Roxfort RPG

A Roxfortban jóval kellemesebben teltek a délutánok, mint azt hittem. Először is, nem éppen az a tanár voltam, akire a diákok rátörték az ajtót, így mindig volt időm a kutatásaimra, sőt ha akartam, csak átsétáltam a frissen felújított Mágiatörténeti Levéltárba, hogy ott folytassam mindazt, ami éppen érdekelt. Ha pedig kedvem támadt, hát elsétáltam az ablakomhoz, hogy azon kihajolva rágyújtsak egy cigarettára és sárkányforma füstöket eregetve gyönyörködjek a skót táj szépségében. Ezen az októberi délutánon is, az utolsó órám végével kibontottam egy palack otthonról hozott, édes vörös bort és miután eleget szellőzött, egy kellemes adagot töltöttem az asztalomon várakozó talpaspohárba.
Ezután ültem le, hogy végre kitekerjem az első tekercs házidolgozatot. Csak azoknak kellett ilyet írnia, akik Alkímiára jártak. A Rúnaismeretet nagyjából félig-meddig kézművesfoglalkozásként oldottam meg. Szerettem volna, ha szórakoztató módon, sikerül lesajátítaniuk a rúnajeleket. Az izlandi típus amúgy is kicsit bonyolultabb, mint a több. Már Miss Kuroyama második mondatánál jártam, mikor valaki kopogott az ajtón. Sóhajtottam egyet s mielőtt felálltam volna még magamhoz vettem egy kortyot a borból. Nem különösebben izgatott, ha megérzik rajtam az alkoholszagot. Legfeljebb megint ezért rúgnak majd ki.
Lassan sétáltam el az ajtóig, hogy kinyissam. Máskor általában a kopogás után gond nélkül rám törtek a tanulok, ha csak nem zártam be gondosan magam. Ez a diák – mert csak is ezt mertem feltételezni – bátortalanabb lehetett a többieknél. Így magam nyitottam ki az ajtót.
Már majdnem köszöntem is egy egyszerű sziát, mikor felfogtam, kit látok. A göndör tincsek, a szeplők és az a sötét szempár… azonnal megremegett a gyomrom, mint minden alkalommal, amikor csak megpillantottam Taniát. Kiszáradt a torkom, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről. Nagyon szerettem volna visszasétálni az asztalomhoz, felkapni a poharat és lehúzni a maradék italt is.
– Szia… – nyögtem ki torok köszörülve aztán.
Bámultam még egy kicsit. Éreztem, hogy túl sokáig is. Közben az ujjaim belülről úgy szorongatták a kilincset, mintha valakinek a nyaka lenne. A nyáron lényegében három elutasítást kaptam, amiből a legjobban a Tania-féle változat fájt. Nem baj. Már megtanultam, hogy az érzéseim rendszerint furcsák, a gondolataim pedig érthetlenek a külvilág számára, ezért megpróbáltam ezeket elkendőzni. Most is. Pont úgy, mint akkor, amikor ott hagyott a csók után vagy közben a Szirén beli szobámban.
– Szükséged van valamire az órával kapcsolatban? – kérdeztem és tettem hátra egy lépést, hogy ki tudjam tárni az ajtót. Még a kezemmel is jeleztem, hogy jöjjön beljebb, hogy aztán bezárhassam mögötte. Gondosan elfordítottam a kulcsot is, mert az ő társaságában nem kellett volna, hogy bárki ránk törjön. Valószínűleg amúgy is csak az órai dolgok érdekelték, miután ellógta a kirándulást, eléggé lemaradt. Vagy éppen most akarja közölni, hogy leadja a Rúnaismeretet. Nem lepett volna meg, ha a történtek után kellemetlenül érezné magát a közelemben. Erre bizonyíték az is, hogy folyamatosan került az elmúlt hetekben.

Már gondolni sem mertem olyasmire, hogy valaha rendbe jönnek Taniával a dolgok. Nem is igazán rendbe jöttek volna, inkább csak a megfelelő útra terelődnek és most nem arra gondolok, ami az emberek számára elfogadható. Éreztem minden porcikámmal azt a bizonyos vibrálást, amit már nyáron is. Mikor csak megpillantottam ez állandóan előjött, s most, hogy ott állt az iroda ajtajában, egyenesen megőrjített a dolog. A szívem vadul kalapált, mint egy dühös szörnyeteg. Ujjaim még hosszú másodpercekig szorongatták belülről a kilincset, mielőtt kitártam előtte az ajtót.
– Mondhatni. – válaszolta a kérdésre, miszerint az órával kapcsolatban akart érdeklődni.
Próbáltam lenyelni a sértettségem és úgy tenni, mintha profi tanár lennék. Nem volt értelme áltatni senkit. Sosem voltam tanár alkat, most sem változott semmi ennek kapcsán. Szépen elfordítottam a kulcsot a zárban és mikor visszafordultam, levettem a képemen felejtett szemüveget. Kicsit megdörzsöltem az orrnyergemet, remélve, hogy ezzel megszabadulok a kellemtlen kis nyomáshelytől.
– Foglalj helyet! – mutattam a szék felé, ami igazából éppen mögött volt, hiszen nem volt valami hatalmas ez a szoba. Közelebb léptem hozzá, de igyekeztem nem érinteni. Nem is akartam, egyszerűen csak odanyúltam, hogy a szék támlájáról elhúzzam a sebtében ledobott sálamat és rádobjam az asztalra. Így még véletlenül sem zavarhatta semmi abban, hogy lehuppanjon, az egyébként meglehetősen kényelmes, párnázott ülőalkalmatosságra.
 –Szóval... Sajnálom, hogy kihagytam a kirándulást. – Megölelt. Olyan hirtelen történt, hogy jóformán fel sem tudtam fogni a helyzetet. A testem lényegében olyan volt, mint amit szoborrá változtattak. Képtelennek éreztem megmozdulni vagy mondani bármit… csak nyeltem egyet.
Amikor megcsókoltam a Szirénben, semmi másra nem vágytam, minthogy gondolja meg magát és ne hagyjon ott azok után egyedül, hogy én megpróbáltam. Erre csak még egy lapáttal rátett, hogy el is került. Az elutasítás szar dolog, olyan mintha az embert egész egyszerűen képen vágnák. Az elmúlt hónapokban nekem túl sok részem volt ilyesmiben.
– Tania… – érintettem meg végül a hátát. Egy kicsit felélénkültem, mikor a szívem megint belekezdett abba a vadritmusba, de nem tudtam, hogy hihetek-e neki. Mármint, hogy ezt az ölelést itt és most komolyan gondolja vagy megint csak ott akar hagyni, amikor már beleélem magam.
– Nem akarok bajt... – motyogta, még mindig hozzám simulva. – Kerülni sem akarlak.
Hátrébb lépett és jött az ismerős kis mozdulat, ahogy ujjai finoman a tincsei közé fúrtak. Beleborzongtam, mintha megint csak nyár lenne. Zavartan gyűrögette az inge alját, amitől megint egészen bájos volt.
–  Szóval, igen, lehet hogy valami sos összefoglaló arról, hogy mi volt a kiránduláson nem ártana...
Megköszörültem a torkomat. Hirtelen nem tudott átállni az agyam az órával kapcsolatos dolgokra, csak álltam ott tétován és figyeltem Tania szépen csillogó szemeit, a szeplőket…
– Az izlandi rúnák közül kellett mindenkinek egyet kivésnie vagy festenie és azt az egyet kértem megtanulni. Egyelőre nincs feladva az összes…  – Zavartan pislogtam kettőt, aztán közelebb léptem hozzá. Éreztem az illatát, ami nem is tudom, mire hasonlított pontosan, de annyira a része volt… még a szívem is beledobbant. Még egy lépést tettem felé, kicsit odapréselve a székhez. – A könyvtárban találsz könyvet, amiben ezek szerepelnek és nézz utána a Grimoire jelentésének.  – Nem bíztam ki, odahajoltam és magamhoz húztam, megcsókoltam, mint valami bolond, aki nem tudja a kísértést lerázni magáról.

Abban a pillanatban, ahogy ajkaim Tania puha száját érték, már nem számított, hogy hol vagyunk. Bele sem gondoltam, milyen okos döntés volt, hogy az imént elfordítottam a kulcsot a zárban s abban sem, hogyha nem lenne ott az a szék, akkor talán hátrébb lépett volna. Már egyszer otthagyott, mikor megcsókoltam. Bennem volt a félsz, hogy ez hamarosan megismétlődik, ezért ki akartam használni azt a néhány pillanatot, amit így tölthetek vele. Nem húzódott el, nem tolt el… sőt, amikor elváltunk egymástól, még akkor is olyan közel maradt. Megszámolhattam volna a szeplőit is akár, de én csak simultam hozzá és bámultam a szemeibe közvetlen közelről, átengedve magamat a vágyaimnak.
– Hiányoztál. – Lehelte egyszerűen az ajkaim közé. Ujjaim még mélyebben fúrtak a tincsei közé, ahogy ismét csókban forrtunk össze. Tudtam, hogyha így folytatódik, akkor nem igazán fogok tudni gátat szabni magamnak. Éreztem, ahogy az ismerős forróság átveszi felettem a hatalmat… annyira vágytam Taniára, de meg voltam róla győződve, hogy nem gondol többnek egy ostoba hülyénél, aki rászállt. Maximum barátoknak hittem magunkat. Erre itt volt és ő is csókolt engem, nem csak ráerőszakoltam magam, mint a Szirénben.
– Ahh… – lihegve húzódtam el tőle. A biztonság kedvéért tettem hátra egy lépést, hogy ne essek neki rögtön megint.  Megpróbáltam visszafogni magam, hátha az majd megold mindent. – Jól van… nyugodjunk meg egy pillanatra…  – magyaráztam akadozó légzéssel.
A rajtam lévő ruhák kezdtek abnormálisan kényelmetlennek tűnni és ettől egy cseppet zavarban jöttem. Mármint nyilván meg akartam kérdezni Taniát, hogy tényleg ezt akarja-e, de az agyam valamiért pánikba esett és már-már azon igyekezett, miképpen térhetnék vissza az óratartás témájára. Nem akartam megint rászállni, mint az italboltos esetnél, hogy a végén annyira pofára essek, hogy még az orrom is betörjön.
– Biztos… biztos ezt akarod? – kérdeztem remegő hangon és megfogtam a kezét, annál fogva tartottam a közelemben, de éppen elég távolságban ahhoz, hogy még legyen lelki erőm gondolkodni. – Nem akartalak kényszeríteni a csókra, egyáltalán nem. Esküszöm nem volt hátsó szándékom, mikor bejöttél és bezártam az ajtót mögötted…  
Lényegében fogalmam sem volt, mi a francnak magyarázkodom. Abban azonban már biztos voltam, hogy kell egy cigi vagy még egy pohár bor, mielőtt végképp leégetem magam előtte. Fogalmam sem volt, nem csak azért csókolt-e vissza, mert már a tanára vagyok és kell neki a jó jegy.

Ahogy felsóhajtott és a hajába túrt, hirtelen úgy tűnt, ő jobban tudja kettőnk közül, mit is akar. Talán nem vagyok jó az emberi dolgokban, de az igazat megvallva egyre kevésbé igazodtam ki Tanián. Megcsókoltam, lelépett, megöleltem az évnyitón, hetekre eltűnt, nem jött el az órámra sem. Erre itt állt az ajtómba, beengedem, megcsókolom és viszonozza. Ez nem csak egy hullámvasút volt, hanem egy rohadt tornádó, ami hol felpörgött, annyira, hogy beleszédültem, aztán egyszer csak lenyugodott és szelíd volt, mintha soha nem is létezett volna korábban. Meglehet, sosem voltam igazán jó az ilyesmiben. Sosem voltak tartós kapcsolataim, a vonzalom betetőzött a szexnél, én pedig elégedetten cigiztem az egyik sarokban, hiszen nem tartoztam soha senkihez. Most, hogy családfő lettem, persze minden más. Ott volta Eleanor, akihez elígértek már gyerekként… és elvileg el kellett volna vennem, hogy fenntartsuk az aranyvérűséget. Csakhogy cseppet sem vonzódtam hozzá. Én Taniához vonzódtam… nem izgatott az aranyvérűség sem. A vagyon is csak éppen annyira, hogy ragaszkodtam a házhoz, amiben felnőttem.
–  Sage... Szerinted itt lennék, ha nem akarnám? – Olyan egyszerűen hangzottak a szavai, mégis bennem annyi mindent megkavartak. Csak néztem rá szerencsétlenül és annyira vágytam a csókját, az ölelését. – És nem kényszerítettél semmire, nyugi.
Leguggolt a szoba közepén. Én hosszú percekig tétlenül álltam ott és néztem… pont olyan volt, mint ott a Szirénben. Féltem felé mozdulni, féltem mindentől, mintha csak egy őz lenne, akit távolról szemlélek és a hirtelen mozdulatok eltaszítanák tőlem. Nem akartam elijeszteni megint, csak most tért vissza.
– Nem tudom, hogy itt lennél-e, ha nem akarnád. Talán nem tűnt fel, de nem tudok és értek semmit… – suttogtam, aztán megembereltem kicsit magam. Elvettem az asztalról az üveg vörösbort. Ujjaim szorosan fontam a nyakára és úgy ültem le mellé a földre.
Nem mertem azonnal ránézni. A szemem sarkából lesve követtem nyomon a mozdulatait.
– Apám kirakott otthonról.
Sóhajtottam egyet. Ki akartam mondani, hogy jöjjön és lakjon velem… van egy hatalmas, poros kastélyom, amit a nyáron majd együtt rendbe rakhatnánk. De nem mertem ezt mondani, inkább hümmögtem egyet időhúzásként.
– Kivehetek neked egy szobát a Foltozott Üstben a nyárra és akkor lesz hova menned. – Mondtam és innom kellett egy kortyot, mert kiszáradt a torkom, szinte abban a pillanatban, ahogy megszólaltam. – Megkaptam az örökségem nyár végén.  – Tettem hozzá, csakhogy ne higgye, beleroppannék ebbe a dologba. A tanári fizetésből nyilván nem menne, de talán Tania már a nevemből rájött, hogy aranyvérű családból származom, ráadásul olyanból, ami nem szegényedett el. Ezzel nem szoktam és nem is szerettem kérkedni, ezért nem hívtam fel rá a figyelmét.
Kicsit közelebb húzódtam hozzá, hogy a testünk legalább egy ponton érintkezzen. Nem akartam semmit sem tenni, míg ő nem kezdeményez, hiába vágytam mindennél jobban azokra a csókokra. Féltem. Féltem, hogy megint elijesztem őt a közelemből.
– Segíteni szeretnék neked… valahogy… megengeded? – kérdeztem és meghúztam az üveget még egyszer. Pótcselekvés volt, hogy visszafogjam a vágyakat, amikkel le szerettem volna teperni, csókolni és… mindegy! Kapd össze magad, Sage!

Sajnáltam Taniát a családja miatt. Sajnáltam, amiért rá akaszkodtam, de közben magamat is sajnáltam, amiért a nyáron úgy elrohant. Furcsa sokaság volt ez egyszerre… mégis ott ültem és ragaszkodtam hozzá. Tenni akartam valamit. Úgy persze, hogy az neki se legyen tolakodás és nekem se legyen egy újabb, fájdalmas véggel záródó eset. Vágytam a csókját, de nem mertem felé mozdulni. Féltem, hogyha elhiszem, hogy most már minden jó, megint felpattant és elrohan.
– Nem tudom, hogy tudsz-e ezen segíteni... – válaszolta olyan csendességgel, hogy éppen csak ki tudtam venni a szavait. A vállamra hajtotta a fejét, éreztem, hogy nincs jól és ettől csak még inkább segíteni akartam neki. Én ugyanis biztos voltam benne, hogyha nem is úgy, ahogyan a legjobban esne, de tudnék neki segíteni. Mennyibe tartana kivennem neki egy szobát vagy bérelnem egy lakást London szívében? Semeddig. Ő pedig biztos helyen lenne. Olyan volt, mintha mondani akarna valamit vagy kérni, csak nem merné kimondani s én sem mertem kimondani.
– Lehet a nyárra kimegyek anyámhoz az USAba... Vagy valami.
Lehunytam a szemem egy pillanatra. Nem láttam, mit csinál, csak éreztem, ahogyan ficereg és őszinte aggodalommal töltött el a hangsúlya. Volt benne valami, amit talán már nyáron is hallottam, csak nem ismertem fel. Tudtam, hogy komoly fájdalommal küzd. Őszintén aggódtam érte, mert már nem vakítottak el annyira a vágyak. A nyár óta kezelhetővé vált minden, talán azért, mert a Roxfortban megtanultam, hogy nem lehetek heves. Nem eshetek neki annak, amit akarok és részeg sem lehetek napközben. Furcsa, hogy a józanság mit ki nem hoz az emberből.
– Miért kéne kimenned? – kérdeztem kissé rekedten. Nem akartam azonnal rávágni, hogy nem. – Megoldjuk, hogy legyen hol lenned. Segítek. – Ismételtem meg a korábbi gondolatmentet. Fogalmam sem volt, hogyan kéne tudatosítanom benne, hogy az elrohanása ellenére is számíthat rám. Nehéz volt bevallanom még magamnak is, hogy ez nem csak ragaszkodás részemről… én ott nyáron nagyon megszerettem Tania. Megszerettem. Zavarba jöttem a gondolattól, sőt egészen beleremegtem a tényekbe.
Ahogy átkarolta a nyakamat, magamhoz húztam, szinte önkéntelenül. Jó volt érezni a teste melegét, azt ahogy a rakoncátlan tincsek a bőrömön simítottak végig. Ez volt a legtökéletesebb dolog, amit valaha éreztem. Nem akartam bajba kerülni, de voltak dolgok, amikért még azt is olyan szívesen vállaltam volna.
–  Sajnálom... Nem tudom mit kellene mondanom. Nem akarom még jobban elrontani. – A nyakamon éreztem a leheletét. Megborzongtam. – Ha nem akarsz tőlem semmit, inkább most mondd...
– Tania…  – Suttogtam, ahogy ujjaimat a hajába fúrtam. Érezhette, hogy a szívem hirtelen milyen heves ritmusra kapcsol. Még közelebb húztam magamhoz, úgy hogy könnyedén befészkelhette magát az ölembe. Annyira vágytam rá, hogy megőrjített az a rengeteg érzés, ami végig pásztázott a testemen. – Hiszen én már nyár óta akarok tőled valamit. – Tettem hozzá és nyugtatás képpen megpusziltam a fülét. – Azt hittem, te nem akarsz semmit.

Éreztem, hogy Tania szíve is olyan vad ritmust jár, mint az enyém és nem nagyon akar nyugodni egy percre sem. Vajon ő is ugyanazt a libabőrös, kellemes érezte az én közelemben, mint én az övében? Lehet, hogy igen, egyébként nem közölte volna, hogy akar tőlem valamit. Meglepett, hogy egyáltalán kérdéses neki, hogy viszonzásra találnak nálam az érzései… hisz láthatta rajtam, hogy ott a Szirénben hogyan estek a dolgok. Talán próbáltam egy kicsit rájátszani a dolgokra, úgy tenni, mintha nem fájna annyira… de azért elég szar volt. Ráadásul még utána is annyi pofont kaptam. Konkrétan akárki jött volna, aki kitörölheti a történteket a fejemből, ugyanúgy otthagyott. Így csak maradt az a végtelensóvárgás iránta.
– Én csak... – kezdte a magyarázkodást, pedig nem volt rá szükség. Valahogy akkor elfogadtam, hogy nem tetszek neki, nem érzi a vonzalmat, ami belém hasított nagyjából attól a perctől fogva, hogy megismertük egymást. –  Én csak.. össze voltam zavarodva, és nem voltam biztos benne, hogy szeretném...
Bólintottam lassan és finoman végig cirógattam a tincsein, jelezve, hogy én nem haragszom. Miért is tenném? Mert nem akart engem? Hát nem esett jól az tény, de azért nem utálhatok és lehetek mérges senkire, mert éppen én nem tetszem neki. Hogy azt milyen formában közli persze más tészta, a bunkóság a rossz. De Tania igazából bunkó sem volt, inkább csak furcsa.
– Hé, semmi baj. – Suttogtam felé, hogy megnyugtassam egy kicsit. – Semmi baj.
Láttam rajta, hogy most ez is kevés ahhoz, hogy teljes nyugalom telepedjen rá. Talán nem is csak az a nyár, hanem a jelen is nagyon zavaros neki. Végül is milyen apa az olyan, mint az övé? Ki hagy maga mögött egy ilyen fiatal lányt, csak azért, mert ő mást akar? Akárhogy is, én kötelességemnek éreztem, hogy segítsek rajta.
Úgy meséltem volna neki az én nyaramról – mármint arról a részéről, amit nem láthatott –, hiszen annyi minden történt velem is. Megkaptam az örökségem, egy egész kastélyt és kineveztek családfőnek… ahogy belelkesültem a hírtől, úgy csapott arcon a kötelességek ténye, amik ezzel járnak. Mégis hogyan mondhattam volna el Taniának, hogy gyerekkorom óta el van döntve, hogy ki legyen majd a feleségem? Azt gondolná, hogy egy ósdi rendszer áldozata vagyok, ez pedig valahol igaz… de akármennyire is lángolt bennem ez a rengeteg érzés iránt, tudtam, hogy előbb-utóbb ténylegesen tennem kell azért, hogy a család nevét fenntartsuk. Keith csak másodhegedűs mögöttem. Sosem volt első szülött fiú és a Boltonoknál a családfők mindig első szülött fiúk. Mindegy. Hülye játszma ez és túl távolra mutató eszmecsere, ami amúgy nem is illett hozzám. Csak ahogy Tania szemébe néztem, elfogott a gondolat, hogy akár egy életen át tudnám őt így ölelni.
–  Az egy nagyon zavaros időszak volt, elég sok minden jött össze nagyjából egyszerre. – Halkan beszélt, éppen csak ki tudtam venni olyan közelről a szavait.
– De ha nem ezt akarnám, akkor most nem lennék itt.
Aztán jött az a szenvedélyes csók. Nem bírtam magammal, kicsit jobban magamhoz szorítottam és ledöntöttem a földre, hogy fölé mászva csókoljam tovább hosszan. Aztán persze rájöttem, hogy milyen hirtelen volt ez is. Én ilyen voltam, ha egyszer felpörögtek az érzelmeim, akkor nagyon nehezen nyomtam el, most is csak azért sikerült, mert a józanész a vállamon kopogtatott. Talán nem kellett volna leteperni.
– Örülök, hogy itt vagy. – Mondtam halkan, bár nem mozdultam el, de távolabb húzódva néztem rám, aztán egyszer csak a padlóra gurultam mellé, hogy hanyatt fekve nézzek fel a plafonra. – Szeretném, ha többet lennél itt. És megengednéd, hogy segítsek. Attól függetlenül, hogy mi van közöttünk. Ne menj Amerikába… – tettem hozzá kicsit halkabban.

Tania gyengéd simítása az arcomon, mintha mindent egy pillanat alatt helyre tett volna. A vágyak persze ugyanúgy bugyogtak bennem és bár örültem, hogy itt van velem, féltem is, hogy most rontok el mindent a túlzott buzgóságomban. Eddig sosem kellett visszafognom magam, ha meg mégis, akkor az nem volt ilyen őrjítően nehéz. Meglehet ez a rengeteg, kusza dolog mondatta velem azt is ki, hogy ne menjen Amerikába. Nem sok jogom volt ehhez, hiszen még nem mondtuk ki egymásnak, mi is ez közöttünk… de ha a „csajomnak” is nevezném sem engedhettem volna meg neki, hogy az anyja és közé álljak. Még fiatal, inkább szülő mellett volt a helye. Csakhogy én annyira nem akartam elengedni, most, hogy végre érinthettem.
Az ujjait összefűzte az enyémekkel, mikor már mellette feküdtem a földön, visszafogva magamat. Nem akartam ráerőszakolni semmi olyat, amit nem kéne megtennie egy nála öregebb fickóval. Persze belegondolva a közöttünk lévő nyolc-kilenc év nem volt olyan sok, legalábbis nem lett volna, ha Tania nem lett volna kiskorú még. Nem akartam ilyeneken agyalni, csak élvezni a dolgot. Ezért neki nem is mutattam ki, mennyi kétség kerülget. Az ugyanis nem az érzéseim kapcsán merült fel, hanem csak minden egyéb miatt. S megint megkívántam egy cigarettát.
– Ne aggódj... Maradok.
Elmosolyodtam, még ott bizsergett a finom puszi nyoma az arcomon. Élveztem, hogy olyan közel van. A teste melegét éreztem a bőrömön, még ruhán keresztül is és az illata, az egyenesen megőrjített. Úgy megragadtam volna, hogy magamhoz szorítsam. De egy csepp józanész még azt súgta, hagyjam, hogy magától próbáljon meg a közelembe kerülni. Hát így hajolt fölém ő és csókolt meg. Azt kívántam, bár ne szakadt volna vége és csak csókolna és csókolna. Aztán jött az az angyalian bájos vigyor. Tetszett, hogy boldog… és az még jobban, hogy miattam boldog.
– Egyébként... Cuki a szemüveged.
Elvigyorodtam én is és a mutatóujjammal feljebb nyomtam az orrnyergemen a szemüveget.
– Ugye? Nagyon professzoros. – Mondtam és odahúztam magamhoz egy csókra megint. – Miután McGalagony megjegyezte, hogy rendetlen a hajam, gondoltam ennyivel megpróbálok ráerősíteni a komolykülsőre. Na meg, nem ártott az sem, hogy látom a diákjaim arcát, amikor órát tartok.
Megint erős hullámként érte el az orromat az illata. Nagyon nehéz volt ellenállni, nagyon nehéz volt csak ott feküdni, nézni a szeplőit és a barna szempárt. Így hát beletúrtam a hajába és lehúzva magamhoz finoman csókoltam meg. Ez hosszabbra, szenvedélyesebbre sikerült a korábbaiknál, annyira, hogy az ajkai közé sóhajtottam hangosabban, mikor elhúzódtunk.
– Bocsi, nem ragadtatom el magam… – halkan beszéltem és úgy cirógattam végig az arcát. Ha kellett, hát éveket is vártam volna rá, csak ne lépjen megint ki az ajtón. Nem tudtam volna megint végig nézni szívtörés nélkül. – Csak… hát… gyönyörű vagy.

Valahogy visszakerültem ebbe a melankóliába, mikor megérkeztem a Roxfortba. Nem azért, mert Tania vagy más lányok elutasítottak, habár az sem javított sokat az önbizalmamon. Inkább valami egészen más dolgozott bennem. A tudat, hogy már nem lehetek sokáig az, aki vagyok, legalábbis nem ha valóban tovább akarom vinni mindazt, ami azt jelenti, Bolton vagyok. Nem vágytam arra a nőre, akit el kellett jegyeznem, nem is ismertem, de minden szenvedélyem, ami volt, az Taniára talált rá egyedül. Legalábbis a mai napon, hogy kirángatott a szürke, elmélkedésekkel teli hétköznapokból, ezt már biztosan tudhattam.
Ahogy csókoltam és érintettem, végig futott a testemen valami megmagyarázhatatlan szenvedély. Eddig is vonzódtam hozzá, de most valahogy még forróbb, még akaróbb volt mindez… talán mert eddig váratott. Így mikor egy kicsit elhúzódtam és kitört belőlem a sóhajt, tudtam: jobban kell figyelnem magamra. Tania még fiatal volt és hát persze, amint bevalltam, hogy kicsit kezdem elragadtatni magam, zavarba is jött.
– Hát...
Visszafeküdtem mellém és már csak ujjai fúrtak a tincseim közé. Még egy sóhajt hagyta el az ajkaimat. Ezúttal nem a vágyak miatt, hanem azért, mert rájöttem, milyen hülye voltam. Inkább a szemüveg témánál kellett volna maradni, az ugyanis láthatóan semennyire sem jött be.
– Sajnálom. Ezt nem kellett volna így mondanom. – Magyaráztam, mert sejtettem, hogy ha valami, akkor ez biztosan el fogja előbb-utóbb ijeszteni. Tényleg nagyon-nagyon fiatal még és lehet, hogy semmi tapasztalata nincs. Nem faggattam még ki erről, ám mivel amúgy is kamaszlány, aligha lett volna helyén való. – Kivárom a sorom, ígérem. Amint azt mondod, hogy neked rendben, akkor történik csak meg.  – Tettem hozzá és felé fordultam, hogy az arcát figyelhessem közben.
Sóhajtottam még egyet, leginkább félelmemben. Már-már arra vártam, hogy most felpattan és elmegy, én pedig itt maradok a már megszokott magányomban. Nem tudom, mennyire érne csalódásként most, hogy ennyit csókoltam. Talán rosszabb lenne, mint ott a Szirénben.
– Bocsánat… komolyan… nem akartalak zavarba hozni.
Közelebb húzódtam hát hozzá. Megcirógattam az arcát, a nyakát, hüvelykujjam végig futott az ajkain. Csak megint magamhoz akartam húzni egy rövid puszira. Nem csókoltam ajkaim éppen csak érintették az övét. Most nem ijesztheted el, Sage! Egy hang nagyon vadul suttogta ezt a fülembe, mintha minden porcikám külön-külön is akarná Taniát a közelben tudni.
– Ha valami, hát a közelséged értelmet ad az ittlétemnek, már azon kívül, hogy van fizetés és ingyen kaja.  – Nevettem el magam a kicsit suta szerelmi vallomás után.

– Tudod... Először haragudtam kicsit. Hogy nem szóltál, hogy itt fogsz dolgozni, meg ilyenek. De... Örülök, hogy itt vagy. Jó, hogy itt vagy.
Valahogy erre a mondatra kicsit összerándult a gyomrom. Mindenre számítottam magyarázatképpen a történtekre, csak erre nem. A legtöbb lány örülne, ha a pasijelöltje a közelében lenne… de persze az is tény, hogy ami közöttünk húzódott nyár óta nem éppen volt átlagos. Egyrészt alapból sokkal idősebb voltam nála, másrészt nagyon hirtelen tudta meg, hogy itt fogok tanítani.
Megszorítottam a picit a kezét, majd a hüvelykujjammal végig cirógattam a bőrén. Jó volt érinteni, érezni az ujjaim alatt a melegséget, amit a bőre áraszt. Tökéletes pillanat volt, amit alig tudtam mozdulatlanul elviselni. Az ajkaim megint csókolták volna legszívesebben, a göndörkés tincsekhez simítva az arcomat pedig csak élveztem volna az illatát. Azonban nem akartam lerohanni. Hiszen éppen az előbb ígértem meg neki, hogy várok rá, amennyit csak kell.
– Tudom, hogy szólnom kellett volna róla. Nem voltam éppen tisztességes ezzel kapcsolatban.  – Mondtam szomorkás hangon, mert tényleg nem volt tőlem túl kedves, hogy ebből kihagytam. Persze akkor is csak attól féltem, hogy megutálna a dolog miatt és hát végülis elég feltűnően került is ezek után. – Hidd el, akkor még nem tudtam biztosan és hát, féltem is, hogy elijeszte…
Befejeztem volna a mondatot, de valaki vadul kopogni kezdett az ajtómon. Nem igazán rázott meg a dolog, hiszen alaposan bezártam, mielőtt Taniával ide jutottunk. Éppen csak egy kis izgatóbb izgalomtömeg futott át rajtam hevesen. A szívem kicsit kalapát és azonnal fel is pattantam, majd a kezemet nyújtva a lányt is fel segítettem és még egy aprócska puszit leheltem az ajkaira.
– Sajnálom… mit szólnál, ha küldenék egy baglyot és találkoznánk valahol, ahol nem zavarhatnak meg? – Kérdeztem és eltűrtem a haját az arcából, közben érkezett a második kopogás. Biztos voltam benne, hogy egy újabb diák, aki valamit a házi feladattal kapcsolatban akar kérdezni vagy éppen csak érdekes felvetése van a rúnákról. Nincs nekem gondom azzal, hogy ilyen lelkesek, sőt örülök neki. De azért az órák után ők is pihenhetnének kicsit… vagy legalább elvonulhatnának házi feladatot írni. – Örülök, hogy eljöttél ma hozzám. – Finom puszit leheltem a homlokára, majd óvatosan, nem okozva neki semmiféle fájdalmat, az ajtó felé irányítottam.
– Alig várom, hogy újra csókolhassalak!  – A fülébe suttogtam a mocskos szavakat, majd kinyitva az ajtót beengedtem a hollóhátas diáklányt, őt pedig ki a folyosóra. Még egy percig figyeltem, hogy elindul-e vagy mi lesz… aztán visszaléptem az irodámba és titkon nagyon élveztem, hogy az illata megtölti az egész helyiséget.