Roxfort RPG

Nem kellett volna követnem azt az idióta gyereket… amint kiértünk a kastélyból és megéreztem az talpam alatt a hideget, már tudtam, hogy nem jól döntöttem. De közben meg nem volt már más választásom, elvégre Frics mögöttünk lihegett valahol és csak akkor nem ismert fel, ha nagyon nagy mákom volt. Ismeri már a képemet jó ideje… nem egyszer ő adott Welch prof kezére, de ezt mostanában nagyon nem szerettem volna megismételni.
Mire felfogtam, hogy baromira nem jó helyen vagyunk, már csak a fákat érzékeltem, na meg azt hogy büdös van és sötét… tuti, hogy éppen a kentaurok kibaszott budijába sikerült besétálnunk – esetemben pucér talppal. Azt azonnal éreztem, hogy valami felsértette a bőrt a lábfejemen, egy pillanattal később már úgy csípett, hogy üvölteni tudtam volna… de inkább befogtam. Nem akartam magunkra csődíteni valami szarságot, pláne, hogy csak a fura gyereknél volt varázspálca.
– Tökre felesleges elbújni – közölte. Hogy mivel érdemeltem ki a mogorva viselkedést, az jó kérdés, mindenesetre nem terveztem rákérdezni. Felesleges volt, olyan hülye emo gyereknek tűnt, aki bármikor felcsaphatja az ereit, csak azért, mert valaki csúnyán nézett rá… és persze az utálatát a világ ellen rajtam kellett levezetni. Szuper. Legjobb társaság, miután az ember egy sétálós álomból ébred. –  Azt se tudom hol vagyunk, és szerintem Frics se.
A bal kezemmel végig dörzsöltem a jobb karomon, remélve, hogy esetleg felmelegedhetek kicsit. Nem segített túl sokat, de azért kezdetnek nem volt rossz.
– Mi a franc ütött beléd amúgy? – kérdezte a lábaim felé bökve. Aztán, még mielőtt válaszba kezdhettem volna, az egyik fához sétált. Én csak követtem némán, majd megköszörültem kicsit a torkomat, hogy összeszedve a gondolataimat, végre válaszoljak. Jóformán még időm sem volt magamhoz térni abból az átkozott alvásból. Abba meg már bele sem akartam menni, hogy miért nem képes normálisan beszélni… simán lehet, hogy fejre ejtették, mikor baba volt.
– Semmi. Este van, az emberek pizsamában vannak. – Rántottam vállat, legalább olyan goromba stílusban, mint ahogyan ő hozzám szólt. – Alvajártam éppen, mikor belém jöttél, vagy mi a tököm történt.
Igen, baszki, kösd az orrára, hogy alvajáró vagy, mióta történt egy kis ez-az Welch-sel, biztosan értékelné… Nem akartam persze kimondani ezt, éppen elég volt anélkül is, hogy rajtam kívül senki sem tudott a dologról. Mást biztosan nem vitt el egy körre a „seprűjén” a professzor bácsi. Csak én voltam ilyen hülye, hogy hagytam neki magam.
Magyarázhattam volna persze még, de a nyomorult valamibe beletenyerelt és előkapta a pálcáját. Akkor láttam meg azt, amit feltehetően ő is, ott a pálca fénykörében ugyanis ott volt egy lábujj.
– Bazdmeg.
A jellemző mardekáros gyávaság csendült fel a hangjában. Nem számított, leguggoltam és megnéztem magamnak a lábujjat, nem mintha különösebb információt árult volna el a tulajdonosától, de egy igen csak nagy vértócsa volt ott, ahonnan véres lábnyomok vezettek valamerre. Talán nem is egy pár volt, hanem több. Ösztönösan indultam meg arra, érezve, hogy felizzik bennem a kíváncsiság, elnyomva a lábamon lüktető fájdalmat és a hülye gondolatokat, amik állandóan egyetlen ember körül forognak.
– Gyere már! – Pillantottam hátra, majd megragadva a kezét elkezdtem a nyomokat követve húzni még beljebb az erdőbe. Annyi eszem azért volt, hogy ne hagyjam itt, még a végén valami felfaja. – Lehet van itt egy szörnyeteg, ami diákokat eszik…  – közöltem izgatott vigyorral, ahogy haladtunk előre és közben még egy nagyobb tócsa fémesbűzű nedvességbe léptem bele. S mintha a távolban tűz pislákolt volna, ám nem olyan nagy lánggal, mint mondjuk egy tábortűz, inkább több gyertyáról lehetett szó.
– Ott!  - mutattam, majd a szám elé tartva a mutatujjamat, jeleztem neki, hogy maradjon csendben és úgy húztam abba az irányba.

Az a lábujj… ezután tuti nem fogok reggelizni és egyáltalán mi a szarnak vagyok itt? Csak még egy ok, hogy Miron elé rángassanak és majd jól megbüntessen a közös kis kalandunk emlékére… mert biztos vagyok benne, hogy Digby helyett valahogy elé keverednék és akkor jól megszívnám. Tudom, az én hibám, idióta voltam, hogy úgy ráakaszkodtam egy tanárra… de tehetek róla? Engem a hormonjaim rángattak bele, ő viszont felnőttként hozott egy döntést. Vajon megtehetem, hogy mindent a kamaszságomra fogjak? Nem tudom, talán félpillanat alatt játszódott mindez le a fejemben.
–  Aha. Remélem akkor is így fogsz mosolyogni amikor leeszi a fejed. Van nálad mellesleg pálca.
Ja persze, a pizsamagatyámba tartom. Nem volt nálam lószar sem, csak én és a sebes talpam, meg a lefagyni készülő lábujjaim. De nem számított, az a véres cafat felkeltette az érdeklődésemet, így hát megindultam valamerre, valamerre ahonnan talán fényt véltem látni.
– Hát nem szoktam a varázspálcámmal aludni, szóval kitalálhatod. – Mondtam és hogy melengessem kicsit a kezem, bedugtam a nadrágom zsebébe. Most igazán jól jött volna egy pulcsi, mert már minden részem egészen átfagyott. Úgy éreztem, megmerevednek a tagjaim.
– Mi a szar ez. – Már láthatta, amit én. Valóban gyetya fény volt, több gyertya fénye.
Kiléptünk a fák közül valami olyan helyre, ahol nem olyan sűrűn követték egymást. Gyertyák meg valami riutálisnak tűnő kence is volt ott egy edényben, némi növényzet leszaggatva… meg ocsmányvérszag. Talán itt nyesték le azt a testrészt, ami egyébként meglehetősen frissnek tűnt. Közelebb léptem az edényhez. Leguggoltam mellé, hogy megnézzem a testalmát, óvatosan bökdösve az ujjammal. Valami zsíros anyag volt, meglehetősen undorító.
Hümmögve egyenesedtem fel és fordultam Jayce felé. Egy pillanatra csak néztem rá, hiszen már tudhatta mi ez. Az FT-ben sok mindent megtanultam, például azt, hogy számos beavatási szokás van, de nálunk soha, senkinek nem vágták le a részeit vagy kenték be zsírral.
– Valami szertartás félének tűnik… talán egy titkos társaság lenne a Roxiban?  – magyaráztam és kérdeztem némileg elgondolkodva, majd végig néztem a pislákoló gyertyákon is. Körben voltak elhelyezve.
– Oké, ez nagyon para, szerinted a suliból csinálták valakik?
Még csak válaszolni sem volt időm. Egészen közelről hosszú, elnyújtott, fájdalmas üvöltés hangja hallatszott. Valami… vagy valaki kibotorkált a fák mögül, de csak akkor rajzolódott ki igazán, mikor a gyertyák fénykörébe lépett. Egy tök pucér, rémült arcú valaki volt… leginkább annyit tudtam megállapítani, hogy fiú az illető. Ösztönösen hátrébb léptem, egy kicsit neki ütköztem Jaynek.
– Nyugtass meg, hogy te is látod őt...
– Ha a beszívott pucér valakire gondolsz, akkor igen…  – válaszoltam és még tettem hátra egy lépést, de addigra nekünk indult. Elugrottam volna, de esélyem sem volt. A kölyök Jaybe csapódott, ő meg belém és mindhárman a földre keveredtünk. A jéghideg földre.
Csak akkor fogtam fel mi történik, mikor a nyomorul pucér felpattan, majd rám lépve elrohan valamerre, hosszan üvöltve, mintha csak egy vérfarkas volna.
– Basszameg, én esküszöm lelövöm.
Az oldalamra szorított kézzel ültem fel és bámultam a fák között eltűnő alak után. Nem volt ismerős, de azért nem is ismertem mindenkit a Roxfortból. Aztán valahogy fel is álltam és még mindig nem értettem az egészet.
– Neked ismerős volt?  – kérdeztem rekedten, máris megfájdult a torkom a hidegtől. – Lehet, hogy holnap meg kéne kérdezni, jól van-e. Még sem szólhatunk McGalagonyéknak. Akkor rájönnének, hogy mi mászkáltunk kint este és Welch megint megbüntetne…  – sóhajtottam. De örültem, hogy sötét van, mert még a neve kimondásától is egészen zavarba jöttem és elpirultam.

Lehetne a hajnal ennél szürreálisabb? Azt hittem, hogy majd a szétfagyó lábamnál megáll a dolog, erre ott volt a lábujj és végül az a fura rituálé, ami valami pucér gyerek őrjöngésével ért véget. Hosszan pillantottam az eltűnő alak után, még mindig nem fogva fel, hogy ez bizony nem csak egy rémálom – habár tény, hogy egyre inkább kezdett ahhoz hasonlítani. Nem gondoltam volna, hogy az Figyelők Társaságán kívül bármiféle csoportosulás van az iskola falai között… de hirtelen nagyon kíváncsi is lettem. Vajon Isaac tudott erről? Láthatóan mindenről tájékozódott. Tudta a legtöbb ember mindennapi rutinját és azt, hogy milyen családból származik.
– Asszem Hugrás, szerintem alattunk jár... De ha megtalálom én pofán rúgom – válaszolta a gyerek. Nem nagyon tudtam ennek ellenére sem beazonosítani a kölyköt. Jó páran járnak alattam és jó páran hugrások is azok közül. Jay persze nálam talán nagyobb társasági életet élhetett… engem mostanában nagyon lefoglalt a tény, hogy a lehető legnagyobb ívben elkerüljem Isaacet, főleg, hogy még mindig ott volt a karomon a véraláfutás, amit legutóbb okozott. Nem lett volna kedvem újabb atrocitáshoz.
Zaklatott voltam mostanában. Lényegében Welch és az FT miatt is. Nagyon nem jött volna jól még egy büntetőmunka, aminek a végén megint jól megszívóm. Nem. Nem volt helyes, hogy azokat a dolgokat hagytam és nem volt helyes az sem, hogy Welchnek ilyen jutott az eszébe. Az ő hírnevével jobban kéne vigyázni kivel kezd.
– Jah, semmi kedvem szivni a bümtetőmunkával megint... Mit szólnál ha mi járnénk utána ennek az egésznek?
Ahhoz is kellett egy pillanat, hogy megértem mit mond. Az a rohadt Welch… ha csak a nevét említik, már teljesen elmegy az eszem és ködös lesz minden körülöttem. Most viszont egy halom közös emlék ugrott be és benyomakodott minden épeszűnek ható gondolatom közé. Remek! Remek! Csináljak hülyét magamból éppen miatta!
– Valószínűleg jobb ötlet, mint ezzel az egésszel telekürtölni az iskolát első körben… – bólintottam az orrnyergem masszírozgatva. Valami belső erő egyenesen azt üvöltözte a fejemben, hogy kapjam össze magam végre. Nem tölthettem az egész életemet azzal, hogy Welchről fantáziálok. Nem érdeklem. Elég nyilvánvalóan kerül és már én sem nagyon óhajtok bejárni a közös órákra.
Jay elindult előre, én pedig extrém lassan követtem. Még mindig reszkettem a kinti, csontig hatoló hidegben. Eddigre már annyira átfáztam, hogy a fogaim is össze-összekoccantak. Nem baj, tudtam, hogy bár messze a kastély, azért örültem, hogy odabent legalább kellemes meleg lesz.
– Idegesítő, hogy itt vacogsz – közölte és hozzám vágta a talárját. Mivel arcon talált, egy lépésig nem láttam magam elé. Meg is botlottam egy gyökérben – talán –, majd végre megszabadultam a képembe keveredett talártól. Óvatosan bújtam bele, majd egy nagyot sóhajtva elvigyorodtam.
– Kösz. Ez igazán rendes tőled.  – Magyaráztam és összehúztam a testem előtt a méretes ruhadarabot. Mi a fenét eszik ez, hogy ilyen marha magas lesz? Nem mertem rá kérdezni, elég morgósnak tűnt. Mindenesetre, azt elhatároztam, hogy másnap reggel felkeresem majd a ma este ügyében… akkoris, ha várnom kell egy kicsit a nagyteremben.
Az épületben hamarosan elváltunk. Nem egy klubhelyiség felé kellett elosonni elvégre… és addig még gyötörhettem magam a ma este gondolataival.