Roxfort RPG

Éppen ezen a forró nyári napon sikerült magamnak olyan remek elfoglaltságot találni, mint a muglik között nyüzsgés. Nem lett volna ezzel gond, egy üzletet kerestem, ahol történetesen gumikacsát is árultak. Azt hallottam, hogy az nmp* típusú férfiaknak kifejezetten hatásos, ha le akarják küzdeni az egyedüllét okozta kellemetlen pillanatokat. Nem, mintha engem különösebben zavart volna az ilyesmi, ez is csupán tudományos megközelítése lett volna a témának s ha már éppen úgy alakult az élet, hogy jó pár hónapja nem volt tartós kapcsolatom, hát csapassuk. Szóval kikeveredtem egy nagyon forgalmas utcára, ahol aztán tényleg nem kevés ember volt.
Egy ideig megpróbáltam közöttük haladni, de aztán egyre nagyobb lett bennem a feszültség. Nem voltam ehhez a tömeghez hozzászokva. Az Abszol úton még a legdurvább napokon sem voltak ennyien, ráadásul távol is nevelkedtem az ilyen nagy városoktól. Matlocktól is jó pár kilométerre volt a családi birtok, ahol csak én és a testvéreim voltunk gyerekként. Aztán a Roxfort is eléggé elzárt volt a külvilágtól, az északi utazásaimról nem is beszélve. Nem voltam valóban ehhez szokva egyszóval és ettől hirtelen bepánikoltam.
Csak ácsorogtam, mint valami idióta, hagyva hogy ki-kikerüljenek. Néhányan még nekem is ütköztek, meglökve annyira, hogy megtántorodjak. Hosszú percek telhettek el így. Körbe néztem egyszer-kétszer, de fogalmam sem volt, hol is vagyok és merre van a gumikacsa bolt. Sóhajtva konstatáltam, hogy rohadt béna vagyok… és mikor már úgy voltam vele, hogy nem érdekel, hoppanálok, valaki a vállamhoz ért. A következő pillanatban meg a nyakamba ugrott. Hirtelenjében csak annyit fogtam fel, hogy jó az illata és hogy nem zavar az ölelgetés cseppet sem. Valószínűleg ez is az nmp tökéletes jellemzője volt.
– Hát itt vagy! – mondta, mintha ismernénk egymást, de nem tudtam megnézni magamnak jobban egyelőre. – Kilóg a pálcád a farzsebedből, és kezdesz feltűnni a mugliknak. – Suttogta a fülembe, a lehelete kicsit végig cirógatott a bőrömön, amibe beleborzongtam. Ahogy elengedett tudatosult csak bennem, hogy az ölelésre kicsit előre görnyedtem, mintha ösztönösen alkalmazkodtam volna hozzá, így könnyebben tudott a nyakamba ugrani.
 – Te… – kezdtem, de közben már a farzsebembe dugott pálcához értem. Kihúztam onnan és betűztem rendesen a nadrágomba. Fogalmam sem volt, mikor tettem oda vagy hogy miért. Nem szokásom ilyen helyeken tartani, ha csak siettségemben nem igyekszem minél gyorsabban elsüllyeszteni valahova. Gondolom ez is a mugli tömeg része volt.
A lány belém karolt és húzni kezdett. Ekkor sandítottam jobban felé, megpróbálva kifürkészni, miért olyan ismerős... aztán kezdett leesni. Egy kocsma, egy cigi és mi.  Roxmortsban történt, valahol a Szárnyas Vadkan előtt. Addigra már egészen megtanultam, hogy a Három Seprűt jobb elkerülni, mert a diákok állandóan ott lebzselnek és aligha lehet ülőhelyet találni. A Vadkan társasága ezzel szemben izgalmas volt és néha-néha még szerencsejátékozni is lehet, ha valakinek kedve szottyant a köpkőhöz. Azon a napon, amikor találkoztunk a vetélytársam merevrészegre itatott és elnyerte minden pénzem. Így hát kimentem a friss levegőre dohányozni… na ott volt a lány. Őt szórakoztattam a sárkányokkal, amiket örömmel eregettem füst formájában a levegőbe. Láthatóan neki nem ugrott be a dolog.
– Mit csinálsz itt? Mármint nem úgy nézel ki, mint aki ehhez a környékhez van szokva. – Szólt hozzám ismét, mikor egy valamivel csendesebb kis utcához érkeztünk.
 – Te vagy a lány a Szárnyas Vadkan elől! – mondtam és még rá is mutattam, mintha azt jelezném, most aztán megvagy.  – Sage vagyok. A sárkányos fickó. Emlékszel? Ha már így összefutottunk, a gumikacsa boltot keresem… nem tudod merre kéne mennem? – kérdeztem és kinéztem a forgalmas utca felé.

---

Ha valamire számítottam is, hát az nem az volt, hogy egy roxmortsi ismerősbe botlok majd éppen Londonban. Egyre tovább nézve a lányt, egyre élénkebbé váltak azok a homályos, enyhén ittas emlékek. Jól emlékszem, ahogy sárkányokat fújtam a cigaretta füstből, talán egy-kettő nem sikerült tökéletesen, de az egészen lenyűgözte, mikor az egyik egy nagyobbacska füstkörön repült át. Meglehet csak azért mutatott olyan lelkesedést, mert ő sem volt éppen józan. Ám akkor, abban a helyzetben olyan viccesnek tűnt az egész. Azt hiszem, élveztük egymás társaságát.
– Te bejöttél London valószínűleg legforgalmasabb utcájába, egy gumikacsáért? – kérdezte felvont szemöldökkel, miután elnyomta a cigijét. Én pedig éppen akkor nyúltam be a zsebembe a cigarettás dobozért, hogy egy szálat előhúzva az ajkaim közé dugjam, majd meggyújtsam. Ezúttal nem pálcával, hanem egy egyszerű öngyújtóval végeztem el ezt a mozdulatot. Egy mugli boltba vettem, de ezelőtt csak egyszer használtam. Akkor is meggyújtottam a hajamat, ezúttal csak az ujjam hegyét égettem le.
– Fenébe! – ráztam meg a kezemet, mintha az bármit is segíthetne a fájdalmon és az éget bőrszagán. – Igen, azért jöttem ide. A Foltozott Üstben azt mondta pár hete egy ivócimborám, hogy az Oxford Streeten van egy gumikacsát áruló üzlet. Csak hát azt nem említette, hogy ez az utca ilyen végtelen hosszú… és ekkora a tömeg is. – Panaszoltam el.
Ezután következett egy rövid emlékeztető, hogy mi is a neve. Lehet, hogy említette a Szárnyas Vadkan előtt ácsorogva, az igazat megvallva nem emlékeztem rá, csak a sötét szemeire, az aranyos göndör hajára, meg arra, hogy milyen alacsony… azt nagyon édesnek találtam ott. Nem tudom miért, de vonzódom a kis teremtű nőkhöz. Persze itt nem erről volt szó, de azért megjegyeztem magamban, hogy ez milyen csodás tulajdonság is.
– Ööööö... Gumikacsa bolt kimondottan nincs, de tudok a környéken egy helyet, ahol nagy eséllyel lehet kapni.
A mondandója közben egy pillanatra a számba vettem a leégett hüvelykujjamat, hogy enyhítsem az érzést, ami ott lüktetett benne. Eléggé fájt, de nem akartam nyafogni, mint egy ötéves, ráadásul a nyálam kellően hűsítette is a területet. Ezután fogta meg a csuklómat és indultunk meg egy olyan irányba, ahol jóval kevesebb volt a turista. Mivel azok is mind muglinak tűntek, most nem szórakoztam el a füsttel, csak békésen dohányoztam. Csak akkor fordultam meg, mikor az egyiknek valami masinát láttam meg a kezébe. Tania persze nem hagyta, hogy megálljunk, így gyorsan folytattuk az utat, addig míg valami zaj nem jött a táskájából. Ekkor elengedett és valami kütyüt vett elő ő is, majd nyomogatni kezdte. Érdeklődve figyeltem az elnémult találmányt.
– Bocsi, nem akartalak megijeszteni.
– Nem ijesztettél meg… – jegyeztem meg és egyértelműen bámultam a táskát, ahol eltűnt az a téglaforma valami. – Megnézhetem? Igazából eléggé érdekelnek a mugli dolgok… csak odahaza sosem engedték, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Felnőttként meg eléggé eltávolodtam a témától. – Nem tudom, miért is meséltem ezt el neki. Valószínűleg a legtöbben azt gondolják, hogy az aranyvérűek mind sznobok, tökéletes életük van és gazdagok. Hát rám csak a gazdag volt igaz, mert se sznob nem voltam és a tökéletes élet is csak egy jó viccnek tűnt.

Tania az épület falának támaszkodva nyúlt be a táskájába. Mindig is érdekeltek a mugli dolgok, csak éppen a dekadens Bolton családba nem illett bele, hogy ilyesmikkel foglalkozzak. Az apám rendszerint annyit morgott oda, hogy inkább a családunk nevének fényezésével foglalkozzak. Ezért is fordultam végig a szimbólumkutatás és a rúnaismeret felé. Ezt pedig ő értékelte a legjobban. Mindenben támogatott, ami persze szemet szúrt Keith-nek és az anyjának is. Nem csoda, hogy szinte örömtáncot jártak, mikor beköltöztem a kollégiumba, majd külföldre mentem kutatómunkára. Meglehet, azt is várták, hogy majd meghalok és akkor az öcsém első számú örökösként lép a helyemre. Nem sikerült a kis tervük, nem csoda hát, hogy most mindent megtesz Keith, hogy kitúrjon az otthonomból… mert az már csak az enyém.
– Persze, ha gondolod... – Nyújtotta át a fekete téglaforma kütyüt. A kezembe vettem és máris vizsgálgatni kezdtem. – ha gondolod, tarthatok neked mugliismeret szakkört, elég jól ismerem őket. Könyveket is tudok adni, már, ha te is szeretnéd.
Rápillantottam, miközben a hajával kezdett babrálni. Érdekes ajánlat volt. Nem nagyon mélyedtem el a mugli irodalomban, egyszerűen nem volt rá lehetőségem. Ezért egy-két kivétellel szinte semmihez nem volt még szerencsém. Nem csoda, hogy már is izgatott lettem a lehetőségtől. Közben az orromhoz emeltem a kütyüt és megszagoltam. Furcsa szaga volt, olyan műanyag szag és még valami keveréke.
– Az öngyújtó használatára is megtaníthatlak, ha nem akarod mindig megégetni magad.
– Azt hiszem, az hasznos tudás volna. – Bólintottam vigyorogva. Közben végig húztam az ujjaimat a műanyagba süllyesztett gombokon. Furcsa, kissé talán puha érintésük volt… olyan gumiszerű. – Azt hiszem, élvezni egy szakkört. Legalább lenne, mit csinálnom a nyáron. – Nyújtottam közben vissza a téglát, remélve, hogy később még több alkalmam lesz a tanulmányozására. A cigimet is eldobtam, jelezve, hogy haladhatunk tovább részemről.
Tania újra meg is indult, én pedig követtem a megfelelő üzlet felé. Egyszerűen letaglózott mennyi minden volt odabent. A muglik tudják mi az élet: mindenből jó sok és főleg műanyag. Az a sok szín, a sok furcsa illat, annyira magával ragadott, hogy már a bejáratnál sikerült lemaradnom. Ugyanis csak megálltam és bámultam körbe-körbe, mintha csak egy múzeumba rángattak volna be.
– Jössz? – Tania hangja térített magamhoz. Elvigyorodtam és elindultam abba az irányba, amerre tartott. Biztosan látta rajtam a lelkesedést, nem mintha megpróbáltam volna egyáltalán titkolni azt.
Összerezzentem, ahogy mellettünk egy halom porcelán összekoccant. Ahogy elnéztem őket, nem nagyon tudtam megállapítani, hogy pontosan mi mire is való. Az igazat megvallva, sosem voltam igazán a helyzet magaslatán, ha ilyen otthoni témákról volt szó. A lábast sem tudtam megkülönböztetni a levesestányértól név alapján. Egyszerűen csak tudtam, melyikből kell enni és melyikhez jobb, ha nem nyúlok hozzá.
– Ez nem fájt? – kérdeztem, ugyanis a becsapódást Tania válla okozta.
Hamarosan jó pár gumikacs került a látóterembe, ráadásul nem is csak a sárgaszínű volt ott. Akadt rózsaszín, kék, piros… egészen elcsodálkoztam, hogy mennyi féle van.
– Tudod mit próbálnék ki?  – kérdeztem és levettem egy rikítólila színű kacsát. Megnyomtam, így egy hápogó hang is előtört belőle. Erre felhorkantottam a röhögéstől. – A mugli italokat. Ha ismered őket, mutathatnál pár jót és akkor bevásárolnék. Van nálam bőven mugli pénz.  – Folytattam és újra megnyomtam a kacsát. Ez a példány egészen megtetszett a maga rondán kifestett valójában. Talán később meg is bűvölöm, hogy a hápogása jobban hasonlítson egy igazi kacsáéra.
– Ha van kedved ihatsz velem.

A tekintetem még többször Tania vállára tévedt. A ruhákon keresztül persze nem láthattam, hogy valóban megjelenik-e lassacskán a lilás-kékes folt, amihez nekem is olyan sokszor volt a szerencsém az ügytlenkedéseim során. Tegnap is például, mikor egy kicsit túltoltam a whiskeyt és a dohányt, úgy botorkáltam végig a szobán. A sípcsontom tiszta erőből nekiütközött az ágykeretnek, csúnya nyomot hagyva maga után. Rajtam még a legkisebb koccanás is könnyedén meglátszott, még ha nem is hagyott komolyabb nyomot.
– Nem annyira? Kár, pedig szívesen adtam volna rá olyan apukás gyógypuszit… – Nevettem fel. Reméltem, hogy érti, ez csak vicc, nem ilyen perverz módon akarok ráhajtani vagy éppenséggel nem én vagyok a környék cukros bácsija. Egyszerűen csak szerettem volna mosolyt csalni az arcára.
Ugyanez volt a helyzet később a lila gumikacsával is, amit beszélgetés közben alaposan megnyomorgattam, hogy furcsa, sípoló hangot préseljek ki belőle. Groteszk volt a maga szürreális árnyalataival, de tökéletesen megfelelt a nmp-lét örömeinek kiélvezésében. A kádban kacsát úsztatni mégis csak érdekesebb, mint a lét értelmén gondolkodni… mostanában sokszor rám talált a filozofálhatnék. Nagyrészt persze azért, mert éppen a vagyonom, az örökségem elvesztésének veszélye hatalmas bárdként lebegett felettem… és még csak állásom sem volt.
– Ez egy olyan ajánlat, amire nem tudok nemet mondani. Szerintem a mézes whiskeyt szeretni fogod. Az egész hasonlít a lángnyelvre.
Megint megnyomtam a kacsát. A kis lilaműanyagra pillantottam, biztosan tudva: ez kell nekem.
– Ő kell nekem. Tökéletesen fog lebegni a vízen. – Magyaráztam lelkesen és már azon gondolkodtam, mi legyen az újdonsült barátom neve. Persze valami ezt a mélyenszántó gondolatot is felülírta, mégpedig a mézes whiskey gondolata. Eddig valóban csak lángnyelvvel tömtem magam, azt is nagyrészt felejtés céljából… ha pedig az nem volt, hát ott volt nekem a bor, amiből szépszámmal nyúltam le a matlocki pincénkből. Talán csak egy-két kevésbé jó évjáratot hagytam magam után. – Jól hangzik ez a whiskey dolog – mondtam aztán, mikor elindultam Tania után a kassza felé. Közben már a zsebembe turkáltam, hogy kivegyek egy papírpénzt.
– Ezek után elvihetlek egy italdiszkontba, ha gondolod, annyira nincs messze, csak pár perc séta.
Bólintottam csak, ugyanis pillanatok alatt sorra kerültem. A pénztár mögött álló színes hajkoronát viselő lány bosszankodva jegyezte meg, hogy mostanság mindenki ilyen „nagy” bankjegyekkel fizet. Akármennyire is néztem, méretileg nem igen tért el a hasonló mugli pénzektől.
– Szerintem pont ugyanakkora, mint a többi… – mondtam egy vállrándítás kíséretében, mire furcsa pislogást kaptam válaszként. Mindenestre a gumikacsát hamarosan becsomagolták, a visszajáró pedig a zsebemben kötött ki. Így aztán gyorsan újra odakint találtuk magunkat az utcán. Csendesen haladtunk valamerre, egyre szűkebb utcák felé. Tania ujjai közben megint a csuklómat szorongatták. Hát igen, szükség is volt az ilyen biztonsági intézkedésekre, hiszen nem nagyon ismertem ki magam a mugli Londonban. Érdekes volt az a sok ember odakint, meg a csillogó-villogó kirakatok, de valóban nem ártott mellém egy támogató, aki aztán kiigazodik mindenhol.
Elsüvített mellettünk egy bicikli… éreztem, ahogy a felkavart levegő beleborzol a hajamba. Tania pedig megrezzent, az ujjai már nem is a csuklómat, hanem a kézfejemet szorongatták. Zavara jöhetett, mert egy pillanattal később már nem is ért hozzám, csak a hajába fúrta az ujjait. Lassan követtem.
– A biciklik veszélyesek? – kérdeztem és mintha nem történt volna semmi a haját csavargató ujja után nyúltam. Finoman megszorítottam a kezét és úgy húztam magunk közé. Jobb volt így, hogy fogtam. Megadta azt a biztonságérzetet, amire szükségem volt… és hát igencsak kellemes volt amúgy is.
– Néhány megbűvölt példánnyal találkoztam már.

A bicikli után néztem, míg Tania ismét meg nem szólalt. A hangjára felé fordultam, hogy a sötét hullámokba fúródó ujjai játékét figyeljem. Én is szerettem a saját hajamat piszkálni, ha kellően göndör volt éppen – ami nagyrészt a londoni páratartalom függvénye volt – fogtam, kihúztam és azt bámultam, miképpen ugrik vissza az eredeti formájába. Nem tudom, miért éreztem szükségét, hogy megragadjam a kezét és megfogjam olyan finoman, hogy ne tudjuk elveszíteni egymást. Valójában Tania volt a támasztékom ebben a számomra nagyrészt ismeretlen világban. Ráadásul remek vezető volt. Éreztem, hogy tőle aztán sokat tanulhatok még és engem bizony érdekeltek a kalandok.
– Csak annyira, mint a polcok, és a pénztáros lányok. Azt hiszem majd azt is meg kell próbálnom elmagyarázni, hogy működik a font. – Magyarázta és lepillantott az egymásba kapaszkodó kezeinkre. Vártam, hogy esetleg elhúzza, bár láthatta, hogy rossz szándék nincsen bennem. Ez nem kényszer, nem kell fognia, ha nem akar… bár én örültem neki. Természetesnek hatott, és pont ettől volt tökéletes.
– Eddig azt hittem egészen jól értem a font működését. Lehet, hogy a gumikacsaboltban az is másképp viselkedik?– Kérdeztem. Tudtam, hogy a muglik leleményesek és sok olyan dolgot készítenek, amik a varázslást helyettesítik. Nem lepett volna meg, ha a pénzben is van valami trükk, ami miatt a kisebb jobb, a nagyobb rosszabb… de nekem fogalmam sem volt róla, hogy átméretezett fontot kellett volna kiváltanom a Gringottsban, mielőtt mugliföldre tévedek.
Ezután jegyeztem meg, hogy amúgy a bicikli nem tűnik különösebben veszélyesnek, hiszen megbűvölt változatával már találkoztam. Nem egy varázsló szórakozott ilyesmivel, hogy sikeresebben, hol sikertelenebbül. Rosszabb esetben magasról estek nagyon nagyot, akár a kviddicsjátékosok… ha már itt tartunk, a Matlock melletti faluban lakó kölykök egyszer meghívtak egy repülő-biciklis kviddicsre. Az apjuk rajongott a muglikért, gyűjtött és kísérletezett minden tárggyal, amihez csak hozzájutott. Később a minisztérium persze eléggé rá szállt, engem meg apám eltiltott tőlük. Onnantól még annyi barátom sem volt és egyedül kevertem magam bajba.
– Ha elég nagy szerencsétlen vagy, megbűvöletlen bringával is össze tudod törni magad. Tapasztalat.
Bólintottam egyet, nem kérdezve inkább a fájdalmas emlékekről. Amúgy is eléggé lefoglalt a mugli London minden részének megfigyelése. Nem gyújtottam rá az út alatt, csak magamba szívtam Tania cigarettájának füstjét, passzíven élvezve az élvezhetőt. Aztán egy neonfényes, furcsa épület előtt vártuk meg, míg elszívja azt. Kicsit közelebb is hajoltam, hogy bekebelezzem a füstfelhőt. Tolakodni nem tolakodtam ennél jobban. Tania nem annak a típusnak tűnt, aki szereti, ha megfosztják bármilyen formában is a szabadságától. Volt benne valami nagyon laza, nagyon komoly és nagyon különleges keveréke. Ez lehetett az oka annak, hogy olyan jól elvoltunk a Szárnyas Vadkan előtt is Roxmortsban.
Végül beléptünk az újabb üzletbe, ahol egy banya máris megjegyzéseket tett rám. Szerencsére inkább pozitívakat, amennyire az akcentusából ki tudtam venni.
– Jó napot néni… én…
Esélyem sem volt bemutatkozni, Tania ugyanis a sorok közé lépett, én meg alig győztem vele a lépést tartani. A szavam amúgy is elakadt volna a rengeteg csillogó üveg láttán, amik mind-mind muglialkoholos italkot rejtettek magába. Persze nem voltak ismeretlenek a whisky vagy éppen a bor szó, inkább csak az összetevők mássága lepett meg, ahogy el-elcsíptem egy-egy címkét.
– Itt mindig ilyen lelkes a fogadtatás? – kérdeztem. – Úgy tűnt, hogy a néni nagyon örül nekem. Remélem, nem kéri el a t-e-l-e-f-o-n-számomat. – Mondtam kissé bizonytalanul, nem bízva abban, hogy jól betűzöm el akár a szavamat. Mindenestre hallottam már ezt-azt a muglivilágról. – Talán annyira nem tetszettem neki.

Érdekes hely volt. A polcokon számos üveg sorakozott, bennük a különböző színű italok megcsillantak a furcsa fényben. A címkéket figyeltem, próbáltam kivenni melyikben mi van, hátha valami hasonlít a megszokottakra a varázsvilágból. Érdekeltek a muglik, annak ellenére is, hogy egyelőre a középkori varázstalanok életéről többet tudtam, minta modernebb társaikéról. A rúnahasználat az ő köreikben sem volt ritka, nem egy boszorkányság elleni példányt ők maguk találtak fel.
A whiskeys polcokhoz érve Tania könnyedén húzott rajtam egyet. Szinte gépiesen guggoltam le mellé és néztem végig a választékot. Ezek színre már egészen hasonlítottak a lángnyelvre, talán abban volt még egy árnyalattal több vörösség, hogy még inkább aláfesse a nevét. Igen csak fűszeres volt, de éppen az a különleges aroma volt az, amit annyira szerettem benne. Az én életemnek is pontosan ugyanolyan része lett, mint a legtöbb varázslónak, sőt ami azt illeti, néha még kicsit jobban is a részévé vált, mint kellett volna.
– Csak abban reménykedik, hogy lesz miről pletykálnia. Nem hinném, hogy van még más, ami élteti. – Közben a válasz is megérkezett a kérdésemre. Már éppen megszólaltam volna újra, hogy megkérdezzem, akkor ez a nőcske nem valami kedves banya, igaz? A csengő hangja elszakított ettől a lehetőségtől és persze Tania ijedt arckifejezése is, amivel falpattant, majd a vele szemben álló, lényegében semmiből előkerülő alakra nézett.
A tagbaszakadt, szőrmókszerű fickó vigyorogva bámult rá. Fogalmam sem volt, mi az a csillogás, amit egyszerűen ki kellett volna olvasnom a szeméből. Nem tudtam volna rájönni. Mindenesetre, mikor „Göndörkének” szólította, figyelmeztetően Tania vállára tettem a kezemet. Nem nyertem volna meg azt a bunyót varázslat nélkül. Rajtam semmi izom nem volt és ha ki is ütöttem életemben valakit, az véletlen volt. Minden harci képességemet bevetettem egy párbajban, de fizikális értelemben ilyenem nem nagyon létezett, vagy csak nem tudtam róla.
Még egy mérges pillantást megengedtem az alaknak, mielőtt Tania után indultam volna az üzlet hátsó felébe. Persze éreztem, hogy követnek, bár egyelőre csak igen nagy távolságból, mert nem éreztem az izzadsága bűzét, ami korábban úgy csapott arcon.
– Őt honnan ismered? –kérdeztem és közelebb léptem a lányhoz. Éppen annyira, hogy a válla a karomhoz simuljon és a férfi is lássa, Tania velem van és megvédem, ha esetleg próbálkozna. – Nem valami kellemes arcú ember.
Egy pillanatra hátranéztem. Körülbelül két méterre volt tőlünk, enyhén éreztetve a nem éppen kellemes szagát. Már nagyon szerettem volna rágyújtani egy cigarettára és sárkányokat eregetni odakint. Inkább szórakoztattam volna Taniát, mint ilyen formában, semmint hogy verekedjek.
– Már most mondom, sosem verekedtem igazán jól. – Mondtam, de hogy ne hangozzon olyan fene gyáván, hozzá tettem: – De érted persze kiveretném a fogaimat, szóval esetleg egy ápolgatást bevállalhatsz később, ha közelebb merészkedik egyáltalán.

A vállrándítás persze nem volt egyenes válasz. Annyira nem lehetett mindegy, ha így kellett menekülnünk a fickó elől. Fickó? Inkább két ajtós szekrény, aki a következő pillanatban összeroppant, csak mert annyira szeretne Tania közelébe férkőzni. Nem voltam az a kifejezetten izmos alkat, mindig is csak magas és vékony voltam. A terepmunka alatt megszálkásodtam és jelentéktelen izomtömeg jelent meg rajtam, de ez közel sem volt elég ahhoz, hogy verekedjek egy ilyen alakkal.
– Nem hiszem, hogy szükség lesz rá.
Megéreztem a matatást a nadrágomnál. Az ujját könnyedén befűzte az övtelen övtartóba, de azért elhúzni nem tudott volna, ha nem hagyom magam. A lábaim abban az ütemben haladtak a pult felé, ahogy Tania akarta. Az én tekintetem azonban vissza-visszatért a mögöttünk koslató fickóra. Biztos voltam benne, hogy már kinézett magának. Nem bánom, ha a lány miatt betörik az orrom, csak akkor már tudjam rendesen, hogy mi ez az egész.
– Nekem nem úgy tűnik. Mintha már azt nézné, hogyan belezzen ki… – Suttogtam Taniának, mikor végre megálltunk.
Miközben a lány önállósította magát és az üvegek a pultra kerültek, a pénztárca meg ki a zsebemből egy morgást véltem hallani. Megint Mackótestvér felé fordultam és gúnyosan végig mértem. Nem voltam benne biztos, hogy egészen ember, de azért kockázatos lett volna bármiféle varázslatot kipróbálnom a társaságábáan. Elbámultam volna egy ideig, szigorúan kutató szemmel persze, de Tania vont magával kifelé.
A mugli London nem éppen kellemes bűzei magamhoz tudtak téríteni kicsit a megrökönyödésből. El nem tudtam képzelni, hogy valaki zaklasson egy ilyen törékeny lányt. Nem azért, mert Tania egyébként nem lett volna kemény és érdekes személyiség, de külsőre igen is sebezhetőnek tűnt, amitől az embernek leginkább az az érzése támadt, hogy meg kell védenie. Ahogy mondtam, én vállaltam volna az orrtörést.
–  Elnézést kérek a közjátékért. Erre felé nem ritka az ilyen. – A mondandója közben még mindig vont maga után, szinte rohanva és én nem álltam ellen. Hagytam, hogy oda rángasson magával, ahová csak akarja. Mondhatott akármit, láttam rajta, hogy felzaklatták a történtek és persze magyarázatot is vártam rá.
Lassulni kezdtek a léptei, hamarosan pedig megállt. Kicsit távolabb lépett tőlem, a hátát a falnak vetette, én pedig láttam, hogy könnyfátyolos a szeme. Remegés fogott el, fogalmam sem volt róla, hogy mit kell tenni síró lányokkal, hogyan kell felvidítani őket. Ebből is látszik, hogy sosem voltam nagy szoknyavadász, a legtöbb barátnőm nem sírt a szakításkor sem, mivel ők dobtak ki engem ilyen-olyan indokkal. Valószínűleg apám ezért is rendezte el már korán a házassági terveit velem kapcsolatban. Eleanor McLaggent tizenegy évesen láttam utoljára, ő akkor hét éves lehetett és nem nagyon érdekelte, hogy én leszek a férje majd valamikor.
– Tania… – aggódva súgtam felé a nevét, majd közelebb léptem.
– Anyám borogass, bocsi a kiborulásom miatt.
Csitítva léptem még közelebb és megcirógattam a göndör tincseket. Nem voltam jó nyugtatásban, de azt tudtam, hogy én szeretem, ha valaki a hajamat piszkálja. Volt benne valami olyan megnyugtató dolog, mint mikor az emberhez a szülője ér gyerekként.
– Bántott téged az a medve? – kérdeztem. Az ujjaim szinte önkéntelenül vándoroltak a hajáról az arcára, hogy letöröljem a könnyeket. Egy belső késztetés azt súgta, hogy nem szabad őt így hagyni. Fel kell vidítani, meghallgatni, megnyugtatni.
– Nekem elmondhatod.

Megint vállvonogatást kaptam, de azért éreztem, hogy Tania ujjai milyen erősen markolnak bele az ingembe oldalt. Nem bírtam ki, közelebb húztam egy kicsit én is magamhoz, az ujjai a sötét kincsek közé fúrtam. Csendesen bíztattam, szinte megnyugtatón, hogy nekem elmondhatja. Közben azonban valamit éreztem ott a nadrágzsebembe. Taniának már feltűnhetett, hogy kicsit kidudorodik, majdnem olyan tökéletes gömb alakban, mintha csak egy kisebb méretű labda lenne. Valójában az a rúnákkal díszített tárgy volt, amit ott találtunk északon egy erdőben megannyi kutatótársammal. Csak én tudtam hozzáérni, a többiek tenyerén komoly égésnyomot hagyott. Azóta kiválasztottnak gondoltam magam, akinek minden lehetősége megvan, hogy megtudja a gömb titkát. Most lüktetett, izzott, de nem annyira, hogy megégessen engem is. Éppen csak éreztem, hogy forrósodik.
Különösen akkor éreztem hevesnek a melegséget odabent a nadrágzsebemben, mikor Tania ellépett tőlem és a tenyeremet a vállához vezette. Kirázott a hideg, ahogy odaértem és szinte feszülten vártam a magyarázatot. Biztos voltam benne, hogy ezzel valami mondani akar, arról ami történt és tudtam a választ máris a korábbi kérdésemre. Az a férfi bántotta őt és azért sírt, azért lett ilyen törékeny. A korábban az arcát cirógató kezemet odahúzta a karjához. Hagytam, hogy úgy mozdítsa az ujjaimat, hogy azok kulcsolják és már nem is akartam elengedni. Úgy éreztem meg kellett őt óvnom, sőt visszamennem és átkokat szórnom arra a majomszabású idiótára.
– A zúzódásaim már nem látszanak. – Szólalt meg aztán. Ösztönösen, óvón léptem közelebb hozzá, még ezzel is biztosítani akartam, hogy bennem bízhat, én nem ártanék neki sehogyan sem. Nincs meg az erő és a kegyetlenség bennem ahhoz, hogy lányokat lökdössek, szorongassak meg vagy rosszabb… Engem nem így neveltek. Soha életemben nem verekedtem, leszámítva egy-két kisebb csetepatét az öcsémmel, de az még a legjobbakkal is előfordulhat, pláne ilyen nagycsaládban.  – Ha a bolt tulaja nem lép ki a pult mögül, és zavarja el a fenébe, valószínűleg…
Nyeltem egyet. Sejtettem, hogy miképpen és mennyire bántotta volna az a fickó őt. Tania szép, figyelemfelkető lány volt. Fogalmam sem volt pontosan mennyi idős lehetett, de még nekem is feltűntek a kedves kis szeplők az arcán, a szépen csillogó szem. Erről persze azonnal elvonta a figyelmem a zokogása és ahogy leguggolt a fal mellé. Közelebb húzódtam hozzá és én is leguggoltam, de most nem értem hozzá, éppen csak felé fordultam.
– De hiszen már nincs okod félni tőle – megint halkan beszéltem, szinte bizalmasan, mintha nagyon jó barátok lennénk. Odanyúltam a kezéhez, finoman simítottam végig az ujjain. A kisujját összefűztem a sajátommal. – Van egy saját Sage-ed, aki megvéd. – Folytattam, de nem mertem közelebb hajolni hozzá, puszit adni az arcára biztosítékként. Nem akartam halálra rémíteni a történtek után. Ha valami nem akartam lenni, akkor az a félelme tárgya.
– Tudom, hogy nem nézek ki valami erősnek. Mindig is magas és vékony voltam, de ha kell megütöm. Nem engedem, hogy bántson. Mostantól, ha mugli italt akarsz inni, szólsz nekem és együtt megyünk el megvenni.
Nem tudom, nagyon szerettem volna biztosítani arról, hogy nem lehet gond, hogy ez az egész nem számít. Még mindig nem engedtem el a kezét, sőt odahúztam magamhoz és apró puszit leheltem rá. Ez még nem volt olyan tolakodó.
– Amíg nincs senki a környéken hoppanálhatunk a szobámba. – Javasoltam. – Ott kicsit összeszeded magad, meg iszunk, jó sokat.
Ha rábólintott, akkor azonnal hoppanáltam úgy guggolva, egyenesen a Szirénbeli szobámba, ami nem éppen a rendezettségéről volt híres. Egy vagyont fizettem ki azért, hogy egy nyikorgós ágyban aludja, ami neki volt tolva egyik oldalról az íróasztalnak, másik oldalról egy ruhásszekrénynek. Az ablakon éppen csak betört a fény, mert az is meglehetősen kicsi volt. Mindenfelé szakkönyvek hevertek, közöttük azok is, amiket én írtam. Sage Enos Bolton: Az izlandi termékenységi rúnák használata gyakorlatban. Megpillantottam legutóbbi könyvemnek egyetlen szerzői példányát. A többit mind elajándékoztam más szakmabelieknek, hogy egy kicsit reklámozzam magam. A könyvek mellett persze a ruháim, a sáros bakancsok, a szép fényes, elegáns cipők, az elegáns ruhák, a szakadt ruhák mind ott hevertek egy széken vagy az ágyon.

– Nem… nem kell állandó felügyelet. Felejtsd el azt a neandervölgyit. Majd megoldom, legfeljebb kijárok a város másik végébe.
Nem válaszoltam Taniának. Leginkább azért, mert nem értettem egyet a dologgal. Lehet, hogy ő állandó felügyeletnek látta volna a dolgot, én azonban szükségesnek. Nem akartam, hogy egy nagydarab tahó zaklassa. Megijesztett az, ahogy sírt és remegett a szemem láttára. Kevés ember iránt éreztem ilyen rövid idő után ragaszkodást, pedig sosem volt gondom az ismerkedéssel. Sokakkal barátkoztam össze már az első találkozásunkkor, de keveseknek mutattam meg a nem röhögő, iszákos és dohányzós Sage-t. Hát Tania odakint az utcán tökéletes ízelítőt kapott belőle, ahogy megérintettem a kezét, ahogy nyugtattam. Láthatta, hogy nem tudok ezzel mit kezdeni és más helyzetben egy béna viccel próbáltam volna elodázni a dolgot, nála azonban komolyan próbálkoztam. Meg akartam vigasztalni.
A hoppanálás a koszos, szűk kis szobába vitt minket. Nem voltam tehetséges a háztartás vezetésben. Az ilyen jellegű bűbájokkal nem is nagyon boldogultam, így amikor megpróbáltam rendet rakni, akkor csak még nagyobb katasztrófa lett. Inkább mugli módra törölgettem mindent és próbáltam a helyére rakni, de ezt sem ejtettem már meg addigra jó pár napja.
– Bocsi a mocsokért – mondtam. Míg ő körbenézett és az íróasztalhoz sétált, én felkaptam néhány ruhadarabot az ágyról és bedobtam a szekrénybe, hogy legalább annyival nagyobb rend legyen. A bakancsaimat és a szebb cipőimet is elrugdostam az ajtó melletti kis részig, hogy ne legyenek útban. A könyvekkel és a jegyzetekkel teli pergamennel azonban nem tudtam mit kezdeni. Azok komoly rendszerezésre szorulnak. Nem csoda, hogy a legtöbb kutató asszisztenseket alkalmaz, akik ezt megteszik helyettük.
– Írsz? – A kérdésre Taniára pillantottam, aki az íróasztalom szélének támaszkodva szorongatta az egyi könyvemet. Az izlandi termékenységi rúnák használata gyakorlatban. Szerettem azt a könyvet. Szerettem, ahogy a gerincén aranyozott betűkkel ott csillogott a nevem. Elmosolyodtam, ahogy a kezében láttam. Ez is legalább annyira tetszett, mint a girbegurba írás a bőrkötésen. – Ja és nem tudom milyen ketyere van a zsebedben, de elég meleg.
A kezem a nadrágom zsebére vándorolt. Valóban izzott kicsit a rúnákkal borított golyó, de örültem, hogy Tania még véletlenül sem ért hozzá szabad kézzel. Előhúztam onnan, megforgattam az ujjaim között, majd olyan magasra tettem, a szekrény tetejére, ahol ő biztosan nem érheti el. Nem szerettem magamtól távol tartani, de Tania közelében akartam lenni, így pedig a veszélyes tárgyakat messzebb kell tenni.
– Egy varázstárgy, aminek a működését és a történetét kutatom. – Mondtam, aztán odasétáltam az asztalhoz és közvetlenül előtte álltam meg. Nem tudom miért, de hozzá akartam érni. Tudtam persze, hogy ezekre a dolgokra felesleges is lenne bármi féle magyarázatot találni. Akartam és kész. Mégsem léptem közelebb. Nem akartam ráerőszakolni a társaságom és semmiféle hátsószándék nem volt bennem, mikor ide meginvitáltam. Ezért lazán zsebre vágtam a kezem.
– Csak egy-két tudományos publikációt írtam meg eddig. – Válaszoltam aztán. – Ez az ötödik könyvem, ami megjelent. Északon voltam több éves kutatómunkán… pontosabban Izlandon, amit a címből is láttál. Előtte Lappföldet jártuk be pár professzorral, akik a Godrikon tanítanak.
Mindig zavarba jöttem, ha ilyenekről beszéltem. Az emberek nagyrésze nem nézte ki belőlem, hogy kutató vagyok, én pedig néha érdemtelennek éreztem magam az eredményeimre. Ha ennyien megkérdőjelezik, akkor valami nem lehet rendben…
– Unalmas. – Legyintettem és magamhoz vettem az egyik üveget, hogy igyak belőle. – Ülj le, ahova csak tetszik!

– Nem gondolkodtál azon, hogy te is taníts valahol?
Beleremegtem a kérdésbe. Fogalmam sem volt, hogy mi volna a helyes döntés. Mert bizony vallomást azt tehettem volna a korábbi kirúgásomról, meg arról is, hogy jelentkeztem a Roxfortba tanítani. Azonban nem akartam elhidegülni már most Taniától, éppen csak megismertem és a fiatalsága ellenére is nagyon vonzott a társasága. Kedveltem az illatát, azt ahogy csavargatja a göndör tincseit és ahogy rám nézett. Ezt nem voltam kész elengedni egy ilyen kis információ miatt. Ráadásul még nem is tudtam, mi lesz a döntés az iskolában a sorsomról.
Tania lehuppant a földre, majd finoman engem is odahúzott maga mellé. Nem akartam tolakodni, csak annyira ültem közel, amennyire odavont. Így is éppen eléggé éreztem az illatát és tökéletesen láthattam azokat a játékos tincseket. Aztán hirtelen átfutott rajtam valamiféle borzongás. Mi lesz, ha felvesznek a Roxfortba? Akkor nem ülhetek majd ilyen közel ehhez a lányhoz, nem érinthetem meg és ő sem engem. Hülyeség lett volna tagadni, hogy tetszik és vonz benne valami, de ugyanakkor kimondani sem mertem. Számomra egyértelmű volt, de ő talán fel sem fogta ezt az egészet.
– Igazából már tanítottam a Godrikon. Egy egészen kis ideig. – Megrántottam a vállamat. Közben őt figyeltem, ahogy körbe néz, barna szemeit végig futtatja a szoba szegényes, zsúfolt berendezésén. Valószínűlegnem olyan vendégeknek rendezték be, akik több napot töltenek itt. Mégis csak egy bordélyház volt, de ezt nem szívesen fejtettem volna részletesebben ki Taniának és egyelőre még korán volt ahhoz is, hogy nyögéseket hallhasson.
–  Nekem itt tetszik.
Elmosolyodtam volna éppen, mikor éles hang törte meg a szoba csendjét. Aztán Tania beletúrt a táskájába és előkerült megint az a telefonizé. Hamarosan beszélni kezdett bele és olyan furcsán megváltozott az arckifejezése. Reméltem, hogy nem egy újabb szörnyű hír volt az. Valójában azt sem tudtam, hogyan működnek ezek a dolgok. Valaki fel veszi a hangját és azt hallják vagy élőbeszélgetés folyik-e rajta keresztül. Akármennyire is érdekeltek a mugli dolgok, egyelőre nem nagyon volt alkalmam ismerkedni velük.
– Minden rendben? – kérdeztem, mikor elemelte a fülétől a különös tárgyat. Még mindig láttam, hogy valami nem igazán tökéletes. Tania talán mások előtt jól tudta rejtegetni az érzéseit, de én azonnal láttam a szeme csillogásában a változást és komolyan aggódni kezdtem.
–  Tudom, hogy nem így tervezted… de, itt maradhatok éjszakára? – kérdeztem, tekintetem a szemeiről az ökölbe szorított kezére vándorolt. Nem bírtam ki, odanyúltam, hogy szétfeszítsem az ujjait. A kérdés annyira nem hökkentett meg, inkább csak az, hogy nagyon apró volt az ágyam két embernek.
– Maradhatsz… de-de mi a baj? – A hangom egy kicsit megremegett a mondandóm közepén. Féltem, hogyha egy ágyban alszunk, akkor ez a vonzalom, amit egyelőre nagyon enyhének és kontrollálhatónak felerősödik. Sosem tudtam igazán visszafogni magam. Ha valami tetszett, akkor addig hajtottam, míg ki nem élveztem minden cseppjét. Végül hátra dőltem az íróasztal öreg lábának. Megnyikordult a súlyom alatt.
– Rám számíthatsz. Annyiszor alszol itt, ahányszor csak akarsz. – Válaszoltam aztán őszintén és magamhoz vettem valamelyik üveget. Nem számított, milyen alkoholt döntök magamba, a lényeg az volt, hogy belém kerüljön. Egy korty után rá is gyújtottam egy cigarettára és sárkányforma füstöt fújtam. Nem néztem Taniára, inkább a plafont bámultam, hátha elmúlik a cseppnyi zavar, ami rám telepedett.

Mióta Taniával találkoztunk, ez volt a második alkalom, hogy úgy éreztem, akármit mondok, attól nem lesz sem jobb, sem szebb a helyzet. Először ott volt az a medveszabású fickó, most meg a váratlan telefon a fekete féltéglán keresztül. Tehetetlenül ücsörögtem mellette dohányozva, tartva az ujjait, hogy ne szoruljon megint ökölbe a keze. Nem voltam jó ebben. Sosem tudtam vigasztalni vagy megvédeni, hiszen nem is kellett eddig senkivel sem így tennem.
– Amikor kiderült, hogy boszorkány vagyok, anyám elpártolt tőlem, elvált apámtól, és lelépett egy amerikai pasival, hogy az ő lányát nevelje. – Kezdett bele a történetébe. Bár nem néztem rá, csak újabb sárkányforma füstöt eregettem a plafon felé, érezhette hogy figyelek. Meg sem mukkantam, csak hallgattam a szavait, amik át voltak itatva rengeteg fájdalommal. Hát hogyan tehetném boldoggá? S miért akarom egyáltalán azzá tenni? Nem tudtam a választ egyikre sem, csak tudtam, tennem kell valamit. –Most telebeszélte apám fejét, hogy hagyjam ott a Roxfortot, mert nem leszek elég sikeres. Apám meg kitalálta, hogy vissza akar költözni Franciaországba.
A számhoz emeltem a cigarettát, hogy mélyet szippantsak belőle. A tüdőmet megtöltötte a füst, de nem nyugtatott meg úgy, mint stresszhelyzetben általában. Ez egészen másfajta feszültség volt. Kellemetlen, fájdalmas és aggódó. Nem aggódtam senkiért soha, talán csak a háború alatt a családért, de valahogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy bajuk essen… és még is bajuk esett.
– Most telebeszélte apám fejét, hogy hagyjam ott a Roxfortot, mert nem leszek elég sikeres. Apám meg kitalálta, hogy vissza akar költözni Franciaországba.
Tania felé fordultam hirtelen. Láthatta a szememben az aggodalmas csillogást. Én nehezen tudtam csak elrejteni az érzéseimet és előtte nem is igazán akartam. Persze voltak azok az érzések, amiket jobb lett volna elnyomni és úgy tenni, mintha nem létezzenek. Nem mondtam Taniának semmit a Roxfortról vagy arról, hogy oda mennék tanítani. A szívem mélyén viszont reménykedtem, hogy legalább ott láthatom majd a göndör tincseket, ha vége a nyárnak.
– Kezdem úgy érezni, hogy a macskám az egyetlen, aki nem akar folyamat keresztbe tenni nekem.
Nem tudtam mit mondjak, pedig ott volt a gondolat a fejemben. „Ne menj el Franciaországba!” Ezt akartam mondani, sőt egyenesen kérni, de közben meg tudtam, hogy nem helyes. Az sem volt éppen jó ötlet, hogy egy kiskorúnak vettem alkoholt, de bizonyára amúgy is megoldotta volna nélkülem. Nem ismertük olyan jól egymást, hogy jogom legyen ilyen szinte beszólni az életébe.
A vállamra hajtotta a fejét, olyan közel volt hozzám az arca, a haja, az illata, hogy egészen elakadtak a szavaim. Nem tudtam közbe vágni, azt mondani, hogy nem csak a macskája nem akar keresztbe tenni és nálam mindig van helye. Annyi gondolat volt bennem, de egy sem akart szóvá formálódni.
– Nem vagyok sehova se való. Muglinak túl boszorkány vagyok, varázslónak meg túlságosan mugli. Egyszerűbb lett volna elvérezni a fenébe.
– Elég! – Csattantam fel erre. Elkaptam a csuklóját, hogy eltakarjam a sebet. – Nem lett volna egyszerűbb semmivel sem, Tania.
Felháborított a gondolat, ami elhagyta a száját. Igen, talán túl heves vagyok, talán nem is kellett volna felhúznom magam, nem számított és nem érdekelt abban a pillanatban.
– Nem akarom, hogy elmenj. – Jelentettem ki némileg határozottabban, mint amit ki lehet nézni belőlem. – És azt sem akarom, hogy ilyen megtört legyél. Ha kell egy támasz, mert a szüleid ilyenek, hát itt vagyok. Felajánlom az ágyamat, én alszom a padlón, ha kell… vagy, amint beköltözöm a régi otthonomba, jöhetsz velem. De nem engedem, hogy itt keseregj vagy feladd, jó?
Elfogyott a levegőm, annyira hadartam. Még mindig olyan közel volt, hogy megőrjített az illata, kicsit közelebb húzódtam, annyira, hogy ajkain között csupán egy leheltnyi hely volt, de nem mertem megcsókolni. Megtehettem volna? Nem hinném. Túl fiatal, túl megtört. Nem lett volna helyes, de még is közel maradtam és néztem rá nagy szemekkel.

Elragadtattam magam. Ezt tagadni sem tudtam volna, hiszen úgy hadartam, mint egy őrült. Tania könnyedén kiszúrhattam a szememben a megváltozott csillogást. Nem kellett volna nyilván ennyire bepipulnom és azt hinnem, hogy bármiféle jogon megmondhatok dolgokat ennek a lánynak. Mégis úgy éreztem, annyira közel állunk egymáshoz, hogy bármit kinyöghetek neki, bármit megmondhatok. Közel állunk! Nevetséges gondolat volt, de abban a pillanatban bele sem gondoltam, hogy alig ismerjük egymást. Éreztem valamit ott feszülni kettőnk között, ami egyre erőteljesebben vibrált és vonzott felé.
Nem voltam vele egyedül, legalább ezt merészeltem hinni, mikor lecsökkent a közöttünk lévő táv. Puha ajkai az enyémekhez simultak. Az egész testem beleremegett a kellemes melegbe, ami átjárta minden porcikámat. Valahogy olyan tökéletes volt az a pillanat, hogy amikor megszakította, fel sem fogtam mi történik. Aztán jött a káromkodás, a hirtelen mozdulatok és ugyanúgy visszakerült a földre.
Menthetetlenül zavarba jöttem és összehúztam magamat úgy, hogy még véletlenül se érjek hozzá. Éreztem, hogy elrontottam, még ha nem is igazán mondta ki, vagy legalábbis egyelőre még nem kötötte az orromra. Nem akartam ennyire tahó lenni, lerohanni, mint valami mugli masina. Az ajkaimhoz emeltem megint a cigarettát és nagyot szippantottam belőle, mielőtt a mellkasomból kiszakad a vadul kalapáló szív.
– Lehetne... lehetne, hogy ezt elfelejtjük? – Nagyon halkan beszélt, de még így is tökéletesen értettem, amit mondani akart. Nem segítettem neki felkelni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy éppen gombóc nő a torkomba. Meg kellett szólalnom, de még nem tudtam. – Sajnálom, ezt nem... nem gondoltam át.
Nem pillantottam rá, inkább megint magamhoz vettem a cigarettát. Mosolyogni akartam, hogy megnyugtassam, de képtelen lettem volna rá abban a percben.
– Nyugi. – közöltem csendesen és még intettem is neki, hogy ne ficeregjen. – Nem volt ilyen nagyügy. Elfelejtjük.  – Folytattam, mintha tényleg nem lenne nagy ügy. A kezem remegését persze nem tudtam visszafogni. Az északi nőkkel könnyebb volt, ha meg akartam őket fektetni, ha nem rám másztak és minden történt, nyugiban, egyszerűen. Ez nem volt egyszerű. Nem csak azért, mert nem megfektetni akartam, hanem a közelemben érezni… hanem azért sem, mert Tania egy érzelmi hullámvasútnak tűnt, amivel nem tudtam nagyon mit kezdeni. Szerettem volna megnyugtatni és éreztetni vele, nekem milyen fontos, de még ezt is elcsesztem. Láthatóan nem úgy gondolta, mint én.
– Azért itt maradhatsz éjszakára. Nem fogok rád mászni, megígérem – mondtam komorabb hangon. – Majd később kapok vacsorát is, szóval éhezni sem fogunk és pia is van elég, hogy kiüssük magunkat. – Nem tudom minek magyaráztam, de úgy éreztem még ez is jobb, mint az arcát nézni abban a pillanatban. Össze kellett kaparnom a nem létező büszkeségem.

Sértett nem voltam. Azt azért túlzás lett volna állítani, de eléggé fájt a büszkeségemnek, hogy így el lettem utasítva. Nyilván nagy közöttünk a korkülönbség és én csak egy vénember lehettem Tania szemében, aki félreértette a közeledését és „rámászott.” Vissza kellett volna fognom magam azután, hogy sírt amiatt a fickó miatt. Miért is tettem volna, ha egyszerűen elronthatok mindent? A Sage-rendszer bekapcsolódott és tudtam, hogy addig nem áll le, míg katasztrófa nem történik.
– Azt hiszem, inkább mennem kéne – motyogta. Ránéztem, már elmúlt annyira a zavarom, hogy újra látni akarjam a barna szemeket. Megégette az ujját, aztán mikor eloltotta a cigarettát, az ajkaihoz emelte. Nem reagáltam rá, nem tettem inkább semmi hirtelen mozdulatot, csak beleszippantottam a sajátomba. Hagytam, hogy a dohányfüstös íze átjárja a tüdőmet és megnyugtasson, mielőtt megint valami idiótaságot csinálok. Ujjaim elvesztek a hullámos, fekete tincsek között, hogy eltűrjem őket az arcomtól.
– Megengedtem, hogy itt maradj. – Mondtam nagyon halkan, nehogy esetleg ezzel is elijesszem. – Ha gond van otthon, ennél jobb helyet nem is találnál. És… visszafogom magam. Ez csak egy kis félreértés volt. Esküszöm!– Tettem hozzá. Nem akartam vele vitatkozni vagy ilyesmi, csak valamit megígértem és ahhoz igyekeztem tartani magam. Nem rángattam persze vissza, mikor felkelt. Semmi jogom nem lett volna hozzá, ezért csak elnyomtam a cigim és ott maradtam a padlón, őt figyelve.
– Tényleg, jobb hogy ha megyek...  – Nyúlt bele a táskájába. – Azért köszönöm.
Bólintottam egyet.
– Rendben. Ha ezt akarod, akkor menj. – Adtam fel végül.
Miért kellett volna próbálkoznom? Ezzel a kérdéssel a gondolataimban pillantottam rá. Nem akartam rámenős lenni, már éppen eléggé elrontottam a magamról kialakult képet. Igen, Sage, egy marha nagy idióta vagy!
– Sajnálom. – Közölte, mielőtt megindult volna az ajtó felé. A csuklójára pillantottam, hogy mennyire elkapnám és visszahúznám. Csókolni akartam, mert a vágy iránta még mindig ott volt bennem. Vadul lüktetett, annyira akarta érezni őt a karjaim között. De már eléggé elrontottam enélkül is. Nem valószínű, hogy a történtek után valaha is keresni fog.
– Ne sajnáld. Igazad van, hülye voltam. – Feleltem, meglepően nyugodt hangon és felkeltem, hogy odaugorjak az ajtóhoz. Az ujjaim a kilincsre simultak, lenyomtam, hogy kinyissam neki. – Majd ne nézz nagyon körbe odakint. Le kell menni a földszintig azokon a keskeny lépcsőkön és egy nagy szalonszerűségben találod magad. Ott lesz a kandalló, ahonnan könnyen megközelítheted a Foltozott Üstöt vagy ami jó. De az utcára ne menj ki. A Zsebpiszok közben vagyunk. – Magyaráztam. Nem akartam belemenni, hogy miért ne nézzen körbe, de ez a hely mindig tele van félmeztelen nőkkel és férfiakkal. A Szirén már csak ilyen.
– Bocs, hogy elrontottam a napod. – Tettem hozzá azért búcsúzás képpen.