Oldal nyomtatása - Gyöngyzug Teaház és Jósda

ღ ruci ღ (https://i.pinimg.com/564x/9d/e1/5b/9de15b3f259d9a1d6c98fcde9a6fd9b0.jpg)

the niffler (https://www.youtube.com/watch?v=gGlTVTu2D2E)

ღ Furkászkaland ღ

(https://data.whicdn.com/images/10648469/superthumb.jpg?t=1307702459)

Lup

(2001. január)

Túl lelkes voltam. És ilyesmi. Mert elvállaltam Luppal ezt az állatmegőrzősdit... De...
Nem hittem volna, hogy megszökik Arabella tanárnő furkásza. Ez nagyon-nagyon ciki. Mert hát prefektus is vagyok, meg amúgy is, megbízott egy tanár engem és Lupot is, hogy vigyázzunk rá. Amúgy. Még jó, hogy nem egyedül vagyok, mert hát akkor szerintem sírva fakadnék. Nem vagyok a találékonyság mestere. Csak pislogok, és nézem a furkász fekete kis szőrét, amúgy ez olyan mint egy vakond. Kis puha meg bolyhos... és azt hiszem elvette a karkötőmet. Hát mindegy, midnekinek kell egy hobbi, van aki bélyegeket gyűjt...
- Lup, Lup, nézd, arra szalad! - huzigálom meg a lány kabátját, és már szaladok is Roxmorts felé, hátha utol tudom érni. Mert hát azért elveszteni az LLG tanárnő állatát... Te jó ég. Kicsapnának vajon? Vagy megetet valamelyik másik állatával. Nem tudom lehet mind a kettő, ki is csapnak és meg is leszek etetve. Futok vele együtt és azon imátkozom mindenkihez meg mindenhez, ősatyákhoz ősapákhoz, Merlinhez meg miden ilyen transzendenses arákihez, hogy ne. Légyszi ne. Ne lopják el... Bár egy olyan állatot el lehet lopni aki amúgy cuccokat lop? Hm. Na mindegy, szóval ne legyen baja.
- vajon mekkora adósságba kever minket szerinted? - pislogok Lupra, miközben megállunk vele a Főtéren. Aztán látom, hogy oott ugrál valahogy az embereken, akiknek ez nagyjából fel sem tűnik és belopózik egy boltba. Hát jó. A bolt legalább zárt tér.
A hideg kicsit csíp, talán egy picit felelőtlenül öltöztem fel erre, de ki gondolta volna, hogy a fél délutánom egy furkász utáni loholással fog történi? Na jó, gondolhattam volna, elvégre furkász. Tehát összehúzom magamon a kabátomat és megindulok a jósos, teás ház felé. Lehet az üveggömbök miatt paradicsomban fogja magát érezni. Minden esetre már az utcán a járókelők riadozni kezdenek hogy eltűnt ez meg az, nekem meg egyre jobban pirul a fejem, mintha csak én lennék a bűnös. Közben Lup társaságával együtt feltépem az ajtót, ahol ugye jósos, meg teás nyugalom uralkodik. És a furkász sehol sincsen.
- Khm... - pislogos és vigyorgok ártatlanul a mérges tekintetekre aztán Lup felé fordulok. - Mondd, van valami ötleted? Azt hiszem az invito Furkász nem nagyon működne...

Sophie

(https://i.pinimg.com/originals/cf/b0/5c/cfb05ce477d7503a7bd37b777e2e77f1.jpg)

Mindig is arra vágytam, hogy az iskolába majd kapok egy kiscsibét és házi feladat lesz vigyázni rá. Azt anyáék nem utasíthatják vissza. Kiscsibe helyett viszont egy furkász volt a vigyázásra szánt kisállat. Az elején minden rendben volt, aztán rájöttem, hogy miért is kell rá vigyázni. Semmi perc alatt elugrott, vagy elmászott, vagy elfutott, valamit csinált. Nagyon könnyen szem elől lehet téveszteni, szinte még pislogni sem szabad mellette. Olvastam, hogy fürge kis állatok, de ennyire?
- Lup, Lup, nézd, arra szalad!
Épp, hogy odapillantottam, már csak egy fekete villanást láttam. És talán valami megcsillant. Hát persze! El is felejtettem, oda van a csillogós dolgokért!
- Kapjuk el gyorsan, ha elveszik a tanárnő a fejünket veszi!
- vajon mekkora adósságba kever minket szerinted?
- Ahogy ezt a fajt ismerem, a lehető legnagyobba. De ez attól függ, hogy lebukunk e, és hogy vissza adjuk e az ékszereket.
Rohantam a kis fekete állatka után, akárhányszor rávetettem magam, odébb ugrott, vagy kimászott a kezemeből. Így nem lehet őt elkapni, valamit ki kell találni. Nem sokkal késöbb elértünk a teaházhoz. Úgy tűnik megtetszik neki, mert ahogy kijön egy ember, berohan az éppen csukódó ajtón. Mi is utána rohanunk és lihegve feltépjük az ajtót, amiért szúrós szemekkel néznek ránk a vendékek.
- Khm... Mondd, van valami ötleted? Azt hiszem az invito Furkász nem nagyon működne...
- Itt nem kavarhatunk fel mindent. Csináljunk úgy, mintha egyszerű vendékek lennénk és valami csillogóssal csalogassuk magunkhoz. Volt rajtad karkötő mikor megkaptuk őt, talán azzal ide tudjuk csalogatni!

ღ ruci ღ (https://i.pinimg.com/564x/9d/e1/5b/9de15b3f259d9a1d6c98fcde9a6fd9b0.jpg)

the niffler (https://www.youtube.com/watch?v=gGlTVTu2D2E)

ღ Furkászkaland ღ

(https://data.whicdn.com/images/10648469/superthumb.jpg?t=1307702459)

Lup

(2001. január)

Szerntem az ideális otthona a furkásznak egy mindenből arany ház lenne. Olyan tipikus sznob luxus dolgok, mint arany vécé, arany vécéparí, arany ablak, arany nem tudom gyémént kirakásos mozaikpadló. Azt hallottam van ahol aranyreszeléket szórnak a fagyikra is, vajon ő is ilyen reszelékesen eszi a kaját? Igazán érdekes és felesleges dolgokon gondolkodom megint, miközben a furkász szökiiiiiiik.
Azt hiszem kicsit felelőtlen vagyok, hogy csak úgy belevetem magam Roxmortsba, Luppal együtt, de amúgy meg most arra nincs is idő, hogy a tanárok segítségét kérjük. Meg prefektus vagyok, fel kell találnom magam, elvégre az lenne a dolog lényege, hogy megoldjam a problémákat. Bár azokat mindig sikerül a legnehezebb módon megoldani.
- Ahogy ezt a fajt ismerem, a lehető legnagyobba. De ez attól függ, hogy lebukunk e, és hogy vissza adjuk e az ékszereket.
- Azért remélem futtja majd legalább ennivalóra - sóhajtok fel közben drámaian, de azért elvigyorodom. Végül is tök vicces szituáció nem? Egy csapásra körözött bűnözők leszünk egy furkásszal karöltve. Ki nem álmodott még erről egyerek korában? Hát én sem. - Óó, majd kiplakátolhatjuk az ékszerekkel a falakat. Mint az eltűnt állatoknál. Fényes, gyémántkarkötő gazdáját keresi - mutogatok közben a kezemmel, és nagyban sieteünk a teaház felé. Ahogy belépek már tudom, hogy miért is jött ide. Gyöngy, meg fényes cuccok mindenütt, de basszus, jól eltűnt.
- Itt nem kavarhatunk fel mindent. Csináljunk úgy, mintha egyszerű vendékek lennénk és valami csillogóssal csalogassuk magunkhoz. Volt rajtad karkötő mikor megkaptuk őt, talán azzal ide tudjuk csalogatni!
- Hmm, hát igen - miért érzem úgy hogy ebből nem fog kisülni semmi jó... - Akarkötőmet megfújta, de talán van nálam valami fényes kacat - kezdek el kotorászni a zsebeimben, hátha találok valamit. Közben, mintha csak valami vendég, vagy turista lennék, elkezdek nyakamat nyújtogatva nézelődni, de egyelőre nem látom sehol. Közben abban reménykedem hátha Lup több sikerrel jár. Aztán lassan furakodni kezdek egy üres asztal felé, és remélem Lup is jön velem. Elég zsúfolt ez a hely. Aranybány a csillogó cuccokkal, meg ilyesmi. Amikor leülök Luppal, akkor rendelek valami teát, hogy ne küldjenek ki minket sima ücsörgés miatt. Amúgy nem szeretem a teát, de most elszürcsölgetem és leskelődöm, majd kiteszem az asztalra a karórámat.
- Nos, hátha... - psilogok azárt körbe. - Nálad van valami fényes tárgy? Hátha több izé jobban ide vonzza.
Éppen újra szürcsölni szerettem volna az unalmasan teaízű teából amikr egy kis ékszercucc belecsobbant a csészémbe, így a tea becsapta az arcom. Jó,most csak semmi hirtelen mozdulat, pedig borzesztóan irritálja a fejem csikiznek a lefelé csöpögő cseppek, miközben tekintetemmel jelzem Lupnak, hogy felettünk van.

Sophie

(https://i.pinimg.com/originals/cf/b0/5c/cfb05ce477d7503a7bd37b777e2e77f1.jpg)

- Azért remélem futtja majd legalább ennivalóra - hallottam Sophie hangját.
Értékeltem, hogy próbál vicceskedni, de jelenleg nagyon aggódtam, hogy mi történik és mi fog történni.
- Óó, majd kiplakátolhatjuk az ékszerekkel a falakat. Mint az eltűnt állatoknál. Fényes, gyémántkarkötő gazdáját keresi
- Szerintem akkor hirtelen vagy 100 ember vesztette volna el ugyan azt.
Bementünk a teaházba, ahol jól látszott, hogy az emberek egyáltalán nem örülnek nekünk. Próbáltam úgy csinálni, mintha egy hétköznapi vendég lennék, aki egyáltalán nem azért jött, hogy egy rendbontó, csillogásmániás csodavakondot elkaphasson.
- Itt nem kavarhatunk fel mindent. Csináljunk úgy, mintha egyszerű vendékek lennénk és valami csillogóssal csalogassuk magunkhoz. Volt rajtad karkötő mikor megkaptuk őt, talán azzal ide tudjuk csalogatni!
- Hmm, hát igen. Akarkötőmet megfújta, de talán van nálam valami fényes kacat.
Remek...Elég gyorsan dolgozott a kis átok. Sophie elindult egy asztal felé, én pedig követtem. Nagyon mást úgysem tehetünk ebben a helyzetben. Ahogy helyet foglaltunk rendeltünk teát és én még egy kis pogácsát is. Jobban szeretem az édeset a sóssal együtt. Folyamatosan kémleltem a helyet, hátha megpillantok valamit. Sophie eközben kirakta az óráját, hátha az ide csalja a furkászt.
- Nos, hátha...- Nálad van valami fényes tárgy? Hátha több izé jobban ide vonzza.
- Azonnal nézem.
Ám épp hogy elkezdtem keresgélni, valami beleesett Sophie csészéjébe, amitől egyből ledermedtem. Ez csak egyet jelenthetett. Felettünk van az állatka. De hogy kapjuk így el? Óvatosan a nyakláncomhoz nyúltam és elkezdtem forgatni a kezem között, hátha felkelti az elveszett ékszere után kutakodó furkász figyelmét. Ha a kezembe mászik hátha könyebben el tudjuk kapni.

ღ ruci ღ (https://i.pinimg.com/564x/9d/e1/5b/9de15b3f259d9a1d6c98fcde9a6fd9b0.jpg)

the niffler (https://www.youtube.com/watch?v=gGlTVTu2D2E)

ღ Furkászkaland ღ

(https://data.whicdn.com/images/10648469/superthumb.jpg?t=1307702459)

Lup

(2001. január)

Azért Lupra sandítva rájöttem, hogy nem kéne könnyedén venne ezt az egészet, de valahogy én a pánik és a röhögök a dolgon között rekedtem jelenleg úgy kábá teljesen beleszorulva a két hangulatba. De valamiért megértem az ő féleémét is, gondolom ő is inkább aggódik az állat épségéért, bár én jobban félek a következményektől is. De egyelőre az még a messzi jövő homályába vész, így talán arra kéne koncentrálnom, hogy végre valahára visszaszerezzük a furkászt.
- Szerintem akkor hirtelen vagy 100 ember vesztette volna el ugyan azt.
- Hmm. Tényleg - mondom kicist elszomorodva, de valahogy olyan vicces volt elképzelni az egészet. De tényleg, hogyan fogjuk visszajuttati? Mellesleg biztos van rá valamilyen varázslat, vagy ehhez hasonló trükk, bár most sajnélom, hogy nem értek a tolvajláshoz, meg egyebekhez. Bár szerintem ezzel is ráérek foglalkozni akkor, ha már az a vakondszerűség a kezeink közé kerül. Na gyerünk Sophie, nem vagy te olyan hülye hugrás, ahogy azt pletykálják, szedd össze magad és gondolkozz.
A teaházban azért nem álltam meg, hogy ne nézzek szát furkászkeresés nélkül. Annyira szép volt az egész épület és mindig kiesett eddig a perifériámból, legutóbb is Ave meg én a Mézesfalásba nyomultunk be, mindenféle furát összevásárolni, valahogy a teahely az kicsit unalmasabbnak tűnt. De egészen meghitt, meg minden, csak még mindig tartok a jósoktól, azok olyan ynomulósak, remélem nem támad hátba senki, hogy hadd jósolja már meg, hány gyerekem lesz. Azért kétlem, hogy Mirától lesz valaha is gyerekem... Na mindegy, szóval keressünk furkászt. vajon meg lehet fogni a jósgömböt? Ajj Sophie gyerünk koncentrálj.
Éppen előszedte volna Lup, ha talált volna valamit, amikor telicsap a tea. De felsandítva látom, hogy nem megint valami Szeszély dolog készül kitörni. Azért hálás voltam emiatt. Egyszer felragadtam a suli plafonjára is, és a kajám meg lent volt a földön... komolyan kikészít ez az egész dolog. Na szóval, a furkász fent van. Még jó, hogy ott van Lup nyaklánca. Közben egy nagy fényes hajtű is belecsattan a pohárba, mire az eltörik, a furkász meglepődve lepottyan, szétnéz, közben az emberek felpattannak, és azt hiszem hamarosan kitör a káosz.
Nem merek megmozdulni, se megszólalni és reménykedem, hogy szépen belesiklik Lup kezébe, és vége, agyő, mehetünk haza...

ღ ruci ღ (https://i.pinimg.com/564x/9d/e1/5b/9de15b3f259d9a1d6c98fcde9a6fd9b0.jpg)

the niffler (https://www.youtube.com/watch?v=gGlTVTu2D2E)

ღ Furkászkaland ღ

(https://data.whicdn.com/images/10648469/superthumb.jpg?t=1307702459)

Lup

(2001. január)

A lehető legrosszabb dolog történt, ami valaha is megeshet egy majdnem normális, és csak kicsit fura lány életében. Tolvaj lettem, mégpedig úgy hogy nem is tehettem semmiről, csak egy állatra vigyáztam Luppal együtt. Ez...ez... ez...elképesztőenn vicces szituáció volt, és sajnos, nem javított a helyzetünkön, hogy elkezdek hangosan nevetni. De most komolyan. Az emberek olyan viccesek. Szóval sajnos eléggé megnehezítettem szegény Lup helyzetét, de amikor a furkászért nyúlnék eltűnt. Komolyan, ők is képesek hopponálni vagy mi? Közben Lup megfog és hátrálni kezdünk, miközben kismillió pálca szegeződik ránk.
- Ezek nem alkuképesek...
- Hát nagyon nem - bólogatok egyet értően, miközben hátrálni kezdek.
- Ha szólok futás!
- Ez egy nagyon jó ötlet - súgom oda még, aztán neki koccanunk az ajtónak, ami nem nyílik ki. Oké, és akkor most hova fussunk. Eközben látom hogy a furkász rápottyan egy meglehetősen nagyon nagy hajú boszorkány nénini fejére, és kiszedi a füléből a csillogó fülbevalót. A nő nyilván megérzi, hogy kiszedik a füléből, és észveszejtően sikoltozni kezd, mire a furkász megrémül és az embereken át ugrálva próbál menekülni, miközben a kis erszényében szorongatja az ékszereit.
- Azt hiszem a futást halasszuk máskorra, és majd a furkásszal együtt szaladjunk - nyújtogatom a nyakamat, aztán be is húzom, mikor valamelyik elmebeteg varázsló megcéloz minket valamivel.
- Ahelyett, hogy minket akarnának megtámadni, inkább segítsenek már! - sóhajtok fel kétségbe esetten, de ez hasztalan, egyre több varázslat csapódik az ajtóba, és szerintem ezzel alá is lesz írva a kicsapásom ebből a teaházból. Inkább karon ragadom Lupot, mert az ajtót nem tudom kinyitni és ha ő sem, akkor az már gáz. Közben megpillantom a furkászt is magasan a csilláron forogva.
- Ott! - mutatok arra, miközben elkerülök megint egy varázslatot. - A nyakláncodal ide tudod csalni, hogy a kezünkbe ugorjon?

Sophie
(https://images-wixmp-ed30a86b8c4ca887773594c2.wixmp.com/f/f12db220-94ad-404b-af1e-98da3e455197/db7n04q-0c8e5de0-39df-437e-a96a-81780b7fcd3d.jpg/v1/fill/w_800,h_606,q_75,strp/niffler_by_tin_sulwen_db7n04q-fullview.jpg?token=eyJ0eXAiOiJKV1QiLCJhbGciOiJIUzI1NiJ9.eyJzdWIiOiJ1cm46YXBwOjdlMGQxODg5ODIyNjQzNzNhNWYwZDQxNWVhMGQyNmUwIiwiaXNzIjoidXJuOmFwcDo3ZTBkMTg4OTgyMjY0MzczYTVmMGQ0MTVlYTBkMjZlMCIsIm9iaiI6W1t7ImhlaWdodCI6Ijw9NjA2IiwicGF0aCI6IlwvZlwvZjEyZGIyMjAtOTRhZC00MDRiLWFmMWUtOThkYTNlNDU1MTk3XC9kYjduMDRxLTBjOGU1ZGUwLTM5ZGYtNDM3ZS1hOTZhLTgxNzgwYjdmY2QzZC5qcGciLCJ3aWR0aCI6Ijw9ODAwIn1dXSwiYXVkIjpbInVybjpzZXJ2aWNlOmltYWdlLm9wZXJhdGlvbnMiXX0.iQFPVL184VPYaZExOKXMuFFaSxAEsTpdTLMdhk82tpQ)

- Ha szólok futás!
- Ez egy nagyon jó ötlet
Az ajtóhoz hátráltunk, de az nem nyílt. Úgy tűnik valaki bezárta, amikor nem figyeltünk. Éppen ekkor a kis vakond egy nőt zsákmányolt ki, bár lehet inkább néni, kissé öreg volt. Viszontő észrevette, hogy valami szőrös van a nyakában és elkezdett sikítozni.
- Patkány! Patkány! Segítség!
Erre hatalmas siktozás lett, mindenki össze vissza kezdett rohangálni, közben varázslatok csapódtak mellettünk és a furkász körül is. Néhányan próbálták elkapni, de nagyon ügyesen kerülte ki az emberek kezét.
- Azt hiszem a futást halasszuk máskorra, és majd a furkásszal együtt szaladjunk.
- Egyetértek, de ha sokáig így olytatjuk, nem lesz furkász.
- Ahelyett, hogy minket akarnának megtámadni, inkább segítsenek már!
Bár Sophie próbálta békíteni a népet, de a helyzet olyan volt, mintha vörös ruhában bikacsorda előtt ácsorogtunk volna. Pusztán a szerencse és káosz segített, hogy találjanak el a varázsalatok.
- Merre van? Nem látom.
- Ott!- mutatott a csillárra.- A nyakláncodal ide tudod csalni, hogy a kezünkbe ugorjon?
- Szerintem most semmi pénzért nem lenne hajlandó idejönni.
Próbáltam közelebb kerülni hozzá, de az emberek átfutottak rajtam, ellöktek, belém rugtak, elcsaptak, leütöttek, felfordítottak és minden hasonló. Meguntam ezt a reménytelen helyzetet, úgyhogy odamentem az ablakhoz, majd kitörtem azt és felkiáltottam.
-Ott fut! Nála vannak az ékszerek!
Szerencsére az ember nem a legokosabb élőlény, így egyből ki is nyílt az ajtó és egy nagyobb tömeg kiáramlott rajta. Páran bent maradtak, mert ők tudták, hogy blöffölök, de ez pont elég figyelemelterelés volt arra, hogy a furkász újra eltűnjön.

ღ ruci ღ (https://i.pinimg.com/564x/9d/e1/5b/9de15b3f259d9a1d6c98fcde9a6fd9b0.jpg)

the niffler (https://www.youtube.com/watch?v=gGlTVTu2D2E)

ღ Furkászkaland ღ

(https://data.whicdn.com/images/10648469/superthumb.jpg?t=1307702459)

Lup

(2001. január)

Az egész helyzet kellően groteszk volt, pont annyira, ami az őrült felnőttektől kitellett. Nagyon reméltem, hogy én ha nagyobb leszek, akkor nem leszek vénségemre ilyen borzasztóan befásult és... nem tudom, bizalmatlan, meg ilyen hogy mondják... Fura, na. Egyszerűen furák voltak, akik nem hallgatták meg a gyerekeket, akik csak az előítéleteiknek éltek és ez engem nagyon bosszantott. Mintha mi lennénk a világ ellenségei. Persze, ha Harry Potterek lennénk, nyomban nem lenne baj, nyomban még ingyen teát is kapnánk. Nem szerettem ezt, hogy ha valaki jelentéktelen volt arra a varázslóvilág bagózott. Nem szerettem ezt. De valahogy ezek az emberek, ezek a háborgó felnőttek eszembe juttatták mindezt.
Kedvem lett volna elénekelni itt nekik azt az Aladdinos dalt. Tudjátok. Toolvaaj, vandááál. De most a furkász kis élete fontosabb, mint a varázsvilágban a csalódás, szóval összeszedem magam, és a furákszra, és Lupra összpontosítok.
- Szerintem most semmi pénzért nem lenne hajlandó idejönni.
Szerettem volna felvetni egy ötletet, hogy nem ismer-e valami varázslány idehívó varázslatot, mert én nem vagyok benne a toppon, de aztán az emberek csak úgy nyomakodni kezdtek, taszítottak lökdösődtek, ráncigáltak, és bár igyekeztem ezt türelmesen tűrni, végül csak elegem lett, és nagy nehezen felmásztam egy asztallra. Ha már úgyis kitiltanak, legalább legyen rá tényleges okuk. Közelebb vollt így a csillár, de a furkász meg elpárolgott. Nagyon jó.
- Hagyják már abba, a lelkükön fog száradni ha agyontapossák a furkászt! - kiáltom a tömegbe, aztán pedig cörömpölést hallok, és Lup hangját. Rémülten nézek az ablak felé, azt hiszem hirtelen, hogy kihajítotották a barátnőmet az ablakon, de csak ő törte ki.
-Ott fut! Nála vannak az ékszerek! - ez teljesen varázsütés erejével bír, mert mindeki kiszalad nagyjából a "furkászt" keresni. Vajon úton van ide a rendőrség? Vagy az aurorok? Vagy maga Rita Vitrol? Szerintem ő felér az összes balszerencsével, ha bedugja ide a fejét.
A néhány bent maradt ember gyanakodva ránk szegezi a pálcáját, mire felsóhajtok, és közben Lup kezét próbálom kiszúrni, hogy nem vérzik-e neki. Ha igen odaszaladog segíteni neki. Aztán közben megint elkezdek magyarázkodni.
- Roxfortos diákok vagyunk - bumm egy varázslat.
- Tolvaj kölykök!
- Ránkbízták a firkászt... - és megint egy.
- Hogy kiraboljanak vele minket...
Ez volt az a pont amikor megelégeltem és hosszú idő óta először dobbantottam mérgesen és emeltem fel kicsit a hangom.
- Merlin seggére, hát minden felnőtt ilyen hülye? Nem csoda, ha Voldemort annyi követőt szerzett magának... Cak egy lényen szeretnénk segíteni, aki minden bizonnyal jobban fél most mint itt bárki más, és ha végre segítenek megtalálni őt, akkor vissza is kaphatják az eltűnt értékeiket. Szedjék már elő azt a kevés emberséget, ami van nekik!
Morcosan bámultam arra a pár emberre,, miközben kerestem tekintetemmel a szegény jószágot. Meg is pillantom egy sarokban reszketve. Jelzés értékűen Lupra pillantok, és remélem közben nem diliz be egyik felnőtt sem, hanem nyugton maradnak végre.

Sophie

(https://i.ytimg.com/vi/yQpUcPmnRss/maxresdefault.jpg)

- Roxfortos diákok vagyunk - próbálkozott Sopie, de hamar varázslat csapódott be mellénk.
- Tolvaj kölykök!
- Ránkbízták a firkászt... - Bumm.
- Hogy kiraboljanak vele minket...
Itt azonban valami elszakadt Sophinál, mert olyan oldalát mutatta, amit csak nagyon ritkán lehetett látni.
- Merlin seggére, hát minden felnőtt ilyen hülye? Nem csoda, ha Voldemort annyi követőt szerzett magának... Cak egy lényen szeretnénk segíteni, aki minden bizonnyal jobban fél most mint itt bárki más, és ha végre segítenek megtalálni őt, akkor vissza is kaphatják az eltűnt értékeiket. Szedjék már elő azt a kevés emberséget, ami van nekik!
Ekkor Sophival észrevettük a furkászt az egyik sarokban. Még onnan is láttam, hogy majd kiugrik a szíve. Az emberek morcosan bámultak ránk és továbbra sem eresztették le pálcájukat. Mivel senki nem csinált semmit egy jó darabig, elindultam, de a pultos nő, vagy tulajdonos, vagy tudom is én ki, megállított.
- Várjatok! Menjünk biztosra, hogy nem futtok el a lénnyel- mondta, majd bezárta az ajtót egy suhintással, helyretette a kitört üveget, miközben szúrós szemekkel nézett rám. Ezek után a bútorok is elkezdtek lebegni, szabad utat adva a furkász felé, aki így nehezebben tudott menekülni. A sarokban minden messze volt, amire rá tudott volna ugrani. Lassan elindultam felé, de egyből rohanni kezdett, amire a jelenlévők össze-vissza ugráltak és estek hasra. Végül levettem a pulcsimat és rádobtam a kisállatra, amibe belegabalyodott és sikerült végre elkapni. Az emberek bosszúsan méregették az állatot, majd sorakoztak az elcsent csecsebecsékért.
- A többi holmit is hadják itt nyugodtan, majd ha a vendégek visszajönnek, visszakajpák őket. És legközelebb talán vigyázzanak jobban az állatukra!- mondta szigorúan a nő.
- Igen, elnézést...
Próbáltam minnél bűnbánóbb arcot mutatni, úgy néz ki, hogy elengedik ezt az ügyet nekünk. Miután kiadtunk mindent, amit a kisvakond elcsent, elindultunk kifelé.
- Jut eszembe. A tanáruknak pedig szólni fogok erről az incidensről!
Ezután próbáltam olyan gyorsan eltűnni Sophival, ahogy csak lehetett. Két kezemben magam előtt lógva tartottam az állatot, szinte mozdulni sem bírt. Még csak pislogni is félig mertem, nehogy szem elől tévesszem, úgy próbáltam követni Sophiet valami biztonságos helyre. Nem veszíthetjük újra szem elől.

ღ ruci ღ (https://i.pinimg.com/564x/9d/e1/5b/9de15b3f259d9a1d6c98fcde9a6fd9b0.jpg)

the niffler (https://www.youtube.com/watch?v=gGlTVTu2D2E)

ღ Furkászkaland ღ

(https://data.whicdn.com/images/10648469/superthumb.jpg?t=1307702459)

Lup

(2001. január)

Káosz, káosz, mindenfelé csak a káosz van, és a lelki szemeim előtt megjelenik a kis furkász összetaposott kis steste a véres ékszerekkel és a... Állj, állj, állj! Stop, Sophie. Ez eszedbe se jusson, ne, ne gondolj a belekre, ne... Már megtetted. Nagyszerű, te egy zseni vagy. Szidom magamat, miközben próbálnám citítani a tömeget. Amúgy is hol a fenébe van a tulajdonos? Elbújt vagy elhopponált az értékeivel a Gringottsba?
És akkor ott, egyszer csak megjelenik. Arany aurával glóriával, fehér ruhával tógában a....nagyon dühös fejű, tulajdonos néni. Keresztbe tett karral bámul minket én meg igyekszem ártatlanul vigyorogni, hogy igazából nem vagyok se erőszakos sem vandál se semmi.
- Várjatok! Menjünk biztosra, hogy nem futtok el a lénnyel
Ó én még meg is lepődöm. Végül is te is boszorkány vagy Sophie, de mindegy, mindig sikerül rácsodálkoznod ezekre, hogy jé, amúgy így is lehet. Na mindegy, 80 éves korodra csak megszokod, vagy valami.
- Miért futnánk el vele, nem kellenek a felnőtt kactok... - dünnyögöm morcosan, majd Lup mellé érve várom a végítéletet. És közben lesem a furkászt, hátha nem hal meg infarktusban a szerencsétlen jószág, mert nagyon ki van készülve abban a sarokban, még lopni se mer többet. Aztán egyszer csak elindult, én meg nézek, hogy mi a fene, de aztán Lup valami nagyon gyors mozdulattam reagálva elkapja, én meg ujjongva tapsolni kezdek.
- Azta király vagy - állok meg előtte majd megsimogatom a furkász fejét. Alig vértam, hogy kikeveredjünk ebből a teaházból, és ha nem is tiltnak ki, sosem fogok idejönni. Kizárt. A három Seprű után ez is felkerül a tiltólistámra. Komolyan, mire végzek, az összes Roxmortsi helyből kitiltom magam vagy mi?
- Hát ezt sikerült nagyjából megúsznunk... remélem Arabella tanárnő nem von le félmmilliárd pontot... - mondom kicsit aggódva, miközben lassan visszafelé sétáltunk az iskolához, és nagy szemekkel bámulok a furkászra, mert félek, hogy megint eltűnik.
- Na jó - sóhajok aztán, amikor visszaérünk a helyünkre. - Ez durva volt... de túléltük. Mi is és a furkász is.Büszke vagyok magnkra - bólintok elégedetten és Lupra vigyorgok. De egy biztos, sosem fogok újra ilyen kis lényra vigyázni.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! :3

ღ a helyszín szabad ღ

Valentin-napi nem valentin-napos randalírozás
(https://i.pinimg.com/564x/6e/4e/41/6e4e41346593f9f9c95dede5d737cc32.jpg)

Sophie
2001. február 14.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/27/48/b7/2748b7fe54756ab0aad847536f716b84.jpg)

Odakint már egy fokkal jobb volt. A tömeg inkább bent gyűlt fel, hogy még jobban kifossza a Mézesfalást. Durva mekkora üzlet lett ebből a Valentin-napból mostanra.
– Félszemű? Nagyon kalózos. Bajon mitől lett félszemű? – kérdezte a lány, mikor a lehetőségek között a Szárnyas Vadkan is szóba került, majd hasonló tempóval elvetésre is. Igen a Félszemű, aki köztudottan tizenhat éves korom óta rajongott értem, olyannyira, hogy meg is akart ölni. Nem is tudom, hogy az elmúlt időszakban hányszor sikerült meglógnom a fenyegetéstől.
– Az egyik átkomtól. – Vontam vállat és megindultam a Főutcán előre, hogy keressünk valami helyet. Persze mindenhol csöpögött a romantika, minek aztán nagyon nem kellett volna mára nekem sem. Minden Valetin-napot és születésnapot egyedül töltök, mintha egész egyszerűen a kapcsolataim addigra fáradnának ki. Ezért sem kell senki és semmit, úgyis magányos vagyok a fontosabb alkalmakkor. Nem vagyok naiv, már akkor is tudtam, hogy március 3-ig sem leszek kapcsolatban, pláne nem Nathaniel Foresttel.
– Puddifootban nagyon sokan vannak, és ott mintha az ajtó környékén túl sok rózsaszín hányás lenne, van valami ijesztő lötty, amitől szerelmesek lesznek az emberek... Szerintem ez ijesztő. A teaház... Hát olyan izé. Elszabadult ott egy furkász, és meglopta az embereket, remélem nem vagyok kitiltva onnan a Lupával. De mehetünk oda, hátha kapunk valami vicces jóslatot.
Nem nagyon érdekelt, mit magyaráz össze. Mármint fel sem fogtam, ez a csaj olyan volt, mint egy tornádó, összevissza pörgött, az ember meg nem tudta követni. Persze Avery már most sokkal okosabb nálam, ő nyilván érti miket beszél. Jól van, Elliot, csak hallgasd meg, nem kell puszipajtásoknak lennetek.
– Egy csomó nőt Puddifootnál szedtem össze, nem is értem mi bajod van vele – vállat rántottam, majd egy kegyetlen kis mosoly ült ki az arcomra, úgy néztem rá. – De mivel nem akarom táplálni az irántam érzett plátói szerelmedet, ezért most nem fogunk odamenni. Jó lesz a teázó, elég borzalmasnak hangzik ahhoz, hogy elüssünk egy félórát, mielőtt lelépek a francba.
Az út további része, ami egyébként nem volt túl hosszú, egészen csendesnek tűnt. Nem bántam, de a lány… Sophie vagy ki… látszólag igen. Mert meg kellett szólalnia csak azért is. Én azért a biztonság kedvéért a fejemre húztam a kapucnit. Közben a zsebemben zörögni kezdtek az édességek is.
– Ave boldog volt, hogy olyan apukái vannak, mint ti. Jó dolog ha van kihez tartozni család ügyileg.
Vállat vontam. Nem akartam erről beszélni. Most pont elég szar volt ahhoz a helyzet, hogy jobban megviseljen a kelleténél egy ilyen téma és akkor bőgve mondjam el Avery barátjának, hogy miattam megy tönkre ez a család is. Nyilvánvalóan így volt, Nat inkább süllyedt volna bele a megszokottságba. Csak nekem nem ment. Nekem kellettek a vágyak, a tűz, a pezsgés, ami már olyan régóta nem volt meg igazán közöttünk. Ha néha-néha fel is lángolt, igencsak gyorsan kihunyt. Vajon észre vette, mik történtek velem, miközben csak éltünk egymás mellett? Nem hinném.
– Itt vagyunk. – Állapítottam meg a teázó mellett és inkább belöktem az ajtót, hogy menjen akkor előre. Aztán, mikor én is beléptem, le is huppantam az egyetlen üres asztal mellé. Itt is befoglalták a helyet a romantikázó párocskák, szóval nem tudtunk kevésbé annak tűnni, mint eddig.
– Nesze… – vettem két a zsebemből két doboz bonbont és a lány elé dobtam. – Ezt majd add oda a Valentinádnak, most pedig hívj meg egy teára!
Közben odalépett mellénk egy pincérszerű valaki, majd az itallapra bökött. Azt elnézve legalább olyan kicsi volt a választék, mint az asztalokból, de nem számított. Nem szerettem a különleges teákat, én angol voltam, ha valami is érdekelt egy tea kapcsán az legfeljebb az volt, hogy tej helyett tejszínnel adják és lehetőleg öntsenek bele egy korty whiskeyt is csak az íze kedvéért. Abból is lehetőleg egy jobb ír típust.
– Egy angolteát kérek. Az én kis Valetinám fizet mindent.– Böktem a vöröslány felé.
– Ó drágáim, egy szerelmes jóslatot? Csak egy sarló az ára! – hüledezett a nőszemély. Mocskosul irritáló volt, ahogy mindezt sipákoló hangon közölte, majd úgy mosolygott, mintha minimum az esküvőnket jelentettük volna be neki. Nem kell leátkozni, O’Mara… A hang természetesen máris az első gondolatomra reagált.
– Ne bomoljon már, hozza a rendelést! – Ripakodtam rá aztán.

ღ ruci ღ (https://i.pinimg.com/564x/29/f1/cc/29f1cc485bedd49df7a05cc1f418c286.jpg)

g y e r e - v e l e m (https://www.youtube.com/watch?v=hj5MI9CwYpE)

ღ Valentin-napi nem valentin-napos randalírozás ღ

(https://data.whicdn.com/images/338568393/superthumb.jpg?t=1576855959)

Elliot

(2001. február 14.)

– Az egyik átkomtól – hangzik el a hatásos válasz mire nagyonat nézve bámulom Elliotot. Szegény. Mármint nem tudom, biztos megérdemelte, de szegény szem. Legalább a szemét hadd sajnáljam. Mellesleg igazán jó varázsló lehet, ha így keni vágja az átkokat, én egy kezemen meg tudom számolni, hányat mernék egyáltalán használni máson. Mindig is a menekülős meg védekezős típus voltam. Vajon amiatt, hogy néha a videójátékoknál is inkább support szoktam lenni? Hm. De az inkább biztpnságosabb. De mindegy is, mire feleszmélek már körülbelül le is hagy, de én pedig elszántan követem. Lehet para, amit csinálok, lehet beteges, de akkor is ki szeretném deríteni, milyen egy apuka. Találkoztam Mira-félével, de azt hiszem ennyiben ki is merül az apuka-ismerő repertoárom. Remélem nincs bennem olyan apakomlpeyus... De Nyugi, Soph, akkor lenne, ha mondjuk egy 45 éves férfival járnék, nem pedig egy velem egyidős lánnyal. Szóval igen ez csak olyan lelkes kíváncsiság.
De azért remélem engem nem átkoz félszeművé. De csak nem. Minden esetre nagyban loholok utána, kicsit mág csuszkálva a megolvadt, sáros latyakos földön.
– Egy csomó nőt Puddifootnál szedtem össze, nem is értem mi bajod van vele. De mivel nem akarom táplálni az irántam érzett plátói szerelmedet, ezért most nem fogunk odamenni. Jó lesz a teázó, elég borzalmasnak hangzik ahhoz, hogy elüssünk egy félórát, mielőtt lelépek a francba.
Összeráncolom a szemöldökömet. Nem, csak azért sem ráz így le. Nem, nem nem. Csak kíváncsi vagyok, meg ilyenek...
- Az megnyugtatná, hogy mondjuk megjósolják, nem a plátói szerelmem, meg semmi ilyesmi?- kérdezek vissza kívácnsian, bár már nem is agyon érdekel, hogy ezt hiszi, én jobban tudom mint ő, hogy ez nem igaz. - És nem akarok összeszedődni egy apukával sem, főleg nem Ave apukájával, hogy nézne már ki - torpanok meg egy fintor kíséretében, mert meglehetősen nyomi kép jut az eszembe. Szia Ave, bemutatom az új férjem, aki az apád... Hát fúj. Inkább el is hessegetem azon nyomban. Kíváncsi vagyok itt lesz-e a furkász. Oké, hogy Lup meg én visszavittük, de egy furkászról beszéünk, és valahogy ez mindent magába foglal.
Ahogy belépek a Teázóba máris a szemembe bámul a tulaj és ganúsan végigmér.
- Nincs nálam furkász se kisállat - tátogom felé, majd Ave apukájának a nyomában letelepedek egy üres asztalhoz.
– Nesze…
- Izé, köszönöm - pislogok ijedten, mert nem tudom hirtelen el merjem-e fogadni vagy sem.
- Ezt majd add oda a Valentinádnak, most pedig hívj meg egy teára!
- Ó. Oké. Remélem nem szeret beszívni, az itteni zöld teaelég vicces dolgokat csinál. Legalább is azt hallottam - mondom elgondolkodva, mert sosem ültem be még ide, amikor a furkászt kergettem se nagyon telt ki az időmből, hogy leüljek egy halom mérges boszorkány és varázsló közzé egy furkásszal a hónom alatt teázni.
Mikor mellénk áll a furán ijesztően rószaszínre pampucolt néni, és Elliot leadja a rendelést én is kérek egy erdei gyümölcsös teát.
A ripakodásra igyeskzem összehúzni magam, de a néni csak nem tágít.
- Csodálatos párnak tűnnek, a klasszikus diáklány és a gazdag felnőtt férfi szerelme. Én igazán szorítok önöknek, hogy ne érjek semmi bántás magukat.. Tudják, csak a szerelem számít, nem a korkülönmbség! - trillázza dallamos hangon a nő, mire én csak tátott szájjal bámulok utána, miközben elsuhan. Aztán mint egy robot visszafordulok az asztalhoz és beletemetem a kezembe az arcomat. Nem, nem ezt nem hiszem el. Ki fog törni belőlem, nem tudom visszatartani. Az egész annyira... annyiraaa...
Hangosan felröhögök. Én ezt nem bírom, hogy lehet valami ennyire vicces...

– Az megnyugtatná, hogy mondjuk megjósolják, nem a plátói szerelmem, meg semmi ilyesmi? – kérdezte a lány. Közben meg-megcsúszott a talpam a kissé még havas-latyakos macskaköveken, ahogy haladtam előrefele. Már nem emlékeztem a teázó pontos helyére, talán egyszer jártam arra. – És nem akarok összeszedődni egy apukával sem, főleg nem Ave apukájával, hogy nézne már ki.
– Nem hiszek a jóslatokban. A legtöbb ócska kamu, ami meg ér valamit, azt nem áldoznák olyan közemberekre, mint én – jegyeztem meg kissé morogva, nem kommentálva a mondanivalója további részét. Csak mentem tovább az épület felé. Végül is, ha másra nem is lesz jó ez a pár perc, akkor legalább felmelegszem, mielőtt ismét kiesz a fene az utcára. Nem szerettem a februárt, túl hideg volt. Valahogy sosem találtam meg azt a hőmérsékletet, amit éppen szerettem. A forróságtól irtóztam, de a túlzott hideg is kikészített. Főleg most, hogy vékonyabb voltam, mint valaha, egyenesen reszkettem egy kis szélfúvásban.
A nagylelkűségem határtalan volt. Valójában a bonbonok egyrészét nem magamnak loptam, hanem Avery barátnőjének. Végül is a gyerekem valamiért kedveli… a gyereked… igen O’Mara… a gyereked. A hang megint kegyetlenül siklott be a gondolataim közé, nem is engedve, hogy elrugaszkodjak tőle egy pillanatig. Igen. Avery annyira a gyerekem, mint Ada vagy Kis Nat, pontosan semennyire. Mégis volt valami olyan kapcsolat közöttünk, amire azelőtt gondolni sem mertem. Valójában Esmé után elkönyveltem magamban, hogy nem lesz családom, de végül is vele sem volt több álomnál. Állandóan azt mondta, hogy ő még fiatal ehhez. Hát tényleg az volt, sőt még most is az.
– Ó. Oké. Remélem nem szeret beszívni, az itteni zöld teaelég vicces dolgokat csinál. Legalább is azt hallottam.
Hümmögve vettem tudomásul az információt. Mindegy volt, milyen állapotban tántorgok ki innen, a dolgaimon aligha változtatott volna bármit is. Ráadásul amúgy is egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy ott maradok teázgatni. Felnéztem a pincérre vagy kire, akinek az előbb is már megmondtam, hogy ne adja elő nekem magát, hanem hozza a megrendelésemet… erre ott maradt és pofázott tovább. Ezek nem értik, mi az a nem?
– Csodálatos párnak tűnnek, a klasszikus diáklány és a gazdag felnőtt férfi szerelme. Én igazán szorítok önöknek, hogy ne érjek semmi bántás magukat.. Tudják, csak a szerelem számít, nem a korkülönmbség! – magyarázta.
Remek, ezek szerint már ráncosodsz is, O’Mara! Lebiggyesztettem az ajkaim a megjegyzésre. Eddig maximum tizenhét évesnek néztek, erre most meg már felnőtt férfi vagyok. Hogy a gazdagot honnan vette az jó kérdés, mert a ruhám is abnormálisan mocskos volt éppen a rajtam landolt csokoládé mennyiség miatt.
Felvontam a szemöldököm hát. Szinte éreztem, ahogy gyilkos szikra villan a szemeimben, a mire a nő el is tűnt a látóteremből s nem maradt más, mint a szemben ülő lány vihogása.
– Minek örülsz ennyire? Hogy leöregezett? – kérdeztem kicsit sértetten, majd kivettem a zsebemből egy darab cukrot és a számba dugtam. – Bár tény, hogy vagyok olyan gyönyörű, amiért érthető feltételezés, hogy szerelmes vagy belém. – Tettem hozzá és büszkén kihúztam magamat. Nem sok mindenem volt, mint a magabiztosságom ezen a világon.
Megköszörültem a torkomat, hogy a lányra nézzek, de erre visszajött a banya a teákkal. Persze még ott állt egy pillanatig.
– Elmehet. – közöltem. – Ha csak nem akarja, hogy az én drágám féltékeny legyen. Nem szereti, ha más nők legyeskednek körülöttem.

ღ ruci ღ (https://i.pinimg.com/564x/29/f1/cc/29f1cc485bedd49df7a05cc1f418c286.jpg)

g y e r e - v e l e m (https://www.youtube.com/watch?v=hj5MI9CwYpE)

ღ Valentin-napi nem valentin-napos randalírozás ღ

(https://data.whicdn.com/images/338568393/superthumb.jpg?t=1576855959)

Elliot

(2001. február 14.)

– Nem hiszek a jóslatokban. A legtöbb ócska kamu, ami meg ér valamit, azt nem áldoznák olyan közemberekre, mint én – vágja hozzám a szavakat, mondjuk meg s értem, hogy ingerült, mert hát... Minden csúszik. Meg biztos nehéz dolog az apaság meg ilyenek. Éppen hogy ezt így kigondolom, hogy milyen nagyon kellemetlenül csúszik és nagyon nem lenne jó elesni, hát nem belecsúszok a hátába? Még sikerül megkapaszkodnom a lámpa oszlopban, így úgy nézhetek ki, mint Luke, miután megtudja hogy Darth Vader az apja. Remélem nem derül ki, hogy ő az apám. Mármint Ave apukájáról, nem Darth Vaderről. Na de ahogy kapaszkodom még odakapok utána, és remélem nem esik el, mert akkor azt hiszem végem. MInden esetre a malőr végére ha összeszedjük magunkat, bocsánatkérően elvigyorodok.
- Ez olyan szomorú, a közemberek is megmozgathatják a világ sorsát - teszek egy kicsit eldamatizált mozdulatot is a kezemmel, majd végre beérünk a teaházba. Modnjuk én sokkal jobban örülök annak, hogy olyan unalmasan ismeretlen közember vagyok. Bár nem igazán kedveltem kiskoromban Harry-t, azért később megértettem, hogy elég nagy felelősség volt az ő és a barátai vállán. A gondolatra elszomorodtam, mert bár örültem, hogy bvége annak a sok rosznak, mégis... Valahogy sosem a mellékszerelőkért vívták a nagy csatákat.
Az asztalkánál nyomorogva hálásan vigyorogtam Ave apukájára majd biztonságos helyre tettem a maradék bonbonokat. Mondjuk eleve szívesen meghívtam volna, de így már tényleg meg fogom, sose szerettem snekinek se az adósa lenni, meg az nekem olyan kellemetlen volt. Utána rögtön kompenzálni akartam mindig valamivel. És akkor mindeki boldog is volt.
Aztán tessék, éppen hogy megrendelem valószínüleg élete egyik legfurább ízű teáját, ami amúgy rágós tutti-frutti szerűséges cucc, máris majdnem összeadnak a legjobb barátom apjával. Az a nap nagyon ijesztő, de komolyan. Annyira röhögök, hogy félek itt fulladok meg. De remélem akkor Ave befogadja Tarzant és Atlaszt, barátságos állatok, cska kicsit mintha furábbak lennének a többieknél. Már a könnyem is kezd kicsordulni, erre megint megszólal Ave apukája.
– Minek örülsz ennyire? Hogy leöregezett? Bár tény, hogy vagyok olyan gyönyörű, amiért érthető feltételezés, hogy szerelmes vagy belém.
- Az még viccesebb lett volna, ha engem néz 30 évesnek - mondom kacagva és a könnyeimet törölgetem, miközben a nőt mintha ügyet sem vet erre a jelenetre. A mondatának második felétől meg ráfejeltem az asztalra összekulcsoltam a hasamon a kezemet és úgy nevettem tovább. - Ó igen - nyögtem ki igen csak levegőkapkodás közben. - Sziporkázóan szép tetszik lenni... - Egy mély levegőt veszek majd, lassan felemelkedek és valami méltóságszerűfélén biccentek, hogy igen, még élek, csak kiröhögtem a belem, de jól vagyok. Egy felvont szemöldökű tekintetet kapok azért végül az elragadtatott állapotban lévő szolgálónénitől... Mármint... Felszólgálónénitől.
- Minden rendben kisasszony?...
– Elmehet. Ha csak nem akarja, hogy az én drágám féltékeny legyen. Nem szereti, ha más nők legyeskednek körülöttem.
Erre egy köszörülős hörrgéses hangot adtam ki, csoda, hogy nem kezdett el folyni tőle az orrom, de aztán csak összeszedem magam.
- Igen, hát miért vizslatja az én páromat?! - vékonyítom el a hangomat, mert ez a szituáció nagyon vicces. Aztán már el is libben a hölgyszerűség én meg a hasamat dörzsölgetve sóhajtok egyet.
- Khöm. Hát azt hittem meghalok a nevetéstől... - pislogok ártatlanul a férfira, majd körbesandítok, és reménykedek abban, hogy nincs itt olyasvalaki aki felismerne úgy, mint a furkászos tolvajlány.
Kis idő elteltével már elénk is lebeg a tea, milyen spórolósak erre a pincérek, de legalább nem jött ide megint.
- Azért remélem nem okoznak ezek valami látomást... - méregetem a rágós teámat, mert azért se a varázskajákkal se a varázslöttyökkel nem épolok szoros barátságot. Fura lenne, ha egy korty teától mondjuk valami túlvilági nagyon hippis látomásom lenne. Óvatosan belekortyolok, és remélem nem fognak szivárvány nyuszik potyogni tőle az égből.

Nem bírom, ha kiröhögnek. Morogva bámultam a kiscsajt, ahogy könnyesre röhögi magát azon, hogy „fiatalos és szép vagyok.” Mások általában elismerősen nyilatkoztak a külsőm kapcsán. Nekem nem sok mindenem volt. Sosem voltam őstehetség a varázslásban, nem voltam jó gyerek, jó barát vagy jó szerető, de még csak jó szülő sem. Csak szép voltam és a világ legjobb tolvaj… ez volt mindenem. Külsőség és tehetség. Ez pedig kiválóan ellensúlyozta a romlott belsőmet és éppen elég volt azokra a napokra, mikor a létezés is nehezen ment. Erre kiröhögnek. Egy kis hang ott háborgott bennem, hogy pont ez a lány Avery legjobb barátja, azaz még biztos, hogy találkozni fogok vele ebben az életben…
– Sziporkázóan szép tetszik lenni...
Megforgattam a szemeimet. Nem lehetsz olyan bunkó, hogy ráöntöd… A zsebemben lapuló lángnyelves flaska jutott ugyanis eszembe, de valahogy a lelkiismeretem nem engedte, hogy most előkapjam. Mégis csak a gyerek barátja. Nem baj, ha ő ilyen, hát akkor én is ilyen vagyok. Előadtam egy kisebb monológot arról, hogyha sokáig bámulnak nők, akkor féltékeny szokott lenni. Higgye csak azt, hogy ez a lány a csajom… mit számít már? Szánalmasnak éreztem magam hirtelen az asztal mellett ücsörögve.
– Igen, hát miért vizslatja az én páromat?!
Az, hogy belement a színjátékba éppen elég volt ahhoz, hogy a kiszolgálóhölgy egész egyszerűen elveszítse az önbizalmát és távozzon. Még néztem utána egy pillanatig, aztán nagyot sóhajtva visszanéztem a vörösségre.
– Khöm. Hát azt hittem meghalok a nevetéstől...
– Észrevettem! – közöltem sértetten, sőt inkább felcsattantam. Na jól van, az tuti, hogy nem maradok itt sokáig. Eldöntöttem, hogy csak felhajtom a teámat és elhúzok, amint lehet. Még sosem éreztem magam ilyen szarul Valentin-napon, pedig rendszerint egyedül töltöttem. Talán Esmével volt egy közös alkalmunk, de nem sokat öltünk akkor sem a dologba. Éppen meg voltam nyomorodva a sérült lábam miatt, alig volt lehetőségem ajándékot beszerezni. Emlékszem, akkor még botra kellett támaszkodnom, mert nem gyógyult be eléggé a seb a combomon, aminek heges maradványa mindig ott díszelgett.
– Nem tudtam, hogy Averynek ilyen barátai vannak – közöltem és közben megérkezett a tea. Szerencsére a hölgyike nélkül, aki már amúgy is beletiport az intimszférámba. Szóval magamhoz húztam a csészét és belenéztem. Hát ezeknek nem sok fogalma volt az angol teáról. Csak felöntöttek valami löttyöt tejjel. Tejjel, nem is tejszínnel, mert az bizonyára túl sokba kerül. Inkább ezt az olcsó valamit teszik az ember elé, hogy gyorsan kimeneküljön. Forest elkényeztetett, te kis szarházi – közölte a hang kíméletlenül. Csak sóhajtottam egyet, mielőtt minden mérgemet kiadtam volna a világba, ennek most nem volt itt az ideje.
– Azért remélem nem okoznak ezek valami látomást... – Én inkább nem nyúltam az italhoz erre a megjegyzésre. Őt figyeltem, ahogy iszik.
– Nem hinném, hogy ilyen jól menne nekik az üzlet, ha mindenkit megmérgeznének – válaszoltam és megpiszkáltam a csészémet. A háttérben láttam, ahogy a pincérhölgy megnéz, ezért előre nyúltam és megfogtam a vöröske kezét. – Ha elhúzod, letépem a fejed. – Súgtam neki oda. Így volt egyedül esély, hogy ne jöjjön ide az az idegesítő banya.
Belekortyaltam a borzalmas teába. Hát az enyém bizonyára nem okozott látomást, csak hányingert, de azt elég rendesen. Annyira, hogy öklendezve az asztal fölé hajoltam s minden energiámat bevetve megpróbáltam nem hányni.
– Jól vagyok. – Közöltem, kissé nehezen lélegezve.

ღ ruci ღ (https://i.pinimg.com/564x/29/f1/cc/29f1cc485bedd49df7a05cc1f418c286.jpg)

g y e r e - v e l e m (https://www.youtube.com/watch?v=hj5MI9CwYpE)

ღ Valentin-napi nem valentin-napos randalírozás ღ

(https://data.whicdn.com/images/338568393/superthumb.jpg?t=1576855959)

Elliot

(2001. február 14.)

Halkan kifújom a levegőt, a nevetőgörcs után kicsit fáj a hasam, mintha körbeszaladtam volna az egész Roxfort birtokát. Tényleg valyon mekkora lehet? Szerintem egy nap nem is lenne elég a körbefutáshoz. Sőt lehet közben szomjan halnék, vagy éhen. Lehet meg se találnának. Benőnének a gizgazok meg ilyenek. Bruh... Megrázom a fejem, mert már megint olyan nagyon elkalandozok, ami tök értelmetlen és random és nem is értem hogy jött ez nekem meg hogy lyukattam ide ki. Szóval tehát fáj a hasam a nevetéstől. Elliotra pislogok, aki úgy néz rám... Mintha nem tudom. Nehezen olvasom le az arcokról néha az indulatokat, ez vajon azt jelenti, hogy pszichopata vagyok? Ugh. Szegény Mira. Bár szerencsére nem érzek ingerenciát arra, hogy feldereboljak bárkit is.
– Észrevettem! – mordul felém mire kicsit behúzom a nyakamat. Minden apuka ilyn ideges típus amúgy? Mert akkor nem szeretnék apuka lenni. Oké, nem mintha bármi esélyem lenne erre... De a fura bájitaltan órákban sosem bízok.
- Óh, nagyon sajnálom - lebiggyesztem az ajkamat és sóhajtok egyet. - Nem akartam megbántani - pislogok nagyokat, majd körbelesek megint. Ugye tényleg nincs itt egy furkász sem? Vajon amiatt kicsaphattak volna a Roxfortból. Remélem nem.
– Nem tudtam, hogy Averynek ilyen barátai vannak – erre nagyot pislogok megint. Ilyen? Ilyen milyen? Aztán csak eljut a tudatomig, hogy lehet talán nem kellett volna ennyire nevetni. Ó jaj Sophie, ezt hozd rendbe. Egyáltalán hogy kell felnőttet vígasztalni? Varázsoljak a hajába virágot? Ezen komolyan elgondolkozom. Igazából szeretnék valmait visszaszólni, hogy én nem tudtan, hogy Avenak ilyen goromba az apukája, de végül is kinevettem. Mármint lehet ő annak érezte. Szóval sóhajtok egyet és bűnbánóan ránézek.
Jaj, de ugye azért nem tilt el tőle?!
- Óh, hát sajnálom, hogy csalódást kell okoznom ilyen téren... De ugye Avery nagyon menő lány szóval a nyomába se érhetek - bólintok is hozzá mert tényleg így volt. - Ő a legmenőbb Mardekáros - vigyorodtam el, és igazából még fel is néztem rá. Túl sok mindekit csodálsz Sophie, de hát az erős és menő emberek... hát na azok menők.
Csendesen belekortyolok aztán ebbe a furi teába. talán túlságosan gyanekvóan de a codadolgok csodaboltjainak a csodacuccaiban hiűba telt el annyi év nem bízok. De csak belekortyolok és hé, nem történt semmi. Nem szívtam be meg ilyesmi, és még egészen kellemes íze volt. Komolyan most tényleg el kell ismernem, hogy ez a dolog akármi is tökre fincsi. Elégedetten iszom hát a teát. De úgy tűnik nem nagyon jön be ez Elliotnak. Úgy néz rá, mintha giliszták mászkálnának benne. Vajon gilisztás tea létezik? A mesékben a gonosz boszorkányok mindig fura kajákat meg cuccokat isznak.
– Nem hinném, hogy ilyen jól menne nekik az üzlet, ha mindenkit megmérgeznének.
- Lehet váletlenül csinálják - Igen, Sophie, véletlenül. Minden bizonnyal. Több eszed is lehetne, de komolyan. Inkább teázz... szidom magamat, majd az egyik kezemmel a számhoz emelem a csészét és belekortyolok a teámba. És majdnem ELliotra köpöm.
Megfogta a kezem. Oké komolyan megrémülve nézek rá.
Mi történik.
- Ha elhúzod, letépem a fejed. - Öhm. Félek?
- Jójó, akkor nem fogok tudni fej nélkül teázni - bólogatok majd inkább minden pánikomat legyűrve igyekszem kortyolni és felé rebegtetni a szempilámat. Jelen helyzetben ennyi színészkedés telik tőlem.
Ahogy aztán amilyen fejet vág a tea után, komolyan tényleg azt hiszem, hogy gilisztás. Jó, ugye nem fog hányni? Mit kell csinélni egy hányó emberrel? Annyira be tudok pánikolni a betegektől, hogy lehet rásegítenék a halálukra.
- Izé...
– Jól vagyok.
- Aham, öhm, hát csinéljuk azt, Mr. Avery Apukája, hogy most fizetek - előszedek némi pénzt. - És kimegyünk monjduk a levegőre? - ezt miért kérdezem? Na mindegy. Minden esetre egy zspeit, vagy mit, szalvétát os odatartok felé, hogy vegye el, bár ha hány, és szétázik a szalvéta... De a filmekben is ez van...
Ha előbb utóbb sikerül felálunk - még gyorsan kiiszom a mardék teámat, mert az enyém akkor is finom! és ki kezdünk vonulni. Természetesen elén pöffeszkedni ez a fura néni.
- Máris mennek? Minden rendben van? - Csak hevesen bólogatok.
- Igen, csak a.. ö.. drágámnak - Mira ne ölj meg légyszi. - Kiújúlt a...egyszarvúnáthája... izé fehéren taknyos az orra meg ilyenek úgyhogy... Viszláát! - magyarázom gyorsan és igyekezek vele a kijárat felé. Lécci ne hányj be lécci ne hányj be...

Undorodva kortyoltam a teámat, szinte érezve, ahogy a gyomrom nem köszöni meg azt az ízvilágot. Hát minden volt, csak éppenséggel finom nem. Keserű és furcsa tejes íz keveredett a számban, amikor valahogy nem tűntek összeillőnek. A kis vörös meg persze megijedt és már kezdte is az izézést. Vajon komolyan aggódott vagy csak nagyon gyorsan szeretett volna szabadulni a kényelmetlen helyzettől? Ez utóbbit mondjuk megértettem volna, hiszen a pincérnő is láthatóan kiszemelt magának. Éreztem, ahogy távolról néha-néha az asztalunk felé bámul. Csak egyszer viszonoztam a pillantását, pontosan akkor, mikor másodjára is undorodó fejet vágtam és a kezem a gyomromhoz kaptam.
Nem hányhatod el magad… nem, nem! Próbáltam magam valahogyan bíztatni, de nem sikerült, minden porcikám megremegett megint. Mégis mi a francot adnak itt angoltea néven, hogy ilyen rosszul van tőle az ember? Még egyszer megdörzsöltem a gyomrom s ahogy a vöröske megszólalt, felé fordultam. Még mindig olyan fejet vágott, mintha minimum haldokolni készülnék, talán azért, mert egy öklendezés is kiszakadt belőlem.
– Aham, öhm, hát csinéljuk azt, Mr. Avery Apukája, hogy most fizetek – hallottam, ahogy pénz után kotorászik. Már majdnem megsajnáltam, hogy vele fizettettem ki ezt a moslékot, de nálam tényleg egy árva knút sem volt. Szegény voltam, már nem Nathaniel Forest szépjéből nyúltam le a költeni valót. – És kimegyünk monjduk a levegőre?
Nem értettem a kérdést, de nem is nagyon számított. Elvettem a szalvétát és felkeltünk végre az asztaltól is. Egy kicsit megbillent velem a világ, ahogy mindezt megtettem – talán kissé túl hevesen is – és egész egyszerűen átkaroltam a vöröskét. A tüzes tincsek a kabátomra tapadtak itt-ott, de nem számított. Már senki sem kért számon.
– Máris mennek? Minden rendben van? – jelent meg a tolakodó nőszemély, mire egy öklendezésre kiadtam magamból a tea minden cseppjét. Nem baj, majd leápolom a gyomrom egy kis lopott gumicukorral, nincs is annál jobb gyógyír az ilyen panaszokra.
– Upsz… – Nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Ha a gyomrom sem kavargott volna éppen, talán el is röhögöm magam. Valljuk be, szép látvány volt a bunkó személyzet kötényén landoló hányásfolt.
– Igen, csak a.. ö.. drágámnak – magyarázta kiváló… nem, borzasztó színészi tehetséggel a lány. Nem baj, kapaszkodtam belé még mindig, bár már nem olyan görcsösen, mint korábban. Az egyszarvúnátha és a viszlát után pedig végre jött az ajtó és friss, kissé hűvös februári levegő. Meglepő módon eddigre egészen kisütött nap.
– Nos, ez egy élmény volt drágám! – közöltem és megölelgettem, hátha bentről még bámulnak minket. Nem szerettem volna, ha esetleg utánunk jön, hogy megpróbálja megmenti az életemet. – Azt hiszem, ideje lesz visszamenned az iskolába, hogy megtanulj felnőtté válni… ja nem! Bocsánat, elfelejtettem, hogy a Roxfortba jársz! – Nevettem fel kissé gúnyosan és végig néztem Roxmortson, ahol szép lassan egyre kisebbnek tűnt a tömeg. Valószínűleg már sok diák visszatért a kastélyba, így a látogatásukra érkező felnőtte is tovább állni kényszerültek.
– Legyél jó kislány, és Averynek egy szót sem! Értve vagyok? – kérdeztem cseppet sem kedves stílusban, majd megvillantottam egy olyan herceges mosolyt, amit Üveghegy várományosaként sajátítottam el, köszönhetően az Illúzionistának és egész egyszerűen egy intéssel távoztam is, hogy aztán az utca végén hazahoppanálja.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD.

Broken boy;
Tell me what it's like to burn

(https://i.pinimg.com/564x/67/38/71/6738714cc41b6a6323c156ae47866ae3.jpg)
2001. május eleje
style (https://i.pinimg.com/564x/bf/29/e8/bf29e8c1759d68fd01f59e65188f5776.jpg)

Esther

El sem hiszem, hogy itt vagyok, a francba is, el sem hiszem. Érzem, hogy vibrál, pezseg körülöttem az élet, én pedig, ahogy mindig is tettem, magam után húzva a fekete árkot lépek be ebbe a világba.
Miközben én persze nem is ide akartam jönni. Hát persze, hogy nem... De az eltévesztett úticél csak akkor realizálódik bennem, amikor feltűnnek a gyöngyökkel, meg mindenféle egyéb hülyeségekkel csicsázott falak, és nem, ez biztosan nem a falu széle közti kis fenyős.
Kibaszott jó.
Éppen egy fényképpel szemezek, a boszorkák alig pár centire a fejemtől vihorásznak, valami kancsóval a kezükben, és egyelőre nem merek megfordulni. El sem hiszem, hogy nem vagy képes normálisan hoppanálni, Fraser.
El sem hiszem, hogy ez a mocsok rávett arra, hogy ide gyere.
Még ki se léptem az utcára, de már most minden annyira ismerős. A levegő, ami körbevesz, a bögrék csörgése, a teafű illata és a nép csacsogása valamivel arrébb. Persze, egyelőre csak sejtem, hogy vagyok, mert továbbra is mozdulatlanul bámulom a velem szemközti falat. Még össze kell gyűjtenem az erőt, hogy magamra rángassak egy mosolyt, és képes legyek kezelni, a valaki rám mered: Benjamin? Maga mit keres itt?
Teázni jöttem, csesszétek meg.
- Uram? - Egy pillanatra lehunyom a szemem, szemöldököm megrándul. Meg ne kérdezd... - Öhm... Jól van?
Hagyom, hogy elhagyja ajkaim egy kis sóhaj.
- Ó, persze, hölgyeim, ne aggódjanak, csak gyönyörködtem... Ebben a kifejezett ízlésről árulkodó díszítésben. - Lassan megfordulok, és félmosolyra húzom a számat, ám úgy látszik, nem győztem meg őket. Pedig a játékom tökéletes, színét sem adom, hogy ez, ahogy valaki felhányt a falra néhány színes kavicsot, közel sem olyan lenyűgöző.
- Mit keres itt? - szegezi nekem a kérdést az előbbi nő, bizalmatlanul méregetve. Miért ilyen gyanakvóak az emberek? Csak behoppanált ide véletlen egy srác, vagy ennyire pszichopatának tűnök? Végülis, ez egy opció. Ártatlanul megrántom a vállamat.
- Gondoltam, teázok egyet, de tudja mit? Elvette a kedvem. - Azzal a lendülettel pedig elindulok kifelé, a vörös hajú hölgyemény pedig rázendít, és indul utánam, de őszintén szólva nem is figyelek rá. Inkább arra ügyelek, hogy minden mozdulatomban különböző legyek az öcsémtől, ami nem is olyan nagy kihívás, mert igazából a legapróbb részletekben sem egyezünk, az arcunkat leszámítva, ami azért elég kellemetlen ebben a helyzetben, de na, hátha buták az emberek, vagy egyszerűen csak figyelmetlenek, vagy esetleg Benjamin annyira népszerűtlen, hogy véletlen sem keveredik az utamba egy barátjának nevezett alak sem.
- Álljon meg! Mit képzel magáról?! Hogy csak úgy behoppan ide, és a frászt hozza a vendégekre?! - Pedig most nem is vagyok talpig feketében, az átlagnál is kellemesebben nézek ki. - Álljon meg!
- Ennyire meg akar invitálni egy teára? Hát, jó... - szólok vissza neki szórakozva, miközben még mindig le van maradva valamennyivel, mindezt pedig kihasználom, és egyszerűen csak felkapok egy kis csészét az első szembejövő asztalról. Egy pillantást vetek a folyadékra, és gyümölcsösnek ítélem a lilás színét tekintve. Az asszony felhördül mögöttem, én meg csak belekortyolok a teába.
Bocsi, öcsikém, nem leszel rám büszke, ha ezt visszahallod.
- Hogy merészeli...?! - sipákol, hogy megforgatom a szemem, és a csészét a maradék teával együtt visszapasszolom egy komód tetejére, amely mellett elhaladok.
- Köszönöm a szívélyes vendéglátást, isteni volt a tea! Bodza és gyömbér, hm? Egyedi kombináció.
Az ajtó felé vetem magam, mielőtt elkapna, az pedig kivágódik, ahogy megérintem zsebemben varázspálcámat, velem együtt, a tervem pedig tökéletes, csak, mint mindig... Egészen a pillanatig. Ugyanis valaki az utamban áll.
Én pedig már csak későn veszem észre, hogy mérsékeljem a lendületet.
És borulunk.
Még jó, hogy ebben a faluban ma én Benjamin vagyok, és nem Aiden... Talán nem is lenne rossz ötlet, mégiscsak az ő nevén bemutatkozni.

Aiden

2001. május eleje
(https://i.imgur.com/iKWlMPQ.png) (https://i.imgur.com/HUkoLBv.jpg)

nem próbálok egyensúlyozni,
rád nézek, és befelé.

Mert nyilván, mi mást csinálnánk egy gyönyörű, szépséges tavaszi napon, mint a falu kövét koptatnánk a lépteinkkel? Hát mondjuk.. nem is tudom, piknikezhetnénk a tónál, meg úgy csinálhatnánk mint egyéb gondtalan tizenévesek. De nem. Ehelyett én képes vagyok azon rágódni, hogy Ben. És Aiden. És amit Ben mondott. És amit Aiden tett.
Néha arra gondolok, hogy mennyivel könnyebb lenne új életet kezdeni. Egy exmemoriam, a nyakamba venném a világot és eltűnnék valahova, ahol több a napsütés, érezni a tenger illatát és nincs ennyi erőszak, és kérdőjel, és… ugyanolyan üres lenne minden, mint most. Mert most is magamnak, magunknak teremtettük a kérdőjeleket és azokat az önmarcangoló perceket és érzéseket, amik bilincsbe zárnak minket és nem engednek szabadulni. Pedig, ha valaki megkérdezne, én szívesen lennék a napsugár az életében. Az az egy szál virág, amire mindenki mosolyog, mert olyan békéje van, amit átad másoknak és sosem szűnik meg létezni. Ehelyett ingó pitypang vagyok, amit egy erősebb szél összetör és megváltoztat. De én sosem szerettem a változásokat.
Az, hogy ez a gyenge angol nap meg mit erőlködött itt úgy csinálva mintha még lehetne tavasz, már tényleg nem értettem. Azért egy kicsit jól esett a meleg sugarak simogatása, és könnyű kabátomat is kiengedtem magamon, amint Roxsmorts utcáin lépkedtem. Margaretnek valami randija volt, Bennek meg.. hát egyéb dolga. De amióta kinyögte, hogy a testvére életben van én már semmiféle puzzle-darabot (ez egy nagyon szép mugli játék amúgy) nem tudtam a helyére illeszteni. És ha életben van, akkor mi van velünk Bennel? És miért nem keresett meg Aiden? Én miért nem kerestem? Egyáltalán akarja, hogy keressem? És most ki is az az Aiden?… annyi, de annyi kérdés, ami csak lóg a levegőben, de talán amire még mindig nagyon keresem a választ az az, hogy tényleg félnék tőle ezek után? Mi az erősebb, az érzelem vagy a tudat? Vagy talán már nem is maradt érzelem. Csak a tudás.

Az ajtóhoz érve kezem a kilincsre csusszant volna, de erre pont kivágódott, én pedig meglepetten pillantottam fel.
- Ben, te mi… - a kérdést befejezni azonban nem maradt időm, mert túl nagy volt a lendület, és puffanuntunk, és áramütésként ért a közelsége, mert a nekem nyomódó test ismerős volt, az érintés akár a régi is lehetett volna. Csakhogy nem Bené.
Ami először elárulta, az az illata volt, ám a bizonyosságot az hozta meg, mikor kék pillantásom rátalált felemás szemeire.
- Aiden? - nem tudom, hogy ezt kimondtam, tátogtam vagy suttogtam. De biztos, hogy nem ordítottam, pedig ahhoz lett volna kedvem. Belekiabálni a világba és egyszerre ütni, és elfutni előle és hozzábújni, és átölelni és sírni és nevetni és… annyi kettősség, annyi, de annyi minden lehetne. Mégis a mellkasomban doboló szívem első ugrása a félelem volt. Az ijedtség, a bizonytalanság, és az, hogy ki ez, mégis kinek az ismerős pillantása mögött lakik ez az ember? Ha még nem mászott le rólam, akkor lassan tudatosult bennem, hogy mindketten a földhöz nyomódunk, ami a kezdeti meglepetés után furcsa módon kényelmesen ismerős volt.
- Bocsánat, de.. - néztem bele arcába bizonytalanul beharapva ajkaimat amint kezeimmel igyekeztem eltolni magamtól, mert akármilyen meleg is volt az idő, a kő hideg, én pedig szerettem volna felkelni innen. És aztán? Aztán pedig legszívesebben berángatnám a teázóba. Nem tudtam mit mondhatnék neki, mit kéne mondanom vagy kérdeznem. Hogy egyáltalán jogom van-e hozzá. Hogy van-e még közünk egymáshoz…
De azt te sem gondolhatod Aiden, hogy csak úgy elsétálsz, ugye?!

Minden tökéletes. A terveim már csak ilyenek. Hibátlanok.
Egészen, amíg maga a nagybetűs Ciklon bele nem rohan mindebbe, és legapróbb darabjaira rombolja. Mert mindig ezt csinálja. Mert minden nő ezt csinálja.
Nem kell látnom az arcát, nem kell látnom egyetlen kis porcikáját sem különösebben ahhoz, hogy tudjam. A zsigereimben érzem. Ez az illat... Végigszalad a szúrós, hasogató hideg a gerincem mentén, a felismerés hidege, és szinte ugyanazt érzem, mint amikor a kriptából kilépve, anyám elkezdett sikítozni.
Basszameg, basszameg, basszameg.
Nem így terveztem. És mostanában túl sok a hirtelen fordulat.
Én meg nem vagyok ennyire kicseszett rugalmas.
Hallom fél füllel, hogy a nő óbégat ott a küszöbön felettünk, de igazából nem is értem, mit mond. Csak szépen lassan, óvatosan beszívom az illatát, ismerkedem az aromával, amit már annyira régen éreztem. Biztosra akarok menni, de mintha egyáltalán kételkedhetnék benne, hogy ez a finom aura valaki máshoz tartozik.
És hirtelen eszembe jut.
Eszembe jut, hogy őt is annyiszor bemocskoltam az én fekete lelkemmel.
Hogy rám sem kéne néznie.
Hogy azt sem érdemlem meg, hogy kimondja a nevem.
- Aiden? - Szinte mellkasomban lüktet ez a szó. A név, ami a három év alatt csak egy ember szájára gördülhetett fel... És most itt volt megint. Szinte már idegen volt, hiába volt olyan szenvtelen a James, de túlságosan is hozzászoktam a hosszú, keserű hónapok alatt.
Lassacskán felpillantok, de nem nézek az arcára. Nem biztos, hogy ha egyszer megtenném, akkor képes lennék levenni róla a szemem. Így csak végigsandítok a falu pezsgésén, ahol szinte fel sem tűnik, ahogy épp egymáson heverünk, de még a hölgyemény sipítozására se figyel fel különösebben senki. Így csak az alattam elkerülő szőke hajkorona mellett megtámaszkodva a földön, feljebb tolom magam, de még így sem térhetek ki puha, túlságosan is puha érintése elől, amik utat találnak a mellkasomra.
A francba is, Esther.
Miért? Miért érsz hozzám? Mintha nem tudnád, mintha nem éreznéd.
Beszennyezlek, virágszál.
Kell egy pillanat, hogy kijózanodjak az érintése okozta bódulatból, de aztán fürgén legördülök felőle. És hirtelen úgy érzem, hogy kapok levegőt. Ahogy kiszabadulok a kókuszillatú felhőből... De egyszerre megfulladok, mert enélkül a levegő már olyan unalmas.
Csessze meg.
Visszaerőltetem arcomra a rideg nyugalmat, és vetek egy éles pillantást a teázós nőci felé, aki még mindig úgy méreget, mintha minimum szétátkoztam volna ezt az egész pereputtyot. De inkább nem is kommentálom többet, hanem visszalépek Esther illatfelhője felé, és kierőszakolom magamból azt a még el nem pusztult illemet, hogy felé nyújtva a kezem óvatosan felsegítsem, ha persze elfogadja egyáltalán.
- Jól vagy? - Halkan szólok oda felé, hogy csak ő hallja, mintha a mi kis titkunk volna. És tulajdonképpen - az én jelenlétem, az, hogy ő ismer, az, hogy ismerjük egymást, a múltunk... Mindez titok, egy édes, sötét kis folt, és egy kicsi részem, az ördög, amely folyton-folyvást előbújik, egyenesen élvezi a helyzetet, keserédes, már-már kárörvendő vigyorral, a büszke elegancia mögé rajti a fájdalmat, az én fájdalmamat, mert sajnálom, Esther. Mindent sajnálok.
De ezek a szavak már régóta képtelenek a nyelvemre fordulni. Sőt, még csak hasonlók sem.
És talán sosem voltak képesek. Csak idővel ez egyre rosszabb lett.
Hirtelen lendülettel oldalra fordulok, és elindulok a falu pezsgő utcáján, magammal húzva természetesen a lányt is. Énem egyik fele, az, akinek drótdarabokkal vannak összeöltve a darabkái, inkább elrohanna és otthagyná a lányt, inkább elrohanna az emlékek elől, és véletlenül sem pillantana fel a lassacskán teljesen kirajzolódó, felettünk magasodó Roxfort képére, de az ördög pontosan ezt teszi.
És az ördög én vagyok.
Úgy húzom magamhoz, és ölelem át a vállát, mintha csak semmi sem változott volna, pedig közben minden megváltozott, és őszintén? Azt sem tudom, régen hogyan értem hozzá, hogyan öleltem magamhoz, vezettem végig a folyosón vagy csókoltam meg, de attól még ajkai forró ízére emlékszem, azonban amikor lepillantok végre az arcára, a képtől fintorognom kell egy picit, amely megjelenik elmémben.
Mert bár annyi idő elmúlt, hogy már egy lány, akivel gyerekesen civakodtunk a testvéremmel, régen nem számít, de azért egy kicsit mégis... mégis számít annyira, hogy amikor vigyorra húzom a számra, amellett a tipikus üresség mellett most ott billeg benne a keserűség, és egy egész pici szelete az ítélkezésnek.
Mert ha visszatértem volna a háború után, akkor is folytattad volna? Még akkor is, ha tudtad volna, hogy gyilkos vagyok?
Vajon tudod? Benjamin elmondta? Hiszen visszataláltál hozzá, virágszál. Ha nem mondta volna el, akkor is tudnám. De közben ott az a másik lány... És valamiért egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy ettől a gondolattól megsajnálom-e Esthert.
Ó, drágám... Hát persze, hogy nem. De nem csak azért. Bennem már rég nincsenek finom érzelmek. Sőt... semmilyen érzelmek.
Pont ezért nem visel meg, ahogy felnézek a kastélyra... Nem visel meg. Csak meredek rá, üres szemekkel, nem úgy, mint akit halálfalók kínoztak ott bent.
Nem úgy, mint aki a sötét jeggyel a karján mászkált ott.
És érzem, hogy a bal csuklóm ismét hasogatni kezd. A vágások, a csúnya hegek a pulóverem anyaga alatt... Mindeközben a kókusz aromája bejárva az orromat, de már a ruháimat is. És az egész jelenet olyannyira ismerős.
- Szóval, gondolom beszélgetni akarsz... - Magamat is meglepem a szavaimmal, ugyanis ez egy pillanatig tényleg Aiden, nem pedig a sötétség, amely belep... De éppen csak egy rövid pillanatig. - Beülhetünk valahova, ha akarsz, csak ne abba a Puddifoot hülyeségébe... Létezik az még egyáltalán?
Úgy beszélek hozzá, mintha nem telt volna el ez a rengeteg idő, mintha mindez normális volna, közben pedig igazából várom, hogy mikor robban. Úgy teszek, mintha nem érdekelne... De igazából csak arra gondolok, hogy mi járhat a fejében, mire gondolsz most, Esther? Vajon ő tudta? Vajon igazából ő is érezte, hogy ott vergődök széttiporva, de akkor is... lélegezve, életben? Vajon érezte, hogy bár a lelkem már rég elpusztult, a testem még ugyanúgy létezett valahol?
Olyan sok kérdés, Esther, amelyeket nem fogok feltenni. Azt hiszed, hogy ismersz, igaz? Nem, Esther... Többé nem. Többé senki sem.

a helyszín szabad.

Roxfort RPG

Múlt => Roxmorts => A témát indította: Mrs. Norris - 2019. 05. 18. - 20:05:16