Roxfort RPG

Jajj de nagyon vártam ezt a mai napot. Annyira rám fért már végre egy laza, átnevetett éjszaka, hogy azt elmondani nem tudom. Ed egész nap olyan volt, mint egy pokróc, amiért csökkentették a színházunk állami támogatását. Hiába ajánlottuk fel rögtön neki a tehetősebb társulati tagokkal, hogy kipótoljuk a hiányzó összeget, hallani sem akart róla... Merlinre, ez a művészi önérzet egyenlő az agybajjal. Még szerencse, hogy belőlem ez teljesen hiányzott. Hiába mondtuk neki, hogy tök mindegy, honnan lesz meg a pénz, a lényeg, hogy meglegyen, és játszhassuk a darabokat, ő vérig sértődött, és az élettől is elment a kedve....Szabályosan jelenetet rendezett a dolog miatt.... Csak sajna ez egy olyan jelenet volt, amiből sem ő, sem a közönség, semi mi nem profitálhatunk a jövőben. Magasságos. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a drámázásnak még az emlékét is, és a szobám falán lévő órára pillantottam. Ha minden igaz, bármelyik pillanatban befuthatott Elliot. Már hetekkel ezelőtt beszéltünk róla, hogy az apotékában egyre nő a kereslet egy bizonyos bájital iránt, amit a cuccal élő sihederek csak Medzsik Gandzsának neveztek egymás között. Nagyon kíváncsi voltam erre a matériára én is, és bár elég sokáig kellett várnom rá, hogy kipróbálhassam, lévén nagyon nehéz volt hozzájutni, végül csak eljött a kaland napja.... akarom mondani estéje. A várakozás pedig bizonyos esetekben jól tudjuk, hogy csak felerősítette a dolgok értékét. És ez most is így volt.
Lehuppantam a sarokban lévő türkiz babzsákra, és beleszippantottam egyet az előzőleg beizzított vizipipámba. Mélyen leküldtem a tüdőmbe a sütőtökkel ízesített dohányt, majd azzal kezdtem el szórakozni, hogy lassan kiengedtem a füstöt, és pálcaintéssel különböző formákra változtattam át. Még roxfortos koromban fejlesztettem ki ezt a szkillt az átváltoztatástan óráknak hála, amik ha másra nem, legalább erre jók voltak. Lágyan szólt a háttérben az aktuális kedvencem (https://www.youtube.com/watch?v=i9Lphth5Exc), és simogatta az arcom a nyitott ablakon besurranó szellő. Jólesőn konstatáltam, hogy a szobám a lehető legmegnyugtatóbb rezgéseket adja, finoman himbálózott a levegőben a felfüggesztés nélküli függőágy, amiben csak a varázslat tartotta a lelket, és a babzsákok mögött élénkzölden ragyogott a kis "dzsungelem", amivel az utóbbi időben igen sokat foglalatoskodtam. A zsigereimben éreztem, hogy ez egy jó este lesz.... Csillezős lazulás, ami aztán remélhetőleg átfordul majd egy véget nem érő röhögőgörcsbe, ami után még holnap is foghatjuk a hasunkat, akkora izomlázunk lesz. Örültem, hogy Elliot átjön, és nem csak a Gandzsa miatt. Bírtam a fejét, vicces társaság volt és jókat lehetett vele ökörködni. A mélyebb beszélgetések egyelőre elkerültek bennünket, de ez nem zavart. Csak nagyon ritkán voltam igazán filózós hangulatban amúgyis, leginkább akkor, ha túl sok bort ittam, aminek sosem volt jó vége. Úgyhogy ma este úgy terveztem, hogy még véletlenül sem keverem a cuccot borral, maximum egy kis vajsörrel vagy lángnyelv whiskyvel, ez Elliottól is függött. Türelmesen vártam hát, hogy befusson a haverom, és együtt megismerkedjünk újdonsült varázs-pajtásunkkal. A szobámban nem volt kandalló, de a kolesz első emeletén igen, ahol a fiúk szobái helyezkedtek el. A másodikon is volt ugyan egy másik, ami szintén rá volt kötve a Hop-hálózatra, de a kőkorszaki házirend értelmében, ha vendégeket fogadtunk, akkor külön szólnunk kellett nekik, hogy az elsőre érkezzenek, nehogy megzavarják a lányokat.... Pfff.... Annyira nem értettem, mit kell így rágörcsölni a dologra. Minek csináltak koedukált kollégiumot, ha utána izomból próbálták korlátozni a géncserének még a legkisebb halvány esélyét is.... Érthetetlen volt a dolog, de persze azért nem ért annyit, hogy felhúzzam magam rajta. Pláne, hogy bőven akadtak kiskapuk, amikről se az állandóan édesdeden szuszogó portás, se a kollégiumi házimanók nem vettek tudomást. Bőven adott nekik feladatot a vaduló gólyák utáni idézőjeles és szó szerinti takarítás... Szerencsénkre.

Épp a legjobbkor kopogtattak az ajtón. Pár slukk után kellemesen belazultam és közben meg is szomjaztam valami jóféle italra. A pálcám szerencsére épp mellettem volt a földön, úgyhogy nem kellett feltápászkodnom, hanem egy szimpla Alohomorával kinyitottam az ajtót.
– A Rózsaszín köd bájital rendelése érkezett meg, uram - lépett beljebb az ajtón vigyorgó arccal Elliot, amire instant válaszvigyor volt a reakcióm.
- Te vagy a legjobb, pajti! - néztem rá letagadhatatlan lelkesedéssel, kábé mint egy óvodás, amikor megkaparintja az utolsó kakaót az uzsonnaszünetben, majd továbbra is ülő helyzetben körbemutattam a szobában.
- Kerülj beljebb és érezd magad otthon az én szerény kis hajlékomban! - ha körbenézett, láthatta, hogy számos puff és babzsák alkalmas volt arra, hogy helyet foglaljon rajta, illetve a már korábban említett függőágyat is választhatta.
- Na és nehéz volt hozzájutnod Medzsik Pinkhez? - kérdeztem lelkesen csillogó szemmel. Alig vártam, hogy kipróbáljuk, biztos voltam benne, hogy életre szóló élményben lesz részünk.
- Szeretnél előtte alapozni valamivel, vagy kezdjük rögtön a ködösítést? Van itthon vajsör meg lángnyelv is - vigyorogtam rendíthetetlenül. Valahogy előre éreztem, hogy ez az este felejthetetlen lesz....Jó volt látni, hogy Elliotnak is jó kedve volt végre. Mostanában kicsit maga alá zuhant, aminek az okát nem igazán tudtam, mert nem akartam faggatózni, gondoltam, majd úgyis elmondja magától, ha akarja. A próbákon elég jól leplezte, hogy bármi baja lenne, meglehetősen ügyesen átszellemült, láthatóan őstehetség volt ő is, akárcsak én. Ed szerint komoly potenciál rejlett benne, de egyelőre csak egy szerepet adott neki, mert nem akarta túlterhelni. Megjegyzem, ezt nagyon is helyesen tette.... A színészkedést szokni kellett nekem is.... Mostanra már nem jelentett gondot három-négy karakter bőrébe bújni estéről estére, de az elején még elég nagy valószínűséggel kaptam volna tudathasadást, ha rám zúdítanak egy csomó különböző személyiséget egyszerre. Láttam Ellioton, hogy jól esik neki maga mögött hagyni az igazi énjét és életét, olyankor mintha felszabadultabb is lett volna, de amint véget ért a próba, visszasüppedt abba a mély apátiába, ami annyira nem állt jól neki.
Az igazat megvallva, meg tudtam érteni, min mehet keresztül, még úgy is, hogy nem beszélt róla. Nekem is volt egy komolyabb hullámvölgyem mostanában, amit állandó bulizással, vedeléssel, betépéssel és egyéb vadulással próbáltam kompenzálni. Semmi végtelenül komolyról nem volt szó egyébként, csak azt hiszem, magányos voltam. Valahogy állandóan úgy jött ki, hogy aki tetszett volna, az lekoptatott. Willt leszámítva, de hát ő meg most nagyon messze járt.... Szinte naponta az eszemben járt a nevetése és a bőre érintése. Hiányzott. Be kellett valljam magamnak. A napokban már el kezdtem neki fogalmazni egy levelet is, hogy megkérdezzem, merre jár, hogy van.... De valahogy minden sort túl nyomulósnak éreztem, ezért folyton összetéptem a levelet. Korábban sosem érdeklődtem így egy férfi iránt sem, és még nagyon új volt nekem a helyzet. Nem tudtam, hogyan mutassam ki neki, hogy tetszik, anélkül, hogy taszítóan nyálas lettem volna. Mélyet szívtam a pipából, majd a füsttel együtt ezt a - már-már kellemetlen mélységekig hatoló - gondolatot is messzire fújtam magamtól....
- Kérsz egy slukkot? - kérdeztem, Elliot felé tartva a pájpot.

Először azt hittem, viccel, amikor ledobott egy papírzsepit a puffra, de aztán a szavai elárulták, hogy nagyon nem.
– Bocsi, de ez nagyon drága nadrág… – magyarázkodott Elliot.
- Nem is tudtam rólad, hogy ekkora sznob vagy - mondtam, majd elnevettem magam. Kész ez az arc. Elég sokszor megnevettet, ami jó.
Sóvárgon pillantottam az üvegcsékre, amint az ölébe rakta, majd játszadozni kezdett velük. Hetek óta ki akartam már próbálni ezt a szösszenetet, és most már elég nehezemre esett visszafogni magam, tudván, hogy csak egy kortynyira vagyok a varázslatos utazástól, amiről oly sokan beszámoltak a baráti társaságomból.
– Nem igazán. A nevelőapám készíti ezeket – mondta lazán, majd játékosan csókot lehelt az egyik fiolára. - Wow, te aztán jó helyre születtél, Öreg harcos - vigyorogtam rá lelkesen.
– Szóval, ha kellően rosszfiú leszel és elszórakoztatsz, akkor még talán én is tudok főzni pár fiolával – kacsintott rám viccelődve, amire természetesen egy felszabadult röhögés volt a válaszom.
- Azon leszek, Pajti, azon leszek.... - mondtam meglehetősen jó hangulatban. Egyszerű lélek voltam, engem bőven boldoggá lehetett tenni egy kis hippi életérzéssel, jó társaságban. A hallucinációt okozó bájital már csak a hab volt azon a bizonyos rózsaszín tortán.
- Egy pohárka lángnyelv egészen jól esne – adta le a rendelést cimborám, amire rögtön intézkedtem.
Hogy megmutassam, milyen jó házigazda is vagyok, a konyhapultról magam felé lebegtettem az odakészített tálcát. Volt rajta két pohár meg egy lángnyelv whiskey-s üveg. A sört a frigóban tartottam egyelőre, hogy kellően hidegen várja ki a sorsát. A pájp épp Elliotnál volt, amíg kiöntöttem neki egy adagot meg magamnak, aztán leraktam elénk a tálcát, rá a két pohárral, meg a whiskey-s üveggel. Ha volt valamim, azt szerettem teljesen megosztani másokkal, nem sajnáltam hát, ha esetleg úgy alakul, hogy elfogy mára az egész üveg whiskey.... Mellesleg még apámtól kaptam, a múltkori sikeres vizsgaidőszakomra, és különleges alkalomra tartogattam. Úgy éreztem, ez a mai este épp elég különleges, így hát befogtam a kis tüzest, hadd legyen a kedvünkre.
– Nagyon bejön a szobád… – mondta két szívás között a haverom, amire lelkesen vigyorogtam.
- Köszi... én is imádom. Itt tényleg mindig le tudok lazítani.... A sok színházi drámázás után rám is fér....
Tudtam, hogy ezzel nem mondok neki újdonságot. Bár még csak néhány hete volt a társulatunk tagja, ennyi idő alatt is bőven beleláthatott azokba a hatalmi harcokba, amik nem csak a színészek, hanem gyakorlatilag minden stábtag között folytak nap, mint nap. Én ezekből tudatosan kimaradtam. Nem volt kenyerem mások fikázása a hátuk mögött, és a behízelgésnek is szabtam egy egészséges határt. Igyekeztem önmagam maradni, amennyire csak lehet, még ebben az őrült állatkertben vagy ha úgy tetszik jobban, cirkuszban is, amit úgy hívtak, színház. Belekortyoltam a piámba, amíg Elliot még egy slukk pipát leküldött, aztán leraktam a poharat, és átvettem tőle a csövet, jóízűt beleszippantva ismét. Merlinre, milyen jó is volt ez.... Komolyan néha úgy éreztem, jobban esik, mint a szex. Itt nem kellett teljesíteni, nem kellett eljátszani semmit, egyszerűen csak átadhattam magam annak az örömnek, amit a dohány íze, a nikotin, és a füst szentháromsága nyújtott.
– Itt kéne maradnom veled, akkor tuti boldog lennék - folytatta a cimborám, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. Hosszasan kifújtam a füstöt, ezúttal egy négylevelű lóherét formázva belőle a pálcámmal.
- Ja.... tudom, miről beszélsz  - sóhajtottam megértően.
– Nos, akkor kinyissuk? – hangzott el a kérdés, amire mindketten tudtuk, hogy csakis igen lehet a válasz.
- Nanáááá - mondtam lelkesen, elvéve tőle a fiolát. Gyorsan kipattintottam belőle a dugót, megvártam, amíg ő is így tesz, aztán koccintásra emeltem az enyémet.
- Csirió Pajti! - kacsintottam rá, egy jókora kortyot letolva közben a torkomon. Eleinte semmi extrát nem éreztem azon kívül, hogy meglepően kellemes volt a rózsaszín ital íze.
Aztán.... egy pillanat alatt beütött....
- Hé Haver...Te is érzed?- vigyorogtam rá földöntúli mámorral.

Őszintén szólva nem tudtam volna száz százalékosan leírni, vagy elmagyarázni, hogy mit is éreztem. Egy azonban biztos volt: hogy azt szerettem volna, ez az érzés sose érjen véget. Alapvetően sem volt gond a közérzetemmel, most viszont ha lehet, sokszorosára nőtt a vigyor a képemen.
– Hát ez kurva jó! – kiáltott fel Elliot, és bár nem tudhattam egészen pontosan, hogy mire gondol, osztottam a lelkesedését. Én a magam részéről nem láttam semmi konkrétat, csak belül.... egyre inkább szétáradt bennem valami nagyon, nagyon furán fullos érzés.
Mintha buborékok keletkeztek volna, majd pukkantak volna ki a hasamban. Hangosan felröhögtem, és talán azért, hogy Elliot is értse, vagy csupán a magam szórakoztatására böktem ki a szavakat:
- Nini... Bubik szállnak ki a hasamból - mondtam, mert addigra tényleg így láttam. Már nem csak belül pukkantak ki a képzeletbeli buborékok, hanem kívül is. Általában beletelt egy kis időbe, mire a cuccok, amiket bevettem, hatni kezdtek, de ez valami egészen más volt.... Rögtön beütött és nem eresztett. Marha vicces volt, ahogy Elliot seggre esett, és valahogy a puffanást jóval erősebben hallottam, mint ami indokolt lett volna normál körülmények között. Csakhogy a normál körülményeken már rég túlvoltunk.
– Ennyit a Gucciról… meg a sznob Elliotról, hogy baszná meg… – természetesen erre a röhögési hullámra is azonnal rácsatlakoztam, és utánozva Elliotot, hanyat vetettem magam a puha, vastag szőnyegen.
- Igen, bassza meg a sznob Elliot! - kontráztam rá lelkesen. Asszem perzsa volt a szőnyeg, nem tudom, egy bolhapiacról szerváltam anno. Szerettem bolhapiacokra meg guberálásokra járni, ott mindig egyedi cuccokat lehetett találni és az volt bennük az izgi, hogy az ottani tárgyaknak már saját történetük volt. Ami engem sokkal jobban lázba hozott, mintha újonnan vettem meg valamit. Általában a ruháimat is másodkézből vettem mindig, egyrészt érdekelt a környezettudatosság, másrészt jó volt valaki más levetett göncébe bújni. Sokszor elfilóztam azon, kié is lehetett az adott mellény vagy kalap.... És a fantáziámban szőtt alak mintha lassan, de biztosan beivódott volna a személyiségembe, ahogy elkezdtem hordani az illető kiegészítőjét vagy ruhadarabját.
Elliot elkezdett mellettem a kezével csapkodni, mintha csak hóembert rajzolt volna, mire ismét követtem a példáját. A puha, selymes szőnyeg érintésén egészen jól elflesseltem, volt már ilyen velem máskor is, csak akkor hajat vagy kutyaszőrt taperoltam ilyen nagy elánnal.  – Ez majdnem olyan, mintha repülnék… majdnem olyan felszabadító… – mondta rekedt hangon Elliot, mire ránéztem és meglepődve konstatáltam, hogy nem csak nevet, de sír is. Tudtam, hogy nincs semmi gáz, és ezt most boldogságot tükröz, nem pedig depit.
- Hé Haver... Te tök szép vagy, amikor sírsz - nevettem rá csillogó szemmel. Nem akartam bókolni, vagy ilyesmi, nem azért mondtam. Csak tényleg így gondoltam.
– Nem rég voltam a Minisztériumban… tudod, ott olyan merev idióták vannak, az egyikkel még a liftbe is beragadtam… kéne nekik is vinni egy kis szórakozást… – folytatta egészen váratlan irányba vive a beszélgetés fonalát, amit én persze kapásból megragadtam és tovább görgettem a képzeletbeli pályáján.
Hirtelen felültem, mint akinek valami roppant fontos és elmés gondolata támadt, aztán komolyan így szóltam.
- Mi lenne, ha odamennénk és szivárványszínűt pisilnénk nekik a szökőkútra állva? - szakadt ki belőlem a már pár másodperce sikeresen visszafolytott istenes röhögés. Aztán amikor ez elcsitult, megint komoly tekintettel néztem Elliotra. - Mit szólsz hozzá, Öreg harcos? Az elég szórakoztató lenne?

– Nem olyan szép, mint a csillagok… – suttogta Elliot, amire akaratlanul is felnevettem. Nagyon váratlanul ért ez a válasz, és jelen pillanatban nem tudtam máshogy lereagálni a dolgot. Amikor felmutatott a plafonra, akkor kezdett derengeni, hogy tutira valami olyasmin flessel, amit én nem látok. – Nézd csak… – folytatta még mindig nagyon durván átszellemült hangon, amire muszáj volt visszakérdeznem.
- Mit látsz Pajti? - vigyorogtam rá kíváncsian, de valahogy nem mertem volna mérget venni rá, hogy választ is kapok a kérdésemre. Ahogy beugrott a szivárványt pisilős akció ötlete, boldogan konstatáltam, hogy Elliot is vevő a dologra.
Vállon veregetett, aztán biztosított arról, hogy a társam lesz a bajban, azaz a bajtársam lesz, vagy hogy is hívják....
– Együtt pisilünk nekik szivárványt… – állt fel beszéd közben szinte váratlanul, aztán zavarodott arccal azt kérdezte: – Itt volt?
Talán a gyors mozdulat zavarhatta meg, nem tudom, mert én nem láttam senki erre. Csak ő és én hesszeltünk a szobámban még mindig, na meg a buborékok. - Öööö - hebegtem kábé olyan értelmesen, mint egy fa, aztán követtem őt az ajtó felé. Akármit is keresett a cimborám, láthatóan nem találta meg, mert pár pillanat múlva már az előző gondolatmenetünket folytatta.
– Van Londonban egy telefonfülke, ahol simán be tudunk menni éjjel is a Minisztériumba – magyarázta elszánt arccal, céltudatosságát azzal is megpecsételve, hogy megfogta a kezemet és szinte maga után húzott.
- Ja, azt vágom én is - bólogattam, és közben gyorsan megtapogattam a tértágított zsebemet, hogy benne van-e a pálcám. Mikor megéreztem a tiszafa pálca ismerős domborulatát, nyugodt léptekkel vettem át az idegenvezető szerepét, kisétálva vendégemmel a szobából. Sebtiben indultunk meg a kandalló felé, ami most szinte beláthatatlanul messzinek tűnt, pedig a valóságban nem lehetett több a távolság ötven méternél. Úgy éreztem magam, minden egyes lépéssel, mintha nem is előre, hanem már már hátra mennék, nagyon furcsa érzés volt, és szinte kétségbeejtett ez a lassúság.
- Hé.... Te is érzed, hogy nem haladunk előre semennyit sem? - néztem tanácstalanul Elliotra, aztán megvártam mit reagál, hátha van valami jobb ötlete, hogyan tudnánk meggyorsítani a haladást. Végül a homlokomhoz csaptam és félúton a kandalló felé megtorpantam.
- Ne hopponáljunk inkább oda a fülkéhez? - kérdeztem olyan csillogó szemmel, mintha legalábbis most találtam volna fel a sárkányhimlő ellenszerét. Aztán az ötlettől megtáltosodva erősen megszorítottam Elliot kezét és mindenfajta további egyeztetés nélkül, egy lendülettel odahopponáltam magunkat a fülkéhez közel eső sikátorba.
Többször voltam már ott, úgyhogy pontosan láttam magam előtt az úticélt, és nem okozott gondot a hopponálás, szerencsére még így betépve sem. Viszont egyáltalán nem olyan érzés volt, mint általában szokott... A szokásos gyomorösszehúzó görcs helyett olyan volt, mintha minden tagom szivacs módjára ellazult volna és irányíthatatlanul lebegett volna a testem mellett. Ez a túlzott lazaság aztán rányomta a bélyegét az érkezésre is, ami nem sikerült olyan fényesre. Ahogy megpillantottam az úticélként kijelölt sikátor egyik falát, megszédültem és elvesztve az egyensúlyomat a földre dőltem, mint egy zsák.
- Elliot.... jól vagy? - kérdeztem félig aggódó, félig röhögcsélő hangon, miközben igyekeztem összenyalábolni elszabadult tagjaimat. Másodpercről másodpercre javult a helyzet, éreztem, hogy kezdik visszanyerni izmaim a tónusosságukat, de még mindig kicsit olyan volt, mintha polip módjára, irányíthatatlanul csapkodnának a karjaim és a lábaim körülöttem.

Láttam rajta, hogy erősen megviselte a hopponálás, mondjuk ez nem lepett meg, mert én ugyanígy voltam a dologgal. Bár én a csápjaimmal küzdöttem, ő meg ahogy elnéztem, a rókázással.
– Remekül Mr. Csápos – nyújtotta felém a kezét, amit rögvest megragadtam és egy lendületes ugrással talpra szökkentem. A lábaim még mindig, mintha gumiból volnának, és hát így elég nehezemre esett a mozgás, ami azt illeti, csetlettem-botlottam rendesen, így a biztonság kedvéért belekapaszkodtam Elliotba.
– Ha megtaláltad a talajt, kövess! – adta ki az ukázt bajtársam, mire kérdés nélkül, vigyorogva követtem. Jól jött, hogy átvette az irányítást most, hogy ennyire szanaszét voltam esve, szó szerint. Már közeledtünk a fülkéhez, amikor idegenvezetőm váratlanul irányt váltott és közben azt mormolta:
–  Állj meg nyuszika, van nálam sárgarépa!
Hangosan felröhögtem erre a beszédre, mert én egy fia nyulat sem láttam a környéken.
- Hogy mi? Milyen nyúl? - fogtam meg hátulról Elliot vállát, és ha sikerült, akkor magam felé fordítottam. - Meg milyen répa? - kérdeztem tőle kissé bamba, értetlen fejjel.
Aztán ha választ kaptam, megfogtam a haverom kezét és magam után húztam a fülke felé. Továbbra is csigalassan haladtunk, de legalább jó irányba tartottunk végre. Amikor odaértünk, kinyitottam a fülke ajtaját Elliot előtt és előzékenyen így szóltam.
- Csak utánad, Pajti! - aztán rácsuktam az ajtót, hogy közönség nélkül végezhesse el a műveletet. Valamiért egy pillanatra sem merült fel bennem a kétség, hogy mi lesz, ha ilyenkor már nem fogadnak ügyfeleket a minisztériumban.... Pedig az szinte biztos, hogy ilyen tájban már bőven véget ért a munkaideje minden minisztériumi dolgozónak. De valami olyan ősbizalom költözött belém onnantól fogva, hogy elterveztük, bejutunk, hogy egy szemernyi kérdés nem volt bennem arra vonatkozóan, hogyan is fogjuk mindezt kivitelezni. Medzsik Pink úgy tűnik, olyan ellentmondást nem tűrően vált a véremmé és színesítette meg az esténket, hogy vakon bíztam benne.
Így hát, miután kivártam egy kis időt, beléptem Elliot után a fülkébe és cseppet sem csodálkoztam azon, hogy az már üres volt. Azon viszont igen, hogy nagyon nem úgy nézett ki a fülke belülről, mint amit megszoktam. Az egész rózsaszín volt és bársonnyal kibélelt. Furcsa, giccses hálófülkére emlékeztetett. Elvigyorogtam magam a látványon, aztán a fülemhez érintettem a ciklámen, plüssel bevont kagylót és bepötyögtem... volna a megszokott 62442 kódot, hogy én is a főmuksók patinás törzshelyén találhassam magam a cimborám után. De újabb kihívás ért, meg kellett küzdenem a minduntalan helyet változtató gombokkal, és beletelt pár percbe, hogy egymás után eltaláljam a helyes sorrendet. Amikor megvolt és meghallottam az ismert kattanó hangot, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Gyerekkoromban többször látogattam meg a tesóimmal apát a látogatói bejáraton keresztül. Rengeteget dolgozott és mi annyira hiányoltuk, hogy anyám néha beadta a derekát, hogy benézzünk hozzá. Olyankor feledhetetlen órákat töltöttünk el a minisztériumban. Emlékszem, hacsak tehettem, Ash mellett maradtam, hogy vigyázzak rá. Szegény olyan nehezen találta fel magát a varázslóközegben, zavarban volt, amiért egy nagymúltú varázslócsalád sarjaként kviblinek született. De a szüleim szerencsére sosem éreztették vele, hogy csalódottak lennének miatta, sőt!
Mindig bátorították, hogy rátaláljon arra az útra, ami igazán boldoggá teszi, és nem is telt bele sok időbe, hogy Ash rájött, állatgondozó szeretne lenni. Évek óta egy jónevű mugli középiskola padját koptatta, és ha elvégzi, utána megnyílik számára az út az ország bármely állatkertjébe. Kicsit elméláztam azon, milyen rég is láttam az öcsémet, akivel annyit ökörködtünk annak idején, a Minisztériumban, de nem sok időm volt arra, hogy az emlékek mezején kutakodjak, mert hamarosan a fülke rendeltetésszerűen liftté változott, éa megindult az Átrium felé, hogy pár pillanat múlva megérkezzen.

– Baszki, ezek idióták! – szűrődött be a liftbe valahonnan messziről Elliot hangja, amit tökéletesen meg tudtam érteni, mikor kiszálltam az átriumban és végigmértem a terepet. Elvégre mekkora poén már, hogy csak így itt hagyják a brit mágustársadalom legfontosabb épületét üresen, kiszolgáltatva az olyan trollok kénye-kedvére, mint mi.
- Merlinre… de unalmasak ezek… még egy jó kis párbajra sem számíthat az ember! – kiáltotta felém cimborám, aki ekkor már a szökőkúton állt és balerinára emlékeztetve pipiskedett. Nem akartam bevallani neki, de én momentán örültem, hogy most nem volt kilátásban párbaj, mert ugyan a színpadon szívesen eljátszottam bármit, a való életben jobban szerettem a békességet. Hippi habitusomhoz sosem illett igazán a párbajozás.
– Na, mehet a szivárvány? - kérdezte, mire lelkesen odarohantam és egy ugrással ott termettem mellette a szökőkút peremén.
- Naná!! - húztam le egy mozdulattal a sliccemet, majd nekiálltam belepisilni a szökőkútba. Ekkor eszembe jutott, hogy még valamikor az ősidőkben tanultunk egy szivárványos varázslatot a Roxfortban. Igaz, azt alapvetően arra használtuk, hogy tüzet változtassunk vele szivárványszínűre, de gondoltam, egy próbát megér a dolog....
- Arcoloratmen totallum - harsogtam bele a térbe, a pálcámat a vízbe lövellő pisisugárra irányítva. Nem tudom, hogy valóban működött a dolog, vagy csak beflesseltem, de végső soron ez mindegy is volt, mert úgy láttam, hogy valóban szivárványszínű folyadékkal toldottam meg a szökőkút vízét, ami pár pillanat alatt átvette ezt a színpompás árnyalatot....
- Anyás, de baró! - vigyorogtam elégedetten, mint a tejbetök.
Futólag Elliotra tekintettem, hogy ő vajon mit csinál most mellettem. Persze ha esetleg lehúzta a sliccét, nem akartam látványosan megbámulni a férfiasságát, elvégre az még haverok között is túlzás. Személyes tapasztalatom volt, mennyire idegesítő tud lenni, amikor az embert akarata ellenére megbámulják hiányos öltözetben, legyen szó kviddics-társakról vagy társulati tagokról az öltözőben, illetve idegenekről egy mezei férfi mosdón. Persze jól esik az embernek az érdeklődés, de azért mindennek van határa...
Átfutott az agyamon, mit szólna apám, ha megtudná, hogy mit művelek, de ez csak egy pillanatra suhant át a gondolataim között, aztán száműztem a kellemetlen érzést szító kérdést örökre. Elvégre most nincs itt, és nagy eséllyel nem fog kitudódni a mi kis kalandunk Elliottal... Legalábbis reméltem.
Meglepően sokáig tartott, mire könnyítettem magamon és végleg elapadt a sugár, ami érthető, tekintve, hogy összeittam egy csomó mindent a koliban. alapvetően tökre szeretek hugyozni, de most ez az érzés is sokkal élvezetesebb volt, mint alapjáraton. Felhúztam a sliccem és adtam magamnak pár másodpercet a fantáziálásra. Kíváncsi voltam arra, hogy mi minden lehet még sokkal jobb érzés ezzel a bájitallal. Eszembe jutott, ahogy egy gyönyörű nőt vagy férfit csókolok, és már a gondolatba belebizseregtem. Ha ma este nem is jön össze a kísérlet, legközelebb mindenképpen sort kell kerítenem rá. Addig is, itt áll előttünk az egész minisztérium, hogy azt tegyünk vele, amit csak akarunk. Elliotra sandítottam a szemem sarkából, és csibészes mosollyal megkérdeztem.
- Na és most? Mivel keserítsük meg az aktakukacok életét?

Elliot hamar feltalálta magát ebben a környezetben, egy adag szórólapot röptetett lelkesen.
– Mintha csak hó esne… – magyarázta, mire lehet, hogy csak beképzeltem, de valóban láttam átváltozni a lapokat hópelyhekké.
- Ez nagyon menő – vigyorogtam, mint a tejbetök, mert imádtam a havat. A karácsony volt mindig is a kedvenc ünnepem, és annál szebbet el sem tudtam képzelni, mint amikor kint csillogott a hó, bent a melegben meg együtt voltam a családommal. Most viszont nem volt sok időm élvezni a látványt, mert Elliot gyorsan újabb célpontot talált magának.
– A nyúl… el kell kapnom… – lökött meg kicsit, miközben a lift felé rohant.
- Megint az a tapsifüles… - morogtam magam elé. Zavart, hogy ő valami olyat lát, amit én nem, úgy éreztem, lemaradok valami fontosról.
– Fel kell mennem az ötödikre. Ismered William Barrowt? – avatott be újabb tervébe cimborám, amiben természetesen azonnal benne voltam, még ha nem is ismertem az arcot.
- Nem, nem vágom, kicsoda – csóváltam meg a fejem.
– Na ő az osztályvezető és szépen meglepetést hagyok neki az irodájában. Nat legjobb barátja… ki érti ezt… - magyarázta tovább, miközben beléptem mellé a liftbe.
- Okés, menjünk! – mosolyogtam tettvágytól égve, és ezúttal eszem ágában sem volt figyelmeztetni a cimborámat a nyilvánvaló következményekre. Mégpedig arra, hogyha kitol Nat legjobb barátjával, és ez kiderül, akkor Nat joggal fog bepöccenni. Nem igazán láttam bele a kettejük viszonyába, de annyi azért nekem is leesett, hogy az utóbbi időben komoly hullámvölgybe kerülhettek. Elég sokat vitatkoztak és Elliotot gyakran láttam letörtnek a próbák során. Tudtam, hogy a színház remek terápia tud lenni az ember számára, nekem is az volt, amikor szerelmi bánat gyötört, ezért is örültem neki, hogy a barátom csatlakozott a társulatunkhoz.
Ma este ez azonban egyáltalán nem foglalkoztatott mindez, még csak nem is gondoltam rá. Úgy éreztem, velünk most semmi rossz nem történhet… Csakis jó és vicces dolgok. Így amikor a lift megállt és kinyílt az ötödiken, szaladva igyekeztem megtalálni annak a bizonyos Barrownak az irodáját.
- Hé pajti, merre keressük? – kérdeztem rohanás közben. Az ajtókon, amik előtt eddig elhaladtunk, ugyanis nem szerepelt ez a vezetéknév. Bár őszintén szólva, ha jobban belegondolok elég fura neveket láttam, úgymint Grindelwald, Dumbledore meg Merlin… Tudtommal pedig egyikük sem dolgozott a Minisztériumban, sőt! Mind alulról szagolják már azt a bizonyos ibolyát.
- Hát így elég nehéz lesz megtalálni… - álltam meg egy percre, a fejemet vakarva. – Mit tegyünk? – kérdeztem kissé elanyátlanodva Elliotot. Valamiért rám tört az érzés, hogy jó lenne lassan lelécelni, mielőtt balul sülnek el a dolgok. És valóban… hirtelen a liftajtó újra kinyílt és egy takarítónő lépett ki belőle, meglehetősen furcsa öltözékben. Innen nézve úgy láttam, mintha egy főnixtollakból készített hacukát viselne.
- Maguk meg mit keresnek itt? – kiáltott ránk ledöbbenve, mire grimaszolva rápillantottam Elliotra, hátha ki tud menteni minket valahogy, mert nekem semmi ötlet nem jutott az eszembe. Általában jól ment a rögtönzés a próbákon, de ezúttal teljességgel leblokkoltak azok az illuminált agysejtjeim.
 

Elképzelni sem tudtam volna, hogy ebben a helyzetben mégis mit tud alkotnia  cimborám. Valami mégis azt súgta nekem, hogy nem lesz gáz, Elliot elég leleményes ahhoz, hogy kitaláljon valami hatásosat.
– Drágám, hiszen éppen magát kerestük! Nathaniel Forest nagy rajongója, igaz-e? – kérdezte magabiztosan csengő hangon, amitől egy pillanat alatt lecsökkent a paraszintem a felére.
A nő erre megdöbbenten bólintott, és pillanatnyi döbbenetét Elliot ügyesen ki is használta. Előadta neki ezt a mesét a nyereményjátékról, meg hogy őt választották ki, és a legdurvább az, hogy a nő csontig benyalta az egészet. Még autogrammot is kért, amit elnézve egyszerűen nem bírtam levakarni az arcomról a vigyort, de hát ki is hibáztathatott volna ezért? Elliotnak zsigerből ment a sztárkodás, és ezt el is raktároztam magamnak, hogy később, ha mondjuk egy-egy színielőadás előtt beparázna esetleg, előhúzhassam példaként ezt a kis kalandot a tarsolyunkból, vagyis nevezetesen azt, hogy milyen profin lekezelte ezt a vadidegen nőcit....
– Igazán megtisztelő volt Önnel tölteni ezt a pár percet – zárta a színjátékot a haverom, mire én is készségesen mosolyogva kezet csókoltam a nőnek és én is adtam alá a hippogriffet.
- Legyen szép estéje kedves Rosie! Majd mesélje el a barátnőinek, hogy micsoda szerencséje volt. Higgye el, Elliot Forest nem szokott ám akárkivel ilyen meghitt pillanatokat eltölteni - kacsintottam még a nőre. Elliot ekkor félreérthetetlenül intett egyet, hogy ideje távoznunk, én meg persze késlekedés nélkül követtem őt. Ahogy beszálltunk, még integettem egyet a takarítónőnek búcsúzóul.
- Viszlát Kedves! - majd mikor bezárult végre a rács, nagyot sóhajtottam.
– Haza kell mennem, hogy lemossam magamról a szégyent… – motyogta mellettem Elliot lemondóan, amit alig akartam elhinni.
- Ne csináld már Öregem! Ez aztán iszonyat meleg szitu volt, de te zseniálisan kimentettél minket a szorult helyzetből - emeltem a kezem egy elismerő pacsira Elliot felé, várva, hogy belecsapjon.
- Te aztán tényleg nem vagy semmi! - csóváltam a fejem még mindig kicsit hitetlenkedve.
- Hát úgy tűnik, nagy ritkán mégiscsak van valami jó is abban, hogy egy híres író a férjed. Gyakran élsz ezzel a szupererőddel? -  böktem meg lazán a vállammal az övét egy kis ugratásként. Amikor kiszálltunk a telefonfülkénél, még mindig kicsit szürreális volt minden körülöttem, de azért a kezdeti fless intenzitása már jócskán halványodott.
A fülke mindenképp jó megoldásnak tűnt a távozásra, hiszen így ha véletlenül le akarnák követni utólag  a minisztériumban, hogy honnan is jött ez a két betolakodó, akkor csak egy nyilvános helyet találnának majd nyomként. Innen könnyedén hazahopponálhatunk, vagy haza is sétálhatunk, ha akarunk, feltűnés nélkül. A fülke előtt bevártam Elliotot és feltettem neki a kérdést. 
 - Na, ez biztosan benne van a top öt legizgalmasabb estémben, köszi az élményt! - mosolyogtam.
- És most mi legyen Pajti? Menjünk haza vagy még afterozzunk egyet valahol? - tettem fel a kérdést Elliotnak. Nekem igazából most bármi megfelelt, az is, ha nyomban lefekszem aludni a koliban, meg az is, ha ledöntünk még pár sört zárásként egy lebujban. Megvártam Elliot válaszát, majd ennek megfelelően indultam meg a sötét éjszakába.