Roxfort RPG

Gyűlöllek. Annyira gyűlöllek. De ezt nem mondhattam. Tudtam, hogy nem mondhatom ki. Mert hiába tűnt úgy, hogy nincsenek gátlásaim, voltak. Csak az emberek tökre elhitték, hogy ismernek.
Anya is azt hitte. De talán... talán már nem is. Talán már nem is érdekelte. Leszarta. Vagy... egyszerűen csak képtelen volt arra, hogy érdekelje.
Voltak mindig is nehezebb időszakaink... Úgy értem, az egész gyerekorrom - az a része, amit vele töltöttem - nehéz volt. De néhány időszak különösen. Főleg, ha bekattant. És jelentsen ez a bekattanás bármit - azt, hogy siralmasan depressziós képeket fest és nem mozdul ki még a kertbe sem, vagy hogy egyszercsak pörögni kezd, és rájön, hogy van egy gyereke, aki kész teljesíteni az álmait... vagyis ő ez gondolja.
Mindig is furcsának tartottam a pszichológiát. Olyan zavarosnak és megfoghatatlan. Mert minden elme más, és valahogy képtelenségnek tűnik párhuzamot vonni közte. Ezt főleg anya miatt gondoltam így. Mert akárhányszor mondjuk utánaolvasgattam annak az idióta betegségének, mintha nem is illett volna anyára. Ő egy egészen más szinten állt, más szinten viselkedett.
És hogy most is mi lelte? Fogalmam sem volt. Egyszercsak felpattant, felvett valami csini ruhát és elszambázott a Roxfortba? Csak hogy megint lökje nekem az idióta dolgait? Amiket már annyiszor átbeszéltünk? Úúúgy utáltam, annyira elegem volt és fárasztott... De inkább csak lenyeltem ezt, mint ahogy mindent, arrébbléptem, és hagytam, hogy Ben áthúzzon a termen.
Magam sem tudom, hogy kötöttünk ki a parkban a fura virágszirmok között, amelyek belecsapódtak az arcomba és tincseim közé akadtak, igazából az elmúlt perceket fel sem igazán fogtam. Mert nem hagytam magamnak időt, hogy felfogjam. Csak nyeltem, nyeltem, nyeltem, minél sötétebb zugába söpörtem azalá a hülye szőnyegnek, mert nem érdemli meg, hogy rajta idegeskedjek. És a másik... nem. Nem... nem történt meg. Mert csak a pillanat heve okozhatta. Mert ami köztünk történik... nem tudom. De nem is akarom tudni. Mert nem, nem, nem...
- Figyelj, Rayla Blake. - Nem akartam elhúzódni, de egy kicsit mégis oldalra hajtottam a fejem, csak hogy ne kelljen ránéznem, a szemébe pillantanom. Nem, ne kérd, hogy én is kimondjam. Mert az elrontana mindent. Mindent... - Te nem vagy olyan, mint az anyád... Ne felejtsd el, hogy benned van az a rohadt szexszi olasz vér is, oké?
Ó, hogy erről volt szó? Már én magam sem tudtam, miről beszélünk igazán. Vagy hogy mire gondolok. Vagy gondolunk. Mert olyan rohadtul... Lehunytam egy pár pillanatra a szemem, mielőtt újra felnéztem volna.
- Ja, tudom... - motyogtam. - Tudom, Ben, tök jól vagyok... Nem keresünk inkább valami piát...?
Közben megéreztem magamon az ajkait is, és halkan sóhajtottam egyet. De ez nem olyan jól eső sóhaj volt. Mert már félrementek a dolgok. Magam sem tudom, hol vesztettem el a fonal végét. De már nem találtam, akármerre is néztem vagy nyúltam. És ez frusztrált. Remek, Rayla, már megint elrontod...
- Senki mellett nem voltam ilyen jól.
Alsó ajkamba haraptam és kicsit eltoltam magamtól Bent. Nem, nem... Fogalmam sincs, hogyan hitettem el ezt vele, de nem... Én nem voltam az a fajta, aki mellett jól lehet, mert én is ugyanolyan őrült voltam valahol, mint anyám. És talán most még nem is látta ezt igazán, de egyszer majd úgyis megpillantja...
- Ben, ez nem... - motyogtam fojtott hangon, még ha nem is tudtam, mit készülök mondani. Kezdtem kétségbeesni, és valahogy menekülni akartam, de nem menekülhetek mindig minden elől, ugye? Ugye...
- Nézd, Lala... Akármire is gondoltál, engem nem fogsz tudni elüldözni magadtól.
- Ugyan már, Ben... - Kihúzódtam a csók elől. A szívem a torkomban dobogott valami furcsa, maró érzéssel a mellkasomban. És azt kívántam, bár végre máshol lennék. Otthon. Mert ott egésznek és normálisnak éreztem magam. Itt? A francba, nem volt normális, hogy így megijeszt pár szó. Hogy ennyire menekülni akarok és kidobálni magamból még az emlékét is. Mert féltem. Olyan nehezen vallottam be magamtól, de borzalmasan rettegtem a szavaktól. Még a jó szavaktól is. Mert fogalma sem volt... semmit nem tudott. Nem voltam elég hozzá, nem gondolhatja azt, hogy elég vagyok. - Én nem vagyok idevaló. Egyáltalán nem. Nem vagyok... - hozzád való. De ha ezt kimondtam volna, akkor elveszítem. És ettől is féltem. Hátrálni kezdtem, egészen addig, hogy végre ismét kapjak levegőt, hogy a lágy szellő az arcomba vágjon és megborzongjak tőle. - Ben, én nem... nem állok erre készen. Nem várom el, hogy megértsd.
Tényleg nem. Mert sosem leszek képes elmondani neki. Ahogy magamnak sem vallok be dolgokat. Hogy is érthetné? Jobbat érdemel. Olyat, akit megért. Olyat, aki megérti. Mert hogyan is érthetném én meg úgy, hogy saját magamat sem...?
Indulatosan kifújtam a levegőt, aztán egyszercsak vágtam egy hátraarcot, és megcéloztam a poharakat. Odamentem, és kutatni kezdtem valami alkoholosnak tűnő után, még ha tudtam is, hogy nem, nem fog segíteni, nagyon nem.

Mi a franc ütött belém? De tényleg, mi a franc ütött belém?
Minden helyzetet képes voltam elrontani. Talán ezt is anyámtól örököltem. Hihetetlen, hogy tőle semmi jót nem kaptam. Csak azt a hülye őrületét, és a páncélt, amibe folyton belekényszerített...
Semmi jó nem volt Angliában. Semmi, egészen Benjaminig. Mert ő... ő megértett. Szavak nélkül is megértett, és én ezt élveztem. Hogy nem kellettek szavak. Nem kellettek a kérdések. Csak magához ölelt, és mintha minden a helyére került volna. És én mit teszek? Ellököm magamtól. Folyton csak ellököm. És nem, én ezt nem élvezem. Igazából nagyon gyűlölöm, de képtelen vagyok mit tenni. Mert ez csak megtörténik, és csak úgy élhetem túl, ha mégjobban bezárkózom.
Talán Anglia tette ezt. A sötét, esős Anglia, a Roxfort, ahova nem passzoltam, és a folyton ott lüktető, mardosó honvágy. És közben az emlékek szorítása, amelyet anyám folyton előhozott, elég volt csak megszólalnia, hogy elöntsön a fojtogató görcsösség, amely egész kiskoromban kísértett.
És már magam sem tudtam, mi igazán a baj. Persze, tudtam én, hogy Ben csak segíteni akart. Nagyon jól tudtam. Csupán... Képtelen volta felfogni igazán. Képtelen volta túltenni saját magam marcangolásán, amelyet szintén anyám okozott. Mert ha ismerné őt is, akkor talán jobban látná, hogy mennyire nem kéne engem szeretnie.
- Rendben, én nem erőltetek semmit... És nem azért akarlak megérteni, mert elvárod Rayla. Hanem azért mert fontos vagy nekem.
Hallottam a szavait, tényleg. De talán mégsem, nem, valahogy mégsem. Mitől félek ennyire? Ezek csak érzések... ezek csak... nem is tudom. Valahogy képtelen voltam elképzelni, hogy azt mondjam neki, szeretem. És nem azért, mert ez nem így volt. Mert Ben... Ő valahogy a világot jelentette. Valami olyasmit, amit még sosem éreztem senkinél. És ha képes lettem volna valahogy uralni most az agyamat, biztosan csak visszabújtam volna a karjai közé lenyugodni.
De nem voltam képes.
Valahogy elvergődtem a pultig, és végigpillantottam a poharakon. hirtelen az sem érdekelt, milyen baromi hideg van ehhez a ruhához, csak az egyik pohárért nyúltam, és lehúztam, akármi is volt benne. Kellett egy kis hideg, egy kis friss. Aztán végül az utolsó kortynál szinte arcon vágott, hogy csíp benne az alkohol, és majdnem felhördültem, de aztán csak visszafogtam a fuldoklást. Helyette lehunytam pár pillanatra a szememet. Már megint itt tartok, mi? A piába menekülök, komolyan? Ez szánalmas volt. És én nem voltam ilyen. Nem... A francba is, nem.
Megtámaszkodtam kezeimmel a pult szélében, és mélyen kifújtam a levegőt. Kezdett kimeríteni ez a sok menekülés, kezdett feszíteni a sok eltemetett emlék. És mégsem... Mégsem voltam képes...
Undorodva bámultam az üres poharat, de közben mégiscsak jól jött kicsit a hidegsége, hogy valamelyest felrázzon. De bárcsak ment volna ez magamtól is, pia nélkül.
Elbaszott vagyok, annyira-annyira elbaszott. Anya is megmondta, annyiszor megmondta...
De anyám egy köcsög.
Megéreztem magam mellett Ben testét, a finom illatát is, de nem fordultam felé. Csak makacsul bámultam a poharat és az asztalt.
- Egyedül piálni lehnagoló, csatlakozhatnék, ha nem bánod - jegyezte meg. Fújtattam egyet.
- Nem piálok - dünnyögtem, és mintha ez bármit is segítene, kicsit arrébb toltam a poharat ujjaimmal. Még ezt a napot is sikerült elrontanom... ezt a napot, amikor szórakoznunk kellett volna, jól érezni magunkat. Megérdemelte... Megérdemeltük, nem? És nem. Anyám... de az én hibám is volt, amiért ilyen hatással van rám.
- Figyelj, akármit is gondolsz most, akármi elől is szeretnél menekülni, előlem nem kell elfutnod.
Sóhajtottam egyet. Nem, nem érthette... Nem érthette, mert én ezt csináltam egész életemben, rohantam. Minden elől, amivel kicsit is szembe kellett volna nézni.
- Akárhogy is vagyunk, a támaszod leszek, ha tetszik ha nem. Mondtam már többször is, hogy nem hagylak cserben. Főleg nem most. - Összepréseltem az ajkaimat. - Ha csak az kell, hogy melletted legyek, miközben iszol, ha ott legyek, amikor sírni támad kedved, ha valaki kell hogy random leordíts, ha halaki kell, aki mellett baromkodhatsz, akkor is, akkor meg fogsz találni Rayla.
- Nem fogok sírni... - közöltem fojtott hangon, ami talán pont úgy hangzott, mintha igazából ezt tervezném, de nem. Nem ma, nem most, nem itt... Így is sokkal többször bőgtem már ebben az iskolában annál, mint amennyit terveztem.
- Tudod, mindig is nagyra voltam magammal, szóval ez is kurvára beképzeltül fog hangzani. De jah. Ha kell leszek egy biztos pont az életedben. De ha az kell, hogy békén hagyjalak, ha nem kérsz belólem, akkor mondd azt. És többet nem foglak üldözni.
Megingattam a fejem, egy kissé hitetlenkedő éllel keveredett sóhajjal. Kisimítottam a tincseket homlokomból, miközben ismét körbelestem, nem közelít-e anyám valamerről... Mert én akkor egészen biztosan elvesztettem volna az eszem, de véglegesen.
- Dannazione già... Hogy ne kérnék belőled, Ben? Te is tudod, hogy... - Kifújtam a levegőt. Olyan nehéz volt megtalálni, mit is mondjak. Mindig is, de most különösen. És ezen csak nehezített az angol... pláne, ha ideges voltam, mert már megint inkább olaszul akartam volna elkezdeni hablatyolni. Mert úgy minden csak egyszerűbb volt. Olaszországban minden annyival egyszerűbb volt... - Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, mennyit jelentesz nekem. - Éreztem, hogy végigrohan valami forró zavarszerűség a hátamon a szavaimra, így pedig pláne nem voltam hajlandó ránézni, csak a poharat bámultam. - Én csak... - Én csak? Tudod, néha átragad rám az anyám őrülete, és ilyenkor képtelen vagyok kontrollálni a tetteimet. És ilyenkor előszeretettel megbántok másokat is, tudod, ez már csak ilyen. Ezt kellett volna mondanom. A fenébe nagyon is ezt kellett volna mondanom... De nem tettem. Mert képtelen voltam. - Mindegy. Tudod, hogy milyen könnyen bekattanok. Ne törődj velem. Tényleg... Ben, keresd meg Esthert meg Aident nyugodtan, és szórakozz jól. Komolyan. Megérdemled.
Elsétálhattam volna, vissza a hálókörletbe, de csak ott maradtam, nem mozdultam, és bámultam tovább az asztalt. Mostmár nem érdekelt semmi, nem érdekelt a jövő év, csak haza akartam menni. És még egy hónap. Egy hónap... Fogalmam sem volt, hogyan élem túl. Talán sehogy. Meg lehet innen szökni valahogyan?

Május 35-én történt. Mindig ezt emlegette, minden egyes alkalommal, és nem érdekelte, akárhányszor is neveztem emiatt őrültnek.
Talán túl sokszor neveztem őrültnek, de... de tényleg az volt... Eszement.
Úgy nézett rám, mintha bolond lennék, miközben közöltem vele, hogy a május nem 35 napos, de igazából egyik hónap sem, és csak tovább nyomta, hogy ő márpedig május 35-én találkozott apával, és akkor szeretett bele.
Honnan ugrott be ez az emlék?
Néha eljöttek olyan pillanatai, általában akkor, amikor újra elkezdte szedni a gyógyszert, hogy egész nap csak sírt. Nem feltétlen ténylegesen - panaszkodott és sajnálkozott, amiért apa megcsalta, mert ő annyira szerette apát, mert apa volt az egyetlen... Amikor pedig jöttek a bekattanásai, mindenfélének elhordta őt.
Furcsa álomvilágokban és mesékben élt... aztán egyszer csak a hideg, rideg valóságban, és én nem tudtam követni, sosem tudtam követni, és őt ez feldühítette. És annyira gyűlöltem, hogy még ő volt dühös...
Rayla Blake!
Összeszorítottam a szemem, a pult szélét markolva, hogy már belezsibbadtak az ujjaim. De nem hagyhattam, hogy átszakadjon a gát, mert már ennyitől is hányingerem lett. Émelyegtem, és sajnos tudtam, hogy nem az italtól. Hanem tőle. Az emléktől. És a szívem összevissza verdesett a mellkasomban. El sem hiszem, hogy idáig követett... El sem hiszem, hogy már itt is itt van.
És aztán megint jött az a hülye, ostoba bűntudat, hogy vissza kéne mennem, meg kéne keresnem, és rávennem, hogy bevegye azokat a kibaszott tablettákat, még ha itt és most nem is tudom lenyomni a torkán. Mert akárhogy is, nem volt itt más, nem volt itt apa, hogy felelősséget vállaljon érte... így nekem kellett, pedig nem voltam erre jó alany, marhára nem.
Furcsa volt, mert általában kisebb-nagyobb kihagyásokkal mindig beszedte. Egyszercsak bekattant valami, és ismét szedni kezdte, azt hangoztatva egész nap, hogy helyes, ez egy jó dolog, így kell. És tudom... tudom én, hogy neki sem volt ez jó... hogy ő is szenvedett, mert minden nap másmilyenné vált. De én is szenvedtem. Mindenki szenvedett. És ha rendszeresen szedte volna a kibaszott tablettát...
- Hát persze, hogy nem.
Akkor talán én sem lennék ilyen.
Szinte megrezzentem, ahogy az anyag a vállamat érte, és halkan sóhajtottam egyet. Hogy lehettem ilyen elcseszett, hogy cseszhettem el ezt is ilyen könnyedén? Annyira gyűlöltem magam. Annyira gyűlöltem, hogy még Bennel is ezt csinálom. Nem értettem, miért jön utánam, miért nem hagyja egyszerűen csak rám. Biztos a múltkori szánalmas bőgésem, amit azon a bulin rendeztem... Édes istenem, nem voltam jobb, semmivel nem voltam jobb, mint anyám. És utáltam... úgy utáltam ezt...
És őt meg közben annyira szerettem. Nem tudom, hogy hogyan. Nem tudom, hogy mennyire mélyen. Nem tudom, milyen szeretet volt ez, nem tudom, mit tettem volna meg érte és mit nem. De szerettem. Mindennél jobban, mindenkinél jobban, és mégis, képtelen voltam ezt valahogy kimondani. Kimutatni... Mindenre képtelen voltam, ami kicsit is normális vagy emberi.
- Jól van, gyere már ide.
És valahogy a karjai közül sem tudtam kibújni, csak a mellkasához nyomtam az arcomat, egy halk, félig elnyomott kis sóhajjal. Nem kellett volna úgy viselkednem, mintha az én problémáim olyan hatalmasak lennének, miközben az övéihez foghatók sem voltak. És ő mégsem vágta ezt a fejemhez soha, csak megölelt, és lágyan ringatott a meleg karjai közt, hogy egy kicsit megint elhiggyem, hogy a dolgok egész rendben vannak így. De csak egy kicsikét... Mert minden egyes kósza kis szellő arcontalált, hogy nem, ez nem így van.
- Hát te hülye vagy - Erre elégedetlenül dünnyögtem egy kicsit. - Mi az, hogy ne törödjek veled, hm? Téged választottalak Rayla. - Képtelen voltam visszafogni, hogy megcsóváljam a fejemet, és oldalra pillantottam. Hisz nem arról volt szó, hogy nem akartam, hogy válasszon? Hisz ott volt Esther, aki annyival jobb volt nálam... annak kellett lennie, még ha én nem is láttam benne. - Ha megint elszaladsz én utánad megyek. Bocs, rohadt makacs tudok lenni.
- Ben... - mormogtam felpillantva rá, de magam sem tudtam, mit is akarok éppen kinyögni. Talán inkább nem kellett volna semmit sem. - Nem...
De mielőtt kinyöghettem volna, valaki belénk csapódott oldalról, pontosabban Benbe, de olyan erősen csapta hátba, hogy még én is belerezzentem. És lehunytam a szemem egy pillanatra. Nem gondoltam volna, hogy ez a pillanat eljön egyszer, de röviden és szárazon hálát adtam magamban ennek a gyökér Mattnek, hogy félbeszakított minket, mert túlságosan nehéz feladat lett volna anélkül megfogalmazni, hogy túl sok ok mutatott azellen, hogy engem válasszon, hogy esetleg megsértsem valahogy. És nem akartam megbántani. Csupán ez volt az igazság.
Nem lehet én, akit választ.
- Te rohadék, megittad a piámat! Tudod hogy egy hetedévessel packázol?
- Hűha, a veled szemben álló másik hetedéves most biztos összepisilte magát... - motyogtam, inkább csak magamnak, és inkább csak kicsit hátrébb araszoltam Benjamin karjaiból, mert valahogy most nem volt kedvem még Matthez is. Így inkább tudomást sem véve róla csak kerestem valami olyan poharat, amiben az ital erősen nem alkoholosnak nézett ki. Na, örülsz, Ben? Jókislány vagyok.
- Helló Godswell, jöttél egy kis emlékeztetőért? - Majdnem félrenyeltem a gyümölcslevet, de köhögés helyett erősen ajkamba kellett harapnom, hogy ne röhögjek fel. De valahogy ez annyira nem Ben volt, és pont így hamar le is esett a dolog... még ha nem is adtam neki sok sikert. De azért a nevetést visszafogtam, és csak pislogtam Mattre, akinek valami furcsaság szaladt végig a fején.
Lehidalok, ez beijedt.
- Te itt? Mármint... - Csak ártatlanul felhúztam a szemöldökömet, ahogy rámnézett. - Na mi van, Aiden, az öcsét csaját szúrod?
Horkantottam rá egyet az eperlevem felől, és csak Ben felé pislogtam, hogy na vajon erre mit lép, bár én csak annyira ismertem Aident, amennyire azokban a nyálas leveleiben írt, de annak azért éreztem a szarkazmusát. Matt azért jobban ismerhette, hiszen barátok voltak az ostrom előtt... Akárhogyan is lehetséges ez.
- Addig örülj, amíg én nem szúrlak seggbe. - Uhh. - De te úgyis keményen szereted, nemigaz? - Uhhhh. Finoman odabújtam Ben oldalához, ahogy átkarolta a vállamat. - Én legalább nem az ölebeimmel játszadozom. Tudod, nekem nem stílusom az édesnégyes. - Úúúúúúhhhh, imádom. Elvigyorodtam, és tapsikoltam is volna, ha az nem lett volna túl feltűnő, helyette csak hagytam, hogy Ben húzzon magával, ahogy sarkon fordult, és közben nekibiccentettem a fejem a vállának. Kihasználtam az előbb megszületett ki jókedvet, hogy véglegesen elüldözzem anyám képét, és úgy tettem, mint máskor. Mintha meg se történt volna. Igen, ezaz. Pont így.
- Hát eddig is tudtam, hogy Aiden fárasztó... de ez durva volt - Ahogy magához ölelt, a nyaka és válla találkozásához simultam arcommal, és lecsuktam a szemem, ahogy az ő ajka is megtalálta nálam ezt a pontot. Most valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy eltoljam magamtól, inkább csak mélyen belélegeztem az illatát.
- Gondolj bele, milyen fárasztó lehet neki, ha egész nap ezt kell nyomnia - mormogtam vissza, de nem nyitottam ki a szemem. Túlságosan jó érzés volt szorosan odafészkelődni hozzá. Mennyivel jobb lett volna, ha otthon lettünk volna... Halkan sóhajtottam egyet, rá a bőrére. Nem kéne kimondanom, igaz? Hisz hülyeség.
- Bárcsak ne kéne elutaznom Olaszországba ahhoz, hogy boldog legyek... - mormogtam. - Bárcsak ne gyűlölnék ennyire itt lenni. Akkor minden annyival könnyebb lenne.
És mi is könnyebbek lennénk.

Hozzányomtam arcomat Ben puha, meleg nyakához, sunyi módon próbálva így felmelegíteni az arcomat. Mondtam... nem vagyok normális. Én sem vagyok normális, csak úgy nem, mint anyám, és ez rohadtul zavart. Nem volt rendjén. Nekem nem ilyennek kellene lennem... De nem, nem, nem, most ezt elnyomtam. Elnyomtam a hirtelen hangulatváltozásaim kellemetlen gondolatát, elnyomtam maga az anyám gondolatát. Valószínűleg már amúgy is hazament. Különben már megtalált volna. Már csak abban reménykedtem, hogy nem fogom ezt még visszahallani a klubhelyiségben a többiektől. A hülye, pletykás sárgaságoktól mindent kitelt.
Ben is hozzám simult, és végre minden nyugalmassá és helyessé vált. Mi pedig eggyé. Eggyé egymással és a csenddel, amely közénk ülepedett, de nem zavart. Szerettem a csendet. A csend nem kíváncsiskodott, nem akart tudni olyan részleteket, amelyeket nehéz volt előhalászni. Vagy ha mégis... hát, könnyedén lehetett ignorálni.
Pedig tudtam, hogy elmondhattam volna neki. Akármit. És itt nem is erről volt szó... Nem arról, hogy nem bíznék benne, csak... Csak ezek a dolgok túl mélyen voltak. Túlságosan beékelődtek a helyükre, és ha elő akartam volna őket húzkodni, az vérző sebet hagyott volna maga után. Még akkor is, ha ez butaság. De így éreztem. Túlságosan mélyen beillettek már a szőnyeg alá, hogy zargassam őket.
Pont ezért gyűlöltem ennyire hazamenni, azt hiszem. A gyerekkor hülye emlékei miatt, amik beleborultak a nyakamba, amint beléptem az állott szagú lakásba Londonban.
Felpislogtam rá, ahogy két keze közé vette az arcomat, és figyeltem a mogyoróbarna szemek finom csillogását, ahogy ragyogott rajtuk a bál mindenfelől jövő kis fényjátéka. Nyálas, mi? De gyönyörű volt.
- Mit szólnál, ha könnyebbé tenném, hm? - Felhúztam szemöldökömet a sejtelmes mosolyára. - Legyél mondjuk nálam, ha eleged lesz. Hidd el tök jól fel tudja dobni a napodat, hogy ha felidegesíted modnjuk Aident, vagy nézed, ahogy a kohnyában összefőzik a levest, a fakanalat és a receptes papírokat.
A gondolatra azért feltört belőlem egy rövid kis nevetés, és mellkasára csúsztattam a kezeimet.
- Szóval erre használod a tesódat, mi? Nem szép dolog... - ingattam meg a fejemet, aztán sóhajtottam egyet. - Jól hangzik, de tudod, Olaszország az Olaszország... Inkább gyere te velem! Meg felőlem hozhatod a családodat is, a házunkat olyan harminchat fősre tervezték, tudod, olyan olaszosan, szóval elférnénk - vigyorogtam rá, miközben én is közelebb hajoltam, hogy félúton találkozzon az ajkunk. Lágy, finom kis csók volt, amelybe már belekeveredett az előbbi italaink alkoholos éle is. Tényleg, milyen jó is lett volna... Ben, Olaszország. Apa nem tudom, mennyire értékelte volna, de a barátnője odáig lett volna érte, ez biztos. Nem akartam beleélni magam, tényleg, de minden erőfeszítésem ellenére is felsejlettek előttem a képek, ahol a hátsókertben borozunk, ahogy bejárjuk az általam már jól ismert utcákat, ahogy nincsen varázslás, nincsen anyám, csak mi ketten és Olaszország...
- Vaagy, leszek neked a mediterránosan Olasz napfény, jó? - Félvigyorral az arcomon felhúztam a szemöldökömet. Húúúha. - Jól mutatnék szerinted a szobám plafonján?
- Remekül - bólogattam. - Mint valami fura, giccses csillár, ami mindig dumál.
Aztán billegtünk még egy kis ideig, és őszintén, már nem is tudom, mennyi volt az idő, de kezdtem eléggé fázni, a hideg szellő végigszaladgált meztelen hátamon és még itt-ott, ahol nem fedett a ruha. Tehát elég sok helyen. Hiába volt rajtam Ben zakója is, beszaladt alá a levegő.
- Oké, mit szólnál, ha bemennénk és keresnénk valami nyugis, elhagyatott termet? Remélhetőleg olyat, ahol éppen nem szexelnek. - vetette fel Ben, mire egyből bólintottam, megdörzsölve karomat a zakó anyagán keresztül. Aztán felsandítottam rá.
- Miért, mi bajod a szexelő párokkal? - vigyorodtam el, és belekaroltam, hogy aztán elkezdjen befelé vezetni. Átlépve a küszöböt elégedetten sóhajtottam, ahogy átjárt a kellemes meleg. Jó, azért elég kellemetlen lett volna, ha mondjuk valaki olyanra nyitunk rá, akit... most konkrétan Aidenre meg Estherre gondolok, dehát csak nem jutottak volna odáig? Bár igazából... Ki a francot érdekel?
- Ó, de adósod vagyok egy Konyha-randival - Felpislogtam rá, és hümmögtem egyet, mintha nem tudnám pontosan, hogy miről van szó. Pedig emlékeztem... nagyon is tisztán. - Készen állsz pizzamérgezést kapni?
Felhorkantam, és határozottan megindultam a konyha felé, miközben vetettem Benre egy lapos pillantást.
- Viccelsz velem? Talán elfelejtetted, hogy félig olasz vagyok? Pizza folyik az ereimben, Fraser!- közöltem vele büszkén felszegett állal, hogy aztán bevessük magunkat a fura manók és az isteni illatok közé, és az este végre igazán jó fordulatot vegyen... Bár Bennel még a kevésbé jó is jobb volt, akkor is, ha ezt sosem mondtam volna ki hangosan. Előtte meg pláne nem.