Oldal nyomtatása - Nagyterem

(https://i.pinimg.com/564x/4c/48/1f/4c481f153863f21c9fcd7b12c0fa97fb.jpg)

TANÉVNYITÓ

2000. szeptember

mood (https://www.youtube.com/watch?v=jATVgJ_grys&t=)

Minerva McGalagony megtette a szokásos kis távot az igazgatói irodától a Nagyteremig. Le sem tagadhatta, hogy ő bizony nagyon is várja az új tanév kezdetét. Ez volt az élete, a hivatása és minden amiért annak idején megharcolt. Tudta, hogy akármilyen sötétfelhők is gyülekeznek a feje fölött, a Roxfortért mindig érdemes lesz harcolni. Végig nézett a megterített asztalokon, amiken még egy falat étel sem volt. Azt ugyanis szokás szerint a beosztási ceremóniát követően fogják felszolgálni.
A beosztási ceremónia után még McGalagony szigorú arcára is halovány mosoly ült ki. Így pattant fel a székéből és olyan fiatalosan, fürgén sétált ki a tanári asztal mögül, hogy köszöntse a diákokat, mint bármikor máskor. Egy kézmozdulattal csendre intette a tanulókat. A tömeg lassan, szinte ösztönösen halkult el és pillantott a fekete bársonyba csomagolt McGalagony professzor felé.
– Köszöntök minden régi és új tanulót ismét a Roxfort falai között!– Végig futtatta tekintetét a tanulókon. – Bizonyára már mindannyian farkas éhesek, így nem is szeretnék hosszas bejelentésekkel és beszédekkel traktálni senkit! Azonban van egy-két dolog, amiről igazán érdemes ezekben a nehéz időkben is beszélni.– Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. A tekintete megakadt a Griffendél asztalánál rendetlenkedőkön, így felvont szemöldökkel várt, míg a táraság elhallgatott.
– Szinte mindannyian leckét kaptak már a Mágikus Szeszélyből. Ki veszélyesebb, ki szórakoztatóbb formába. Ezért a tanárokat és a prefektusokat megkérem, hogy amennyiben valamilyen anomáliát tapasztalnak, az jelentsék nekem vagy Fawcett professzornak. – Magyarázta. Nem akartam jobban belemerülni ebbe a témába, hiszen biztos volt benne, a tanév folyamán még bőven lesz ilyesmire alkalma. A kastélyban is felütötte a fejét a Szeszélynek nevezett jelenség, ezzel pedig a diákok nagyobbik része is tisztában voltak az elmúlt tanévvel a hátuk mögött. – Ezen kívül a tanári karban történt változásokkal folytatnám a sort.
Mondadója közben hallani lehetett, amint a hatalmas ablakokon kopogni kezdenek az esőcseppek. Odakint bizony hatalmas zuhé csaphatott le, amit halkan morgó dörgés követett, valahonnan a távolból.
– Először is, bemutatnám új Rúnaismeret tanárunkat, Sage Bolton professzort. – Bökött a fekete, göndörhajú oktató felé. – A tanár úr RAVASZ szinten Alkímiát is tanít, így akinek megjönne a kedve ehhez a tantárgyhoz, az hatodiktól szabadon felveheti. Hana Tachibana professzor – mutatott a gyönyörű, keleti vonásokat hordozó, fekete hajú nőre. – fogja átvenni a Bájitaltant. Ezen kívül, Flitwick professzor helyett a tanárnő vezeti a mai naptól a Hollóhát házat.
Ezután bökött a szőkésbarna férfi felé, aki egészen a szélén ült a tanári asztalnak, közvetlenül Madam Pomfrey mellett. – S végül, de nem utolsó sorban, had mutassam be legújabb kollégánkat, Ares Murphyt, aki az iskolai pszichológus szerepét tölti be. Az irodáját a Főépületben találják. Kérem, ha tanulmányi vagy más gondjaik vannak, forduljanak hozzá bizalommal. Mr. Murphy jelenleg a Mandragóra Akadémia diákja, gyakorlati idejét tölti köreinkbe.
Ezután felemelte megint a kezét.
– Most pedig jöhet a vacsora!– mondta, mire az asztalok megteltek étellel. Volt ott sült csirke, töltött csirke, disznósült, raguk, sültkrumpli, krumplipüré, édesburgonya, egyszóval minden, amit csak az egésznap utazó diák megkívánhatott. Hosszan eszegettek, hangosan, nagyokat beszélgetve, nevetgélve. Aztán egy másfél órával később, mikor már mindenki degeszre ette magát, McGalagony megint felált és intett pálcájával, hogy bizony búcsúzóul, a hagyományokhoz híven még énekeljék el az iskolai himnuszt. Pálcája végéből aranyszalag röppent ki, mely szavakká formálódott. Mindenki a saját tempójában dalolt, ki előbb, ki utóbb fejezte be azt. Így hát a diák- és tanársereg éneke még utoljára, a takarodó előtt, megtöltötte a Nagytermet:

Roxfort, Roxfort, oxi-foxi Roxfort,
Tanítónk te légy!
Mert fejünkben zűr van, s nagy-nagy űr,
Meg pókok, s néhány légy.
Tudjuk jól, hogy itt lehet
A balgából is bölcs.
Kedélyünk víg, de elménk oly híg,
Hát észt fejünkbe tölts!
Hegyezkedik a sok fül,
És könyvben túr sok orr;
Csak mondd, hogy „Rajt!”, s mi magolunk majd,
Míg agyunk fel nem forr.

Tudnivalók:

*reagálni szeptember 14-ig lehet
*akármennyit, akármilyen formában írhattok
*ha van időtök több reagot is lehet írni, egy mini-játékot kijátszva
*a három legjobb reagíró +10 pontot kap fejenként

Újvilág
dressu (https://www.pinterest.com/pin/616078424005904628/)
(https://data.whicdn.com/images/179570173/superthumb.jpg?t=1432332631)(https://data.whicdn.com/images/334733917/superthumb.jpg?t=1567268320)
Minnasan
2000. 09. 01.
ongaku (https://www.youtube.com/watch?v=7jFvmayX8pI)

Erős gyomorgörccsel üldögélek a nagyteremben, miközben tágra nyílt szemekkel meredek a nyüzsgő diákokra. Hallgatom a gyerekek ricsaját, és a szívem egyenesen a fölemben dobog. Akarom én ezt? Tényleg, egészen biztosan, hogy akarom én ezt? Ez a kérdés egész nap a fejemben motosztkál, miközben most szinte pánikolva ismétlődik a fejemben. De aztán mély lélegzetet veszek, és igyekszem nem kiesni a látszólagos nyugalmamból. Nagyon-nagyon stresszes vagyok, pedige gyáltalán nem jellemző ez rám. Van tapasztalatom a tanításban, és a gyerekekhez is értek, azt hiszem legalábbis.
De valahogy megint a munka előtti pánik ismét igyekszik leteperni, pedig a biztonság kedvéért bevettem egy nyugtató bájitalt. Talán erősebbet kéne kikevernem... Igazság szerint a pánikomat magamban arra vezetem vissza, hogy minidg túlságosan hamar mondtam fel. Talán most erősebb a megfelelelési kényszerem, mert visszakerültem a Roxfortba. Talán nem akarok gyengének tűnni, nem akarom feladni. Igen, mindent összegevze nem akarom feladni. Egy nagyon nagy esélyt kaptam az élettől és az iskolától, hogy rendbeszedjem magamat. Nem szúrhatom el.
Végül körbepillogok, és észrevétlenül még egyszer szemügyre veszem a tanári kar tagjait. Azért kicsit megnyugtat a tudat, hogy rajtam kívül még van egy-két új társam. Végül a tekintetem Minerva-dono méltóságteljes alakjén állapodik meg. Mindig is felnéztám rá már iskolás koromban is, és elképesztő megtiszteltetés, hogy visszafogadott ide, mint tanárt. Lehonyom a szemem, és próbálom összeszedni magam, miközben Minerva-dono megkezdi a nosztalgikus első napi monológot. A Szeszély engem is kifejezetten aggaszt, mert sose szívlelem, ha a gyerekeknek bármilyen baja esik, azért remélem nem leszek túlságosan anyáskodó felettük. Igyekeznem kell normális tanár módjára viselkedni. Megigazgattam a taláromat és az alatta lévő vékony, hímzett kardigánom, majd halkan kifújtam a levegőt. Ugyan már, Hana, senki sem örülne egy stresszes, félénk tanárnőnek, úgyhogy szedd össze magad!

– Először is, bemutatnám új Rúnaismeret tanárunkat, Sage Bolton professzort. – mutat Minerva-dono a fiatal férfi felé, aki talán annyi idős volt, mint én. – A tanár úr RAVASZ szinten Alkímiát is tanít, így akinek megjönne a kedve ehhez a tantárgyhoz, az hatodiktól szabadon felveheti. Hana Tachibana professzor – intézi hozzám a szavait, mire kissé túlságosan is elpirulok. – fogja átvenni a Bájitaltant. Ezen kívül, Flitwick professzor helyett a tanárnő vezeti a mai naptól a Hollóhát házat.
Zavarba jöttem, de azért elegánsan felemelkedtem a székről, és mélyebben meghajoltam először Minerva-dono felé, majd et követően aprón meghajoltam a tanárok és a diákok felé is. Valószínüleg furcsán nézhetek ki, de nem különösebben zavar, hiszen csak azt tettem, amit az illem megkövetel. Végül üde mosoly kíséretében a helyemre ültem. Minden bizonnyal lesznek olyan diákok, akik melepődnek azon, hogy tanár leszek. Aztán persze...
Nos igen, hatalmas megtiszteltetésnek érzem, hogy én lehetek a Hollóhát házvezetőnője. Rápillantok a Hollóhátasok asztalára, akik kíváncsian nyújtogatják felém a fejüket. Bíztatóan feléjük mosolyogok és aprót bólintotok.
– S végül, de nem utolsó sorban, had mutassam be legújabb kollégánkat, Ares Murphyt, aki az iskolai pszichológus szerepét tölti be. Az irodáját a Főépületben találják. Kérem, ha tanulmányi vagy más gondjaik vannak, forduljanak hozzá bizalommal. Mr. Murphy jelenleg a Mandragóra Akadémia diákja, gyakorlati idejét tölti köreinkbe.
Kíváncsian lesek a fiatal férfi felé, és azon töprengek, hogy hogy, hiszen nem emlékszem, hogy lett volna iskola pszichológusa az iskolának korábban. De az is lehet, hogy az én memóriám kopottas. Minden esetre a kezdeto görcsölés után igazán izgatottan kezdtem várni az új tanévet. Szerettem tanítani a mugli sikolában is.
– Most pedig jöhet a vacsora!– hangzott el a végszó, én pedig csillogó és éhes szemekkel meredek az előttem lévő ételekre. Nagyon régóta nem ehettem ennyit, és ilyen finomat. Világ életemben imádtam enni, és most azt sem zavart, hogy a szokásostól eltérő ételeket eszek. Egyszerűen csak ámulva élveztem az ételt, és azt, hogy végre nélkülözés nélkül bármennyit és bármit megkóstolhatok.
Végezetül a régi, nosztalgukus emlékeimet előhozva, a takarodó előtt felhangzott a kedves kis dal, a Roxfort himnusza, amit halkan énekelgettem. Meghatódtam, mert az jutott eszembe, hogy Shoutának is itt kellett volna lennie, és ezt kellett volna énekelnie.

n a g y t e r e m
(https://i.pinimg.com/originals/4f/7e/11/4f7e112f8753eb1fdcd11c0f9054e97d.jpg)
a talár alatt (https://www.pinterest.com/pin/845832373750447944/)
2000. 09. 01.

Nem volt sok kedvem ehhez a hacacáréhoz. Mármint, persze, jó volt újra itt, hiszen, most már tényleg csak az oxi-foxi Roxfort maradt, amire otthonomként hivatkozhatok. És ez azért rohadt szomorúvá tett. Ez lesz az első évem, hogy nem fogok hazajárni szünetekben. Esetleg anyámhoz, ha valami csoda folytán kedvem lenne a társaságához. Csak a macskám maradt, meg apám baglya Horatio. Vagyis most már Horatio is az enyém, apám nem akarta magával vinni Franciaországba, mondván, majd telefonon keres... Na persze. Azóta, hogy Sagenél kikapcsoltam a telefonomat, nem jutott eszembe, hogy visszakapcsoljam, most meg valahol a ládám alján hever, a lehető legjobb helyen.
Mire észbekapok, McGalagony már a beszéde közepén jár, na nem mintha az ilyenekre eddig is olyan nagy figyelmet fordítottam volna, általában meghagytam, hogy háttérzaj legyen. Végignéztem az asztaltársaságomon, és úgy éreztem, nem is lehetnék ennél jobb helyen. Ekkor figyeltem fel igazán arra, mit is mondott McGalagony.
– Ezen kívül a tanári karban történt változásokkal folytatnám a sort. - hallottam a susmusolást a vonaton. Mint mindenki más is. Lesznek új tanáraink. Volt már ilyen, nem tudtam miben lenne ez most valahogy... más.
–Először is, bemutatnám új Rúnaismeret tanárunkat, Sage Bolton professzort.- nem tudom mire számítottam, de nem erre. Idegesen szorítottam ökölbe a kezem, és fordultam körbe magam körül. Ott volt, az emelvényen, de most valami más volt benne, mint amikor az Oxford streeten futottam bele. Ahogy összetalálkozott a tekintetünk... Nem történt semmi, nem volt benne semmi extra, nem ugrott át a tanáriasztalon, hogy odajöjjön hozzám, de legalább felment bennem a pumpa, és dühös lettem, mert egész nyáron nem jutott eszébe az, hogy mellékesen megjegyezze, "Ja egyébként, a Roxfortban fogok tanítani." Megcsikorgatom a fogamat, és ahogy visszafordulok az asztalhoz, a könyököm olyat koppan az asztal szélén, hogy még a terem másik végében is hallják. A mellettem ülő lány odahajol hozzám, és motyog valami olyasmit, hogy megjött a kedve a rúnaismerethez, mire én csak a szemem forgatom. A körmeim a tenyerembe vájnak, csak arra várok, hogy ez az egész végre véget érjen, én meg felmehessek duzzogni a macskámhoz és Horatiohoz. Ég bennem a vágy, hogy odaálljak Sge elé, és megmondjam neki. De nem tudom mit mondhatnék egyáltalán. Persze, haragudtam, mert nem szólt, pláne azok után, ami történt. De nem köteles nekem bejelenteni ilyeneket. Kinyújtom az ujjaimat, ég a tenyerem, a hajamba túrok. Amíg mindenki énekel, én csak halkan dúdolgatok, és a tenyeremet nézegetem, meg rajta az apró vörös félkör alakú sebeket. Ahogy az utolsó hang is elhallgat, megjelenik a vacsora, amiből alig eszem, inkább csak csipegetek. Felállok, az asztalnál, Sage tekintetét keresem. Amikor megbizonyosodok arról, hogy észrevett, az ajtó felé biccentek neki egyet. Csak remélni mertem, hogy érti a célzást, majd elindultam az ajtón át, ki a Nagyterem elé.

TO; M I N D E N K I

2000. szeptember
(https://66.media.tumblr.com/0fd11e48d80a30816c45ba4982a415e9/tumblr_pmkz6cc5GJ1sh33q6o1_400.gif) (https://66.media.tumblr.com/d5d63e569abfea768b00ddba3fe0a74d/tumblr_pmkz6cc5GJ1sh33q6o2_400.gif)

"Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold."

Gyomorgörccsel huppantam le a tanári asztal mögött rám váró székre. Már minden kolléga ott volt, mire a mosdóban nagy nehezen összekapartam magam legalább vállalhatóra. A hajam sehogy sem állt, vagyis leginkább összevissza, így egy kicsit bevizeztem az ujjaimat, hogy lelapítsam elfogadhatóra. Ezután felvettem a szemüvegem és úgy sétáltam be a Nagyterembe. Alig, hogy leültem megérkezett a diáksereg is, ám ahelyett, hogy a beosztási ceremóniával foglalkoztam volna, a tekintetem azonnal egy göndörhajú, törékeny alkatú lányra vándorolt a Griffendél asztalánál. Kétségtelenül Tania volt az. Hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni, csak figyeltem. Nem vett még észre, így ez a pillanat csak az enyém volt s amíg McGalagony fel nem kelt ez így is maradt.
Tudtam, hogy ez most olyan lesz, mintha egyszerre döfnének kést mindkettőnk szívébe. Hazudtam, pedig nem akartam… igazából csak nem volt alkalmam elmondani neki. Augusztus közepéig nem is tudtam biztosan, hogy felvesznek-e, addigra meg már kár lett volna megbolygatni bármit is. Meg volt a magyarázat, amit nem terveztem előadni. Csak rettegtem, hogy megutál és majd nem tehetek semmit ellene.
Sage Bolton. Csak a nevemet hallottam ki a szövegből, mire egy kicsit felemelkedtem és meghajoltam a tapsoló diáktömegnek. Ezután huppantam vissza és a tekintetem Taniára vándorolt. Nem volt merszem értelmezni azt, ami az arcára kiült. Tudtam, hogy ennek rossz vége lesz. Így akárki szólt is hozzám a tanári asztaltól, csak egy „ühümre” méltattam. Nem volt kedvem beszélgetni, de még enni sem lett volna étvágyam.
– Bocsásson meg, de ki kell mennem egy kicsit… – Közöltem a nekem magyarázó professzorral, mikor Tania elindult kifelé. Egyértelműen jelezte, hogy menjek utána, így végig sietve a Nagytermen, átlépve a hatalmas helyiség küszöbét, a folyosón találtam magam. Éppen vele szemben álltam meg egy pillanatra, de még mielőtt megszólalthatott volna, odébb húztam.
Nem lett volna szerencsés, ha ennek szemtanúja van, hiszen végre volt munkám, tető a fejem felett… bár ez nem ért annyit, amennyit Tania közelsége érhetett volna, mármint ha a közelébe enged egyáltalán.
– Tudom, hogy ez most kicsit váratlan volt – kezdtem bele, de nem akartam magyarázkodni. – Nem hittem benne, hogy tényleg megkapom a munkát. Sajnálom.
Igazából fogalmam sem volt, mit kéne mondanom. Nem akartam magyarázkodni, ezért csak röviden fogalmaztam meg a történteket és igen, bocsánatot kellett kérnem. Ezt beláttam, de nem akartam sírni vagy remegni látni.
– Nem akarok neked sehogy sem keresztbe tenni… – Halkan beszéltem és odahúztam magamhoz, hogy megöleljem.

Évnyitó

(https://i.imgur.com/xlZ8n0K.png?1)

***

2000. szeptember

Újabb év a Roxfortban. Nem volt ezzel baj, már csak kettő van a végéig… talán átvészelem valahogy. A szüleim örülhettek, végre behódoltam nekik, úgy ahogyan azt egész életükben szerették volna. Szerettem a Gyógynövénytant, egész jól elvoltam a bájitalokkal is, de nem igazán tudtam magam gyógyítónak elképzelni. Persze a Pye családban szinte mindenki medimágusnak készült, úgy tűnt csak én és a nővérem voltunk kivételek ez alól, meg talán az egyik másodunokatestvérünk.
Nem nagyon akaródzott ilyen komoly szakmát választani. Inkább lettem volna eladó egy boltban vagy kocsmáros. Nem volt nekem való egyszerűen ez a fajta merevség. Szerettem volna szabad lenni a Roxfort után. Ehhez képest, a nyomásnak engedve még tovább is akarok majd tanulni. Beleborzongtam a gondolatba is, hogy még hosszú éveken át tanulhatok.
Ezt kifejtettem Margának idefelé jövet a Roxfort Expresszen. Valószínűleg ő sem gondolta volna, hogy varázsló és boszorkány életeket kéne rám bízni és ebben őszintén egyet tudtam érteni vele. Még egy kisállatot sem szívesen bíztam volna magamra. Héliosz is csak azért él túl, mert vadállat és megtalálja a magának való zsákmányt, ha arról van szó.
A beosztási ceremónia dög unalmas volt. Ezért nagyokat ásítozva bámultam a többi asztalt, hátha elkapok egy i s m e r ő s tekintetet. Ha más nem, hát Wenlockot dobáltam meg távolról a villámmal. Aztán unottan fordultam a tanári asztal felé. McGalagony végre felállt és magyarázni kezdett a tanár váltásokról. Az még nem is volt önmagában meglepő, hogy néhány tanár elment. Lumpsluck így is egy visszavonulást követően tért vissza, de hogy az új nőci még a Hollóhátat is átvette kicsit meglepő volt. Nem, mintha nekem különösebben fontos lett volna a dolog. Nem érdekelt a házverseny igazán.
A rúnaismeret professzor is új volt, valami Bolton… Sage Bolton. A vezetéknév ismerős volt, biztosan aranyvérű vagy valamelyik rokona híresség és anyám órákat áradozott róla a nyáron. Nem volt kizárt, hiszen a sztárhírekről minden reggelinél hosszas elbeszélést tartott, én meg nem győztem ásítozni rajta. Csak akkor nyugodtam meg, mikor végre elém került a kaja. Nem nyúltam a finomnak tűnő húsokhoz, nekem desszert kellett, méghozzá azonnal. Szóval egy jó szelet tortát vettem magam elé, amit torta díszekkel turbóztak fel. Merlinre, isteni illata volt.
A kívánósságom legyőzése után megkerestem megint Wenlockot a teremben. Már elég nagy volt a kavarodás, sokan átjárkáltak más asztalokhoz, így nem találtam meg olyan könnyen. Mindenesetre az bizonyos volt, hogy nincs Everfen közelében. A nyári találkozónkból ugyanis az kiderült, hogy a lány nem a csaja… hehe…
Felkeltem a tányérommal a kezembe, hogy átsétáljak a Griffendél asztalához. Marga mellett pont volt egy üres hely, így oda lehuppantam és rávigyorogtam.
– Le fogjuk idén is győzni a házadat – jegyeztem meg szórakozottan. Mint mondtam, nem érdekelt a házverseny, de kicsit jól esett cukkolni a griffendéléseket, mindig olyan komolyan vették magukat, meg a nagy bátorságukat.

És megint kezdődik...

(https://data.whicdn.com/images/334917075/superthumb.jpg?t=1567689763)

mindenki aki csak akarja

(2000. 09. 01.)

Hűű, de nagyon nincs kedvem ehhez az egészhez, és még a tetejére prefektus is lettem, amit tökre nem értek, hogy mégis mijjéééértttööö. Hát mindegy, valamikor felelősségteljességet is meg kell tanulni. Vagy valami ilyesmi. De, hogy én? Miért én? Na, hát mindegy, azért olyan béna nem vagyok, hogy elszúrjam. szóval hajrá, adjunk bele mindent, vagy mi.
A fejemet forgatva nézelődök körbe, aztén amikor kiszúrok pár ismerőst a Mardekárnál, integetek nekik, aztán lezuttyanok a helyemre. Azaz zuttyannék, mert még néhényan világtalankodnak, én pedig már kezdtem ideges lenni, nem hiszem el, egyes alsóbbévesek milyen elveszettek, egy asztalhoz sem tudnak leülni? Szóval körbemegyek, és mindegyiket beszuszakolom az emberek közzé, hogy üdv, bocsi, légyszi adjatok nekik helyet, meg amúgy is jönnek még az elsősök is, stb. stb. Nem feltétlen tűnik ez az egész cselekvéssor tüsténkedésnek, csupán már tök éhes vagyok és végre vízszintes helyzetbe szeretném magam vágni. Aztán végre én is a fenekemen vagyok, bár sose szerettem ezeket a székeket, az ember hátába lyuk ég, igazán kényelmesebbé is varázsolhatták volna a tanárok, elvégre megtehetik. Bár a Voldemort idők alatt a suli hótra kellemetlenül nézett ki, és még asszem ülni se ülhettünk, szóval inkább sóhajtok egy nagyot és korgó gyomorral várom végre a kaját. Talán még tudok felcsenni Tarzannak valami halat. Vagy magamnak valami kevésbé meleget. Ahogy ezen agyalok, hogy mégis mit fogok enni már megint, Minerva igezgatóasszony előlibben, és elkezdi az igazgatói beszédet. Még egy kicsit kíváncsi vagyok, hogy lesz-e olyan elsütött figyelmeztetés, mint Dumbledore idejében, mondjuk ez meg az tiltott hely meg ilyesmi, de megint csak a szeszélyről van szó. Mondjuk én is felkenődtem miatta a plafonra, szóval tudom, hogy nem kellemes, de azt hiszem meg lehet szokni, ha nem minden nap éri az embert valami hülyeség.
Lettek új tanáraink, nem is egy, meg valami dilidoki. Na őt biztos nem fogom látogatni. Az egyik egy nagyon kifinomult ázsiai nő, de nekem olyan túlságosan merev, és túl karótnyeltnek tűnik, és tök fura ahogy itt hajolgat összevissza. Biztos japán. Azok meg túlságosan sarkalatosak. Béna vagyok bájitaltanból, de remélem megúszom majd, hogy elmeszeljenek. A másik valami fura göndör hajú csávó, és van egy olyan érzésem, hogy az összes lány felveszi miatta a Rúnaismeretet. Én csak azért, mert muszáj, ha már pálcákhoz is akarok érteni. Eh. ENgem amúgy sem érdekelnek a tanárok, csak tartság meg amit meg kell, és aztán szebb jövőt.
Végre aztán elkedzhetünk enni is, bár megint túl sok a fura máguskaja, azért "véletlenül" elkeveredem és megkeresem Avery-t.
- Üdv, hogy bírod az első napot? - vigyorgom rá, és nem nagyon zavart, hogy hülyének néz pár mardekáros.

Life is struggle when you are a muggle
(https://kepkuldes.com/images/478abdb3775d6bcce3adcb94945afec4.png)

2000. szeptember

Az asztalra könyököltem, és végigpillantottam a termen, amely már annyira ismerős volt, most valahogy mégis távolinak tűnt ezután a nyár után. Furcsa volt nem azt a szokásos megkönnyebbülést érezi, amikor beléptem a kastélyba. Hiszen eddig egyértelmű volt - ha Roxfort, akkor nincs több Karen, nincs több apa, nincs több feszültség, aggódás és nyomorultság. Tavaly még karácsonykor se mentem haza, mert apa dolgozott. Néha azért még mindig eszembe jut, neki hogy nem fáj, hogy így darabjaira hullott a családunk? Most el se tudtam képzelni, hogy ne utazzak haza... Vagyis oda, amit máris az otthonomnak tekintettem.
Zavarnia kellett volna, hogy fogalmam sincs, mi van velük. Mármint apámmal és Karennel. De egyáltalán nem zavart. Talán a büszkeség volt, amelyre azt hittem, hogy majd el fog múlni egy kis idő múlva, és átveszi a helyét a bűntudat meg a szomorúság, azonban nem így lett. Úgy értem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak napok, amikor ezek az érzések rám törtek, de nem voltak tartósak.
Majdnem, hogy idegen érzés volt ez... hogy hiányzott Elliot. Hogy ennyire hiányzott, pedig még alig telt el pár óra. Persze, mindig voltak dolgok, amik hiányoztak. De nem ilyen tartósan, nem ilyen sokáig, nem ilyen kevés ismeretség után. Biztos voltam benne, hogy ez valami lelkitárs-dolog kell hogy legyen, különben hogy találhattunk volna ennyire egymásra máris? Mindenesetre ő most nem volt itt, nekem pedig vissza kellett biccentenem magam a szokásos állapotomba, ráadásul még prefektusi kinevezésben is részesültem, így volt, ami lefoglalja a gondolataimat. Mindenesetre, ha jól hallottam, Sophie is, így amikor az asztala felé tartva ideintegetett, akkor visszavigyorogtam, és már láttam is magam előtt, ahogy együtt szeljük át a folyosókat, mint a két naaagyon menő prefi... Mi legalábbis tutira úgy fogjuk gondolni, ha más nem is.
Utána körbekémleltem még egyszer a teremben, keresve az ismerős tekinteteket, hogy ha esetleg valakivel összeakad a pillantásom, intsek neki.
A beosztási ceremónia nagyon izgalmas volt, én mindig rendkívül élveztem, mindenkire ránézésre tippelgettem magamban, hova illik, aztán örültem, ha eltaláltam.
Az igazgatónő beszéde egy fokkal unalmasabb volt, a de az új tanárokra még én is felkaptam a fejem. Főleg, mert az első név megütötte a fülem. Sage Bolton... Ismerős volt. Csak rá kellett pillantanom, hogy azonnal felismerjem, ha esetleg a neve hallatán haboztam is volna. Ő volt az, akivel nyár elején összefutva fagyiztunk egyet, miután véletlenül összevérezte a felsőmet, aztán később a Három Seprűs kaland során is összefutottunk. Meglepő volt itt látni, kicsit furcsa, de aztán túlzottan nem foglalkoztatott a dolog, hiszen az a fagyizás nem volt annyira durva, hogy kínosan kelljen magam érezni, ha esetleg az ő óráján kell majd ülnöm. Sőt, talán vicces is lesz összefutni. A következő tanár egy hölgyemény volt, bájitaltan és a Hollóhát vezetője. Egész jól hangzott. A suli pszichológust pedig roppant jó ötletnek tartottam, a nyakamat nyújtogatva mértem fel a fickót az asztal végén. Azt hiszem, izgalmas tanévnek nézünk elébe... Legalábbis remélem.
Nemsokára megjelentek az ételek, hogy izgalmasan nekiláttam kiválasztani valami finomságot. Elég éhes voltam már, a reggeli kávé óta nem is nagyon ettem semmit.
Éppen valami csirkének kinéző paradicsomos cuccot szedtem ki magamnak a sültkrumpli mellé, amikor váratlanul valaki a mellettem lévő üres helyre huppant, hogy egy kissé összerezzentem, annyira belemerültem a kajavadászatba. Oldalra pillantottam, és Sophie vigyorgott vissza rám, hogy én is szélesen visszamosolyogtam.
- Üdv, hogy bírod az első napot? - kérdezte. Visszafordultam a tálak felé, és letettem a kanalat, hogy a tányérommal visszahúzódjak a helyemre.
- Mostmár jó - vigyorogtam a kajám felett, és elkezdtem magamba tömni a husit. - Na és neked? Hogy telt a vonatozás? Én két nagyon aranyos elsőévessel ültem, olyan zavarban voltak, egész úton meg se mertek szólalni... Biztos féltek, hogy a kígyós néni megeszi őket ebédre...
Pimasz pillantással lestem felé, kicsit visszautalva az első találkozónkra, majd tovább ettem. Mhmm... a mai napban határozottan ez volt a legjobb rész.

A szokásos szokatlan

(https://i.pinimg.com/564x/f8/e7/0f/f8e70f1802beefead001226ba30beff5.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/15/bb/47/15bb478aabbd9d5b39db4577599ff431.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/0d/7b/43/0d7b43af10eaf446905e1c6a4a42219e.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/2a/73/db/2a73dbf7fda99122a766d65271cc5079.jpg)

Mindenkinek,
de főleg azoknak, akik csokibékát szeretnének fogni

2000. szeptember 1.

Túl sokszor kötök ki mostanában asztalok alatt. Most is ott kuksolok, a Nagyteremben, a kissé korhadt falapokból álló hosszú asztalunk alatt, Griffendéles színű zoknik és a kinti sártól maszatos bakancsok között, és azon merengek csibészes-bosszús fintorral, hogy miért is tartok már megint itt? Lassan, feltűnésmentesen kúszni kezdtem a terítő rejtekén, remélve, hogy mindenki a beosztási ceremóniára figyel, és közben volt időm végiggondolni az utat, ami megint ide vezetett.
Pedig ez a mai egy teljesen átlagos évkezdős napnak indult. Rohantam a vonat után – ahogy az már lenni szokott; és nekiszaladtam a kilenc és négynegyedik vágánynak, ahogy az már kevésbé szokott lenni. Azért csak nem én vagyok az első, aki a nagy sietségben benézte az oszlopot, nem? Igazából azt is csodának tartom, hogy nincs azon a francos téglafalon több gyerek-lenyomat. Az enyém mindenesetre otthagytam, mintegy emlékül magamról Londonnak. Van egy ugyanilyen Mira alakú folt Garden Lodge bejárati ajtaján belülről, mert Alfred megunta, hogy úgy megyek el, hogy a kilincset nem igazán használom, ezért kivételesen kulcsra zárta a nevezett nyílászárót.
Két sziluettet hagytam hát emlékül a városnak, de nem maradt az adósom. Amint elindultuk, én igyekeztem meghúzni magam egy sarokban, kibámultam a kupé ablakán – kint a rezesedő-deresedő táj látványa előtt szürkén gomolygott a vonat füstje, én pedig az üveg innenső oldalán tükröződtem, hasonlóan ősziesen rozsdás színű hajjal és füstös-karikás szemekkel, emlékeztetőjéül annak, hogy jobban nézzem meg, merre futkosok.
- Ezt egy titkos hódolódtól – zökkentett ki a merengésemből valamikor később egy szöszi, másodikosnak látszó, vihogós fiúcska. Egy csokibékás dobozzal közelített felém. Még semmit se mondhattam, de a fülkében ülő többiek idétlen huhogásba kezdtek, én meg felvontam a szemöldököm, és enyhe, de nem palástolt gyanakvással végigmértem a kissrácot.
- Nekem nincs titkos hódolóm. Semmilyen sincs – mondtam aztán, és eszem ágában se volt a doboz felé nyúlni, de a tökmag hajthatatlan volt. Így utólag visszagondolva vagy nagyon ráijesztettek, vagy nagyon szép jutalmat kaphatott a manőverért. Minden esetre szinte hozzám vágta a szóban forgó kéretlen-váratlan ajándékot, amit én reflexből elkaptam, mielőtt ez is orrba vág. Az alkalmi postás erre sarkon perdült, és elinalt, de futtában még ezt mondta:
- Azért titkos, mert nem tudsz róla!
Nagyot dörrent mögötte a kupéajtó, de még el se ült a visszhang, a fülke többi utasa biztatni kezdett, hogy bontsam ki, hátha a kártya helyett valami levél van benne. Mert a titkosban az a legjobb, hogy tönkre lehet tenni titokzatos mivoltát azzal, ha leleplezzük, nem igaz? És sajnos a kíváncsiság engem is hajtott.
A felszakadó dobozból azonban csak egy Dumbledore kártya hullott ki, meg a szokásos(nak tűnő) csokibéka kandikált ki ártalmatlanul.
- Semmi extra – rántottam meg a vállam, mire a közönségem érdeklődését vesztette némileg. Halkan faggattak, meg tárgyalgatták, ki lehetett a feladó, de én tovább vonogattam a vállam, és megkíséreltem elfogyasztani a potya-csokit. Mert az azért mindig jó.
Hát nem. Ugyanis amint megpróbáltam leharapni a béka fejét, az megelőzött, és ő harapott bele az én kezembe, méghozzá istenesen. Hogy ez a szeszély volt-e, vagy a titkos hódoló átkozta-e meg a nassolni valót, azt nem tudom, de az utazás további része abból állt, hogy a béka elől menekültem. A megvadult édesség ugyanis remekül alkalmazta az „üss és fuss!” (avagy ugorj) technikát, így bármennyire igyekeztünk, nem bírtuk elkapni, sem varázslattal eltalálni. Esküszöm, egy ízben még azt is sikerült elérni, hogy kirepüljön az ablakon a kis mocsok, én pedig azt hittem, végre megnyugvásra lelek.
Egészen a nagyteremig minden rendben ment. Még tolongás volt, mikor megláttam a szokásos szobatársaimat, és megkíséreltem melléjük telepedni, csakhogy egyszerre a bokámba nyilallt a fájdalom, már megint, én pedig azzal a lendülettel bevetődtem az asztal alá, hátha elcsíphetem a kis gonosztevőt. Persze, nem lett meg, viszont a ceremónia elkezdődött, most már nem lehetett feltűnés nélkül előjönni…
- Au – leheltem a következő, szinte semmiből jött harapás után, ami a csuklómon ért, de hiába kaptam a csokiszínű, hegyes fogú kis villám után, csak a levegőt markoltam magam előtt.
- Griffendél! – harsogta valahol elöl a Teszlek Süveg, miközben én meg dühösen szűrtem a fogam között, hogy az említett ház-névadó melyik felmenője milyen módon illethetné melyik oldalról az átkozott kis édességszörnyet.
– Köszöntök minden régi és új tanulót ismét a Roxfort falai között!
Megdermedtem egy pillanatra, elszörnyedésemben, hogy már az igazgatói beszédnél tartunk. Most már mozgás sincs, semmi esélyem feltűnés nélkül előbukkanni. Elgondolkodtam, talán itt várom meg a vacsorát, és ha már mindenki a fejét tömi, majd előkecmergek. Terveim között legelöl szerepelt egy bizonyos csokoládé gyors és hatékony elfogyasztása…
- …Azonban van egy-két dolog, amiről igazán érdemes ezekben a nehéz időkben is beszélni…
A következő harapás olyan váratlanul ért, és olyan fájdalmas területen, hogy önkéntelenül nagyot ugrottam, lefejelve az asztalt, majd nekiesve egy-néhány lábnak. Elég nagy felbolydulás támadt, attól tartok, de legalább lett annyi szabad hely, hogy előtörhessek.
- Jaj, a se… - haraptam el a szitok-mondat végét, és mivel már úgyis buktam az észrevétlenséget, sebesen kikecmeregtem az asztal alól, majd vigyázz-ülésbe vágtam magam, és stréber művigyorral bámultam a szúrós tekintetű igazgatónő felé. Amikor újra beszélni kezdett, és már nem figyelt a Griffendél asztala felé, gyorsan felhúztam a térdeimet, és átkulcsoltam őket. Így azok is viszonylagos biztonságban voltak. Próbáltam nem úgy viselkedni, mint egy üldözési mániás, de azért időről időre körbekapkodtam a fejem.
– … amennyiben valamilyen anomáliát tapasztalnak, az jelentsék nekem vagy Fawcett professzornak.
Ennél a pontnál a béka lassan, ráérősen, teljesen ártalmatlannak tűnőn ugrált el előttünk az asztalon. Nem tudom, ki látta, gondolom, aki nem figyelt a direktori szóra. Levegőt visszafojtva nyúltam a varázspálcámért, lassan, nagyon lassan, magamban minden lehetséges kombinációt elsütve a békára meg az általam ismert összes csúnya szóra – melyekből meglepően sok volt már, köszönettel Cartwright ékesszólásának, nonverbálisan meg varázsolni még nem tanultam meg.
Vártam a tökéletes pillanatra. Farkasszemet néztünk, a béka meg én, én meg a béka. A pálca hegye emelkedett, irányba fordult, s ennek a feszült pillanatnak kellemesen abszurd háttér-aláfestést biztosított az új tanárok meg egyebek bemutatása. Célpont bemérve, és…
– Most pedig jöhet a vacsora!
- Merlin csokoládébékás seggére! – csaptam az asztalra dühösen, mikor is a pillanat elugrott, a békával egyetemben. Ami aztán a könyökömbe harapott, és elveszett a különböző ételek között. Átfutott az agyamon, hogy most utánaeredek, keresztül a minden földi jóval megrakott asztalon, de aztán feladtam, és rezignáltan szedtem a ragulevesből. A körülöttem ülőkkel osztottam meg néhány nyári élményt, meg ezt a mostanit is, magyarázatul a kitörésre.
- Szóval ha csokibékát láttok, gyilkoljátok szét légyszi – nyögtem.
Talán lejárt a varázslat, talán csak valaki lenyelte a békát, minden esetre az est további része viszonylagos nyugalomban telt. Már mihez képest, valaki eldobott egy villát, arra aztán ment egy repost, de legalább engem nem kóstolgatott senki. Scarlettől azért megkérdeztem:
- Mi újság, hogy telt a nyár? Túltetted már magad az illuzionista előadásán?
Az iskola himnuszának éneklésére tekintettel nem kellett volna hagymalevest is tálalniuk – gondoltam magamban fintorogva, de aztán én is felálltam, és elkezdtem kornyikálni. Már a dal felénél jártam, amikor belémforrt a hang egy pillanatra. A sunyi kis béka ott pislogott a csokitorta maradványainak közepén. Épp csak a szemem sarkából láttam, s próbáltam úgy csinálni, mint aki nem vette észre a rejtőzködő fenevadat. Bár lehet, hogy ez már egy másik, és azt a harapósabbat valaki megette, de nem bízhattam feltételezésekre ezt a fontos ügyet. Énekeltem tovább, de a kezem feltűnés mentesen a legközelebbi, fegyvernek minősülő tárgy felé nyúlt…
- „… Csak mondd, hogy „Rajt!”, s mi magolunk majd,
Míg agyunk fel nem forr.”
Az utolsó szólamot egy cuppanós dörrenés zárta, ami a csokoládétortába vágódó mágiatörténet könyvtől származott. A tett helyszínén sugarasan fröccsent szét a barna krém, meg egy két viszonylag formált csokibéka-testrész, és aki nem volt résen, annak elképzelhető, hogy a ruhájára is jutott.
- Az egyetlen értelmes dolog, amire ezt a könyvet használni lehet – mondtam mentségül, megrántva a vállamat, aztán egy Suvickus!-sal megpróbáltam rendet tenni. Utána gyorsan kereket oldottam, a szobatársaimat követve. Útban a torony felé végig azon gondolkodtam, vajon honnan származhatott az az átkozott béka…

És megint kezdődik...

(https://data.whicdn.com/images/334917075/superthumb.jpg?t=1567689763)

mindenki aki csak akarja

(2000. 09. 01.)

Ahogy lehuppantam mellé, néhány mardekáros szerintem elátkozott. De nem mintha izgatott volna, inkább örültem, hogy volt közöttük egy barátnőm, akivel végül tök jól kivövök, a kezdeti mardekárosúristen pánikom után. Nagy előre lépés, Sophie, hihetetlen vagy, veregetem meg a vállamat gondolatban.
Néha még kísért Balthasar, és a múlt, az, hogy nem voltam elég bátor, hogy megmentsem az életét, de most már úgy érzem képes vagyok elengedni. Nem elfelejteni. Elengedni. De most a jelenre kell koncentrálnom, ami kissé bonyolultabb, mint eddig.
- Na és neked? Hogy telt a vonatozás? Én két nagyon aranyos elsőévessel ültem, olyan zavarban voltak, egész úton meg se mertek szólalni... Biztos féltek, hogy a kígyós néni megeszi őket ebédre...
- Hmm, bőséges fehérjékben lettél volna gazdagabb, ha elfogyasztod őket, de nyugi én se kapartam ki a kicsik szemét a karmaimmal - viccelem el a dolgot, azt hiszem ez már csak egy jó emlék, hogy semmi sem kezdődik zökkenőmentesen, de azért nem mégsem volt semmi olyan menthetetlen
- ENgem lerohant egy alsós hugrás csaj, akit felzaklatott két mardis lány. ENnyit a nyugis csendes útról - vonom meg a vállam. - Legalább... van izgalom az életemben, vagy mi - dünnyögöm az orrom alá, mert még szoknom kell a prefektusi létet. Azér néha nyújtogatom az asztalunk felé a nyakam, de már mindkei összevissza mászkál, szóval, ha beüt a villám, akkor nem csak az én hibám lesz, hogy nem fegyelmezek jól. Szerencsére.
- Figyu csak, azért remélem nem leszünk olyan karót nyeltek, mint azok a prefik akik elballagtak, néha lazítani is kell ám - jegyzem meg halkan, mert azért néha igen csak élvezetes volt egy-két csíny. - Mondjuk szivathatnénk prefektusian a kicsiket - merengek el. Ejj, de gonosz felsőbb éves vagyok, de tény, hogy engem is szivattak már meg prefektusok, úgy tűnik ez ilyen hagyományozódó dolog.
- Kíváncsi vagyok milyenek ezek az új tanárok, egyik furább mint a másik - jegyzem meg elgondolkodva, ahogy az új arcokat vvégignézem. Az egyik túl karótnyelt, a másik zavaróan szépfiús, na meg az a pszichodoki is hm. De gyanakvó vagyok még most is a varázsvilág embereivel. Mondjuk lehetnék kevésbé, de inkább az óvatosságra voksolok.

She sorts the sad remains
Of her broken baby dolls

(https://i.pinimg.com/564x/68/8e/01/688e01600691807bd01d405f1dbfe33a.jpg)

mindenki

(2001. május 30.)

d r e s s _ c o d e (https://i.pinimg.com/564x/6b/d3/1c/6bd31c18348a9f20eef4cb265fd01479.jpg)

A Naygterem szöges ellentétben áll lelkem nyomorával. Minden pompázatos, már-már fájdalmasan gyönyörű, és mindez oly sok mindenre emlékeztet engem, ahogy a bátyám mellett belépek a terembe. A magam mögött hagyott éveimre, azokra az évekre, ahol mindeki annyira meg akart magának szerezni, mintha valami olcsó szánalmas kviddics kupa lennék. A tanulás néha fojtogató és fájdalmas kényszerére, hiszen nem lehettem nem kítűnő. És a fájdalmas földbe csapódásokba, mert meg akartam halni.
Bele akartam halni abba, hogy szétzúzom a testemet és legalább az nem marad tökéletes, az nem marad gyönyörű, legalább a halálban nem akartam szép lenni. De minden egyes alkalom után anyám csak azt írta, ha meg akarok halni, szedjem be az összes altatót, és ne roncsoljam tovább ezt a csodás alkotást. Ahogy eszembe jutnak ezek az üres emlékek a bátyám töri meg a hallgatást.
- Nos, itt vagyunk. Legalább próbálj meg úgy tenni, mintha élveznéd - pislog rám a barna szemével, én meg felnézek a barnásszőke hajjal keretezett arcára. Andrew apánk vére volt, minden egyes vonásával.
- Mintha te annyira szerettél volna eljönni erre a nevetséges és együgyű bálra - válaszolom hűvösen, mire Ansrew megvonja a vállát.
- Örülj, hogy én vagyok veled, nem Cillian. Egy picit felszabadulhatunk.
- Ó, úgy gondolod? Téged azért küldött ide apánk, hogy néhány aurorral együtt díszelegj, engem meg... - kezdem de aztán csak sóhajtok. Miután az a kölyök elintézte, hogy ne menjek hozzá egy exhalálfalóhoz, így az anyám kitalálta, hogy akkor is férjhez kell mennem, és minden bálos lehetőséget megragadott, hogy rámuszítsa azokat az ostoba, undorító férfiakat, akik csak a testem látták. De miért is zavar ez? Hoszen én csak egy test vagyok. Andrwe rám pillant, majd megforgatja a szemét.
- Csak ess túl rajta, Diana. Mármint a táncikálson. Felőlem meg azt csinálsz, amit akarsz, rajtad tartom a szemem, de sokszor fogok pislogni - ereszt felém egy vigyort, majd az egyik kijelölt társaság felé vonul. Mert ez a kötelességünk. A parancs amit teljesíteni kell. És ennek még Andrew sem tud ellenállni. Ahogy én sem. De nem is állok már ellent.
Végigvonulok a Nagyteremben, és a zenekar felé tekintek. Látom ahogy játszanak, és hallom őket. Egyedül a zongora dallamát képtelen vagyok meghallani. Gyűlölöm a zongorát. Az ujjaim görcsbe rándulnak, de én meghúzom a drótot ismét és csak büszke tartással lépkedek. Észreveszem, ahogy megnéznek, én meg egyre jobban undorodom a tekintetüktől. És egyre jobban gyűlölöm a testemet is. Megállok az egyik csendesebb zugban, és elmerülök a gondolataimban, és egy picit nyutom lehet. Legalább ide nem követnek. Amióta megtaláltam azt a mappát arról az aurorról, szinte minden nap éreztem, hogy figyelnek. Lehunyom a szemem és hallgatom a zongora nélküli zenét. És nézem a lelkem üres kopár síkját, miközben összefonom magam előtt a karom és ujjammal a már szinte teljesen elhalványodott tűszúrást kapargatom. Eszembe jut az a fiú, aki annyira meg akarta szerezni az első csókom. És az volt az utolsó alkalom, hogy bárki is közeledni akart hozzám. Pedig csak kérdeztem. De azóta megtanutam, hogy nem szabad feleslegesen kérdezni.
- Meg akarlak csókolni.
- Miért?
- Mert olyan gyönyörű vagy
- Ez csak egy test. És a gyönyörű nem állandó fogalom egy ember életében. Te egyébként is egy olyan testet találsz gyönyörűnek, amihez nekem semmi közöm. Ez itt mind a szüleim által létrehozott burok. Az ő munkájukat találod gyönyörűnek.
- Ugyan, ne legyél már ennyire Hollóhátas. A lelked is gyönyörű. Na, most már megcsókolhatlak?
- Honnan tudod? Ha megengedném, hogy belém láss és üres, fekete kopár féreg marta síkot találnál is tetsze? Tudod, erősen kételkedek benne, hogy ez bárkinek is tetszene. Mert mindekinek a tiszta tökéletes héj kell.
- Ó, Hardy, te milyen fárasztó vagy. Tudod mit? Felejtsd el.
De igazam van. Senkinek sem kell más, csak a külső fénylő porcelán. Alig hogy elillan ez a múltbéli párbeszéd, elém áll egy férfi, tekintete éhes, száján vigyor, és készségesen meghajol előttem. Annyira átlátszó. Annyira tudom, hogy mire gondol. De kihúzom magam és rápillantok.
- Miss Hardy, az édesanyja mondta, hogy ön itt lesz. Milyen sziporkázó ma este.
Undorító.
- Köszönöm, Mr. Haggerty.
- Remélem megjutalmaz az első táncával, Miss Hardy - annyira udnorító az a mosoly, ahogy végigmér. De az arcomon az undor egy cseppje sem látszik. Csak talán a hideg tekitetemben. De az ember szemére szinte senki sem kíváncsi.
Ó, hogy mennyire gyűlölöm ezt a testet, amit az anyám hozott létre apám felhasználásával. És mindekinek ez a szánalmas végtermék kell. De miért is ellenkezzek? Ez csak egy üres test. Akit csak adnak-vesznek, adnak-vesznek, dobálnak, rúgnak, törnek, zúsznak. És belül rohad, rohad, rohad.
- Természetesen - válaszolom élettelenül és kezemet a férfi felém nyújtott tenyerébe csúsztatom.

30/5/2001
● NÉGYSZÖGŰ HÁROMSZÖG ●
⭃ Dobjuk be magunkat, tesó ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/a3/da/49/a3da496cdbbf016331f02378eb4f01fc.jpg)

(https://i.pinimg.com/originals/33/03/3f/33033f08754f13024bc36762621d4b20.gif)

Holdvilágos estén bálba vitt az állat
Ő egy ismert fajta, ezüst Mercin vágtat
Ezüst Mercin vágtat, sötét lovak húzzák
Szikrázó patáik a csendet összezúzzák

Óóó, baszki, hogy én milyen kibaszottul utálom a nyakkendőt. Ki találta ki, hogy ez amúgy jó? Ennyi erővel akasztós hurkot is köthettem volna a nyakam köré, hogy fellógassam magam. Eleve nem bírtam nyomi full elegánsban a témát, de komolyan... A nyakkendő kiéget. Még az egyenruhában is midnig feltűrtem az ingemet még órákon is, és nem érdekelt, leszartam, nem hortam nyakkendtőt, max csak felhajítva lógott a gallér alatt, mert annyira hülyén éreztem magam bennük. Borzalmas volt. De a nyakkendő. A nyakkendő az maga a pokol, vagy a nem tudom minek a találmánya. Vágtam egy fintort, amikor a nyekemon csöngő elkeserítő eredményt bámultam, és inkább le is dobtam az ágyamra a fekete nyakkendőt.
- Esetleg ha a pálcáddal próbálod? - szólalt meg mögöttem az egyik végzős háztársam, aki úgy kiöltözött mintha a saját koronázására készült volna.
- Még egyelőre nem akarom lerobbantani a fejem a pálcámmal - vontam meg a vállamat. - Én lazába nyomom - vigyorogtam, mire Davis felröhögött. Most, hogy kész voltam a nyakkendő mentes szettel, megnéztem magam a tükör előtt, hogy aztán egy válrándítással nyugtázzam, hogy asszem elkészültem.
Oké, és most essünk túl a pokol másik bugyrán. Mert hát, igen, Aiden egészen biztosan rohadtul utálhat most. Fogalmam sincsen hány levelet pazaroltam el arra, hogy: Aiden, szedd fel légyszi Esthert, mert én Raylával akarok bálozni. Erre írta, hogy dobjam Esthert, és ő nem jön, mire én írtam, hogy nem tudom dobni. Ezen nem is tudom hány levelet váltottunk, mert mindegyikben szinte ordított az, hogy Benjamin, te hogy a faszban vagy ilyen szerencsétlen? Aztán utána jöttek az egy soros levelek, hogy de kérlek, gyere el, ő meg az egyszavas válaszaival, aztán végül asszem annyit írt az utolsó levélben, hogy Benjamin, utállak. Szóval tudtam, hogy eljön. És el is jött. Le se értem a nagyterem elé már tudtam, hogy ott volt.
Igazából nem is Esther miatt akartam a legjobban, hogy jöjjön. Hanem, hogy itt legyen velem együtt. Mert ha rendben sosem fog jönni a múltunk, a jövőnket nem akartam elásni. És minden fájdalmas és rohadt nyomasztó emlék ellenére, kibaszottul örültem, hogy itt volt. Még ha nyálas is volt, pedig utáltam a nyálas dolgokat. Még ha csöpögött is, ahogy megláttam ott állni a Nagyterem bejárata előtt, ahogy a földet bámulta, ahogy menekült az emlékek elől, ahogy én is menekültem előlük.
Tudom Aiden.
Én is így jártam a sulit minden egyes nap.
Ahogy teljesen kicsípve ott pöffeszkedett azzal a büszke tartásával, nem tudtam nem vigyorogni és nem büszke lenni rá. De megint annyi minden eszembe jutott. És nem a múlt. Hanem a soha meg nem valósuló jövő. Mert elképzeltem ide Chrissiet, ahogy büszkén végigmár minket, ahogy tizennégy évesen csípőre teszi a kezét és előttünk áll, és vigyorog, hogy igen ők az én idegbetek, elbaszott testvéreim, akik el akarják játszani, hogy mennyire utálják egymást, pedig meghalának egymásért. És ő lenne az egész bálnak a legszebb hercegnője.
Kinéztem az ablak üvegén, és ahogy arra a fényesen ragyogó két csillagra pillantottam egy rövid időre megálltam. Büszke vagy rám, apa? És te Chrissie? De persze ezekre nem kaptam választ. Őket hallottam, az ő hangjuk mindig kérdezett, de ha én kérdeztem nem maradt semmi, csak a kongó némaság, és az emlékek, amiben a hangjukat őriztem. De azok csak emlékek voltak, és sosem válaszoltak vissza maguktól. Minden esetre kihúztam magam, és a hajamba túrva közelítettem meg a bátyámat. Ma büszkének kell lennem. Nem magam miatt. Hanem értük. És Aidenért. Mert ez az idióta barom megint itt volt, hogy a balfasz testvérét kihúzza a szarból. A zsebembe süllyesztettem a kezemet, és megálltam előtted. Mondhattam volna, hogy megálltam a sötét, torz másik felem előtt, de én nem láttalak feketének.
- Hát helló tesó - csaptam vállba a szokásos módon. - Azért jól kirittyentetted magad - mértem végig vigyorogva. Még az se nagyon érdekelt, ha random lebaszta utána a fejem. Mert basszus, az is annyira hiányzott. Hiányoztak azok a pillanatok, ahogy ordítfa futottam előled. Hiányoztak azok a percek, amikor összeraktak a gyengélkedőben, te meg ott is lebasztál, és mindig azt mondtad, legközelebb nem kaparlak össze, Bejmanin. De egyetlen egy alkalom kivételével mindig ott voltál. Hiányoztak a pillanatok, amikor elkaptam a tekinteted a szünetekben és az órákon és rád vigyorogtam. És a francba is, Aiden. Kurvára hiányoztál, azután is. És hiányzik a sok meg nem történt emlék. Ahol ott vagy és olvasol valami sarokban, ahol Chrissie büszke vigyorral a száján sziporkázva ül a Teszleksüveggel a fején, ahol apa pipázik a dolgozószobájában és hümmögve olvas, ahogy... ahogy... Minden.
Egy pillanatra leemeltem a tekintetemet rólad, és néztem a folyosót a nyüzsgő tolongó vidám tömeget. A cipőm orrával fura fintorral arrébb pöcköltem egy félig megrágott sajt darabot a kövön. És megint ott volt az kérdés.
Hol vagy Chrissie? Már megint késel, mi meg itt várunk...
De te már nem késel el sehonnan. Mert megszűnt feletted az idő. Sűrűn pislogtam, és aztán inkább Rayla sziporkázó egzotikus alakja után kutattam, vagy pedig Esther kókuszfelhőjét kerestem, de aztán visszapillantottam rád.
- Remélem jól elvoltál Estherrel a múltkor - mértem végig felvont szemöldökkel, de valahogy képtelen voltam féltékeny lenni. Nem éreztem azt a maró keserűséget, mint régen. És ez valahogy jól esett.

kéne már egy jó kis buli
(https://i.pinimg.com/564x/c7/b1/0d/c7b10d06c645b8171ee5b38c998c204d.jpg)

Jason és bárki, aki becsatlakozik
2001. május 30.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/86/e3/36/86e336b6d8f8c63330be38248bbc6118.jpg)

Kéne már egy jó kis buli… A gondolat gyorsvonatként rohant át a fejemen, ahogy végig sétáltam a Roxfort folyosóján. Kicsit meglepett, hogy az Imbolc bál után megint megnyitották az épületet a felnőtt varázslók előtt és nem csak valami zártkörű rendezvényt tartottak. Egy részem reménykedett benne persze, hogy legalább összefutok Averyvel, ha már ilyen jó sántikálva ideevett a fene. Nat nem volt velem, mert ő rendszerint rávehetetlen egy rendes szórakozásra, pláne, ha nincs ott egy paparazzi sem és mondjuk esetleg az én ötletem volna. Na mindegy, az ő baja, ha kihagy egy ilyen jó kis lehetőséget… azt pedig csak reméltem, hogy nem veszi a szívére, amiért odahaza nem jelentettem be a dolgot.
Megigazítottam a csokornyakkendőmet, mielőtt beléptem volna a nagyterembe. Persze ott volt a legtöbb tanár, de valami zenekar is volt és láthatóan ez volt a legalkalmasabb hely, ha az ember táncolni akart, már pedig én az akartam… annak ellenére is, hogy a lábam éppenséggel nem működik a legjobban. Kit érdekel, O’Mara! Ideje kiadni magadból a feszültséget. A hang nagyon nagy megállapítására persze csak bólintottam egyet, magamnak semmint másnak. Csak úgy jelezve, hogy igen, ez kivételesen élelmes megállapítás volt részéről. Mostanában annyi minden történt. Először is ott volt ez az egész Rowle-dolog és hogy megváltozok meg minden. Aztán meg Nat apja, aki egy rohadék. Arról nem is beszélve, hogy már megint totálisan összevagyok zavarodva az egész életemmel kapcsolatban.
Még egyszer megigazítottam azt az átkozott nyakkendőt, mert már megint megoldotta, hogy ne egyenesen álljon, majd egyenesen a tanárok felé bámultam. A legtöbb unalmas, szürke alak volt, s lényegében csak nagyon kevesen emlékezhettek rám gyerekkoromból. A drága igazgatónő persze pont közéjük tartozott… egyszer pizsamában sétáltam be az órájára. Gondolom elég mély nyomot hagytam benne. Már akkor is ritka jól néztem ki és hát az a pizsama alig takart valamit. Valójában nem is nagyon emlékeztem miben voltam, csak McGalagony arca és a totál kómás állapot maradt meg az egészből.
– A franc… – magyaráztam magam elé, mikor valaki tiszta erőből meglökött és rá kellett nehezednem a rossz lábamra. A sebhely azonnal lüktetni kezdett. Sajnos a kezeléssel csak annyit értek el, hogy kevesebbet fáj, de ha ránehezedtem vagy túlerőltettem pont ugyanolyan volt, mint az utóbbi hónapokban. Ezért beszéltem hát Phillippel is, mert tudtam, hogy már nem sok esélyem lesz arra, hogy kincsek után utazzam be a világot. Naivság lett volna azt feltételezni, hogy valaha visszakapom azt az életet, amit két éve éltem.
A hátamat a falnak vetettem és a nadrágom zsebéből előhúztam a laposüveget. Ez egy kisebb fajta volt. Valamikor Nat hozta nekem, amikor még sokat járt külföldre. Ez is olyan lekenyerezés volt, hogy ne legyek dacos, amiért heti rendszerességgel kell elutaznia valahova. Azt hiszem tök mindegy, már kibírnám, ha annyiszor menne el. Akármennyire is együtt vagyunk, sokat változott a kapcsolatunk. Erősebb vagyok, mint akkor voltam s akármennyire is ragaszkodom hozzá, egyedül pont annyira megállom a helyem, mint mellette.
Kipattintottam a lapos üveg tetejét és nagyot kortyoltam a benne lévő rumból. Ezúttal a lángnyelv otthon maradt, de nem zavart. Alkoholból ez is megteszi, ha már szórakozni jöttem. Szóval egyelőre ott egyhelyben toporogtam, hogy előkerüljön egy megfelelő táncpartner, akit felkérhetek vagy ő kér fel engem… nem vagyok válogatós.

anything you can do
I can do better

(https://i.pinimg.com/236x/e9/50/a8/e950a80e9fd00183be0d23e009823577.jpg)
2001. május 30
style (https://i.pinimg.com/236x/2f/f0/eb/2ff0eb37018ac3133e6ea17a5820d238.jpg)

a múlt szilánkjai, és akiket felborogatok

Mogorván vezetem végig tekintetem az iskola flancos díszítésén, ujjaim közt sodorgatva a cigarettát, amely vége halkan parázslott, várva, hogy beleszívjak. El sem hiszem, hogy itt vagyok... Ismét. De azt hiszem, ez lassan örökös dologgá válik az életemben, hogy fogalmam sincs, mi a kurva életet keresek itt.
Persze, elméletileg én most végzős lennék. Az már más kérdés, hogy három éve nem tettem be a lábam az öreg, kopott falak közé. Nem kéne itt lennem... Nincs olyan porcikám, amely ide tartozna.
Érzem a bal csuklóm, ahogy tompán lüktet az ing ujja alatt. Ez a fájdalom persze nem olyan, mint mikor megérzek egy
hozzám hasonló alakot... ez csak a múlt sajgása, amely egyszerűen nem múlik el, itt van, hogy percről-perce emlékeztessen a bűneimre, amelyeket az iskolában követtem el.
Ujjaimmal kitapintom a varázspálcámat a zsebemben, csak, hogy biztos legyek benne: nálam van, a helyén van. Elvileg ez nem egy olyan nap, amikor használni kellene. De sosem lehet tudni. Én pedig pláne mindig biztosra megyek. Az Roxfort szinte semmit nem változott külsőre, pedig igazából teljesen más. Emlékszem még a pillanatra, ahogy először beléptem ide. Ahogy először körbebámultam a giccses kastélyban, és mintha még azt is elhittem volna, hogy idevaló vagyok.
Ostoba, ostoba kölyök.
A falat támasztva az ajkaimhoz emelem a szálat, és ráérősen szívok belőle. A tekintetem mindeközben körbe-körbe jár. Diákok, hozzátartozók, barátok, szerelmek... Milyen idilli. Talán egy kicsit keresem az ismerős pillantásokat, hátha valaki felém fordul, és... Nem is tudom. Azt várom igazából, hogy Bent lássa bennem, vagy hogy Aident? Talán egy kicsit mindkettőt. Bárcsak ne lenne az a szürke írisz... És bárcsak néha el tudnám titkolni, hogy ki is vagyok én igazából. Vagy hogy mi.
A felszálló füst arcom előtt csípi egy kicsit a szemem, de szinte kellemes, nem úgy valami lánynak, aki ahogy elsiet mellettem, köhécselve gyilkos pillantást vet rám, mintha csak a hajkoronájában nyomtam volna el a csikket. Csak ártatlanul pislogok rá vissza. Tényleg, vajon mi ez a nagy pucc? Én nem gondoltam, hogy ennyire szétkapja a diáksereg ezt a napot, de úgy érzem, mintha valami tizennyolcadik századbeli bálba csöppentem volna, a ruhaköltemények láttán.
Tán egy kicsit alulöltöztem? Végigpillantottam az ingemen, de csak röviden, mielőtt visszafordultam volna a cigarettához. Igazából kit érdekel? Amúgy is elég meleg volt itt bent, pláne, ha még táncraperdítem Esthert is. Akkor pláne csak nehezék lenne az öltöny.
Esther... Benjamin mindenféle faszságra rá tud venni, de fogalmam sincs, hogy hogy csinálja. Én nem vagyok meggondolatlan, sem őrült, de a tény, hogy eljöttem, ezeket sugallja. És mégis... Utállak, Benjamin. Komolyan, mi vagyok én, valami kisegítőeb, hogy foglaljam le az egyik csajt, amíg ő a másikkal van elfoglalva? Már majdnem sajnáltam, hogy ilyen nehéz döntéseket kell meghoznia, most melyikükben merüljön el este, de aztán rájöttem, hogy ebben a sztoriban is egyedül én vagyok az áldozat, nem ő.
Érzem persze, ahogy közeledik, ahogy átfurakszik a nép között. De én csak maradok egy helyben, támasztva a falat és cigizgetve, még ha néhány elhaladó tanárféleség csúnya pillantással is illet.
- Hát helló tesó - csapkod vállon. - Azért jól kirittyentetted magad.
Felhúzom a szemöldökömet, és csak a szemem sarkából pillantok felé, fejemet nem is mozdítva, miközben kifújok egy újabb adag szürkeséget. Felmérem, hogy még ő is úgy kiöltözött, mintha minimum lovaggá ütnék, aztán csak visszanézek előre.
- Ja, téged is remek látni... Legalább a csajodat idehozhattad volna. Mikor ismerhetem már meg? - A földre dobom az elszívott szálat, és cipőm orrával apró kis darabokra morzsolom, hogy aztán már teljesen felé emeljem az arcom, megengedve felé azt a morgós tekintetet. - Ez rohadt sokba fog neked kerülni, testvér. Remélem, tudsz róla.
Tudhatja, hogy nem viccelek. Baromira nem akarok itt lenni. A múltkori után baromira nem akarom látni Esthert sem... vagy inkább azt nem akarom, hogy ő lásson engem. De mindez már nem számít. Már itt vagyok, hátrafelé pedig nem lépkedünk soha, így kénytelen vagyok egyszerűen csak belebújni a rám osztott szerepbe, és úgy alakítani az estét, hogy legalább Benjamin jól szórakozzon azzal a lánnyal. Körbepillantok, megpillantom-e azt a szőke hajkoronát valamerre.
- Remélem jól elvoltál Estherrel a múltkor.
Halkan felhorkanok. Hát ja, kibaszott jól... Egyenesen élveztem megríkatni.
- Ne féltékenykedj, öcsi, neked legalább van kivel levezetni a bánatod.
Persze, tudom én, hogy nem féltékeny. Akkor nem így viselkedne, akkor nem lennék most itt. Igazából leszarja, hogy mit csinálok Estherrel... Ám felvilágosítalak, tesó, hogy akármit is tervezgetsz; én nem fogok összejönni Estherrel helyetted. Az egy olyan lépés volna visszafelé a múltba, amelyet nem engedhetek meg magamnnak.
- Én maradok vele a Nagyteremben. Ti hol lesztek? - kérdezem aztán hirtelen, és Benjamin felé biccentek a kérdésemmel együtt, miközben mögé vándorol a tekintetem, tényleg nincs-e itt a közelben az a másik, akiért úgy odáig van... Mert ki tud vele kötni, vagy mi a faszom. Jesszusom, és még én vagyok nyálas... Ám hirtelen kiszúrom a diákok tengerében őt, és egy pillantás elég azokra az egyelőre távolban lebegő, acélkék szemekre, visszazökkenek a feladatomba.
Mert ez most csak egy rám osztott feladat, amit el kell végeznem; ne feledd, James.
Ellököm magam a faltól, és lazán zsebembe csúsztatom a kezemet. Belépek Benjamin elé, aztán még egyszer visszafordulok felé, mielőtt háborúba indulnék.
- Természetesen nem vállalok érte felelősséget, ha a lányzó bekattan, és addig megy, amíg meg nem talál téged... Jó bulit! - Visszafordulok előre, és elindulok Esther felé. Természetesen mindez baromság. Ő is tudja, hogy nem hibázok. Túlságosan tartom magam a terveimhez ahhoz, hogy bármiféle kitérőt is tegyek belőlük. Esther ma egyedül az én társaságomat kell, hogy élvezze, holnaptól meg leszarom, hogy magyarázza ki magát ebből Benjamin. Röviden átvágok a kiöltözött emberek közé, és talán egynek-kettőnek neki is megyek, amíg végre elérem a lányt, de nem érdekel különösképpen. Direkt hátulról közelítem meg Esthert - talán beszélget valakivel, talán épp egyedül van, talán enni vagy inni készül, engem semmi nem igazán érdekel, mert egyszerűen elkapom a karját, és finoman húzom az enyémhez, hogy összefonódjanak, majd így vonom magam után a tánctér felé, esélyt sem hagyva a visszakozásra.
- Milyen hangulatos itt minden, hm? A díszítésnél már csak te vagy lélegzetelállítóbb, virágszál. - És ha egészen eddig nem jött volna rá, hogy nem Benjamin vagyok, akkor végre a tömeg mélységébe érkezve megállok vele, magam elé fordítom, hogy ahogy a derekát érintve közelebb húzzam magamhoz, rávigyorgok, valamiféle kegyetlen üdvözletként. Hellóka, szépségem.

Holdvilágos estén bálba vitt az állat
Ő egy ismert fajta, ezüst Mercin vágtat
Ezüst Mercin vágtat, sötét lovak húzzák
Szikrázó patáik a csendet összezúzzák

Nem akarsz itt lenni, tudom, hogy kurvára nem akarsz, de azt igazán tudhatnád, hogy nem igazán Esther miatt van itt rád szükségem. Csak lépkedjünk előre, nem igaz, Aiden? És ezt néha tehetnénk együtt is, azt hiszem. Mg akkor is ha utáljuk egymást, nem igaz?
Szeretném azt hinni, hogy ezt te is akarod, valahol ott belül. És tudom, hogy nem a legjobb helyszín, és a legjobb alkalom ezt elkezdeni, de valamikor neki kell indulni, nem? Valamikor... És talán ez az emlék nem fog nekünk anynira fájni, mit a többi, amik itt suttognak a fülünkben, amik nem engedtek el minket, csak visszahúztak, és tudtam, hogy Esther is visszahúz, téged is, pedig te mindig is utáltál visszanázni. Tudom Aiden.
De talán nem is tudod, mennyire örültem neked, hogy itt vagy. De az önzőségedet tőled tanultam el, testvérem. Szóval megszívtad.
Nem akartam, hogy tovább töredezzünk, mert féltem felrobbanunk és szétpattog akkor a semmiben a szilánk, az összes szilánk bennünk. Én csak azért is próbálom megjavítani. Még ha nem is lesz olyan tökéletes. A próbálkozásokba nem halt bele még senki, nem igaz? Ha kell még a próbálgatások közbeni fájdalmat is elviselem. Csak egy picit javuljunk meg. És akkor talán nem csak akkor leszel rám büszke, hogy rendesen párbajoztam. Hanem ezért is, mert talán sikerült egy picit utolérnem téged, és felnőttem.
- Ja, téged is remek látni... Legalább a csajodat idehozhattad volna. Mikor ismerhetem már meg?
- Talán akkor, ha nem lesz a közelben Esther, hogy marokkal tépkedje ki a hajszálait - válaszoltam hümmögva, majd néztem ahogy elpöcköli a csikket. A kezem még mindig a nadrágom sebébe süppesztettem, és még kicsit éreztem a vállamban a kötés szorítását, de hát ebben a Madam sem tudott megállítani, hogy ne jöjjek ide. Még mindig a fülemben csengett a rikácsolása: Ha megrepeszti a nagy nehezen összeforrt csontját, ne engem okoljon, ha tönkre meg a karrierje! De ma nem fogok verekedni. Legalább ezt a terhet le akartam venni Aidenről. Meg amúgy is Raylát akartam magamhoz ölelni.
- Ez rohadt sokba fog neked kerülni, testvér. Remélem, tudsz róla.
- Neked bármit megteszek, tesó - bámultam rá jelentősségteljesen. Mindig visszafizettem mindent. Te is tudtad.
Igazából annyira nem tudtam mit kezdeni hirtelen, hogy csak Esthert tudtam benyögni témaként. Olyan távoli voltál még mindig Aiden. Mintha csak egy délibáb állt volna előttem. De nem voltál az. Nem tűntél el, amikor a közeledbe értem. Én vesztettelek szem elől Aiden, nem te tűntél el. De meg foglak megint találni.
- Ne féltékenykedj, öcsi, neked legalább van kivel levezetni a bánatod.
- Miért állítasz be engem midnig úgy, mint valami búval baszott idióta lennék? - vontam össze a szemöldököm, de igazából még én is meglepődtem, hogy menniyre nem hagytam már úgy kapaszkodni magam Estherbe. Talán elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy a markom annyi midnent akart megtartani, de közben minden kifolyt a kezeim közül. Belefáradtam abba, hogy kapaszkodtam. Belefáradtam abba, hogy Esthert ugyan úgy akartam szeretni, ahogy eddig is szerettem.
- Én maradok vele a Nagyteremben. Ti hol lesztek?
- A Társalgóban, asszem. Sztem már ott vár... - dünnyögöm, aztán kiszúrom, hogy Aiden elkapja a tekintetét, és már tudom, hogy észrevette Esther kékjét.
Természetesen nem vállalok érte felelősséget, ha a lányzó bekattan, és addig megy, amíg meg nem talál téged... Jó bulit! - indul el de én még utána szólok, mielőtt még belépne az ajtón.
- Hé, Aiden! Nem hiányzik valamid? - aztán csak kihalásztam a zsebemből azt a régi öngyújtót, amit apa vett neked, és feléd dobtam. Tudom, hogy imádtad. Mert volt benne valami régivágású és nemes, ahogy végighúzod az ujjad a régi zippo öngyújtó hűvös domború mintázatán. - Használtam helyetted is, bizonyos napokon - haladtam el melletted aztán, és még egyszer hátba csaptalak, és kamaszos lelkesedéssel elindultam megkeresni Raylát.

~~Ben~~ Aiden (és a tömeg)

2001. május 30.
(https://img.nickpic.host/3iFVUX.jpg) (https://img.nickpic.host/3iF2pf.jpg)
fairytale princess (https://i.pinimg.com/564x/62/2d/5c/622d5c7d1084ad8c4abe639098525a19.jpg)

hiába hárfáznak angyalok
ha mi örökké elvétjük a lépést

Ma délután eszembe jutott anya. Igyekeztem róla mindig, minden egyes alkalommal a jó emlékeket felidézni. Ahogyan lágyan fésülte a hajamat, ahogy elmosolyodott, ahogy szelíd ujjai fonták a tincseimet. Most mégis belém sajdult a szomorúság, hogy nem lehet itt. Nem láthatja, ahogy befejezem a Roxfortot, ahogy büszke végzősként lépek ki a kapun… Mégis szerettem azt képzelni, hogy néz. Hogy lát engem és mosolyog, és felkacag azon az egyszerű tényen, hogy nem tudom eldönteni mit vegyek fel. Átlagos lányok átlagos problémái. Egy kicsit melegséggel töltött el a tudat, hogy arra fókuszálhatok, hogy melyikben nyűgözzem le Bent. Mert akármilyen feszült csönd is fészkelt közénk, abban biztos voltam, hogy vele megyek. És ezt így éreztem kereknek. Kamaszkori szerelemmel fejezni be az iskolát. Valahol ennek megvolt a maga bája, egy történetnyi tökéletességgel.
Aztán mikor Margaret megmutatta, hogy szerinte melyik ruha legyen elállt a lélegzetem és pár percig csak hápogtam. Majd közöltem, hogy ki van zárva. A szolid sötétkék sokkal inkább nekem való és különben is nem akarom én mutogatni mindenemet. De Marge akaratos volt és egyre jobban meggyőzött, hogy ez az utolsó, és igenis túl soknak kell lenni az este és különben is kiemeli a szemem… aztán azon kaptam magam, hogy ujjaimat végigfuttatom a tüllön és a tükörbe nézek. Megcsóváltam a fejem.
- Szerintem akkor is sok.
De Margaret csak felkacagott és a fülembe súgta: tökéletes. Pedig tényleg sok volt, mégis ahogyan lágyan körülölet az anyag és pördültem egyet kitárt karral elhittem, hogy hercegnő vagyok. Mert megtehettem, hogy elhiszem. Még akkor is, ha kivételesen szerettem volna egy vörös rúzst, egy kis sötétséget… Margaret pontosan megérezte, hogy nem nem nekem való. A lágy világos színek, a hosszan leomló ruha sokkal inkább engem tükrözött.
Így megint ő nyert.
Én pedig királylányként vonulhattam le a lépcsőn.

A tekintetem kutatón siklott végig a tömegen. Kerestem Bent, keretem a barna szemeit és vártam, hogy kiöltözve belém karoljon, miközben Marge csacsogását hallgattam. Mert ő olyan izgatott volt, hogy be sem állt a szája és miközben minden második lány ruháját leszólta, lopva meg-megigazgatta a frizurámat is. Mert Marge-nak mindenre volt energiája, legfőképpen arra, hogy egyben tartson. Ránéztem és elmosolyodtam. Sok mindent nem értettem vele kapcsolatban, és még mindig nem tudtam, hogyan kérdezzek rá Aidenre, arra a kis apróságra amit Ben mesélt róla. De ennek nem is most volt itt az ideje, és talán nem véletlenül feledkeztünk meg róla eddig is.
És vártunk. Mindketten vártunk, hogy felbukkanjon a másik. Ő azt hiszem Dariust várta, mert arról beszélt korábban, hogy úgy érzi a végzős báljára hollóhátas kell, hogy elkísérje. Gyanítom ezt célzásként kellett volna vennem, hogy én miért Bennel megyek. Pedig igazán megérthette volna, hogy ez így szép. Hogy annyi minden történt köztünk az iskolai falai között, hogy vele kell lennem. Pedig Margaret nem tudhatta mennyire megkérdőjeleződött bennem ez a tény az utóbbi időben. A szorongásom, a pletykák, az álmatlan éjszakák és az, hogy tudom, hogy hallgatja a forgolódásomat mégsem meri megkérdezni. Nem volt jellemző rá… de talán tudta, hogy ezt nekem kell megoldanom. A bökkenő csupán annyi volt, hogy én nem akartam megoldani. Mert beleringattam magam a hitbe, hogy minden jó így.
Margaret éppen a ruhám vállrészén igazít még egy utolsót, mikor megéreztem a kezem köré fonódó ujjakat. Ajkaimra mosoly kúszott, és egy intéssel köszöntem el barátnőmtől, mert Ben már húzott is maga után én pedig csak hagytam.
- Milyen hangulatos itt minden, hm? A díszítésnél már csak te vagy lélegzetelállítóbb, virágszál.
Azt hiszem az utolsó szónál akadt el a lélegzetem, ahogy kékjeimet a felemás szemeibe fúrtam. El kellett volna lépnem, hátrahúzódni, hiszen eddig is tudtam, csak az agyam nem akarta elfogadni, hogy Aiden állt előttem, ő húzott maga után. Éreznem kellett volna a dohány illatát, figyelnem kellett volna… de szokás szerint csak elvarázsolt az érintése, a díszítés és az est hangulata.
- Valóban hangulatos és látom neked is sikerült kiöltözni, Benjamin - a testvére nevét direkt kihangsúlyoztam és ha eddig nem is tettem meg, most megpróbáltam kicsit elhúzódni tőle, ami valljuk be, ebben a tömegben igazán nagy feladatnak bizonyult így neki is ütődtem egy vállnak. Karjaimat magam mellett tartottam pedig kedvem lett volna Aiden köré kulcsolni, és odahúzódni. De a ma estét Bennek ígértem és talán készen voltam rá végre egyszer, hogy erről ne feledkezzek meg. Még akkor sem, ha Aiden felemás pillantása felperzselte a bőröm és halvány pírral vonta be az arcom. Megráztam a fejem.
- Mit keresel itt Aiden? Azt hittem már sosem akarod ide betenni a lábadat… - szomorúan mosolyodtam el miközben azt magyaráztam magamnak, hogy nem kéne ennyire örülnöm annak, hogy itt van. Mégis valahogy a tudat, hogy újra a Roxfort falai között látom mintha helyrezökkentett volna valamit. Mert így volt csak teljesen kerek a végzős év, nem? - És hol van Ben? - várakozóan pillantottam rád, és miközben tenyered a derekamra simult egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy már nem is érdekel a válasz. Még akkor sem, ha megfogadtam. Ha eldöntöttem, hogy ez Ben estéje lesz.
De jöttél te, mint régen.
Mert mindig akkor jössz, amikor nem kéne.
És felborítasz mindent.

title:
Te se vagy a táncparkett ördöge

szétcsúsztam (https://i.pinimg.com/564x/95/92/0a/95920af95800ad75117a2577dffd52b4.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/149966754/superthumb.png?t=1417773584)

2001. május 30.; Nagyterem; szétcsúszott szett;holaszemüvegem;bocsmindenki

play with: Indiana Jones és midneki

Izgatottan szeltem át a klubbehlyiségből jövet a tömeget. Szerettem a nyüzsgést, az embereket, mert így egy kicsit mdienki megelevenedett, egy kicsit mindenki boldog és vidám volt, ami annyira feldobott engem is. Szerettem azt az épületben, hogy teljesen más volt, mint eddig. Egy kicsit mesébeillő, ami persze rögtön meg is lódította a fantáziámat. Már nem csak a Roxfortot láttam, hanem egy olyan bált, ahol nem csak emberek - és szellemek - voltak, hanem mindenféle lények. Mondjuk lizardok, meg tündérek, beszélő állatok, és midneféle különböző faj, akik igazából a hercegnőt jöttek megcsodálni, hoszen ő tácolt a legszebben. Nem is igzaán a kinézete fogta meg az embereket, mert kicsit túlságosan bozontos volt a haja, és egy kicsit mintha sejpített is volna, de amikor elkezdett táncolni ő volt a legszebb a világon. Az emberek, és nem emberek meg minden lények pedig alig várták, hogy ezt a szép, egy személyes keringőt lássák, hogy után ageymást taposva felkérjék táncra. De a hercegnő nem akarta jött-ment emberne - és egyéb fajnak - odaadni az első táncát, mert...
BUMM
Beleüttközök valakibe, aki valami nagy és magas alak volt, mire én bocsánatkérően, vigyorogok egyet, aztán rohanok is tovább. Szóval hol is tartok a mesémben? Ja igen, mert a táncot nem adja oda senkinek. De miért nem? Mert a hercegnő úgy tartotta, hogy akivel ő először táncol, abba menthetetlenül beleszeret? Azt hiszem ez így túl klisés lenne. Kellene bele még egy csavar. Ahogy beérek a nagyterembe, megtorpanok egy pillanatra, és csak beiszom azt a megannyi fényt és tündöklést, ami a szemem elé tárul. A perketten táncoló alakok hulláma egyenesen lenyűgüz, van benne valami elképesztően művészi és csodaszép. Szeretek elgyönyörködni mindenben, ami szép, mert megmutatja az, hogy a világ nem is olyan borzalmas hely. És talán emlékeztet arra, hogy bár egy borzalmas hely vette el Frida, Robin és Adam életét, mégis maradt benne szépség.
Annyira szeretném nekik ezt megmutatni. Annyira szeretném megosztani velük azt a történetet, aminek a felét most találtam ki. Annyira szeretnék mesélni nekik sok mindent. De úgysem fogják meghallani. Mert úgysem jut el hozzájuk a szavam, hiába kezdenék bele. Túl messze vannak tőlem én meg nem vagyok elég hangos. Nagyot sóhajtok és mosolyogva indulok keresztül a tömegen. Mert a kedvükért jól fogom magam érezni. Még ha én vagyok ezen a bálon az egyik legmagányosabb.
Feljebb tolom a szemüvegemet, és átszambázom a pulzáló tömegen, de valahogy hirtelen megtorpanok és csak megint hagyom, hadd vigyen a látvány magával. Annyira, hogy belebotlok valami kecsesen ringó párba, és valami nagyon szerencsétlen módon zakózom át rajtuk. Esés közben még megcsap valami kókusz és dohány illat. Van itt kókusz shake? Nekem kell kókusz shake. Hangos nyekkenéssel hasalok el, és csúszik el a messzeségbe a szemüvegem.
- Vak ember a földön! - motyogom félig hangosan és erősen hunyorogva, magam előtt tartott kezekkel gyorsan felpattanok. - Bocsánat! - fordulok a két alak felé, de olyan érzésem is van, hogy nem pontosan abba az irányba, ahol ők állnak. - Teljesen jól vagyok, ne is foglalkozzatok velem. Merre van itt a kókuszos shake? Megcsapott az illata - kérdezem lelkesen, majd ha megkapom az útbaigazítást, és magamhoz invitozom a szemüvegemet, és kivételesen a szememre illesztem, haladok is tovább.
Az asztalok mellett keresgélek, amikor kiszúrok egy ismerős emberformát és nagy lelkesen oda verekedem magam.
- Óóó, Indiana Jones! - rázok vele lelkesen kezet - De jó megint látni. Mondd bukkantál valami érdekesre mostanában? Monjduk valami hatalmas, mágikus kardra, vagy egy titkos térképre?
Amint elkezdek vele társalogni nekem jönnek én meg Elliotnak megyek neki, és besodor minket a tömeg a táncparkettbe. Kissé zavartan tekintek körbe, mert bár lenyűgöz mindenféle művészet, a tánc is, valahogy bennem nem volt meg ez a fajta furcsa izé, ami miatt képes lennék táncra perdülni. Meggyőződésem, hogy egy téglában is több a ritmus érzék, mint bennem.
- És akkor most táncolni kellene? Mondjuk így? - kezdek neki valami ismeretlen eredetű robotos mozgásnak Elliottal.

Különös a köztünk lebegő gátak és hidak összessége; az, hogy bár az arcunk ugyanaz, igazából mennyire különbözőek vagyunk, és ez időről-időre újra megelevenedik. Mint most. Csak ránk kell nézni. Mintha ugyanaz az ember volnánk, de a körítés annyira eltér, hogy lehetetlen összekeverni minket, még akár egy ismeretlen szemmel is. Figyelem azt a puccos szerelést, amiben közelebb villog, és összevetem fejemben annak a kiskölyöknek a képével, aki mindig is a szemeim előtt lebegett. Ahogy valami laza ingben és tornacipőben rohan ide-oda, esetleg félig lógó talárral, és azzal a mindenfelé lebegő piros sállal. A haverjai meg a nyomában, ám most egyedül érkezik. És mintha nem is ő lenne... Sugárzik róla valami olyasmi, amit még én sem láttam, pedig én már nagyon sok mindent láttam.
- Talán akkor, ha nem lesz a közelben Esther, hogy marokkal tépkedje ki a hajszálait. - Hümmögök egyet, miközben inkább elszakítva róla a pillantásomat előre nézek, a Nagyterem belsejébe igyekező diákok felé. Hittem benne, hogy a múltkori eset volt az utolsó, amikor a kastélyban járok, de nem így lett. Ám már inkább nem is töprengtem ezen... Egyszerűen csak mélyen kifújom a levegőt, és a plafon felé pillantok.
- Pedig egy cicaharc különleges élmény, pláne, ha érted folyik... - és vetek egy vigyort is szavaim mellett Benjaminra, még ha nem is igazán gondolom komolyan. Mellesleg Estherről valamiért nem tudom elképzelni, hogy nekirontson bárkinek, hogy megtépje. Túlságosan angyali ő ahhoz.
Hogy is szerethettem bele? Mintha nem tudtam volna pontosan már akkor is, miféle ember vagyok én.
Aztán hirtelen felindulásból ismét Benjamin felé nézek, ezúttal már felé is fordulok nagyjából. A vállára vándorol a tekintetem, ám úgy néz ki, egyelőre egészen tudja mozgatni. Bízok én Madam Pomfreyban, ami azt illeti, akármmilyen gusztustalan löttyei is vannak, biztosan mindent helyrehoz.
- Neked bármit megteszek, tesó. - Erre csak némán felhúzom a szemöldököm. A francba is, tudom, és pont ez a baj. Néha elgondolkodom, hogy mit tettem, amiért egyáltalán még képes rám nézni... Hiszen nem érdemlem. Benjamin, úgy viselkedsz, mintha nem követtem volna el azokat a dolgokat, amiket igazából igen... Hiszen elvettem őt. Őket. Tőled, anyától, magamtól. És összeszorul a mellkasom, mert elképzelem, ahogy a gyönyörű húgom befurakodik közénk, és ránk vigyorog azzal az angyali mosolyával: na gyertek, ünnepeljük meg, hogy felnőttetek!
De Chrissie nincs itt. És ez az én hibám.
Aztán mégiscsak feltűnik egy szőke hajkorona; ám ez nem a húgom, hogy is lehetne ő? Esther bukkan fel, azzal a furcsa barátnőjével együtt... akinek a nevére már akárhogy is akarok, nem emlékszem, pedig illene, hiszen nem egyszer próbált meg rám mászni.
Nem, mintha ez meglepne, na.
Ellököm magam a faltól, hogy aztán búcsúzó pillantást vetve Benjaminra elinduljak becserkészni a lányt, hogy aztán tegyem a dolgomat, amíg az öcsém bulikázik, ám ő utánam szól.
- Hé, Aiden! Nem hiányzik valamid? - Visszafordulok felé, ahogy a nevem bezengi körülöttünk a levegőt. És szinte belémvág. Elkapom a kis tárgyat, és kitapintom ujjaimmal annak egyedi mintáján. Benjamin... - Használtam helyetted is, bizonyos napokon.
Nem szólok, amint elsiet mellettem, de utána pillantok, és figyelem azt a belőle sütő gyermeteg örömöt, amely annyira emlékeztet az egykori öcsémre. Aki azelőtt volt, hogy tönkretettem.
Visszafogom azt a feltörni vágyó sóhajt, egyszerűen csak elnyelem, mielőtt a hideg fémes domborzatú öngyújtót a zsebembe csúsztatom. Még emlékszem a pillanatra, ahogy odapasszoltam neki. Nem is tudom, mit éreztem. Vagyis de. Igazából pontosan emlékszem, egyszerűen csak... olyan messzi a kép, és mégis, mintha csak most történt volna.
Azt akartam, hogy vigyázzon rá. Olyan értékes darabnak tartottam, szerettem volna, ha megtartja. Ha esetleg én nem élem túl azt a napot. Igazából kész voltam rá. Hogy ha kell, az életemmel is védelmezni őket...
De a francba is, tudhattam volna, hogy igazából semmi sem úgy fog alakulni, ahogy terveztem. És hogy aznap nem áldozat leszek. Hanem gyilkos.

Egy egészen rövid pillanatig élvezhetem csupán, hogy Benjaminnal hisz. De aztán elszólom magam. Ő pedig felbámul rám azokkal a világoskék szemekkel, amikkel majdnem megegyezik az a lélegzetelállító ruha, amelyet visel... Így amint megállunk, én csak azt nézem, és nem az arcát.
Ez vajon illetlenség? Hát, nem kéne így felöltözni, virágszál.
- Valóban hangulatos és látom neked is sikerült kiöltözni, Benjamin.
A kegyetlen kis vigyorom nem tűnik el, egyszerűen csak szélesebb lesz, miközben minden ellenkezés ellenére csak közelebb vonom kicsit magamhoz, mintha nem érezném az illatát eléggé távolabbról is. Aztán végre felpillantok a szemébe, de egészen csak addig, amíg a füléhez nem hajolva inkább a mögöttünk táncolókra ejtem tekintetem.
- Gyönyörű vagy.
Derekára kúszó ujjaim hamar megtalálják a meztelen bőrfelületet, hogy azon simítsanak végig finoman - mintha csak valami drága, érzékeny selyemből volna, és talán igazából abból is van. Vagy csak én rettegek tőle, hogy a bőrömből áradó sötétséggel összetöröm, és azt már sosem leszek képes helyrehozni.
- Mit keresel itt Aiden? Azt hittem már sosem akarod ide betenni a lábadat…
Hümmögve rántok egyet az ajkamon, miközben hagyom, hogy teljesen mellkasomhoz simuljon, és a zenére ringani kezdjünk a tömeggel együtt. Talán izgulnék, ha nem tudnám pontosan, milyen hatással vagyok rá. De így csak végigzongorázok háta finom bőrén pár ujjammal.
- Gondoltad, hogy nemet tudok mondani erre a látványra? - dörmögök a füle környékén. - Mellesleg meg, az élet tele van meglepetésekkel... nem gondolod?
- És hol van Ben? - Hát persze, Ben... Tulajdonképpen meg is lep, hogy nem ez volt az első kérdése, bár igazából annyira mégsem, hiszen itt vagyok én, és egyikünk mindig is pótolni tudta a másikat.
- Benjamin...
- Vak ember a földön! - Egyszerűen csak, nem is tudom, hogyan történik, de berobban közénk valami... valami meteor, de talán inkább valaki, hiszen beszél. Felmordulok, ahogy szétszakítva minket elhasal köztünk ez az akárki, és összehúzott szemöldökkel figyelem, ahogy nagy bénán fel is tápászkodik valahogyan. - Bocsánat!
Halkan sóhajtva visszapillantok Esther arca felé, hátha ő esetleg ismeri-e ezt a gyereket - én nyilvánvaló okok miatt nem -, majd egyszerűen csak oldalra lépek, hogy felvegyem a földről a szemüvegét, mielőtt valaki rátapos. Lévén, hogy az én szemem sem működik valami jól alapesetben, átérzem, milyen érzés. Bár tény, nem a szemüvegtől lesz valaki annyira szerencsétlen, hogy ráomoljon egy táncoló párra...
- Teljesen jól vagyok, ne is foglalkozzatok velem. Merre van itt a kókuszos shake? Megcsapott az illata.
Felhúzom a szemöldököm, és a gyerek kezébe nyomom a szemüvegét, mielőtt vállon ragadva az italos pult irányába fordítanám, pont háttal Esthernek.
- Arra keresgélj, kölyök - tanácsolom, és egy nem túl erős lökéssel meg is indítom őt arrafelé, hogy utána végre visszalépjek Esther felé.
- A Roxfort és a diákság... Még mindig nem változott semmit... - morgolódok, miközben a dereka felé kinyúlva ismét magamhoz invitálom, ha hagyja.Viszont mindez tökéletes volt arra, hogy finoman el is kezdjem terelgetni a témát Benjamin felől. - Milyen hamar elröppent ez a hét év, nem igaz? Szinte hihetetlen.

Már éppen a második korty lángnyelvet is magamhoz vettem volna, mikor azt a túlzottan is ismerős hangot meghallottam. „Óóó, Indiana Jones!” Már akkor sem értettem, mire gondol, hát most sem lett tisztább, de a félvak gyerek egyszer csak bekerült a látóterembe. Nem voltam róla meggyőződve, hogy a korábbi csattanó hang nem tőle származott.
– De jó megint látni. Mondd bukkantál valami érdekesre mostanában? Mondjuk valami hatalmas, mágikus kardra, vagy egy titkos térképre?
Merlinre, ennek még mindig borzalmas a beszélőkéje! Gyerünk, O’Mara, hátra arc és menekülj! A hangnak remek ötletei támadtak, de már megszoktam a drága sorstól, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Nem enged el, ha kényelmetlen helyzetbe kerülök… már pedig ez éppen elég kellemetlen volt. Igazából nem akartam túlzottan szem előtt lenni, mármint gondoltam táncolok egy kicsit, meg berúgok és eltűnök, mielőtt leégetem Averyt. Csak abban reménykedtem, hogy legalább távolról megpillanthatom. Ez olyan apadolog, azt hiszem. Még nem értem az ilyesmit igazán, csak sodródom a megérzéseim után… amik nem igazán jönnek be, de ez van. Néha szigorúnak is kell lenni, hogy ne olyan legyen, amilyen én voltam.
– Semmi olyanra, ami érdekelne téged, kölyök – közöltem nyersen, majd megittam végre a várva várt korty lángnyelvet. Egy pillanatra még jól is éreztem magam, de a gyerek belém csapódott… Jason, vagy mi a neve. A ruhám védelmében pedig a laposüveget inkább leejtettem. Éreztem, hogy a cipőmre hullik, a lendülettel pedig véletlenül odébb rúgom és egyszer csak a táncoló emberek között állunk.
– A faszom… – morogtam, de a gyerek valamit a táncról magyarázott közben és olyan mozdulatot tett, amit nem tudtam értelmezni. Merlin szaros seggére, ha ezt egy lány is meglátta, akkor negyven éves koráig szűz marad. Hüledezve bámultam, de mivel éppen egy lassú dal indult el, megfogtam a karját és odahúztam magamhoz.
– Mi a francot rángsz? Rohamot kaptál? – Kérdeztem és a derekamra húztam a kezét, a másikat pedig megragadtam. Én vezettem, annak ellenére, hogy a töketlensége miatt bevállaltam a női szerepet a táncba. – Ha így táncolsz minden csaj rosszul lesz tőled. Szóval figyelj a lépésekre! – Parancsoltam rá és húztam magammal a zene ritmusára. Természetesen végig ott volt bennem a félsz, hogy majd nem mozdítja a lábait és olyan lesz, mint egy fadarab, de aztán a saját fájdalmaim erről elterelték a figyelmet. Össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne üvöltsek fel, miközben tökéletes mozdulatot próbáltam tenni.
Anyám sokáig járatott társastáncra a helyi művelődési házba. Olyan vidéken az embernek nem sok lehetősége volt, ha más gyerekek közé akarta küldeni a kölykeit. Így hát ez maradt, anyám pedig olyan örömmel nézte végig, hogy minden dacoskodásom ellenére úgy gondoltam, megérte eljárni. Hát ezért tudtam jól táncolni, ezért ismertem minden nyavalyás lépést, ami másnak meglehet szimplán ösztönből jön. Bennem volt ritmus érzék, könnyen tanultam, de azelőtt meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is szeretném belevetni magam a táncba. Egészen kisfiú korom óta élveztem a zenét. Szerettem, ahogy kihatással van az érzéseimre, hogy tagjaim könnyedén felveszik a ritmusát. Aztán hat évesen bekerültem ebbe a társaságba. Végül is elég jó hatással volt rám. A kecsesség, amit ott elsajátítottam egy csomó munkát könnyebbé tett.
– Figyelj oda, hova lépsz! Ha rálépsz a lábamra rossz helyre rúgok. – Fenyegettem meg, hátha az hatásos volt.

Bál. Vajon ezúttal mi fog történni? Elképzelhető, hogy a változatosság kedvéért csak bálozás? Hogy nem támad ránk se tábortűz, se puncsostálak, se a megbűvölt mennyezet, aminek eredetileg nem kéne beengednie a vihart, csak a képét mutatni legfeljebb? Fontolgattam, hogy elrakjam a hűséges terelőütőm, Grondot, hogy ne egy széket kelljen feláldozni a puncsostálak ellen, ha megint támadni készülnek, de végül letettem róla. Még a táskámat is hagytam a hálókörletben, legyünk optimisták, hogy bármi történik, elég lesz pálcát vinni. Az értelemszerű és elengedhetetlen.
A többi része a szokásos harci dísznek marad, átváltoztatott edzőtopánka, a még mindig újraszabásra váró kék ruhám, fa sárkányfej medál, ami érdekesmód nem a nyakamból lóg, érdekes mód nem medál, és ejj-ejj, tilosban jár a szemed ha próbálod megfejteni a talányt. Még a kontyba is egész jól belejövök lassan.
Miután McGali megnyitja a bált, kezdésnek csak császkálok a Nagyterem szélén. El kéne majd zarándokolni a büféasztalhoz is, de egyelőre ismerősök után nézelődök. Oswin például, ahhoz képest, hogy mennyire érdeklődést mutat irántam, amikor épp létezni támad kedve, elég hosszú időkre fel tud szívódni, erre a bálra például már nem hívott el külön. Nem nagy fájdalom és nem is futok utána, de kicsit azért csalódott vagyok. Tényleg mindenkit elijesztenék? Akkor már: tényleg ilyen puhák manapság a fiúk, hogy egy nem teljesen Disney-hercegnő lány már meg is futamítja őket? Vagy csak azok, akiket én ismerek?
De tessék, az első tényleg ismerősebb személy, akibe belebotlok itt, nem is Roxfortos.
-Jobb helyeken ezt táncnak hívják- állok meg Elliot mellett, a valószínűleg költői kérdésére válaszolva, ahogy épp egy keringőszerűségre magához húzza a - az őszintét megvallva csak látásból ismerős - háztársamat.
De már megindulnak, mire - gondolom - tudatosulna a valóban elég spontán megjelenésem, így, én is a zenére, egy szinte tánclépéssel odébb is libbenek az útjukból, hogy ne gázoljanak el a nagy lendületükben. Annak ellenére, hogy Elliot valami okból úgy táncol, mozgását és arckifejezését is tekintve, mint ha szorulása lenne vagy valami.
Addig én itt pimasz vigyorral zsűrizem a mutatványukat, és odébblibbenek egy-két elhaladó páros elől.

Aiden, Jason (és a tömeg)

2001. május 30.
(https://img.nickpic.host/3iFVUX.jpg) (https://img.nickpic.host/3iF2pf.jpg)
fairytale princess (https://i.pinimg.com/564x/62/2d/5c/622d5c7d1084ad8c4abe639098525a19.jpg)

hiába hárfáznak angyalok
ha mi örökké elvétjük a lépést

Ennek az estének rólunk kéne szólnia. És azt hiszem én élvezem is, hogy ez a mi esténk. Mi kapjuk a figyelmet, mi vagyunk a végzősök, akik felnőttek. És mégis… mi az hogy felnőttünk? Kétségbeesetten kapaszkodunk abba, amik voltunk, ahelyett, hogy előre tekintenénk. Arra, hogy mik lettünk és mik lehetünk még. De én nem akarok felnőni. Mert a felnőttek nem lehetnek hercegnők és olyan dolgokért kell felelősséget vállalniuk, amik túl nehezek az én vállaimnak. És most is, őrült megkopott kisgyerekként kapaszkodom a kézbe ami húz, Ben kezébe, ami igazából nem is az övé, de azt akarom, bár ő lenne. Tényleg? Ezt akarom? Hiszen Aiden éppen annyira fontos.. Nem? Nem tudom. Kezdem azt hinni, hogy már semmit sem tudok.
Felperzsel a pillantása. Érzem, ahogy végigszalad a ruha szövetén és a bőrömön. Ott, ahol nincs semmi csak a puha, kókuszillatú bársony. Vagy selyem?
Nem ellenkezek ahogy közelebb húz, mert jól esik ahogy hozzá simulhatok, beszívom az illatát, a dohányt, ami rögtön eszembe juttatja azt, hogyan is álltunk egymással szemben a múltkor a játszótéren. De nem akarok arra gondolni, és libabőrös leszek, ahogy a suttogása végigszalad a bőrömön, le egészen a gerincem tövéig megborzongatva engem.
- Gyönyörű vagy.
Egy kicsit hangosabban veszem a levegőt és érzem, hogy érintése nyomán különös melegség fog el.. Aiden… azt mondtad felejtselek el, ellöktél. De nem könnyíted meg, nem igaz? Direkt? Ennyire jól esik neked látni, hogy még mindig milyen nagy hatással vagy rám?
Elkapom a pillantásom az arcáról, mert belesajdulok, hogy Bent kéne most itt látnom magam előtt, mégis tökéletesen tudok ringani Aiden karjaiban is. Hogy máskor talán azt is el tudnám felejteni, hogy van egy testvére is… valahol mindig is ezt akartam nem? Hogy egyek legyenek. Talán ezért nem volt soha elég az egyik.
- Gondoltad, hogy nemet tudok mondani erre a látványra? Mellesleg meg, az élet tele van meglepetésekkel... nem gondolod? - szeretem a hangját. Szeretem ahogy megnyugtatóan a fülembe suttogja a szavakat még akkor is, ha a nyomukon felkúszik a pír az arcomra. Ha arra gondolok, hogy mi minden lehetne még belőlünk, hogy Ben mennyit susogott a fülembe, és én hányszor nyögtem az övébe Aiden nevét.
- Nem vagyok benne biztos, hogy szeretem a meglepetéseket - sóhajtok fel, de nem nézek rá. Mert egyszerűen csak jó így hozzásimulni, még akkor is, ha egy apró kis gondolat állandóan követeli magának, hogy keressem meg Bent. De talán… talán jár ennyi Aidennek. Az elmúlt évek hiánya.. hiszen itt lenne a helye. És belém hasít a gondolat, hogy ha együtt fejeztük volna be az iskolát… akkor se tudtam volna választani. - Különben azt hittem, te bármikor nemet tudsz mondani. Azt mondtad felejtselek el… - összeráncolom a szemöldökömet ahogy arcomat felemelve nézek bele a szemeibe. És az utolsó mondatot csak suttogom, úgy suttogom, hogy senki más ne hallhassa meg, csak te. Mert tudod ugye? Tudod, hogy mennyire fájt? Hogy mindig minden csak fáj, pedig annyira óvatos vagyok, annyira igyekszem eltaszítani magamtól minden rosszat. Aztán jössz és a szavaiddal pofon vágsz és belém marsz.
De egy nagy levegőt veszek, mert Bennel kell foglalkoznom és el kéne lépnem tőle, mert meg kell keresnem… mégis magához láncol a pillantásával és a lágy ujjaival a bőrömön.
- Benjamin...

És aztán az egész kis buborékunkba berobban a világ. Jasonnel, aki átesve rajtunk terül el a földön. Megszorítom Aiden kezét, mert én nem akarok elesni és közben már Jason szemüvegét keresem, mert szegény biztos nem találja a világot annyira szépnek szemüveg nélkül…
- Vak ember a földön!
- Minden rendben? - kíváncsian fürkészem a feltápászkodó srácot és közben őszintén remélem, hogy nem lett nagyobb baja.
- Bocsánat! - nem tűnik fel, hogy Aiden merre nézhet, rám, Jasonre, másra, mert lefoglal, hogy a szemüvegét kutassam. És közben a távolság is jót tesz. Mert egy kicsit kitisztul a fejem, és rájövök, hogy nekem Bent kéne megkeresni… mert nem hagyhatom, hogy Aiden bőrömre simuló keze mindent feledtessen velem.
- Teljesen jól vagyok, ne is foglalkozzatok velem. Merre van itt a kókuszos shake? Megcsapott az illata.
Felnevetek, mert annyira abszurd, hogy még így estében is csak azzal foglalkozik, hogy merre lehet a shake. Bár lehet, hogy csak az én illatomat érezte meg, de ha véletlenül talál az asztalon egyet, akkor hozhatna, mert biztosan megkóstolnám. De Aiden gyorsabb, és elfordítva tőlem visszaadja neki a szemüveget, hogy aztán el is fordítsa az asztalok felé.
- Arra keresgélj, kölyök.
- Ha találsz hozz nekem is! - szólok még Jason után mosolyogva és remélem szegény egyben eljut a céljáig, már csak azért is, hogy megtudjam van-e shake vagy nincs. Ahogy kinyúlnak Aiden kezei ösztönösen mozdulok az irányába. Hagyom, hogy derekamra fonódva közelebb húzzon, és elégedetten simulok hozzá. Mert.. hiányzott. De ezt mondtam neki a múltkor is.
- A Roxfort és a diákság... Még mindig nem változott semmit... - egyetértően hümmögök ahogy belém hasítanak a szavai. Hiszen ő nem is ismeri a hugrás fiút. Mert nem volt itt, mert… nyelek egyet és igyekszem nem mutatni mennyire zavar a tudat, hogy elvették a jövőjét. Vagy ő maga dobta el? Vagy miatta vették el tőle? Azt hiszem vannak dolgok, amiket sosem fogok kibogozni. - Milyen hamar elröppent ez a hét év, nem igaz? Szinte hihetetlen.
- Itt lett volna a helyed. Velünk - a motyogásom talán bele is veszik az ingébe. Mégis komolyan mondom. Nem szabadot volna… senkinek sem szabadna olyan dolgokon keresztül mennie, mint neki. Még akkor is, ha csak körvonalakkal rendelkezem azt illetően, mi is történhetett. És hidd el, a körvonalak is elég rémisztőek.
- Aiden… - felsóhajtok, ahogy államat megtámasztom a mellkasán és felnézek az arcába. Pillantásom egy pár másodperccel többet időzik az ajkain, azokon az ajkakon, amik a múltkor azt bizonygatták jobb nekem elfeledkezni róla. Azokon, amiket aztán úgy akartam (és meg is tettem?) csókolni, mintha nem lenne holnap. Azokon az ajkakon, amik Benre is emlékeztettek egyben. - Tényleg nem tudod hol lehet Benjamin? - szomorúan csengenek a szavaim mégis van bennük egyfajta várakozó remény. Mert ha nem tudod, akkor talán belenyugodva hagyhatom neked, hogy elringass, hogy egy kicsit olyan legyen, amilyen lehetett volna, ha nem tűnsz el. Ha nem halsz meg…

Mintha csak a Nagyterem is azt suttogná, mennyire nem illek én ide.
A zene, a táncoló párok és mindenfelé vetülő szikrák különös, mágikus egyvelege, de én már rég a fekete folt vagyok a Roxfort falai közt. A kis szú, amely mégis befúrja ide valahogy magát, minden borzalom ellenére, amit tett. A kis szú, amely akkor is túlél, amikor már azt kívánja, bár inkább ne tette volna.
Felpillantok Esther szőke hajkoronája, mindenfelé lebegő hajszálai felett, tekintetemmel Matthewt és a bandáját keresem, hátha. Magam sem tudom igazán, miért. De talán ha Esther megbocsátana egy pillanatra és nem rohanna egyből Benjamint keresni, odalépnék hozzájuk egy szóra ketteskén is elmondani, hogy mennyire nem díjaznám, ha legközelebb is Benjamin közelébe mennének.
Aztán elvetek minden ilyen és ehhez fűződő gondolatot, mert vissza kell néznem Estherre, ma este ő a fontos, és már ha tetszik, ha nem, de nem csak egyszerűen Benjamin kívánságát teljesítem, hanem már Estherét is, még ha kimondatlan, néma is. Szeretne egy napot, és megérdemli. Mondhatnám, hogy nem, hogy nem, azért, amiért tett és amiket tett velünk, azzal a rohadt nagy büszkeségemmel... de ugyan már, én pofázok mindig Benjaminnak a múltról és arról, hogy mennyire el kell felejteni, mégsem vagyok képes rá. Pedig gyerekek voltunk, szánalmas kis kölykök, mindannyian.
Nem számít.
- Nem vagyok benne biztos, hogy szeretem a meglepetéseket - Lepillantok rá. Olyan szorosan simul a karjaim közé, nem is sejt az anyagok alatt lüktető fájdalmas hegekről és a családom szintén heges emlékéről a hasamon. Vajon mi lett volna, ha minden máshogy alakul? Ha aznap nemet mondok, nem, ha már előtte nemet mondok? Ha bele sem keveredek? Egyszer talán úgyis kifakadtam volna, hisz ez a sorsom, nem? És valami értelme kell, hogy legyen az egésznek. Nem lehet, hogy nem volt... Remek, menedéket keresek, erről is a visszatérés tehet. Hogy már megint valaki egészen más emberré válok, nem is tudom, hanyadjára már az életemnek nevezett szánalom alatt. Hanyadjára formázom újra a maszkot, csak hogy a benti fertő rejtve maradjon?
- Felírom, el ne felejtsem, mikor közeleg a születésnapod... - jegyzem meg, csak egy kis suta mosollyal, ahogy látszólag ő még mindig dacol a vágyak és az érzelmek hullámaival. Hullámok mindenhol.
- Különben azt hittem, te bármikor nemet tudsz mondani. Azt mondtad felejtselek el…
És ezt is kéne tenned, nekem is felejtenem kéne, Benjaminnak is, mégis itt vagyok, hogy mentsem a beszari öcsém seggét, meséljek még? Sóhajtok egyet a plafon felé pillantva, ujjaimmal meg kicsikét megszorítom az oldalát, épp csak hogy jelezzem a majd következő mozdulatot.
- Sajnálom, ha most szerelmi vallomásra vársz, Esther, azzal nem szolgálhatok - közlöm, miközben megforgatom őt a zenére karjaim közt, olyan gyorsan, hogy esélye se legyen megpróbálni az arcomat bámulva lekutatni valahogy a lelkem aljáig és hülye kérdésekkel nekemtámadni. - Annyit viszont tehetek, hogy széppé teszem az utolsó bulidat a Roxfortban diákként. Nem szeretnéd kiélvezni végre a jelent ahelyett, hogy a múlton rágódsz?
Egy két lábon járó kibaszott száj vagy, James, semmi, de semmi más.
Mikor végre visszafordítom magam felé, finoman kiigazítok egy tincset a homlokából, és visszasimítom magamhoz. Tudom, hogy ő élvezi, és hazudnék, ha azt mondanám, nekem nem esik jól, de a fájdalom igazából sokkal nagyobb - a fájdalma annak, hogy beszennyezem, hogy a finom kis lelkébe égetek mély sebeket. Mert én csak ehhez értek. Bezzeg Benjamin...
Bezzeg Benjamin!
Mintha csak egyszerre mondanánk ki a nevét. Ő hangosan, én meg magamban - de egyszerre. Mert a harmadik felünk folyton itt van, az agyunk valamelyik pontjában, de itt van, és képtelenek vagyunk tőle szabadulni. Tudtad, hogy ebben hasonlítunk, Esther?
És aztán valaki belénk robban. Mint valami kibaszott meteor.
Elhasal, és csak dumál.
És kókusz shake-t akar.
Látod már, mit váltasz ki az emberekből? Ez veszélyes. Mindannyian veszélyesek vagyunk kissé, a magunk módján. A srác kezébe nyomom a szemüvegét, fogalmam sincs, ki ez, de honnan is tudom? Inkább csak meglököm a pult irányába, hátha talál magának valami kókuszosat, de azt sem bánom, ha majd egyszer a bál után az orra visszavezeti Estherhez, mert attól függetlenül, hogy egy szerencsétlen katasztrófa a gyerek, rendesnek tűnik. Pont olyannal, akinek a fajtájával Esthernek barátkoznia kellene. És mégsem teszi. Hanem hozzánk láncolja magát, de én túl messze járok, a lánc megfeszül, és éget, lenyúzza a bőrt. Miért teszed hát ezt magaddal? Én tényleg szeretném megérteni.
- Itt lett volna a helyed. Velünk. - A szemébe pillantok, ahogy mellkasomnak támasztja a fejét, és figyelem az állam környékén pihengető pillantást. Innen olyan könnyen csak lehajthatnám a fejem, hogy egy csókkal feledtessem el a gondolatait rólam és a múltról. De valamiért nem akarom. Mert őt nézve ez még mindig a múlt. Ő a múltam, nem a jelenem. Akármilyen erősen is próbálok belesimulni a szerepbe, szorít itt-ott, nem illik rám. Ő pedig lehetne a kellemes, nyugtató óceán, amelynek körülölelnek a habjai, amelyen látom hajózni Chrissiet és apát, de én mintha már a vízre is allergiás lennék. Mindenre, ami kicsit is jó, mindenre, ami nem akar bántani.
- Esther... - dünnyögöm, és nem húzom el az arcomat. Azt sem bánom, ha ő megcsókol, mert bár a szerep kényelmetlen, attól még rajtam van, és nem dobhatom le. Inkább csak én is lenézek az ajkára, eljátszom, hogy arra gondolok, amire ő, mert az eljátszásban mindig is annyira kurva jó voltam, nem igaz? - Most itt vagyok.
Szóval nem kell tudnod, hogy milyen volt az a három év, nem kell azon aggódnod, hogy vajon hogy voltam, hogy hogy éltem túl, nem kell. Tényleg. De nem mondom ki. Mert ezek az őszinte szavak nem férnek ki a maszkon. És csak fulladozok a szavakban, amelyek torkomba gyűlnek már megint. Mindig csak fulladozom.
- Tényleg nem tudod hol lehet Benjamin? - kérdezi halkan. A hangja csendes és szomorkás, ami igazán nem lep meg.
Közelebb biccentem hozzá az arcomat.
- Miért, talán inkább vele lennél most? Volt rá három éved, Esther... - motyogom, és húzok egyet a szemöldökömön. - Nem tudom, hol van. Nem is érdekel. Csak te érdekelsz.
És az ajkam megtalálja az övét, még ha nem is akarom igazán. De a maszk erősebb. Mindig az, tudja, mi a dolga, követi a megtervezett pontokat, és sosem törik meg. És már úgy egybenőtt a bőrömmel, hogy ha akarnám, se tudnám leszedni. De miért akarnám? Nélküle már állni sem tudnék, kihúzni magam, és emelt fővel eljátszani a valakit.
Egy hosszú pillanat után húzódom csak el, és halk sóhajt engedek ki. Hüvelykujjammal megérintem az ajkam, hátha így leszedem a talán ráragadt rúzst, és valami okból oldalra biccentek, épp a nyílt bejárat fel, hogy az ott tolongók közt felbukkanjon Benjamin fele, mögötte meg valami sárga ruhaköltemény lebeg. Nekem meg több sem kell, hogy kézen fogjam Esthert, és elinduljak egy irányba, mielőtt követné a pillantásomat a jeges kékjével.
- Gyere, még kiszáradsz. - És lépteink közt még egyszer megforgatom, miközben a többieket kerülgetve megcélzom a pultot a poharakkal.

title:
Te se vagy a táncparkett ördöge

szétcsúsztam (https://i.pinimg.com/564x/95/92/0a/95920af95800ad75117a2577dffd52b4.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/149966754/superthumb.png?t=1417773584)

2001. május 30.; Nagyterem; szétcsúszott szett;holaszemüvegem;bocsmindenki

play with: Indiana Jones, macsó srác, kókusz shake kedvelő lány

Őszintén nem akartam felborogatni senkit, de komolyan már megint teljesen elragadtattam magam. Az esés kicsit vissza ránt minden esetre a jelenbe, és egy rövid ideig nem fogllakozok az elhunyt baráaim emlékével, se azzal, hogy bárcsak tudnék nekik mesélni. Bármit. Akármit. Összevont szemöldökkel nézek a párra, és őszintén nem igazán rémlik, hogy láttam volna őket, bár az a szőke hajkorona kifejezetten rémlik. Nem mintha bárkit is megjegyeznék, sokszor azt sem tudom, kik az évfolyam társaim.
- Arra keresgélj, kölyök - fordít el a pult felé a macsó srác, legalább is gondolom ő az a macsó kategória lehet, mire még rájuk vigyorgok egyet.
- Ha találsz hozz nekem is!
- Oké! - mondom aztán lelkesen a lánynak - Köszi srácok - mondom aztán, majd nagy sebbel-lobbal indulok meg kifelé a táncoló tömeg labirintusából, hogy felkutassam azt a nagyon mennyeinek tűnő kókuszos shaket. Legalább is az illete alapjén biztos az lehet. Bár néha bele, bele rohanok, meg rátaposok emberekre, kissé felfordulást okozva a táncparketten, csak megtalálom a pultot... De a shake nélkül. Ez bizony szomorú. És most ezt a szomorú hírt kellene közölni a lánnyal is, mert ő is szeretett volna. De nem adom fel, valami finom csak van errefelé, és aztán addig-addig kutatok, míg meg nem akad a tekintetem egy nagy kondér puncsos tálon. De valahogy ez nem olyan szokványos puncsos tál volt, hanem fehér színű. Csak nem? Csak nem? Csak nem kókuszos puncs??
Ijezstő lelkesedéssel vetődök a tál felé, és ahogy megcsap az illata, tényleg kókuszos puncs. Ki is mérek két pohárral, majd amint észreveszem azt a párt, akiket az előbb drámai módon majdnem felborogattam, lelkesen feléjük slattyogok, és kivételesen nem borogatok semmit senkire.
- Tadam, bár nem shake, de puncs! - nyomom a kezükbe a poharat. Aztán kiszúrom a tömegben Elliot alakját, és csápolva megindulok felé is. Lelkesen hátba csapkodom, de aztán eszembe jut, hogy elfelejtettem puncsot venni magamnak is, de sebaj. Hátha még lesz a bál végére is.
– Semmi olyanra, ami érdekelne téged, kölyök - morran rám, mire elgondolkodva bólintok egyet.
- Óó, ez érthető, lehet ez ilyen titkos dolog - de furdal a kíváncsiság, mert a titkos dolgok még jobbak, mint a nem titkos dolgok! Aztán még mielőtt mégjobban belelohaltam volna magam olyan képzetekbe, hogy miféle titkos dolga lehet egy Indiana Jones féle fazonnak, betömörülünk a parkett közepébe. Aztán már csak ott állunk, és Elliot morog, mert a laposüvegét elrúgta a... szóval el. Jó messze.
- Semmi gond, megmentem! - vetődök a földön pörgő üveg után, mire fel a szemüvegem már megint lebillen a fejemről, de szerencsére most nem felejtem el megakadájozni a szökésben. Szóval hason vetődve-csúszva követem a laposüveg esési pályáját, majd belecsúszva egy meglehetősen nagy, lebernyeg női szoknya alá, szemémremetesen a szememet a szoknya alatt pörgő üvegen tartva érte nyúlok, majd amilyen gyorsan csak tudok kikászálódom onnan. Enyhén vörös fejjel. Szerencsére a nő csak társalog tovább, én meg a kelleténél jobban összevissza csúszott szerelésben visszaviszem Elliotnak az üveget.
Aztán gondolom csak nem kéne egymást bámulni, szóval valami morbid mozdulatsorral rökönyöztetem meg Elliotot, tánc néven.
– Mi a francot rángsz? Rohamot kaptál?
- Azt hiszem táncolok - válaszolom, majd mire feleszmélnék, megragad a derekamnál fogva és táncolásra késztet. Mármint gonodlom, de a testem valahogy nem találja meg az összhangot a zene és a mozdulatok között, szóval továbbra is robotikus mozgást produkálok.
– Ha így táncolsz minden csaj rosszul lesz tőled. Szóval figyelj a lépésekre!
Én meg engedelmesen próbálnék fgyelni azt hiszem. Legalább is igyekszem, és azt is nagyon igyekszem, hogy ne lépjek a sportcipőmmel a lábára. Nem akarom elveszteni a férfias tartozékaimat azért. Közben felénk sodródik egy háztárs lány is én meg igyekszem neki két koncentrálás között köszönni.
- Hali M...mmmmm.... - mi is a neved? - Meeelani? Marica? Öh, szóval hali! - köszönök neki azért vigyorogva, majd tovább igyekszem követni Elliot mozdulatait. Biztos valami profi táncos. Bárcsak nekem is lenne ritmus érzékem. Aztán valahogy csak kezdek belejönni, úgy értem már nem úgy rángok, mint akinek epillepsziás rohama van, vagy ilyesmi, így az egyik kipörgetős mozdulatnál nagyobb hévvel pörgök ki...
És megvakultam.
Vagyis vaknak vak vagyok, csak a szemüvegem szerintem elrepült a fejemről, így valahogy nagyon hunyorogva bámulok az előttem álló fura elmosódott pacára.

kéne már egy jó kis buli
(https://i.pinimg.com/564x/c7/b1/0d/c7b10d06c645b8171ee5b38c998c204d.jpg)

Jason és Merel
2001. május 30.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/86/e3/36/86e336b6d8f8c63330be38248bbc6118.jpg)

Merel hangjára ösztönösen elmosolyodtam, majd egy szájcsücsörítéses puszidobással köszöntöttem is, mielőtt táncra perdítettem volna Jasont. Mármint, igazság szerint odahúztam a kezét a derekamra, de szerencsétlen gyerek annyira béna volt, hogy még így is én vezettem. Időnként éreztem, ahogy a lába csak egy nagyon kicsivel véti el az enyémet. Hát nem tudom… talán ha a lábujjaim égtek volna a kíntól, a combomba nyilalló fájdalom távolinak tűnt volna.
A tekintem még egy darabig amúgy Merelen függött. Ha Jasonnek egy jó nő nem motiváló arra, hogy rendesen táncoljon, akkor még is mi lehet az? A jó pasit ugyanis már kilőttem abban a pillanatban, mikor magammal vonszoltam a tánctérre az emberek közé. Semmi ritmus érzéke nem volt, de lényegében nem is nagyon erőltette meg magát. Ezért egyelőre leginkább úgy festettünk, mint egy kisebb tornádó, ami bármikor letarolhat bárkit.
– Hali M...mmmmm.... – próbálta köszönteni a lányt. – Meeelani? Marica? Öh, szóval hali! – Mordultam egyet, hogy hogy a fenében lehet még is ennyire szerencsétlen valaki. Igaz, ennek nem kellett volna meglepnie, hiszen a Loch Ness partján sem volt éppen a helyzet magaslatán… mégis mit vártam egy lány közelében? Nem baj, O’Mara, nem a te gondod.
Azért megállapított, hogy na ez a klasszikus béna srác, aki akadémista koráig, sőt még utána is talán szűz marad… Merlin szaros seggére, mi ütött a mai kölkökbe? Hát nem akarnak ezek csajozni? Egy erőteljesebb mozdulatot tettem aztán Merel felé, hogy a vaksija a biztonság kedvéért közelről is megnézhesse, nehogy elfelejtse az arcát.
– Merel a neve. Ő Jason. – mutattam be aztán Merelt is a srácnak, majd egy nagyot pörgettem rajta, hogy érezze meg a ritmust. Ahogy kipörgött, elengedtem a kezét is és helyette inkább a hugrabugos lányt bámultam. Még hallottam, ahogy a tornádó valahol mögöttem mocorog, de igazából Merel tökéletesen elvonta róla a figyelmemet… és talán ez volt a hiba. De hát lássuk be, gyönyörű lány lett belőle. Még mindig hihetetlen volt, mennyire megnőtt – és nem, nem a termetére értem – ahhoz képest, amikor megismerkedtünk. Egészen megnőiesedett. Biztosra vettem, hogy rengeteg fiú legyeskedik körülötte.
– Táncolsz egyet egy öreg tolvajjal? – kérdeztem és már nyújtottam felé a kezemet, mikor megéreztem, hogy a lábamba nyilall az ismerős, erős fájdalom. Előre görnyedtem, hangosabban kapkodtam a levegőt, de éppen ennek köszönhetően pillantottam meg Jasont, jellemző módon szemüveg nélkül. Nem értem, hogyan tudja állandóan megvakítani magát. Számtalan szemüveges embert ismerek, akik valahogy a fejükön tudják tartani a cuccost.
– Szerinted hogyan tudja elveszíteni folyton a szemüvegét? – pislogtam Merelre kissé értetlenül, majd heves mozdulattal integettem Jasonnek, hogy forduljon már felém. Mivel nem akartam a lányt lehagyni, kicsit átkaroltam a vállán, de ügyeltem rá, hogy ne túltolakodó mozdulat legyen az és szép lassan haladjunk a béna gyerek felé.
Közben már a pálcámat kutattam. Egy Invito talán elég lehet annak a szemüvegnek, ha csak valaki már meg nem taposta. A Reparoval azért nem vagyok teljesen kibékülve. Volt már olyan, hogy egy letört játékbaba kezet véletlenül egész máshová sikerült visszavarázsolnom, mint kellett volna és akkor Ada bizony bömbölt.

Évzáró

(https://i.pinimg.com/564x/60/7e/1f/607e1fc9b0f1ba829545b53c52756306.jpg)

2001. június 25.

A Nagytermet betöltötte a diákok és persze a tanári kar együttes, megszokott zaja, mintha ez a nap is pontosan ugyanolyan lett volna, mint az előzőek. Egy újabb tanév... Egy újabb izgalmakkal és rejtelmekkel teli tanév. Az igazgatónő pontosan tudta, hogy mit pletykálnak róla és a Roxfortról a lapok, ám nem engedhette meg magának, hogy ez kicsit is foglalkoztassa. A népnek mindig kellett valami, amin csámcsoghat... ezt pedig Vitrol megadta nekik.
Mégsem lehetett felhőtlen az öröme. Ahogy végignézett a feltehetőleg éhes, jókedvűen csevegő diákokon, felrémlett előtte a Halloweeni vacsora képe. Pontosan ugyanígy indult az is - kellemesen, jó kedélyűen. És elvesztett egy diákot.
Felállt, viszont egyelőre nem lépett az emelvényhez - figyelte a diáksereget, hallgatta a munkatársai halk beszélgetését körülötte, és egy pillanatra hagyta, hogy átjárja a nyugalom. Persze ez nem volt egyszerű, de nem engedhette meg, hogy idegesnek mutatkozzon mások előtt. A gyerekeknek támaszra volt szükségük és valakire, akire feltekinthetnek, ha baj van.
Gyerekek... ahogy végignézett a diákokon és kiszúrta a többiek közül kimagasló végzősöket, egy kicsit még neki is elszorult a torka. Minden évben annyira meghatotta a felnevelt, friss generáció, akiket az iskola kienged a kapui közül. Rájuk nézve eltöltötte a mellkasát a büszkeség kellemes melegsége, és pár pillanatra minden másról megfeledkezett. Hiszen ez volt a cél... Önálló, remek mágusokat faragni azokból a kis kölykökből, akik tizenegy évesen ijedten, bizonytalanul álldogálnak ládáikkal a kezükben az Roxfort csarnokában.
Minerva az emelvényhez lépett, és megköszörülte a torkát, hogy a diákság elcsendesedjen egy kicsit.
- Jó estét! - üdvözölte a diákokat és a mögötte húzódó kollégáit. Megvárta, hogy mindenki felé forduljon, és csak akkor folytatta. - Hihetetlen, hogy máris túl vagyunk egy újabb tanéven. Idén is egy rendkívül mozgalmas és persze sikerekben bővelkedő évet zárhatunk magunk mögött, amiért elsősorban nektek szeretnék gratulálni, kedves diákjaim! Aki keményen dolgozott az elmúlt hónapokban, az most végre megízlelheti ennek a gyümölcsét. Aki pedig kevésbé, szeptembertől újabb lehetősége nyílik rá. Akár a Roxfortban, akár egy akadémián, vagy már a felnőtt életben.
Nem akarta sokáig húzni az időt, tudta, hogy már a diákok is éhesek, és alig várják a feltáruló ételek sokaságát.
- Természetesen a professzorainkat is dicsőség illeti, amiért a lehető legjobb tudásuk szerint igyekeztek kiképezni titeket idén is. Úgy gondolom, mindenki megállta a helyét - a frissen érkezett tanáraink, és elsőéveseink is.
A kezdet sosem volt egyszerű. Pont ezért volt csodálatos látni, hova cseperednek azok a pöttöm, félénk gyermekek.
- Tudom, ez az év nem volt egyszerű. Egyikünknek sem volt az. Mégis arra kérlek titeket, hogy ne izguljatok vagy féljetek. Mi, ahogy eddig is, mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy a Roxfort ugyanolyan biztonságos és nyugodt hely legyen számotokra, mint eddig. - Nem szerette volna hosszasan taglalni az évben történt szerencsétlenségeket. Biztos volt benne, hogy még eleven élnek mindenkiben. - A Hollóhátasok asztalánál ma eggyel kevesebben ülnék. Viszont szeretném, ha tudnátok, hogy ilyen tragédia nem fog még egyszer megismétlődni.
Hagyott egy kis csendet, ha nem is kimondottan, de Nora tiszteletére. Ezután összefonta maga előtt ujjait.
- Most viszont hadd térjek ki egy kicsivel kellemesebb témára. Itt az idő, hogy bejelentésre kerüljön, ki is idén a házikupa nyertese! - Minerva előhúzta hát a pálcáját, és égbe emelte a kezét. Egy pillanatnyi szünet után aztán a plafon közelében lebegő, kellemes fényű gyertyák felé biccentett, a terem pedig egy pillanattal később sárgán ragyogott fel. - Hugrabug!
Hagyott egy pillanatot a fellelkesülő, éljenző diákoknak, miközben a plafonon aranyszínű füstként átsuhant egy borzalak. Büszkén tekintett a Hugrabugosok asztala felé, egy halovány mosolyt is megeresztett, aztán leengedte a kezét.
- Természetese a többi ház se csüggedjen, mindenki remek munkát végzett idén! Ezennel pedig megnyitom a vacsorát is. Mindenkinek élményekben és jókedvben gazdag nyári szünetet kívánok a tanárikar nevében!
Egy kis legyintésére megjelentek az ételek az asztalokon, ő pedig hátrébb lépett egy kicsit. Kissé azért aggasztotta a nyár - ahogy mindig -, hiszen ilyenkor nem tudta úgy megvédeni a diákjait, mint az iskola hónapjaiban. Gratulált és elbeszélgetett még röviden néhány kollégájával is, a gondolatai azonban a szünet felé terelődtek. Vagy mi várt rájuk? Mi okozta azt a megmagyarázhatatlan, baljós ízt a szájában? Reménykedett benne, hogy semmi, hogy csak képzelődik. Mégsem tudta a gondolatot kiverni a fejéből, még a diákok jókedvű falatozását és beszélgetését is túlharsogta.

Reagolni július 11-én 23:59-ig van lehetőségetek.

25/6/2001
● ALL ●
⭃ még egyszer, utoljára ⥷

(https://data.whicdn.com/images/267068692/superthumb.jpg?t=1479594342) (https://data.whicdn.com/images/22444505/superthumb.jpg?t=1328384416) (https://data.whicdn.com/images/241992899/superthumb.jpg?t=1464493193)

No, I don't wanna leave
But I must keep moving ahead
'Cause my life belongs to the other side
Behind the great ocean's waves
Bye bye, Hollywood Hills
I'm gonna miss you, where ever I go
I'm gonna come back to walk these streets again
Bye bye, Hollywood Hills forever

Hát itt álltam. Még egyszer utoljára. Igazából sosem gondoltam volna, hogy ez a pillanat ilyen gyorsan elérkezik. És mégis itt vagyok. Valahogy anyira idegen volt ez az egész, mert nem így képzeltem el. Azt hittem majd ha végzünk akkor az Aidennel együtt lesz. Ahogy ő büszkén kidüllesztett mellekkel állt volna és hülye fejjel az orrom alá dörgölte volna a nyomi, kíváló RAVASZ eredményeit, amiből persze mindenből fullos lett volna. Annyi lehetőség lett volna előtte, míg én egyedül a kviddicsbe kapaszkodtam, és ebbe kapaszkodtam most is. És Chrissie. Drága Chrissie csak vigyorgott volna rajtunk, ahogy valamin ezen a napon is összevesztünk volna. A régi Benjamin biztos csinált volna valami kibaszott menő dolgot, amivel megszakította volna McGalagyon beszédét, és minden figyelmet magára vont volna. Aiden meg rinyált volna, hogy megint mit csinálok. Annyira de annyira fájdalmasan természetesnek tűnt az akép, ami sokszor eszembe jutott, amikor elballagtak a felsőbb évesek.
De ez nem történt meg, mert a világban semmi sem történik ugyan úgy, ahogy az ember elképzeli. És most itt állok egyedül, a testvéreim nélkül... Akik közül az egyik halott. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és igazából nem is nagyon figyeltem az igazgatónő beszédjére. De nem ment, nem tudtam kimosni Chrissie derengő alakját a fejemből, nem tudtam nem keresni a tömegben az ő göndör fürtjeit. Végül kinyitottam a szememet és még egyszer végigvonultattam a tekintetemet a Nagyterem ismerős, hűvös falain, a diákokon, a tanárokon. Annyi emlék jutott eszembe, annyi minden arról a két idióta testvérpárról, a sok baromságról, amit csináltam a haverokkal, a sok büntetőmunka. Egy részem tényleg ki akart innen szökni, mert így is túl sok volt az emlék, és túlságosan égette a gyomromat az a négy üres év, amit teljes vegetálásban töltöttem szinte szellemként. Mert mennyi mindent lehetett volna még azokban az években csinálni. De mindegy, azt ami elveszett sosem lehet visszaszerezni. Egyetlen egy darabkát sem.
Megborzoltam a hajamat, miközben igyekeztem nem túlságosan elkeseredett és szánalmas fejet vágni, mert valahogy meg akartam az elmúlt időknek adni a tiszteletet. Hogy felnőttem... talán. Hogy minden ellenére rendben vagyok - ami nem volt igaz. - De Aiden miatt megtettem. Chrissie és apa miatt megtettem. Hogy akkor ott ülve egy időre mégis csak büszkén kihúztam magam, és egy pillanatra így adóztam feléjük. Mert egyszer... egyszer talán tényleg... jól leszek.
Aztán ahogy nekikezdtek a diákok enni, inkább a tekintetem és az agyamat is elcibáltam a múltból. Legalább is félig-meddig. Mert egyszerre kerestem Esther és Rayla alakját is a tömegben. És igazából tudtam, hogy ma kell megtennem, ha nem akarom mind a hármunkat teljesen tönkretenni. Mert tényleg eljött az ideje, hogy szakítsak azzal, ami megkötött, még akkor is, ha cseszettül fájt. Szóval most ahelyett, hogy megkerestem volna Raylát, Esther kókuszillatú fürtjei felé vettem az irányt, hogy aztán végleg elengedjem magunkat a múlt keserő hármas szorításából, és szakítsak vele.

Évzáró

(https://i.pinimg.com/564x/64/ad/7d/64ad7dec6e33e518b0bc76026a5d8324.jpg)

2001. június 25.

„Végignézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.”

Nem igazán érdekelt ma McGalagony beszéde. Talán azért, mert rendszerint pontosan ugyanazokat a szövegeket mondják el ezeken az alkalmakon, leszámítva azt a pár évet, mikor a háború a küszöbön volt, majd meg is történt. Valahogy akkoriban több volt a különös figyelmeztetés Dumbledore részéről. Persze nem volt kizárt, hogyha lett is volna hasonló ezen a napon, akkor nem hallom meg. A gondolataim egészen más dolgok körül cikáztak. Egyrészt a jobb oldalról hozzám préselődő Cassenen. Nem akartam most feladni ezt a dolgot, azt mondani, hogy vége lesz közöttünk mindennek… de valahogy még is ettől féltem. Jövőre már nem látom a kastélyt. Ez nem fog hiányozni, az viszont annál inkább, mikor őt megláttam a folyosón vagy azon zsörtölődött, hogy megint dohányzom az épületben.
Megérintettem a kezét az asztal alatt, miközben közölték, hogy a nyomik… khöm… a Hugrabug nyert. Egy vállrándítással intéztem a dolgot, végül is nekik sem árt, ha néha ünnep van. Gondolom Lancaster most büszke magára, nem nagyon izgatott ez sem. A tekintem hiába szegeződött egy ideig a tanári asztalra, hamarosan a szemem sarkából megint Cassent figyeltem, egyik ujjammal megcirógattam a tenyerét. Talán beszélni kellett volna arról, hogy mi lesz most… mert hát az biztos volt, hogy jövőre nélkülem érkezik majd ide vissza.
Hamarosan megjelentek az ételek az asztalon, de nem igazán volt étvágyam. Sőt némi görcsöt éreztem a gyomrom tájékán. Ez volt az utolsó estém a kastélyban, az utolsó alkalom, hogy Cassen egyenruhába láthat engem. De furcsa lesz kilépni az elvileg nagybetűs életbe… pláne azok után, amiket az iskola falai között éltem meg. Itt voltam a legszomorúbb és a legboldogabb is. Egészen olyan volt, mintha minden változásnak indult volna, még ha egy lépéssel közelebb is kerültem az álmomhoz: hogy szülész-medimágus legyek, mint az anyám. Bár igazából, ha van férfi bába, annak is nevezhetném azt, ami lenni akartam. Nem tudom, miért de valahogy ez egy elrendelt dolog volt. Ez volt a célom, mióta csak az eszemet tudtam.
– Attól még mert nem jövök ide vissza, nem akarom, hogy azt hidd, ennek vége lesz. Szeretném folytatni, szóval majd sokszor jövök Roxmortsba vagy a kastélyba. Azt hallottam, hogy a levéltárba könnyű kutatási engedélyt szerezni – Kacsintottam rá, majd odahajoltam, hogy lágy puszit nyomjak az ajkaira. Én nem szégyelltem az érzéseimet, még akkor sem, ha Fawcett professzor olyan pillantásokkal bombáz, amivel nem kéne. Bár még nem kaptam ilyet, de el tudom róla képzeli, hogy helytelenítené az étkezőasztal melletti csókolózást. Az a fickó halál nyálas… vajon mennyi ideig udvarolhatott Tachibanának? Biztosan beillett volna egy lovagregénybe.
– Sőt, te is eljöhetnél majd valamelyik szünetben hozzám a kollégiumba – magyaráztam. Talán Cassen is észrevette, hogy a hangom kicsit lelkesebb a szokásosnál, de nem érdekelt. Ezt el akartam neki hadarni gyorsan, hogy tudja, részemről ez nem csak egy múló valami.

TO; MINDEN MEGJELENŐ

2001. június 25.
(https://i.pinimg.com/564x/2f/ca/a3/2fcaa3eb1695167f21e7135e332790fd.jpg)

"Álmainkban minden üdvöt
Csak lelkünkkel érezünk,
Azért égibb a gyönyör, mit
Álmainkban élvezünk."

A partim óta kicsit talán még közelebbi lett a kapcsolatom a diákjaimmal, egy-kettővel pedig aztán csak még inkább. Lehet azért, mert olyan hülye voltam, hogy megállás nélkül csak a baromságot beszéltem ott is, ők meg ebből azt szűrték le, hogy milyen laza a tanár úr. Nem tudom. Talán nem is ez a helyes hozzáállás a tanításhoz, de valahogy én mégis jobban éreztem az itt megtartott órákat, mint az akadémián. Kötöttebb volt, sokkal kötöttebb, de valahogy mégis élveztem az egészet. Meglehet azért, mert egy kicsit jobban lelkesedtek itt a diákok, nem fásultak be a sok vizsgától, mint a Godrikon.
Megtapsoltam, mikor az igazgatónő bejelentette a nyertes házat. Az igazat megvallva így a tanév végére egész szoros lett a küzdelem a Mardekár és a Hugrabug között, még azzal is megpróbálkoztam a tanáriban, hogy fogadásokat kössünk, vajon ki nyer, de sajnos Lancaster és Fawcett professzor nem igazán tűntek versengőnek. Úgyhogy elég gyorsan lehurrogtak… nem tudják ezek, mi a szórakozás. Egyébként én magam is a Hugrabugra fogadtam volna, elég szépen teljesítettek az én óráimon is.
Csak akkor kezdett a tekintem egyre többször a Griffendél asztala felé terelődni, mikor már előttünk volt az étel. Nem volt étvágyam, de azért magam elé vettem egy kis édesburgonyát és sült húst, kortyoltam egy nagyot a töklevemből… aztán megint a pirosak felé pillantottam. Már nem Taniát kerestem ott, nem akartam magam tovább gyötörni miatta… hanem Sally Sykse volt az, akit szívesen megnéztem volna. Tudom, hogy nem helyén való, hiszen Reed és Willow is jelezték, hogy a lány fél tőlük. Egy darabig én is így éreztem, pedig nem vette fel az óráimat, de akárhányszor meglátott a folyosón volt valami az arckifejezésében, ami ijesztő volt. Egy ideig azon gondolkodtam, hogy Arest kérdezem ki, mit kéne ilyen helyzetben tenni, hogy kicsit jobban érezze magát Sally. Aztán eljött a bulim napja és hirtelen minden megváltozott. Ő maga ért hozzám és követelte rajtam a körtés desszertet… fura. Éreztem, ahogy a gondolatra furcsa forróság jár át és a szívem is zakatolni kezdett, mikor végre megpillantottam a göndör tincseket az asztalnál.
– Jól van, kolléga? – kérdezte Flitwick professzor mellettem, furcsa cincogó kis hangján. Én pedig csak bólintani tudtam. A torkom és az ajkaim annyira kiszáradtak, hogy felesleges lett volna megpróbálkoznom a szavakkal. Csak felemeltem a poharamat és gyorsan lehúztam az egész adag töklevet. Kellemesen hideg volt, ami most kicsit felrázta a szervezetemet. Azt azonban már biztosan tudtam: még egy nyár szívás következik.

az utolsó vacsora

(https://data.whicdn.com/images/237580872/superthumb.jpg?t=1462046629)
2001. június 25.

Finoman Jasper vállára hajtottam a fejemet, amikor végre az igazgatónő hangja belepte a Nagytermet. Ha lehetett volna, nagyon szívesen átugrottam volna ezt a beszédet, és most nem csak a vacsora miatt. Hogy őszinte legyek, nem voltam túlzottan éhes - helyette valami más kavargott a gyomromban, ami egyszerre volt jó és furcsán kellemetlen. Egyrészt, hiszen a vacsorák mindig jók voltak, kaja, édességek, meg persze közben idegesítően közel fészkelődhettem Jasperhez. De a tudat, hogy ez volt az utolsó, hogy holnap hazautazunk... Pedig közben én már tényleg nagyon vártam, hogy végre találkozzak Elliottal. És ez az év sokszor nagyon nehéz volt, inkább szerettem volna otthon lenni. Kivéve persze most... Ki érti ezt?
- Tudom, ez az év nem volt egyszerű. Egyikünknek sem volt az. Mégis arra kérlek titeket, hogy ne izguljatok vagy féljetek. Mi, ahogy eddig is, mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy a Roxfort ugyanolyan biztonságos és nyugodt hely legyen számotokra, mint eddig. A Hollóhátasok asztalánál ma eggyel kevesebben ülnék. Viszont szeretném, ha tudnátok, hogy ilyen tragédia nem fog még egyszer megismétlődni. - Erre halkan beszívtam a levegőt. Még midig elevenen égett bennem a Halloween estéje. Nora holtteste... Igaz, nem ismertük egymást, de attól még ő is ide járt, neki is a Roxfort volt az otthona, voltak barátai, családja, akik hazavárták... Igazából akármelyikünk lehetett volna. És talán ez az, ami kiborítóbb. Még hogy nem fog megismétlődni... ugyan már!
Annyira elrágódtam ezen a dolgon, hogy az is csak késve tűnt fel, hogy a Hugrabug nyerte idén a kupát. Jasper puha ujjaira figyeltem fel, ahogy összefonódtak az enyémekkel, én pedig felpillantottam az arca felé, aztán onnan tovább a plafonra, ahogy átsuhant ott valami sárga izé... borz, vagy mi is az ő címerállatuk.
- Óóó... - mormogtam halkan, jelet adva az elégedettségemnek. - Mindegy, úgyis mi vagyunk a jobbak. Jövőre megnyerjük.
Azért félig hátrafordulva Sophie-ra mosolyogtam, ha összeakadt vele a tekintetünk a tömegben, és így vetettem egy pillantást a szolidan tapsoló kékekre is. Aztán inkább visszafordultam, és azt élveztem, ahogy Jasper a tenyeremet simogatja. Megjelentek előttünk az ételek, de egyelőre nem mozdultam meg. Így most nagyon jó volt. Még akkor is, ha mardosott a tudat, hogy mi lesz jövőre.
– Attól még mert nem jövök ide vissza, nem akarom, hogy azt hidd, ennek vége lesz - szólalt meg hirtelen, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. - Szeretném folytatni, szóval majd sokszor jövök Roxmortsba vagy a kastélyba. Azt hallottam, hogy a levéltárba könnyű kutatási engedélyt szerezni.
Felé fordítottam a fejem és belevigyorogtam a rövid kis csókba. Ezt azután sem igazán tudtam letörölni, hogy elhúzódott.
- Hmm... oké - bólogattam, és igyekeztem elnyomni a bennem pattogó kislány, aki legszívesebben rávetette volna magát. Mégiscsak egy asztal közepén ülünk, na... - Tetszik az ötlet. Tudod, egészen megkedveltelek... túlságosan hiányoznál.
Nyomtam még egy csókot az ajkaira, aztán gyorsan visszafordultam előre, hogy magam elé húzzak valami pitét a tányéromra. Nem hazudtam. Talán egy kicsit túl hamar kötődök, ez is igaz... De ez most egész biztosan valami más volt. Éreztem.
– Sőt, te is eljöhetnél majd valamelyik szünetben hozzám a kollégiumba – vetette fel Jasper, miközben lenyestem a pitém sarkát, és megkóstoltam. A szavaitól az egész helyzet könnyebbé vált, még az a rossz gyomorgörcs is feloldott gyomromban... A félelem, hogy talán ennyi volt. Mert ha nem is mondtam ki, én sem akartam ezt ennyiben hagyni. És végülis, semmi sem lehetetlen, ugye? Csak mert egyszer nem jött össze, az nem jelenti azt, hogy soha nem is fog. Közelebb hajoltam egy kicsit, és nyomtam egy áfonyaízű csókot a szájára.
- Megbeszéltük - mosolyogtam rá, aztán visszafordultam a pitém felé. - Te is átugorhatnál hozzánk nyáron, ha van kedved. Tudod, általában ezek az otthon töltött idők elég kaotikusak nekem, de megoldjuk. Apám rajongna érted.
Vagyis az apáim... Tényleg, vajon hogyan reagálna Elliot? Talán be se engedné a házba. És Nat? Ezen azért vigyorogtam egy sort, de aztán folytattam a vacsorámat - persze arra tökéletesen ügyelve, hogy ugyanolyan szorosan fészkelődjek oda a meleg oldalához, ahogy eddig is. És kiélveztem a pillanatot, még akkor is, ha ez volt az utolsó.

ღ Még mindig nem akarok hetedéves lenni ღ

(https://data.whicdn.com/images/41407303/superthumb.jpg?t=1351473487)

a Nagyterem népe

(2001. június 25.)

Nem, nem.
Nem nem nem nem.
Neeeem nem állok én erre készen. A felnőttségre, az egyetemre, a nagyvilágra, arra, hogy elmenjek ebből a suliból. Én komolyan nem. Még csak 16 éves vagyok, és az iskola meg elvárja tőlem, hogy legyek felnőtt. Emberek, a kamaszkor közepén járok, az egész életem egy nagy izé. Igen, egy nagy izé, és nem tudom mit tegyek. Meg kellene keresni az apámat, de lehet nem kéne. Azt hiszem beleszerettem Teddy Jonesba, de amúgy már hányadik belezúgásom ez valakibe? Komolyan teljesen szét vagyok esve, és még Rose néni miatt is aggódom.
Szóval nem, nem, nem. Nagyon nem akartam én ezt a hatodéves évzárót. Amúgy is az iskolában jobban biztonságban érzem magam, mint otthon ráadásul ott van ez a hülye heg is a csuklómon, ami miatt meghalt itt egy diák, és ott a hülye lista, és nem is tudom. Túl ijesztő most az, hogy egyedül legyek abban a kis házban a világ végén. Miért nem élhetek Londonban?
Oké, nyugalom Sophie, nyugalom. Vannak barátaid, tudsz velük találkozni. Csak semmi nyugalom, őrizzük meg a pánikot. Vagy ez a mondás fordítva van? Egyáltalán miről is beszél az igazgatónő? Oké, szedd össze magad Sophie, és figyelj. Amúgy merre lehet Ave? Hmm.
A nyakamat tekergetve körbe pislogok, amikor hirtelen minden sárga lesz, és a Hugrás asztal megőrül. Igen megőrül, mert mindenki ugrál és én hirtelen nem is értem, hogy mi történik, de aztán valamelyik alsóbb éves belevisít a fülembe, hogy a mi házunk győzött. Ezután mér én is tökre vidám vagyok és velük ugrálok, meg ölelgetek mindenkit, szóval osztogatjuk a Hugrás szeretetet. Remélem Rayla nem kap mondjuk ettől ideggörcsöt. Közben végre összeakad a tekintetem Ave szempárjával és lelkesen csápolok felé, hogy sziaaaaaa, meg ebbe van egy olyan is, hogy de cukik vagytok Casperreeeel. Szerettem volna még valamit üzenni neki, de a csápolás tekintetében elég szűkösek a kommunikációs készleteim.
Aztán miután minden háztársam nagyjából lenyugszik, most úgy néznek ki, mint akik túl sok cukorkát ettek, lopva megkeresem Teddyt is a Mardekárosok asztalánál, hogy aztán vörösen visszaforduljak, és zavartan bámuljam magam előtt a kajákat. Még félénken Mira felé is pislogok egy sort meg mosolygok is. Jesszusom,miért ilyen bonyolult az élet?
Mondtam már, hogy nem állok készen arra, hogy hetedéves legyek?

Roxfort RPG

Múlt => Főépület => A témát indította: Mrs. Norris - 2019. 05. 18. - 20:09:40