudta ide tartozik. Szenvedélyesen szeretett szeretni és látta meg másokban a jót. Ahogy bennem is.
A nosztalgikus mosoly kiül arcomra, mert újra látom a mogyoróbarna tincseit magam előtt akárcsak a mandulavágású szépséges szemeket. A szívem beleremeg a medál pedig szelíden felmelegszik így elengedem.
- Talán nem csoda hogy már az iskolába is nagy svindler voltam. Sophie tartott vissza nem egyszer attól hogy kicsapjanak és egy idő után szinte már csak neki akartam megfelelni. Csakhogy ő talán sosem tekintett úgy rám ahogy én egy idő után őrá. Ráadásul anyám halála az utolsó év előtt eléggé megviselt. Észre sem vettem emiatt vagy csak mert egyszerűen nem akartam, hogy Sophie-ra nem csak én de más is másképp néz. Az egyik másik háznak az aranyvérű elesett szarjankója persze előadta neki a hattyú halálát. Ő meg volt olyan ostoba és naiv hogy elhitte Hayes minden szavát és képes volt őt választani... helyettem.
Keserű priulaként nyelem le a saját szavaim. Most először nézek Annára. Tudni akarom mit gondol, mennyire vet meg vagy szánakozik rajtam, de kigazából a szétnyíló ajkain kívül csak a feszült várakozást látom az arcán mást nem igazán.
- Jogos döntés volt, abszolút racionális. Cooper Hayes gazdag családból származó tehetős gyerek volt, egyke, mindent megörökölt. Sophienak jó élete lett, kastályban lakhatott, igaz egy varjú kinézetű fickó volt a férje, de hát... mit adhattam volna én neki? A Fonó sor nyomorából esélyem sem volt még csak jó fizetésű munkahelyre sem.
Szomorúan rázom meg a fejem.
- Persze megpróbáltam. A medált anyám halálakor adta, azután hogy a roxforti utolsó évünket végeztük. Sejtette, sőt talán akkor már tudta, hogy ha nyíltan Hayes-t választja onnantól vége a barátságunknak és megszakad minden kapcsolat köztünk. A medálba róla van emlék hogy örökké emlékezzek rá bármi történjen is. Azzal nem volt tisztában egyedül hogy én a látszat ellenére sose mondtam le róla. Soha...
Az utolsó szóban annyi düh és elfojtott harag van, amennyit bele tudok sűríteni.
- Feltett szándékom volt kiépíteni önmagam, az életem. Azt hittem ha sikerül olyan feltételeket biztosítanom, ami méltó hozzá, ami túlszárnyalja Hayes-t akkor talán ... sőt biztosan visszatér hozzám. Csakhogy... a háború megakadályozta ezt. Hayes fogalmam sincs mit követett el, de lepaktált a halálfalókkal és magukra haragította őket. Ennek pedig... Sophie itta meg a levét.
A sérült kezem remegve emelem meg majd engedem vissza a térdemre. Nem tudom mi váltja ezt ki, talán a múlt megelevenedő árnyéka vagy a fájdalom esetleg a tompaság vagy mindez így egyszerre.
- Amikor betörtek hozzájuk Hayes-t akarták megbüntetni, azért mert egy szarházi... csakhogy... Sophiet ölték meg.
A fájdalomtól, amit a szavak jelentenek elcsuklik a hangom és inkább nem mondom már tovább. Talán Anna is ki tudja találni a maradékot.
- Hát ezért nem tudok éjszaka aludni.
Mosolyodom el szórakozottan de ugyanakkor szomorúan.
- Mindig őt látom és mindig őt akarom megmenteni.
És ez sose sikerül... gondolom, de már nem teszem hozzá. Fölösleges, mert egyértelmű.

(http://[url=https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg]https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg[/url])

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

- Vagy inkább utánad jöttek mint kiderült...
- Nem. – Túl gyors ez a szó. Nem kiált, nem dühös, nem makacs. Puszta kijelentés csupán, de túl hamar. Tudom, hogy amit Cartwright mondott, az egészében nem igaz. Kicsi homokszem vagyok csak én, egy véletlen baleset. Alexej dühös-kétségbeesett hangja visszacseng a fülembe: „ Igor, te vadbarom! Alfa nem enged szukákat…”
Nagyot sóhajtok. Nem hinném, hogy ennyit számítok nekik, hogy csak miattam áthágjanak néhány alvilági íratlan törvényt. Biztos, hogy az ügye összetettebb, így átgondoltabban és határozottabban is elismétlem.
- Nem miattam jöttek Londonba. Egész biztos. Nyilván van benne szerepem, de nem érek annyit.
Talán nem kellene így kiadnom magam. A tekintetében megcsillan az a mohóság, ami fájdalmasan emlékeztet arra, mit nem szabad. Az ő elméjének kellene ködösnek lennie a bájitaloktól, és mégis az én szám jár el… Nem húzódom el az érintés elől, de nem is engedek bele igazán. Csak úgy egyszerűen hagyom, míg vége nem lesz.
- Hát jó. De előre szólok, az összes történetem szar végkimenetelű és ez sem épp vidám.
- Nem mindig a derűs történetekre van szükség – pillantok rá együttérzőn. Látom az arcán az árnyékot, amit a történet felidézése okoz. Talán nem kellene faggatnom. Talán jobb volna bennhagyni azt a tüskét, csakhogy mint az imént is, ha akár egy kis részétől is megszabadul ezáltal, akkor már megérte. És hajtott a kíváncsiság is. A csillagfényben meg-megcsillanó medál Christopher ujjai között különösmód vonzotta tekintetem. Nem volt benne semmi különleges azon túl, hogy szép darab, és mégis… Az éjjel visszatetsző derengésétől és a halk, szomorú szavaktól mintha megelevenedett volna.
Amíg Christopher mesél, csendben figyelem a fények játékát, s az alkarjaimra támaszkodva a képzeletembe merülök. Elém lebben egy ösztövér, Griffendéles, fiatalabb verziója. És a lányé is. Olyan élesen látom őket az éjszaka fekete vászonja előtt, mintha itt állnának a szobában.
- … Ő meg volt olyan ostoba és naiv hogy elhitte Hayes minden szavát és képes volt őt választani... helyettem.
Most először találkozik a tekintetünk. Finoman az ép vállára simítom tenyerem, és óvatosan megszorítom. Súlyos szavak ezek, még ha elsőre nem tűnnek különösen sem véresnek, sem erőszakosnak. Van nagyobb fájdalom a fizikainál, van erősebb kín annál, mintha átszűrják az ember vállát. És ez nem gyógyul, ez ellen nincs fájdalomcsillapító, ez végigkíséri az embert minden ébren – és néhány álomban – töltött percében. Arra gondolok, nem is olyan meglepő, hogy az egész estét, az összes fájdalmat így viselte. Amikor egy ilyen döntés kínjával néz valaki szembe, nem csoda, hogy megerősödik. Mondanék valamit, valami elismerőt és együttérzőt, de érzem, még nincs vége a történetnek, ezért inkább nem teszem, hanem ahelyett hallgatok kitartón.
A vagyoni helyzetek boncolgatása viszont feljebbcsalja a homlokomon a szemöldökömet. Nem illett a magamban Sophie-ról alkotott szép és bájos képbe ez a kitétel. Ez számító, önző, borzasztó felszínes és anyagias döntés lett volna. Amennyire Cartwright megértő volt ez ügyben, én annyira skeptikus. Csak ennyi lenne? Annyi év támogatás után elfordult volna a barátjától csak azért, mert rossz körülmények közül érkezett?
- … A Fonó sor nyomorából esélyem sem volt még csak jó fizetésű munkahelyre sem.
Megcsóváltam a fejem, szomorúan, tiltakozón. Bár Christopher nyilvánvalóan be tudta integrálni a történet elején szereplő hölgy személyiségébe ezt az egész fordulatot, nekem valami visszás volt. Valami gyanús. Valami kevésbé szép… De hagytam, hogy a szavak folyama hadd haladjon töretlenül.
- … Soha…
A szó keményen cseng ki az eddigi csendes, szomorú mondottak közül. Itt a kitartás, amit annyit tapasztaltam, itt az a makacs, körömszakadtig tartó akarat, ami képes akár a halálban is azt csináltatni a gazdájával, ami a jól eltervezett feladat. És hogy más halálában, vagy Christ magát fenyegető veszélyben, az majdnem egy és ugyanaz ebben az esetben.
- … Ennek pedig... Sophie itta meg a levét. – Nem akartam rávágni, hogy nem csak ennek, de sok döntésének; ha igaz, amit a történet mesélője feltételezett a Sophie választásai mögött húzódó gondolatokról. És hogy pont azt a keze rezdül, ami a sérült… Ott van még az a tüske, és ez sajnos nem olyan, amitől én megszabadíthatnám. Szomorú sóhaj szakad fel belőlem, s jobb híján magamban jobbakért fohászkodom a számára. Már csak megerősítik következő szavai azt a balsejtelmet, ami kipótolta számomra idáig a történet végét.
- Hát ezért nem tudok éjszaka aludni. Mindig őt látom és mindig őt akarom megmenteni.
Hagyom, hogy a szavak kavargása elüljön a szobában, s jótékonyan ráboruljon a csend éjfekete leple. Ezt most csak a medál éles, tűszűrásszerű csillogása töri meg, és annak visszatükröződése Christopher kék szeme színén.
- És megpróbálod újra meg újra… – kezdem halkan, óvatosan, úgy kavarva fel a csendet, ahogy az ember finoman belemerít valamit a vízbe anélkül, hogy szétfröcskölnének a cseppek. - Mindig bebizonyítod, hogy erősebb vagy annál is, mint amennyire én annak tartalak.
Kell nekem is egy-egy levegővételnyi szünet, míg leülepednek a hallottak, és rendezem a gondolataimat.
- Amin keresztül mentetek... Keresztül mentél, az nagyon nehéz lehet… És elmesélni is. Megtisztel, hogy hallhattam – nézek rá nyílt és őszinte tekintettel.
- Tudod, azt mondtad, hogy ez a történeted is rossz véget ér… De tudod mit gondolok? – torpanok meg egy kicsit, bár a kérdés költői, és lehet, hogy nemcsak kedve sincs kitalálni, de nem is érdekli. Azért én folytatom. – Igaz, hogy ez egy nagyon szomorú, sötét kimenetelű eset leírása… De nem csak a Tiedé – mondom ki a megállapítást óvatos bizonyossággal. – És ami Sophie útját lezárta, az attól még a te sajátodat nem. Szar, igen – teszem hozzá sietve és simulékonyan.– De a te életed vonalát tekintve ezt még nem nevezhetjük végkimenetelnek. A te történeted még tart…
Újabb, gondolatrendező szünetet tartok.
- Járja felén, a szülőfalumban egy ostoba mondás, de az igazságát azt hiszem, épp az egyszerűsége miatt nem lehet vitatni. Ez a mondás úgy szól, hogy „Ott vagy, ahova mentél” – bököm ki egy elnézésért esdeklő, fájdalmas félmosollyal. Még az orosz, vidékies akcentus is kilóg egy csöppet belőle, annyira hazai ez a nyilvánvaló közhely. Ugyanakkor minden klísé, minden túl egyértelmű megállapítás végső soron épp az igazságértékétől az, ami. - Sophie ahogy fogalmaztál, valóban megitta a levét bizonyos dolgoknak, közvetlenül nyilván a férje bűnei miatt, de első sorban, mindenekfelett és eredendően annak, hogy néhányszor, talán tudtán kívül, rossz döntést hozott. Az, hogy kit választott, és az, hogy mi alapján… Ez mind az ő döntése volt. Az ő lépései az úton. Nem a Tiéd… Mind ott vagyunk, ahová mentünk – suttogok, majd már szinte csak sóhajtom a kijelentést, és könyöklés közben tehetetlenül, apró mozdulattal széttárom a kezeimet.
- Sajnálom, hogy feltéptem a régi sebet, és hálás vagyok, hogy megosztottad velem ezt a történetet... - pillantok felé, s tekintetem szórakozottan téved egy pillanatra a kötés sötétben is határozottan derengő, fehér foltja felé.
- De kérlek, csak még egy dolgot magyarázz meg nekem – mondom halkan, szinte könyörögve, bár az elhangzott szavakból az utolsó igazából hazugság, s úgy volna igaz a mondat, ha nem tenném hozzá. Aztán kibököm: - Azt mondtad, Sophie kedves, okos, jószívű, segítőkész teremtés volt. Igazi bájos jellem. Ám úgy gondolod, hogy azért választotta azt a másik alakot, mert annak jobb volt a családi háttere… De ha ez igaz - és mivel te egy rendkívül éleslátó ember vagy, gondolom az is – nem lehet, hogy ez a döntése a korábban leírt jelleméhez nem illik? Hogy valami elkerülte a figyelmed?
Én magam is a kérdésen gondolkodom. Az a néhány szó cseng a fülemben, amit az imént mondott szomorú mosolyával kísérve: Mindig őt akarom megmenteni… És azon gondolkodom, hogy Sophie vajon tudta-e ezt. Hogy vajon a sok éves barátság miért létezett, miért csak az egyik oldalon nőtt szerelemmé, fals egyensúllyal borítva meg ezt a kezdetben idilli kapcsolatot. Miért adta a lány akkor a medált, ha mást választott, és miért tűnik úgy, hogy Sophie nem hagyja, hogy Cartwright tovább lépjen… Hogy oda menjen, ahol lennie kell...
Míg a választ hallgatom, átsuhan az agyamon, hogy én hol is vagyok most. Menekülök a Falka elől, egy gyilkosság elől, a szörnyeteg elől, akivé lettem. És nem tagadhatom, hogy - vitathatatlanul - pontosan ott vagyok, ahová mentem. Christopher mellett.

davy jones (https://www.youtube.com/watch?v=n_LApFnTfP8)
(https://i.pinimg.com/originals/e9/b9/fc/e9b9fceef7b78d319d13dbf1bbba5c4c.gif)

...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....

..a trágár szavak esélyesek...

Nem lep meg hogy lealacsonyítja magát vagy személye jelentőségét. Talán igaza is van. Nem láttam bele a Falka valódi terveibe, csak egy nagyon kicsi felszínbe sikerült belepakarnom, amiben még nem szerepelt ő. Hogy mekkora a része az kérdéses számomra, de valami azt súgja, nagyobb mint ahogy azt ő gondolja. Vagy lehet tudja de jobb elhitetnie magával az ellenkezőjét. Valahol megértem őt, gyakran esik az ember ebbe a hibába. Meghagyom hát ebben a hitében, mert értelmetlen vitába bocsátkozni valami olyanról, amiben végképp kevés az információs tárházam.
Inkább mesét kér, én pedig készséggel beadom a derekam. Ugyan nem vidám kis esti mese, de mégis csak egy keserédes történet, ami... látványosan leköti. Más esetben talán igazán módfelett örülnék az osztatlan és teljes körű figyelmének de azért jelen pillanatban akad bennem némi visszás érzés is. Ez talán a medálnak is köszönhető, ami akaratosan próbál ki-kicsusszanni az ujjaim közül, mintha csak... nem akarná hogy fogjam, hogy hozzá érjek, hogy róla beszéljek.
Anna szavai lassan, lustán, ábrándos hanggal úsznak a tudatomba.
- És megpróbálod újra meg újra…
Apró bólintással helyeslek. Szinte érzem Sophie kezét a sértetlen vállamon, a haját, ami csiklandozva ér bőrömhoz és játszik az orrommal is, de hiába fordulok oda, nincs ott semmi csak a levegő. Csak a képzeletem, az emlékeim csalnak meg mint mindig, újra.
- Mindig bebizonyítod, hogy erősebb vagy annál is, mint amennyire én annak tartalak.
Savanyú mosollyal fordulok Anna felé. Semennyire nem vagyok erős, nem ilyen téren. Inkább csak szenvedek meg próbálok valahogy túlélni. Minden kurva éjszakát, minden kurva nappalt. Ebbe semmi erős nincs szimplán csak az életösztön egyedül ami munkál bennem, nem több. Nevetségesnek tűnik a szememben hogy ő ezt erőnek vagy célnak látja... mert nem az. Baromira nem az.
- Amin keresztül mentetek... Keresztül mentél, az nagyon nehéz lehet… És elmesélni is. Megtisztel, hogy hallhattam
Valamit csak motyogok az orrom alatt, mert őszintén szólva zavarba jövök attól, amit mond. Nem megtisztelni akartam, nem is értem mi a frásznak mondtam egyáltalán el. Hisz még Alfred is csak sejti mindezt, tudni nem tudja mert nem meséltem neki róla.
- Tudod, azt mondtad, hogy ez a történeted is rossz véget ér… De tudod mit gondolok? Igaz, hogy ez egy nagyon szomorú, sötét kimenetelű eset leírása… De nem csak a Tiedé És ami Sophie útját lezárta, az attól még a te sajátodat nem. Szar, igen...De a te életed vonalát tekintve ezt még nem nevezhetjük végkimenetelnek. A te történeted még tart…
Most először nézek végre a szemeibe. Áthatóan kutatom hogy valóban ennyire ostoba vagy ennyire naiv vagy csak ennyire hinni akar és bízni bennem?
- Tart... de minek? Nincs semmi értelme, mert mindent... kibaszottul mindent miatta tettem. Miatta lettem az aki, váltam olyanná, amilyen vagyok...
Szar ez, mikor elveszted a célod. Onnantól csak csapongva lézengsz mint én magam is jó pár éve már. Addig megvolt mindennek az oka, a célja, a feladata, a haszna... mára azonban minden semmis és üres. Én magam is.
- Járja felén, a szülőfalumban egy ostoba mondás, de az igazságát azt hiszem, épp az egyszerűsége miatt nem lehet vitatni. Ez a mondás úgy szól, hogy „Ott vagy, ahova mentél”
Elengedem a medált és tenyerem a föld kemény parkettájára teszem. Kicsit mozdulok csak hogy elgémberedett lábamba több vér jusson le. A főzet ereje érzem, lassan kezd túlnőni rajtam és nem segítenek Volkova élesen bölcs meglátásai sem.
Ott vagy ahova mentél...
A szavai bennem vernek visszhangot. A szomorúság belemar újra a szívembe. Én nem mentem sehova, én megrekedtem ott, várva rá. Ő ment el és ő halt meg. Az a baj a halállal, hogy kurvára végleges.
- Sophie ahogy fogalmaztál, valóban megitta a levét bizonyos dolgoknak, közvetlenül nyilván a férje bűnei miatt, de első sorban, mindenekfelett és eredendően annak, hogy néhányszor, talán tudtán kívül, rossz döntést hozott. Az, hogy kit választott, és az, hogy mi alapján… Ez mind az ő döntése volt. Az ő lépései az úton. Nem a Tiéd… Mind ott vagyunk, ahová mentünk
- De.. nem.. kellett... volna... meghalnia...
Halkan beszélek, minden egyes szót megnyomva. A düh, a harag szárba szökik a lelkemben, ami most Annára irányul de evidensen Hayes érdemelte ki.
- Ha Hayes valóban férfi lett volna akár egy hajszálnyit is, nem pedig egy puhapöcs...
Sóhajtva hajtom hátra a fejem hogy az ágy megtámassza. Anna hideg kezéért nyúlok, ami továbbra is a kötésemen pihen és felhúzom a homlokomra. A hűs tenyere a forró homlokomra igazi nyugalmat hoz.
- Én meghaltam volna a helyében. A gyerekemért és érte...
Tekintetem bágyadtan pillant Annára. Vajon mit gondol? Undorodik már attól hogy egy férjes, gyerekes anyát szerettem fél életemen át? Vagy csak megvet azért mert képtelen voltam tovább lépni?
- Sajnálom, hogy feltéptem a régi sebet, és hálás vagyok, hogy megosztottad velem ezt a történetet...
Csak szán téged...
Sophie gunyoros hangja és elégedett nevetése csendül a lelkemben, a fejemben. Hát így lenne? Valóban így? Újabb tőrdöfésként élem ezt meg, de ez talán még kegyetlenebb mint az, amit a vállamba kaptam. Talán annak kellett volna a szívembe fúródia az angyalforma démon által és nem lenne semmi ami miatt fájdalmaim lennének...
- Senki nem tudja... még a nevelt fiam sem.
Elveszem Anna kezét a homlokomról és hagyom hogy az ágy puha takarójára hulljon vagy oda, ahova neki kényelmes. Valahol Sophie hangja és szavai belém égnek. Nem akarom hogy sajnáljon, hogy szánjon mert az annyira lealacsonyító, annyira.. undorító. De mit is hittem? Mit vártam? Hogy majd talán megért? Nem értheti ezt senki sem... hogy is érthetné...!
- De kérlek, csak még egy dolgot magyarázz meg nekem. Azt mondtad, Sophie kedves, okos, jószívű, segítőkész teremtés volt. Igazi bájos jellem. Ám úgy gondolod, hogy azért választotta azt a másik alakot, mert annak jobb volt a családi háttere… De ha ez igaz...nem lehet, hogy ez a döntése a korábban leírt jelleméhez nem illik? Hogy valami elkerülte a figyelmed?
Bágyadtan figyelem az arcvonásait. Nem értem mit nem ért, mi az ami még benne maradt kételyként. Számomra minden olyan világos, olyan tiszta, olyan egyértelmű...
- Az emberek változnak Anna. Sophie ilyen volt, de neki is megvolt a maga keresztje. A szülei jó férjet akartak neki, biztos megélhetést jó környezetet. A nyomás sok mindenre rákényszerít. Ugyanakkor ott volt a Sötét Nagyúr rémuralma is. A rettegés mellett a hamis illúziót a biztonság adta ilyen vagy olyan formában. Akár a vagyon és a pénz képében. Szinte biztos vagyok hogy Cooper ezzel fogta meg, ezzel nyerte el. megígérte, hogy megvédi, elrejti mert meg tudja védeni... de nem tette. De ezt...a pénzt, a hatalmat, ha várt volna... én is megadhattam volna neki. Ahogy most már meg is tudnám... csakhát...
Vállat vonok és arcom újabb fintorba torzul. Megint elfelejtettem hogy épp tanácsos a kötésbe burkolt oldalam mozgatni. Ahogy lepillantok rá látom is hogy már szelíden át is vérzett. Na ezért nincs értelme nekem ma ágyban aludnom többek között... csak összemocskolnék mindent ahogy egész életemben tettem mindig is.

(http://[url=https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg]https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg[/url])

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

- Tart... de minek? Nincs semmi értelme, mert mindent... kibaszottul mindent miatta tettem. Miatta lettem az aki, váltam olyanná, amilyen vagyok...
Nagyot sóhajtok, de nem akarom tovább bosszantani, mert az adrenalintól nem hatnak a bájitalok. Magamban tiltakozom csupán, s összekaparom az emlékmorzsákat egy, még az egyetemen tanult pszichológiai jelenségről. Az életben maradottak bűntudata… Összeszorul a gyomrom az üres, végtelen űrtől, mely most a másik tekintetében fogad. Elképesztő, hogy ezt a rombolást, ezt az óriási lepusztított helyet Cartwright szívében egyetlen valaki hagyta. Csendben adóztam Sophie emlékének a lenyűgözöttségemmel. Bizonyára kivételes hölgy volt. És ennek is megvolt a maga ára.
- De.. nem.. kellett... volna... meghalnia...
- Nem, valóban nem kellett volna – suttogtam, és együtt érzőn, óvatosan meglapogattam Christopher épp vállát. Ez a halál katasztrófák sorát indította el. A lány talán nem is tudta, hogy az ő halála még hány másik kiindulópontja lesz majd, hogy mi következik belőle és kivé válik általa az, aki gyerekkora óta hiába szerette őt.
- Ha Hayes valóban férfi lett volna akár egy hajszálnyit is, nem pedig egy puhapöcs... Én meghaltam volna a helyében. A gyerekemért és érte...
Elkerekedik a szemem, s az ágyon támaszkodó kezem ujjai összeszorítják az alattam elterülő fehér paplan hullámait. Beléjük kapaszkodom, hogy ne sodorjon el a szavak súlya, melyek egy borzasztó tragédiává állnak össze. Való igaz, értesültem már néhány, a való életben lezajlott drámából, s a part mentén is álltam nem egyszer. De még mindig megrázott. Ez valahol talán jó jel, még működik a lelkiismeret és az együttérzés bennem. Még megvan a bizalom, mely ilyenkor csalódik és fáj, de legalább tudtomra adja létezését. Cartwrightra nézve emlékeztetem magam arra, hogy ez jó, és rendkívül fontos, és azt kívánom, bár ő is visszakaphatná valahogy. De csak a reménytelenség sötét árnyékát látom felette, amint megkerülhetetlenül ráborul. Szinte érzem hidegét a tenyeremmel.
- Senki nem tudja... még a nevelt fiam sem.
- Ez így is marad, ha engem nem számolunk – pontosítok, utalva arra, hogy Tőlem senki sem fogja hallani ezt a történetet.
- Az emberek változnak Anna. Sophie ilyen volt, de neki is megvolt a maga keresztje. A szülei jó férjet akartak neki, biztos megélhetést jó környezetet. A nyomás sok mindenre rákényszerít. Ugyanakkor ott volt a Sötét Nagyúr rémuralma is. A rettegés mellett a hamis illúziót a biztonság adta ilyen vagy olyan formában. Akár a vagyon és a pénz képében. Szinte biztos vagyok hogy Cooper ezzel fogta meg, ezzel nyerte el. megígérte, hogy megvédi, elrejti mert meg tudja védeni... de nem tette. De ezt...a pénzt, a hatalmat, ha várt volna... én is megadhattam volna neki. Ahogy most már meg is tudnám... csakhát...
Csendben bólogattam, míg az utolsó szó visszhangja kavargott körülöttünk, kerülgetve azt, ami kimondatlanul is érthető volt.
- Egy ilyen titok nagyon nehéz lehet, főleg, ha nincs kivel beszélned róla – finoman ingattam hozzá a fejem. - Annyi éven át egyedül lenni benne… Tudom, hogy nem igazán érthetem meg sosem, de ha bármikor úgy érzed, beszélned kell erről, már van kivel. Legalább meghallgatom. Vagy megiszom veled egy tequilát – ajánlottam, aztán szomorúan pillantottam a sebre.
- Pihenned kell – sóhajtottam, és felemelkedtem, majd előhalásztam egy extra guriga gézcsíkot, hogy elfedjem az átvérzett részt. Nem mintha ez számított volna, a seb ettől még steril környezetben gyógyulhat az éjjel, de inkább Cartwright nyugalmáért. Odaguggoltam mellé, és tiltakozást nem tűrőn helyeztem fel egy plusz réteget. Nagyon koncentráltam, hogy ne bámuljam újra meg újra a medált közben. Hiába ismertem meg a történetét, csak annál inkább vonzotta a tekintetem. Ügyes mozdulatokkal kerültem el, nehogy hozzáérjek.
- Ez reggelig kitart. Azt hiszem, jobb, ha hagylak pihenni. Ez álomtalan álmot biztosít neked – nyújtok felé egy újabb kis fiolát. – Kivételesen nincs vacak íze sem. De rád bízom, felhasználod-e. Pihend ki magad – tettem hozzá, és az ajtó felé indultam. A küszöbön jutott eszembe az utolsó dolog, amit még szerettem volna mondani:
- Itt leszek a szomszéd szobában, ha szükséged lenne rám…

davy jones (https://www.youtube.com/watch?v=n_LApFnTfP8)
(https://i.pinimg.com/originals/e9/b9/fc/e9b9fceef7b78d319d13dbf1bbba5c4c.gif)

...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....

..a trágár szavak esélyesek...

Sem az egyetértése, sem semmi amit mond nem segít. A Sophie hátrahagyta űr olya véglegesnek tetszik, mint maga a halála. Nem jó beszélni róla, evidensen nem. Így csak újra megalapozom, szinte 100%-ig hogy rémálmaimban, melyek garantáltak minden egyes este, viszontlássam őt. Csakhogy Anna kék pillantása, néma követelőzése, sóvárgó tekintete Sophie medáljára szintén valami olyasmi, aminek képtelen vagyok nemet mondani bármennyire is... akarnék.
- Ez így is marad, ha engem nem számolunk.
Nem igazán hatna meg az sem ha azt állítaná világgá kürtöli. Úgyse hinne neki senki, de mégis... valahol az hogy megbízhatok benne mélyen, titkon nagyon is sokat jelent. Mindez csak egy halovány aprócska mosolyszerű ajakrándulásba nyilvánul meg, semmi de semmi többe...
- Egy ilyen titok nagyon nehéz lehet, főleg, ha nincs kivel beszélned róla
Ez nem titok...
Mondanám, de igazából nincs értelme ellenkezni. Titok vagy sem, inkább csak a múltam, a szörnyűséges múltam, amit oly sokan én is igyekszem magam mögött hagyni de az lépten-nyomon alkalmasint beelőz.
- Annyi éven át egyedül lenni benne… Tudom, hogy nem igazán érthetem meg sosem, de ha bármikor úgy érzed, beszélned kell erről, már van kivel. Legalább meghallgatom. Vagy megiszom veled egy tequilát.
Most pillantok újra rá kiszakadva saját szövevényesen tompa gondolataimból.
- Ahhoz rend szerint nem elég egy...
Nevetek fel halkan majd végül a felszólítására megadóan mozdulok. Kissé sután, így hogy a fél vállal kötve van hagyom neki hogy újra hozzá férjen. Figyelem, ahogy lemászik az ágyról, ahogy friss kötszert hoz és ahogy a legutóbb most is varázslat nélkül leguggolva hozzám teszi a dolgát.
Olyan komoly így, olyan profi, olyan gyönyörű. Beiszom a látványt és lehunyom a szemeim. Valahol tudom hogy utolsó pillanatok ezek ma estére legalábbis biztosan és örökké az emlékeimbe akarom vésni. Az arccsontja kiemelkedő szép ívét, a bőre hófehérjét a félhomályban, a haja adta íveket, a lassú de precíz mozdulatait és úgy egészében őt magát.
- Ez reggelig kitart. Azt hiszem, jobb, ha hagylak pihenni. Ez álomtalan álmot biztosít neked.
Ha nem érezném az ólmos fáradtságot lehet nem szalasztanám el ezt a pillanatot sem, mikor végez van ott egy hajszálnyi rés, ami csakis arra vár hogy szelíden hozzá érjek. Talán normál esetben csak az arcán simítanék végig vagy csak egy hálás de szinte semminek ható puszit nyomnék az arcára mérhetetlen lassúsággal ami tovább formálódhatna valami többé ha akarná, de megelégszem annyival hogy csak mélyen a szemébe nézek és... elveszem a bájitalos fiolát.
– Kivételesen nincs vacak íze sem. De rád bízom, felhasználod-e. Pihend ki magad
- Mindegyiknek az van...
Közlöm mogorván, mert ez a velős igazság. Ahogy elhúzódik lefekszem és magamra dobom hanyag eleganciával a takarót. Eljátszom a gondolattal hogy bevegyem-e a gyógyszert, valójában nagyon is csábító a lehetőség a végtelen fekete űrre, de végül úgy döntök, nem.
Jöjjön aminek jönnie kell... leszarom.
- Itt leszek a szomszéd szobában, ha szükséged lenne rám…
- Én azt...
Pillantok fel és meglepetten látom hogy ő már az ajtóban áll. Valahogy úgy fejezném be a mondatot, hogy azt hittem, itt marad, felügyelet alatt tart, de végül is logikus ha nem akar hallani vagy ilyesmi. Apró bólintással engedem útjára.
Eldörmögök egy jó éjtet és némán hallgatom, ahogy bezáródik az ajtó. Tudom hogy az én oldalamon nyitva van a retesz, mert lusta disznó vagyok felállni vagy pálcát venni. De a másik oldal vajon zárva van?
Megnézhetném... de nincs erőm már erre igazán. Így csak azon humorizálok hogy Anna vagy nagyon megbízik bennem és a bájitalaiban vagy nagyon tart tőlem továbbra is ha épp zárt ajtóra lelnék... S lassan ezek mellett átcsúszok a ködös álomvilágba, ahol természetesen nem vár rám más csakis Sophie és a megmentése de mellé még megjelenik pár angyaltestű de démonarcú árny és sikátorokban megbúvó rohanó kutyaalaklok és Anna, aki szintén az életéért rohan és akit szintén megpróbálok megmenteni...

Hoist the colours (https://www.youtube.com/watch?v=1EyM2jcBTW0&list=RDa2xOt_CEfvY&index=27)
(https://i.pinimg.com/564x/a4/fe/74/a4fe74940bc1da76545e04bfbcb3da3d.jpg)

...az igaz tolvaj ismérve:
a kincs utáni megszállott vágy....

..a trágár szavak esélyesek...

Nem meglepő talán, hogy a szokottnál többet és mélyebben aludtam. Az sem hogy nem én keltem hamarabb hanem már Anna tekintetétől övezve pislogtam a késő délutáni napfénybe. Igazából a rémálmok bár elkísértek az éjszaka jó darabján az idő múltával tovaszálltak, vagy csak az altató hatott oly erővel hogy már képtelen volt a tudatalattim bármi lényeges információt megosztani velem. Akárhogy is hálás voltam érte. Ugyan még nem tűnt el a kábaság utána se, a fájdalom pedig a vállamba háromszoros erővel tombolt, de mégis csak jóval céltudatosabban vettem elő a kis tekercset, ami eddig egész tegnap óta a nadrágom zsebébe bujkált.
Igazából miközben rendbe szedtem magam eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg eltitkolom Volkova elől az információkat. Nem azért mert egyszerűen nem bíztam benne, hanem mert... nem akartam belerángatni valami olyanba, ami kockázatos. Hisz elég neki a Falka és az azzal járó macera. Én nem húzhattam ki magam Walton karmai közül, de neki nem volt köze hozzá, és örültem volna ha ez így marad... csakhogy... Elég volt a tükörképemet vizslatni fél percig ahhoz hogy kiolvassam saját tekintetemből a tényállást... úgyse maradna nyugton. Akkor meg legalább hasznát is vehetném, nem?
Egy fehér inget veszek fel, a megszokás rabjaként ez a legpraktikusabb és a kötés is egész jól kibírta a dolgot. Talán van sansz rá már hogy nem szakad fel a seb még ha átokheg akkor se.
- Szóval tudni akartad mit is keresek. Itt az ideje hogy eláruljam.
Fanyar mosollyal szedem össze a földön heverő mobiltelefont, amit tegnap éjjel vágtam falhoz. Nem csalódtam a kijelző valóban ripityára tört, de alapvetően funkciójában megfelelően működik... még. Könnyeden megtalálom a képgalériában a tőr egykori másolatát, amit egyenesen a Waltonnál lévő Da Vinci jegyzetfüzetből lett kifotózva.
- Ez a Pugnale del dolore, vagyis a fájdalom tőre. Igazából sok ereklye van itt Olaszországban, aminek a származása és eredetisége bizonytalan. Mondhatni igazi kincsesbánya akár a piti tolvajoknak vagy akár azoknak is, akik nagyobb halakra buknak. Mint... Walton. Róla tudni kell hogy kifejezetten megszállotja Leonardo da Vincinek. Nem is hibáztatom... kora egyik lángelméje volt.
Vállat vonok és elfojtom a grimaszt, amit a fájdalom szülne bennem.
- Nos nem túl rég úgy egy jó fél éve James rátette sikerrel a kezét az egyik legrégebbi da Vinci jegyzetfüzetre. Ebben rengeteg kutatási anyag és találmány szerepel, a legtöbb prototípusrajz, talán meg sem érte a valódi kivitelezést, de persze akad köztük igazán érdekes fogás... mint ez is itt.
A lány kezébe nyomom a telefont és a képernyőre bökök.
- Leonardo azon felül hogy zseni volt kiváló mágus is és persze több akkori szekta, ahogy a muglik nevezik tagja. A feltalálásai jobbára veszélyesek voltak az emberek számára így gondos alapossággal elrejtette őket. A tőrnek, hosszú kutatómunkát követően ott kellett volna lennie, ahol tegnap voltunk... csakhogy mint tudod... ez kudarcba fulladt. Nem csoda hogy Walton csalódott volt...
Elkuncogom magam, mert bár én húztam majdnem a rövidebbett azért magam elé tudom képzelni James mérges arcát.
- Látni akartad a tekercset. Hát tessék...
Azzal nemes egyszerűséggel ujjaim közé fogom és feltartom épp Anna orra elé. Megvárom míg kéklő pillantása izgalommal vegyítve rám csillan és a megszokott csibészes mosollyal arcomon közlöm a tényeket.
- Ugye tudod, hogy ha ezt elolvasod nincs visszaút? Nem tudlak se Waltontól megvédeni se semmitől, és ezzel te is belépsz az ereklyefosztók kegyetlen világába?
Mélyen a szemébe nézek, mert tudnia kell, ezt bár elhumorizálom a magam sajátos módján, azért komoly. Itt nem holmi szabályokat hágunk át... itt ha kell sírt rablunk, kegyhelyet fosztunk ki, és vért is áldozunk. Mindent, a cél és a siker érdekében. Vajon Anna valódi kincsvadász? Rend szerint az ember hamar rákap az ízére és egyhamar nem is tud leszokni róla. Én legalábbis könnyen megszállott lettem.
Lassú mozdulatokkal gurítom szét a papírt, amit a vérem szennye foltoz hol itt hol ott. Hagyom, hogy ő olvassa el először a cirádás ezer évesnek tűnő betűket én pedig nem a sorokat fürkészem, hanem őt. Az arcát. Mert az arca mindent elárul...

Börtönéből szabadult sas lélek,
A dombok végtelenjén járja,
Az idő állandó, örök mérték
Messze szebben tér a mába.
mikor a csillagfényes égbolt
felhasad és megtörik hűsvíz tükrén a folyónak,
ott leled kincsed mit kutatsz kitartólag.
Angyalvárosból már elköltöztek rég az angyalok,
Fohászuk ég a várban,
A többiek pedig a távolban nem hallják
már a dallamot a dűnék visszhangjában.

(http://[url=https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg]https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg[/url])

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

Új napra eszméltem fel, és egyúttal egy új lap került elém, amire a sorssal közreműködésben rávéshetem gyöngybetűkkel vagy szedett-vedett macskakaparással életem történetének folytatását. Nem vagyok egy sokáig alvó típus, s még jótékony csendben várakozik a villa arra, hogy elinduljon az élet, mikor az ablakon át betűző nap sugarai felébresztenek. Lenne sok dolog, amit megtehetnék, de mielőtt nekilátnék a tisztálkodásnak, a reggeli keresésének vagy egyebeknek, még tanulmányozom kicsit a felettem elnyúló fehér plafon ürességét, és a belőle kitűnő áttetsző emlékképet; Christopher arcát és az utolsó szavait, mielőtt magára hagytam: Én azt…
Nagyot sóhajtva ülök fel, és nem nézek többet magam fölé, mert ha nem is vagyok tisztában pontosan azzal, mit szeretett volna mondani, az emlékkép és a hozzá tartozó sejtések így is ott keringenek körülöttem.
- Én is azt… - dünnyögöm, aztán megrázom a fejem. Kitárom az ablakot, kikönyöklök és gyönyörködöm kicsit a kert zöld bársonyában, meg az azt megtörő színes virágokban. A szobának is jót tesz, ha szellőztetek, ezért úgy hagyom, míg a külön kis fürdőszobában tartózkodom. Bízhatnám a szoba elrendezését a készséges személyzetre, de inkább magam csinálom. Van valami megnyugtató abban, mikor az ember a puszta kezével élére simítja a jól összehajtott paplant, vagy fellebenti az ágytakaró színes leplét, és végül felrázva megigazgatja a párnát.
A tegnap történteket is így rendezgetem el magamban mindeközben. Mindent a helyére, mindent rendbe, összehajtva, átláthatóvá és elviselhetővé téve. Tekintetem újból és újból a fal felé rebben, amin mintha átláthatnék, s lelki szemeim előtt ott van a másik szoba lakója, persze az ágy mellett, a földön fekve, bekötözött vállal. Ami talán megint átvérzett már. Vagy egyszerűen nem hagyja aludni… Kiszámolom, hogy a fájdalomcsillapítók hatása valamikor a közeljövőben múlik el, ezért magamhoz veszem az újabb adagokat, kerítek a személyzet segítségével némi friss gyümölcsöt, amihez a híres, érlelt olasz sonkák egyikéből is kapunk kóstolót, és egyszerűen belopakodok a sérülthöz. Megdobban a szívem, mert az ajtó ismét bezáratlanul vár rám. Tudom, hogy ez jelent valamit… És tudom, hogy talán jobb volna, ha zárva volna, mégis szomorkás mosoly villan át arcomon a dologtól.
Egészen úgy van minden, ahogy elképzeltem. Chris még alszik. A tálcát finom, hangtalan mozdulatokkal teszem az ablak alatti íróasztal alá, és óvatosan kihúzom a függöny fél oldalát, hogy valamennyi fényt és levegőt engedjek be. Nem akarom felkelteni az alvót, igazából azok után, amiket mesélt, és amire legutóbb benyitottam, most különlegesen nyugodtnak tűnik így álmában. Ami persze nem tart sokáig.
- Majdnem lekésted a vizitet – jegyzem meg egy elnézést kérő, játékos mosoly kíséretében, és felé tolom a tálcát, aminek a tartalmából kedvére válogathat.
- Hogy vagy? – kerítek sort a kérdésre még azelőtt, hogy bevenné a gyógyszereket, mert a válasz utána már nem volna hiteles. A mozgását figyelve egyébként megnyugszom, nem lázas, egész élénk, a helyzethez képest meglehetős könnyedséggel kecmereg fel a földről. A kötés is szép, jobb nem piszkálni, minden bizonnyal steril környezetben gyógyul alatta az undok átokseb.
- Szóval tudni akartad mit is keresek. Itt az ideje hogy eláruljam.
Kihúzom magam, és színpadisan hitetlenkedő mosollyal húzódom közelebb. És gondosan megtartom magamnak a megjegyzést, hogy az említett idő éppen valamikor tegnap lett volna. A varázsló az orrom alá tolja a szebb napokat is látott szerencsétlen elektronikus eszközt, s én fintorogva nézek hol a fényes, pókhálószerűen megtört üveglapról Cartwrightra és újra vissza a képernyőre. De végighallgatom, amit mond, mert rendkívül érdekel. És mert jól áll neki a jól tájékozottság és a megszállottsággal vegyített tudálékosság.
Azért amikor hozzám kerül a telefon, egy szavak nélküli Reparo!-val kicsivel láthatóbbá teszem a képet, és azt tanulmányozva hallgatom tovább a bársonyos hang magyarázatát. Majd ugyanezt teszem a tekerccsel is.
- Ugye tudod, hogy ha ezt elolvasod nincs visszaút? Nem tudlak se Waltontól megvédeni se semmitől, és ezzel te is belépsz az ereklyefosztók kegyetlen világába?
- Nem baj, ha nincs út hátra, mert előre mindig több út vezet, és van már néhány kegyetlen világ a hátam mögött – rántom meg a vállam könnyed vigyorral, aztán az olvasott szavakon merengve visszaadom Christophernek a tekercset. Furcsa, mert bár azt mondja, nem tud megvédeni, és ezt egész komolyan kellene vennem, kevéssé megy. Jobb Waltontól óvakodni, ez az első pillanattól világos számomra, de valahogy így, Cartwright oldalán nem érzem a dolog igazi élét.
- És egyébként, én nem ereklyét fosztani megyek, csak keresem az alkalmat, hogy törlesszek Neked, tudod – kacsintok rá végezetül, majd ismét az írott sorok kötik le figyelmem. – De ez a versike nagyon körmönfont módon árulja el, hova kell továbbmennünk. Hűs víz, meg dűnék… - dünnyögöm félrebillentett fejjel. – Tengerpart talán? Olaszországon belül is elég sok a lehetőség tengerpart tekintetében…

..a trágár szavak esélyesek...

- Majdnem lekésted a vizitet
Nem tudom mi nyugtat meg jobban. A látványa, a szavai vagy a humora. Talán mindez egyszerre. Ha kötekedő kedvembe lennék és a megszokott formámba talán visszavágnék valami olyasmivel hogy én sose kések vagy hogy mindenki más érkezik túl korán és társai de inkább csak vigyorgok egyet a megszólalására ezzel értékelve a poént. A hogy vagy már más tészta. Itt is lehetne vihogni és egy legyintéssel elintézni hogy minden jó, de lássuk be, semmi nem jó. Kurvára nem jó.
- Hát.. örülök hogy élek...
Közlöm nemes egyszerűséggel a tényt, mert elég belegondolni hogy mi lett volna ha...
Mi lett volna ha pár centivel odébb ér a szúrás? Mi lett volna ha Anna nincs ott? Ha az első angyal könnyeden megöl? Mi lett volna ha úgy sérülök meg hogy már nincs is semmi esélyem? Akkor hulla lennék és nem nézném a kéklő tekintetét, az biztos.
Szóval örülök hogy élek, de tényleg.
Meg sem lep hogy nem ellenkezik mikor a tekercs titkát mesélem el. Már azt, amit tudok róla és persze innentől a sejtések talajára érkezünk. A szilárd tények szépek, jó mankók és szárazak. Ellenben innentől már más a helyzet. Elfojtok egy vigyort mikor varázslattal megoldja a telefonom kijelzőjének a problémáját. Magam is megtehettem volna, mégis... valahol a saját dühöm bizonyítékaként nem lettem volna rá képes talán... de leginkább lusta.
- Nem baj, ha nincs út hátra, mert előre mindig több út vezet, és van már néhány kegyetlen világ a hátam mögött
Az arcvonásaim komolyba fordulnak hirtelen. Nem igazán ismerem Anna előéletét, de kissé meglep, hogy mikor teheti közel lép hozzám. Nem zavar ez, csak... nem értem. Ő ment el este is, ő az, aki mindig kétértelműen reagál a dolgokra most mégis mintha...
De nem. Biztosan nem.
A medál a nyakamban langymeleggé válik, mintha csak jelezni akarná csendes szunnyadása után hogy igen, bizony még ő is mindig ott van. Mintha bármikor is el tudnám felejteni.
- Lehet, de ez az út végleges. És nem tudsz visszakozni.
Nem is szeretném ha azt tenné. Csak ártana mindenkinek, leginkább talán nekem.
- És egyébként, én nem ereklyét fosztani megyek, csak keresem az alkalmat, hogy törlesszek Neked, tudod.
Erre azért elmosolyodom. Szóval itt tartunk még mindig?
- Már mondtam. Törlesztettél.
Megemelem ép kezem és szelíden kisimítok egy tincset az arcából ezzel vonva a figyelmét magamra. Na meg azal, hogy szinte suttogok. Ritka ha egyszerre két tartozást is elengedek nemes egyszerűséggel, de az is ritka hogy pácba kerülök (pláne ekkorába) és örülhetek hogy megúszom. Így hát mikor olvasni kezd saját maga dönt a sorsa felől. Én pedig csak figyelem hogy vált át a csodálkozó, addig érdeklődő tekintete gondolkodóba. Jól áll neki a töprengés, az a baj hogy kurva jól.
– De ez a versike nagyon körmönfont módon árulja el, hova kell továbbmennünk. Hűs víz, meg dűnék…
Rápillantok a papírra félig magam felé fordítva de Anna felé hajolva. Mélyen elgondolkodom vajon mégis mi a faszt akartak ebből összehozni...
– Tengerpart talán? Olaszországon belül is elég sok a lehetőség tengerpart tekintetében…
- Talán túl sok is...
Közlöm eldörmögve a sejtésem. Aztán felpillantok első pillanatban rá, aztán az ajtóra. Érzem, ahogy a kincsvadászat jól ismert lassú izgalma járja át a testem minden porcikáját. Végre... végre... valami kaland. Sophie pedig halkan kuncog.
- Azt hiszem kell egy térkép. Van itt egy könyvtár valamerre... van kedved...?
Nyitva hagyom a mondatot, mert bár könnyen igent mondott a keresésre az ezzel járó kutatómunkára nem. És ki tudja milyen egyéb programja van még? Nekem semmi... azon kívül hogy talán ennem kellene. De se a sonka, se a gyümölcsök nem igazán vonzóak. Azért gyorsan zsebre vágom a tekercset és három szem szőlőt lecsippentve elindulok az ajtó felé.
- Kell egy kurva olasz térkép...

(http://[url=http://pctrs.network.hu/clubblogpicture/1/3/4/_/134585_418941568_big.jpg]http://pctrs.network.hu/clubblogpicture/1/3/4/_/134585_418941568_big.jpg[/url])

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

- Hát.. örülök hogy élek...
Megmosolyogtatnak ezek a szavak. Nem azért, mert igazak. Nem tudom, hogy aki mondja őket, az végül is tudja-e, hogy hazudik, vagy ez szándéktalan, de a tegnap esti beszélgetés fényében kész csodának minősülne, ha tényleg így volna. Vagy mégis? A munkára terelődik a szó, és tudom, hogy van egy terület az életében, ahol a kijelentés mégis igaz. Egy veszélyes, izgalmas, bizonytalan ingovány, ami mégis lelkesítő, jólesőn hátborzongató és annak, aki szereti a kihívásokat, csodás játszótér.
- Lehet, de ez az út végleges. És nem tudsz visszakozni.
Némán mosolyogva ingatom a fejem. Nem is szokásom. Bár általában óvatosabb vagyok, az a sok minden, ami amúgy kitölti az életem, most háttérbe szorul. Ez egy egész más pálya, és nem azért, mert átléptem egy országhatárt, vagy számomra ismeretlen helyeken járok. Ez miatta más. Mert olyasmibe vágok miatta, amibe nem szoktam – és hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem. Persze, a törvénybe nem szívesen ütközöm, de ha onnan nézzük, ezek az elveszett varázstárgyak nem igazán képezik senki tulajdonát sem. A fosztogatás olyan durva szó, mintha legalábbis egy bankba törnénk be… Úgyhogy magamban úgy gondolok az előttünk álló feladatra, mint az elveszett késpenge felkutatására.
- Már mondtam. Törlesztettél.
- Már mondtam, az nem számít – vágok vissza, és mosolyogva állom a tekintetét. Próbálok nem megborzongani a finom érintéstől, ugyanakkor nem is húzódok el. – Ez nem egy üzlet volt, tudod. Majd szólok, jó? – kérdezem ártatlan hajhatatlansággal.
- Talán túl sok is... Azt hiszem kell egy térkép. Van itt egy könyvtár valamerre... van kedved...? Kell egy kurva olasz térkép...
Nem tátom el a számat, mert az olyan gyerekes gesztus, csak a kislányok csinálják. De azért jól szórakozom azon a változáson, ami a másik viselkedésében következik be. Tágra nyílt tekintettel követem, ahogy egy, az ő arcán remekül mutató megszállott mosollyal, motyogva az ajtóig ballag.
- Van választásom? – teszem fel a kérdést színpadias költőiséggel. Megmosolyogtat a gondolat, hogy igazából nagyon is van. Hogy dönthetnék máshogy, biztos volna ötletem, hogy kerülhetném el mégis ezt az egészet, mégis, egy intéssel magamhoz varázsolom a táskámat, és elragadom a tálról az utolsó, hajszálvékony sonkaszeleteket. Az ő lendülete engem is magával sodor, és hazudnék, ha azt mondanám, ez nem tetszik. Sietős léptekkel zárkózom fel mellé.
- A vatikáni könyvtárban szerintem nincs, amiről ne találnák írott anyagot. Erről is biztos van valami, talán levelezések… - morfondírozok magamban, aztán észbe kapok. – Oh, várj, ha a sofőrrel megyünk… És én veled tartok… Nem lesz az gyanús nekik? – torpanok meg a folyosón, és óvatosan körbenézek. Szemmel láthatóan sehol senki, de jobb óvatosnak lenni, különösen az után, amit a telefonban Waltontól hallottam. Várakozón nézek Chrisre, vajon gondolt-e már erre, vagy kitaláljak valamit.

..a trágár szavak esélyesek...

Csak a fejem csóválom. Kelletlen szórakozottsággal. Az, hogy visszavág a legkevésbé sem teszi unalmassá a helyzetet. Mondhatom hogy megszokhattam volna, de... van ebben valami, amit nem lehet csak úgy megszokni. Részben bosszant, részben mulattat. Más kapva kapna az alkalmon, hogy végre maga mögött tudjon engem, mint bosszantó tényezőt, ezzel ellentétben Anna mintha épphogy ragaszkodna ehhez. Rádadásul... pont efféleképp, sajátos megoldással, nem pedig egy egyszerű telefonhívással. Igen, fájó pont ez is, mint oly sok minden más. És épp ezért a fura helyzetét nevetséges az egész...
– Ez nem egy üzlet volt, tudod. Majd szólok, jó?
Már épp a nyelvem hegyén lenne a visszavágás, hogy de, mint minden ez is csak üzlet, aztán végül mégis csak visszaszívom. Mi értelme vitázni vele? Mi értelme megértetni vele, hogy az életem megmentése most kifizetődő befektetés volt neki? Mert lássuk be, a Falka ellen egyedül nincs esélye. Ám velem... már van valami körvonalazódó opció nem pedig csak esély a túlélésre. Szóval kurvára megérte neki ez... még akkor is ha ő maga nem vallja be. És valahol bejön, hogy nem így tekint rám. Talán máris több lehetnék mint aminek én hiszem? Még ha ez az eset is állna fent, akkor is szarul kommunikálja. Egyik kezével ugyanis ad, a másikkal ellenben háromszorosan vesz el. Visszatáncol minden egyes alkalommal. Fasz igazodik ki rajta.
- Egyszerűen lehetetlen nőszemély vagy... ezért imádlak...
Nevetek fel halkan, és megállom éppen időben még, hogy hogy ne hajoljak felé. Minek? Hisz úgyis tudja mit gondolok, vagy ha nem, hát azúrkék szemeimből kiolvashatja. Megvan a pillanat hogy ő kezdeményezzen, ha akar... mert lassan kezdek rájönni hogy benne kell helyre rázódnia sok mindennek ahhoz, hogy minden valahogy átalakuljon és értelmet nyerjen. Mikor pedig több perc telik el mint ami talán kellene, feladom.
Nem is érdekel tovább mindez, mert csak megint az indulatok uralkodnának el rajtam,az pedig se a vállsebemnek se a mai napomnak nem tenne jót. Így hát inkább csak arra összpontosítok, ami a feladat és jelen esetben nem az Anna-probléma orvoslása.
Agyam a versrészlet elolvasása után lázas zakatolásba kezd és feltépve az ajtót már a folyosón csörtetve kapom be az egyik szem szőlőt.
Szóval nagy katyvasz mindaz, amibe Walton belerángatott... hogy miért nem lep ez meg engem?
Meg se hallom a nő színpadisas kérdését, inkább költőinek tűnik mintsem valódinak. Hisz megmondtam, választása van. Ha most akar visszakozni... hát akkor maga marad. Azonban nem kell sokat várnom ahhoz, hogy felzárkózzon rögtön mellettem.
- A vatikáni könyvtárban szerintem nincs, amiről ne találnák írott anyagot. Erről is biztos van valami, talán levelezések…
- Aha... és van belépőd a vatikáni könyvtárba? Mert oda nem olyan könnyű betörni...
Szelíden torkolom le, de inkább kíváncsi vagyok mégis milyen agyafúrt tervet gondolt ki. Nem is tagadom, felcsigáz az ötlet... mennyi értékes irat és tekercs szunnyadhat ott, amit szép summáért tovább lehet passzolni vagy épp ereklyék nyomára vezetne... csakhogy egyetlen térképért azért oda csak nem fogok besasszézni.
– Oh, várj, ha a sofőrrel megyünk… És én veled tartok… Nem lesz az gyanús nekik?
Vágok egy grimaszt a szavaira majd benyitok a folyosó túlfelén lévő nagy, fehér arany berakásos kétszárnyú ajtón. Oda se pillantok, mert tudom mit találok. Inkább Volkova arcát fürkészem. Párszor jártam már itt, nem ismeretlen a terep. Tetőtől plafonig érő könyvespolcok végtelen sora várja a széles és nagy félköríves helységet. Középen három nagy ablak, mely az utca irányába néz. A könyvek ezer éves illata belengi a teret és ad valami sajátosan egyedi atmoszférát, amit egyszerre imádok és gyűlölök is.
Sose voltam nagy könyvmoly, inkább célirányos kutató, és ez azóta se változott. Ám meg kell hagyni, az ilyen látványnak is van egyfajta speciális hatás a lélekre.
Somolyogva lépek be és megvárom míg Anna is ugyanígy tesz. Csakis akkor zárom be utánunk az ajtót. Kettesben maradok a több száz ódon kötet közt.
- Sérült vállal nem szívesen ücsörgök mugli könyvtárakban, gondoltam kezdhetnénk itt a kutatást. Mint látod akad pár kötet....
Suta mozdulatot teszek pont a fájós vállammal én marha. Igyekszem elfojtani a felszisszenésem és inkább elfordulva nekiállok a hozzám közelebbi polcsoron keresni egy világatlaszt vagy valami ahhoz hasonlatos példányt.
- Egy biztos. Így hogy Angyalvárat kilőttük fixen a listánkról kurva sok hely szóba kerülhet, ami a tőr rejtekhelyéül szolgálhat. Da Vinci rengeteget utazott, de élete java részét Milánóban töltötte a Medicik pártfogásában. Talán akad itt is valami, ami hasznos lehet. Nézz szét... és ne használj bűbájt hacsak nem bánod a külsőd szelíd átalakulását. A legtöbb könyv mágiaérzékeny... vagy a hajad rövidül meg tíz centit vagy a füled esetleg az ujjad vagy az orrod...
Pillantok Annára jelentőségteljesen majd kaján vigyorral folytatom rákacsintva.
- És lássuk be, egyedül a Sötét Nagyúrnak állt jól az orrnélküliség...

(http://[url=https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg]https://i.pinimg.com/564x/38/d6/57/38d6571c090043dd335c463a2313535d.jpg[/url])

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

- Egyszerűen lehetetlen nőszemély vagy... ezért imádlak...
Érzem, mi van a szavak mögött. Mint a gát, ami mögött súlyos víztömegek feszülnek és készülnek előre törni, és csak a vékony fal akadályozza őket. Az azúrkék áradatba bámulok, s alig egy pillanatra hagyom, hogy a szomorú tehetetlenség felvillanjon előttük saját szemem tükrén. Jobban tenné, ha nem érezne így… Ha nem éreznénk így… És a gátat megerősítjük az izgalmas, vérpezsdítő és mégis hűsítő munkával.
- Aha... és van belépőd a vatikáni könyvtárba? Mert oda nem olyan könnyű betörni...
A szemtelen stílusa először felforralja a vérem, aztán a mohóságra, ami kitűnik szavaiból, mégis inkább elmosolyodok, s egy nagy sóhajjal fújom ki iménti villanásnyi felháborodásom.
- Minek belépő, amikor a tolvajok fejedelmével dolgozom? Én azt hittem, neked minden betörés egyszerű – teszem hozzá félig felvont szemöldökkel, kirívó vigyorral. Mondjuk pont ez tetszik igazán, hogy bár rettentő büszke kétes szakmájában elért érdemeire, és van benne egy nagy adag libabőrkeltő féktelenség, mégis, nem mondanám életveszélyesen felelőtlennek. Pont tökéletes egyvelege ezeknek a jellemvonásoknak, és mondhatni ez a tökéletes recept a professzionális betörésekhez – már persze az Angyalvárban történteket nem számítva.
A kétszárnyú ajtó előtt elhangzó kérdés a levegőben függve marad, s válasz szavakban nem érkezik rá. Nekem azonban, aki egész gyermek és fiatalkoromat könyvek között töltöttem, sokkal többet is mond a feltáruló látvány. Megrendüléssel vegyes rajongással kapok finoman a mellkasomhoz fél kezemmel, és padlótól a plafonig lassan mérem végig a bámulatos magánkönyvtárat, amelybe van szerencsém betekintést nyerni. A napfény szelíden csillan meg az aranyozott gerinceken, a puha, tökéletesen ápolt bőr és bíbor bársony kötéseken, tiszteletet parancsolón megszürkült és megsárgult, éltes tekercseket átkötő selyemszalagokon.
Nagyot sóhajtok, beszívva azt az egyedi, utánozhatatlan aromát, amit csak ez a majdnem végtelen tudás és az ezt rejtő nyomdatermékek jelentik, aztán a másik felé pillantok egy utolsót, mielőtt határozott lépésekkel elillannék mellőle.
- Tele vagy meglepetésekkel – mondom, és előresietek a polcokhoz.
- Sérült vállal nem szívesen ücsörgök mugli könyvtárakban, gondoltam kezdhetnénk itt a kutatást. Mint látod akad pár kötet....
- Egy néhány… - biccentek gúnyos-helyeslőn, és mély tisztelettel simítok végig ujjaim hegyével a legközelebbi könyvek gerincén. Úgy érzem magam, mint vadászat közben, a nyomdatermékek gerince, akár ha fák mívesen megmunkált, bőrveretes vagy keményített vászon törzse volna, s köztük rejtőzik a tudás, a préda… Gyűlölöm a farkast, ami bennem él, gyűlölöm a megannyi változást, amellyel felkavarta, tönkretette és fájdalmas szabályok közé kényszerítette az életemet, de ez az egy közös pontunk. A hajtóvadászat, a keresés, a kihegyezett érzékek, amikor minden idegszál egyetlen dolog után kutat megfeszítve… Ezért az egyért egyöntetűen rajongunk.
A könyvek csendjébe halk fájdalomnesz szűrődik, én pedig feleszmélve pillantok Christopher felé.
- Hagyd csak, majd én – perdülök vissza felé, és ott kezdek keresgélni, ahol ő is. Lehorgonyoz a jelenléte, és ez több is, mint jó, mert két perc múlva elfelejteném, mit is keresünk, elvesznék az orvosi könyvekben, vagy a világról szólók között. Több életet is le lehetne élni ezekkel az írott csodákkal eltöltve… De inkább maradok Cartwright mellett. A jelenléte, ravaszkodva óva intő beszéde visszaterel ahhoz, amiért jöttünk.
- Egy biztos. Így hogy Angyalvárat kilőttük fixen a listánkról kurva sok hely szóba kerülhet, ami a tőr rejtekhelyéül szolgálhat. Da Vinci rengeteget utazott, de élete java részét Milánóban töltötte a Medicik pártfogásában. Talán akad itt is valami, ami hasznos lehet. Nézz szét... és ne használj bűbájt hacsak nem bánod a külsőd szelíd átalakulását. A legtöbb könyv mágiaérzékeny... vagy a hajad rövidül meg tíz centit vagy a füled esetleg az ujjad vagy az orrod...
- Férfiként gondolom különösen kockázatosnak tűnik ez a rövidítés, nem igaz? – vigyorgok rá egy csepp huncutsággal, aztán megrántom a vállam. – A hajamat nem bánnám, de a többi miatt inkább eltekintek a varázslattól – bólintok aztán belenyugodva.
- És lássuk be, egyedül a Sötét Nagyúrnak állt jól az orrnélküliség...
- Az elmondások alapján attól tartok, neki sem – teszem hozzá fintorogva. - Sötét Nagyúr… - dünnyögöm, de tekintetem közben a könyveken futtatom át. A polcról hamarosan lekerül néhány kartográfiai nyomdatermék, egy történelmi és művészeti atlasz, DaVinci életrajz, valamint egy olasz tengerpartok látványosságairól szóló útikönyv is.
- Mennyi név takarta ugyanazt a személyt, akit épp embernek semmiképp sem neveznék. Miért pont így nevezed? – kérdezem mintegy mellesleg, s közben az ablak alatti asztalra helyezem az első körben összegyűjtött jókora stócot, egyenesen az ott helyet kapó megsárgult földgömb diófa állványának tövébe. Szemet gyönyörködtető látványnak érzem, ahogy a kötetekről a por csillogó felhőként lebben a kintről beszüremlő fényben, majd lassan újra elül a fel-felnyíló, szövegekkel és képekkel telezsúfolt papíroldalakon.
Az életrajzi könyvben kezdem a kutatást, hátha szót ejt arról, hogy mikor készült a tőr, és esetleg hol. - Azokat a helyeket, ahol a művész azelőtt járt, hogy elkészítette a Pugnale del dolore-t, ki is zárhatjuk a szóba jövő rejtekhelyek közül – mondom, és végigpergetem a lapokat. A tekintetem megakad egy hasonló pengén, de nem teljesen az, amit a korábbi képen láttam. Azért átfutom a mellékelt sorokat.

..a trágár szavak esélyesek...

- Minek belépő, amikor a tolvajok fejedelmével dolgozom? Én azt hittem, neked minden betörés egyszerű
Képtelen vagyok nem hangosan felnevetni a kijelentésen. Esküszöm így még jól is hangzik az ő szájából a titulus... de persze, abszurd. Kellően abszurd. Bár tény, hogy én vezetem a londoni tolvajbagázst, azért nem vagyok holmi fejedelem vagy uraság... inkább csak sajátosan szabad elvű rablópandúr.
- Soha... egyetlen betörés sem egyszerű...!
Sokan összekeverik, sokan összetévesztik a rutint vagy a sokéves tapasztalatból munkálkodó szakértelmet a könnyű úttal. Pedig minden betörés gondos és alapos kidolgozást igényel. Még egy egyszerű zsebmetszés is teljes körű figyelemmel kell hogy lebonyolódjon, mert elég egy rossz mozdulat és megszívja a varázsló...
Ezt azonban inkább nem kötöm Anna orrára... Inkább elégedetten figyelem a reakcióját, amivel a könyvtár felbukkanását illeti. Vigyorom nem lankad, sőt inkább kiszélesedik a bókra.
Igen, imádom lenyűgözni az embereket és őt itt és most nem volt épp nagy kunszt... voltaképp lehet ő maga is felfedezte volna ha kicsit alaposabban körbenéz a házban.
Elhessegetem a negatív gondolatot, hogy ez az érdem valójában nem is nekem, hanem pont hogy Walton-nak szól, tekintve, hogy övé a kúria és inkább Anna után megyek.
A könyvek közt aztán fél perc alatt elvesztem őt, ami nem is nagy csoda. Mindössze egyedül akkor pilant rám a szépséges kék tekintet a könyvgerincek kopott tengeréből, mikor sután rossz karral akarok az egyikért nyúlni.
- Hagyd csak, majd én
Nem vitatkozom vele, csak hagyom hogy mellém lépjen. Ellenben nem könnyítem meg a dolgát...szándékosan. Direkt nem mozdulok arrébb csak épphogy egy leheletnyit és figyelem, ahogy a kötetért nyúl. Nincs túl magasan, nekem kényelmesen elérhető távolságban fent, de neki azért picit talán magas... érzem még így is hogy csak a közelébe maradok amint a teste, az izmai megfeszülnek. Ez részben a nyújtózkodás oka is de van egy szelíd sejtésem hogy a közelségem sincs rá teljesen közömbös hatással. Ez pedig jóleső élvezettel és energiával tölt el. A pillanat nem tart sokáig és Anna a karjai közé gyűjt még jó pár egyéb könyvet, de nem nézem egész pontosan miket. Egyszerűen csak a polcsornak dőlök és figyelem őt mennyire otthonosan is mozog és mennyire lenyűgözően szép így.
- Férfiként gondolom különösen kockázatosnak tűnik ez a rövidítés, nem igaz?
Vigyorogva bólintok igenlően a szemtelen kérdésére. Hát nem örülök ha bármelyik porcikám is akár egy centivel rövidebb lenne az egyik galád kötetnek köszönhetően..
- Sötét Nagyúr… Mennyi név takarta ugyanazt a személyt, akit épp embernek semmiképp sem neveznék. Miért pont így nevezed?
Vállat vonva lököm el magam a pozíciómból ahogy Volkova elindul lepakolni szerzeményeit. Unottan én is lekapok egyet a sorokból, de meg se nézem valójában mi is az.
- Mennyivel jobb Tudodkizni? Vagy az Ő Akit Nem Nevezünk Nevénezni? Ostobaság... Minden idők egyik legnagyobb sötét mágusa... megilleti hát ez a név. Igaz, csak a hívei hívták így... de ha érdekel nincs rajtam a Sötét Jegy, soha nem is volt.
Mondom méltóságteljesen komolyan meg kicsit talán dacosan is és ledobom a könyvem az asztallapra. Már készülnék feltűrni a bal alkaromon az ingujjat ha igényli, hogy megbizonyosodjon, valóban nincs ott a heg, ami a Voldemort bukása utáni tetoválás után maradt...
- Meglehet hogy nem vagyok szent de sose volt mániám a vértisztaság és a terror. Viszont nem tagadom, kapóra jött, mert akkor tudtam igazán kiépíteni a hálózatot.
Nehéz évek voltak, vészterhesek és veszélyesek. Senki nem hihette magát biztonságban, és ezek a hamis illúziók ezrek életébe kerültek. Noha többször is próbáltak beszervezni sose sikerült nekik. Elég volt alkalmanként Dolohovnak csempészárut szállítani ahhoz, hogy eloszlassam hovatartozási kérdéseiket de arra már jelentéktelennek tartottak, hogy bevegyenek a brancsba. Én meg...értelemszerűen.. nem kapartam a téma után. Francnak volt kedve crucióktól szenvedni igazságtalanul...
Inkább csak bosszúsan felcsapom a könyvet, aztán lendülettel vissza is zárom mert a Setét trollok világa nem hiszem hogy hasznos lenne a tőr felkutatásának bármelyik szegmensében...

(https://i.pinimg.com/564x/f7/70/4e/f7704e0755bcad2a4e9f308a8c74c31a.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

Nem mondanám, hogy segít a munkában a közelsége, de ellenemre sincs. Kéne, de nincs, úgyhogy egyszerűen csak rámosolygok, szomorúan és bocsánatkérőn, aztán teszem a dolgomat komótosan, igyekezvén újra meg újra belemerülni a megsárgult papírok hullámaiba és a fekete betűk sodrásaiba. Hiába, érzem a jelenlétét egészen közel, szinte az aurámban– már ha hinnék az efféle megkérdőjelezhetően tudományos, okkult dolgokban, de természetesen nem hiszek. Van a mágiának az a jól megfogható, bizonyítható oldala, meg van ez a horoszkópokkal, találgatásokkal és mugliknak való hamis hókuszpókuszokkal teli fele… És igen, a szerelmet is erre az oldalra teszem. Furcsa, megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan és szemfényvesztés. Nekem nem való, nincs helye itt, a hasznos dolgok között. De vajon így működik ez?
Magamhoz szorítom a könyveket, és egy biccentéssel hívom Cartwrightot magam után, az asztalhoz. Így kiszakadok vonzköréből is, hidegebb fejjel temetkezem a munkába.
- Mennyivel jobb Tudodkizni? Vagy az Ő Akit Nem Nevezünk Nevénezni? Ostobaság... Minden idők egyik legnagyobb sötét mágusa... megilleti hát ez a név. Igaz, csak a hívei hívták így... de ha érdekel nincs rajtam a Sötét Jegy, soha nem is volt.
- Tudom, hogy csak a hívei hívták így – bólintok finoman, s közben átfordítom az aktuálisan előttem lévő könyv egy lapját. – Nem véletlenül kérdeztem, ami azt illeti, épp ez érdekelt – teszem hozzá, és felnézek az arcába. Nincs a tekintetemben semmiféle kellemetlen üzenet, nem ítélném el (már így is tudok róla meg az előéletéről egy s mást ahhoz, hogy ne lepődjek meg különösebben, ha kiderülne még valami), de azért jó tudni. Hiszek a szavainak, és ahelyett, hogy pillantásom a felkínálkozó csuklóra siklana, inkább az asztalra hajított könyvet veszem szemügyre. Setét trollok világa? Vigyorogva vonom fel a szemöldökömet, mert nem igazán értem, mit is akar épp ezzel a könyvvel. A borítón a komikus, torz szörnyszülött képe, amint egy késsel fenyeget valami szakállas fickót, megnehezíti az általános érvényű intelem betartását, miszerint ne a borítóról ítéld a könyvet.
- Meglehet hogy nem vagyok szent de sose volt mániám a vértisztaság és a terror. Viszont nem tagadom, kapóra jött, mert akkor tudtam igazán kiépíteni a hálózatot.
- Nem vagy? Nahát – mosolygok az orrom alatt, aztán újból rápillantok a könyvek közül. Ne a borító alapján ítélj, ugye… A kék szemek csillogása mégis mást mond, mint a szavak. A nehézség, a küzdés más fényt ad az emberek tekintetének, legyen bár az arc bármilyen fiatalos, bármilyen csibészesen elégedett vagy büszke. Elmélyedek benne kissé, aztán figyelmem magára vonja a kinyitott, majd ismét összezárt könyv a trollal a borítón.
Cartwright fintorog, gondolom rájött, mit tart a kezében. De rájött-e igazán?
- Te… Mi az a borítón, a troll kezében? – mutatok az említett helyre döbbenten. A penge, amit az irtózatos lény tart, jobban megnézve egészen sok hasonlóságot mutat azzal, amit mi keresünk. Az előttem lévő könyvben lévő képet sietve az illusztráció mellé tolom, hogy így, egymás mellett tanulmányozzam őket.
- Mi a… Ez csak véletlen? Szerinted? – nézek rá a másikra kérdőn.

..a trágár szavak esélyesek...

Igazából hasztalan mozdulatsor, ahogy elbabrálok az ing gombjával és feltűröm azt egész a könyökömig. De szükségesnek érzem hitelt adni a szavaimnak, mintha csak Anna maga lenne a Winzengamot, aki előtt felelnem kellene el se követett vagy épp viselt bűneimért. Csakhogy a lány arra se veszi a fáradtságot, hogy rápillantson a sima karívre. Na szép...
Magamban némán dohogva követem el ugyanazt a mozdulatsort csak most a másik gombbal és inganyaggal. Nyárias meleg idő lévén amúgy is kényelmesebb így. És addig se figyelek rá.
- Nem vagy? Nahát...
Bár arcán talán leginkább játékosnak szánt mosoly ül, inkább érzem szavait cinikusnak, pimasznak és rátartinak. Na igen.. könnyű a másikat megvetni és semmibe nézni pláne akkor, ha nem jártunk a cipőjében. Nem fogtuk a pálcáját.. és nem hoztuk meg helyette azokat a kényszeresen kurva nehéz döntéseket, amiket neki kellett...
Ítélkezni mindenki tud, és én magam is sokszor esem ebbe a hibába. Mégis rettentően zavar hogy ő nem érti ezt meg igazán. A morgásom mindössze az a gondolatsor csitítja, hogy Volkova mindössze csak hallomásból ismerheti a történteket. Nem élte meg Voldemort fénykorát, a rettegést, a terrort... azt, mikor az emberek inkább sorba exmemoriamozták a szeretteiket, csak hogy ne őket használják ellene vagy a szart se érő információkért. Volt hogy a halálfalók mindössze szórakozásból öltek.. pusztán mert megtehették...
Ez lett a vége...
A medál fájdalmasa perzsel meg engem, Sophie mély bánatát szimbolizálva. Valahol tudom, vagy talán csak hinni akarom hogy utólag már ő maga is megbánta hogy hitt Hayes-nek, hogy bedőlt neki és ezért vagyok biztos, ezért hiszem hogy ha lett volna esély, ha újra kezdhetné akkor mellém állna, engem választana...
- Te… Mi az a borítón, a troll kezében?
- He?
Csúszik ki a számon a kérdés miközben ujjaim a könyv tetejéről a gerincre futnak. Pillantásom addigi merengésemből most a kötetre vetülnek és próbálom befókuszálni mire is kérdezett rá a másik, ez azonban az emlékek miatt nehezen megy még s mire sikerülne, már Anna ki is csempészi egy könnyeden határozott mozdulattal ujjaim béklyója közül az írást...
Felállok hát és jobb híján mögé lépek. Fél kezemet az asztal lapjára teszem, a másikat a nő székének karfájára és így támaszkodva dőlök kissé előre hogy a válla felett lássam mit is talált.
- Mi a… Ez csak véletlen? Szerinted?
- Nemtom...
Motyogom az orrom alatt nehezen, mert még frissen munkálkodik bennem a régmúlt letűnt korszaka és a jelen Anna illata. Kell egy perc hogy teljesen a könyvekre összpontosítsak és a borítón lévő troll kezében lévő groteszk karikaturista ábrázolást figyeljem, a pengét, amivel épp elmetszeni kívánja a varázsló torkát.
- Kizárt dolog hogy ez az legyen... troll kezébe nem kerülhet mágikus tárgy... használni se tudná... de...
Elbizonytalanodom. A nőre pillantok és a szám kiszárad. Lehet csak valami rejtjeles utalás lenne? Lehet ekkora véletlen? Hisz csak random kaptam le a kötetet a polcról.
- Hol élnek Olaszországban trollok? Biztos nem a tengerparton...
Közelebb hajolok Annához de mindössze csak azért, hogy elvegyem előle az egyik térképet és szétterítsem. Ám ez a két tizedmásodperc is elég lenne ahhoz, hogy ha megfordul akkor túlontúl közel kerüljön hozzám pont úgy, mint a legelső találkozásunk alkalmával.

(https://i.pinimg.com/564x/1b/b7/24/1bb724e50e60fc48f0947f2526a3a185.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

Az életem fájdalmasan nagy részét töltöttem könyvek között. Ez nem panasz, hiszen szerettem ezt az életmódot, szerettem tanulni, új tudást szerezni, összefüggéseket kötni a meglévők között, és kipróbálni a gyakorlatban mindazt, amit megismertem… De én is tudom, hogy magányos út volt ez, és ha tudom, hogy a hátralévő időmben önnön akaratomon kívül úgyis magányra leszek kárhoztatva… Nos, akkor valószínűleg nem úgy alakítottam volna a dolgokat, ahogy.
- He?
Olyan bizonytalanul néz körbe, hogy megmosolygom, talán most veszi csak észre, hol van. Nem vidám mosoly ez, mert nem akarok tapintatlan lenni, azt látom, hogy valami kevésbé kellemes térítette el a figyelmét. Az arcán még ott a háború emlékének sötét árnyéka, én pedig nagy sóhajjal meg sem próbálom átérezni, milyen is lehetett benne élni abban a borzalomban, amelyről még az én hazámban is fejcsóválva, halkan beszélgettek. Ha nem állítják meg Voldemortot, mára talán az egész világot behálózta volna, s lassanként a Föld teljes mágustársadalmát felforgatta volna. Időről időre mindig akadni fog egy nagyravágyó zsarnok, akinek elég ereje van ehhez…. Vajon Anton Zharkov, a Samogon feje és a Falka közvetett ura képes volna ilyesmire? Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a sötét és minden bizonnyal túlzó gondolatot, hogy visszatérjek a jelenbe és a valóságba, Christopher hangja és közelsége által vezetetten.
- Kizárt dolog hogy ez az legyen... troll kezébe nem kerülhet mágikus tárgy... használni se tudná... de... Hol élnek Olaszországban trollok? Biztos nem a tengerparton...
Úgy borul rám, hogy jobbhíján meg se tudok mozdulni anélkül, hogy ne kerüljek zavarba ejtően közel hozzá.
- A hegyi és az erdei troll valóban gyakoribb, de van egy ritkább, folyami változata is – darálom halkan, de nem is szükséges hangoskodnom, ilyen távolságból így is hallja nyilván. Mikor a térkép kiterül előttem, nem tudom megállni, hogy ne pillantsak fel rá, hiszen úgy vesz körbe, mint egy nagy, erős és védelmező sátor. Nagyon közelről fúrom kérdő tekintetem az ő kék íriszeibe, aztán visszafordulok az asztal felé.
- És ez minden bizonnyal a folyami, jól felismerhető a vörhenyes színről és két kurta szarváról. Hidak alatt szeretnek lesben állni – teszem hozzá mintegy mellesleg, aztán tovább tanulmányozom az összképet, keresve azt, ami mellett vagy elsiklunk, vagy nincs is ott.
- Persze, ez attól még lehet csak valami bugyuta könyvecske, aminek semmi köze semmihez, de... Nézzük meg ebben, járt-e a mester… Igen, itt, nézd! – mutatok az életrajzi könyv térképére, amelyen útvonalak, fontos pontok vannak feltüntetve. – Folyó, ami a tengerbe torkollik. Toscanaban, Grossetto közelében. Van ott egy híd, ami átível a folyón… Tessék, ez ugyanaz, mint itt! – mutatok a képekre a trollos, idétlen könyvben, és mellette az útikönyvben is. Míves, szobrokkal díszített híd ível át a folyó deltája felett, mögötte a tenger végtelenje terül el. Csak az egyik képen egy horda ostoba képű troll vihorászik a boltíves hídláb alatt. – Nem lehet véletlen, hogy a Fájdalom hídjának nevezik – bökök most a térképre, amit a fölém magasodó az imént kiterített.
- Hogy is volt a versben? "Megtörik hűsvíz tükrén a folyónak…" Tessék – dőlök hátra elégedettségemben, elegánsan a papírhalmok felé intve. El is felejtettem, hogy olyan közel áll mögöttem, hogy ezzel a mozdulattal finoman hozzásimulok. Újabb sóhaj, lesütöm a szememet, aztán egy félfordulattal úgy nézek rá, hogy az még biztonságos távolságból történjen.
- "Ott leled kincsed mit kutatsz kitartólag..." Nos? Pakoltál be úszósortot? – vigyorgok rá szélesen.

..a trágár szavak esélyesek...

- A hegyi és az erdei troll valóban gyakoribb, de van egy ritkább, folyami változata is
Nem is titkolom meglepettségem. Kurvára nem vagyok troll-szakértő, valójában meglehetősen szartam mindig is a különböző varázslények tulajdonságaira. Persze van, amelyikkel tisztában vagyok, példának okáért egy bólintért simán ki lehetne képezni kisebb betörésekhez vagy apróbb tárgyak elcsenéséhez. De a sok munka és velük való vesződség nem feltétlen éri meg mindezt. A troll azonban teljesen más dolog. Buta, ostoba behemótként minden épeszű varázsló elkerüli őket és csak a legcsököttebben kutatnak ezek után. Így talán nem csoda hogy közel sem vagyok tisztában melyik fajtája hol él, mit eszik vagy épp milyen a kinézete.
- És ez minden bizonnyal a folyami, jól felismerhető a vörhenyes színről és két kurta szarváról. Hidak alatt szeretnek lesben állni
- Micsoda trollszakértő itt valaki...
Morgom az orrom alatt a félig sértést félig bókot. Vegye annak, aminek akarja. Közben persze érzem magamon a jelentőségteljes pillantását, hogy engem mustrál, de szándékosan nem fordulok felé. Ha megtenném valószínű zavarba hoznám, és nem teljesen célom ez... egyelőre még...
- Persze, ez attól még lehet csak valami bugyuta könyvecske, aminek semmi köze semmihez, de... Nézzük meg ebben, járt-e a mester…
Hümmögve pislogok a térképen keresve az opciókat, ami szóba jöhetnek élőhely és da Vinci életút közötti kapocsként. Érzem, hogy talán többet kellett volna foglalkoznom a vén zsenivel, hasonlóan Walton szenvedélyéhez, nekem sem ártott volna jobban beleásnom magam az életét teletűzdelő néhol ellentmondásos misztikumba. Csakhogy én a kész tények embere vagyok az a legnagyobb baj. Nem, nem vetem el a fantáziát és a találgatást, sokszor a megérzéseim vittek előbbre, de vannak határok...
- Igen, itt, nézd!
Ahogy Anna felkiált pillantásom a térképről a keze ügyében lévő könyvre siklik. Érzem hogy valóban igaza van, hirtelen elönt valami bizsergés, ami a nem várt siker és a felismerés közötti szelíd határ érzelmi megnyilvánulása.
– Folyó, ami a tengerbe torkollik. Toscanaban, Grossetto közelében. Van ott egy híd, ami átível a folyón… Tessék, ez ugyanaz, mint itt!
Tekintetem átsiklik az útikönyv lapjairól és a helyszínleírásról a térképre és ujjamat végigvezetve Toscana tájain meg is találom a keresett folyót és a városkát is.
- Hm....
– Nem lehet véletlen, hogy a Fájdalom hídjának nevezik... Hogy is volt a versben? "Megtörik hűsvíz tükrén a folyónak…" Tessék...
Mutatóujjam hegye épphogy hozzáérnek a lányéhoz és érzem, ahogy a medál újra megmoccan a nyakamban. Csakhogy nem tulajdonítok immár neki jelentőséget. Kizárom Sophie-t, akkor különösen ha munka van. A kutatómunkában mindig csak hátráltató tényező aggódó hangja a fejemben.
Ahogy Volkova hátradől elégedetten sóhajtva megérzem újra a közelségét és ez visszaránt a jelenbe. Oda, hozzá, ahol félig felém fordulva rám pillant.
Most már nem állom meg hogy ne pillantsak rá, pláne mert tudom, hogy az ő valós érdeme hogy elvileg nyomra bukkantunk. És talán... talán jó nyomra. Ujjaim pedig a szék karfájáról Anna hátára siklanak, mintha csak megtartásra szorulna vagy támogatásra.
- "Ott leled kincsed mit kutatsz kitartólag..." Nos? Pakoltál be úszósortot?
A szemtelen vigyor, ami kiül arcára engem is valahol jó kedvre derít, pedig valójában rohadt kockázatos kis kaland fog kikerekedni ebből is. Hisz elég csak a tegnapi Angyalváras eseményekre gondolni...
- Őszintén szólva eszembe sem jutott...
Nem épp nyaralós készletet hoztam magammal erre a random útra... ahogyan ő sem.
- De ezzel azt hiszem nem vagyok teljesen egyedül...
Most rajtam a sor a széles vigyorra. Nem hajolok közelebb, de mégis ezzel a gesztussal tudom hogy olyan, mintha megtettem volna.
- "Angyalvárosból már elköltöztek rég az angyalok, Fohászuk ég a várban,
A többiek pedig a távolban nem hallják, már a dallamot a dűnék visszhangjában..." Valóban van ráció, hogy erre utal a szöveg. Meg arra, hogy Róma, az angyalváros, rossz nyom... meg is böjtöltem érte... – utalok a fájós vállamra. - de... biztos vagy ebben?
Vakon bökök a trollos könyvre. Hiszek neki, ha helyesel. Hiszek neki, ha valóban meggyőz a jelenlegitől is jobban. Nem kellene hozzá sok...pláne így, a kék szemeinek meggyőző mélységébe süllyedve.
- Mert akkor... újabb utazás vár ránk...

(https://i.pinimg.com/564x/f7/70/4e/f7704e0755bcad2a4e9f308a8c74c31a.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

- Micsoda trollszakértő itt valaki...
- Többször akadok össze velük, mint gondolnád – jegyeztem meg sejtelmesen. Értheti visszavágásnak is, de valójában igazat is mondtam, mert bár a trollok nem a legkedveltebb varázslények közé tartoznak, mivel néha kiképzik őket őrző-védő szolgálatra, előfordul az is, hogy megsérülnek. A gondozói tanulmányokban emiatt, meg a néha előforduló mugli-támadások miatt is szerepeltek.
De a trollok ennek az egész kirakónak csak egy aprócska részletei. Az egyik információmorzsa a könyvben, másik a térképen, és megint újabb ki tudja hol rejtőzik el? Elmélyedek a porillatú papírok között, ahol semmi más nincs, csak a megoldandó feladat, én, és Cartwright.
- Őszintén szólva eszembe sem jutott... De ezzel azt hiszem nem vagyok teljesen egyedül – vigyorog vissza rám, én pedig kelletlen mosollyal bólintok felé, jelezvén, hogy igaza van.
- De a kapcsolataidnak hála talán már most fekszik számunkra egy csomag, az ajtó előtt – találgatok színpadiasan, de valódi hálával az arcomon. Különös érzés, hogy ennyire könnyű minden hétköznapi problémára megoldást találnunk, közben pedig milyen nem hétköznapival küzdünk… Ami azt illeti, egészen frissítő ez a helyzet. Bár mindig is viszonylagos jólétben éltem, ez a helyzet egy újfajta életmódot villant fel előttem, és hazudnék, ha azt mondanám, nem pezsdít fel jobban a mindennapi, unalmas és kutatással teli életemnél. Túl azon, hogy a Falka állandó zaklatásai és az AVS-sel járó feladatok mellett az unalmas szó használata azért elég nagyvonalú dolog, hiszen ez az egész is az utóbbinak indult…
- "Angyalvárosból már elköltöztek rég az angyalok, Fohászuk ég a várban, A többiek pedig a távolban nem hallják, már a dallamot a dűnék visszhangjában..." Valóban van ráció, hogy erre utal a szöveg. Meg arra, hogy Róma, az angyalváros, rossz nyom... meg is böjtöltem érte...
Pillantásom Christopher vállára siklik, mintha a csúnya sebet venném szemeim kereszttüzébe. Persze nincs röntgen-látásom (és csont szerencsére amúgy sem törött), de azért felszakad belőlem egy sóhaj.
- De... biztos vagy ebben? - Mert akkor... újabb utazás vár ránk... – Amint odabök a könyvek felé, és ezzel még közelebb kerül hozzám, még inkább körbevesz, akaratom ellenére is megdobban a szívem. Más régen eltántorodott volna egy ilyen találat miatt a küldetéstől, ő meg úgy megy tovább, mintha majdnem semmi sem történt volna. Nem is sokkal zsémbesebb a szokottnál… Erre a gondolatra eluralkodik rajtam újra a mosoly.
- Nem, egy kicsit sem vagyok biztos. De attól még megnézzük, nem? Jobb sejtéssel ugyanis nem rendelkezünk. Ezeknek a szobroknak különben sincs a kezében fegyver. És ha mégis... Majd elkerüljük – teszem hozzá, és kicsit félrebillentem a fejem. A hidat ábrázoló kép felé biccentek, a míves boltívek felett várakozó emberalakokra célozva. Jobban megnézve talán mesterségeket ábrázolnak, halászhálót, messzelátót tartanak a kezükben, az egyiknek a vállán pedig mintha papagáj ülne, bár a képen az már alig kivehető a távolság és a képminőség miatt.
- Ha nem akarsz most rögtön indulni, várhatunk is – ajánlom aztán, mert azon nem csodálkoznék, ha a válla miatt a másikat nem hajtanák előre a trollok olyan lendületesen. – Pihenhetünk még... Tanulmányozhatjuk még a könyveket… És térképeket... Képeket... – ajánlom egyre halkabb szavakkal, kérdőn pillantva fel rá, és ez nagy hiba, mert az én kezdeti elszántságom is elpárolog, amint újra összefonódnak közeli szempárjaink. Ahogy elmerülök a kék íriszek tükrében, hirtelen rájövök, hogy jó is nekem így, sodródva az azúr árral, és kiadva az irányítást, a döntés valaki másnak. Valakinek, aki a sérülése ellenére is erős, és kitartó maradt, és valamilyen megmagyarázhatatlan módon rábír, hogy ellenérzések nélkül bízzam rá magam. Hirtelen nem tűnik az utazás olyan sürgősnek – de gyorsan lesütöm a szemem a térképek felé, hogy a mondottakra és a feladatra tudjak figyelni. Miért is olyan nehéz ez?

..a trágár szavak esélyesek...

Nem vitatom, de még csak meg sem kérdőjelezem a nő szavait. Biztos akadt már dolga ilyen lényekkel, ami jelen állás szerint nem egy hátrány. Hisz nekem meg még sose. Még egy jó ok arra, hogy magammal vigyem, bár... hogy őszinte legyek a kétség ott motoszkál bennem. Hasznos ő, nincs ezzel baj, de ugyanolyan veszélynek teszem ki indokolatlanul mint saját magam. Nekem van okom rá hogy Walton kegyeit keressem, neki kurvára nincs...
- De a kapcsolataidnak hála talán már most fekszik számunkra egy csomag, az ajtó előtt
Cinikus szájrándulásom jelzi, hogy ez azért nem teljesen így van. Jó lenne, szó se róla, de akkor ez azt jelentené hogy legillimenciával megáldott emberekkel dolgozom... az meg kurvára nem lenne kifizetődő. Jelen pillanatban azonban meghagyom őt ebben a hitben, mert... miért is ne? Inkább rákérdezek az információ bizonyosságában.
Fontos hogy ő maga kétségek nélkül elhiggye, ami sejteni vél, különben máris borítékolható a kudarc. Valahol itt a magabiztosság nemhogy az ötven, de akár a hetven százalékát is adhatja a dolgoknak. Mint anno Sophieval az Árnyékszilánk utáni megszállott vágyunk... mennyi üres óra, mennyi unalmas kutatómunka... és csak én láthattam teljes valójában.
- Nem, egy kicsit sem vagyok biztos. De attól még megnézzük, nem? Jobb sejtéssel ugyanis nem rendelkezünk. Ezeknek a szobroknak különben sincs a kezében fegyver. És ha mégis... Majd elkerüljük. Ha nem akarsz most rögtön indulni, várhatunk is.... Pihenhetünk még... Tanulmányozhatjuk még a könyveket… És térképeket... Képeket..
Csak nézem és szó nélkül hallgatom. Élvezem, hogy egyre bizonytalanabbá válik mit is tegyünk és tudom, hogy mindez csakis a jelenlétemnek és kifejezetetten a közelségemnek szól. Igazán jól tudja leplezni a zavarát, meglepően profi ebben, de ahogy pillantása már elsiklik az asztal irányába tudom jól, hogy hazudik. Leginkább önmagának.
Az okát evidensen nem sejtem, de ha már van lehetőség a szórakozásra, még ha az a másik bosszantása is, megragadom. Ebben a kötözött sebem, a vele való fájdalom vagy az egyéb aggodalomra utaló tényező sem tud meggátolni.
Elemelem a kezem a könyvről és Anna arcából simítok ki egy hajtincset miközben a másik tenyerem könnyeden előre csusszan és a karja alatt a törzsén pihen meg a dereka felett. Még épp elkerülve minden udvariatlanságot átszelő határt. Ezt azonban cinkos kis vigyorom nem erősíti meg, pláne mikor felé hajolok és a fülébe suttogom mindazt, amit tervezni készülök.
- Te csak tanulmányozd őket, elég holnap indulnunk. Nekem még el kell intéznem a csomagokat, a repjegyeket és persze... a bikinid. Megadod a méreiteid vagy saccoljak én?
Szemtelenül húzódom el tőle eldönte egy kissé a fejem és áthatóan pislogok rá majd le, mintha csak egy ritka műalkotást szemrevételeznék, ami egész pontosan a dekoltázsa. Megérdemelném ha pofon vágna, de tudom, ennek kicsi az esélye. Hisz szinte érzem, ahogy szíve szerint belesimulna a karomba, csak hát a büszkesége gondolom erősebb ettől jóval. A sok közös ponton túl pedig tehát itt egy újabb... amit megtörök annyival, hogy elhúzódom, de azért előtte a mutatóujjammal szelíden végigsimítok a blúz anyagán kitapintva a fehérnemű legalsó szélét.
Kivárom a feleletét és csak azután indulok el. Abban pedig biztos vagyok hogy a sok parancsolgatás közepedte Walton irodájának piakészletéből biztosan egyet de lehet többet is magamévá teszek, részben az Anna miatti frusztrációm levezetése végett, részben pedig mert újfent nekiáll hasogatni a vállsebem. Azt pedig nem akarom újabb álomtalan alvással kiszenvedni. Annál is inkább, mert a medál forrósága is egyre elviselhetetlenebb. Ha így haladok, lyukat éget a mellkasomba. Mintha csak az lenne a legfőbb célja hogy megtegye ezt s ilyen formán jusson el egészen a szívemhez...

(https://i.pinimg.com/564x/f7/70/4e/f7704e0755bcad2a4e9f308a8c74c31a.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

Túl közel a tűzhöz… Ez jut eszembe. Szinte érzem a lángokat, látom a fényüket a másik szemének tükrén izzani. Nem volna szabad. Miatta nem; hisz micsoda szörnyeteg volnék, ha kockáztatnám az életét és az egészségét az önző vágy miatt?
Bennakad az utolsó lélegzetvételem, mert mélyen belül olyan vihar támad, s olyan tétovaság taglóz le, hogy mozdulni sem tudok, még ennyire sem. Talán a szívem is kihagy egy ütemet, megfagy egy pillanatra az idő, megakadnak az életfunkciók, én pedig mintha egy örökkévalóságig viaskodnék magammal, a józan eszemmel azon, hogy mit tegyek most. És az utóbbi, mint mindig, most is győz a a pusztító forróság felett hideg logikájával és jeges, kíméletlen valóságlátásával.
Az én kék szemembe ez a fagy ül ki, de nem a bántó fajta, inkább az az elérzéketlenítő, hűsítő, mint a derékig érő hó, ami kíméletlenül álomba kényszeríti a sztyeppét, elnyugtatja a természet zsongását, s néma takarót borít a meglassuló életre. Csak nézem Christopher csábító arcát, fájdalmasan, szomorú nyugalommal, és bár fizikailag alig választ el tőle néhány centiméter, valójában mégis egyre messzebb van.
- Te csak tanulmányozd őket, elég holnap indulnunk. Nekem még el kell intéznem a csomagokat, a repjegyeket és persze... a bikinid. Megadod a méreteid vagy saccoljak én?
Megborzongok a nyakamat simogató éhes szavaktól, az illatától, attól, ahogy körbesz az érintése és az a semmihez sem fogható, csibészes és akaratos vigyora. Amikor elhúzódik, az olyan hirtelen ér, és olyan gyorsan zúdítja rám a rengeteg érzést, feszültséget és felháborodást, hogy észre se veszem, mikor pattanok fel én is úgy, hogy enyhén felfelé farkasszemet nézhessek vele. Nem sok helyem van, ha nagyobb levegőt vennék, ha lendületesebben fújtatnék a szemtelensége miatt, rögvest hozzáérnék. Így épp egy hajszál választ el ettől, de rendezem a vonásaimat, nem tátogok, nem képelem fel a nyilvánvaló pimaszság okán, amint végigmér, és ahogy sunyi mozdulattal kitapogatja a ruha alatt rejlő íveket és anyagokat. Nem, pedig megérdemelné.
Ahelyett türelmes, kissé éles tekintettel várom, hogy figyelme visszakalandozzon az arcomra és arra, amit mondanék.
- Helyes, jobb is lesz, ha elintézed a csomagod – kezdem egy mindent elmondó, lefelé irányuló pillantással. Ha ő szemtelenkedhet, akkor én is, és kettőnk közül nem én vagyok az, akinek le kell hűtenie magát. Én pusztán küzdök a lángok ellen... Egész más… – Én pedig addig tovább kutakodok, békében – nyomom meg az utolsó szót. Igen, talán ez a titok. A magány előnye az, ami a hátránya is, mert az ember egyedül háborítatlanul tud arra figyelni, amire kell. Ezt csináltam egész életemben, és erre kárhoztat a betegség ezután is. Miért ne menne épp most?– Biztos vagyok benne, hogy ennyi rutinnal nem kell saccolnod, pontosan tudod már most – teszem hozzá a kérdésre válaszul, majd még kiegészítem egy apró vállrándítással. – És ha mégsem, varázslattal megoldom. A kék egyébként jól megy az én szememhez… is – bököm meg mutatóujjammal a mellkasát finoman, de határozottan. Bár közel álltunk egymáshoz, mégis ez az egyetlen alkalom most, hogy megérintem, s a szelíd nyomás kíméletlenül azt jelzi felé: „Távolabb…”
Amikor sarkon fordul, és a dolgára ered, még egy pillanatig úgy állok ott, olyan sóbálványszerűen, mint ha még előttem magasodna. Mikor eltűnik az ajtóban, csak akkor ernyedek el, és nagy sóhajjal roskadok az asztal lapjára, ujjaimmal megkapaszkodva a szélébe. Behunyom a szemem, s így próbálok úrrá lenni a fejemben kavargó keserédes káoszon.

One day (https://www.youtube.com/watch?v=cScVoZWVDLQ)
(https://i.pinimg.com/originals/61/d2/98/61d2981f2bc2a434389b3392f43b27e9.gif)

...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...

..a trágár szavak esélyesek...

Csak a nevetésem visszhangja kíséri Volkovát amint elhagyom a szobát. Olyan végtelenül könnyű kihozni a sordából s egyszerre olyan nehéz bizonyítani neki a nyilvánvalót. Mintha csak notórius ellentmondásban élne önmagával. Valahol egyszerre bosszant és mulattat is ez... talán ezért is olyan érdekes ő. Gondolataim e körül forognak miközben lerobogok a lépcsőn hogy megkezdjem a szükséges előkészületeket. Még fájós vállam ellenére is jó kedvem van, és ahogy kiosztom a parancsokat hogy ki mit intézzen a személyzetből én pedig megejtek két telefont a repjegy miatt végül csak beváltom néma magamnak tett ígéretem és foggal kiszedve majd elköpve a brandy-s üveg dugóját töltök egyszer majd még egyszer...
Az első korty, emlékszem, mennyei. A többi már csak jön gyors egymásutánban és míg az agyam egyre lomhábbá válik addig a sebhelyemben lévő intenzív fájdalom ami eddig kiújulni látszott szintén lecsökken. A tompasága már csak kellemetlen bizarr tényezőként tudatosodik bennem, azt meg végképp nem fogom fel hogy mikor elhagytam a szobát abban a percben a medál a nyakamban ernyedt nyugalomba szenderült.
Az ital segít nem csak az agyam leszedálásában de abban is, hogy már ne lehessen kedvem Annát csesztetni a mai nap. Unatkozzon egyedül a könyveivel ha neki úgy tetszik, fejtegesse magának hogy egy-egy mondatfoszlány, vagy ócska ezer éves rézmetszet mi a faszt is jelent... nekem a francia bor és az egyéb minőségi italkészlet tökéletes társaság, akik legalább nem pofáznak vissza hanem teszik a dolgukat...
Mire minden előkészület megvan, a csomagokat pedig útra készen kérésemnek megfelelően elkészítve az előcsarnokban hagyták és a foglalásaink visszaigazolása is csippan a telefonomon már kellően késő van ahhoz, hogy semmi kedvem ne legyen Volkovát nézni egy nagy halom könyvkupac mögött.. ami pofátlan módon legyőzött. Egyelőre.
Nehézkesen botorkálok fel a lépcsőn, és miután senki nem lát két kézzel támaszkodva a korlátra sikerül is. Némán szuszogva megyek el a könyvtár ajtaja előtt, ahol a kulcslyukon kiszűrődik a meleg fényár... ebből is megerősítést nyer a tippem, hogy igazam van.
Morcogva bevonulok a szobámba és nekikezdek az ingem kigombolásának hátam az ágy oldalának vetve lezuttyanva... de még félútig se jutok el benne mikor a tompa sötétség erőt vesz rajtam.
Úgy simulok bele a gátlástalanul feltörekvő tudatalattimba, mint nem is sokkal ezelőtt Anna bújhatott volna a karjaim közé... ha nem kibaszott makacs.
Megint Sophie-t látom, megint Hayes kergeti, megint mennem kell, megmentenem. Próbálkozom, de angyalok eltorzult arca áll ellent és szab gátat és megragadják a karomat, majd a torkomat. Arra kelek, hogy fulladozom és a rémálom még most sem ér véget. A pálcámért nyúlnék és ujjaim rá is fonódnak a szilre, de valaki éles, szinte állatias mordulással vakkantva mond valamit, amit nem értek és érzem, ahogy kiveri a kezemből a fegyvert. A sötétben tapogatózom az elgurult pálcám után de hasztalan, csak a hangját hallom azt is távolodni.
Csak egy ostoba álom... csak egy ostoba álom...
Ezzel próbálok erőt préselni magamba, a tüdőmbe meg levegőt, mert most épp annak a fiatal fiúnak a feje kísért, akit a Hilton party-n lőttem fejbe. Jól emlékszem még a vigyorára, amit elejtett mielőtt meghúztam volna a ravaszt. Most ez az arc vicsorba torzul, szemeiben pedig a gyűlölet lángja ég.
A szorítása egyre erősebb én pedig hiába igyekszem nem jutok ki belőle. Vonaglásommal csak lakberedezek azt is sajátos módon, hallom ahogy felborul az éjjeliszekrény, legurul és összetörik a lámpa...
Egy szilánk... egy szilánk kellene...
Ujjaim könyörgőn hajladoznak abba az irányba amerre sejtem hogy a fegyverként szolgáló kis darabkák lehetnek, de nem érem el őket...
A levegő a tüdőmbe már nem jut le.. érzem, lassan újra elnyom a sötét homály de ez egyszer nem önszántamból jutok oda, hanem kényszerből. Szégyen szemre a pánik önt el... fel akarok kelni, felébredni ebből a szarságból... de mint oly sokszor... most se sikerül.

(https://i.pinimg.com/564x/f7/70/4e/f7704e0755bcad2a4e9f308a8c74c31a.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

Az első néhány sornyi szöveg még döcögve ment. Kellett egy kis idő, mire ráéreztem mennyei ízére, s utána gyors egymásutánban peregtek már a szavak, a képek, magyarázó ábrák és jegyzetek. Jó volt belemélyedni a munkába, akadt is még néhány másik hely, amit talán érdemes volna felvennünk az útvonal-tervekbe. Kiderült egy s más a tőrről – a megfelelő sorok úgy beszippantottak és elbűvöltek, hogy azután már nem csak az idő múlásáról felejtkeztem meg, de még a helyet se tudtam volna megmondani, ahol éppen vagyok. A megsárgult lapok, a fekete betűk és a könyvtár poros illata vett körbe, s az elmúlt napok után most először önfeledt béke telepedett rám. Volt ebben valami megszokott, magányos szomorúság, de jó mélyen eltemettem a többi olyan dolog mellé, mellyel most semmiképp sem akartam foglalkozni. Újra és újra legyűrtem…
Nagyon sokáig ücsörögtem ott a könyvek és tekercsek között. A Hold fénye betűzött az ablakon át a papírokra, én pedig sóhajtva pillantottam fel a dagadóban lévő égitestre. Csak egy nagy darab kő az űrben. Visszaveti a Nap fényét, és elfogja a Föld árnyékát. Miért hát? Miért befolyásolja annyi balszerencsés ember életét úgy, ahogyan az enyémet is? Végigszaladt a borzongás a hátamon, és elfogott a megmagyarázhatatlan idegesség. Először a keserű gondolatokat hibáztattam érte, aztán azonban csörömpölés távoli hangja üti meg a fülemet. Gyanakodva dőlök hátra, majd felkelek az asztaltól, és sietve indulok felfelé, Cartwright szobája irányába.

A fickó egy pillanatig még állt a sötét, csendes szobában, a földön szunnyadó, öntudatlan férfi fölött. Kiélvezte a pillanatot, mikor a gyilkosból préda válik, mikor a harcos magatehetetlen és sebezhető… Még mindig a fejét csóválta a figyelmetlen személyzet és a nyitva hagyott ajtó miatt.
- Túl könnyű ez, túlontúl könnyű – szólalt meg már-már derűsen csóválva fejét. A lábai előtt heverő áldozat homlokán árulkodó verítékcseppek jelentek meg, légzése gyorsult, lábai meg-megrándultak.
- Oh, ezek a gonosz, rossz álmok… Milyen kísértet volnék, ha nem szabadítanám meg tőlük? – tette fel a költői kérdést suttogva, élvezet-teljes vigyorral, majd mikor a másikat már úgy tűnt, egészen hatalmába kerítette saját álomképeinek kínja, a betolakodó megragadta annak karját, felrántotta a földről, majd a torkánál fogva tartotta meg maga előtt, így várva, hogy a másik öntudata visszatérjen a képzelete poklából a valós világéba.
Egy félmosoly a díja annak a rendkívüli lélekjelenlétnek és életösztönnek, ami az áldozat kezébe vezetné a pálcát. Persze emberünk számított ilyesmire, s lendületből messzire üti a fegyvert.
- Vajon hány áldozata volt épp olyan fegyvertelen és esélytelen, mint most saját maga, Mr. Cartwright? – csóválta meg a fejét nyilvánvaló élvezettel figyelve, amint a másik a földön kúszva-mászva próbálja megtalálni az egyetlen eszközt, amellyel megvédhetné magát. A hideg, gyűlölettől kemény ujjak azonban ismét a nyakára szorítnak, újból visszafogják, pont még azelőtt, hogy elérné a pálcát. Nagyjából ilyen élvezetes érzés lehet egy fuldoklót visszahúzni a víz mélyére egy hajszállal azelőtt, hogy elérné azt az utolsó szalmaszálat, amely megmenthetné. Persze, egy olyan fuldoklót, aki megérdemli, hogy vízbe veszejtsék – bár az, aki ezt ilyen gyönyörrel szemléli, talán épp úgy ezt a sorsot érdemelné. Csakhogy az élet nem mindig érdemek szerint osztja az ítéleteket, és az aktuális büntetett most már nem is haladt, inkább csak vonaglott.
- Nem végzett jó munkát, nem számolt azzal, hogy egy áldozata visszatérhet a sírból, nem igaz? Meddig menjünk el? Sajnos ezt még nem játszhatom végig. Válaszok kellenek…
Cartwright talán nem is hallotta a kérdést, a támadó viszont érezte ujjai szorítása alatt a másik szívének vad lüktetését, a félelem ritmusát. Úgy tartotta markában az áldozatot, hogy az éppen annyi levegőt kapjon, ami az életben maradáshoz elégséges, de kiélvezhesse a kezei szorítása között dobogó halálfélelmet.
- Csak egy pillanat lesz az egész – magyarázta a betolakodó hideg nyugalommal, szinte csitítón. Közben a másik mellkasára térdelt. – Egy gyors varázslat, amivel elveszem a megfelelő gondolatokat az áldozatairól, a megbízóiról, különösképp az utolsókról… Minden apró kis részlet fontos lehet – dünnyögi, és a fél kezét kiszabadítva előhúzza a pálcáját, melynek izzó hegye hamarosan Christopher halántéka felé fordul. – Aztán vége a pillanatnak, és ennyi volt… Vajon milyen érzés a halála előtt viszontlátni a legutóbbi gyilkossága után a kísértetet? – hangzott el az újabb költői kérdés, folytatása azonban mégsem lett, mert ekkor az ajtó döngve vágódott ki.

- Chris? Capitulatus! – A jelenet, amibe belefutottam, kicsit olyan volt, mintha egyenesen Christopher egyik rémálmába csöppentem volna. Csak egy pillanatnyi idő kellett ahhoz, hogy cselekedjek, de ez a pillanat a másiknak is elég volt. A lefegyverző bűbájok egyszerre harsantak, egyszerre szelték át a sötét szobát színes fényárba borítva, és a két pálca szimultán vágódott ki a gazdája kezéből, eltűnve a helyiségben uralkodó feketeségben.
Mivel a függöny be volt húzva, az átkok villanása után vaksötét borult ránk. Amiben nem volt más feladat, mint a tapogatózás és a túlélés. Léptem néhányat afelé a pont felé, ahol Cartwright alakját utoljára látni véltem, de talán már nem volt ott. Valaki elkapta a könyökömet, mire halkan felsikkantottam, és megpróbáltam megrúgni, és elszakadni, az a valaki azonban erősen megrántott, és pálcát szegezett a torkomnak. Hiába nem láttam még, sajnos túl jól ismerte már a nyakamon a bőr a hideg, mágikus fa hegyének érintését.
- Ez még jobban alakul, mint gondoltam – nevetett fel a mögöttem álló. Olyan ismerős volt a hangja… De csak akkor jöttem rá, hogy honnan, amikor halovány fénygömb villant fel felettünk, és megláttam az arcát.
- Te? – hüledeztem félig letaglózva a meglepetéstől, félig pedig a haragtól. Annyira megdöbbentem, hogy nem bírtam róla levenni a szemem, így nem láttam, Chris mit csinál.
- Egy rossz mozdulat, és vége – jelentette ki a Hiltonból ismerős arc szinte derűsen. – Fegyvert le! – mondta, gondolom Cartwrightnak címezve.
- Te hálátlan szemétláda – sziszegtem a fogaim között szűrve, és makacsul rántottam egyet magamon. Erre fogva tartóm kinevetett, és úgy hátra csavarta a csuklómat, hogy csillagokat láttam.

..a trágár szavak esélyesek...

Másodpercek. Ennyi jut csupán.
Másodpercek töredéke, amiben sok minden felötlik a hirtelen tompuló agyamban. Az életösztön, ami eddig hűen dominált bennem szép lassan kezd kifújni, ahogy a levegő száll el némán a tüdőmből. Hallom, ahogy a másik beszél hozzám, de néma tátogás és tompa moraj mindössze csupán... képtelen vagyok értelmezni igazán. Felötlik bennem Sophie arca.
Kétségbeesett.
A medál a bőrömbe vájva lüktet a szívem vad, esztelen ritmusára. Retteg ő is, ahogy én.
Nevetséges, de évtizedek óta sose emlegetett anyám arca is megjelenik egykori szerelmem mellé. Arca lágy és kedves, de a sok szenvedéstől meggyötört.
Már tudom, hasztalan bármihez kezdenem, de azért még egyszer megpróbálom lelökni magamról egy gyenge, elkeseredett próbálkozással a támadóm. Aztán...
- Capitulatus!
A lefegyverző átok vörös szikrája betölti egy percre a teret majd kialszik ahogy a halántékomnak szegezett pálca eltűnik a semmiben. Vagyis nem a semmiben hanem Anna kezébe. Éppen ezzel egyidőben szabadulok meg a nyakamot eddig görcsösen fojtogató ujjaktól.
Hörgő hanggal kísérve szabadul meg a tüdőm, ahogy ott hagy engem hogy immár a nőt vegye üldözőbe. Még a dementorokat is megszégyenítem, tudom jól, de jelen pillanatban csak az számít hogy a légzésem egyenletessé váljon, a szívverésem tompuljon, az agyam pedig újra racionális legyen. Addig is ösztönösen cselekszem azzal hogy ülő pozícióba tornázom magam és a falig hátrálok. Ott ujjaim maguktól kezdenek el a padlón kutatni, míg fél kezemmel a nyakamhoz kapok. Még mindig érzem a matató, szorító ujjak érintését, pedig már nincs ott semmi.
Hallom Anna hangját, de képtelen vagyok válaszolni. Olyan, mintha hangszálaim bemondtál volna az unalmast, vagy egy pofás némító bűbájjal csitítottak volna el.
Cserébe kitapintom végre a pálcám. Vagy legalábbis... egy pálcát.
Fogalmam sincs valóban az egyém-e vagy Volkováé, esetleg nem várt éjszakai vendégünké, de már közel sem érzem azt a kiszolgáltatottságot amit egészen eddig a pillanatig igen. A sötétbe emelem a fegyvert és úgy igyekszem bemérni ki merre is van.
Nem merek elsőre átkot lőni, mert ha véletlen a nőt találom el, akkor megszívjuk. Még jó hogy kellően részeg és hanyag voltam és nyitva hagytam az ajtót...
Már szinte látom is magam előtt a szalagcímeket...
A ZSEBPISZOK KÖZ HÍRHEDT TOLVAJÁT ÁLMÁBAN MEGFOJTOTTÁK...
Elkáromkodom magam, de igazából ez amolyan félig hörgés, félig morgásszerű izé, nagyon semmit nem lehet belőle kivenni, aztán döntök.
Tizedmásodpercek... megint csak ennyink van.
Egyetlen csinos kis fénygömb segítséget ad hogy lássam Anna pontos pozícióját, és ahogy nyilvánvalóvá válik a lefegyverezettsége csöppet sem lesz jobb a hangulatom.
- Egy rossz mozdulat, és vége... Fegyvert le!
- Oké... rendben...
Nyögöm ki recés hangon, nehézkesen. Lassan imitálom a pálca lerakását, mert tudom, bár Annát fogja a kezei között rám is teljességgel odafigyel.
- Engedd el őt... úgy is... én kellek neked,...nem?
Meglep hogy ennyit egybe ki tudok mondani. Meglep hogy egyetlen csepp verejték csorog csak le a homlokomon és nem egy tucat. A pálca már majdnem a földet súrolja, már majdnem a teljes megadás jele...
Az utolsó utáni másodpercben, mikor már a diadalmámor szinte elönti a fickót küldöm rá nonverbálisan az ártást. Csak remélem hogy Anna korábbi kiáltása nem ismétlődik meg. Hogy nem őt találom el és hogy... hogy célt se tévesztek....

(https://i.pinimg.com/564x/f7/70/4e/f7704e0755bcad2a4e9f308a8c74c31a.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

- Oké... rendben...
Nem a fogvatartóm vasmarka vagy durva szavai taglóztak le igazán. Hanem ez. Christopher rekedt hörgése. Még mindig le voltam maradva fejben, s bár ösztönösen cselekedtem valamit, csak most eszméltem rá, mi történt. Hogy igazán, mi történik most körülöttem. A fickó, akinek hideg ujjai rám fonódnak és kíméletlenül tartanak meg, bár egy kevéssel fiatalabb nálam, magasabb és erősebb is. Esélyem sincs.
- Engedd el őt... úgy is... én kellek neked,...nem?
A szívem a torkomban dobogott, magamért, és Cartwrightért is. Hitetlenkedve néztem, szinte esdekelve, mikor pálcát tartó keze elindult a föld felé. Csak nem? Csak nem adja meg magát?!
- Ne – tátogta némán, de a másik rántott rajtam egyet, akkorát, amitől összecsattantak a fogaim is. Dühösen pillantottam hátra, hogy szembetaláljam magam undok, mohó vicsorával. Olyan más, mint korábban az estélyen, olyan gusztustalan, hátborzongató ez az arc most; de nem is csoda, hiszen nem ugyanaz az ember viseli, mint akivel a múltban megismerkedtem. És aki már halott. Ez olyan, mint az, aki visszatért a sírból, pedig a józan eszem tudja, hogy ez csak a százfűlé főzet trükkje.
Nem tudom, honnan jött a megérzés. Talán az okozta, hogy eddig sem láttam soha Christophert meghátrálni. Megadás… Ez nem jellemző rá. És egyébként ezzel az is tisztában van, aki a hátam mögött áll, mert óvatosan elemelte a pálcáját a torkomtól. Csak egy hajszálon múlt. A földön fekvő felől átok villanását kapta el pillantásom. Ezzel egyidejűleg a fejem mellett egy pajzsbűbáj öltött alakot – csakhogy mi már nem voltunk mögötte.
Nem szabadulhattam persze, de annyit megtettem, hogy egy alattomos és váratlan rántással a fogva tartómat kibillentettem a védelem mögül. Így az átok súrolta őt, bár nagy kárt nem csinált, ahhoz elég volt, hogy fájdalmában félig elengedjen engem. Csak az egyik csuklóm maradt a kezében, de ez nekem már elég volt ahhoz, hogy egy újabb oldaltvetődéssel a földre vessem magam, és felkapjam onnan a pálcámat.
Míg a másik lefegyverző bűbájt harsogott Christopher felé, én megszereztem a saját fegyverem, de épp csak annyi időm volt, hogy a magasba emeljem, mikor a támadónk is ugyanígy tett, irányomba. Közben hátrált, s látszott, hogy mindkét ellenfelét dühtől izzó szeme és védekező pálcája előtt tartja. Nem láttam ugyan, Cartwrightnál ott van-e még a saját fegyvere, de attól függetlenül hagyták el a szavak a számat.
- Add fel, te hálátlan mocsok. Kettő ellen nincs esélyed – fújtam. Ha tekintettel ölni lehetett volna, nem lett volna szükségem fegyverre sem. De a másik nem jött tőle zavarba, sem a rá szegeződő egy vagy két izzó, mágikus eszköztől, s fiatalos képe szemtelen vigyorba torzult.
- Így lenne, drágám? – kérdezte hányingerkeltő mézesmázossággal. – Kettő melyik oldalon? Biztos tudod, hogy te kinek a pártján állsz, kis szívem? Tudod, hogy én, vagy hogy ő kiknek dolgozik? – bökött megvetően Cartwright felé. Én meg sem rezzentem, de szó, ami szó, valóban nem használtam ki az átkozódásra amúgy tökéletesen alkalmas, védtelen pillanatot, míg a pálca nem rám szegeződött. Nem, mert elkezdett érdekelni, mit mond a fickó. Persze pusztán információ-szerzés céljából. Chris felé pillantottam, aggodalmas tekintetem azt üzente: Légy óvatos, de várj! Hallgatásom és mozdulatom pedig felbátorította a másikat, aki így önfeledten beszélni kezdett.
- Hiszen mi ugyanazért dolgozunk, csak te még nem tudod – célozgatott sejtelmesen, de ha a bizalmaskodásra viszonzást várt, nem talált bennem partnerre. Megfeszült figyelemmel, de egy hajszálnyit sem oldódva hallgattam. – Bizony... Te is azt szeretnéd, ha a gyűlöletes kór eltűnne a világból, és én is. És az én módszerem tudod, hatékonyabb. Hiába okoskodsz, hiába küzdesz elkeseredetten a gyógymód megtalálásáért, nincs más út, csak a teljes megsemmisítés. Mélyen legbelül tudod ezt te is, nem igaz?
Hiába minden lélekjelenlétem és akaraterőm, pálcát tartó kezem finoman megremegett a kiirtás szó hallatán. Az ifjú fickó mosolya még önhittebb és mohóbb lett ettől, s meglóduló lendülettel ömlött belőle tovább a szó.
- Úgy ám. Mi, a Vörös Újhold vadászai kiirtjuk azokat, akik szánt szándékkal fertőznek, és akik élvezetből akik gondatlanságból, de még azokat is, akik összejátszanak velük, akik segítik őket, vagy bármi közük van hozzájuk, azokat is. Mint ez itt – biccentett újra Cartwright felé. Én is tettem egy aggodalmas pillantást irányába. Vajon milyen sérülései vannak? Vajon mit forral a fejében? A tekintetem könyörgött, de nem lehettem biztos benne, türtőzteti-e magát. És igazából, én sem tudtam, mi a kiút ebből a helyzetből. Jobb volna, ha menekülne? Mert ha ez a fickó valóban őt akarja, addig fel tudnám tartani… De azt tudtam, hogy minden szó, amit hallok, egy pillanat időnyerés és egy apró, roppant fontos részlete a kirakónak.
– Kivégezzük őket mind. Az. Utolsó. Szálig. És a világ megszabadul a vérfarkasok fertőjétől – köpte tagolva, olyan mértékű vak gyűlölettel, ami már-már feltételezi a józanész teljes hiányát. Akkor jöttem rá, hogy akivel szembenézek, már régen nincs ép elméjénél. A kétségbeesés kiülhetett az arcomra, és a fiatalúr ezt is félreértelmezte.
- Tudom, tudom… Nem szép kilátás ez egyikünknek sem – csóválta meg a fejét színpadias sajnálkozással. – De gondold csak meg… Sokan vannak ám köztünk olyanok, akik szenvednek a kórtól… És ha eljön az idő, büszkén vállaljuk, hogy mi voltunk az utolsók, és az életünkkel megváltottuk a világot a fertőtől. Hát nem pont ezt akarod te is? Elérhetnéd a célod… Csak állj közénk! – hadarta egyre elvakultabb lelkesedéssel, de az utolsó szavakat már negédesen, kigúvadt szemekkel suttogta. A fülem mégis úgy csengett tőlük, mintha közvetlenül, teli torokból beleüvöltötte volna őket.
- Soha... Te megháborodott, elmebeteg féreg. Gusztustalan, aljas szörnyeteg – éledt fel a dühöm most, hogy nem csak az iszonyatos terveit ismertem meg, de ráadásul volt képe engem is ilyen otrombán belekeverni. – Nincs az a…
- Ugyan már, neked megfelel ez az élet? – fakadt ki közbevágva a másik hirtelen, fellobbanó haraggal. Ijesztő mozdulatokat tett a pálcájával, pedig csak dühöngött. - Nem vagy dühös azokra, akik ezt tették veled? Nem állnál bosszút? Vagy te élvezed ezt? Netalán szeretnéd, ha a kis barátod is belekóstolna a mi világunkba? – Most először igazán összerándult a gyomrom attól, amit mondott. – Úgyis olyan készségesen szolgálta ki a Falka akaratát, nem igaz? Csak idő kérdése volna… Mit szólnál, ha lerövidíteném ezt az időt?
A férfi utolsó szavai már nem nekem szóltak. És már inkább hajaztak egy fenevad hörgésére, mintsem jól artikulált emberi szóra. Olyannyira ledöbbentem a szemem előtt végbemenő fél-átalakuláson, hogy bár még mindig előre tartottam a fegyverem, igazán képtelen lettem volna használni, vagy akár csak megmozdulni. A szép, fiatal férfiarc eltorzult, megnyúlt, s a gondosan borotvált bőr szőrcsomóktól sötétlett. A sárgán izzó szemek mohón méregették Christophert, az ajkak torz, élvezetteljes vicsorba görbültek, kivillantva a kiélesedett, tűhegyes, sárga metszőfogakat. A szörnyeteg meggörbült háttal, megnyúlt végtagjainak karmait össze-össze zárva fordult felé, majd sebesen elugrott. Egy átkom elkerülte őt, s a feje felett elsüvítve nagy dörrenéssel csapódott a falba. Egy másik elkaszálta a lábait, de nem tartotta vissza. Gyorsan mozgott, s az én párbaj-képességeimnek különösen túl gyorsan.
- Te választottad ezt az utat! – csattogta a félig farkas torz lény, és elrugaszkodott, hogy Cartwright után vesse magát.
- Ne! – vetettem magam előre egy kétségbeesett sikoltással. Tudtam, ha az életembe kerül is, azt nem hagyom, hogy megmarja Cartwrightot. De a távolság túl nagy volt, és én nem voltam benne biztos, hogy időben sikerül közbelépnem…

..a trágár szavak esélyesek...

Kizárom Anna néma kérését a fejemből, ami ott szikrázik közöttünk. Kizárom, mert ha nem így teszek akkor hibát hibára halmozok, az pedig... nem tanácsos ebben a helyzetben. Minden idegszálammal, minden egyes lélegzetvételemmel – amit most különösképp értékelek – csakis a támadónkra figyelek. Apró dolog ez, de talán a legeslegfontosabb. Na meg mindemellé a tökéletes célzás.
A pálcából kiröppenő átok mintha egy kicsit meglepné, de nem érné teljesen váratlanul. Kockázatos dolog ez, hisz ha nem talál a lányon áll bosszút, ha eltalálja talán védtelenné válik, ha pedig ravasz akár a lányt is érheti a csapás...
Csakhogy Merlin ma este mellém szegődik, mert a pajzsbűbáj mi semlegesítené az ártásom Volkovának köszönhetően nem túl sokat ér. Ennek következtében a nő ugyan nem teljesen, de immár jóval szabadabban tud mozogni.
Még így is veszélyes nekiállnom rontások sorozatát küldeni az illetőre, mert könnyel szarul sülhet el. Pláne a folyamatos mozgásnak köszönhetően.
Anna meglepő gyorsasággal csavarja ki a csuklóját az őt szorító ujjak közül és szerzi meg a pálcáját könnyeden elegánsan hogy immár nem áldozatként hanem ellenfélként nézzen szembe a másikkal. A felém érkező capitulatus-t kivédem egy néma protego-val, de nem viszonzom a kölcsönt... egyelőre.
- Add fel, te hálátlan mocsok. Kettő ellen nincs esélyed...
Valahol elönt a megkönnyebbülés. A torkom még mindig fáj, az ujjak érintése ott cikázik rajta, a medál még mindig lüktet szédítő sebességgel, Sophie hangja, a kétségbeesése azonban valamerre ösztönösen a háttérbe szorul a fejemben. Nincs ugyanis erre időm... most nincs.
– Kettő melyik oldalon? Biztos tudod, hogy te kinek a pártján állsz, kis szívem? Tudod, hogy én, vagy hogy ő kiknek dolgozik?
Összevont szemöldökkel hallgatom, némileg értetlenül a szavakat. Kinek dolgozok? Kire értheti? Walton ellensége? Vagy talán az enyém? Én csakis a Falka megbízásából iktattam volna ki... vagyis... meg is tettem. A jelek szerint azonban kurvára rossz embert.
Most tudatosodik csak bennem, hogy ez rohadtul nem egy rossz álom, hanem a kőkemény valóság. És valaki, valahogy kibaszottul átbaszott engem...
Eszemben sincs támadni, de Anna pillantását éppen csak egy villanásnyi ideig viszonzom. Nem akarom, hogy ez a seggfej újra a torkomnak essen... már így is épp eléggé sajog a karom mellett immár az is...
- Hiszen mi ugyanazért dolgozunk, csak te még nem tudod...
Nem igazán értem a célozgatást, de a burkolt utalásra kezd valami felsejleni bennem. Valami nem is oly régi de ugyanakkor új felismerés, ami eddig érdemtelen hitelt nyert ám most... most olyan, mint egy rossz színjáték. Csak kivárok pálcával a kezemben az ajtóval a hátam mögött Annával a túloldalon a fickóval középen. Csak hallgatom a vádakat, amiket a társam kap és egyszerűen nem hiszem el, hogy valóban arra gondol ez az idegen, amire én is... lehetséges volna?
-... Vagy te élvezed ezt? Netalán szeretnéd, ha a kis barátod is belekóstolna a mi világunkba?
Eddig is meglepettem szemléltem az eseményeket, de így, hogy újfent engem pécéz ki már kétség sincs a nagy, elkerekedő tekintetekre, amit megfejel a torz átváltozás.
Az idegen egyszerre marad, az, ami... egy szánalmas ember, ugyanakkor egy korcs kutya balul sikerült kereszteződésének mása...
Soha a büdös életben nem láttam még kifejlett vagy félig átvedlett vérfarkast. Csak olvastam róla, tudom hogy léteznek, és persze a kezembe akadt jó pár illusztráció, de a sokkhatás, amivel ez felér a való életben már egész más.
Félig majdhogynem tátott szájjal bámulom a jelenséget és csak Anna kiáltása és vetődése segít abban, hogy időben kapcsoljak... és elugorjak. Hajszál híján majdnem rajtavesztek, de csak a derekam verem be erővel az íróasztal szélébe, így viszont hogy ők ketten összefonódnak immár esélyem sincs arra hogy ne véletlen őt találjam el a kábító átokkal, amit majdnem elhebegek...
- Baszki...
Nyögök fel magatehetetlenül, ahogy elnézem a tusakodást és bár sok esélyem nincs azért megforgatom a pálcát a kezemben, majd blindre, mert hogy máshogy beküldök a két ember közé egy hangos stupor bízva a legjobbakban...

(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/06/179421da912bcd3f53c7452dc.jpg) (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=179421da912bcd3f53c7452dc.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

Cartwright sziluettje az ajtóval a háta mögött hamar megérleli bennem azt az önző, minden logikát nélkülöző, de szívből jövő vágyat, hogy bárcsak kifordulna azon az ajtón. Amíg emberünk nem figyel, amíg velem van elfoglalva, egyszerűen itt hagyhatna. Nem jellemző rá, én valószínűleg rosszul járnék vele, mert elveszteném az előnyömet, egyedül maradnék, és mégis, ezt látom kiútnak ebből az egészből egyedül. Eleve bele sem kellett volna keverednie, és amint eluralkodik arcán a szemünk előtt kibontakozó szörnyeteg látványától érzett iszonyat, ebben az még inkább megerősít. Nincs idő bűntudatra, sem önutálatra, de az, amit belőle kivált a fenevad, én is azt érzem… Magam iránt is.
De az érzéseknek most nincs helye. Többletsúlyok nélkül is nehéz helyzetben vagyunk, s mikor a támadó elindul Christopher felé, még nehezebbe kerülünk. Tudom, hogy számára csak egy kiút van belőle, hogy csak egy módon mentheti meg magát, hiszen még a pálcáját sem tudja azonnal használni, s míg félreugrik, a szoba berendezésének esik. Nem csoda, az előbb majdnem megfojtották. El kellene tűnnie.
Legalább a támadó nem éri el, mert ellép előle. Ahelyett amaz lendületből továbblép párat, s igyekszik megfordulva elérni a célpontját. Velem azonban nem számol, én közelebb kerülök, s most rámakaszkodik, próbálva megmarni.
- Menj! - bukik ki belőlem, Christophernek címezve. Az ellenség annyira rángat, hogy a pálcámat nem tudom irányba állítani, de még az is csoda, hogy megtartom. Ő is valami ilyesmire utazik talán, egyszerre kapkod felém éles fogaival, és próbálja meg kicsavarni az ujjaim közül a mágikus vesszőt. Én elkeseredetten küzdök ellene, így az egész nagyjából olyan lehet kívülről, mint egy gyors és bizarr, vonaglós keringő. A másik újból perdít rajtam egyet, acsargó pofája csupán centikre csattan össze valahol a fülem mellett. Össze-vissza kerengünk a szobában.
- Baszki… - üti meg a fülemet valahonnét, de az állandó mozgás miatt már azt se tudom, honnét.
Ha nem lennék a jelenet szerves résztvevője, ezen talán elnevetném magam. Talán ő az egyetlen a mágustársadalomban, aki, ha egy forró szituáció közepében van lehetősége egy szót kinyögni, akkor az nem egy varázsige, hanem egy velős káromkodás. Persze, talán az tartja vissza, hogy engem is eltalálhat – de hiszen az előbb kiderült, hogy értem sem volna kár… Mire vár hát?
- Gyerünk! – préselem ki magamból, Chrisnek címezve, szinte könyörögve, hogy tűnjön el. A szörnyeteg már keresztülcibált a szobán, s majdnem kicsavarta a pálcát a kezemből. Hogy ezt elkerüljem, utolsó, elkeseredett lépésként a földre rántottam magunkat. Ez persze hiba volt, két rossz közül inkább csak a kevésbé rossz, mert bár az ellenfél nem szerezte meg a fegyvert, fizikai értelemben mégis nyerő helyzetbe került. A fájdalom vakító, fehér robbanásként árasztott el, amint a sárgás, hegyes karmok az oldalamba martak. A dög talpra keveredett, és felrántott engem is, aki a kíntól kábán még ellenkezni is alig voltam képes, már inkább csak lógtam, akár egy rongybaba, amit valami veszett kutya ide-oda cibál.
- Soha nem éred el a célod, ha nem tartasz velünk, mert csak egy működő út van, és az a miénk! – Hörögve ugatott rám a torz alak, és úgy megrázott, hogy azt hittem, menten kiszáll belőlem az élet.
- Chris, menj! – nyögtem ki nagy nehézségek árán az utolsó dolgot, ami még foglalkoztatott, és ami még célként lebegett előttem. Ha nem varázsol, hát ne tegye, bármi következik is, a dulakodásban résztvevő egyikünkért sem kár. De a helyzet állása szerint nem én fogok nyerni, és akkor legalább ne legyen a közelben…
A szörnyeteg ráfogott a kezemben lévő pálcára, és ugató hangján egy Reducto!-t köpött, a fegyvert a hátunk mögött lévő felé csavarva. De oda se nézett, így nem aggódtam. Talán vaktában akkor se találná el, ha Cartwright nem is védekezne.
De rögtön utána láttam a mögülünk felvillanó vörös fényt. A világ úgy lelassult, hogy szinte megfigyelhettem volna a szobát fénysebességgel átívelő átok sugarának haladását. Az ablak alatt álltunk épp, a fenevad lába szinte súrolta az odaállított kávézóasztal szélét. Csak egy hajszálon múlt. Közelebb rántottam magamhoz, s elképesztő közelségből lehettem tanúja annak, amint az ártás halántékon vágja, akár egy bűvös fejlövés. Éreztem az arcomon a becsapódás keltette szelet. Ez volt a jel, hogy újabb gyors és apró, alattomos manőverrel most távolabb lökjem magamtól az utálatos lényt, keresztül a mellette lévő keskeny és alacsony bútordarabon. Ehhez energiáim utolsó morzsáját használtam fel, s látva a sikert, elöntött a megkönnyebbülés. Ugyanis az embernek már alig nevezhető, megháborodott lény egyensúlyát vesztve esett át a kávézóasztalon, neki az ablaknak. Mivel egy embernél magasabb, és eltérőbb alkatúvá vált már, minden esély megvolt arra, hogy megátkozott, félig ájult teste egyszerűen kizuhan az ablakon. Csakhogy még nem volt egészen kiütve. Még tett egy utolsó, apró, aljas mozdulatot. Megragadta a csuklómat, és magával rántott.
A hirtelen jött zuhanás annyira meglepett, és olyan rövid volt így, az első emeletről, hogy varázsolni nem lett volna lehetőségem. Épp csak fellendültek fekete tincseim a menetszéltől, épp csak megvillantak körülöttem a velem zuhanó ablaküveg szilánkjai, s szinte rögtön belecsapódtam az ablak alatti bokorba. Ez valamennyire tompította az esést, legalábbis nem dobbant akkorát a testem, mint a mellettem a csupasz, köves földbe vágódó másik. Igaz, amaz nagyobb termet is volt nálam.
Vártam néhány pillanatot így. A hirtelen helyszínváltás, a sokk hatására nem voltam benne biztos, hogy mi is történt velem. Bár valószínűleg a bokor az igazán komoly sérülésektől megóvott, és nem sok bajom esett, én úgy éreztem, nem maradt egyetlen ép porcikám sem. És borzasztó, homorú és kicsavart pózban feküdtem a hátamon, keresztül az örökzöld cserjén. Utolsó utáni maradék erőmmel oldalt fordultam, és lehengeredtem a kényelmetlen helyről a hideg, de stabil földre. Aztán végleg megadtam magam a sorsnak, és engedelmesen, ernyedten a földhöz simultam a hátammal. Egykedvűen néztem a felettem elnyúló éjjeli égboltra, s a Holdra, amely ugyanúgy világított le rám, mint korábban a könyvtárban is. Csak épp most nem a könyveket festette ezüstre körülöttem, hanem az üvegszilánkokat, és a lassan dagadó, sötétben tintafeketének tetsző vértócsát.
Bár a pálcám még mindig a kezemben volt – szerintem az imént ösztönösen abba próbáltam kapaszkodni, és azóta sem eresztettem – életemben először gondoltam arra, hogy nem gyógyítok meg valakit, akinek pedig szüksége volna rá. Talán hagyom meghalni. Mert talán most az volna a jobb döntés. Az a valaki pedig én voltam.
Nem kéne hozzá sok idő… Christopher nyilván nem ér le olyan gyorsan, mint mi tettük. A személyzettel a betolakodó ki tudja, mit tett, de volt egy sejtésem róla, hogy senki más sem jön. Nem volna akkora baj… Békés így. Szinte tökéletes. Az éjszaka csendes, és üres, és a holdfénytől meg a szilánkoktól ezüsten csillámló. Maradhatnék így. Elmúlhatnék így. Hallottam, hogy a fenevad felől nesz támad, mintha megpróbálna kúszva eltűnni, de nem mozdultam. Én nem. A küzdelem végleg kiveszett belőlem, és ki az erő is, és már csak egy utolsó gondolat járt a fejemben, hogy vajon Cartwright elkerülte-e az utolsó ártást, és hogy vajon mit tesz most, mindeközben…
- Sajnálom - motyogtam a Hold felé, de nem neki címezve.

..a trágár szavak esélyesek...

Igazából az egész egyfajta groteszk, rossz mugli mozifilmre emlékeztet. Van benne valami félelmetes és egyben hátborzongatóan lebilincselő, ahogy a párviadalmba össze-összefonódnak a testek. Nem igazán tudom kivenni hol kezdődik Anna és hol ér véget a vérfarkas. Csak a másodpercek játéka alatt kapom el a villanásokat, a hangfoszlányokat, a kiáltásokat, a morgásokat, az illatokat és minden egyebet, ami berobban a tudatomba.
Segítenem kellene... de magam sem tudom hogy is tegyem. Szinte mondhatni megkövülten állok és figyelem az eseményeket várva egyetlen pillanatsort, amikor tiszta talán a célpontom és én magam is tehetek valamit. Csakhogy ez mintha nem akarna teljesülni.
Tudom, hogy Anna követelése valahol cél kellene hogy érjen, de eszembe sincs eltávozni innen. Addig semmiképp, míg ő maga is ebben a szobában van ezzel a... fenevaddal.
Ahogy szavai nem érnek célt ellenben úgy tarom az én átkom, ami végre a tört pillanatban mely mintha lelassulna s szinte meg is állna eltalálja a támadónkat.
Nem vagyok gyenge varázsló, de meglep hogy nem sikerül rögvest kiütnöm teljes mértékben. Ennek pedig egyértelműen egy jele van... mégpedig az, hogy megragadja Volkova karját és magával rántja ki, az ablakon át.
Ledöbbenve pislogok a jelent láttán. Valóban olyan mintha egy rossz mozit néznék, mintha valami ostoba szar rendező írta volna. Csakhogy ez az élet. A kibaszott élet.
Az elégedett vigyorom el is hal rögvest és amint eltűnik a csörömpölés közepedte a két test az ablakon át egy fél pillanattal később rohanok én is. Lenézek, remélve hogy nem látom azt, amit sejteni vélek... a szemem azonban nem csal meg úgy mint sok más érzékszervem számtalanszor.
- Anna...!
Halkan nyögöm ki a nevet, halkan, mintha csak meghalt volna már rögtön. Pedig csak egy emeletnyit esett.. csak annyit. Az talán kibírható, nem?
Nem is tudom mit cselekszem, mikor futok le a lépcsőn, tépem fel az ajtót ki a kertbe és küldök még egy stuport haragvóan a vérfarkasra, hogy bebiztosítsam a totális kiütését. Nem bízom ezek után a véletlenre, egy jól irányzott bűbájjak sóbálvánnyá is változtatom, nehogy kedve legyen újra nekem... nekünk esni.
Aztán máris térdre rogyok, le a nő ernyedt, groteszk szögben heverő testéhez..
- Merlin büdös seggére... Anna... jézusom..
Nyögöm ki félig elképedve, félig haragudva, és nem kevésbé aggódva. Nem kellene hogy érdekeljen. Nem kellene foglalkoznom vele.. Walton szinte repesne az örömtől ha megszabadulnék tőle... és érzem hogy Sophie is. Csakhogy egészem más uralkodik el rajtam, az pedig a pánik.
Nem voltam sose profi gyógyító. Minden nagyobb melót rábíztam Alfredre vagy valakire, aki ebben szakavatottabb volt nálam. Most azonban nekem kellett volna valamit teljesíteni, és ott abban a percben elfogott a rettegés, hogy nem... nem fog menni.
Óvatosan emeltem meg a lány fejét hogy az ölembe fektessem, és nem kerülte el a figyelmem a harc közben szerzett sebből ömlő vér...
- Sajnálom..
A halk, bágyadt hangra a testemben száguldó adrenalin megugrik hirtelenjében. Valahol elfog a megkönnyebbüléssel vegyes félelem. A tekintetem könnybe lábad, ahogy a véres ujjaimmal a sebről való ruhát igyekszem eltávolítani.
Nagyon vérzik... nagyon vérzik...
- Az én hibám.. az én hibám... Azt mondd meg mit csináljak. Hallod? Baszki, azt mondd meg mit tegyek...!
Nyögöm kérlelően, és közben felötlik bennem hogy valahol a szobában kellene lennie egy wishkey-s üvegnek félig tele... egy próbát megér az invitó-val magamhoz hívás mert első körben fertőtlenítésre az is jó... nem?
- Kérlek Anna, kérlek... ne... ne hagyj itt...mondd, mit tegyek..?
Hangom kérlelő de még mindig reszelős. Nem veszthetem el. Nem ájulhat el. Hogy a faszba fércelem én össze? Én? Én, aki még egy rendes ruhatisztító bűbájjal is szenvedni képes...
Mást lehet hagynék meghalni. Talán még csak nem is érdekelne... csakhogy ő nem akárki. És ő nem halhat meg... nem az én kezeim között.

(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/06/179421da912bcd3f53c7452dc.jpg) (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=179421da912bcd3f53c7452dc.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

A távolból hallom a nevemet. Halkan, mintha víz alól, mintha egy másik világból szólna. Elég messze kerülök a valóságtól, de ez a hang visszatart, vékony fonalat képez, amely szakadékony, de egyelőre épp hogy kitart. Nagyot sóhajtok, mert válaszolni nem tudok. Ez az apró gesztus is megterhelő.
A szörnyeteg, aki miatt idejutottunk, utolsó erejével még azért küzd, hogy kereket oldhasson, de amint Christopher átkai megsorozzák, a földre bukik, és többet nem mozdul. Én csak tompán hallom az újabb, és újabb puffanást, ahogy harmadjára is a kemény talajra vágódik immáron tökéletesen mozdulatlan teste, valahol kicsivel messzebb tőlem.
Alig foglalkozom az egésszel. Az égboltra bámulok, a csillagokkal és a holddal, a gyönyörű mágikus égitesttel, amely olyan kíméletlenül hat az életemre. Egy másik valóságot vélek ott megérezni, egy túlsót, egy békésebbet. Hirtelen úgy érzem, én vagyok fent, hozzápréselődve a földrögöktől és fűcsomóktól borított plafonon, és ahová nézek, az van lent, oda indulok el lassan, vitorlázva, mint egy lehulló falevél.
Azonban a látvány eltűnik fölülem. Cartwright takarja el, látom, hogy mond valamit, de először fel sem fogom. Elég az, hogy elszakít ebből a réveteg állapotból a jelenléte, és lassan feleszmélek a láttán. Akkor tűnik fel, hogy nem csak fölém hajol, de félig az ölébe is von, és az oldalamnál babrálja az ingem maradványait.
- Az én hibám.. az én hibám... Azt mondd meg mit csináljak. Hallod? Baszki, azt mondd meg mit tegyek...!
Hirtelen üt be az adrenalin löket. Most már teljesen magamhoz térek, a maradék vérem szinte felforr, a szívem, ami eddig lustán dolgozott, most rémülten lódul meg. Tiltakozásul bizonytalanul ingatom a fejemet, aztán hangot adok annak, ami legjobban foglalkoztat.
- Menj… - Az első szó még erőtlen, és mintha másvalaki hangját hallanám, de aztán egyre jobban magamra találok a felháborodásban. A hozzá közelebb lévő kezem ingatag mozdulattal a mellkasához simul, s halvány kísérletet tesz, hogy messzebb tolja tőlem.– Ne érj hozzám... Nem hallottad, mi vagyok…? Egy szörnyeteg... És fertőző...
Erőtlenül fészkelődni kezdek, kilátástalan erőfeszítéseket teszek azért, hogy messzebb kerüljek tőle. Legalábbis az öléből nagyon igyekszem lecsúszni. Pedig nekem is nehéz, mert az érintése, az a biztonságos és megnyugtató érzés, ahogy körbevesz, igazából jól esik, nagyon is. De tudom, hogy az ő érdekében ki kell szakadnom belőle.
- Hagyj inkább… Kockázatos…. És nem kár értem… Egy farkasért...
- Kérlek Anna, kérlek... ne... ne hagyj itt...mondd, mit tegyek..?
- Engedj el – fújom, s fenyegető mozdulatot teszek felé a pálcámmal, amit persze két pillanattal később elejtek. Remegő kézzel kezdek utána tapogatózni, s közben megadón sóhajtok.
- Kell a táskám. Abban van minden. Fertőtlenítő… És sebforrasztó, meg vérpótló… – magyarázom röviden, utolsó erőmmel. Christopher ittléte nagyjából ennyi energiát adott, de az egyre nagyobb vérveszteség érzem, lassan legyűr. Remélve, hogy eltűnt a közvetlen közelemből, révetegen nézek a szemeibe, az izzó, kék íriszekbe, melyek itt tartanak, ebben a valóságban, még a fájdalmak ellenére is.

One day (https://www.youtube.com/watch?v=cScVoZWVDLQ)
(https://i.pinimg.com/564x/eb/c5/90/ebc5906bfc7a47cd37aca391937ef8a1.jpg)

...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...

..a trágár szavak esélyesek...

- Menj...
- Persze... hogyne, a fenébe is...
Magamban dohogok egy sort, mert ugye ezt azért ő maga se gondoltam komolyan? Hogy itt hagyjam elvérezni? Haszonleső ember vagyok, sose voltam a becsület érdemkeresztjére méltó, nem karoltam fel az árvákat, nem pártolom a szegénységet, sőt, azt vallom az anarchia az sokszor célravezetően szükséges jó, pláne nekem, de azért egy érzéketlen barom se vagyok. Nem, főleg az ő esetében nem.
Fellobban bennem a harag, ahogy gyenge erejével tiltakozásképpen még a melkasomra is emeli a kezét. Mintha ezzel megállíthatna... Szinte várom, akarom, hogy belemarkoljon az ingem anyagába, hogy kicsit többet mutasson, mint amennyire rossznak a helyzetet gondolom...
– Ne érj hozzám... Nem hallottad, mi vagyok…? Egy szörnyeteg... És fertőző...
- Leszarom...
Közlöm tömören és velősen. A fenti események sorozata alapján Anna feltételezéseim szerint valóban az. De még ha nem is így volt, hát ezek után... ezek után tuti azzá válik. Ennek pedig csak és kizárólag én vagyok az oka. Ha engem megfojt az a senkiházi őt talán békén hagyta volna. Kár volt a kurva lámpát levernem arról az átkozott éjjeliszekrényről. Szaros túlélési ösztönök...
- Hagyj inkább… Kockázatos…. És nem kár értem… Egy farkasért...
Legszívesebben ráüvöltenék, hogy hagyja abba a faszságait, mert semmi haszna nincs. Nem fogom itt hagyni a legkevésbé sem és nem fogom hagyni hogy szenvedjen. Attól az is jobb, ha én magam ölöm meg.
Érzem, hogy a gondolat morzsájára Sohphie elégedetten helyesel. Elzavarom a súlyos, vészterhes ötletet és inkább könyörgésbe forgatom át a dolgot. Hátha azzal célt érek és mert.. valahol ez ösztönösen jön.
- Engedj el
Ha lenne lelki erőm talán arcon röhögném ahogy felém irányítja a pálcáját. Már kezd megcsillanni a remény, hogy csak én látom brutálisan szarnak a szituációt, de aztán csalódnom kell egyből, ahogy kihullik a varázseszköz a lány kezéből. Elfog újra a kétségbeesés és miután hirtelenjében jobb ötletem nincs, hát a szeszesüveget hívom segítségül.
A világ legjobb találmánya az alkohol, ez már kisgyerek koromban megtanultam. Egyszerre hoz élvezetet, elbódítja az elmét, egyszerre képes tompítani az érzékszerveidet, így a fájdalmadat is, és még fertőtleníteni is képes...
Anyám számtalanszor a fickói után hátrahagyott kevéske pia maradékával látta el a sebeimet... mint a hátamon is a verésnyomokat. Tény, hogy heg maradhat utána... de hát...
Nem vagyok egy kibaszott orvos és a remegő kezem sem olyan profin stabil, mint Annáé volt. Így mikor az üveg a kezemben landol rögvest meghúzom, majd az ő torkán is leerőltetek egy kortynyit. Ha másra nem is, arra tökjó hogy legalább kicsit magához tér... és mikor ráöntöm a sebre a maradékot talán nem érzi annyira kínzóan égetőnek, mint alapvetően.
- Nem. Nem hagylak itt, felejtsd el.
- Kell a táskám. Abban van minden. Fertőtlenítő… És sebforrasztó, meg vérpótló…
- Oké... táska... világos! ..Rendben...
Bólintok, de a szám már rég kiszáradt a félelemtől és a pániktól. Még mindig aggódóan reszelős hangon, de céltudatosan adom ki a pálcámmal a parancsod a táskának a földszinti fuvarra. Mikor az invito-m újra célt ér és immár a kezemben a nem is oly rég használt eszközlista újra elbizonytalanodom.
- Most mi? Melyik? Baszki...
Kétségek közt vergődve kutatok a fiolák között emelem fel egyiket a másik után hogy Volkova cirádás betűit kiolvassam a gyér fényben.
- Minek kellett ezekre oroszul ráírnod? He? Tököm se tud oroszul...
Na jó, azért köszönni meg elköszönni megy, illetve pár alap mondat, de nem az orvosi szakzsargon. Vagy lehet ez latin? Akad pár, amin latin felirat is van és egy kísértetiesen emlékeztet a boszorkányfű kivonatra, ami köztudottan minden sebet hamarjában összeforraszt. Vajon vérfarkaskaromálsra is érvényes?
- Ez jó lehet?
Kérdezem és dugom a fiolát a beteg orra alá ha még eszméleténél van, közben pedig az előhalászott kötések egyikét nyomom a sebre ezzel is csökkentve a vörösen csordogáló vér mennyiségét.

(http://www.kepfeltoltes.eu/images/2019/06/179421da912bcd3f53c7452dc.jpg) (http://www.kepfeltoltes.eu/view.php?filename=179421da912bcd3f53c7452dc.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

Hiába a helyzet, amiben vagyunk, hiába a vérveszteség, és hiába egyensúlyozok két világ határmezsgyéjén. A semmiből felbukkanó whisky-s üveg mégis mosolyt csal az arcomra, és még azelőtt átmelegít, hogy a számhoz érne. Cartwright…
- Nem. Nem hagylak itt, felejtsd el.
Ez a néhány szó, és az ital parazsas aromája szinte lángra gyújt. A seb is újfajta fájdalommal ég, ez a fertőtlenítés ismerős, nyilalló, de gyógyulást előlegező érzete. Pokoli és alig elviselhető, valahol mélyen tudom, de épp ennyi erős és erőszakos hatás kell, hogy annyira pislákolni kezdjem az élet, amennyi a túlélési ösztön újraindulásához szükséges. Legalábbis most elég hozzá.
- Oké... táska... világos! ..Rendben...
Olyan furcsa tőle ezt a hangszínt hallani. Akkor se beszélt így, mikor ő volt szorult helyzetben. Elszomorít kissé, hogy miattam van az egész. Hogy én okozom ezt a hozzá méltatlan pánikot.
- Igyál még. Nyugi – kísérlem meg felemelni a kezem, hogy végigsimítsa tökéletes mértékig borostás, szép vonalú arcán, de a mutatóujjam épp csak érinti, épp csak megcirógatja, aztán tehetetlenül lehanyatlik. Nagyot sóhajtok, hogy a világ, amely elúszott a szemem elől, visszatérjen még egy rövid időre.
- Most mi? Melyik? Baszki...
Meglepve veszem észre, hogy már az üvegekkel babrál. Kicsit le-lemaradozok a történések mögött, de azért megpróbálom összekaparni magamat, meg a gondolataimat.
- Sorban vannak. A rekeszben, jobbra – magyarázom levegős hangon. Igazából jó, hogy az üvegekig rögtön eltalált, mert bár a táska kicsinek tűnik, a mágiának köszönhetően egy fél orvosi rendelőt rejt magában.
- Minek kellett ezekre oroszul ráírnod? He? Tököm se tud oroszul...
- Nem orosz. Tudod, a mugliknál minden orvos csúnyán ír – dünnyögöm, megmosolyogva a bosszankodását. Nem, cirill betűket nem használtam, de az lehet, hogy némelyik fiolán a latin megnevezés van. Momentán nem emlékszem.
- Ez jó lehet?
A nyomásra az oldalamnál felnyögök, de ez legalább ismét magamhoz térít annyira, hogy lássam a kérdés tárgyát. Boszorkányfű kivonat, a jelek szerint.
- Nem annyira jó, mint a whisky, de most megteszi – suttogom erőtlen mosollyal, és amint megérzem a szer hatását, tudom, hogy stabilizálódik a helyzetem. A nem túl rózsás, kínlódó helyzetem, de most már kezelhető a dolog. Persze, a vérfarkas-marás átkozott sebnek minősül, és makacsabbul viselkedik egy sima sérülésnél, de azért meggyógyítható, különösen, ha nem is teliholdkor szerzettről van szó.
A fejemben megvan a sorrend, hogy mi után mi következik egy ilyen baleseti ellátásnál, de valahogy most nem akaródzik követni. A whisky csábító aromáját forgatom a számban, nézem Cartwright elszánt és sápadt arcát, és rájövök, hogy talán jobb volna itt megállni. Kérni még egy korty whiskeyt, aztán eleget tenni egy otthoni mondásunknak, miszerint van, amikor a legnagyobb jócselekedet megfenni a kést… De inkább mégis a gyógyszereket kérem el.
- Most a vérpótlót kellene meginnom. Az az üveg vörös folyadék. És a fájdalomcsillapítót… Vagy a whiskyt. Azt, az érzéstelenítővel, az együtt jó lesz – dünnyögöm, bár tudom, hogy ez a koktél úgy ki fog ütni, mint egy gyorsvonat.
- Aztán moss kezet, csupa vér vagy... Nagyon kockázatos...Vagy csak fend meg a kést…- teszem hozzá, bár ezt talán nem is akartam hangosan kimondani. Eszembe jutott még egy dolog, amit tudni szeretnék, mielőtt rámborul az öntudatlanság.
- A másikkal mi van? – kérdezem és oldalt pillantok, ahol a támadót sejtem.

..a trágár szavak esélyesek...

A szesz mindig hasznos... most is, mintha a jeges kék íriszekben felfedeznék némi új tüzet. Olyat, ami mindeddig megvolt, de most csak bágyadtan pislog, erőtlenül mint maga a lány is.
- Igyál még. Nyugi...
Tudom, hogy ez nekem szól. Tudom, hogy tudja... nem vagyok a helyzet magaslatán. A máskor oly sajátos magabiztosságom valamerre rég magam mögött hagytam és hiányzik is de kurvára. Nekem ez ismeretlen terep és nem is titkolom ezt el, már csak az ösztönös viselkedésemből sem. Pedig szeretném, ha mindez nem így lenne... Ha nem Annának kellene belém öntenie a lelket, hanem épp fordítva, hisz ő felszik itt, félholtan.
Miért is nem figyeltem jobban Alfredra? Miért is nem foglalkoztatott jobban a dolog? Hát azért, mert tudtam, mindig akad valaki, aki megoldja nekem a helyzeteket. Már tudom, már látom mennyire ostoba is voltam...
Anna ujja szelíden érint meg épphogy csak, s ennyi is elég, ez a bágyadt kis semmiség, hogy tűz gyúljon ott az arcomon, ahol bőre az enyémmel találkozott. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a mozdulat csak ennyi akart lenni vagy talán több, de úgy sejtem több. És részben emiatt, részben a bennem a magam felé tomboló harag miatt elfutja a szemem a könny. Mekkora ostoba majom vagyok...
Nem nézek rá, nem tudok, inkább csak az üvegekre koncentrálok hogy kisilabizáljam melyik mégis mi a szarra való. A káromkodás pedig segít a bennem feszítő haragot csökkenteni valamelyest.
- Sorban vannak. A rekeszben, jobbra
Jókor mondja... mikor már négy is a kezemben van és fingom sincs melyiket honnan vettem el. Azért megkeresem a rekesz jobb oldalát és sorban szedem elő azokat, amik hasznosak lehetnek.
- Nem orosz. Tudod, a mugliknál minden orvos csúnyán ír
- Hülye muglik, hülye orvosokkal...
Morgom az orrom alatt és inkább Anna sebére locsolom az üveg tartalmát. Tudom, hogy szar lesz, tudom hogy a bennakadó lélegzet teljesen normális, de... még hallani is rossz, pedig megállom hogy ne pillantsak az arcára. Így is sápadt és esetlen, nem akarom látni, ahogy még inkább azzá válik...
Aztán a fiolák. Melyik... mégis melyik?
- Nem annyira jó, mint a whisky, de most megteszi
Félig felhorkantva röhögök és a kérésére kipattintom az üveg tetejét. Mázli hogy a remegő kezemmel nem lötyögtetem mellé. A sebre öntök belőle épp csak pár cseppet, ami sisteregve kezdi el beforrasztani a vérző karmolásokat.
- Jó... akkor most...
Elbizonytalanodom. Ezt követően minek is kellene jönnie? Mit mondott?
- Most a vérpótlót kellene meginnom. Az az üveg vörös folyadék. És a fájdalomcsillapítót… Vagy a whiskyt. Azt, az érzéstelenítővel, az együtt jó lesz
- Aha... – mondom miközben már újra a táska tartalmát túrom a vörös folyadékos kis üvegcséért. Mikor megvan egy halovány mosollyal nyugtázom sikerem majd zavarodottan pislogok a szesz felé... abban pár csepp lötyög már csak. - ... ööö...na az nem nem fog menni. Rád locsoltam az egészet...
Elhúzom a szám kértségbeesve, mert gondolom ez baj. Baszki, baszki baszki...
- De ez megvan...
Emelem meg a hold fényébe a vérpótlót és egyúttal szelíden emelem meg Anna fejét is, hogy le tudja nyelni a szar ízű kotyvalékot.
- Aztán moss kezet, csupa vér vagy... Nagyon kockázatos...Vagy csak fend meg a kést…
- Igenis főnök..
Közlöm kissé haragvóan, mert bár mindenben igaza van, mégis lehetetlennek érzem, hogy itt parancsolgat nekem.
- A másikkal mi van?
- Ne foglalkozz vele, elintéztem...
Közlöm dölyfösen és csak egy megvető gyors pillantásra méltatom a fűben tőlünk odébb fekvő alakot. Mikor a lány torkán lecsorog a vérpótló is belököm a táskába az üres fiolát és szusszantok. Hát kész... Már csak a sebet kellene bekötözni, az pedig menni fog nélküle. És azt talán jobb ha fent csinálom.
- Felviszlek... na gyere...
Közlöm ellentmondást nem tűrően és fájós vállamra meg a liluló oldalamra nagyban szarva megemelem a lány ernyedt testét. Pár perc alatt kell csak, hogy ismét az ismerős szobába legyünk mégis olyan mintha mióta elhagytuk volna fél élet zajlott volna le. Leteszem Anna törékeny kis testét, és az ablak felé suhintva a pálcám egy reparo-val rendbe hozom. Felötlik bennem a gondolat mennyire is egyszerű... mennyire túl egyszerű. Őt bezzeg nem ennyire könnyű rendbe hozni...
Most nézek csak rá igazán fehér arcára. Bágyadt tekintete már nem vetül rám, valószínű az orvosság csakúgy mint egy napja engem most őt ütötte ki ugyanolyan erővel. A táskából előhalászom a kötszert és nekiállok mugli módra, úgy mint ő eltakarni a sebet, persze közel sem olyan profin. Mikor megvan megszemlélem a művem. Anna valószínű kiröhögne, de hát végül is a célnak megfelel azt hiszem. Ez után csak szót fogadva a fürdőme megyek és kiújuló remegéssel a kezemben mosom le a vért és a mocskot magamról. Mindössze egy perc elgyengülést engedélyezek magamnak, ahogy a tükörbe nézve találkozik pillantásom a saját arcképemmel.
Hogy a faszba lehetséges ez? Hisz megöltem... hogy jött ez vissza... mert nem tévesztek célt. Sose tévesztek célt...
A rejtélyt azonban nem tudom egyedül megoldani. Kilépek a fürdőből és elnézem Annát, hallgatom az egyenletes szuszogását. Vele nem tudok sok mindent kezdeni egyelőre, így lesietek vissza a kertbe. A támadónk még mindig a fűben fekszik mozdulatlanul. Egy locomotor segítségével a pincében kialakított cellákba irányítom. Walton házainak mindegyikében két dolog biztosan van. Egy cellarendszer ami trollokra is biztosított plusz a legjobb olasz és francia vörösborkészlet. Megerősítem James bűbájait még egy kettővel, ami hirtelenjében eszembe jut és egy disaudioval, hogy ha üvölteni támad kedve a seggfejnek, akkor se hallja senki. Aztán feloldom a sóbálvány átkot... hagy szenvedjen a féreg. Csak egy percig nézek rá, elképedve és egyben gyűlölködve, aztán ott hagyom még mielőtt szavakkal maradásra bírhatna.
A pince utáni világos szoba és benne Volkova valami melegséget csal elő a szívemben. Sophie sértődötten hallgat, dacosan nem csinál semmit sem. Az ágy mellé lépek és elnézem a sötét hajzuhatagot, az amúgy is procelánfehér bőrt, ami most még sápadtabb.
- Istenem de buta vagy, Hófehérke..
Sóhajtok, majd neki állok lehámozni róla a nadrágot és a cipőt. Mert mégse maradhat ruhában, nemde? Mikor ezzel megvagyok elmegyek a szomszéd szobába a hálóingért. A szívem megdobban mikor rájövök, hogy a kis átjáró nincs lezárva. Nem törődöm azonban semmi plusz felismeréssel inkább csak teszem a dolgom, ujjaim közé fogom az anyagot és visszamegyek vele a lányhoz. Varázslat nélkül, mert az öltöztető bűbájok sem épp az erősséggeim és nem szeretném hogy épp ebbe fulladjon bele, kezdem el lehántani róla a felsőt egész addig, míg fel nem tűnik a csipke melltartó szegélye... ami vörös vérrel színezett. Ekkor torpanok meg a mozdulatban és nyelek egyet. Rájövök mekkora illetlenség ez, amiért valószínű kapni is fogok tőle, de hát... mi a szart csinálhatnék?
Sose voltam prűd de most mégsem akarom őt így épp így látni, pláne először. Lehunyt szemmel folytatom a munkát, ami jelentőségteljesen megnöveli az időkorlátot, de mégiscsak nyugodt a lelkiismeretem. A ruhák szép halomba gyűlnek az ágy mellett, majd végül ráadom szintén rá se pillantva a hálóinget. A kötés alatta még nem ázott át, szóval hatnak a löttyök és a munkám sem lett túlzottan szar. Ettől megnyugszom.
Attól nem, ahogy a földön rám vigyorgó fehérneműre téved a pillantásom..
Sóhajtva pislogok Annára. Mérlegelem mi minden is történt és mégis miért. Nem tudom mit csináljak, egyszerűen annyi mindent mondanék és tennék... végül pedig csak egyszerűen döntök. Ágy vagy föld? Elnyúlok mellette az ágyon. Így, ha bármi van, legalább felkelek rá. Amúgy is szarul alszom, akkor meg már mindegy ha még rosszabbul. A medál szelíden felizzik nemtetszését kifejezve de nem foglalkozom vele. Ujjaim rátalálnak Anna ernyedt kezére, magamhoz húzom és apró csókot lehelek rá, majd őt figyelve szépen lassan hagyom, hogy Sophie és a rémálmaim újra hatalmukba kerítsenek.

(https://i.pinimg.com/564x/b7/47/26/b74726cc3db92761446af58526e78590.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

A különböző bájitalok kesernyés-fémes ízt hagynak a számban. Már nem nagyon tudom követni, mi mindent fogyasztottam el, de engedelmesen nyelem le a következő kortyokat is. Ha méreg volna, talán már az sem tűnne fel.
- Ne foglalkozz vele, elintéztem... – kapom meg a választ a kérdésemre, én pedig halkan sóhajtok, s fájdalmas mosolyra húzódnak ajkaim.
- Akkor ő jobban járt – dünnyögöm, és közben arra gondolok, milyen kegyetlen is ez a sok szer, hogy mennyi kínt tesznek elviselhetővé és túlélhetővé, amit a természet pedig kegyesen úgy talált ki, hogy egyébként ne lehessen átélni. Én pedig még mindig magamnál vagyok – vagy legalábbis alig tűnt fel, hogy a valóságból furcsa, igazinak tűnő képekkel teli álomvilágba siklom át.
Még mindig ott fekszem a fűben, de körülöttem a szilánkok már nincsenek ott, helyettük fehér virágok nőnek ki a földből, a csillagok pedig megsokszorozódnak felettem, és dupla intenzitással, szinte vakítóan szikráznak. Lassan fordulva a feje tetejére áll velem a világ, én pedig könnyeden elemelkedem a földtől, és távolodni kezdek. Hirtelen minden annyira távoli, annyira álombelinek tűnik, csak egy dolog marad biztos, és valóságos, az a valami, amit a kezemben fogok. Aztán az is eltűnik, én pedig forogva zuhanok, tehetetlenül…
Váratlanul üt belém, hogy élek. A szemem kipattan, és meglepő, de rögtön élesen látok. Hajnali napfény világítja meg a mellettem fekvő arcot… Mely egy halk, megkönnyebbült és kissé meglepett sóhajt csal ki belőlem. Még ez a szokottnál kicsivel nagyobb lélegzetvétel is fáj most, érzem, de nem túlságosan érdekel. A kötést is érzem, mely a marcangolt részt fedi. Elmerengek a porszemek kavargásán a napfényben, és Christopher vonásain.
Mi történt? Hogy kerültem fel a kertből? Hogy kerültem hálóingbe? Hogy kerül Cartwright az ágyba? A kérdések sorjában keringenek körülöttem, én pedig mindet tudomásul veszem, és mindet válasz nélkül hagyom. Különben is azt hiszem, épp a választ nézem velem szemben. Az is megvilágosodik előttem, hogy az ő keze az, amit eddig érezni véltem. Még mindig fogom, kapaszkodok belé, nehogy ismét zuhanni kezdjek, ki az ablakon, át a sötétségbe…
Egész addig várok ilyen nyugodt, réveteg állapotban, amíg a jegeskék íriszek ki nem pattannak, és rám nem fókuszálnak. Nem is igazán tudom, mit mondjak, olyan sok dolog van bennem… Ahogy ő magához tér, úgy én is igazán rátalálok a valóságra, megrohannak az emlékképek, az egész lidércnyomás, és főleg ő, nyakig a véremben.
- Rossz üzletet csináltál. Ezt a tartozást talán sosem fogom tudni törleszteni – találok a hangomra szép lassan, s a szavak egyre határozottabban szólnak belőlem. Újabb kérdés merül fel bennem, egy az eddigieknél sokkal nagyobb, nehezebb és mélyebb. És ez pedig így szól:
- Miért nem hagytál… ? Tudod… Most, hogy már mindent tudsz – kerülöm el végül a dolog szavakba öntését, s csak egy bágyadt oldalpillantásban fogalmazom meg; hogy miért is nem hagyta, hogy elvérezzek, mikor most aztán kiderült, miféle is vagyok, és mi közöm a Falkához úgy igazából. Bár ebben legalább annyira kételyek közt hányódhat, mint amennyire én bizonytalan vagyok abban, mi közöm van Ő hozzá. Az az egy volt biztos csupán, hogy mindennél fontosabb az, hogy az érintése itt van nekem, hogy továbbra is kapaszkodhatok belé, hogy erőmtől függően kicsit közelebb húzhatom magamhoz erős kezét.

the last stand (https://www.youtube.com/watch?v=bY4mIS6IbrU)
(https://i.pinimg.com/564x/0a/f9/ec/0af9ec09000808f9bc1cb35d76e26364.jpg)

...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...

..a trágár szavak esélyesek...

Az álom kéretlen kelletlen visz a hátán. Benne van ebben Sophie, mint mindig örök szereplőként, de akad jó pár más is... a tengerfenék hideg vize szív magába, rám markol hátulról egy nagy és erős polip... én pedig fulladozom. Angyalarcú szobrok tarkítják a vízfeneket, de azok csak némán, gyász nélkül nézik esélytelen küzdelmemet.
Gyere velem...
A sellő Sophie arcát viseli, bájos ártatlanságát, tökéletes törékenységét. Felém int hosszú zöldesen csillogó uszonyával és odébb is áll, én pedig tehetetlenül, számból felgyöngyöző buborékokkal kiáltanék utána... Mikor megfordul már nem az ő hanem Anna arcát viseli, és itt már teli torokból üvöltök, de hang nem jön ki rajtam.
Valamikor ekkor pattannak ki a szemeim és rándul meg görcsösen a karom, megsajdítva a vállam még friss sebét. Lassan eszmélek fel, hogy ennek a másabb jellegű rémálomnak igazából mi is az oka... az pedig a puha párnák és a takaró jelképezi.
Pillantásom egyből oldalra siklik, arra amerre a lányt sejtem.
Egy néma percig csak nézek rá, ő meg rám. Nem is tudom milyen érzés fog el, annyira vegyes, annyira zavaros, annyira... kusza. Ő meg én. Így. Itt... együtt... Elhinné ezt valaki, ha elmesélném? Nem hiszem...
Talán meg se törném a csendet ha rajtam múlna, talán meg se mozdulnék az idők végezetéig... de helyettem megteszi ő.
- Rossz üzletet csináltál. Ezt a tartozást talán sosem fogom tudni törleszteni..
A szám megrándul a szavaira, mosolyom igyekszem visszafojtani, de nehezen megy. Nagyon-nagyon nehezen. Tudom, hogy ez egy ki nem mondott köszönöm. Tudom, hogy ez olyan hála, amit valahol az ember nem tud igazán kimutatni így kifejezni sem. De mégsem haragszom érte. Azúrkék szemeim azt vizslatják mindig túl sápadt-e, mert hát továbbra is csak sérült... de mennyire hogy sérült.
- Meglehet. De szeretem ha tartozol nekem, Hófehérke..
Közlöm elégedetten, és meglepve tapasztalom, hogy a hangom egész helyre jött... már nem érdesen reszelős, mint az éjszakai fojtogatás után.
- Miért nem hagytál… ?
- Még kérded?
Elsápadnék ha lenne bennem annyi hogy meg tudjam tenni, de ehelyett csak meglepetten pislogok. Azok után, hogy ő segített túlélnem az angyaltőrt hagyjam csak úgy elpatkolni? Nem... nem vagyok ennyire sem ostoba se gyáva ember.
A beálló csöndben némán figyelem őt. Szeretném ezt a nyugodt, szinte meghittnek mondható percet elraktározni az emlékeimbe, bár félek, képtelen leszek visszaidézni ennyire tökéletesen pontosan.
- Tudod… Most, hogy már mindent tudsz...
A súlyos szavak ránk nyomják a bélyegüket. Sejtettem, hogy szóba kerül ez, de nem gondoltam hogy ennyire hamar.. hisz még csak...
Pillantásom lesiklik a lány szép vonásairól a válla vonalán át a testére, oda, ahol a béna kötésem még tartja magát úgy sejtem. Vért legalábbis eddig még nem láttam sehol.
- Hát az tény, hogy búcsút mondhatsz a bikinitestnek...
Halkan sóhajtok, már-már szomorúan.
- A kentaur rúgja oldalba.. Pedig megnéztelek volna benne...
Egy huncutnak szánt mosolyt erőltetek magamra, de tudom hamiskás. Egybe részes fürdőruhát nem szereztem be neki, de igazából már mindegy is.. valószínű ma már semmiképp nem jutunk el Toszkánába. Egyrészt a sérülések miatt, másrészt meg... akad egy nagyobb probléma lent, a pincében.
- De nem ismersz még eléggé, ha azt hiszed hogy ez elrémiszt..
Megpróbálok vállat vonni, de ez a fél oldalamon fekve eléggé sutának hat. Hagyom, hogy közelebb húzza magához a kezem, hogy jobban belekapaszkodjon és mindössze annyit teszek ösztönösen, hogy megsimítom szabad hüvelykujjammal a kézfejét. A puha bőre azt sugallja ő sose lesz olyan, mint a tegnapi rossz mugli horrorfilmbe beillő egyén, de azért... csak nem hagy nyugodni a kérdés...
- De ugye te...te nem leszel.. olyan...
Nem akarom de egy szolíd viszolygás van azért a hangomban. Ez nem kifejezetten neki szól, hanem annak a félig átváltozott szőrpofának aki nekem esett majd végül Volkovát találta meg. Pechünkre...

(https://i.pinimg.com/564x/b7/47/26/b74726cc3db92761446af58526e78590.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

- Meglehet. De szeretem ha tartozol nekem, Hófehérke..
Nem helyeslek, nem mondom ki hangosan, hogy ebben valahogy egyet értünk. Csak nézek rá halovány mosollyal az arcomon, és újabb fájdalmasat sóhajtok, mert hiába minden kín, ez bőven elnyomja azt.
A következő, kérdésbe burkolt válasza annyi mindent rejthet, hogy úgy érzem, több dolog lesz előttem bizonytalan, mint mielőtt hallottam volna. Kellemes sejtések kerítenek hatalmukba, hiába tiltakozom ellenük. És egyébként is hiába valók, a helyzet, ha eddig nem torkollott katasztrófába a tegnapi vérfürdőnek hála, még akkor is veszélyes, kockázatos marad, és ez nem az a fajta bizsergető, kihívást jelentő nehézség. Csak egyszerű, szomorú és megkerülhetetlen akadály. A tekintetembe szomorúsággal kevert hála ül ki. A rám irányuló szempár kékje lehűt, elnyugtatja az éledő fájdalmat, amely a fizikai, kézzel fogható kínoknál sokkal erősebb.
Pedig mindent tud, és láttam már ilyet máskor is. Nem tiltakozik, és óvatosan, férfias humorizálással kerülgeti a forró kását, de bágyadt mosollyal várom, hogy a bikiniről eljussunk a célig. Addig a dologig, ami végül mindig szóba kerül. Ide lyukadunk ki, ez a rendje, teljesen érthető. És amíg egészséges ember voltam, én is nyilván így reagáltam volna.
- De nem ismersz még eléggé, ha azt hiszed hogy ez elrémiszt..
Ezzel meglep? Kissé. Tudom, hogy merész, hogy szinte keresi a veszélyt, hogy aztán büszkén és csibészes vigyorral a képén legyűrhesse, és trófeaként kiállíthassa emlékeinek termében, mely majd arra emlékezteti, hogy kicsoda is ő, milyen bátor és győzedelmes. Csak hogy ezt nem győzheti le. Soha, senki nem győzte le a vérfarkaskórt másképp, csak egyetlen egy úton, és az az az út volt, amelyet az éjszakai, őrült szörnyeteg is javasolt.
- Meglep, hogy ennyire vakmerő vagy – válaszoltam aztán, nagyon küzdve magammal, hogy ne mutassam, milyen jól esik a kitartása, és az, hogy ez sem tartaná távol tőlem. Pedig kellene. Nagyon is.
- De ugye te...te nem leszel.. olyan...
Nem kéne állandóan sóhajokat csalnia ki belőlem, mert a vége az lesz, hogy újra kilyukad az oldalam. De most elmosolyodom, ez már megszokottabb pálya, végül mégis itt kötünk hát ki, és jó ismerősként üdvözlöm a járt utat, amiről az előbb pusztán véletlenül térhettünk csak le. Mert sajnos ez az örök igazság, a vérfarkasok bár csak teliholdkor válnak fenyegető rémmé, de a borzalmak ígéretét a titkot tudó emberek minden ártatlan pillanatban is ott látják az arcukon. Az én arcomon is.
- Olyan megszállott? Olyan elvakult, és háborodott? Olyan, aki minden pillanatában szörnyeteg? Nem, Christopher. De minden teliholdkor farkas leszek – biccentek a szomorú és kegyetlen bizonyságot még kicsit megerősítendő. – Sajnálom. Ha már meseirodalomhoz hasonlítod a helyzetet, attól tartok, a Hófehérkével tévedsz. Rajtam nem segít a herceg csókja. Ebben a mesében csak a farkas van, és majd egyszer… a Vadász – leheltem finom fejcsóválással. Kár is szépíteni, bár ha valami, akkor Cartwright jelenléte, pillantása enyhíti kicsit a dolog szigorú állását. Mert hiába minden észérv, hiába az összes óva intő tényező, mégiscsak fogom a kezét, mégiscsak fekszem itt vele, bámulva még egy kicsit az izzó, kék íriszeket… Aztán nehézkesen felülök, és az egésznek vége szakad. Jól van ez így. Két tenyeremmel az ágyon támaszkodom magam mögött, így egész stabilnak érzem a helyzetet, bár a kötés mintha kissé odébb vándorolna mindeközben. Pillantásom találkozik a földön heverő melltartómmal, és szóra nyitom a szám, de aztán becsukom, és kaján félmosollyal a másikra sandítok. Valahogy bízom benne, hogy nem használta ki a helyzetet… De elmerengek rajta, vajon mennyit habozott.

..a trágár szavak esélyesek...

- Meglep, hogy ennyire vakmerő vagy
Talán a vakmerő szóra rándul meg a nyakamban lévő lánc. Ó igen... vakmerő. Valójában csak ezt ismertem. Amikor tényleg bátornak kellett volna lenni... nos, akkor valahogy cserben hagyott ez a tulajdonság. Elfog a szomorúsággal vegyes felismerés, az, amely híven tükrözi mennyire rövid idő alatt kiismert engem a nő és én mennyire lassan ismertem ki saját magam. Csak egy Sophie volt az ára...
- Mindig is az voltam...
Nem csattanok fel, bár a hangomban akad némi büszkeség. Nem kellene, mert ez nem épp erény... de én annak fogom fel. Ha ez nem lett volna, talán nem lennék ott ahol. Nem is lennék az, aki. Szelíden simítok ki a lány arcából egy tincset, de talán hiba. Nem tudom emiatt mozdul-e meg, emiatt sóhajt-e, vagy csak a válaszom nem tetszik neki? Esetleg leginkább a kérdésem? Vagy csak mindez így együtt...
- Olyan megszállott? Olyan elvakult, és háborodott? Olyan, aki minden pillanatában szörnyeteg? Nem, Christopher. De minden teliholdkor farkas leszek...
Mély hallgatásba burkolózva figyelem őt. Valahol megnyugszom, hogy nem lesz ilyen torz ocsmány rémség. De nem tudom, hogy mennyire a jelenre érti mindezt vagy épp mennyire a múltra, viszont a szavaiban van valami rutinszerű célirányos határozottság, ami azt sejteti, nem ez lesz az első alkalma a dologgal. Valahol ez egyszerre érdekel, és egyszerre taszít.
– Sajnálom.
Már épp szólnék, hogy ne... mert nekem kellene sajnálkoznom, végtére is engem akart megmenteni és ő járt pórul. De beelőz a folytatással...
- Ha már meseirodalomhoz hasonlítod a helyzetet, attól tartok, a Hófehérkével tévedsz. Rajtam nem segít a herceg csókja. Ebben a mesében csak a farkas van, és majd egyszer… a Vadász...
Visszavághatnék humorosan, hogy mégis miért, próbálta már? de szívem szerint inkább magamhoz ölelném és megvigasztalnám, mert van valami keserédes szomorúság mindabban, ahogy kimondja a valóságot. Ez pedig a torkomra forrasztja a viccelődést. Mintha csak maga se akarná elhinni pedig tudja jól... az övé sose lesz tündérmese. De hát melyik élet az igazából?
Ám mielőtt bármit is mozdulhatnék ő megint gyorsabb. Elnézem mennyire ruganyosan és könnyeden tud felülni és valahol irigylem, mert az én oldalam sajogva zsibbad még mindig. Kurva ágy.
Elmerengve pislogok az ablak felé, majd Anna tekintetét érzem magamon. Arckifejezése zavart és meglepettséget tükröz, de ugyanakkor azt a kaján mosolyt az arcán nem tudom hova tenni.
- Mi az?
Kérdezem és ülök fel én is, sokkal lomhábban és bénábban, mint ő. Pillantásom követi az övét, és rájövök mit is szemlél...
- Ja hogy... úriember voltam, de tényleg!
Emelem meg megadóan a kezem, mintha csak egy mugli zsaruval állnék szemben, aki fegyvert fog rám.
- És ezt ritkán mondhatom el magamról...
A mondatot csak az orrom alá dörmögöm, majd újra komollyá válik az arcom. Aggódva figyelem őt. Felhúzom a térdem és rátámasztom alkarjaim.
- Pihenned kellene...
A suta kötésem még hősiesen tartja magát, de való színű lassan megérik a cserére. Milyen gyorsan regenerálódik egy vérfarkas? Továbbra se tudok szinte semmit róluk.
Annára sandítok... vajon akar róla beszélni? Vajon van értelme faggatni? Úgy döntök egy pillanatnyi mérlegelés után, hogy egy próbát megér.
- Mesélsz róla? Hogy hogy történt?
Hangom halk, nagyon-nagyon halk. Mintha csak félnék, hogy már ez is tönkretenné mindazt, amit gondolok róla, pedig... valójában nem valószínű hogy befolyásolna. Vagy mégis? Minden esetre a szívem kihagy egy ütemnyit ha belekezd a történetbe.

(https://i.pinimg.com/564x/b7/47/26/b74726cc3db92761446af58526e78590.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

- Ja hogy... úriember voltam, de tényleg!
Halkan felnevetek – nevetnék, de gyorsan elhal a hang, amint az oldalamba beletép a kín. Összecsattanó fogakkal hallgatok el, és fájdalmasan, csendben mosolygok inkább. A fejemet csóválom finoman, s az eszemben az jár, vajon jó-e nekem az, hogy pont velem viselkedett gavalléros illedelemmel.
- És ezt ritkán mondhatom el magamról...
- Megtisztelve érzem magam – mondom játékosan és amikor pihenésre kér, nem ellenkezem, hanem apró bólintással az ágy támlájához húzódom, hátamat a párnáknak döntve. Így közelebb kerülök hozzá, centikre csak, de valahogy nem érünk össze sehol. Ott az a kis távolság, az a hajszálnyi keskeny senki földje, amely a béke és a biztonság záloga. Áldoztak már fel az emberiség során többet is ezekért…
- Mesélsz róla? Hogy hogy történt?
Félrebillentem a fejem, úgy állom sanda leselkedését, és a szeme sarkából feltett óvatos kérdést. Nem népes azoknak az embereknek a tábora, akikkel megosztottam ezt a történetet, bár igazság szerint nem is olyan nagy dolog. Csak nekem az. Az én életem megváltoztatta, fenekestül felforgatta, számomra dráma, de egyébként… Egy meglehetősen unalmas vérfarkastámadás csupán.
- Segítettem egy vérfarkason. Nem tudtam, hogy az, de megsérült, haldoklott… és pisztollyal fenyegetett, szóval nem egészen csak a jóhiszeműségemre alapozta a segélykérését. Minden esetre megmaradt. A társa közben ránk talált, és bár tudta, hogy a főnökük nem kedveli a „szukákat”, ahogy ő fogalmazott… Szóval úgy gondolta, hasznos és csinos tagja lennék a Falkának. De nem lettem, az Alfa mérges lett az egész miatt, és nagyjából úgy reagált a helyzetre, ahogy korábban Walton, a telefonban. De megúsztam, kiharcoltam magamnak némi teret… A többit már tudod – tettem hozzá. Elnéztem az arcát, vajon ezt akarta hallani? A körülményeket és magyarázatot? A miérteket? Vagy a személyesen átélt horrort, a dulakodást, a rettegést? Annak már csak árnyéka maradt, egykedvűen figyeltem a szemem előtt lepergő képsorokat, az egymást és engem tépő szörnyetegekről, az utolsó alkalomról, mikor emberi szemmel láthattam a teliholdat.
- Ha arra számítasz, hogy nagy harc volt, vagy véres, csalódást kell okoznom. Egy szike elrepült, néhány fenevad egymásnak esett, aztán az egyik megmart. Még csak nyoma sem maradt, de a vállam volt, egyébként – tettem hozzá, és lassú, a sebem folytán óvatos és kimért mozdulattal a megfelelő helyre mutattam, félrehúzva a hálóing pántját. Csak érezni lehetett a helyét. Apám ügyes, varázstalan orvostudománya lefőzte a mágikus gyógyítók praktikáit, és olyan finom öltésekkel fércelt össze, hogy a legtapasztaltabb szemek vehetnék csak észre a bőr enyhe mélyedését ott. Nagy sóhajjal engedtem el a ruhadarabot, amely így újra a szóban forgó területre lebbent, eltakarva azt. Legalábbis Cartwright elől. Én tudtam, és éreztem, minden pillanatban, hogy ott van akkor is, ha nem látszik. Akkor is megtörtént. A véremben volt már, és ott is marad, az utolsó pillanatig, és talán egy másodperccel még tovább is.
- Szóval… Ha most már mást gondolsz rólam, mint ezelőtt, nem lepődök meg. Megértem. De egy dolgot azért szeretném, ha tudnál: soha, senkinek nem adtam tovább a kórt. Nagyon vigyáztam erre. Ez is azért sikerül, mert rendkívül sok szigorú szabályt tartok be, hogy így lehessen, és nem csak jóindulatból, meg a moralitásnak megfelelve, ne hidd. Ez önzőség is a részemről. Így tiszta a lelkiismeretem. A gyógymódot keresem, és távol tartom magam az emberektől. Ez minden – mondtam halk sóhajjal, és egy fáradt mosollyal. Újra a kék íriszekbe bámultam, de előtte még a köztünk lévő centinyi helyre lestem. Ott volt még, ott is marad, ott a helye, így van rendben. Nem jó, de rendben…
- Sajnálom – suttogtam Christophernek egy bocsánatkérő félmosollyal. Ha az ő arcán valóban csalódottságot láttam, vagy valami egyéb, szomorkás érzelmet átsuhanni, hát megértettem. Magam is éreztem valami hasonlót.

..a trágár szavak esélyesek...

A nevetést követő mély csend tudom, hogy a hirtelen fellépő fájdalom szüleménye. Túl sokszor sérültem már meg, túl sokszor ahhoz, hogy jól ismerjem ezt. Még így, akkor is, mikor épp nem én vagyok a szenvedő alany. Most jelen helyzetben szívből gyűlölöm ezt a csöndet. És hozzá párosul a szomorkás pillantásom, pedig nem akarom hogy azt higgye sajnálom vagy hasonló...
Nem tudom mi hatja meg. A tekintetem, vagy a tény, hogy valóban van igazság a szavaimban. Bármi is, inkább hátradől én pedig leutánzom őt egy kevés idő után. Pont mikor az ágytámla kemény fájának hűvösét érzem meg akkor kezd bele a történetbe. És akkor ugrik meg a szívem is egy pillanatra.
- Segítettem egy vérfarkason. Nem tudtam, hogy az, de megsérült, haldoklott… és pisztollyal fenyegetett, szóval nem egészen csak a jóhiszeműségemre alapozta a segélykérését. Minden esetre megmaradt. A társa közben ránk talált, és bár tudta, hogy a főnökük nem kedveli a „szukákat”, ahogy ő fogalmazott… Szóval úgy gondolta, hasznos és csinos tagja lennék a Falkának. De nem lettem, az Alfa mérges lett az egész miatt, és nagyjából úgy reagált a helyzetre, ahogy korábban Walton, a telefonban. De megúsztam, kiharcoltam magamnak némi teret… A többit már tudod
Szemeim előtt felsejlik egy fiatal lány, aki kísértetiesen Anna hasonmása, de naiv, tapasztalatlan és lelkes. Nem nehéz elképzelni az események drámaian szarul alakuló fordulatát, de a szuka szóra szusszantva felmordulok. Hát ők így nevezik? Mint az állatokat? Gondolom egyesek büszkék rá... amilyen pökkhendi a stílusuk és a fellengzős orosz mellkasveréses én vagyok a Magyar Mennydörgő, a fasza, nem is igazán lep meg.
- Ha arra számítasz, hogy nagy harc volt, vagy véres, csalódást kell okoznom. Egy szike elrepült, néhány fenevad egymásnak esett, aztán az egyik megmart. Még csak nyoma sem maradt, de a vállam volt, egyébként...
Szinte látom magam előtt az egyszerű ezüst kis penge csillanását, és azt, ahogy végül Anna testébe fúródik. Talán csak rosszkor volt, rossz helyen... és ennyi múlt a sorsa...
Pillantásom a nő kezére téved, és a pántra, ami fedetlenné teszi szelíd húzásának hatására szép, szinte egységes bőrét.
Nem. Még ilyen közelről sem lehet felfedezni a nyomot... és a fedetlen váll látványának hatására nyelek egyet.
Nem tudom mi zavar jobban, a látvány, a tudat, hogy ott vágta el magát az addigi életétől és tért át akaratlanul egy másik ösvényre vagy az, hogy az oldalán lévő karmolások kurvára nem lesznek ennyire szépek, csak mert én nem vagyok orvos és nem tudom ilyen profin eltüntetni a sebeket...
- Szóval… Ha most már mást gondolsz rólam, mint ezelőtt, nem lepődök meg. Megértem. De egy dolgot azért szeretném, ha tudnál: soha, senkinek nem adtam tovább a kórt. Nagyon vigyáztam erre. Ez is azért sikerül, mert rendkívül sok szigorú szabályt tartok be, hogy így lehessen, és nem csak jóindulatból, meg a moralitásnak megfelelve, ne hidd. Ez önzőség is a részemről. Így tiszta a lelkiismeretem. A gyógymódot keresem, és távol tartom magam az emberektől. Ez minden
Felszakad belőlem egy sóhaj, ami egyszerre megértő és bánkódó. Már értem, miért is viselkedett sokszor úgy, ahogy. Miért is volt ennyire következetesen makacs, ennyire bosszantóan távolságtartó és ennyire... elérhetetlen. De ez mentség? Ez lenne tényleg egyedül mindenre a magyarázat.
- Sajnálom.
A bocsánatkérése meglep. Nem neki kellene, végtére is ő semmit nem tett. És mégis elfog valami megmagyarázhatatlan mély szomorúság, ami könnyen magába is szippant, mert tudom, innentől már nincs találgatás, minden elég egyértelmű.
- Ugyan, ne tedd, kisfarkas. Én is ugyanígy tettem volna...
Viszonzom a mosolyt, bár nem teljesen őszinte pont azért, mert nem tudom tudnék-e ennyire önzetlen lenni. Valószínű kibaszottul nem. Épp ezért is csodálom még jobban Annát, de ezt neki nem kell tudnia. Inkább csak kipillantok az ablakon, amin beszüremlik imbolyogva a fény egy-egy kósza sugara.
- Azt hiszem a másik sebed nem marad ennyire láthatatlan. Én...
Mondanám, hogy sajnálom. Mondanám, hogy ne haragudjon, hogy jobban is igyekezhettem volna és hogy talán fogok is, de már kurvára tökmindegy. Csak megrázom a fejem lemondóan és rápillantok. Ujjaim épphogy az övéhez érintem, mert nem bírom megállni hogy ne.
- Pihenj még. Toszkánát lemondom. A dögöt meg lent a pincébe ráérünk holnap is kifaggatni.
Gunyoros félmosolyra villan ajkam szeglete, mert máris vannak tippjeim hogy fogom megbosszulni a tegnap este eseményeit. Ugyanis a láthatatlan ujjak szorítása még mindig ott matat a torkom körül... pedig, ez már csak a régmúlt emléke.

(https://i.pinimg.com/564x/b7/47/26/b74726cc3db92761446af58526e78590.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

Nem kerüli el a figyelmem a sok apró gesztus, a reszketeg szusszanás, az oldalpillantások és az a szomorú fény a tengerkék írisz tükrén, melyet egyszerre gondolok együtt érzőnek és bánkódónak. Rendben is van így, valahol meghat és kissé vigasztal ez a hozzáállás, de igyekszem mégis inkább úgy tenni, mintha nem venném észre a kis jeleket, mert könnyebb így.
- Ugyan, ne tedd, kisfarkas. Én is ugyanígy tettem volna...
Rámosolygok, hosszan nézek az arcára, s a félmosoly továbbra sem kopik le, mert az jár az eszemben, hogy talán ő nem is tudja, hogy most is így tesz, ugyanúgy mint én, vagy máshogy, de sajnálja. Mert sajnálatos ez, mikor egy ember letérni kényszerül az útról, ami minden bizonnyal vezette volna egy szép és élhető életen át, hogy ahelyett… Valaki más elvadult és bizonytalan ösvényeit tapossa.
- Kisfarkas, mi? Tény és való, nem vagyok akkora ordas, mint az éjjeli vendéged volt… - állapítom meg rezignáltan, de érdekes, talán most először nevez így, farkasként valaki, aki viszont nem az, és nem olyan, mint vártam. Gyűlölöm ezt az énemet, de a kedveskedő becenév, Cartwright bársonyos, derűsre erőltetett hangján valahogy mégsem olyan gyűlöletes. Első ízben egy kicsit szórakoztat is.
- Azt hiszem a másik sebed nem marad ennyire láthatatlan. Én...
Látom, hogy az igazán lényeges mondandóhoz nem talál szavakat. Ingatom a fejem, és próbálok nem nagyon összerezzenni, amikor érintésével finoman áttöri a köztünk lévő teret. Én pedig, bár kellene, nem húzódom el, mert a józan eszem és szerintem az övé is azt harsogja, hogy ez talán megint nem biztonságos vizekre evez. Mégis, az övéhez hasonló finomsággal én is kicsit közelebb húzódom.
- Megtettél mindent, és még többet. Szerencsém, hogy így cselekedtél. Különben se én, se a sebem nem lennénk már. Ha lesz rá lehetőségem, talán megpróbálom eltüntettetni – teszem hozzá kissé elmerengve. Már régen látogattam meg az öreget. Bár kockázatos, azért egyre inkább fontolgatom. Most még ürügyem is akadt.
- Pihenj még. Toszkánát lemondom. A dögöt meg lent a pincébe ráérünk holnap is kifaggatni.
- Jól vagyok… - tiltakoznék, de az oldalamba nyilalló fájdalom kismértékben meghamisítja a szavaimat. - A helyzethez képest. Azt hittem, rövidre zártad azt az alakot – tettem hozzá meglepetten. Magam sem tudom, hogy viszonyuljak ehhez, mert bár örülök, hogy Cartwright nem mocskolta be a kezét ezegyszer, ugyanakkor a tudat, hogy az az eszevesztett szörnyeteg itt van, életben van, és arra vár, hogy döntsünk a sorsáról… Kellemetlen érzés volt.
- Tegnap sok dolgot tudtunk meg tőle. Talán… Nem tudom. Ijesztő a tudat, hogy többen is gondolkodnak úgy, mint ő. Szerinted mi legyen vele? – sóhajtottam végül alig észrevehető borzongással. Talán a lágy érintés, talán az eddigi megértés csalta elő belőlem a mélyebb érzéseket, és az győzött meg, hogy őszintén merjem is kimutatni. Nem mintha ne kerültem volna korábban is kellemetlen helyzetekbe, de ez most más volt. Aggódva néztem Christopherre, mert félig mintha ebbe is belekeveredett volna, hiszen ezek azt hiszik, hogy ő a Falkának dolgozik. Ha annak a fenevadnak nyoma vész, még inkább összefüggésbe hozzák a nevével az egész ügyet. Ilyen ez, azt hiszed, nem tarthatnak meg csak azért, mert egyszer közöd volt hozzájuk, aztán mégis rabul ejtenek, bármennyire nem akarod. Pont, mint ahogy én jártam Cartwrighttal és csibészesen elbűvölő azúr tekintetével…

..a trágár szavak esélyesek...

Csak bújtatott somolygásra futja a kommentár ami Anna felől érkezik. Gondolom ezt azért kapom, mert nem igazán tetszik neki a dolog... de hát... mit is kezdhetnék vele? Szörnyen rossz szokásom becézni, pláne azt, aki valamilyen módon fontos is. De persze erről neki nem kell tudnia.
- Megtettél mindent, és még többet. Szerencsém, hogy így cselekedtél. Különben se én, se a sebem nem lennénk már. Ha lesz rá lehetőségem, talán megpróbálom eltüntettetni
Megtettem? Valóban így lenne? Nem érzem az állítás igazságát sem a feltétlen helyességét. Maximalista vagyok, mindig is az voltam és ha úgy vesszük a célt elértem. Anna túlélte. Bár ki tudja... lehet nélkülem is ment volna. És annak idején valaki sokkalta jobb, profibb munkát végzett vele mint itt én. Gyűlölöm ezt. Szeretek mindenben az első lenni, és kibaszottul bosszant ha csak a sokadik vagyok a sorban...
Inkább csak nyugalomra intem a magam szokásos nyersességével. Ebbe rejtem a haragom, ami nem épp ellene vagy neki szól, sokkal inkább a körülményeknek, a tényeknek és persze, magamnak.
- Jól vagyok…
Elég egyetlen szúrós pillantást kicsikarnia belőlem, bár gondolom nem épp ez hatja meg hogy az ágyban maradjon.
- A helyzethez képest. Azt hittem, rövidre zártad azt az alakot.
- Maradjunk annyiban, hogy csöppet mással voltam elfoglalva. Szerinted a melltartód magától csusszant le?
Nem tehetek róla de kissé feljebb kúszik a szemöldököm kihívóan. Igen, kételyek közt akarom hagyni, ha már volt oly kedves és az értésemre adta, hogy ne is reméljek nagyon semmit mert a jelek szerint a vérfarkaskórral egy mugli erényövet is magára csatolt.
- Tegnap sok dolgot tudtunk meg tőle. Talán… Nem tudom. Ijesztő a tudat, hogy többen is gondolkodnak úgy, mint ő. Szerinted mi legyen vele?
- Azt hittem majd te akarod megmondani.
Vállat vonok mintha nekem mindegy lenne. Pedig nem teljesen az. Lennének ötleteim... sötét, gonosz, véres és morbid ötleteim, de inkább ezeket nem osztom meg a lánnyal. Csak fürkészőn figyelem a színtelen arcát. Tudom, hogy szarul van, hogy hagynom kellene pihenni, lenne is dolgom, jó pár telefon és átszervezés... de ez fontos. Nem csak nekem, mindkettőnknek.
- Mit szólnál ha közösen hallgatnánk ki? Ma pihensz, erőt gyűjtesz. Ha gondolod segítek átkötni a sebed. Egy napon semmi nem múlik. Aztán kitaláljuk mi legyen vele. Nos?
Kisimítok egy tincset az arcából, és ennek köszönhetően pár centit közelebb hajolok. Épp csak hogy érzem az illatát keveredve az orvossággal. Aggódón figyelem a bágyadt pillantását. Aztán magam töröm meg a pillanat adta idillt azzal hogy ha beleegyezett elhúzódom és felállok. A hátam sajog a puha matractól, amit egy majd két széles mozdulattal próbálok elkergetni, persze mindhiába.
- Szent szalamandra de kényelmetlen ez a szar... hogy vagy képes ilyenen aludni?
Nem csak ő, hanem az emberiség nagy átlaga. Lehet én vagyok túl egyszerű, én nem szoktam, de még anno a Roxfortba is az ágy mellett aludtam a földön. Még jó hogy a függöny földig ért, soha senki nem tudta meg... pláne mert mindig korán kelő típus voltam.

(https://i.pinimg.com/564x/b7/47/26/b74726cc3db92761446af58526e78590.jpg)

Minden út ide vezet

csend helyett (https://www.youtube.com/watch?v=J6qIzKxmW8Y)

2000. április

- Maradjunk annyiban, hogy csöppet mással voltam elfoglalva. Szerinted a melltartód magától csusszant le?
- Elképzelhető, hogy elmenekült – vágok vissza a szemem sarkából felelve, de kedvesen. Végül is valóban, úriember volt. Magához képest pláne. És bár mocskosul jól áll neki a rosszfiús viselkedés, nem biztos, hogy árt, ha néha rákényszerül a lovagiasságra. A kontraszt csak annál nagyobb.
Meglep az, hogy mennyire félvállról gondol a pincebeli fogolyra, de talán ő csinálja jól. Nekem nem megy ez, én nem tudok egyszerű választ vágni egy bonyolult helyzetre, nem tudok csípőből tüzelni… Pedig talán azt kellene. Megrázom a fejem.
- Nem akarom megmondani. Eszembe jutnak ötletek, de... De meg kell tudnunk tőle mindent. És még többet. Egyébként, lehet, hogy a kis barátai keresi. Ha valaki tudja, hová indult… – pillantok rá úgy, hogy ez befejezze a szavak helyett a mondatot. Nem mintha ő olyan ember volna, akit félteni kellene, de ez már kezd elfajulni, és amíg nem tudjuk, mivel állunk szemben, jobb volna óvatosnak lenni. És sietni.
- Mit szólnál ha közösen hallgatnánk ki? Ma pihensz, erőt gyűjtesz. Ha gondolod segítek átkötni a sebed. Egy napon semmi nem múlik. Aztán kitaláljuk mi legyen vele. Nos?
A mondandója első felére nagyot bólintok, s miután a kezem ügyébe akadt a pálcám, azzal sietve magamhoz hívtam a megfelelő erősítő főzetet. Olyan ez kicsit, mint a dopping, de indokolt esetben, mint amilyen ez is, muszáj élni vele. Ezt meg kell inni. Az egészet meg kell inni, ha azt akarom, hogy feledtesse vele jelenlegi állapotomat. Amíg Christopher elmondja a többit, én egy lendülettel felhajtom a fiola tartalmát, mintha pusztán valami jóféle tömény volna. Csak utána, meg miután a borzongás elmúlt, rázom meg a fejem.
- Hallgassuk ki együtt. Most – indulok neki elszántan, de az ágy szélén, mikor a mezítelen lábam már a szőnyeget éri, megtorpanok. Az, hogy talpra álljak, még mintha nagy feladatnak tűnne, még nem ütött be az imént leküldött folyadék. Inkább visszahanyatlok a kényelmesebb pozitúrába, de ezt is óvatosan.
- Vagy mindjárt, amint összegyűjtöm a szükséges erőt – sóhajtom, és szomorú, de megingathatatlan pillantással fordulok felé.
Elképeszt, hogy az izmos kar, a férfias ujjak milyen finom mozdulatra is képesek. Amint végigsimít a homlokomon, s ahogy közeledik azúr tekintete, hirtelen nem csak a sérülésemről felejtkezek meg, de arról is, hogy sietnünk kellene, s hogy mennem kéne. Látom azt a nagyon halvány aggodalmat, ami átüt az arcán, és elszomorít, hogy ez a kényelmetlenség miattam éri… Ugyanakkor egy kicsit meg is melenget. De az egész csak egy pillanat, és mire felfognám, hogy lefagytam, és csak bámulok, ő már ott sincs, ahelyett csontropogtató tornászmozdulatokat produkál az ágy mellett.
- Szent szalamandra, de kényelmetlen ez a szar... hogy vagy képes ilyenen aludni?
Elmosolyodom a zsörtölődésen, mely egyértelmű jele annak, hogy ő és a sérülése viszont remekül vannak, majd én is újból megpróbálok talpra állni. Most nagyobb sikerrel, de óvatosabban, az ágy melletti szekrénykére támaszkodva teszem mindezt, s hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról, inkább válaszolok.
- A sok gyakorlás, meg a megszokás; gondolom. Ha ez vigasztal, szerintem a foglyod legalább ilyen vacakul aludt lenn a pincében, a földön. Menjünk, látogassuk meg, szedjük ki belőle azt is, amit nem tud, aztán menjünk… - tettem hozzá, bár az utolsó szónál kissé megfakult a hangom. És ez most nem az egyébként tompulófélben lévő kínoknak szólt, s nem is a tudatnak, hogy valahogy ennél zártabb öltözetre lesz szükségem. Ez valami más miatt történt, valami ismeretlen miatt, mert utána nem tudtam, hogyan tovább, de ami valószínű, hogy búcsút is jelent. Zavartan ballagtam a holmimhoz, és vigyázva magamra kanyarítottam a frissen vásárolt bőrkabátot, a fehér hálóing tetejére. Elöl óvatosan húztam össze, így nem látszott sem a kötés, sem semmi más. Aztán mielőtt céltudatosan az ajtó felé fordultam volna, még egyszer Christopherre pillantottam.
Vajon mi lesz ennek a vége? Vajon milyen búcsút mondunk majd, a kihallgatás után? Mit jelent ez az egész? A fagyos, kék íriszek tükre feledtetett velem mindent, a rosszfiús arc pedig úgy éreztem, mintha visszatartana ettől az egésztől ettől a sietségtől. Éreztem, hogy ha kicsit is engednék, sikerülne neki, és itt tartana, letaglózna és visszahúzna…
- Menjünk – ismételtem meg szomorú elszántsággal, és még erősebben kulcsoltam ujjaimat a pálcámra. Aztán átléptem a szoba küszöbét, és ahogy a népmesében is a szereplők, úgy én is tartottam magam szigorúan a nem véletlenül szóló intelemhez, mely nélkül képtelenség volna elindulni: „Ne nézz hátra, mert jaj lesz néked…” Így csak előre figyeltem, s közben azon gondolkodtam, hová is vezet ez az út?

Grazie per il gioco, te kis zsivány! :)

Roxfort RPG

Karakterek => Christopher Cartwright => A témát indította: Christopher Cartwright - 2019. 05. 18. - 15:34:33