Roxfort RPG

Vannak dolgok, amiket utálok. Ilyen például Anglia. Az eső. A hideg. A hó. És lám, most valahogy mintha mégse gyűlölnék mindent és mindenkit, pedig az előbb említett négyből három fixen itt lóg a nyakamban.
Fogalmam sincs, mi az oka, hogy még nem voltam Adventi vásáron, de azt hiszem, nagyon sok mindenből kimaradtam. Épp egy piros bögrét szorongatva keltem át az emberek tömegén, igyekezve úgy manőverezni, hogy egyrészt, senki nyakába ne borítsam bele a frissen szerzett forrócsokimat, másrészt más se öntsön rám semmit és senkit, na meg nézelődjek is, hiszen ezek a standok valami elképesztően aranyosak.
Hallottad?! Életemben először nem kritizálok valamit, ami varázsból van és még angol is. Lehidalok magamtól.
Na, és ha már forrócsokiii... én még sosem láttam ilyen életemben. Úgy értem, csak nézd meg. Forró, melengeti az ujjaimat a bögre falán át, nagy adag tejszínhab a tetején, egy kis sóskaramellás szósz, és még ki tudja, mik rejtőznek ezen réteg alatt... Remélem, mályvacukor, jó vastagon. Ha már diabétesz, akkor legalább karácsonykor üssön be.
Be kell, hogy valljam, ez az egyetlen ünnep, ami nem feltétlen volt mérföldekkel szebb és jobb Olaszországban. Úgy értem, általában ott is latyakos és sáros volt az ünnep, ráadásul a mediterrán időjárás miatt talán még jobban hangulatát vesztette az egész. Szóval ebben az esetben egyedül az ottani házunk és apáék hiányoztak. Emlékszem, mindig igazi fenyőt vettünk - a mostani műfenyővel szemben itthon, anyával -, hatalmasat, ami a nappali plafonját súrolta, pedig nem volt egy alacsony a belső tér. Amíg anya sütött-főzött a konyhában, addig mi az unokatestvéreimmel a fát díszítettünk, de néha azért besegített apa is, hiszen tényleg magas volt. Karácsonykor összegyűlt aztán mindenki, pontosabban apa részéről. Apa szülei, testvérei, mindenféle közeli-távoli rokon, és hát imádtaaam. Olyankor hirtelen mindig ellepett a társaság, az én korosztályomba eső unokatesóimmal éjszakába nyúlóan játszottunk mindenféle hülyeséget, de olykor a többiek is beszálltak. Sosem felejtem el azt a hatalmas, családi monopoly-partyt, amikor a társaság két részre szakadt, és majdhogynem vérremenő küzdelem folyt a bankókért. Akkor talán kicsit ijesztő lehetett, pláne mondjuk egy kívülállónak - egy rakás ordítozó olasz, na -, de visszatekintve mindig hatalmasat vigyorgok az emléken. Mint most. Ó, jó ég, remélem senki nem néz hülyének, hogy itt vigyorgok az utca közepén.
Ilyenkor persze nem ment mindenki útjára egyből, hanem még napokig, akár szilveszterig is ott csövelt a hatalmas házban a fél família - hiszen olyan rohadék másnapos volt mindenki, hogy nem mert autóba ülni, aztán na, úgyis mindjárt jön az újév, akkor meg már miért ne részegedjünk le megint itt?
Imádtam. Te jó éééég, mennyire imádtam! Most már persze minden máshogy zajlik. Mi anyával Angliában, összeülünk a kis műfenyő alatt és hülye karácsonyi zenéket hallgatunk, miután félig felégettük a konyhát, és már a főzéskor úgy teleettük magunkat hogy a vacsorához hozza se nyúlunk. Igazából egész békés, azt hiszem, ez az egyetlen időszaka az évnek, amikor hirtelen már nem is haragszom annyira anyára, és egy kicsit ő is magába száll.
Aztán persze kezdődik minden elölről. Na de mindegy is, nem ez a fontos. Karácsony, szeretet, béke, mézeskalács, ilyenkor ezekre kell koncentrálni, nem a rossz dolgokon stresszelni.
Ahogy kicsit kevésbé zsúfolt részre értem, hosszan belekortyoltam a forrócsokimba. Úristen! Úúúúriiisteeen... Bár forró volt és majdnem leégett a nyelvem, ez nem érdekelt, mert ennél finomabb mennyei nedű még sosem érte a nyelvem... És igen, itt vannak benne a mályvacukrok, jó olvadtan, meg valami ropogós finomság is... Hmmm, jó ég, itt halálozok el.
A nagy élvezetekből lassacskán kizökkenve aztán inkább körbenéztem a téren, már amennyire láttam az emberektől, hogy merre is menjek tovább, aztán inkább csak folytattam tovább egyenesen az utam. Balról a kórus olyan erősen harsogott valami karácsonyi dalt, hogy köszönöm szépen, de inkább kihagyom ennek a közelebbről való megismerését, így szinte távolabb menekültem, s így futottam bele egy standba, mindenféle fura bábuval. Az egyikhez közelebb is hajoltam, ajkam sarka vigyor féleségre húzódott.
- Milyen aranyos vagy... - mondtam, csak úgy az orrom alatt motyogva, hogy más ne nézzen hülyének, de jóég, asszem' én tényleg begolyóztam, mert ez válaszolt.
- Aranyos a bűzölgő sárkánytrágya! - Vékony hanggal visította az arcomba a szavakat. - Rusnya boszorkány!
Olyan hirtelen lendülettel húzódtam hátra, hogy valakibe bele is ütköztem, és épp csak egy kicsin múlott az is, hogy ne borítsam magamra a forrócsokimat. Na, az lett volna a katasztrófa! Akkor biztosan lecibálom ennek a kis rohadék manónak a fejét a gombszemeivel együtt.
- Undok! - közöltem vele durcásan, aztán megpördültem, hogy lássam, ki esett áldozatul a bábu miatti vetődésemnek. Hát nem sikeresen egy felsőbb éves srácot sikerült majdnem felborítanom? Mármint sejtem, hogy felsőbb éves, mert olyan érett feje van, érettebb, mint az én évfolyamtársaimnak. Egyébként meg kicsit ismerős volt, de ezt betudtam csak a Roxfort folyosóinak.
- Bocsi! Remélem nem okoztam benned maradandó sérülést, csak beszólt egy törpe. - Csak utólag realizáltam, hogy erre most azt hiheti, nagy ádázul, elsősökkel kötekedek. - Mármint... Egy ilyen bábu izé... - Ez még szarabbul hangzik, folytasd csak, Rayla! - Őőő, tök mindegy. Jól vagy?
Közben, a bögrémet szorosan markolva kissé odébb is húzódtam, mert neeem túl szimpatikusak ezek a bábuk, és inkább odébb állok, mielőtt valamelyik még meg is húzgálja a hajam, aztán összeverekedünk, és nézhetünk. Én is, mindenki is, ez a srác is, meg a manókat árusító néni is.

Még egy kicsit odébb araszoltam a standtól, szorosan fonva ujjaimat a bögre köré, hogy legalább a lágy hóesésben ez melengessen. Nem ártott volna lassan keresni egy csendesebb kis zugot, ahol végre elfogyaszthatom a forrócsokimat, de előre azért inkább megbizonyosodnék arról, hogy a srác tényleg rendben van, mert elég halálravárt feje van... Nem szokásom ilyet mondani, de most az egyszer remélem, hogy miattam, mert kinek van ilyen rossz kedve a karácsony közeledtével?!
- Hát ja, már ha úgy vesszük egész jól vagyok, elvégre karácsony meg egyebek, ja - Na, ez aztán lelkesedés, komám. Fintorogtam is egy kicsit arra, ahogy a szavak elhagyták a száját, és összébb húzott szemekkel felsandítottam rá. Jó magasan volt... Vagy csak én vagyok túl alacsony, a százhatvanegy centicskémmel, khm...
- Meg egyebek...? Látom, valakinek nem jutott elég mályvacukor a forrócsokijába... - ugrattam, kicsit feljebb húzkodva a szemöldökömet, és erre bele is kortyoltam a sajátomba, ha már egy pillanatig nyugalom volt. Persze ez nem tartott sokáig, csak abban a másodpercben még nem sejtettem.
- Nem is rabolom tovább az idődet, meg ilyenek, szóval mennék is enni - folytatta a srác, a kaja szóra pedig úgy csillant fel a szemem, mint aki már hetek óra nem evett. Pedig csak pár rövidke óra telt el a legutolsó étkezésem óta, de ha valamit tudni kell rólam, akkor az az, hogy bármikor, bármennyit tudok enni, és imádok is. Így tehát, leplezetlen lelkesedéssel közelebb léptem.
- Uuuu, hová? - kíváncsiskodtam, mintha nem lenne egyértelmű, hogy én most baromira vele fogok tartani... Aztán hirtelen valami felvisított a lábunk felől.
- Nézz a lábad elé, te köcsög! - Felvont szemöldökkel néztem végig, ahogy egy csomó ilyen kis bábu szar rohangál el a lábaink alatt, és hogy őszinte legyek, a látvány még egy egészen nevetséges is lett volna, ha ezek a cuccok nem olyan bunkók és utálatosak. Ráadásul pillanatok alatt felfordulást keltettek, hogy valaki meglökött hátulról, és ismét a srácnak ütköztem, csak ezúttal az arcom telibe a mellkasába csapódott, és dammit, ennek milyen rohadék kemény mellkasa van, hát szerintem betört az orrom...!
- Üöhm... - adtam a hangot a kellemetlenségemnek, ráadásul hirtelen csak elhúzódni is csak úgy sikerült, hogy megkapaszkodtam a karjában. Oppáá... Remek, most azt hiszi, hogy direkt telibe tapiztam meg, közben csak lökdösnek mindenfelől... Azért lesandítottam a bögrémre, az rendben van-e, és bár kiborulni nem borult ki, a tejszínhabból egy jó adag az én és az ő kabátjára is rákenődött. Cazzo!  Ez csodás, tényleg csodás, és... Nem bírtam megállni, felnevettem. - Nem hiszem el... Tudod mit, ismeretlen, depis srác? Szerintem meneküljünk.
Figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy talán már tényleg egy tapadós kis picsának hisz, de megragadtam a kezét, hogy magam után kirángassam az ide-oda ugráló ember és bábutömegből, közben azonban éreztem, ahogy valami, a hónál gyanúsan súlyosabb cucc potyog a hajamba. Ám egyelőre nem volt szabad kezem, hogy közelebbről megszemléljem, mi is ez, csak kifelé csörtettem a tömeg széle felé, ő meg remélhetőleg nem szakadozott le, hogy megálljon a visongó mindenség közepén szomorúan bámulni a havat.
Ha végre-valahára, életben kiverekedtük magunkat a többiek közül, és a cuccaink is túlélték, akkor kifújtam a levegőt számon át, és figyelve a kis ködöt a lélegzetem által, elengedtem a kezét, hogy kitapintsam, mi potyogott a fejemre.
Fagyöngy? Hahh, hahhh, zseniális!
Valahogy még mindig vigyorogtam, ahogy felé fordultam, és játékosan meghúztam a szemöldökömet.
- Hát ez izgi volt, nem? Na, még mindig éhes vagy? - Körbenéztem, kutatva tekintetemmel valami kaja után. - Csak mert én igen. Ja, a tejszínhab miatt meg bocsi, de nem az én hibám... Én is kaptam belőle. - Pillantásom a foltra esett a kabátomon, aztán meg is vontam a vállamat, és tovább forgolódtam. - Cibo, cibo, cibo... ah, ho capito! Te is látod? Nem tudom, ott mit árulnak, de hmm...
És már meg is lendültem a kis stand felé, észre se véve, hogy az előbb még olaszul is hablatyoltam. Igazából néha megesik, elég csak egy kicsit elengedni magam, és néhány alapvető kifejezés amúgy is hamarabb jön néha a számra olaszul, mint angolul. Szerintem az akcentusomon is érződik, hogy nem vagyok teljesen idevaló, de az tuti, hogy sok szóval nagyon meggyűlik a bajom kiejtésügyileg. Oda se pillantottam, hogy követ-e, de valamiért bíztam benne, hogy ezt teszi. Miért? Ki tudja. Egyedül minden sokkal unalmasabb.
- Amúgy Rayla vagyok, Rayla Blake - mutatkoztam be. És éhes.

Mire kivergődtünk a tömegből, addigra még legalább hatszor egymásnak lökdöstek az emberek, de aztán végre kijutottunk, bár a forrócsokim tejszínhabjában esett egy kis kár - meg a kabátunkban -, dehát efelett hajlandó voltam eltekinteni. Izgatottan leskelődtem körbe, hogy megpillantsak valami kajás bódét, még ha a fiú keze tele is volt mindenfélével. Na meg, ha már a srác... Siralmas. Komolyan, siralmas, hogy lehet valakinek ennyire rossz a kedve, costantemente?! Legalábbis, mióta egymásnak vergődtünk, olyan a feje, mintha megnyúztam volna a macskáját.
Úgy döntöttem, nem adok neki több időt depizni. Kirángatom a szarkedvből, mert hogy lehet már így viselkedni? Karácsony vaaaaan!
- Hát igen, eléggé éhes vagyok, de út közben az árusok feltankoltak kajával... - Én már kézen fogva húztam is tovább, mert kiszúrtam valamit a távolban. Kaja, kaja, kajaaaa...
- Úúúú! Szóval nekem is csak életunt fejet kell vágnom, és megdobálnak ingyen kajával? Ez de állaaat... - De amúgy tényleg, hát imádnám. Azért felvigyorogtam rá, hogy az életunt megnevezésért ne haragudjon meg, meg ilyesmik. Tulajdonképpen nem tudhattam, mire ez a nagy rosszkedv. És tovább gondolva, nem is volt hozzá közöm. De valamiért nem bírtam, ha szomorúak az emberek a környezetemben. Én is rosszul éreztem magam tőle. Talán a legtöbben nem gondolnák, de belém is szorult empátia, egy egészen nagy csuporral.
- De a mézeskalács emberem megszökött. - Na, hát említett empátia ide-vagy oda, ezen hangosan felnevettem, még a még depisebb feje ellenére is. Sőt, meg is kellett állnom, mert annyira elkapott a nevetés a szavaira. Megszökött! Végem!
- Zseniális - vigyorogtam szélesen. - Zseniális vagy, hogy csináltad?
Tényleg tudni akartam a titkát. Hogy lehet valaki ennyire lehengerlően bénán cuki?
Arresto, cukit mondtam?!
Na, hát gyorsan tovább is indultam, mert kiszúrtam egészen közelről egy kajás standot, és itt már nem álltam meg, előjött az éhes olasz énem, és át is verekedtem magam a tömegen a finom illatok irányába. Fel se tűnt, hogy a srác alig tud követni, csak mikor félig lihegve ért be, már a mindenféle finomság előtt állva.
- Válassz valamit... Meghívlak rá. - Felcsillantak a szemeim, ahogy fellestem rá. Óóóó, oké... hát rendben, nem fogok ellenkezni.
Azt hiszem, eddigi egész életemben több pénzem ment rá kajára, mint bármi másra, úgy összesen. De nem tehetek róla, életem az evés. Minél hizlalóbb, ráadásul, annál jobb. Ami elég gáz, na... De amúgy komolyan fogalmam sincs, hogy nem híztam még el totálisan. Tényleg egy kicsit többet zabálok a kelleténél... És igen, ezt nagyon nehéz bevallani, de hát na, elkapott az őszinteség, meg minden... Na, de inkább örülök, hogy jó géneket örököltem. El se hinnéd, hogy nézett ki világéletemben apu anyukája. Egész nap sütögetett - na mondjuk főleg nekem -, és az alakjáért szerinte hetven évesen is sok fiatal nő ölt volna. Szóval ja, a dolog valahova ide vezethető vissza. Na, meg anya is elég nádszál, ami azt illeti. Ha nem sportolnék, valószínűleg én is laposabb lennék, mint ez a pad itt előttünk.
- Hmm... Egy olyat szeretnék! - Valami hamburgerszerűség volt, más névvel, amivel nem volt kedvem bénázni az olasz akcentusságommal, így maradtam a jó kis, izgatott vigyoros bökdösésnél, aztán saját angyalomként pislogtam fel Benre, ahogy tényleg kifizette az adagomat. Hát, azért tényleg az a minimum, hogy felvidítom. De, hé... hé... LÁTTÁTOK?! Elmosolyodott, én láttam! Az már persze más kérdés, hogy a bemutatkozásomon, de hát na, mellékes, ha végre nem olyan savanyú feje vágott. A vonásai itt fel is ragyogtak, és egy pillanatra még el is merengtem az arcán.
Minden köntörfalazás nélkül, megállapítottam, hogy sokkal jobban áll neki, ha mosolyog. És erre az én ajkam sarka is felfelé görbült.
- Egészségedre! - A néni felém nyújtotta hamburgert egy kis szatyorban, valami pedig csillogott a szemében, ahogy a mellettem magasodó fiúra is felsandított. Kicsit felhúztam a szemöldökömet, de nem sokáig foglalkoztam vele, le sem esett, hogy milyen látványt nyújthatunk éppen, inkább csak a korgó gyomromra figyeltem.
Mire feleszméltem, már kézen ragadott, és ezúttal ő kezdett el húzni valamerre, én pedig addig még egy pár pillanatig, továbbra is azon a vigyoron agyaltam. Valami ismerős volt benne, fogalmam sincs, hogy mi, talán hülyeség, de elég volt ahhoz, hogy kicsit idegesítsen.
Egy padhoz huppantunk le, ahol ő is kipakolta a szerzeményeit, és be is mutatkozott.
 - Vehetsz ebből is, egyedül képtelen lennék megenni...
- Vaóó... Ez király - pillantottam végig a kincsein, ahogy kicsomagolgattam a hambimat a zacskóból. Oww, nyami! Na de, talán kicsit gázul kéne éreznem magam a tény, hogy tudom, amiket most ide kipakolt, én simán betömném egyedül... Egy óra se kéne. Komolyan.
Aztán egyszer csak a zacskóból kirobbant néhány apró kis flitter, beterítettek mindkettőnket a rózsaszín kis papírdarabok, de ezen kívül, az asztalon hirtelen az összes egy kupacba húzódott, és nem elég, hogy néhány közülük kis vörös rózsafejjé változott, még apró, szívecske alakú, és azt hiszem... hm, igen, vanília illatú gyertyák is gyulladtak, nem törődve a hóeséssel.
Csak pislogtam az újdonsült randihelyszínre egy darabig, aztán fellestem Benjamin arcára.
- Ó... hát oké.. - Szavaimra pedig a legnagyobb nyugalommal, beleharaptam a hamburgerembe. - Hmmm! Isteni!
Tényleg az volt, minden klappolt benne. Kiélveztem a falatot, aztán megtöröltem a számat egy darabka, rózsaszín szalvétával, és a fiúra vigyorogtam.
- Kitalálom, még fagyöngy is van a fejünk felett... - Inkább fel se pillantottam, mert biztos voltam a válaszban. Helyette tovább eszegettem. Hát, engem nem különösebben zavar ez az egész hülyeség, amíg a kaja kurvajó...
Egy kis ideig csak kiéveztem a falatozást, az egyre finomodó hópelyheket, és a helyzet humoros gunyorosságát, amelyet én bevallom, egészen élveztem.
- Hmm... Benjamin... Ismerős vagy nekem... - jött aztán csak egyszer az ajkaimra, ha beállt köztünk egy kis csendes pihenő. Közben épp belekortyoltam a forrócsokimba. Persze,, úgy is beleéghetett az arca a memóriámba, hogy csak megpillantottam egyszer a folyosókon, de valami azt súgta, ennél többről lehet szó. - De nem különösebben rémlik, hogy honnan.

Talán a kaja is közrejátszott, de elég hamar elengedtem a témát, hogy most mi is olyan ismerős rajta. A neve? Az arca? A depije? Passz, de egyszer úgyis eszembe jut majd, nem? Nem idegeskedtem sokáig a témán.
A kipakolt kaják és a mindenfele hullott fecnik meg rózsaszirmok felett felpillantottam, el a fiú válla felett is, a tömegre, a háta mögött dalolászó kórusra és a sűrű hóesésen át a kastélyra. Ideje lett volna már megszoknom ezt a világot, nem igaz? De akárhova néztem, csak azt juttatta eszembe, hogy Olaszországban ezzel szemben mennyivel másabb minden, az épületek, az időjárás, az emberek. Minden apró kis szó eszembe juttatta, hogy ez olaszul mennyivel szemben hangzik, és ez bizony így ment már évek óta. Nem javult. Ilyen maradok, azt hiszem.
Persze ez most nem is volt fontos, nem kellett volna annak lennie. Hiszen egyelőre a hazatérést illetően is kettős érzéseim voltak - fogalmam sincs, mi a legújabb, amivel anya előállt, a legutóbbi leveleit még mindig bontatlanul őriztem a fiókban. Majd azt mondom, béna a baglya, és nem értek el hozzám a fecnik.
- Elsétálhatnánk még azok mellett a bódék mellett, utánuk van egy kisebb kocsma, ha melegedni akarsz.
Visszapillantottam Benre, ahogy kisöpörtem az arcomból egy hópihék fedte tincset, és elvigyorodtam. Tulajdonképpen örültem a meghívásnak, ezek szerint csak nem lehettem olyan förtelmes társaság számára, még ha a vérmérsékletünk pontosan az ellenkezője is volt egymásnak. Ő nyugodt, kissé talán túl melankólikus, én pedig általában ezerrel pörögtem. Még akkor is, ha belülről nem így éreztem. Azokat az érzelmeket, amikről kissé kínosnak éreztem másoknak vallani, inkább elnyomtam magamban és nem beszéltem róluk. A szomorúság, a kétségbeesés, tanácstalanság, félelem... Nekik sosem volt helyük az életemben, sosem bírtam velük, és anya sok mindent kiváltott közülük a dühöm mellett.
Ezért volt olyan borzalmas a levelekre gondolni. Vagy a kis tetőtéri lakásunkra, ahol anya festményei, ecsetei és vázlatai hevertek mindenfele a dohos helyiségben. Utáltam azt a bezártságot, a szűkséget...
- Karácsony van... - Szinte fel sem fogtam, hogy ezt hangosan is kimondtam, miközben felpattantam, és az említett bódék fele lestem. - Király, menjünk!
Összepakoltuk hát a maradékot, aztán nekivágtunk ismét az emberek közt. Az oldalt húzódó árusokhoz keveredve nézelődtünk, volt itt minden, karácsonyi díszek, éneklő diótörő, angyalka, vagy tököm tudja, mi akart ez lenni, meg egy csomó fagyöngy mindenhol. De legalább az őrült manók errefelé már nem randalíroztak.
Ben eközben kiszúrt egy bódét, amihez közelebb is ólálkodott, én meg követtem, már amennyire tudtam a tömegtől, de igyekeztem nem lemaradni. Mindenféle alakú mézeskalács hegyeket láttam, az ezeket áruló nő mellett pedig egy extrán hatalmas mézeskalács katona ringatta magát, és integetett az arra nézőknek. Hát ez félelmetes... Gyorsan el is kaptam a tekintetemet, ahogy észrevett.
- Válassz te is nyugodtan, meghívlak rá - fordult felém a srác, mire tovább fixíroztam a süteményeket. Ahogy észrevettem egy gyönyörű darabot, felcsillant a szemem.
- Woo... - Egy balerinát ábrázolt tökéletes pontossággal és precízséggel, szóval már éppen rá mutattam volna, de aztán el valahogy nem sikerült.
Egy pillanatra ugyanis elveszítettem a kontrollt az események felett.
Csak visszasandítottam Benre, aki már ekkor is nagyon közel járt, ám a következő pillanatban a maradék távolság is megszűnt. Csak lefagyva álltam, ahogy a szája az én számra tapadt, és próbáltam kitalálni, mi a jó istent kéne most erre reagálnom.
Úgy értem, a hóba fojtsam bele, vagy a mézeskalácsokba?
A pillanatnyi sokk után aztán erőt vettem magamon, és eltoltam magamtól, aztán valószínűleg úgy méregethettem, mint egy idiótát.
- Hát ez nagyon... imponáló volt, köszönöm szépen... - motyogtam egy kis zavarral fűszerezve, ami egyébként szintén ritka érzelem volt felém. - Őőő... hát akkor kösz a kaját, meg minden...
Meg sem vártam a válaszát, csak ahogy tudtam, hátrálni kezdtem, továbbra is furán méregetve a fiút, aztán sarkon fordulva. Hát ez extrémen fura és kínos volt, és te jó ég... Oké, azt hiszem, itt az idő visszamenni a kastélyba és a sárga falak közé fojtanom magam.
Még egy rövid pillantást vetettem vissza rá, aztán összébb húztam a kabátomat, és megpróbáltam kikeveredni a tömegből. Talán én adtam kétértelmű jeleket... vagy picsa se tudja... de azt hiszem, már most elég volt a karácsonyból, pedig még el se kezdődött.

☼ Köszönöm a játékot! ☼