Roxfort RPG

Halálfalók az egyetlenek, kik nyugodt szívvel járhatnak, kelhetnek e faluban... ez a hely az övék... s ha nem Halálfaló vagy, és mégis idekeveredsz? Nos... akkor mondj le minden programot... mert hamarosan a Halálfalók vendégszeretetét fogod élvezni.

Sötét, kihalt, üres utcákon haladsz... sehol senki... de biztos ez? Épp kezdenél megnyugodni, hogy élve kikeveredhetsz ebből a sötét faluból, mikor lépteket hallasz meg a hátad mögül... megfordul, de nem látsz senkit... épp mennél tovább sietve, mikor rádborul a sötétség...

Egy fekete csuklyás alak lépdel a kísértet faluban. Lopva körbe-körbepillant, láthatóan feszült, s ez nem véletlen, nem szabadna neki itt kószálnia, főleg nem most, de muszáj volt visszajönnie. Bár mondjuk az előző itteni találkozója igencsak érdekesre sikerült.
*Nekem is annyi eszem van ám, mint egy tyúknak, megkérhettem volna Jacket is, hogy hozza el nekem a kulcsaimat, de nem számít, gyorsan megkeresem, aztán lelépek..minnél gyorsabban annál jobb.*
A főtér felé halad remélve, hogy időközben nem sokan rohangáltak erre, és hogy most sem teszik. Hófehér, hosszú ujjai erősen fonódnak borostyán pálcájára, bár igazából tudja, hogy egy tapasztalt halálfalóval szemben ez nem sokat használ. Hirtelen megtorpan, a torka kiszárad, a szíve hevesebben ver, majd tovább indul, azonban a nyomasztó érzés, valaki észrevette, nem hagyja nyugodni. Mindig is érzékeny volt az ilyesmire, főleg így este még inkább, fojtogatja, kínozza, az egész teste libabőrös.
*Ne, ne, ne… ez így nem jó, minek kellett idejönnöm?!?! Miért nem tudok egyszer a józan eszemre hagyatkozni…Egy esélyem van, ha újoncnak néznek, és nem támadnak meg rögtön, fő a magabiztosság.*
Így hát erőt vesz magán, s büszke tartásán mit sem változtatva, határozottan lépked tovább a főtér irányába. Agya azon kattog, hogy vajon hol is eshettek ki kulcsai.

< Hellsing kisasszony >

Egyedül sétálok végig Chamberpot egyik kihalt utcáján. Ennek tulajdonképpen csak örülni tudok. Kinek van szüksége holmi agya ment, gyáva, kezdő kis férgek társaságára, mikor sokkal fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznia? Általában mindig kerültem a felesleges időhúzást, azt meg főleg, ha idegesítő alakok szegődtek a nyomomba akármilyen ürüggyel. Nem vagyok én holmi szamaritánus, hogy eltűrjek mindent. Van nekem épp elég dolgom, és bizonyos helyzetekben a társaságra alapból allergiás vagyok.

A hideg esti levegő most is segít, hogy végiggondolhassak néhány dolgot. Igen… Ezen a környéken mászkálnom koránt sem lenne veszélytelen, lévén, hogy lényegében már nem köröznek, de miért is kéne nekem bármitől is tartanom? A halál? Félnem kéne tőle? Keh… ugyan már. Igaz, hogy már nem hívom, mint az azkabani sötétség ideje alatt oly sokszor, de menekülni sem fogok előle, ha itt van értem. Persze, hogy nem fogok futni, hiszen ha minden úgy alakul, ahogy kell, nem fogok meghalni a közeljövőben.

Hirtelen léptek zaja üti meg a fülemet. Úgy… szóval eddig tartott kellemes, magányos kis esti sétám. Bár alapból nem lenne meglepő, hogy mással is ezeken az utcákon tart valahova, ám mikor megpillantom azt a bizonyos másikat valamiért támad egy olyan gyanúm, hogy az nem közülünk való. Akkor meg viszont mit kereshet itt? Persze fennálhat, hogy tévedek, de különösebben nem érdekel. Nem szoktam másokkal foglalkozni. Most is csak azért szentelek ennek a nőnek figyelmet, mert így, hogy szembe sétált velem az utcán egyszerűbb volt maradni, mint kikerülni... Ha kíváncsi természetem lenne, arra foghatnám... De így... Na mindegy. Kíváncsi vagyok, ki a kislány... Ha nem tud valami ésszerű magyarázattal szolgálni arra, hogy mit keres itt, legfeljebb szórakozom egy jót. Hm... Vajon hiányozna bárkinek is?

- Hova-hova kisasszony? - kérdezem, mikor megállok előtte, alig pár lépés távolságra. Szemeim végigpásztázzák alakját, és igazából nincs ellenemre, amit látok... Na de megvárom, mit lép a kishölgy...

A fiatal nő egyre jobban kezdi feszültnek érezni, a szemben álló férfi elég magas, ráadásul megállt, ami azt jelenti, hogy valószínűleg nem fog tudni elsurranni.
*Tehát, az első lehetőség, nekirontok; eredmény: ha öreg róka, gyorsütemben kinyír, ha újonc és elkezdünk párbajozni…lehet én jövök ki belőle rosszul, főleg ha más halálfalóknak is feltűnik. A második:  Jackre hivatkozom, s talán pár percig felkelthetem az érdeklődését, majd a mentális mágiával beleerőszakolom, hogy engedjen el…Az első elvetve, a másik elfogadva.*
Ahogy közelebb ér végre megpillanthatja a férfi arcát. Kicsit megijed, ám nem mutatja ki.
*Remek..Rodolphus Lestrange, miért nem mindjárt Voldemort???!! Nos, nem szándékozom a mai este elhalálozni, tehát, ügyesnek kell lennem…minden Mardekáros ismeretemet bevetnem.*
Mr. Lestrange megszólal, a hangjától libabőrös lesz a karom, nem a hűvös hangnemtől, hanem a hang tónusától, kellemes, nagyon is. Megáll Serpenrosa előtt pár lépésre,  rémisztő, s még sem. Ám Miss Hellsinget nem olyan fából faragták, akit elhagy a lélekjelenléte, ha gáz van, előtte és után pánikol, de abban a pillanatban soha. Párbajban is ezért kiváló, no de most feszülten figyel, bár igyekszik megőrizni küllemi nyugalmát, lazaságát.
-A főtérre.- Válaszolja röviden, de nem szemtelenül, csupán közlésként. Kissé kihúzza magát, bár cipősarka emel kicsit magasságán, még így is egy fejjel alacsonyabb a halálfalónál, fejét büszkén tartja, s egyenesen belenéz a másik fénytelen szemében, amik egykor valószínűleg gyönyörűen csillogtak.
*Tegyem hozzá, hogy sietek? Nem, most nem, mással talán…de vele nem. Lestrange nevét tisztázták, ám az, hogy itt van, sokat jelent, veszélyes játszma…*-Kissé elmosolyodik a gyógyító kisasszony.- *Ejj-ejj…megfogadtam, hogy nem leszek szentimentális, de ez a pasi felkeltette az érdeklődésemet…A belső körbe tartozik, van tekintélye és nem üldözi a Minisztérium, vagyis védve van. Nos ügyességen és ravaszságon múlik minden, no meg Mr. Lestrange kedvén…*

Egyáltalán nem siettem… Ugyan hova is siethettem volna? Talán haza? Haza? Jelent ez a szó nekem bármit is? Van egyáltalán olyan hely, amit az otthonomnak nevezhetek? Persze ott a kúria, de azt is Bellatrix választotta ki, még házasságunk legelején. Oda pláne nem köt semmi… Ami azt illeti, mióta kiszabadultam és a nevem is tisztázódott, igyekszem minél kevesebb időt tölteni ott. Nem szeretem azt a házat. Túlságosan sok emléket elevenítenek fel. Ami azt illeti… ó igen. Legszívesebben felgyújtanám az egész kócerájt. Mérhetetlen elégtétellel és elégedettséggel töltene el, ha láthatnám, ahogy a lángok felfalnak mindent. Őrült lennék? Ugyan… Egyszerűen csak túl sokat láttam már, és éltem át… Ezek után mindenki felfogása megváltozna néhány dologgal kapcsolatban…

Úgy tűnik, a lány magabiztos. Legalábbis nem adja jelét, hogy halálra rémült volna tőlem, ami azért régebben még elvárható is lett volna. Persze a nevem már tisztázódott. Ha valaki nem rémül halálra tőlem, ezért is lehet. Mondjuk ez a környék azért nem éppen olyan hely, ahol jó emberként kóborolhatnék, úgyhogy mégiscsak illenék valami másféle reakció is a hölgytől. De nem… Úgy látszik, a kicsike tartja magát. Ez pedig élvezetes vadászatot jelent. Mostanság… Mostanában a játszmáim sok mindent megváltoztatnak… Sok erőt követelnek, de nem bánom. Higgye csak Lucius, hogy mellette álok… Higgye Voldemort, hogy őmellette…
- Szóval a főtérre. – ismétlem meg a nő szavait, miközben ismételten végigmérem. Szép darab, meg kell hagyni, és nem olyan unalmas, mint a nagytöbbség. Ó igen… A kihívás. Ez már rég hiányzott az életemből. Talán végre… Szórakozhatok egy kicsit. Ez amúgy is belefér. Most már csak meg kell tudnom, mégis kicsoda a nő... Elvégre ezen a környéken nem szoktak tisztes fiatal lányok kóborolni, ok nélkül legalábbis nem. Arcomon farkas mosoly tűnt fel... Egyre inkább úgy éreztem, érdekes estének nézek elébe. - És megtudhatnám, hogy kegyed mégis kicsoda? - tettem fel végül a kérdést készen arra, hogy ha a szép szó nem hatna, más eszközökhöz folyamodjak. Más... élvezetes eszközökhöz...

Serpenrosa továbbra is éberen és feszülten figyel, hogy a támadás legapróbb jelére reagálni tudjon. Enyhe szellő támad végigtáncolva az utcán lágyan felkapva, s meglibbengetve a barna tincseket. A zöld íriszek nyugodtan csillognak, nem a fiatal gyógyító valóban nem fél, most nem. Miért is tenné? Aranyvérű, mardekáros volt, ismeri ezeket a népeket, nagyon is jól.  Nem tudja, vajon mit is gondol a férfi, mivel sajnos a legilimenciát még nem sikerült elsajátítania, vagyis nem a megszokott módját. Büszkén, kissé mosolyogva néz, bólint, mikor az úriember megismétli a válaszát.

**Mi van, visszhangosat játszik vagy mi? Minek állok itt egyáltalán, kulcsot felszed, elmegy. Ennyi az egész…habár…khm…lehet, hogy más is beleférne...*
*Hahóóó..épp egy őrült gyilkossal állsz szemben, láthattál már halálfaló munkákat…*
*Igen, igazán ügyesek voltak, különben is egy halálfalóval randiztam a minap, és tőle van a nyaklánc is…Az embernek több mindent ki kell próbálnia, hogy megtalálja a megfelelőt. Egy befolyásos halálfaló „barátsága”, igen csak hasznos….*
*Óh persze, szépen megöli majd Ryant, hát ezért nevelt apád helyett apádként? Komolyan azt hiszed, hogy nem fogsz úgy járni, mint anyád? Egy dolog, hogy téged nem tagadhatnak ki, max. anyádat…de akkoris. Nem jó ötlet, térj ki minnél előbb Lestrange útjából én ezt mondom.*
*Én meg azt, hogy fogd be szépen. Megillet az aranyvérűeknek kijáró fényűzés, nem vagyok senkiházi félvér…Nem akarom, hogy apa meghaljon, de hát egyszer neki is meg kell…Szóval, hajrá kislány, szerezd meg magadnak.**

Miután lezavarta kis belső monológját, felfedezi, hogy a szemben álló férfi arcára farkas vigyor ül ki. Kissé felvonja szemöldökét, majd egy pillanatig elgondolkozik, hogy is mutatkozzon be. Ám végül úgy dönt, hogy nevelőapja nevét használja. Rosier is lehetne, azonban mégsem. Soha nem használta még ezt a családnevet, most sem fogja.
-Serpenrosa Hellsing vagyok.
Mondja közömbös hangon, azonban szemei fel-le járnak. No igen, a férfi felkeltette az érdeklődését és a férfi rajta végigfutó tekintetéből ítélve, Serpenrosa is nyerőnek bizonyul. Bár az ilyen férfiaknál nehéz megítélni ezt.

Úgy látszik még ilyen átlagosnak induló esték is képesek meglepetéssel szolgálni. Ki hitte volna, hogy a szokásos unalmas órák helyett most valami érdekes dolog is történik? Igazán nem tudom, ki lehet ez a kislány, mert még egyszer sem láttam, de nem kellene rögtön támadnom. Hol maradna akkor az élvezet? Ó persze azt is kellemes lenne látni, ahogy kínok között fetreng a földön, de… Úgy vélem, hogy ezúttal csak nyerhetek vele, ha az átkozódást későbbre halasztom. Régen láttam már olyat, hogy valaki ilyen bátran áll meg velem szemben… Vagy nagyon jól palástolja az érzelmeit, vagy tényleg nem fél, azonban mindkettő nagy előny számára… Minden esetre én ráérek. Ugyan hova is kellene sietnem? A drága nejem minden bizonnyal még örül is, ha nem lát… Ez a kislány pedig érdekesnek tűnik. Minden bizonnyal nem ok nélkül vetette ide a sors ezen a kései órán… Vagy nagyon bátor, vagy ostoba bolond. Milyen szerencse, hogy pont én futottam bele. Nem is lenne kellemes, ha megjelenne még egy-két kedves kollégám. Körül is pillantok, ám semmi mozgást nem látok a környéken. Persze a sötétség leple jótékonyan ráborult már a tájra, de azért csak észrevenném, ha a közelben settenkedne valami…

- Szóval Hellsing kisasszony… - ismétlem meg a nevet, mikor a kislány végre elárulja. Egyelőre még nem folyamodom mágiához, sem más eszközökhöz? Miért rontanám el vele a játékot? Régen éreztem magam ennyire… jól… Nem fog megártani egy kis szórakozás. Egyáltalán nem. S ugyan mi akadályozhatna meg benne? Talán a feleségem? Keh… Szánalmas… A láng már réges-régen kihunyt, ha egyáltalán lobogott is valaha. Tisztában vagyok vele, hogy a feleségem sem vette soha sem túl komolyan az eskünket… Nekem akkor mi okom lett volna rá? – Szóval kisasszony… - elkapom a kezét, és csókot lehelek rá. Persze ellenkezhet, de azt nem nagyon fogom díjazni. - … mi járatban erre ilyen kései órán? Talán… randevúja lesz a főtéren? – habozás nélkül megölöm a férfit, akinek köze van hozzá. Nem tudom honnan jön ez a gondolat, de nem is érdekel. - Még nem láttam erre... - szólaltam meg ismét, kimondva valamit, ami talán döntő momentum lehetne, ám esetemben egyáltalán nem lesz az. Már nem érdekel, hogy Halálfaló-e, vagy sem... Ez már nem érdekel... Más viszont annál inkább...

Serpenrosa bólint a nevét hallva, feltűnik neki, hogy a férfi körbepillant, s rájön, hogy amíg ők itt ácsorognak, addig ez valójában egy veszélyes környék és kettőjük közül, nem ő a halálfaló….Mialatt azon morfondírozik, hogy tényleg időszerű lenne lelépnie, Mr. Lestrange hirtelen mozdulattal megfogja a lány kezét, amivel egy időben Serpenrosa is mozdul, azonban riadalmát a keze bőrén érzett puha ajkak eloszlatják.
*Mimimimi? Most úriember, akkor ööö…nem akar bántani…vagy mi? Én nem tudom, de jobban szeretem, ha kedves velem egy férfi…*
Egy kecses fejmozdulattal hátraröppenti barna fürtjeit, majd érdeklődve mosolyog, zöld szemei kissé megvillannak.
-Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kéne, ami pedig a randevúimat illeti, azt hiszem ez sem tartozik Önre...- Mondja kicsit szemtelen hangon, azonban szándékosan tér ki a válasz elől, kiváncsi a Rodolphus reakciójára. Persze lehet, hogy túlfeszítette a húrt…Majd elválik.
-Most járok itt másodszorra. Tetszik a kihalt környék, a sötét és a veszély…Meg az utcán rohangáló helyes pasik, persze eddig nem sokkal találkoztam.
Végigméri az előtte állót, majd a tér felé pislog.
*Háh, mit is csinálok már megint pontosan? Egy pasi körbeudvarol, egy másiknak meg én udvarolok…csodás…Hm…bár végülis, biztos, ami biztos…egy pasi mindig jól jön…*

Számomra egyáltalán nem volt veszélyes a környék, hiszen mégiscsak Halálfaló voltam, még akkor is, ha hivatalosan már tisztáztak. Volt is rá okom, hogy rendre megforduljak erre, és ez a mai napig nem változott. Tisztában vagyok a környék veszélyeivel, no meg azzal, hogy milyen emberek fordulhatnak meg errefelé, épp ezért lepett meg nagyon ennek a lánynak a felbukkanása. Akár még azt is gondolhattam volna, hogy valami auror, aki kémkedni akar, de akkor nem így állna hozzá a dolgokhoz… nem így állna hozzám… Persze ott van a lehetősége annak is, hogy újonc, csak még nem láttam erre… Ha azt nézzük, hogy mennyire nyugodtnak próbál mutatkozni, akár ez is lehetne a valóság. Csakhogy láttam én már az évek során érdekes dolgokat. Tisztában vagyok vele, hogy a látszat egyáltalán nem fedi a valóságot. Akár még az is lehetséges, hogy ez a csinos kis nőszemély valami minisztériumi, aki oly módon próbál előléptetéshez jutni, hogy veszélyes helyekre mászkál, hátha megtud valamit. Szerintem ez alapból hülyeség, de hát, akik a minisztériumban dolgoznak, azok mind hülyék, az élükön Malfoyjal. Már vártam a pillanatot, mikor a minisztérium elbukik majd, és azok a szerencsétlen hülyék a földön, a saját vérükben fognak heverni, s amíg még tudnak beszélni, kegyelemért könyörögnek majd… milyen szép is lesz. De egyelőre foglalkozzunk csak a jelennel. A lány nem rántja el a kezét, így végre tudom hajtani a tervezett kézcsókot. Úgy látom, mintha meglepném a kisasszonyt. Heh… végül is ki számít ilyesmire, ha hívatlanul erre téved? S nekem erős a gyanúm, hogy a kislányt nem hívta senki sem. Még szerencse, hogy eddig nem tévedt erre más. Kínos lenne, ha meg kellene ölnöm, így minden előtt…

- Valóban. – értek egyet vele. – Semmi közöm a randevúihoz. – magamban azonban egészen másképp gondolom, és érdekes módon még én sem tudom megmagyarázni, hogy miért is. Igen… tény, hogy szép darab, de most látom először, és van rá esély, hogy nem is halálfaló. Bár az csak előnyére válhat, ha nem az. Kezd elegem lenni a nőnemű kollégáimból. Egy idő után szerintem mindenkinek hasonló lenne a véleménye. Mind annyira… szürkék… kezdve a drága feleségemmel. – Mindazonáltal igencsak érdekel, hogy egy ilyen elragadó szépséget ki hagyott őrizetlenül egy ilyen veszélyes környéken. – feltétlenül ki kell derítenem, ki ez a lány. Ha most talán elengedem, később feltétlen a nyomára fogok bukkanni. – Szóval másodjára jár erre. – legalább már azt megtudtam, hogy járt már itt. Vagy nagyon bátor volt első alkalommal is, vagy idehozta valaki. Jó lenne tudni, ki. – Valóban nagyon kellemes a környék. – mondom, s közben igyekszem figyelmen kívül hagyni azon gondolataimat, melyek épp arra próbálnak felbujtani, hogy tudjam meg, van-e valakije a lánynak, és öljem meg. Persze később mindez lehetséges, de egyelőre még mással akartam foglalkozni. – Estefelé elég nagy itt a mozgás. Bár talán szerencséje, hogy nem találkozott senkivel…

Serpenrosa még mindig kissé nyugtalan a férfi közelsége miatt. Végül úgy dönt mégiscsak elmondja valódi céljának okát. Elvégre is, miért ne tehetné? Mr. Lestrange nem tett támadó jellegű mozdulatokat, s Serpi elég jó emberismerő ahhoz, hogy lássa a legapróbb ilyen jellegű jeleket. Az Ispotályban az őrültek közt, gyakran támadták meg váratlanul, eleinte persze, nagyon félt és nem akart bemenni, de végül erőt vet magán és megtanulta, hogy ismerje fel, a támadó szándékot.
-Senki nem hagyott őrizetlenül, egyedül jöttem most, tegnap itt felejtettem valamit, egészen pontosan a kulcsaimat; ami azt illeti, ha kell meg tudom védeni magam, bár nem szívesen harcolok. Igen, másodjára, sajnos a tegnapi partneremet nem tudtam elérni, meg, amúgy is erre vitt az utam…
*Nah jó ez egy kis túlzás, bár nem akkora végülis, épp kitakarítottam a lakásom, ha már nem lakok ott sűrűn, legalább ne mérföldes porkupacra kelljen hazmannem.Hm..haza, fura szó, az elmúlt években szinte nem is voltam otthon. No mindegy.*
Megigazít egy barna tincset, ujjai végigsiklanak nyakán, majd a nyakláncon, amit Jack ajándékozott neki. Smaragdzöld lélektükrei érdeklődve ismét végigmérik a magas úriembert. –Sajnos máskor nem nagyon tudok elszabadulni csak este.Találkoztam például Önnel, szerencsémre. Nem hiszem, hogy a neje is így reagált volna rám.
Bájos mosoly jelenik meg ajkain, tekintete végigsiklik a tisztázott halálfalón, majd a szemébe néz, kissé talán kihívóan is.

Az ilyen szokásosan induló esték is tudnak meglepetéssel szolgálni. Én már csak tudom, hiszen van tapasztalatom éppen elég. Az évek során volt időm elég sok mindent látni, és átélni. Előfordult bizony nem is egyszer, hogy sötét utcákon, sötét helyeken olyan alakokba botlottam, akik egyáltalán nem tűntek sötétnek, ám az ilyen alkalmak mindig olyasmivel végződtek, hogy az illető sajnálatos módon eltávozott ebből a világból, méghozzá többnyire általam. Ha nem sötét alakok kóvályognak sötét helyeken, annak általában van egy olyan jellemző fogalma, hogy kémkedés. Azt pedig itt nagyon nem szeretjük, és nem is toleráljuk. Már persze csak akkor nem, ha utánunk kémkednek, és nem nekünk. Most azonban valamiért egyáltalán nem érzek rá kényszert, hogy ártsak ennek a lánynak, pedig fogalmam sincs róla, hogy kicsoda, és mit keres erre. Ránézésre nem tűnik aurornak, de azt jól tudom már, hogy a látszat bizony néha csal. Van úgy, hogy a legkegyetlenebb ellenfelünk rejtőzik el a legártatlanabb bárány bőrébe. Az ártatlan bárányokkal pedig könnyű végezni, mindegy, hogy mi rejtőzik a bőrükben. Egyszerű… olyan könnyen elroppannak a csontok…

- Amúgy is erre vitt az útja? – kérdezek vissza. – Ezt valahogy nem tudom elhinni, kisasszony. Nem úgy fest, mint akinek dolga lehetne errefelé. Ha meg kerülőutat választott, hát sikerült a legveszélyesebbet megtalálnia. – mondom, és ismételten körülnézek. Szerencsére továbbra sincs semmi mozgás körülöttünk. S hogy miért is tartom ezt szerencsének? Nem is tudom… Magamnak sem tudom megmondani igazán. Valahogy nem tetszik a gondolat, hogy felbukkanjon itt néhány „munkatársam”, és ennek a kellemes kis csevelynek vér, könnyek és sikolyok álljanak a végén. Legalábbis csak akkor nem, ha nem én vagyok a kiváltó ok. A lány egyelőre nem hal meg. Addig nem, amíg én nem akarom. Felkeltette az érdeklődésemet, és ilyesmi már régen történt meg. A dolognak ebben az értelmében legalábbis. Azok a nők, akikkel körül vagyok véve, mint Halálfalók már mind unalmasak… Egyszerűen ismerem őket, és undorodom tőlük, ahogy a feleségemtől is. Tudom jól, hogy a drága Bella bármikor megölne, ha úgy kívánná az érdeke. Szerelem? Ugyan már… Kettőnk között szó sem volt olyasmiről, s máig meg vagyok győződve róla, hogy ilyesmi nem is létezik. – És ki volt a tegnapi kísérője? Igazán érdekelne, hogy ki hozta önt erre a veszélyes helyre. – na meg persze azért is tudni akarom a nevét, hogy végezhessek vele, ha esetleg valami komolyabb köze lenne hozzá. Igen. Ez a lány annyira más így ránézésre, mint a nejem. És főleg még nem ismerem. Talán csak a kíváncsiság ez? Vagy valami más? Minden esetre igazán örülök neki, hogy én futottam bele, és nem más. Milyen kellemetlen is lett volna, ha már csak a holtteste kerül elém. – Elkísérhetem esetleg? – kérdezem tőle. – Ez nem éppen az a környék, ahol idegenek csak úgy észrevétlenül sétálgathatnak. Jobb… ha van ön mellett valaki, aki ismeri a helyet. – persze lehet, hogy a végén megölöm majd. Meglehet, hogy hallani fogom halálsikolyát… lehet, hogy az a sikoly sokáig ott cseng majd a fülemben… de egyelőre ez még koránt sem biztos. Egyelőre semmi sem biztos…

..::Cat::..


Idejét sem tudom, mikor jártam erre utoljára. Nem az a hely volt, ahol szívesen sétálgattam, de mégis...néha, néha tiszteletemet kellett tegyem itt is. Ez is egy olyan nap volt. Kerestem valakit. Egyet körülünk, s reméltem, hogy nem kell sokat bolyongjak, s meglelem az illetőt. Miközben gondolataim feladatom körül jártak, észrevettem valakit az utcán.
Egy nőt. És nem is akármilyen nőt... Szép volt, szemre való és tökéletes. Eddig kevés ilyen emberrel találkoztam... Aki ennyire a tökéletességet sugallta volna magáról. De ez a nő... érdekes volt és különleges... és csak ott álldogált az utcán.
Közelebb értem hozzá, akkor rajzolódott ki az arca számomra. És ismerőst fedeztem fel benne... Egy olyan ismerőst, aki kellemes emlékeket ébresztett bennem. Nem, semmi komolyabbat... Hiszen, még soha egyetlen szót sem váltottam vele, de láttam már, nem kevésszer, és tudtam a nevét. Most pedig döntöttem, odasétálok hozzá, s megszólítom...

-  Üdvözletem gyönyörű kisasszony. - kezdtem, mikor már hallótávolságba értem. A nő féloldalt állt nekem, így reméltem nem ijesztem, s nem késztetem, valamilyen meggondolatlan lépésre, ami neki és nekem is kellemetlenséget okozna. - Catherina, ha nem tévedek. Catherina Wolls. - folytattam, s reméltem nem veszi tolakodásnak a megszólítást.

Ha kedvesen fogad, - már amennyire egy halálfaló kedves – akkor tovább folytatom, ha nem... abba ne gondoljunk még bele.

- Had mutatkozzam be. Angelus Mirol vagyok. - megvártam míg kezet nyújt, majd apró csókot leheltem a kézfejére. - Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatok kegyeddel, s nem csak hírét hallhatom.

Mert, az aztán volt bőven. Nem egy, nem két történet kering közöttünk eme tökéletes nő, könyörtelen lépéseiről. Néha, még irigyeltem is. Na persze, nem az áldozatokat. De, ez a nő... hát ha jól emlékszem alig fél éve tartozik a Nagyúr szolgálatába, de máris tetemes elvégzett feladatot tudhat maga mögött... Igen termékeny életet folytat...
Néztem az arcát. Olyan gyermekinek tűnt. Érdekes, én azt hittem idősebb nálam... És mégsem? Lehet, hogy van valami, ami Én rosszul tudok. Nem, az nem lehet. De még is. Ezek a vonások, az arcél, a szemek... Mind, mind fiatalságot tükröznek. Kicsit elidőztem az arcán, majd végig mértem az egész lényt. Tényleg tökéletes volt, míg így közelről is. Majd, hogy ne legyek már bunkó, tovább folytattam a társalgást.

-  Ha szabad érdeklődnöm gyönyörű hölgy, kire vár itt eme, félhomályos utcán, ott ahol még a madár sem jár szívesen? - szegeztem neki a kérdést, s reméltem, nem küld el a fenébe... Túl szép volt, hogy csak így itt hagyjam.

Fürkésző tekintetemet a nő szemeibe fúrtam, s ha nem tért ki pillantásom elől, akkor mintegy farkasszemet nézve vártam a válaszát, s reméltem nyitottságát. Aztán egy pillanatra bevillant, hogy mit is keresek én most itt. Bár nem volt olyan fontos a dolog, még is átfutott az agyamon, hogy lehet még is itt kéne hagyjam e hibátlan madmaselt. De, a belsőm nem hagyott. Igen, bár utálom a gyengeséget, még is egyszer beismertem magam felé, hogy gyengéim a nők. Nem, nem akarom én mindet meghódítani, illetve meghódítani meg akarom, viszont nem feltétlenül szeretném mindegyikkel megosztani esetlegesen ideiglenes hajlékom... Nála, még nem döntöttem... Még nem... Vártam, s hagytam, had hozza meg ő a döntést, én egyelőre ráérek. Férfias vonásaim, s arcom kemény, még is lágy futású vonalai vagy megteszik a kellő hatást, vagy nem. De, akkor nem is érdemes vele foglalkozni.
Azért reméltem, hogy legalább egy kellemes beszélgetőpartnert találtam ezen a kellemetlen estén...

  Chamberpot… egy hely, amiről annyit hallottam, és már rengetegszer tiszteletemet tettem a kastély ódon falai között, de a faluban még sosem jártam, pedig kislány korom óta vágytam ide. Mindig tudni akartam, mi az ami annyira lenyűgözte apámat, hogy ódákat zengett a hely varázsáról.
  Engem nem ragadott meg. Sőt semmi különöset nem láttam benne. Egy szellem város, földön maradt lelkek nélkül. Unalmas és szánalmas. Ráadásul mocskos az egész.
  Az utcák szürkék és kietlenek, én jobban szerettem a fényűzést, a pompát, ráadásul még tűsarkúcipőmmel felvert por a kabátom alsó részét be is mocskolta. Egy bőrkabát volt rajtam, mely a derekamnál volt csak begombolva, alatta pedig egy fekete nadrágot és felsőt viseltem, de a felső rész eléggé dekoltált volt ahhoz, hogy ne tudják az oktalan férfiak levenni két ékességemről a szemüket. Hollószín hajam, mint általában lágyan omlott a vállamra, de hiába a sötét bőr, a fényes tincsek nem olvadtak a kabát hátterébe. A bőröm fehéren világított a szürkületben, de ez tett még inkább tökéletessé és ez volt az én fegyverem. A külsőm.
  Menni készültem, mikor egy hang ütötte meg a fülem. Azonnal a pálcám markolatán volt a kezem, hisz sose lehet tudni, még egy ilyen kietlen, rangomon, aluli helyen sem, kibe botlik bele véletlenül az ember.
  A hang tulajdonosa egy fiatal férfi volt. Egy sármos fiúcska, akiről első látásra láttam, hogy nem akármilyen család sarja, de a kezem még mindig nem hagyta fellégezni a pálcám.
  A nevem szólított. Ismert. Honnan? Biztos voltam benne, hogy még sose találkoztam vele, mert arra emlékeznék, de nem volt ismerős.
  Hallgattam és vártam. Vártam, hátha kiderül ki az idegen, de annál bátrabb férfi, hisz meg mert szólítani, a közelembe mert jönni. Szerencséjére nem sokáig várakoztatott, megkaptam a várt nevet. Angelus Mirol… Szóval James rokona. Érdekes.
  Nyújtottam a kezem, ahogy az etikett elvárja és Angelus természetesen, ahogy egy úriemberhez illik csókot lehelt rá. Aztán folytatta a hízelgést, amivel igencsak a kedvemre tett. Láttam rajta, hogy tetszem neki, hogy képtelen levenni rólam a szemét. Nem zavart, ha legeltetni akarja rajtam őket, hát tegye, legalább szórakozhatok egy kicsikét.
  Nem Én nem üdvözültem, csupán a kezem adtam neki, egy apró csók a kacsomra pontosan elég. Hiába a nagy múltú Mirol név, nem hallottam még a férfiről és Cathrina Wolls nem kedveskedik akárkivel. Majd meglátjuk megérdemli e Angelus. Ha nem, akkor Merlin óvja ót.
  Jött a következő kérdés, amire már számítottam, hisz látszott a tekinteten, hogy nem akar csak úgy elengedni. Szóval a fiatalúr kíváncsi természet. Ejnye, az sosem jó dolog, de kivételesen nem bántam az érdeklődést. Kedvemre valónak ítéltem meg Angelust, ha jól emlékszem és egy Mirol sarj bizonyára a Nagyurat szolgálja, főleg ha itt ebben koszfészekben futottunk össze. Ide mások nem járnak, csak akik hűséget fogadtak.
  - Kirándulni óhajtottam e lágy tavaszi estén – mondtam ugyanabban a stílusban, mint a férfi.
  A valóság persze más volt, egy feladatot bízott rám Uram és Parancsolóm, és ha már úgy is itt jártam, megragadtam az alkalmat és végre megtekintettem a nagyhírű falucskát. Csak tudnám mi olyan fantasztikus ebben a helyben?
  - De esetleg megtudhatnám, honnan ismer? – tettem még hozzá, mert hiába rossz dolog a kíváncsiság, ezt tudnom kellett. Tudnom kellett, vajon hányan tudhatják még, ki is vagyok és miket műveltem. Mert Angelus Mirol tudott róla.

(http://i278.photobucket.com/albums/kk108/neliah69/Catfejlc.png)



A nő csak felém fordul. Nem szól semmit... Figyel, hát akkor rendben, beszélek én. Bemutatkozom, s látom az arcán, hogy nevem elhangzása megpecsételte az estét. Igen, ki merem jelenteni, hogy vezetéknevem elhangzása megtette kellő hatását. S még, ha elsőre nem is voltam szimpatikus neki, talán ez megváltoztatta...
Nyújtja a kezét, engedi a csókot. Ez már jó jel. Nem rántott rögtön pálcát... Egyéb iránt én sem vagyok teljesen komplett, hiszen tudom, hogy milyen ez a nő... De még is, ahogy megláttam... itt ezen az utcán. Úgy éreztem most beszélnem kell vele, közelebb kell kerüljek hozzá... még ennél is közelebb. Érzékeimet rabul ejtette a szépsége. Holló fekete haja, amint a vállán nyugvó bőrkabáton terül szét, hó szín arca, mely csak úgy világít a félhomályban...
Nézem egy ideig. Tekintetem csak úgy ugrál a tökéletes alakon.
Oh, válaszol... Sétálni? Kellemes időben? Na de itt?
Úgy hiszem nem Chamberpot az a hely, ahol az ember szimpla tavaszi sétákra vágyik. Na, de nem vagyunk egyformák. NA jó, persze engem sem ejtettek a fejemre, és jól tudom, hogy az előző mondatnak annyi igazságtartalma van, mintha az én számból hangzana el a : Védjük meg Harry Pottert... De, persze a legfőbb erény a titok tartás. Hiszen én sem kötöm az orrára, hogy miért is vagyok itt. Ő sem teszi. Nem történik semmi. Egyszer úgy is kiderül, ha meg nem egy nagy durranás... akkor teljesen mindegy.

-  Szóval séta. És mondja, önnel tarthatok? Nem szeretném, ha baja esne egy ilyen csinos hölgynek. -  tudom felesleges körök, hiszen Cathrina lenne az utosó nő, akit félteni kellene... sőt jómagam is jobb lenne, ha tartanék tőle... De ez a mondat, még is kikívánkozott belőlem...

Nahát, egy kérdés... És milyen lényegre törő. Határozott, kemény. Ez a nő tényleg tudja mit akar... Nem teketóriázik... hmhm... most őszintén kéne válaszolnom? Mondjam el, hogy igen nagy becsben tartják szolgálatait. Volt szerencsém hallani róla Jamestől, meg egy-két halálfalótól. Olyanoktól, akiknek volt szerencséje megízlelni eme tüzes menyecske hatalmát, és erejét...

-  Hogy honnan? Hát ki ne hallott volna sötét berkekben önről? Hiszen nagy hírnévnek örvend férfiúi körökben. Nekem eddig csak távolról volt szerencsém látni, s úgy gondoltam, most, hogy összehozott minket itt a jó sors hát megszólítom. Remélem cseppet sem veszi tolakodásnak, s elfogadja társaságomat.

Ennyi pont elég. Nincs szükség itt egyéb lefutott körökre, és túlbeszélt témákra. Ő is megelégszik, és én mégsem közöltem túl sok információt... magamnak is megtartottam titkaim nagy részét, hogy még is honnan van szerencsém ismerni. Nem muszáj mindent az orrára kötni.
Kedves mosoly... sármos mosoly... és várok. Várok...
Vajon mit reagál? Elküld a fenébe, és még valami finom kis átkot is kapok? Vagy ma estére meg lesz az az illető, aki... Ej, ej Angelus, milyen kis pajzán gondolatok fordultak meg a fejedben.
De e mellett a nő mellett nem lehet nem arra gondolni, hogy milyen is lenne, ha szegény vándor rideg ágyának melegítője lehetne... ÉS milyen kellemes estét tölthetnének el ketten, esetlegesen egy üveg whiskey társaságában...

Na, majd kiderül...

Egyre érdekesebben alakul ez a nap. Ahogy Angelus figyel, és lassan végig járja szemeivel, az egész testem az szórakoztat, de természetesen ezt nem adom a tudtára. Élvezem, hogy el akar csábítani és élvezem azt is, hogy játszhatom a megkaparinthatatlant.
Általában én vagyok a csábító, én vagyok az, aki eldönti, melyik férfi is kerül terítékre. Persze hozzá vagyok szokva, hogy a férfiak akarnak engem, csakhogy nem vagyok mindenki számára kapható. Aki túl akarja élni az éjszakát, annak bizony nem akárkinek kell lennie. Vajon az ifjú Mirol, tudja, hogy akár az életével is fizethet, egy velem eltöltött pásztorórácskáért? Igaz, a Mirolok családja kellően jómódú, és Angelus is a Nagyúr szolgálója, de ahhoz, hogy igazán felkeltse az érdeklődésem, több kell puszta udvariaskodásnál és bókoknál.
Felkacagok. Gyöngyöző hangom, csak úgy visszhangzik az üres térben, és az ártatlanul csengő nevetésben érződik a bennem lakozó gonosz. Egy valódi démon vagyok, egy démon, aki képes akármilyen férfit a karmai közé kaparintani vagy akármilyen alakot ölteni. Ha ahhoz van kedvem, lehetek egy ártatlan naiv leányzó, de a csábító nőt jobban élvezem.
- Eme csinos hölgy, tud magára vigyázni.
Közben végig a férfi szemeibe nézek, és bátorítom egy kicsit, hogy aztán egy jót szórakozhassak, ha elkövetett egy rossz lépést. Éppen hogy emeltem a fejemen, de így még vadítóbb tud lenni a tekintetem, ha felfelé nézek, hisz Angelus majdnem egy fejjel magasabb nálam.
Kíváncsian várom, mi lesz a következő lépése. Hisz épp az előbb adta a tudtomra, hogy elég sok férfi csorgatja utánam a nyálát, de mit is várhatnánk, ha egy ínycsiklandozó desszertre lelnek? A férfiak, szimpla ösztön lények, képtelen megálljt parancsolni, ha egy főnyereményre bukkannak, és bennem azt látják. Egy fiatal csábos és annál titokzatosabb nő, aki élvezi a játékot, csak hogy a pletykákkal ellentétben, kevés ágynak voltam a látogatója, ezen sötét körökben. Szeretem a kihívásokat, és szeretek szórakozni, de jobban szeretem, a szenvedő férfiak ábrázatát.
Kifejezetten élvezetes az a pillanat mikor egy mámorító éjszaka után, miután a gyönyörtől aléltan fekszenek mellettem, a szánalmas férgek, meglepetten tudatosul bennünk, hogy életük hamarosan véget ér. Mikor az életükért könyörögnek felettébb mulatságos. De az is kedvemre való, mikor vissza akarják sírni magukat az ágyamba, de Cathrina Wolls csak az igazán ritka falatokat szokta többször megízlelni.
Vajon Angelus tudja kivel áll szemben? Vagy csak társaitól hallottak után, kíváncsi rám? Ha jól tudom, Mr. Mirolnak felesége van, igazán érdekes, hogy ennek ellenére nekem csapja a szelet, de ugyanakkor hízelgő. Most még élvezem a társaságát, az ő érdekében remélem ez nem fog megváltozni.
Nem, nem ölném meg. Nem vagyok olyan bolond, hogy a Nagyúr egyik emberét puszta szórakozásból, vagy sértettségből a másvilágra küldjem, de vannak rosszabb dolgok is a halálnál, és pontosan ezért is figyel oda rám James, hogy ezeket megtanuljam. És igazán élvezetes dolgokkal ismertet meg, miközben élvezhetem a társaságát. Vajon mit szólna James, ha az unokaöccse ágyába kerülnék? Féltékeny lenne? Hisz jelenpillanatban ő főételem, amit még nem kaphattam meg, de már csak idő kérdése, idő kérdése.
- Tudja, kár, hogy csak most szánta magát. ? mondom kéjesen, és közben a jobb kezemmel megérintve, lágyan lépkednek felfelé a mellkasán az ujjaim.
Szórakozni. Élni. Játszani. Mi kell még? És ha már a Mirol család sarja, engem akar, akkor miért ne használhatnám ki az alkalmat?

(http://www.frpgs.co.cc/images/tjqv3s6oen2vdsktgf.png)


Válaszom megnevetteti... Még hogy nevet? Ilyen hihetetlen kacagást még életemben nem hallottam. Csodálatos, felszabadult... és gonosz... Tetszik... nagyon is tetszik. És a válasz. Hát igen, magától értetődő. Tisztában is voltam ezzel, de... az illem... az illem.

-  Áh, értem... Akkor nem is ámítom olyanokkal, hogy azt hittem véletlenül került ide, eme sötét helyre, és netántán féltenem kéne a csinos pofikáját. - replikázom... Kicsit a nevetésének is szól a válasz, mert bár milyen veszélyes ez a nő, azért nem díjazom, ha kedves szavaimra, egy gúnyos kacaj a válasz.

Nem hiszem, hogy megsérthetném... De természetesen nem is áll szándékomban. S hogy mi az, ami szándékomban áll... ohohóó.. azért nem eszik ilyen forrón a kását... Ezt még nem kötöm senki orrára.

-  Remélem azért megbocsájtja óvó szavaimat. - teszem még hozzá.

Úgy tűnik, semmi kárt nem okoztam megismerkedésünkben. S ez a nő... percről percre vonzóbb. Én nem tudom milyen trükkjei vannak, de határozottan állíthatom, hogy megbűvölt. Természetesen a fejem nem veszítem el, nem volt még nő e földön, aki miatt bármikor is elveszítettem volna a józanságomat, és figyelmemet, de ő azért jó úton halad. Majd szóra nyitja  száját. Meglepődök egy pillanatra. Hogy most szántam rá magam? Hm, nem is hittem volna, hogy tényleg a cél egyenes felé vehetem az irányt. S mi sem bizonyítja jobban, minthogy közelebb lép...
Mozdulatai merő báj, és finomság... kegyetlenség és gonoszság tökéletes összhangja. És természetesen csábító. Hozzám ér...
Az apró ujjak, mint lágy, puha érintések szaladnak fel mellkasomon... Kíváncsian vártam, hol állapodik meg. De nem jött tovább...
Elgondolkodtam, várjak még... netán lépjek valami hasonló húzást. Áh, nem egyelőre az túl merész lenne ennél a csodálatos nőnél. Nem, nem tartottam tőle. Attól tartottam, hogy elszalasztom ezt a kihagyhatatlan lehetőséget, hogy megszerezzem.
Látszott rajra, hogy nem egyszerű préda, de már hajlik felé... Hát lássuk.

-  Hogy hamarabb? Megtettem volna, de nem volt alkalmam hamarabb találkozni önnel. Így is köszönhetem a sorsnak, és szerencsémnek, hogy ön felé fújt a szél... Bizonyos okokból kifolyólag. De, ha már így alakult, azt hiszem... Hiba lenne elengedni, e remek alkalmat. - lágy, kellemes hangvétel, egy... amolyan Mirol mosoly... reményem szerint... tényleg itt az az egyenes...

Kezemet felemelem, és a mellkasomon nyugvó apró, fehér kacsóra csókot lehellek. Kíváncsi vagyok a reakciójára. Ha pozitív... egyenes út... na igen, oda... Ha nem? Áh, erre nem is gondolok... Fiatal vagyok, gazdag.... és Halálfaló... Persze, nem túl önhitt, de azért az önbizalom nem árt.
Kellemetlen véget el sem tudtam képzelni a mai estének... Hát rajta...
További csókokkal halmozom a kacsót... várom a stoppot... ha nincs...

Csillagpettyes a kísértetiesen fekete égbolt, a Hold vékony sarló formájában pompázik ezen az éjszakán.
Hűvös szél öleli körbe a néptelen utcákat, s a rég kihalt házakat, mutat utat egy sötét talárba bújtatott karcsú sziluett számára. Ezen az estén egy az érnyakkal, egy a lidércek és szörnyetegek közül, amik ijesztgetik az embereket.
Biztos, hogy ezt akarod?
Igen…most már biztos, hogy ezt akarja, hiszen teljesen egyedül kóboról Champerbot utcáin. Viszont, nos nem védtelen. Kezében ugyanis ott szorongatja pálcáját.
Megáll. Zaklatott szívdobogásra lesz figyelmes, a sajátjára.
Fész?
Nem…ő sohasem fél, maximum picit megijed, de sosem retteg. Az isten szerelmére Ő egy Miscreant.
És egy aranyvérűnek köztük a helye…
Igen…köztük:
A halálfalók sorában.
Fáradt. Ezen az estén ott kéne lennie nagynénje partiján, csupán az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ezért van a talár alatt ezüstszínű, térdig érő kisestélyi, s lábán jégszínű tűsarkú.
A ritmusos kopogásra egy galamb száll fel ijedten a magasba, mire a lány a fejét felkapja. A hirtelen mozdulatra a csukja lehull, s megmutatja Tyanát az árnyaknak. Első ránézésre elmenne 19 évesnek, az enyhe smink, s a tarkót mutató konty pedig csak még nőiesebbé varázsolják. Szépen ívelt ajkai megremegnek, majd szóra nyílnak.
- Itt vagyok! Eljöttem! Mit akartok? Nem erre vártatok?!
A sötétségnek kiabál, hangjában csak is a hűvös aranyvér csendül.
Első kétségbeesését most arra használja fel, hogy lassan növekvő félelmét palástolja.
- Mi az?! Mégis mit akartok?!
Kiáltja s körbe-körbe jár, mint mikor a macska játszik az egérrel…csak most itt nem ő a cicus, ami elég nagy lelki trauma számára. Mégis, hogy képzelik azt, hogy így szórakoznak vele?
Közben szokás szerint a hátsóját billegeti.
Lehetséges, hogy el kellett volna mennie abba a nyamvadt partiba, ezt pedig hagyni a francba? Hiszen úgysincs itt senki.
S hogy mitől tart? Hogy káosz következik a halál után, olyan álom, melyből nem lehet felébredni. S ha most belép közéjük, ez az álom maga az  önnön élete lesz. Nem tudja, hogy mikor hagyta abba a menekülést, noha az biztos, hogy ezt az éjszakát nem fogja soha elfelejteni. Mert az élete innentől nem lesz ugyanaz. Kár, hogy Voldemort nem egy egyszerű pasi, akit miután az ujja köré csavart, úgy irányít ahogy akar.
S Tyana hirtelen maga előtt látja emlékezetében a sötét nagyurat, aki embernek látszik, emberként beszél, de már rég nem az.

Miss Miscreant
Árnyak, lidércek s szörnyetegek? Mindezek olyan fogalmak, mely másokat frászba hoznának, de nem azt az alakot, aki most nesztelen lépteivel közlekedik a falu utcáin, melyet csak suttogva mernek csak megemlíteni a közönséges emberek, a szürke varázslónép. Akiket egyszerre vonz, s taszít ez a hely, hiszen köztudott, hogy Halálfalók vertek itt tanyát, s ha épeszű ember vagy, nem teszed be ide a lábad, s nem kívánod azt, hogy kínok kínjai által végezzenek veled.

Kiáltás, egy női hang, a férfi pedig egy pillanatra megáll, majd elgondolkozva összevonja a szemöldökét. Csak nem egy hitetlen, aki azt hiszi, attól lesz vagány, ha idejön, s felveri a faluban portyázó embereket? Valami újabb gyermekcsíny, vagy fogadás? Óh igen, volt már erre példa, s ha az incidens nem is halállal végződött, az illető hamar megtanulta, hogy jobb ha nem jön Champerbot közelébe sem.

Az egyik kiszáradt, szinte már csonka fa törzse mellett ver tanyát, s figyel az út közepén ácsorgó alakot. Nem látja az arcát, csak a barna kontyot, s a drága ruhákat, no meg a pálcát tartó kezet, ám hangját újra hallatja a másik. Egy apró mosoly ver tanyát ajkai szegletébe, mint akit szórakoztat ez a helyzet, hiszen éppen egy őrült, árnyakat s hangokat kergető valakibe sikerült belebotlania. Milyen nevetséges..

Mint egy utolsó dög, olyan észrevétlenül és olyan halk, így tán észre sem vevődik, ahogyan a lány háta mögé ér, majd megszólítja.
- Úgy gondolom, eltévesztette a házszámot Miss… Hamupipőke bálját nem itt tartják. – Egy enyhe gúny vetül bele az érdes hangba, hiszen számára az egész helyzet egy komikum. Mit keres még is itt egy bűbájos, s kissé zakkant fiatal hölgyemény? Talán az üvegcipellő elhagyása nem okoz számára elég izgalmat, s itt próbál szerencsét?

Egyszer-egyszer végigfut testén a remegés, nem a félelemtől, inkább az ismert jövő balsejtelmétől. Hiszen tudja jól, hogy mit tesz…hogy mi lesz neki a következménye.
S úgy látszik, hogy vagy nem fogja fel, hogy ez egész életére szól, s hogy csak a halállal kerülhet ki ebből a körből, vagy nem érdekli már. Lehetséges volna, hogy belefáradt abba a teherbe ami vállait nyomta, míg nem jött el ezen az éjszakán ide?
Kiabál a sötétségnek.
De csak első látásra tűnik így, ugyanis Ő tudja, hogy valami egészen másnak, másoknak ordít. Azt akarja, hogy hallják. Azt akarja, hogy lássák. Már nincs értelme annak, hogy titkolja valóját. Nem várhatta meg, amíg Ők találnak rá, vagy amíg végül ők kényszerítik erre a döntésre. Egyszerűen nem. És talán így nagyobb kegyben részesül. De oly fájdalmas ez a perc.
Annyira…17 éves, törvényileg felnőtt, mégis ha úgy nézzük gyermek még. És most….felad mindent. Feladja a múltját a jelenét és a jövőjét. Vajon mindenkinek ennyire nehéz volt? Vagy ez annak a jele, hogy mégsem kéne itt állnia, és a halálfalókat hívnia? Miért akarhatja Voldemort ennyire Tyanat?
Valami megváltozik a levegőben. Könnyed mégis férfias parfümöt hoz a szél a lány mögül.
Hát kezdődik …
A hang, ismerős, tudja, hogy ki lopódzott a háta mögé, ismeri a gúnyos szavak gazdáját. Nem fordul meg először. Mélyet szippant az esti levegőből, bátorságot gyűjt.
- Jó estét Mr. Lestrange. Tudja Hamupipőke éjfélkor visszaváltozik…akkor mégis mi értelme van az egésznek? Jobbnak láttam erre venni ma az úti célomat. Talán érdekes hírekkel szolgálhatok…
Elhallgat, majd megfordul.
A halálfaló az ismerősen csillogó szempárba nézhet, s a rég látott vonásokat fürkészheti.
- Döntöttem …
Nem kell kimondania, hogy mi lett végül a választása, ugyanis egyértelmű. Ha a nemet választotta volna, már vagy nem élne, vagy valahol oltalmat keresve bujdokolna.
Helyette azonban itt áll Chamberpot utcáin és egy igen nagy tiszteletnek örvendő férfival beszélget. Vajon Rodolphus mit szól mindehhez? Hiszen akárhányszor Voldemort elé állt a lány, Ő ott volt. Talán tudja, hogy min ment keresztül….bár ki tudja.
- Nagynéném tartja a bált … és Ön is tudja, hogy ezeknek egy célja van… hogy párt találjon nekem azok után, hogy akkor ott az erdőben meghalt a jegyesem.
Elmosolyodik. Nem kéjenc a vigyor, nem flörtölős. Egyszerű mosoly.
- Igen …
Nem mond többet … a halálfalónak érteni kell ezt az egy szavacskát.