Oldal nyomtatása - Holiday Transylvania

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Garden Lodge

(https://i.pinimg.com/564x/8b/ae/0e/8bae0ea4cc603d1c0efe4d7e9f574a74.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/12/e9/ee/12e9eeee08c7b05f85ae3d8b9a79a29d.jpg)(https://i.pinimg.com/564x/ca/5d/6a/ca5d6a9844e991b10e1a63358b30c799.jpg)

♫ ♪ ♪ So we sing our traveler's song ♫ ♪ ♪ (https://www.youtube.com/watch?v=EZno7ZAR-fM)

2000. július

Furcsa, hogy az életem milyen szöges fordulatot vett azóta a bizonyos sorsfordító Karácsony óta. Evyne nénivel azon balhéztunk össze, mert én repülni akartam. Feldobtam a gyámomat, fel az utolsó helyet, amit otthonnak nevezhettem és az utolsó embert, aki szegről végről rokon volt – ha valahogy családtagnak sose neveztem is. És most az üres, szürke mindennapok visszahúzó béklyóitól megszabadulva pontosan azt kaptam és többet is, mint amit reméltem – repültem. És nem csak a seprűn.
Még élénken élt az emlékezetemben a momentum, mikor a roxforti évzáró után összepakoltam a kis utazóládámba és vártam az indulást. Ez most egész más volt. Már csak azért is, mert Garden Lodge békéje és fényűzése vett körbe, mert Alfred személyében több, mint professzionális segítségem is adódott és mert Cartwright vendégszeretete nyújtotta a hátvédet, egy olyan biztos pontot, ahová visszatérhetek. Remélhetőleg… Még maradt néhány szobanövénye, hála a csípőspaprika spraynek. Ha ő maga nem kezdi nyalogatni véletlenszerűen a fikuszokat, akkor jók vagyunk.
- Sicc! – pirítottam a fehér cicára, aki mindenáron Hú, a bagoly kalitkájához igyekezett közelebb férkőzni. Hú egyébként nehezen viselte a bezártságot enélkül is, de reméltem, hogy amint odaértünk úti célunkhoz, lesz alkalmam kiereszteni. Jól összebarátkoztunk már, és tudom, hogy nem hagyna magunkra. Apropó úti cél…
Izgatottan pillantottam ki a szobám ablakán, vajon Elliot jön-e már, de a kert még üres volt. Végtére is, csak az előbb írtam meg neki, hol találkozzunk. Kénytelen voltam ezt a helyet mondani, mert Cartwright ragaszkodott hozzá, hogy bár őt ügyes-bajos dolgai elszólították (mint általában mindig), legalább Alfred megnézze magának, kivel is megyek nyaralni. Eddig nem részleteztem a dolgot itthon, annyit mondtam, hogy egy baráttal. Pártfogómnak egyébként a név nem is számított szerintem, a tekintete szavak nélkül így is azt üzente, hogy bárki is az, ha nem vigyáz rám, elfenekeli. Pedig már majdnem nagykorú vagyok. Már csak néhány év…
Szóval Alfred tanácsára csak a legszükségesebbeket raktam be. Macska, kuvik, napló, láthatatlanul író penna… Na jó, pakoltam némi ruhát, hideg élelmet (cukrot és csokit, igazából), innivalót, egy pokrócot meg egy párnát, sátrat és még egy csomó mindent, amit az öregúr mondott. Nem látszott az arcán, de biztos vagyok benne, hogy ő is aggódik kissé, azért pakoltatta be velem a fél Garden Lodge-ot. A tértágító bűbájnak hála, ez az egész, az állatokat kivéve, mégis belefért a skót kockás hátizsákomba.
A bejárat felől érkező neszekre felkaptam a fejemet, aztán a komolykodó Alfredre vigyorogtam, és padlógázzal elsüvítettem mellőle.
- Elliot! Jaj, úgy vártam már ezt az egészet! De jó, hogy itt vagy! – ujjongtam, és lendületből az ajtóban állóra vetettem magam, hogy lelkesedésem egy részét bordái szorongatásával adjam a tudtára.
- Szóval, hova megyünk pontosan? És mit fogunk csinálni? Pakoltam be bundakabátot meg bikinit is, és baj, ha Mezzi mellé még a kuvikot is hozom? Húnak hívják, Cartwrighttól kaptam, hogy ne kelljen mindig fizetnem a postabaglyoknak, ha levelet akarok neki írni, de tökéletesen jófej, csendes, nem szökik el, és ha azt mondom, hogy várjon meg valahol, akkor megvár és vadászik magának, még nekünk is akár…
A hadarás aztán alábbhagyott, és a lendületem is visszaszelídült egy kissé, míg azt vártam, hogy Alfred jól megnézze magának az idegent. Az idős komornyik arcán azonban nem azt a mogorva, ijesztő szigorúságot láttam, mint amit gondoltam. Alfred tőle szokatlan módon nagy szemeket meresztett, és bár persze uralkodott magán, azért sütött belőle a döbbenet. Pedig nagyon fegyelmezett biccentéssel így köszönt:
- Jó napot, Mr. Forest. Óhajt megpihenni Garden Lodge-ban az indulás előtt? Megkínálhatom valamivel? – intett a férfi széles, invitáló mozdulattal, de a szívélyességén át továbbra is a meglepettség ütött át.
- Ismeritek egymást? – kérdeztem ártatlanul, ide-oda kapkodva köztük a fejemet. Hú a nevéhez híven rezignáltan huhogott a lábamnál lévő ketrecben, míg Mezzi körbedörgölődzött Elliot lábai között.

Holiday Transylvania
- Garden Lodge -
(https://i.pinimg.com/564x/cb/27/4a/cb274a1c1035c45e041239602c4000c1.jpg)

Mira
2000. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

Hogy hogyan kell kiosonni a barlangból, mikor a Mackó még alszik? Először is érdemes a zuhanyzást a lenti fürdőben intézni, a pakolást egy nappal korábban elintézni és a kávét útközben elfogyasztani. A biztonság kedvéért pedig egy üzenetet hagyni a konyhában: Elutaztam kicsit. Pár nap és jövök. Szeretlek. E. Minden benne volt ebben, amit megkövetelt. A szólás – mármint arról, hogy elmegyek –, a biztosítás az felől, hogy visszatérek és egy kis nyalás, hogy megenyhüljön. Ezután vettem csak magamhoz Mira levelét és néztem meg megint a helyszínt. Valahonnan nagyon ismerős volt, de nem volt elegendő időm átgondolni. Egyszerűen a vállamra kaptam a viseltes hátizsákomat, a másik kezembe vettem azt a csomagot, amibe jó adag alkoholt pakoltam el, na meg egy kis ételt – kivételesen abból választva, ami Nat szerint tápláló.
Kisétáltam az ajtón, azt is csendesen behúzva magam mögött. A tengeri szellő egy kicsit megborzolta a hajam, ahogy felpillantottam a hálószobák ablakai felé. Hiányozni fog Nat, még ha nem is érdemelte meg az elmúlt időszakban különösebben az ilyen fajta érzelmeket. Hátat fordítva Tengerszemnek indultam meg olyan távolságba, ahonnan már kényelmesen lehet hoppanálni. Még egyszer odapillantottam, nem érdekelt sem a napfény a víz felett, sem a hatalmas, füves-sziklás terület.
Hoppanáltam.
Londonban persze még egy kis sétába került, mire rátaláltam a megfelelő utcára és a megfelelő házra… ahol aztán leesett az állam. Nem is volt olyan ismeretlen az a hely… hiszen jártam már ott egyszer. Azon a bizonyos estén, mikor Cartwright életét próbáltam megmenteni és amikor összebújtunk. Talán korábban is voltam ott egyszer-kétszer, de nem a hálóban, nem abban a részben, ami a magánélete volt. Barátoknak neveztük egymást, de ennél intimebb pillanatunk az előtt sosem volt. Valójában meg sem fordult a fejemben, hogy a kislány szórakozásnak szánta a dolgot. Gépiesen indultam meg a túlzottan is ismerős ajtó felé és olyan halkan kopogtam, hogy csodálkoztam volna, ha bárki is meghallja odabent. Az ajtó még is kitárult és egy vörös hajzuhatag töltötte meg a látóterem. Éreztem a szorító ölelést. Az ujjongás hangjára pedig önkéntelenül is elmosolyodtam. Később beszélhetsz még Chrisről… O’Mara…
– A lelkesedésedért már megérte itt lenni. – válaszoltam és megpaskoltam a vörös üstököt.
– Szóval, hova megyünk pontosan? És mit fogunk csinálni? Pakoltam be bundakabátot meg bikinit is, és baj, ha Mezzi mellé még a kuvikot is hozom? Húnak hívják, Cartwrighttól kaptam, hogy ne kelljen mindig fizetnem a postabaglyoknak, ha levelet akarok neki írni, de tökéletesen jófej, csendes, nem szökik el, és ha azt mondom, hogy várjon meg valahol, akkor megvár és vadászik magának, még nekünk is akár…
– Romániába megyünk… és sátrazni fogunk... – Érezhetően lassabban jöttek belőlem a szavak, mint általában. A szemeim ugyanis már nem Mirát vizslatták, hanem a mögötte álló öregembert. Egészen pontosan Alfred volt az, akit legutóbb egy kissé talán erőszakosan távolítottam el a közelünkből. Talán, ha az nem történik meg, akkor nem is alakul úgy az az éjszaka, ahogyan.
– Hello, Alfred… – köszöntem, némileg erőtlenül.
– Jó napot, Mr. Forest. Óhajt megpihenni Garden Lodge-ban az indulás előtt? Megkínálhatom valamivel? – kérdezte. Már intett is, mintha csak tudná – mert bizonyára tudja is –, hogy mik történtek közöttünk Cartwrighttal. Hogy ne tudná éppen ő? Talán csak vele őszinte az a hülye.
– Ismeritek egymást? – kérdezte a lány. Én közben a lábamhoz dörgölőző macskára pillantottam. Kedvem lett volna inkább őt simogatni, ahelyett, hogy válaszoljak erre a kérdésre. Hát mégis hogy a fenébe ne ismerne?
– Egy ideje… – Bólintottam, majd nagyot nyeltem. – Ne haragudjon, Alfred, de semmi kedvem teadélutánost játszani most. Jó lenne minél előbb indulni, hogy még be tudjunk szerezni pár dolgot a helyszínen. – Tettem hozzá és Mira felé nyúltam, hogy elvegyem a csomagjait. Udvarias akartam lenni, de Alfrednek semmi közbe nem volt ahhoz, amire készülünk. Pláne nem úgy, hogy Christophernek kémkedik. Na meg nem is előtte akartam belemenni egy olyan beszélgetésbe, hogy a lány mégis miért lakik a Zsepiszok köz egyik nagykutyájánál. A vallomások ráérnek később is, ahogyan az én esetemben is. Bár abban nem voltam biztos, hogy az orrára akarom kötni, hogy Cartwright ágyát is megjártam. Elég annyi, hogy együtt dolgozunk. Azt hiszem.
– Persze, ha csak nem bánod, hogy így sietünk. – mondtam a lánynak.

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Garden Lodge

♫ ♪ ♪ So we sing our traveler's song ♫ ♪ ♪ (https://www.youtube.com/watch?v=EZno7ZAR-fM)

2000. július

– A lelkesedésedért már megérte itt lenni. Romániába megyünk… és sátrazni fogunk...
Rávigyorogtam Elliotra, és arra gondoltam, hogy ezért megéri lelkesedni. Még el sem indultunk, de a szabadság érzése úgy borított el, mintha valaki a fejemre öntötte volna egy méretes vödörből. Tudom is, ki volt az a valaki, valahogy ő hozta ki belőlem ezt, a jelenléte oldotta fel azokat a béklyókat, amik elől mindig menekültem… De Alfred visszarántott a valóságba.
- Ne haragudjon, Alfred, de semmi kedvem teadélutánost játszani most. Jó lenne minél előbb indulni, hogy még be tudjunk szerezni pár dolgot a helyszínen. Persze, ha csak nem bánod, hogy így sietünk.
Még mindig Elliot mellett álltam, jó szorosan, szavak nélkül is jelezvén Alfrednek, hogy én most már vele tartok, akármilyen faarccal és szigorúan méreget minket az udvariasság álarca alól. Hálás mosollyal hagytam, hogy Elliot az egyik zsákot, amelyikben a nasik voltak, magához vegye, a tértágított skótkockás hátizsákom pedig tüntetőleg a hátamra kaptam, és dacosan meg is ragadtam fél kezemmel a pántját. A másikkal a kuvik ketrecét fogtam meg.
- Nem bánom, ha sietünk. Egy kicsit se – jelentettem ki, és nagyot bólintottam is hozzá, hogy mielőbb tűnjünk el, mielőtt Alfred esetlegesen hangot adna aggályainak. Kedvelem őt, tényleg, De Cartwright követeként most nem tudom, mit várjak tőle.
- Kösz, Alfred, de már itt se vagyunk. Gyere cica! Mondja meg Cartwrightnak is, hogy Elliot vigyázni fog rám... – Miután ciccegtem Mezzinek, , megöleltem futólag az idős urat, aki ettől kellőképp meglepődött ahhoz, hogy ne mondjon semmit. Mondjuk nem volt egészen kedvemre való, amit mondtam, mert én igazán tudnék magam is vigyázni magamra, de gondolom, ha ezt a másik dolgot mondom, az a felnőtteket jobban megnyugtatja.
Gyorsan elengedtem a bácsit, aztán egy kuvik-ketrec lendüléses fordulással nekiindultam a kapu felé. Alfred ekkor tért magához, és útikalauzom felé villantott egy szigorú pillantást, finoman, de jelentőségteljesen helyezve tenyerét a másik vállára.
- Valóban?
Aggódva vártam a fejleményeket, aztán rájöttem, hogy nem is akarok további fejleményeket. Szabad kezemmel elkaptam Elliotot és sietősen vontam magam után, nehogy a vita túl hosszúra nyúljon.
- Kellemes utazást! És ahogy megbeszéltük, Harpell kisasszony, várjuk a leveleit! – Alfrednek nem szokása kiabálni, de emelt hangját még Romániából is kitűnően hallhattuk volna. Sebtében hátradobtam egy vigyort, és egy Aha!-t, aztán Elliotnak súgtam:
- Siessünk, mielőtt meggondolja magát – szűrtem a fogaim közt kínos röhögés közepette. A kapun kifordulva úgy lélegeztem fel, mint aki víz alól bukkan ki hosszú idő után.
- Jaj, olyan szigorú tud lenni. De csak jót akar… Valahol nagyon kedves... Szóval, hogy jutunk el Romániába? – kérdeztem kíváncsian.

Tűnj el innen minél gyorsabban… A fejemben zakatolt ez a mondat megállás nélkül. Elég volt hozzá meglátnom ezt az épületet, éreznem a Cartwrightra annyira jellemző illatot. Ehhez pedig remek gyomorgörcs kapcsolódott. Nem értettem, mi köze van ennek a lánynak hozzá. Sokat beszélgettem Mirával, a múltjáról, a családjáról, de hogy a főnökösködő idiótát nem említette, az már biztos. Csak emlékeznék Cartwright nevére, legalábbis szóvá tettem volna, milyen remek alakokkal barátkozik… és aggódtam volna, hogy még inkább arra a sorsra ítéltetett, mint én. Hiszen ezért küldtem vissza legutóbb a kastélyba is.
Alfred társasága csak tovább rontotta a gyomorgörcsöm. Szívem szerint megint elküldtem volna jó messzire, hogy tűnjön el, ne okoskodjon, ne tegyen úgy, mintha nem lennék elég egyedül véghez vinni valamit. Hiszen Carwrightot is meggyógyítottam, mikor meg kellett. Én voltam az, aki megfogta a kezét és úgy döntött, véget vet ennek a szenvedésnek. Sietni akartam, nem látni többé…
– Nem bánom, ha sietünk. Egy kicsit se. – Egy kő esett le a szívemről, mikor közölte ezt. Egy véleményen voltunk, talán ő sem akart többet Alfred társaságában tölteni vagy csak nagyon érdekelte a mi kis közös kalandunk. Egy kicsit én is kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni ahhoz az egészhez… hogyan viseli az első éjszakát Európa egyik legkísértettebb erdőjében. Én már megszoktam, legalábbis ezt gondolná az ember… de az a hely veszélyes volt. Nem csak azért, mert Reagan maradványait rejtette el magában. Más is volt ott. Valami régi, valami veszélyes, ami még a muglik figyelmét is felkeltette. Nem csoda, hogy űrhajókat véltek látni arrafelé.
– Kösz, Alfred, de már itt se vagyunk. Gyere cica! Mondja meg Cartwrightnak is, hogy Elliot vigyázni fog rám... – Erre Mira úgy ölelgette Alfredet, mintha a nagyapja lenne. Jó taktikának tűnt, mert az öreg egy pillanatra megfeledkezett a helyzetről és máris kezébe kapta a ketrecet, hogy indulhassunk kifelé. De persze megint én kaptam a szúrós pillantást, mintha valami őrült lennék, akire nem lehet gyereket bízni. Az őrült talán igaz, de Ada és kis Nat is tökéletesen biztonságban voltak a közelemben, holott ők jóval fiatalabbak voltak Mirához képest.
– Valóban?
– Mi a franc van? – kérdeztem felháborodva. – Azért ennyire nem vagyok megbízhatatlan. – Kaptam a mellkasomhoz, mintha vérig sértett volna. Szerencsére Mira megragadott és elkezdett kifelé rángatni engem is, de a tekintetem továbbra is a minket követő Alfredre szegződött.
– Még is mi a szar baja van velem? – kérdeztem értetlenül, mikor végre ajtón kívül voltunk. Bár nem különösebben érdekelt, ha az öreg is meghallja. Erre minden esély megvolt, ugyanis meglehetősen emelt hangon beszéltem, mint ő egy perccel korábban.
Hamarosan a kapuhoz jutottunk. Pillanatok alatt kifordultunk az utcára, én pedig átvettem a vezetést, hogy megtaláljuk a megfelelő kisutcát, ahol éppen senki sem tartozkodik. Egy hoppanálás volt innen a kis vidéki kocsma, ahol már várt ránk a zsupszkulcs. Nem volt olcsó elintéztetni, hogy ez az utazás legális legyen, de mégis csak Mira érdekeit kellett szem előtt tartanom.
– Siessünk, mielőtt meggondolja magát.
Horkantottam egyet. Engem aztán egy pillanatig sem zavart volna, ha utánunk rohan, el tudtam volna intézni, hogy megszökjünk. Nekem semmit sem jelentett a vénember szava, valójában Cartwrighté sem nagyon. Ha Mira kalandot akar, akkor tőlem megkapja az engedélyük nélkül.
– Jaj, olyan szigorú tud lenni. De csak jót akar… Valahol nagyon kedves... Szóval, hogy jutunk el Romániába?
– Biztosan tudja, hogy lefek… – haraptam el a szót, mikor még egy pillantást vetettem a házra. Jobb, ha a lány nem tud erről. – Zsupszkulccsal. – Tettem hozzá végül és most én fogtam fel Mira kezét. Így húztam a legcsendesebb kis utcáig, ami a környéken található.
– Egy kis vidéki kocsmába hoppanálunk, onnan indulunk. – Folytattam és az utcatáblákat olvastam menet közben. Aztán a harmadik kanyarnál elfordultam. Ott, mivel éppen nem volt senki, azonnal hoppanáltunk.
Egyszerű, skót falusi kocsma volt, ahol kikötöttünk. Egy-két hegyes süveget viselő varázsló ücsörgött ugyan ott, iszogatva, de engem nem az érdekelt. Tekintetem a magas kocsmárosra vetül, akinek furcsa, lila bajsza volt. Azonnal a pult felé bökött, ahol már ott várt a koszos sörös korsó.
– Tíz perc… – pillantottam a Nattól kapott méregdrága óra számlapjára. – Szóval ki is neked Cartwright?

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Garden Lodge

♫ ♪ ♪ So we sing our traveler's song ♫ ♪ ♪ (https://www.youtube.com/watch?v=EZno7ZAR-fM)

2000. július

– Mi a franc van? Azért ennyire nem vagyok megbízhatatlan. Még is mi a szar baja van velem?
Megfagyott az ereimben a vér. Nem jó ötlet az öreget így hergelni, nagyon nem, bár szerencsére elég hidegvérrel rendelkezik ahhoz, hogy ne vegye fel a kesztyűt.
- Semmi, semmi, csak aggódik, pedig nem kell, persze hogy nem vagy megbízhatatlan, ez a munkaköri kötelességei közt van sajnos – hadarom duruzsolva, siettetve a mihamarabbi és lehetőleg akadálymentes távozást. Hátranézve Alfred fegyelmezett tekintetébe fúrom sajátomat, s sebtében kérlelőn-biztatón nézek vele farkasszemet. Hiába várom, hogy bólintson, ezzel az alakítással megnyerne bármilyen pókerjátszmát, de mivel mégsem adja jelét ellenérzéseinek vagy tiltakozásának, végül is úgy veszem, hogy tovább nem fog aggályoskodni.
Az utolsó horkantás után hangosan és megkönnyebbülten lélegzem fel. Végre átléptük Garden Lodge küszöbét, végre a szabad, londoni flasztert érinti a talpunk. Szeretek itt lenni, szeretek Cartwright oltalma alatt tartozni (majdnem annyira, mint amennyire megszínesíteni szeretem az életét a hülyeségeimmel)… de ez valami sokkal régebbi, sokkal mélyebbről jövő szabadulás-érzet, amelyet most érzek. Nem igazán innen szabadulok el, sokkal inkább az egész eddigi életemen átívelő, idáig tartó bezártságtól és különböző béklyóktól. Azért is faggatózom, hogy eltereljem a gondolataimat erről az elképesztő felismeréstől.
– Biztosan tudja, hogy lefek… Zsupszkulccsal.
- Mi? - Felvont szemöldökkel kapom Elliot felé a fejem. Biztos rosszul hallottam. Mit is akart mondani? – Ja, zsupszkulcs. Értem.
– Egy kis vidéki kocsmába hoppanálunk, onnan indulunk.
- Hurrá – vigyorodom el csibészesen, tudván, hogy Elliot előbb szóban forgó megbízhatósága éppen az alkoholfogyasztás határáig terjed. Lelki szemeim előtt máris felderengett a csodás, nagy korsó aranysárga ital, fehér habbal, a melegben izzadó üvegfal mögött, a felszálló apró, csillámló buborékokkal…
Megéreztem a rántást, Elliot ügyes mágiájának határozott erejét, ahogy felkapott minket, és megpörgetett. Aztán az imént elképzelt ital jegességét kevésbé jólesőn a nyakamba borítva kaptam, egy kérdés formájában.
– Tíz perc… Szóval ki is neked Cartwright?
Merthogy ezt nem definiáltuk annyira. Menet közben kialakult, tudom, hogy vigyáz rám, hogy otthont ad nekem, hogy gyámkodik felettem, elküldi Davidet a fenébe, ha piszkál (néha akkor engem is, ha én piszkáltam őt vagy Alfredet)… Én pedig hálából felforgatom a házát, amitől a hasát fogja röhögése közben vagy Alfred pókerarca mellé nagy vigyorokkal köszöntöm, ha hazatér egy hosszú nap vagy nagyobb távollét után. És még csak azt sem tudom, kim nekem. Mit dolgozik, igazából örökbe fogadóm-e. És volt ez a hallgatólagos egyezség köztünk, hogy nem is igazán szabad említeni senkinek az egészet, ami velünk van.
Hosszabban hallgattam, gondolom, mint várható lett volna, de amikor Elliot fürkész pillantása az óra lapjáról rámvillant, még mindig nem igazán tudtam, mit mondjak. Úgyhogy egy tanácstalan vigyorral megrántottam a vállamat, és korábbi álmodozásaimat valóra váltván elkaptam a sörét és meghúztam. Az ital hűvöse s az alkohol tüze egyszerre melegítette fel az eszemet és adott enyhülést a nyári melegben. A korsó koppanva landolt a ragacsos fapulton, én meg egy sóhajjal megpróbáltam rendezni a gondolataimat, és válaszolni a kérdésre.
- Karácsonykor kisegített, tudod, mikor megszöktem a nagynénémtől. Aztán meghívott vacsorára, és felajánlotta, hogy lakjak nála, ha nincs hol lennem. Levelezni szoktam vele, míg tartott a Roxfort, és aztán a nyáron nem volt hová mennem… Szóval befogadott. Amúgy nem sokat tudok még róla. Morcosnak tűnik, de ő olyan morcosan kedves – billentettem félre a fejemet egy félmosollyal.
- És te honnan ismered őt? És mit is akartál róla mondani? – faggatóztam kíváncsian, közben szemtelen vigyorral megemeltem a söröskorsót a rosszalló tekintetű csapos felé, mielőtt újabb kortyot oroztam volna el belőle Elliotól.
- És mi lesz a zsupszkulcs? – kérdeztem mintegy mellesleg, tudva hogy a varázslók ennek kiválasztásában igazi tehetségek, a rossz cipőtől a söröskorsón át akár a székig bármi lehet.

Holiday Transylvania
- Hangulatos kis kocsma -
(https://i.pinimg.com/564x/cb/27/4a/cb274a1c1035c45e041239602c4000c1.jpg)

Mira
2000. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

Elképzelni sem tudtam volna kellemesebb indulási helyszínt, mint egy kocsmát, amitől távol esett a varázsltalan világ minden zaja és kellemetlen bűze. Egy időre elegem volt Londonból, elegem volt Polperro. Fájt a fejem a hangzavartól, az állandó ricsajtól, ami egyre többször töltötte meg az életemet. Pont annyira szükségem volt erre az utazásra, mint Mirának… csak valahogy nem tudtam olyan ugrálva, vigyorogva, nagyhangúan lelkesedni, mint ő. Még mindig túl sok minden nyomta a vállaimat. Az a kis nyelvbotlás is annak a tömérdek gondolatnak a következtében szakadt ki belőlem, amik igencsak megtelepedtek a fejemben. Valószínűleg nem Mira volt az, akinek meg kellett volna tudnia a szexuális életem apró mozzanatait. Na nem azért, mert nem tartottam elég nagy lánynak hozzá, de mégis csak Cartwright házából lépett ki az imént és az sosem pozitív.
Az érkezés után azonnal a pulthoz sétáltam, oda ahol a mocskos korsóban várt a hideg sör. Nem nyúltam hozzá, egyszerűen csak megtámaszkodtam mellett a pulton, válva a lány válaszát, na meg még párszor az órámra is pillantottam. Ezzel Mira előnyhöz jutott és könnyedén maga elé vonhatta a méretes korsót. Engem aztán nem zavart, hogy a szemem láttára ivott, az ő korában én már túl voltam jó pár részegségen és tudtam, egy ilyen tikkasztó, meleg napon nincs is jobb hűsítő egy jó adag sörnél. Tény, ami tény, sosem volt a kedvenc italom, de a hatását megtette azért.
– Karácsonykor kisegített, tudod, mikor megszöktem a nagynénémtől. Aztán meghívott vacsorára, és felajánlotta, hogy lakjak nála, ha nincs hol lennem. Levelezni szoktam vele, míg tartott a Roxfort, és aztán a nyáron nem volt hová mennem… Szóval befogadott. Amúgy nem sokat tudok még róla. Morcosnak tűnik, de ő olyan morcosan kedves – magyarázta, mikor már nem ivott. Ahogy ránéztem, láttam, hogy félrebiccenti a fejét. Ismertem Cartwrightot, rajtam is segített, nekem is a barátom… bár meglehet, hogy csak volt. De ő sosem volt az az ember, aki valamit ok nélkül tett volna. Szerette, ha az emberek tartoznak neki, mert akkor úgy irányíthatta őket, ahogyan csak jól esett. Gyere, O’Mara, egyél, szerzek neked munkát… aztán lépj be a bűnszervezetembe, hogy parancsolgathassak neked. Mintha csak élvezte volt, hogy maga alá gyűrhet ilyen formában.
– És te honnan ismered őt? És mit is akartál róla mondani? – Közben vigyorogva megint felemelte a korsót, hogy igyon belőle. Elmosolyodtam, látva a pult mögött álló bajszos fickó arckifejezést.
Megköszörültem a torkomat, mielőtt még válaszoltam volna. Végül is miért ne, O’Mara? Már biztosan tudja, hogy nem a gólya hozza… bár esetetekben… Röhögött valahol mélyen a kegyetlen hang. Ráérzett, hogy érdekelt volna Mira reakciója a kérdéssel kapcsolatban.
– Lefeküdtem vele. – rántottam meg a vállam és mielőtt még leengedhette volna a korsót, átvettem. Az ajkaimhoz emeltem és egy nagyot kortyoltam belőle. Ezután került, immáron jó félig kiürülve vissza a pultra a söröskorsó. – Nem is olyan régen. De már évek óta ismerem, együtt raboltunk ki pár helyet és persze embert, most meg a főnökömnek hiszi magát. Ha engem kérdezel, gyorsan le fogom törni a szarvait.
Széles vigyor telepedett az arcomra.
– De te azért vigyázz vele.
Újabb nagy kortyot vettem magamhoz a sörből. Ezután újra az órára pillantottam, ami szerint immáron öt perce beszélgetek egy kamaszlánnyal a szexuális életem egyik fő résztvevőjéről… igen azzal az egy alkalommal is jóval mások elé került. Talán azért, mert Naton kívül ő volt az egyetlen férfi, akivel összebújtam.
– És mi lesz a zsupszkulcs? – kérdezte aztán, mire a kocsmáros közén dobott egy bőrkesztyűt. Megviselt, ütött-kopott példány volt, aminek a párja ránézésre már régen elveszett. Minden esetre arra elég jónak bizonyult, hogy öt perc múlva egy romániai erdő kellős közepén találjuk magunkat, ahol nem lesz más remélhetőleg, mint a kísértetek. Sajnálatos módon persze egy-egy mugli fiatal úgy érezte, mekkora buli bevenni magát az erdőbe, így találkozhattunk esetleg felesleges alakokkal… de annyira lefoglalt Reagan sírjának gondolata, hogy nem zavart volna még ez sem. Látni akartam a helyet, szinte megmutatni neki, hogy hiába adta azt a senki feliratot, én akkor is kitartottam és igenis valaki vagyok.
– Ez. – válaszoltam vigyorogva és még a tárgyra is mutattam. – Visszafelé egy banánhéj lesz, az kifejezetten érdekesnek hangzik. – tettem hozzá aztán.
Végül sóhajtottam egy nagyot.
– Egy dolgot meg akarok beszélni, mielőtt még elindulnánk. – Egy kicsit felnőttesebbre vettem a hangom, amire talán Mira nem volt vevő. –Az az erdő nem veszélytelen. Ezért akármi lesz, szeretném, ha látótávolságban lennél… rendben? És ezt nem azért mondom, mert félek Cartwrighttól, őt bármikor lekezelem, ha kell. De nem akarom, hogy bajod essen.

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Hangulatos kiskocsma

♫ ♪ ♪ So we sing our traveler's song ♫ ♪ ♪ (https://www.youtube.com/watch?v=EZno7ZAR-fM)

2000. július

– Lefeküdtem vele.
Ettől egyből kitört belőlem a vihogás. Hiába a Szirénben eltöltött néhány nap, a lányok ott is nagyon gyorsan megtanulták, hogy az idétlen reakcióm miatt engem jobb távol tartani az ilyen témáktól. Persze én egyébként sem „úgy” voltam ott, főleg Madame Tiebon üzeneteit hoztam-vittem, és besegítettem ott, ahol úgy láttam, hogy szükség van rám. De csak az olyan ártatlan dolgokban mint az enni- és innivaló beszerzése, vagy a függöny portalanítása, és hasonlók. De ez a felnőttebb téma… Ezzel bármikor meg lehet nevettetni.
- Persze, gondolhattam volna – prüszköltem vigyorogva, és nyúltam volna az ismét őrizetlenül maradt korsó után. De a kezem a levegőben megtorpant.
– Nem is olyan régen. De már évek óta ismerem, együtt raboltunk ki pár helyet és persze embert, most meg a főnökömnek hiszi magát. Ha engem kérdezel, gyorsan le fogom törni a szarvait.
Kikerekedő szemekkel néztem rá újra Elliotra, és a kezemet a pultra ejtettem, halk dobbanással.
- Nem vicc volt… - üt belém a felismerés. – Szóval… Szóval ti akkor... Nem... Nem mintha zavarna, semmi bajom ezzel, csak... Hú! – bukott ki belőlem. Éreztem, hogy úgy elvörösödöm, hogy lassan beleolvadok a hajamba.
- Hú! – ismételte meg a bagoly egy kicsivel rezignáltabban, a kalitkájából. Ha unatkoztam, néha hecceltem őt így, mintegy párbeszédet alakítva vele, de ez most nem jött jól, mert így megduplázta döbbenetem hangját.
– De te azért vigyázz vele.
Nagy, bosszús sóhajjal tettem túl magam az első megdöbbenésen, és inkább magamban tartottam a gondolat-áradatot, ami megostromolt az újonnan megtudott dolgok miatt. Persze, valahol mindig is sejtettem, hogy nem véletlenül titkolja a munkáját, és hogy ennyi vagyont becsületes munkával ritkán szoktak összeszerezni, de azért ezt ilyen konkrétan sosem mertem feltételezni. Eldöntöttem, hogy ha erről a vakációról egyáltalán hazatérek, akkor… Akkor nem tudom mi lesz, mert erről az is lehet, hogy jobb nem kérdezősködni. Ezt is a nyári munkahelyemen tanultam, az egyik első dolgok között.
- Visszafelé egy banánhéj lesz, az kifejezetten érdekesnek hangzik – válaszolt Elliot a mintegy feltett kérdésre, én pedig révetegen tanulmányoztam a kesztyűt.
- Csak nehogy elcsússzunk rajta – dünnyögtem, és egy félmosolyra is futotta. Az imént megtudott dolgokon lassan túllendültem – egyelőre.
– Egy dolgot meg akarok beszélni, mielőtt még elindulnánk. Az az erdő nem veszélytelen. Ezért akármi lesz, szeretném, ha látótávolságban lennél… rendben? És ezt nem azért mondom, mert félek Cartwrighttól, őt bármikor lekezelem, ha kell. De nem akarom, hogy bajod essen.
Felvont szemöldökkel, kissé csodálkozva hallgattam a másikat, aztán ez végleg segített, hogy az iménti téma hatásától megszabaduljak. Nem állt neki jól ez a komolykodás, tényleg, egész komikus volt tőle. Nem bírtam nem vigyorogni, de azt azért értettem, mit akart ezzel, úgyhogy hálásan biccentettem felé.
- Jó leszek. És vigyázok – jelentettem ki szelíden, aztán kicsivel pimaszabban hozzá tettem. – Mondjuk ezek után azt hiszem, Garden Lodge sem volt veszélytelen számomra, én meg észre se vettem. Szóval… - Faggatóztam volna még a rablásokról, meg a kettejük kapcsolatáról, de ahelyett Elliot karján az órájára pillantottam, és tudtam, lassan itt a mi időnk. Az ölembe vettem a pulton sertepertélő fehér macskát, és közelebb vontam a bagolykalitkát is.
- Biztos hosszú út lesz – méregettem a kesztyűt, és a másikra pillantottam, kérdőn nyúlva arra, vajon megfoghatom-e már.

Holiday Transylvania
- Hangulatos kis kocsma és a kíséretet járta erdő -
(https://i.pinimg.com/564x/cb/27/4a/cb274a1c1035c45e041239602c4000c1.jpg)

Mira
2000. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

– Nem vicc volt… – Mira hangjában egyértelműen valamiféle felismerés. Nem tudom, hogy ez a mondandóm melyik részének szólt. Hiszen egyszerre két olyan horderejű információt közöltem vele, amire lehetett így reagálni. Egy részről benyögtem, hogy elfeküdtem a szerető és odaadó apucival… másrészt azt is kiböktem, hogy közösen szoktunk lopni. Bizony csak utólag gondoltam végig, hogy Cartwright előtte esetleg még megjátszotta a jófiút. – Szóval… Szóval ti akkor... Nem... Nem mintha zavarna, semmi bajom ezzel, csak... Hú!
Zavartan kezdtem pislogni a vörösödés láttán. Azért nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, szívem szerint azonnal visszaszívtam volna minden szót. Ehelyett inkább befogtam a számat azzal, hogy belekortyoltam a középkategóriás, ám annál hűvösebb sörbe. Az nem csak a testemet, de az éppen szégyenkező képemet is lehűtötte annyira, hogy képes legyek a huhogó bagoly tulajdonosának szemébe nézni. Talán azért még is jobb volt figyelmeztetni őt… magamat láttam a játékosságában, a keserűségében, ami olyan különös egyveleget alkotott. Meg akartam menteni, egyrészt őszinte barátságból, másrészt, mintha azt a tizenöt éves fiút is szerettem volna karon ragadni, aki egykor Elliot O’Mara volt. Úgy rákiáltottam volna a jövőből, hogy ne menj, maradj… védd meg anyád! Talán már itt sem lennék, ha a suhanc fejemmel nem döntöttem volna a külföldre szökés mellett. Apám megtalált volna és már méterekkel a föld alatt hevernék a nővéreim miatt.
Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni… – mondtam volna a lánynak, mikor láttam, hogy hosszú percekig nem tér magához. Hát ezért nem kell nekem gyerek, ha már egy kamasszal nem tudok úgy beszélni, hogy ne akasszam ki, akkor mit csinálnék egy kisbabával vagy egy hat évessel? Ada előtt is beszéltem a szexről, csábítgattam Natot… de már látom milyen hiba volt. Ő nem tudja így kifejezni a gondolatait, de Mira arcán minden ott volt.
– Csak nehogy elcsússzunk rajta – erőtlenül reagált a banán hírre, még ha valami vicceset is akart mondani. Ettől csak még kellemetlenebbül éreztem magam és már végképp nem tudtam, mit kéne mondani. Inkább elővettem a bénán komoly arcomat, aki igazán csak meg akarja védeni őt… Ez az, O’Mara… ennél szarabbul már nem is indíthattál volna egy kellemes kis kirándulást hullaföldre! A hang kegyetlenül mordult bennem, tovább rontva az amúgy is szar kedvemet.
– Mondjuk ezek után azt hiszem, Garden Lodge sem volt veszélytelen számomra, én meg észre se vettem. Szóval… – Éreztem, hogy az órámat bámulja. Nem tudtam eldönteni, hogy megunta-e a sörözést vagy annyira megutált emiatt, hogy már nem akar csak így bámulni szemtől szembe.
– Két perc lesz. – válaszoltam és megérintettem a kesztyűt, majd intettem Mirának, hogy ő is tegyen itt. Valószínűleg ezt a halál ciki beszélgetést jobb lesz négyszemközt folytatni, kukkoló kocsmárosok nélkül.
Hamarosan érkezett is a rántás, a gyomorban kavargó érzés és az átkozott forgás, amitől állandóan megszédültem. Érezni lehetett, ahogy változik körülöttünk minden. A kocsma füstös hangulatából hamar átkerültünk a kint, kissé forró levegőből a hegyvidéki hűvösbe, ami még ilyenkor nyáron is olyan kellemes volt. A román erdő avaros-fás levegője gyorsan megtöltötte az orromat és végre egy lélegzetet vehettem a régi Elliot mindennapjaiból. Egy percig csak álltam, hagyva, hogy a kesztyű kiessen az ujjaim közül… aztán kinyitottam a szememet és megláttam a fákat, ami alatt elégettem Reagan holttestét. A karomon a „senki” felirat izzani kezdett, a másik csuklómon a szalag lüktetett, mintha megőrült volna.
– Sajnálom, hogy rád zúdítottam dolgokat a kocsmában… – mondtam. – Cartwright tud jó lenni is, csak én már jó ideje nem tapasztaltam. Gondolom valami nem tetszik neki, amit tettem vagy csináltam…
Nyeltem egyet és Mirára pillantottam. Csak éppen a szememsarkából tűnt úgy, mintha valaki más is állna ott fekete köpenyben és engem bámulna a furcsa formájú fák törzsei közül. Odakaptam a tekintetem, majd lihegve a mellkasomra szorítottam a kezemet. Itt volt… itt volt… itt volt… – magyarázta a hang, míg egészen úgy nem éreztem, hogy belefájdul a fejem.
– Van itt valami rajtunk kívül. – mondtam, de nem vigyorodtam el úgy, ahogy illett volna a kaland hallatára. Hirtelen fordultam meg, megint érezve azt a pillantást a hátam közepén. Higgadj le, Elliot! Halálra rémíted Mirát! Próbáltam én magamra parancsolni, de nem ment. Ledobtam a táskám és csak bámultam az erdő sűrűjében.
– Ezerszer is megöllek, ha kell… – morogtam, mintha Reaganhez beszélnék. Szinte éreztem az orromban a kölnijét, ahogy belekeveredik a vér átható bűzébe.

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Romániai erdő

(https://i.pinimg.com/564x/35/fe/95/35fe95184cbe5a8346e8d12536da94a5.jpg)

♫ ♪ ♪ So we sing our traveler's song ♫ ♪ ♪ (https://www.youtube.com/watch?v=EZno7ZAR-fM)

2000. július

Miért hozza ki belőlem ezt a kíváncsi, vakmerő ént? Túl könnyűnek tűnik. Az elmúlt évek fásult érzéketlenségét és álmatagságát mégis, minden vele töltött perc úgy oldja le, mint mikor a rozsda lepereg a vasdarabról a kovácspöröly ütései alatt.
– Két perc lesz – hallom, és úgy vetődök a szóban forgó tárgyra, mintha két másodpercet mondott volna. Két hosszú perc, ami nekem mégis csak egy pillanatnak tűnik. Elfelejtem az eddig hallottakat, és a szívem megint a torkomban dobog az út izgalmától. A vigyor az arcomra is kiül, és behúzom a nyakam. Vajon milyen lesz külföldön lenni? Más ott a levegő illata? Vagy mások a színek? Átlépni az anyaország határát nekem kicsit olyan, mintha egy egész más világba készülnék – és így is van, mert számomra eddig csak ez a valóság volt, a jól ismert környék egyedül. Most pedig…
Puff! A hosszú pörgés-forgás elszédített, én pedig bosszús kuncogással estem a csomagokra macskástól, baglyostól, aki ez utóbbi egy halk és rezignált „Hú!”-val fejezte ki véleményét az egészről.
- Hú bizony – álmélkodtam egy egész más színezetű hangon kiejtve ugyanazt a szót, és felváltva vigyorogtam az egyelőre csukott szemű Elliotra meg a minket körbevevő fatörzsekre. Azt se tudtam, hova kapjam a fejem. Pedig otthon láttam már erdőt, ráadásul ettől nem is annyira különbözőt, de mégis, ez most egy másik volt, egy romániai! Szóval fantasztikusnak találtam a párás, hűvös avarillatot, a rohanó szelet, ami a hajamba kapott, és a fonnyadt levelek zörgő-nyiszorgó hangját, a félhomályt, a mohafoltokat, a tűleveleket… Mindent. Felborzolódtak a nyakamon a kis hajacska-pihék, de betudtam a hűvös fuvallatoknak és az izgalomnak.
– Sajnálom, hogy rád zúdítottam dolgokat a kocsmában…
- Már majdnem elfelejtettem – mosolyogtam rá huncutul, s amíg beszélt, felkászálódtam a földről, majd végigporoltam magam. Mezzi (aki úriasan persze rajtam landolt az imént), most kinyújtóztatta tagjait, majd orrát az avarba dugva, szaglászva járt egy kört körülöttünk.
- Cartwright tud jó lenni is, csak én már jó ideje nem tapasztaltam. Gondolom valami nem tetszik neki, amit tettem vagy csináltam…
- Sokszor sok minden nem tetszik neki – kuncogtam, s közben próbáltam arra nem gondolni, hogy nagy valószínűséggel Elliot épp hogy mégis az esete. Hát, van ilyen. – Van, amikor az is mindegy, hogy tettél, vagy nem tettél, vagy nem csináltál valamit, vagy egyszerűen csak létezel. Olyankor azt szokta mondani, hogy... Szóval illetlen szavakat, de szerintem nem gondolja komolyan, mert tényleg, titokban igazából egész jó fej... – hadartam, közben próbáltam derűsnek mutatkozni, és nem is ment nehezen, hiszen utaztunk, és eddig minden tökéletesen alakult, ideértünk… Elliot mégis aggodalmasnak tűnt, de a következő pillanatban rájöttem, hogy nem is miattam.
– Van itt valami rajtunk kívül.
Odakaptam a fejem, ahová az imént bámult, de az erdő csendesnek és üresnek tűnt, csak a lenge, tejfehér köd nyúlványai kavarogtak és tekeregtek ártalmatlanak tűnőn a fatörzsek közti sötétségben. Azért elnéztem még egy nyújtott másodpercig a dolgot, mielőtt visszafordultam volna útitársam felé.
- Én nem látok semmit – rántottam meg a vállam, de látva a másik aggodalmát, most már rám is átragadt némi balsejtelem. Ösztönösen közelebb húzódtam a nálamnál nagyobb termetű férfiemberhez, s közben ujjaim megnyugtatón kapaszkodtak bele a varázspálcámba. Mezzinek egy szót sem kellett szólnom, anélkül zárkózott oda mellém, s fegyelmezetten, felemelt orral szimatolt a levegőbe. Ellentétben a madáragyú bagollyal, amelyik vészjóslón, kiguvadt szemekkel huhogott.
- Cssh! – förmedtem rá, mire azért is hangot adott még utoljára nemtetszésének, mielőtt tüntetőleges csendbe burkolódzott volna. A hangja nélkül azonban tényleg hátborzongató némaság terült el az erdőn. Mondhatni síri csend, melyet csak a földre zuhanó táska tört meg, de nem a jó módon. Finoman Elliot kezébe kapaszkodtam, nem akaszkodtam rá, épp csak enyhén érintettem az ingje ujját, s hol az ő arcát tanulmányoztam, hol azt, ahová figyelt, s amit látni vélt.
– Ezerszer is megöllek, ha kell…
- Aha, addig öld, amíg meg nem hal – bukott ki belőlem, leginkább azért, mert próbáltam a borzasztó és egyre növekvő feszültséget lecsapni. Vagy elföldelni, mert az úgy tűnt számomra, egyre jobban ide vág.
- De kit látsz, Elliot? Kihez beszélsz? – faggatóztam, szándékosan mélyre erőltetve a hangomat, hogy ne sipogjak úgy, mint egy ijedt kiscsibe. Így meg inkább suttogósra sikeredett, s csak remélhettem, hogy ez nem tesz rá a rémületre még egy lapáttal. Figyeltem minden idegszálammal, pattanásig feszülve, s a szemem sarkában már sötét alakokat véltem látni, pedig biztos, hogy csak az erdő fái, vagy valami itt honos állat… Annak kell lennie…

Holiday Transylvania
- A kíséretet járta erdő -
(https://i.pinimg.com/564x/cb/27/4a/cb274a1c1035c45e041239602c4000c1.jpg)

Mira
2000. július

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/f4/6b/97/f46b97b9b297454e1847f89beba5b530.jpg)

– Sokszor sok minden nem tetszik neki – mondta Mira. Cartwrightról beszélt… mert én megint felhoztam. Talán nem kellett volna, de biztosítani akartam róla, hogy nem a lelkivilágát óhajtottam tönkretenni az információval, amit a kocsmában közöltem. Nem értek a gyerekekhez, a kamaszlányokhoz meg végképp, ezt már többször bizonyítottam is ilyen-olyan formában. Fogalmam sem volt, hogy majd „olyan arcot” vág, mikor kibököm a lényeget. Valójában nem is terveztem kibökni, de a nagypofám megint lapátra tette a józan eszemet és egyszerűen kiszaladt a számon. – Van, amikor az is mindegy, hogy tettél, vagy nem tettél, vagy nem csináltál valamit, vagy egyszerűen csak létezel. Olyankor azt szokta mondani, hogy... Szóval illetlen szavakat, de szerintem nem gondolja komolyan, mert tényleg, titokban igazából egész jó fej...
Talán még nem ismeri elég régóta valamit. Csak erre tudtam gondolni, mikor ezeket mondta. Ha valami nem volt mostanában Cartwright – még titkon sem –, akkor az a jó fej. Bevackolta magát Patkányfészekbe és mással sem volt elfoglalva, minthogy ő a nagyfőnök. Engem is csak belekényszerített abba a helyzetbe, hiába nem akartam részt venni a kis játékban. Előbb-utóbb persze majd jön más, aki ledönti őt a magas lóról és a helyébe ül, nekem meg vagy menekülnöm kell a Zsebpiszok közből vagy alkalmazkodni. Ha elég ügyes vagyok, még időben találok más támogatót, aki talán meg is becsül, de ki tudja, mit hoz a jövő…
– Őszintén kívánom, hogy te ne csalódj benne. – Halkan válaszoltam.
A zajokra hirtelen már nem is számított Cartwrgiht. Egyszerűen az erdő belseje felé fordultam. Minden porcikám tudta: van ott valami. Mira is láthatta, hogy a fák sűrűje felé már nem csak átlagos törzseket látott, furcsa, kicsavarodott példányok is akadtak szép számmal. Szinte éreztem, hogy Reagan az. Tudtam a levegő rezdüléséből, s mintha még éreztem volna a fémes vérszagot is, ahogy keveredik az áporodott eredei levegővel és az ocsmány kölnivel, amitől bűzlött. Ez már rosszul kezdődik, O’Mara… idejössz és egyből szellemeket látsz? Ostoba kölyök vagy még mindig! A hang gúnyolódott, de túl feszült voltam ahhoz, hogy felfogjam.
– Én nem látok semmit. – Éreztem, hogy Mira közelebb húzódik hozzám. Készen álltam rá, hogy megvédjem, de közben meg kattogott az agyam, csak Reaganre tudtam gondolni és arra, miképpen les ki éppen az egyik fa mögül, hogy halálra kínozzon. A bagoly huhogása jó formán fel sem tűnt… éreztem, hogy remegek és tudtam: győznöm kell. Pont olyan volt, mint odahaza Angliában, mikor találkoztunk Reagannel, mikor először láttam szemtől szembe azt, aki többet ártott Natnak, mint nekem az apám valaha. Elterveztem, hogy megölöm. Nem akartam belerángatni őt, nem akartam, hogy részese legyen a gyilkosságnak… de nem tudtam volna úgy élni, hogy az az ember is a világon van, aki bántotta és akkora hatással volt rá, hogy bármikor újra árthatott volna neki. Talán el is vette volna tőlem. Ezért kellett véget vetnem neki… és ezzel egy új Nathaniel Forestet teremtettem. Ez a változat már nem volt ártatlan és naiv. Ez már férfi volt igazán.
– Aha, addig öld, amíg meg nem hal. – Felemeltem a karom, úgy, hogy Mira előtt legyen. Nem akartam, hogy baja essen, nem akartam, hogy még egy ember elszenvedje a tetteim következményét. – De kit látsz, Elliot? Kihez beszélsz?
– Csak érzem… érzem, hogy itt van… biztosan várt már… – Motyogtam, mint egy őrült. Végül átkaroltam Mirát inkább és magamhoz húztam, hogy megnyugtassam, nem akartam ráijeszteni. – Állítsuk fel a sátrat… – Tettem hozzá végül, nem érdekelt mi fog történni. Azért jöttem ide, hogy újra győzelmet arassak Reagan felett és ezzel talán megmentsem a kapcsolatomat.
Varázslattal, nagyjából két perc alatt állítottam fel a sátrat és ugyanilyen könnyedséggel raktam tüzet előtte. Közben néha-néha Mirára pillantottam, reménykedve, hogy nem hoztam rá a frászt. Párnákat dobáltam a tűz köré, mikor már végre a teáskanna is fölé került. Bár nyár volt, itt azért éppen elég hűvös volt ahhoz, hogy jól essen mindkettőnknek egy-egy bögre kellemes tea.
– Gyere, ülj le mellém!– Mutattam a párnára és lehuppantam én is a másikra. – Nem voltam egészen őszinte a helyszínválasztás kapcsán. Igazából… egyszer elástam itt valamit. Egy veszélyes dolgot és azért akartam visszajönni, hogy emlékeztessem magam pár olyan érzésre, ami talán megmentheti a kapcsolatomat Nattal.
Sóhajtottam egyet és a tűz fölött remegő kannát bámultam. Nem mertem Mirára nézni, féltem, hogy kiolvassa a tekintetemből, hogy egy hulláról beszélek… amit persze előbb-utóbb ki kell böknöm. Talán az első találkozásunk alkalmával említettem neki, hogy vér tapad a kezemhez. Azt is elmondtam neki, hogy egy fontos emberért tettem, amit tettem. Nem is tudtam, emlékezik-e rá.
– Ez elég messze volt otthonról ahhoz, hogy rajtam kívül senki se gondoljon rá és ami itt van, ne is tudjon minket kísérteni.

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Romániai erdő

(https://i.pinimg.com/564x/35/fe/95/35fe95184cbe5a8346e8d12536da94a5.jpg)

♫ ♪ ♪ Percival ♫ ♪ ♪[/size] (https://www.youtube.com/watch?v=dDAdTPP8uEQ)

2000. július

– Őszintén kívánom, hogy te ne csalódj benne.
Meglepett Elliot szomorú hangja. Együttérző arccal néztem vissza rá, aztán megrántottam a vállam, és rámosolyogtam, mintha az egész mindegy lenne. Az is. Aki annyi fontos személyt elvesztett, aki maradt már annyira egyedül, mint én, és aki rájött már, hogy nincs a világon, akiben feltétlenül és vakon meg lehetne bízni, az nem fél a csalódástól, mert egyrészt fel van rá készülve… Másrészt, az előbbiből adódóan így nem is fenyegeti. Igen, talán ez a legbiztosabb és legegyszerűbb módja – örülj mindennek, ami jó, de sose várj el semmit, sose bízz meg igazán, és akkor nem érhet csalódás. Néha szomorú ez, mert így talán távoltartom magam valami jobbtól, és valami mélyebbtől – de én már nem vállalok kockázatot. Nehéz, de így biztos.
A hátborzongató horrorjelenettől, melybe szép lassan belecsöppentünk, egyfelől kirázott a hideg, másfelől viszont egy pont után szórakoztatóvá vált. Elliot arca épp olyan volt, mint aki szellemet lát, de a szellemek nem voltak számomra idegenek, hisz a Roxfortban is kóborolt egy-kettő, és közülük voltak barátságtalanabbak is. Horrorfilmet is láttam már néhányat, és mindben van egy jelenet, amikor a néző már fogja a fejét, mert tudja, mi lesz.
– Csak érzem… érzem, hogy itt van… biztosan várt már… Állítsuk fel a sátrat…
Az utolsó javaslatra tágra nyílt szemekkel bámultam fel a másikra. Talán arcomon volt még az előbbi félelem árnyéka, de képtelen voltam visszafojtani a nevetős prüszkölést, ami kínomban tört ki belőlem. Rájöttem, ez is egy játék, mint egy film, csak most nem néző vagyok.
- Hogyne… Marha vicces, Elliot! Majdnem a szívrohamot hoztad rám ezzel a műsorral, most már abbahagyhatod – csóváltam a fejem, de igazából egyre őszintébb volt a vigyorom. Főleg, ha nem néztem a távolabbi fákra, melyek ágai görcsös, torz karokként nyújtóztak fel a sötét, párás levegőbe, s végeik úgy meredeztek szanaszét, akár valami ragadozó hegyes karmai. Mert azok azért fel-felkeltették a gyanakvásom…
- Jó helyet választottál arra, hogy nehogy unatkozzunk – jegyeztem meg, és arra gondoltam, az emberek végül is nem ok nélkül néznek horrorfilmeket meg mesélnek rémtörténeteket. Ez is pont azért szórakoztató – mármint, ha útitársam tényleg csak ugrat, és igazából azok a fák csak egyszerűen ilyen csúnyára nőttek. A gondolatra kicsit azért megborzongtam. Nem, jobb is volt, ha nem nézek arra. Betömtem a huhogó bagoly csőrét egy jutalomfalattal, az ölembe vettem a cicámat, aztán figyeltem, Elliot hogyan bűvöli elő alkalmi búvóhelyünket, és hogyan gyújtja meg a tüzet.
- Le se tagadhatnád, hogy ízig vérig brit vagy – jegyeztem meg csipkelődős elismeréssel, amint rájöttem, hogy teát főz.
– Gyere, ülj le mellém!
- Valamit mondasz? Mondjuk egy rémtörténetet? Mert akkor bontsunk ki egy üveg bort is a teához… – javasoltam huncutul, és vidáman indultam el a kényelmes hely felé, jó nagy ívben megkerülve a tábortüzet, és a lehető legmesszebbi részt néztem ki attól. Megszoktam már a nyílt lángokat, hiszen a Roxfortban is bosszantóan sok a kandalló meg a fáklya, de azért nem vagyunk jóban, továbbra sem.
Kicsivel nagyobb sietséggel ültem le, mikor meghallottam, hogy a hátam mögött, az erdőben valami halkan roppant. Lehetett akármi, kismadár, korhadó faág, tényleg, de ebben a feszült helyzetben azért jobb volt közelebb lenni valakihez, aki egy jó fejjel legalább magasabb és tekintélyt parancsolóbb volt nálam. Ez hatványozottan igaz volt azért, mert ez a valaki Elliot volt. Bár a mondandója valóban egy aggasztó történetté állt össze.
- Nem voltam egészen őszinte a helyszínválasztás kapcsán. Igazából… egyszer elástam itt valamit. Egy veszélyes dolgot és azért akartam visszajönni, hogy emlékeztessem magam pár olyan érzésre, ami talán megmentheti a kapcsolatomat Nattal.
A sóhaját hallva ezegyszer visszafogtam idétlenségemet, és félrebillentett fejjel gondolkodtam a lehető legtapintatosabb mondandón. De hogy a kapcsolati bilit ne borítsam ki, hát eszembe jutott egy csomó aggasztó kérdés.
- Ezt a valamit… Ezt a dolgot… Meg akarod találni? Ki akarod ásni? Vagy… Azt akarod, hogy ő találjon meg? Azért mondtad, hogy várt már? Azért mondtad, hogy újra megölnéd… - Az utolsó már nem is kérdés volt. Figyeltem Elliot arcát, s azon kerestem a megerősítést. Körvonalazódott már a fejemben, miért is pont erre a helyre esett a választása. A nyelvem hegyén volt, hogy azt a valakit ásta-e el, akiről még sokkal korábban beszélgettünk, de mégsem mondtam ki. Háborús időket éltünk, és jó emberekkel is történhettek rossz dolgok, én is tudom, hogyne tudnám. De így egyenesen megkérdezni nem mertem, talán azért sem, mert úgy gondoltam, neki is jobb, ha nem kell hangosan is megtárgyalnunk.
– Ez elég messze volt otthonról ahhoz, hogy rajtam kívül senki se gondoljon rá és ami itt van, ne is tudjon minket kísérteni.
Bólintottam, és nagyot sóhajtottam. Értettem a logikát, de…
- De a terv nem jött be, igaz? Mert hiába volt fizikálisan messze Tőletek… Tőled… Attól még itt maradt – mondtam halkan, félig kérdésként, és óvatos, finom mozdulattal Elliot mellkasára mutattam, a szíve fölé.
- A testet könnyű eltüntetni… El is hamvaszthatod, és nem marad más, csak egy marék hamu… De a szellemeket nem teheted ilyen könnyen semmissé – suttogtam, és hallgattam egy keveset, ahogy sípol a kannában a felforrósodó víz. A gőz, ahogy ott gomolygott, fehéren és illékonyan, egészen megragadta a tekintetem. Valahogy könnyebb volt rákérdezni a lényegre; arra az utolsó összekötő kapocsra, amit nem tudtam, és ami nélkül úgy éreztem, semmi hasznosat nem tudok tenni, vagy mondani azért, hogy Elliot kísértete távolabb kerüljön.
- Mi a baj veletek? Veled, az íróval, és azzal, amit elástál… Miért kísért Titeket?

Hülye voltam, hogy egyáltalán hagytam kihúzni magamból az információt. Az ilyesmi rendszerint Cartwright fülébe jut és aztán én leszek a szemétláda, aki elpletykálta… nem mintha nem sejtené mindenki a Vakegérben vagy éppen a Patkányfészekben. Érezhetően másképp tekintettek rám, pedig ez aztán tényleg nem járt számomra semmiféle előnnyel. Sőt, ha lehet csak még jobban eltávolodtunk egymástól. Tény, hogy egy évvel ezelőtt nem volt nekem más, csak Cartwright. Ő adta a munkát, talán meg is bízott bennem és azt gondolta, hasznos lehetek. Mostanra ez megváltozott, valószínűleg, mert nem hódoltam be neki úgy, ahogyan azt természetesnek vette.
Ha nem ütik meg a fülemet a zajok és nem érzem úgy, hogy bámuló tekintetek fúródnak a hátam közepébe, akkor nem is terelődik el a figyelmem. Habár, tény, ami tény, jobb volt így, minthogy az egész kirándulásunkat megrontsa a gondolata annak, hogy még egy barátságom tönkre megy. Nem Merelre gondoltam, hanem Montregora. Vele is mi van? Összejött Lyanával és eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Sosem értettem ezt az embertípust. Beüt a szerelem és nem létezik más, csak az imádott személy. Én mindig ápolgattam a kapcsolataimat másokkal, még ha ez nem is terjedt tovább egy közös lopásnál vagy iszogatásnál… nem vagyok az érzelmeket embere, a szavaké sem igazán, de mindent megtettem a magam elcseszett módján.
– Hogyne… Marha vicces, Elliot! Majdnem a szívrohamot hoztad rám ezzel a műsorral, most már abbahagyhatod.
A szemem sarkából a lányra pillantottam. Nem mondtam el neki semmit erről a helyről. Nem csak a Reaganes dolgokat… hanem azt sem, hogy Európa egyik legkísértettebb erdejébe tévedtünk. A göcsörtös, torzforma fákból persze ő maga is rájöhetett, hogy ez nem egy átlagos rengeteg. Hagytam, hogy nézelődjön. Nem vágtam rá, hogy ez márpedig nem vicc volt és valami tényleg figyel minket… engem a fák közül.
– Jó helyet választottál arra, hogy nehogy unatkozzunk.
Elmosolyodtam. Valahogy sejtettem, hogy tetszeni fog a lánynak. Magamra emlékeztetett, hiszen a mardekáros színek ellenére legalább olyan vakmerő voltam, mint bármelyik griffendéles. Ezt gyerekkoromtól kezdve tudtam, cseppet sem érdeklődve az iránt, hogy melyik házba kerülök. Engem nem ez határozott meg. Nem egy szín, nem egy név és még csak nem is a közösség. Túl vad voltam ahhoz, hogy bárhova is bekényszerítsenek csak úgy.
Hamarosan lekuporodtam a tűz mellé és a teáskannát bűvöltem. Egyelőre csak a szemeimmel, várva, hogy felforrjon a benne lévő víz. Elmosolyodtam a megjegyzésére. Ő volt az első, aki nem „kínaizott” le azonnal. Igen, csörgedezik az ereimben némi ázsiai vér, de mindig is angolnak neveltek… na meg anyám férjhezmenetele után írnek. Időnként szerettem a keleties vonásaimat, tudtam, hogy az aranyos külsővel sok mindenkit megvehetek magamnak… máskor viszont átok volt. Gyereknek néztek, mégha tudták hány éves is vagyok.
– Valamit mondasz? Mondjuk egy rémtörténetet? Mert akkor bontsunk ki egy üveg bort is a teához…
– Csak az igazságot… bár az felér egy rémtörténettel. – Halkan válaszoltam, kicsit félve a szemébe nézni.
Sóhajtottam egyet, mielőtt belekezdtem volna a történetbe. Közben kihúztam a zsebemből a laposüveget és letettem a lábam mellé az avaros földre. Láthatta Mira is, hogy lesz mivel felönteni a teát. Nincs is jobb a lángnyelvnél. Megint lépések zaját hallottam meg, de nem fordultam oda, csak egy pillanatra lehunytam a szemem.
– De a terv nem jött be, igaz? Mert hiába volt fizikálisan messze Tőletek… Tőled… Attól még itt maradt.
Bólintottam.
A lényegre tapintott, bár nem érthette mire gondolok. Nem Reagan kísértett minket igazán, habár tudtam, hogy itt van és bámul és nem szabadulok tőle. Nem ő volt az, ami számított… hanem a veszély, amit megtestesített. Mindig volt és mindig lesz, mintha semmi és senki nem akarná, hogy Nat és én egy pár maradunk… talán már én sem. Ez volt a legijesztőbb az egészben. Az érzés emléke megvolt, amivel annyira akartam őt, de egyre távolabb került tőlem. Én alkottam meg a mostani Natot, én tettem azzá, akivé… mert megöltem azt, aki bántotta.
– A testet könnyű eltüntetni… El is hamvaszthatod, és nem marad más, csak egy marék hamu… De a szellemeket nem teheted ilyen könnyen semmissé.
A kannábban hangosan forrni kezdett a víz. Egy pálcaintéssel magunk mellé lebegtettem a poharakat és a kanna szinte önként töltötte meg azt. A teafű mellé egy-egy adag whisky is került a laposüvegből.
– Megöltem. Elégettem. De nem tűnt el.– Magyaráztam, megfogtam a bögréket és az egyiket Mira felé nyújtottam. Ezeket még Nattól kaptam, valamikor a kapcsolatunk elején. Azt akarta, hogy otthon érezzem magamat, ezért macskafüles bögrékkel lepett meg. Mirának adtam a fehéret s a feketét tartottam magamnál, talán mert az emlékeztetett Zeuszra.
– Mi a baj veletek? Veled, az íróval, és azzal, amit elástál… Miért kísért Titeket?
A lányra néztem, de közben elszorult a szívem. Még nem sokszor beszéltem erről hangosan, persze Nattal igen, mikor üvöltöztünk, tányért törtünk s el akartam hagyni… ő pedig nem engedett. Makacsul ragadott meg és rángatott vissza a hálószobába, hol parancsolt, hol könyörgött, de nem ment.
– Nagyon… nagyon sokszor hiányzott… a társasága… – Akadozva mondtam ki a szavakat, a könnyeimmel küzdve. – Nem a szellemé. Forest társasága. Annyit dolgozott, én meg nem mertem kitenni a lábam otthonról, rettegve, hogy elkerülöm és még azt a kevés időt sem használhatom ki. Aztán jöttek a külföldi utak, én meg csak vártam őt.
Reagan megmondta, hogy nem lesz soha a tiéd Nat. A hang megint gyengepontra tapintott és szinte ezzel egy időben feltámadt a szél. Az erdő is tudta, hogy gyötör valami és ezt kihasználva ellenem akarta talán fordítani az energiáit. Mit számított? Semmit.
– Mikor megöltem azt, aki bántotta, azt hittem jót teszek. De nem. Megváltoztattam őt. – Egy pillanatra a szám elé kaptam a kezem, mintha menten elkapna a sírás. Valójában ez csak egy újabb ráeszmélés volt arra, hogy elvettem egy életet. – Megfenyegetett, hogy Nat sosem lesz az enyém igazán és bebizonyosodott, hogy igaza van. Az egy dolog, hogy állandóan elment otthonról és vártam magányosan… de én is más lettem. Makacs, dühös, feszült és már nem tudok kedves lenni hozzá.
A teás bögrébe bámultam. Megpillanthattam saját mandulavágású szemeimet az ital tükröződésében.
– Nem ő kísért. Az kísért, amit megtestesített… pedig lehet nem is ő volt soha a veszély a kapcsolatunkra… hanem én…

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Romániai erdő

(https://i.pinimg.com/564x/35/fe/95/35fe95184cbe5a8346e8d12536da94a5.jpg)

♫ ♪ ♪ Percival ♫ ♪ ♪ (https://www.youtube.com/watch?v=dDAdTPP8uEQ)

2000. július

Bárcsak egy vicc lenne ez az egész! Annak jó lenne. A göcsörtös fák azonban, és a furcsa borzongás, ahogy a tarkómon remegnek a pihék, sejtetik velem, hogy mégsem így van. Próbálok mégis a képzetbe kapaszkodni, hogy ez csak egy jó hecc, mert úgy könnyebb megőrizni maradék hidegvérem. Azért jó Elliot közelében lenni, jobb és biztonságot sugárzóbb, mint bármilyen tábortűz. Attól amúgy is jobban szeretek távol maradni.
– Csak az igazságot… bár az felér egy rémtörténettel.
Felsóhajtottam, mert tényleg, a valóság sokszor túlszárnyalja a legdurvább horrorokat. Pusztán azért, mert kézzel foghatóan igaz. Figyelmesen tanulmányoztam Elliot arcát. Jó lett volna a fekete szemekből kiolvasni, vajon mi is következik, jó lett volna azt a kis szikra csillogást látni a sötétbarna íriszek tükrén, megnyugodva azon, hogy maradt ott még egy kis fény. A lángnyelv előkerülése aztán gondoskodott arról. Majd a tea visszahozza a tüzet, ez így már nem is maradt kérdés.
– Megöltem. Elégettem. De nem tűnt el.
Csendben bólintottam, és a kezembe fogtam a teát. Bár a történet, amely körülöttünk keringett, szomorú volt és nyomasztó, a bögréken mégis mosolyogtam egy keveset. Magam elé emeltem a kapott cicafüles porcelánt, és egész közelről néztem vele farkasszemet. Pontosabban a felületén tükröződő saját arcommal. Az erdő felőli neszek és a beszélgetés aztán hamar elhalványította a kis melegséget, amit a látvány okozott. Így inkább belekortyoltam a bögre tartalmába, hogy újból visszaszerezzem, most már erőltetettebb, de célravezetőbb módszerrel. A lángnyelv tette a hatását, és hamarosan tompult a feszültség és a félelem – bár az az együtt érző szomorúság nem, sőt, talán pont az alkohol miatt egyre mélyebbedett bennem.
Talán nem kellett volna így belekérdeznem. Vagy mégis, csak kellemetlen mellékhatásokkal járt. Pedig nem biztos, hogy baj az, ha előcsaljuk a palackból a szellemeket. Az jutott eszembe, hogy a saját kísérteteimmel én is azokat a dolgokat próbáltam, amikre Elliot finoman (vagy egészen konkrétan) utalt, és én is ugyanúgy képtelen voltam tőlük szabadulni. Mert igen, próbáltam őket elűzni, próbáltam kiölni magamból, próbáltam mélyre temetni… Csak egy dolgot nem tettem. Nem néztem szembe velük. Hallgattam az egyre fájdalmasabb szavakat, de mielőtt felnéztem volna rá, hogy együttérzésemet kifejezzem, még vetettem egy pillantást a tábortűz lángjaira. Nem tudok gyönyörködni bennük, a látványuk, ahogy megrezzentek a feltámadó szélben, majdhogynem iszonyatot kelt bennem még ilyen távolságból is. De valahogy azt éreztem, talán meg kellene tanulnom ezzel farkasszemet nézni. Majd egyszer. De most Elliot fontosabb.
Ahogy a szája elé kapta a kezét, én is összerezzentem. Nem is maga a mozdulat rendített meg, inkább az a fájdalom, amit Elliot arcán láttam. De ez csak kezdeti dolog volt. Furcsa, mert bár nem esett jól így látni, mégis örültem ennek valahol. Most igazán láttam, mennyire megviselte az, amit tett. Mennyire nem akart elvenni egy életet. Hogy valahol, mélyen belül, talán egy egészen épen maradt lélek rejtőzik. És mennyi kínt érezhet szegény…
- …Pedig lehet nem is ő volt soha a veszély a kapcsolatunkra… hanem én…
- Elliot... – szólítottam csendesen, együttérzőn és csak egy leheletnyi ellenkezéssel, közben letettem a bögrémet magam mellé. Azt kockáztattam, hogy a mellettünk kóborló cica beleiszik, de nem különösebben zavart. Vigyázva, nehogy a másik kiöntse a saját bögréje tartalmát, átkaroltam a vállát, odavontam magamhoz, és egy kicsit megöleltem. Önkéntelen mozdulat volt, de még a fején is végigsimítottam, egész mélyen beletúrva a fekete tincsek közé.
- Ugyan már. Te nem a veszély vagy abban a kapcsolatban, hanem az egyik alkotóelem. Nélküled nem lenne. Hogy hogy alakul, az persze rajtad is áll, és a férjeden is, de szerintem nem fenyegeti egyikőtök sem… Csak alakítja. Inkább az a kérdés, merre szeretnétek alakítani – sandítottam rá, aztán mielőtt távolabb engedtem volna magamtól, halvány huncutsággal még beleborzoltam a hajába. Ez már lehet, hogy nem is az én, hanem inkább a lángnyelv ötlete volt, mint ahogy a csibészes félmosoly is, és a következő szavaim.
- Talán ha szembenéztek a szellemekkel, és elkergetitek őket, már könnyebben fogjátok erre tudni a választ. Biztos, hogy létezik egy olyan életvitel-rendszer számotokra, ami mindkettőtöket boldoggá tesz, hisz gondolom így lettetek házastársak… Tényleg, az hogy volt? Hogy habarodtatok egymásba, és hogy lett a vége házastársi eskü? – kérdeztem, hátha a kellemesebb vizeken mi is megnyugszunk egy kissé.

Iszonyatos keserűséget éreztem a számban, de valahogy mintha az egész testemet átjárta. Nem sokat tudtam Reaganről, csak éppen azt a keveset, amit Nathaniel a kapcsolatunk elején elmondott. Attól a perctől kezdve gyűlöltem, hogy megtudtam, bántotta őt… groteszk volt a gondolat, hogy egy ekkora testet képes volt valaki úgy meggyötörni, de amikor jobban megismertem és rájöttem, hogy az erős tagok mögött egy túlérzékeny kisfiú lakik, akkor megértettem. Őt könnyen ki lehet használni. Az érzések és az félelem attól, aki, bármire sarkallták. Talán én változtattam meg, én tettem azzá, amitől szívem szerint menekülnék. Meg kellett tennem ennek ellenére is. Nem volt az az opció, hogy Reagan életben maradjon… mert ha egy valamire megtanított az élet, akkor az az, hogy az emberek nem változnak. Sem akkor, ha eltűnnek dacosan, sem akkor, ha megígérik, hogy megváltoznak. Arra senki sem képes. Nat is mondhat bármit, hogy ott lesz, hogy figyel rám… ez már régen megkeseredett. Jöhetek ide, nézhetek szembe kísértetekkel vagy egyszerűen a legszörnyűbb tettel, amit valaha végre hajtottam. Nem fog változni.
Nem akartam embert ölni. Nem vágytam arra vérre a kezemen, nem vágytam a hegre, amit Reagan adott… de a szeretet nevében tettem. Emlékeztem még kristálytisztán, hogy mennyire vágytam Nat szerelmére, hogy mennyire nem akartam elszakadni tőle, attól a bizonyos naptól kezdve. Amikor meglátogatott az apotékában és láttam a szemében azt a furcsa csillogást. Tudtam, hogy kíván és akar… én pedig csak ki akartam próbálni. A végén a próbából ragaszkodás, a ragaszkodásból szerelem lett… a szerelemből pedig birtoklási vágy, abból pedig rengeteg fájdalom.
Én pedig az egész kapcsolat rákfenéje voltam. Már nem tudtam azt mutatni, hogy szeretem vagy, hogy érdekel. Visszatért a régi félelem, ami Esmével és már nem akartam szerelmet mutatni. Képtelen voltam, mert Nat bezárt azt a rácsot, amit kinyitottam egyszerre a szívem körül. Azt kívántam, bár elszakadhatnánk egymástól, mert már nem tudtam ezt az egészet irányítani. Arról nem is beszélve, hogy a bennem tomboló hang egyre jobban ellene akart hangolni… s voltak azok a pillanatok, amikor nehezen tudtam csak megakadályozni azt, hogy megtegyem, hogy kiszakítsam magamból az ellenséges hangot.
– Elliot... – Mira odavont magához, én pedig nem ellenkeztem. Hagytam, hogy a vörös tincsek végig csiklandozzanak az arcomon és talán így még azokat a könnyeket sem látta, amik azonnal a szemembe szöktek. Ennyi gyengédséget mostanában nem sokszor kaptam. Nat nem adta meg, mert nem hagytam és mert nem is volt rá képes. Az ő gyengédsége az volt, hogy „jaj ma sem ettél eleget” vagy „jaj vegyünk neked ezt vagy azt.” Mindig, mindig csak megváltoztatni akarta azt, aki vagyok.
Mira ujjai a tincseim közé szöktek. A hűvös romániai levegőben kellemes volt tenyerének melegét érezni magamon.
– Ugyan már. Te nem a veszély vagy abban a kapcsolatban, hanem az egyik alkotóelem. Nélküled nem lenne. Hogy hogy alakul, az persze rajtad is áll, és a férjeden is, de szerintem nem fenyegeti egyikőtök sem… Csak alakítja. Inkább az a kérdés, merre szeretnétek alakítani.
Ahogy megborzolta a hajamat és láttam a szemében megint azt a huncut csillogást, csak szipogni tudtam. Hiányzott az az Elliot, akinek ugyanez a csillogás ült a szemeiben. Hiányzott, mert ő volt az igazi énem… a Nat előtti, amelyik még nem ismerte ezt a fájdalmat. Valójában sosem voltam korábban szerelmes. Esmébe az voltam, de nem ilyen hevesen és kínzón, még ha a szakítás pillanatában annak is tűnt. Nat elvett belőlem egy darabot, hogy egészen az övé legyek. Bele sem gondolt, hogy ez az átalakított Elliot már nem az lesz, akire vágyott.
– Talán ha szembenéztek a szellemekkel, és elkergetitek őket, már könnyebben fogjátok erre tudni a választ. Biztos, hogy létezik egy olyan életvitel-rendszer számotokra, ami mindkettőtöket boldoggá tesz, hisz gondolom így lettetek házastársak… Tényleg, az hogy volt? Hogy habarodtatok egymásba, és hogy lett a vége házastársi eskü?
Milyen borzalmas alak vagy, O’Mara! A hang úgy förmedt rám, mint annyiszor máskor. Igen, az voltam, igaza volt. Egy tizenéves lány lelkét nem kéne ilyen borzalmas dolgokkal kínozni, nem kéne a saját szenvedésem az ő tragédiája fölé helyezni… hiszen neki aztán igazán szörnyű dolgok jutottak ki, annak ellenére milyen fiatal. Lesütöttem a szemem és a tűzre néztem.
– Borzalmas ember vagyok Mira… – válaszoltam elcsukló hangon. – Ha elmondom a történetünket, akkor erre bizonyára még inkább rá fogsz döbbenni.– Tettem hozzá aztán és felemeltem a saját bögrém, hogy magamhoz vegyek egy kortyot a forró italból.
Nem is tudtam hogyan vágjak bele. Nem hiszem, hogy bárkinek is részletesen beszéltem volna erről… mégis kinek tettem volna? A családtagjaim nem kérdezték. Ők csak meg akarták ismerni Natot. Barátaim meg alig akadnak. Igazából ott volt Cartwright, akit már aligha lehetne a barátok sorába emelni. Nem érdekeltem annyira, hogy ilyen mélyen belemenjünk dolgokba… Montrego pedig egész egyszerűen eltűnt. Esmének nem lett volna szívem ilyeneket mondani, még ha valójában ő lépett is ki az életemből.
– Akkor ismerkedtünk meg, mikor anyám egyik kiskorú rokonának az elhelyezését tárgyalták újra. – Magyaráztam. Kicsit nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat. – Nat a gyámja, egy kislány. Nyolc éves és Adának hívják. Le kellett mondanunk a teljes felügyeletéről… de annyira hasonlít az anyámra, hogy látni akartam. Így kapcsolatban maradtunk.
Hűvös szellő cirógatott végig az arcomon. Ahogy a levelek hangosan zörögtek körülöttünk megborzongtam. A szemem sarkából, mintha egy alakot láttam volna elsuhanni, mégsem kaptam félre a fejem. Nem akartam látni, ahogy Reagan szürke képe vigyorog az egyik girbe-gurba fatörzs mögül.
– Akkoriban még dolgozni próbáltam, eljátszani, hogy nem Elliot O’Mara vagyok, hanem egy normális ember. Nem voltam az, ezért minden nehezemre esett. Pont egy roppant kellemetlen napon sétált be Nat a patikába. Borzalmas seb volt a hasán, allergiától és én elláttam… és ott volt az a csillogás a szemébe, amiből tudtam, hogy akar engem… én pedig ki akartam használni. Új lehetőség volt. Valami izgalmas. – Nyeltem egyet és lesütöttem a szemem. – Nem is tudom, hogyan lett ebből több a szexnél… csak megtörtént.
Sóhajtottam, még mindig bánva, hogy éppen Mirának mondom ezeket a szavakat. Nem akartam zavarba hozni, mert az én számon már nem jött ki semmi, csak a nyers felnőtt világ minden tükre és gondolata.
– S hogy miért lett házasság belőle? Kierőszakoltam belőle. Megmondtam neki, hogy bizonyítania kell. – Nyeltem megint egyet, érezve, hogy a keserűség mind jobban eluralkodik rajtam. – Elvakított a féltékenység és a félelem, hogy még egy embert elveszítek. Könnyebb volt megszökni, magamhoz bilincselni, anélkül, hogy bárki tudott volna róla… hát mondd, mi ez, ha nem szörnyűség?!

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Romániai erdő

(https://i.pinimg.com/564x/35/fe/95/35fe95184cbe5a8346e8d12536da94a5.jpg)

♫ ♪ ♪ Percival ♫ ♪ ♪ (https://www.youtube.com/watch?v=dDAdTPP8uEQ)

2000. július

Nem mindig az emberek arckifejezeséből olvasható ki legalaposabban, ami a szívükben jár. Néha elég egy érintés, az izmok feszült, finom remegése, vagy egy rezzenés, egy darabos sóhaj… Ahogy én képzelem, az érzések olyanok, akár a víz. Utat találnak, bárhogy igyekszel, átszivárog az általad emelt gát résein, vagy páraként gomolyognak keresztül fölötte. Egyetlen egy módon nem jutnak felszínre – ha megfagytak. A jég nem megy sehová, nem mozdul, nem kavarodik fel. Nem folyik tovább úgy, mint egy alágördülő könnycsepp…
Míg Elliotot vigasztaltam, fagyoskék szemem bambán az erdőt nézte. Súlyos dolgok keringtek körülöttünk, formálódva a kimondott és a ki nem mondott szavakból – súlyosabbak talán, mint az a valami, amit hallani véltünk, hogy körülöttünk ólálkodik. Mégsem süllyedtem egészen a letargiába, a saját bajom is mintha könnyebbedett volna ettől a két dologtól – egyrészt, hogy hallgatóságot nyújthatok, ami talán segít, másrészt pedig a reménytől, hogy lám, amíg érez az ember lelke, addig él.
– Borzalmas ember vagyok Mira… Ha elmondom a történetünket, akkor erre bizonyára még inkább rá fogsz döbbenni.
Tiltakozva csóváltam a fejem, aztán kihúztam magam, és komolykodó huncutsággal vágtam rá:
- Tégy próbára nyugodtan! – Az arcom olyan pimasz, „úgyse sikerül” üzenetet sugallt felé. Azt már nem tettem hozzá, hogy az igazán borzalmas emberek szerintem egyébként nem is rágják ennyit magukat, és biztos nem tartják magukat borzalmasnak.
Hallgatva a családi történetet, félrefordítottam a fejem, és szórakozottan szürcsöltem a bögre forró tartalmát. Aztán észbe kapva abbahagytam a hangoskodást, és inkább figyeltem csendben. Illetve csendben, tekintetemet le nem véve Elliotról kutakodni kezdtem vakon a lángnyelves laposüveg után.
- … Nem is tudom, hogyan lett ebből több a szexnél… csak megtörtént.
A kulacs célba ért, én pedig aprót húztam belőle, pont akkorát, hogy ne legyen feltűnő a vihogásom. Hiába a Szirénbeli nyári munka, hiába az ott megismert… khm… egybként nagyon kedves hölgyek, képtelen vagyok ezt a témát, különösen a konkrét szavakat, kuncogás nélkül, fapofával végighallgatni. Talán mert hiába vagyok abban a korban, mikor ennek már érdekesnek kéne lennie, ez tőlem annyira távol áll… Hiába kerültem a munka miatt egy kicsivel közelebb is, mint kellett volna.
– S hogy miért lett házasság belőle? Kierőszakoltam belőle. Megmondtam neki, hogy bizonyítania kell. Elvakított a féltékenység és a félelem, hogy még egy embert elveszítek. Könnyebb volt megszökni, magamhoz bilincselni, anélkül, hogy bárki tudott volna róla… hát mondd, mi ez, ha nem szörnyűség?!
Megint megcsóváltam a fejem, helytelenítő vigyorral, közben azon is gondolkodtam a válasz mellett, hogy az állandó testbeszédbeli tiltakozástól szédülök, vagy az újabb kortytól a laposüvegből.
- Szerintem úgy lett több, hogy valamiben különlegesebb volt. Értesüléseim szerint a… öö… szóval a sima fizikai érintkezések jelentős részéből nem lesz semmi komolyabb. Végülis… Hagyta magát megbilincselni, és lehet, hogy nem is volt az akkora erőszak, amekkorának most érzed. Vagy, neki ez nem volt ellenére… Akkor pedig nem szörnyűség, egyáltalán. De ha mégis… Szóval el kellene döntened, hogy te mit szeretnél. És hogy együtt mit… - A mondat végét talán kitalálhatta, de én nem fejeztem be, több okból kifolyólag. Az erdő aggasztó csendjét akkora reccsenés kergette el, amitől én is frászt kaptam. Aprót ugrottam, a mozdulat közben a laposüveg is ugrott velem, sajnos azonban a tartalma nem követte a mi szinkronunkat, így rövid úton az ölünkben, meg Mezzin kötött ki.
- Merlin piás macskájára! – sikkantottam, miközben a fehér cica felháborodott fújással kereket oldott a közelünkből, belőlünk meg csöpögött a szúrós szagú ital. –
- Jaj Elliot, sajnálom, bocs… Micsoda pazarlás – bosszankodtam bűnbánóan, s közben a zsebemből előkapott papírzsepivel próbáltam legalább az általam eláztatott áldozatot kármentesíteni. Aztán rájöttem, hogy véletlenül talán túlmentem a komfortzónáján e tekintetben, mert hát ki tudja, ki mennyire örül, ha végigtaperolják a felső testét, még akkor is, ha minden hátsószándék nélkül teszik ezt. Úgyhogy kínos vigyorral, nagyon-nagyon szégyenlősen inkább felé nyújtottam a félig már elázott zsepit.
- Bocs, tényleg… Basszus, meg kell keressük a cicát, jól elfutott a lüke. És ha ezek után elkezd mosakszani... Jobb napja lesz, mint nekünk – sóhajtottam, és körbenéztem, hátha meglátom valahol a fehér bundát. De nem. Csak a fák göcsörtös ágait láttam, és a vészterhes félhomályt…

Nem voltam büszke magamra. Egy tizenéves lányra zúdítani minden érzésemet és krízisemet, aligha lehetett jó döntés. Nem Mira volt az első, aki elszenvedte ezt, ám őszintén reméltem, hogy ezúttal nem úgy alakulnak a dolgok, mint a legutóbbi helyzetben. A végeredmény mi lett? Még több fájdalom és szenvedés… nem csak nekem. Én már elviselem. Ehhez szoktam, ez voltam én, a megtestesült kín, amihez persze némi önsajnálat is társult.
Szörnyű volt kimondani mindazt, ami bennem volt. Tönkre tettem Forestet, elvettem a világtól, a rajongóitól, hogy csak az enyém legyen és mások arcába röhöghessek, mikor próbálkoznak. Mégsem volt mindez elég, hiszen, mikor Anson felbukkant állandóan vesztesnek éreztem magam. Kijelenteni, hogy a férje vagyok? Nevetséges, ostoba ténynek tűnt. Ez nem akadályozott meg senkit semmiben. Ha valaki Nathanielt akarta, hát pontosan olyan könnyen elvehette, mint előtte. Nem sok beleszólásom volt. Ráadásul akárhányszor veszélyben éreztem a kapcsolatunkat a hang, ami bennem lakott ellen fordult. Olyanokra akart rávenni, hogy öljem meg, végezzek vele… Ez vagy te, egy szörnyeteg… ennek születtél… A hang úgy búgta a tényeket, mintha csak finom kis estimesét akarna lehelni a fülembe. Igaza volt.
Tudtam persze, honnan jött. Hiszen nekem is megvoltak a magam szörnyei, akik állandóan az életemre törtek. Sokban nem különböztek tőlem, azoknak mégis előbb felismertem a veszélyességét, mint ennek. S ahogy Mirára néztem… a gyomrom azonnal görcsbe rándult. Őt is bánthatom akár. Nem érdekelt persze, hogy Cartwright minimum kinyírni. Nem érdekelt az a gőgös ta… ember. Csak is a lány érdekelt, akit már lassan barátnak is mertem nevezni.
– Szerintem úgy lett több, hogy valamiben különlegesebb volt. Értesüléseim szerint a… öö… szóval a sima fizikai érintkezések jelentős részéből nem lesz semmi komolyabb. Végülis… Hagyta magát megbilincselni, és lehet, hogy nem is volt az akkora erőszak, amekkorának most érzed. Vagy, neki ez nem volt ellenére… Akkor pedig nem szörnyűség, egyáltalán. De ha mégis… Szóval el kellene döntened, hogy te mit szeretnél. És hogy együtt mit…
Megráztam a fejem.
Forest nekem csak egy játék volt, mint annyi más. Megszerettem, de vajon ő is megszeretett? Ezerszer futott végig ez a gondolat az agyamon, hiszen éppen ő volt az, aki annyiszor akart csak a testi élvezeteknek adózni. Én pedig nem tudtam ellenállni. Amint megéreztem az illatát, engem is elfogott a vágy. Az érintése szinte megperzselte a bőröm. Sosem éreztem előtte hasonlót. Talán ezért is fordult át ennyire érzelmibe a dolog. Ezért akartam őt mindennél jobban és lám meg is kaptam. Könnyen elcsábítottam mindig is, akit akartam. Néha erőlködnöm sem kellett… így kaptam meg őt is. Nem is mertem hinni, hogy Esmé után még bárkit ennyire szerethetek. Az volt addigi életem csúcspontja. Most pedig annyira fáj, hogy elveszítem. Az a szakítás akkor sem fájt ennyire, mikor hangosan zokogtam. Itt nem voltak könnyeim, nem volt semmi, némi veszekedésen kívül, mégis mintha a szívem szakadt volna bele az egészbe. Csak néztem, ahogy minden darabokra hullik és közben arra gondoltam, hogy nélküle élni sem tudnék, ő meg olyan könnyen sétál el mellettünk… üvölthettem volna a fájdalomtól, zokoghattam volna, csapkodhattam volna a mellkasát, hogy nézzen rám. De amint szóra nyitottam a szám, elfogyott a hang és csak viseltem, amit viselni kellett.
Ezúttal nem tudtam válaszolni Mira szavaira sem. Ez már túl mély s kínzó volt ahhoz, hogy elviseljem. Szinte éreztem, ahogy a szívem tovább reped, vadul lüktetve a mellkasomba. Egy sóhajtás hagyta el az ajkaimat csupán… s hálás voltam erdő fáinak. Az a reccsenés, amitől Mira rám, magára és a fehér macskára öntötte a laposüveg tartalmát, hirtelen térített magamhoz. Mintha csak azt mondta volna: Ideje magadhoz térni, Elliot! Ez az átkozott önsajnálat nem segít. Valóban így volt.
– Merlin piás macskájára! – Mira felé fordultam, ahogy felkiáltott. A macskát viszont csak a szemem sarkából láttam, amint kereket old.
– Jaj Elliot, sajnálom, bocs… Micsoda pazarlás. – Alig fogtam fel, hogy Cartwright lánya éppen egy zsebkendővel próbálja meg helyre hozni a rajtam okozott károkat. Nem ázott annyira át a ruhám végül is, de azért rendesen bűzlöttem a lángnyelvtől. Ez közel sem volt olyan kellemes, mint mondjuk magamba dönteni.
– Öhm… – megköszörültem a torkom. – Pont olyan szagom van, mint a Vakegér előtt alvó csövesnek. – állapítottam meg némileg bosszankodva. Közben átvettem a felém nyújtott zsebkendőt és be is dobtam a tűzbe. Egy pillanatra megnőttek a lángok, majd szépen visszazsugorodtak, addigra már a pálcámat kerestem.
– Bocs, tényleg… Basszus, meg kell keressük a cicát, jól elfutott a lüke. És ha ezek után elkezd mosakszani... Jobb napja lesz, mint nekünk.
Nem néztem a lányra. Egy néma varázslattal megszárítottam magam. A ruhacsere egyelőre várhatott, a macska fontosabb volt, aki bevette magát az erdőbe… egy olyan erdőbe, ahol mindenféle lakik. A szó szoros értelmében. Hiszen ezt a helyet, egy-két bolond muglin kívül mindenki kerül a környékbeli falvakban.
– Remélem legalább jót éreztél… – Nevettem el magam és elindultam a sátor felé, hogy a szandál helyett, amiben elindultam legalább egy bakancsot keressek. Veszélyes lenne meztelen lábbal bevenni magam az ág-avar-kő rengetegbe. – Na keressük meg azt a cicust. – Tettem hozzá, majd kirángattam a táskámból a barna túrabakancsot. Egy szempillantás alatt beleléptem, alaposan meghúztam a fűzőt és intve Mirának el is indultam arra, amerre a macska futott.
– Mi is a neve? – kérdeztem Mirára pislogva és átkaroltam a vállát. Még véletlenül sem akartam, hogy elkeveredjen mellőlem. Veszélyes hely ez… persze pont ezért hoztam ide. Alig tettünk két métert, már is valamiféle zaj ütötte meg a fülemet. Jobbra fordultam, ahonnan vélni hallottam, ám nem volt ott semmi, még a cicus sem.
A pálcámat előre szegeztem. Így tettem meg a következő lépést. Te kis senki… – hallottam meg Reagan hangját. Talán csak a fejemben létezett, mert nem volt körülöttünk továbbra sem senki. Ellenben egyre hűvösebb lett az erdőben, én meg persze túl vékonyan voltam felöltözve. Libabőrtől remegett az egész testem. Te kis senki… te kis senki…
– Nem vagyok senki– Suttogtam magamban, mintha őrült lennék.

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Romániai erdő

(https://i.pinimg.com/564x/35/fe/95/35fe95184cbe5a8346e8d12536da94a5.jpg)

♫ ♪ ♪ Percival ♫ ♪ ♪ (https://www.youtube.com/watch?v=dDAdTPP8uEQ)

2000. július

A csend beszélt most. Több volt benne, mint amit akármilyen szóval meg lehetne fogni. Elszégyelltem magam, ostobaság volt tőlem ilyen mélyen belegázolni ebbe az egészbe. Segíteni szerettem volna, de ha ránéztem a másikra, inkább úgy tűnt, bántottam… De mondani erre már nem tudtam semmit, ahelyett véletlenül szépen eláztattam magunkat. Az alkohol elmossa a gondokat, ugyebár?
– Öhm… Pont olyan szagom van, mint a Vakegér előtt alvó csövesnek.
A fellobbanó kékes szeszláng tüzét talán nem érezhettem az arcomon igazán, de a tudat elég volt, hogy a rémület eluralkodjon rajtam. Pont úgy csapott fel bennem az iszonyat, mint a tűz búzavirágkék szirma, és bár Elliot kerülte a pillantásomat, én azért feltűnésmentesen mögé húzódtam. Bár a másik oldalról meg a hátborzongatóan hűvös, kísértetek ígéretét hordozó erdei szél fenyegetett – de még mindig inkább az, meg Elliot homelessz aromája, mint a részegen tomboló lángok.
- Remélem legalább jót éreztél – jegyzi meg, és végre felnevet, én pedig félig vigyorgok, félig meg fájdalmasan fintorgok. Aztán kissé aggodalmasan figyelem, ahogy rövid időre magamra hagy, és eltűnik a sátorban. Nem maradok egyedül sok időre, csak néhány röpke pillanatra, de ez ad egyfajta kóstolót abból, mi volna, ha önállóan jöttem volna el erre a kalandos utazásra. Nagy sóhajjal próbálom elűzni magamtól a reszketést és a gyámoltalanságot, s karba font kezekkel várom, hogy Elliot visszatérjen. Azért megnyugtat a szikár, fölém magasodó alak. Még látom az árnyakat az arcán, de a feladat kellemesen kizökkent mindkettőnket.
– Na keressük meg azt a cicust.
- Máskor azt mondanám, ne keressük, mert még meglesz… De most remélem, minél hamarabb elkapom a grabancát – fújtam borzongósan, és szorosan felzárkóztam útitársam mellé. Jó volt erős karjának rejtekébe bújni, adott egyfajta biztonságérzetet, én pedig feltűnésmentesen kissé hozzábújtam.
– Mi is a neve?
- Nemezis. Mezzinek szoktam becézni. Meg Merlin nyüves macskájának. Szerintem pont ugyanannyira nem hallgat egyikre se – tettem hozzá fintorogva. - De meg kell találnunk. Ő... Ő az utolsó családtagom, korábbról - tettem hozzá, és próbáltam minél feltűnésmentesebben lenyelni a torkomba szemtelenkedő gmbócot. Az aggodalom egyre erősebb hullámokban ostromolta önuralmam gátját, s én igyekeztem tartani magam, de az első zajtól megrezzenve kapaszkodtam bele Elliot ingjének a szélébe. Követtem a pillantását, a szememet meresztgettem, de hiába, nem láttam semmit, és ez bizonyos szempontból még annál is rosszabb volt, mintha valami ocsmány fenevaddal néztem volna szembe. Az eszem így kipótolta a hiányzó részeket és a lehetséges verziók egyike sem volt épp szívderítő.
- Mi… Szerinted mi az? – köszörültem meg a torkom, és ideges, erőltetett mosollyal néztem fel rá. Nem akartam a félelmemmel terhelni, úgyhogy majdnem összeszedtem magam, bár a kék szemek tükre úgy remegett, akár a tó vizének színe, mikor megborzolja a szél.
Nem jelentett jót, hogy pálcát szegezett a semmi felé, de szabályzat ide, vagy oda, én is rákulcsoltam ujjaimat az enyémre. Ha kell, akkor használom, majd aztán találja ki a Minisztérium, ha tudja, hogy külföldön, életveszélyben milyen tettnek minősülne ez.
Tudtam, hogy szólongatnunk kéne a cicát, de eljött a pont, hogy nem jött ki hang a torkomon. Ahelyett csak figyeltem előre, a szél alattomos, épp csak nem érthetőn suttogott a fülembe valamit. Elliotot is kirázta a hideg, világosan éreztem.
– Nem vagyok senki.
A halk szavak is, ebben a csöndben igencsak figyelemfelhívók voltak. Megint felnéztem rá, bár nem voltam biztos benne, hogy visszanéz-e. Mintha mással lett volna elfoglalva, mintha olyan valamit nézett és hallott volna, amit én nem. Vagy a szél levegős szavait értette meg jobban nálam, nem tudom. De bárhogy is, azzal, amit mondott, nem tiltakoztam.
- Nem hát – vágtam rá viszonylag pattogósan, bár a határozottságomon némileg tompított, hogy csak suttogás jött ki belőlem.
- De… Kivel vitatkozol? És könyörgöm, ne mondd, hogy senkivel... – faggatóztam még halkabban, szinte tátogva, és hogy kicsit megnyugtassam mindkettőnket, finoman rásimítottam kezemet a karjára. Ujjam végigsimított a furcsa szalagon, amit Elliot mindig magán hordott. Az erdőből újabb, baljós neszek borzongattak végig, és nagyon elgondolkodtam rajta, vajon ez majd később, utólag egy jó kis sztori lesz, amit ijesztgetősen elmesélhetek a háztársaknak, vagy… Vagy nem lesz utólag. De Elliot jelenléte még visszatartott attól, hogy ezt a lehetőséget komolyan számba vegyem.

Vajon Mira is érezte ezt a mindent átjáró furcsa sötétséget, ami egyre jobban körbe vett minket? Talán nem. Benne ott pislogott valami kis fény, egy aprócska ragyogás, ami olyan könnyen tartotta távol a feketeséget. Ezért is karoltam át még erősebben, mikor éreztem, hogy kicsit hozzám bújik. Szükségem volt rá, mint valami titkos erőre, ami bennem is talán eltudja nyomni a sötétet, mert az bizony ott volt és egyre jobban terjeszkedett. Olyan volt ez, mint valami kor. Hamarosan át fogja venni felettem a hatalmat s talán jobb is, hogy a sors egyre inkább vezet vissza a régi magányomba, mert így megvédhetem magamtól Forestet, a gyerekeit…
A szalag egyre őrültebben lüktetett, ahogy haladtunk előre a fák között.
– Nemezis. Mezzinek szoktam becézni. Meg Merlin nyüves macskájának. Szerintem pont ugyanannyira nem hallgat egyikre se – Mira hangja megint egy csepp melegséget hozott a rideg tájba. Döbbenetes volt, hogy az évnek ebben a szakaszában, milyen borzasztó, csontig hatoló hideg uralkodott itt. Talán ez is az erdő különlegessége volt, hiszen annyi megmagyarázhatatlan dolgot fedeztek már fel éppen itt. – De meg kell találnunk. Ő... Ő az utolsó családtagom, korábbról.
Még erősebben szorítottam rá Mira vállára. Nem azért, mert valami neszt hallottam, egyszerűen csak nagyon sajnáltam azért, amiken át kellett mennie. Bár én csak az anyámat veszítettem el, de legalább olyan igazságtalanságból, mint ő az egész családját. Nálam csak tovább súlyosbította a helyzetet a tény, hogy apám tehetett róla. Egyértelművé tette, hogy köze volt a dologhoz. Már csak néhány embert kellett volna eltávolítania a föld színérő – közöttünk engem is –, hogy a kis titkát egyszerűen kitörölje ennek a világnak az emlékei közül… bár maga mondta el a lányainak, szóval ki tudja. Soha életemben nem volt még egy ilyen kusza, érthetetlen ember a környezetemben.
Éreztem, hogy ott van régen még mindig. A bőröm még a ruha alatt is libabőrös lett… megborzongtam, ahogy a szél szinte magával hozta a hangját és az odaköltözött a testemben saját belső kegyetlenségem mellé. Gyűlöltem, ahogy azt suttogja visszhangozva saját elmémmel, hogy: Egy senki vagy, O’Mara. Egy senki. Annyiszor kovácsoltam már erőt ebből a szóból… annyiszor volt a védőpajzsom, de most megint úgy hasított belém, mint mikor kínok között a bőrömbe véste Reagan.
– Nem hát.
Mira hangja, mintha víz alól jött volna. Furcsa volt, mert éppen csak értettem, közben megannyi hülyeség kevergett a fejemben. Szavak, bántó, sértő gondolatok és nem tudtam tőlük elvonatkoztatni. Lehunytam hát a szemem és megpróbáltam összeszedni magam. – Ez nem te vagy… ez nem te vagy… – Suttogtam magam elé, nyilván alaposan ráijesztve ezzel Mirára. Nem akartam persze, de ez is az én hülyeségem, akárcsak a korábbi elszólás Cartwrighttól. Nem egy gyerekkel kellett volna elszórakoznom csak azért, mert rossz passzban voltam éppen.
– De… Kivel vitatkozol? És könyörgöm, ne mondd, hogy senkivel...
Ahogy végig simított a karomon, melegség járt át. Éreztem, ahogy egészen magamhoz térít a dolog, de ahogy az ujjai a szalaghoz értek… majdnem elöntött az őrület. A józaneszem vad harcot vívott a bennem tomboló sötétséggel.
– Ne érintsd meg. – Közöltem halkan. Nem akartam benne kárt tenni, de Natban már többször majdnem sikerült, mikor hozzáért. Féltékeny voltam, dühös és keserű, szinte remegtem tőle. Ám mielőtt még újra szóra nyitottam volna a számat neszelést hallottam. Mira vörös buksija felett pillantottam meg egy fekete alakot szinte lebegni a fák között. Egyenesen felénk. – A picsába…– Bukott ki belőlem. Talán Reagan volt, talán nem, mindenesetre én azonnal rá gondoltam. Megragadtam Mirát és odavontam magamhoz. Erősen szorítottam, majd tettem hátra egy lépést.
Felemeltem a pálcámat és a furcsa alakra céloztam. Még csak azt sem tudtam eldönteni, hogy kísértett vagy valami látomás, de még mindig felénk tartott.
– Maradj ott! – Rekedten magyaráztam, közben olyan hangosan kapkodtam a levegőt, mintha kilométereket futottam volna le. A valami egyre közelebb került hozzánk, majd egyszerűen szerte foszlott, pont egy lépéssel előttem. – Reagan tönkre akar tenni, még holtában is… lehet, hogy ez valami átok, amit azért tett rám, hogy szétmenjünk Nattal…
Elengedtem Mirát, felhúztam a fekete ingem ujját, hogy kirajzolódjon az átokseb, amit a testemen hagyott, mielőtt leszúrtam. A betűk egészen felizzottak most. Vörösen rajzolódott ki a SENKI felirat. Zaklatottan bámultam a kacskaringós vonalakat, majd a tekintetem Mirára vándorolt.
– Elrontottam a kirándulást. Sajnálom, hogy ekkora idióta vagyok… – magyaráztam, már egyáltalán nem volt jó ötlet, hogy éppen idejöttünk. Önzőség volt azt gondolnom, ha nem egyedül térek vissza, majd minden sokkal könnyebb lesz. Nem volt. Reccsenést hallottam, pontosan a fejem fölül, de nem olyan halk kis erdei hang volt, amint felnéztem megláttam egy súlyosabb faágat felénk zuhanni. Megragadtam Mirát és minden koncentrációmat bevetve egy méterrel odébb hoppanáltam. – Azt hiszem Reagan hullája ki akar nyírni… gondolom nem esett jól neki, hogy leszúrtam, mikor még élt…

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Romániai erdő

(https://i.pinimg.com/564x/35/fe/95/35fe95184cbe5a8346e8d12536da94a5.jpg)

♫ ♪ ♪ Percival ♫ ♪ ♪ (https://www.youtube.com/watch?v=dDAdTPP8uEQ)

2000. július

Menet közben tűnt föl igazán, hogy Elliot mennyire reszket. Az okát én csak később tapasztaltam meg, mert a világ sötét hidege nehezebben ért el hozzám így, a felnőtt karjának oltalmában. Talán a család szó kimondása okozta a rést a gáton, ami így ereszteni kezdte a rossz érzések hullámait. Az árnyékokat hirtelen mélyebbnek láttam, a fényeket (azt a kis keveset) még tompábbnak. Míg a szemem előtt a gyilkos tűz után maradt hamu emlékképei suhantak át, addig a metsző szél rajtam vágott keresztül.
- Brrr… - borzongtam meg, és egy pillanatig még értetlenül húztam ki magamat, kissé kipislogva Elliot karja alól. Feltettem volna a kérdést, hogy „Miért lett itt ilyen hideg?”, de a torkomra fagyott a szó. Valahol mélyen tudtam, nem kellett kérdezni. Ez az erdő valahogy előhozza az ember lelkében élő holt szellemeket. Újra meg újra megostromoltak a rossz érzések, s hiába küzdöttem, egyre erősebb rémképek tolultak a fejembe.
Mondjuk volt rutinom a visszatartásukban. Maradt bennem valami talán abból a tűzből, ami engem is majdnem elpusztított. A parázsló harag mentett meg akkor is, az vett rá, hogy küzdjek utolsó vérig, ha kell, és most is azt éreztem felizzani. A dühös egyszarvúfejet formázó, fekete kis kő-medál hirtelen melegíteni kezdte a mellkasom a ruha alatt, s én ráfektettem a szabad kezem tenyerét – bár ez kívülről olyannak tűnhetett, mintha a szívemet fognám rémületemben. Abban se lett volna semmi furcsa.
– Ez nem te vagy… ez nem te vagy…
Csak néztem Elliotot, aggódva, vajon mi van most a fejében, mi kerítette így hatalmába. Már azt hittem, túl van rajta, de mikor a szalaghoz értem – talán csak a hirtelen kitörés és ijedelem miatt, de mintha áram rázott volna meg.
– Ne érintsd meg.
- Bocs. Véletlen volt, csak…
– A picsába… - Ez nem jelenthet jót. Nem mertem megfordulni, de amit a mandulavágású tekintet tükrén láttam, az épp elég is volt.
Úgy pislogtam ki Elliot karjainak biztos oltalmából, mint egy kis bagoly a ketrecből. Csak annál talán hálásabban. Valahogy ez a gesztus, ez az engem körbevevő, óvó erő távol tartotta ismét az imént még rohamozó hideget és borzalmakat – de így a kíváncsiság is hajtott, hogy felnézzek.
– Maradj ott! – utasította Elliot az alakot, amely a fák közül egyenesen felénk úszott. Futnunk kéne? Vagy varázslattal megtámadni? Még sosem láttam ilyen teremtményt, de olyan gyorsan közelített, hogy nem tehettem menekülési javaslatokat. Összepréseltem ugyan az ajkaim, de így csukott szájjal is feltört torkomból egy halk, félig elfojtott sikkantás. Mire azonban ennek visszhangjai elültek, a lény is eltűnt. Bár az iménti viselkedéséből nem úgy látszott, hogy végleg. Inkább csak ezzel is ránk akart ijeszteni, mert most még azt se tudtuk, merről fog legközelebb támadni.
Hogy gondolkodni tudjak, meg mert nagyon jól esett, szorosan beletúrtam a fejem Elliot vállába, s ujjaim a ruhájába kapaszkodtak. Fekete árny… Hideg… Iszonyattól elborult elmék… A képet nem raktam össze egyszerűen, mert csak a bulvársajtó lapjaiból volt igazán fogalmam ezekről a sötétebb varázslényekről, de mivel jobb ötletem nem volt, csak arra tudtam gondolni, hogy…
– Reagan tönkre akar tenni, még holtában is… lehet, hogy ez valami átok, amit azért tett rám, hogy szétmenjünk Nattal…
- Elliot, jó ég… - suttogtam, és tátott szájjal olvastam a szinte izzó betűket a bőrén. Ahogy elengedett, a hideg újra megostromolt, s iszonyatos libabőr futott végig a tarkómon, hogy szinte fájt.
- Azért az is lehet, hogy megölni akar, nem? - kérdeztem, de a hangom bosszantóan cincogósra sikerült.
– Elrontottam a kirándulást. Sajnálom, hogy ekkora idióta vagyok…
Alig volt időm felfogni a szavakat, a reccsenést, már odébb is találtam magunkat. S ahol az előbbi lábnyomunkat láttam, oda most egy jókora faág zuhant. Nyitva felejtettem a számat.
- Azt hiszem Reagan hullája ki akar nyírni… gondolom nem esett jól neki, hogy leszúrtam, mikor még élt…
Észbe kaptam, és megráztam a fejem, aztán újra megragadtam Elliot kezét. Az erdőt kutattam zaklatott tekintetemmel, újra meg újra körbekapkodva a fák között.
- Biztos nem, gondolom nem örült de… Elliot, van patrónusod? Csak mert… Az talán feldobná a kirándulást, tudod... Az az előbbi izé pont olyan, mint ahogy a dementorokat képzeltem. Sose láttam olyat, de eléggé olyan lehet ez is – tettem hozzá bizonytalanul.
- Szóval próbáljuk meg megtörni valahogy azt az átkot, hátha az emeli a kis utazásunk fényét - tettem hozzá kényszervigyorral, ami egy szempillantás alatt elhagyott a következő ijesztő momentumnál.
Hirtelen sziszegős fújás ütötte meg a fülemet a hátam mögül. Rémülten ugrottam egy aprót, és megperdültem, de aztán megnyugodva eresztettem ki a rémülettől benn rekedt levegőt. A fehér cica tért vissza, lecsapott füllel, dühösen pillogott a fák felé, és miközben fenyegetően villogtatta apró, fehér kis fogacskáit a környezetünk felé, odacövekelt a lábunkhoz strázsálni.
- Jó fiú vagy, Mezzi - súgtam, és futólag végigsimítottam a harcias kis lény selymes kobakján. Aztán eszembe jutott valami.
- Ha nem patrónust küldesz... Megtennéd, hogy akkor nyomsz egy Finité-t a cicára? Csak... Csak úgy. Ne kérdezd miért. De jobban biztonságban érezném magam - rántottam meg a vállam, és várakozva figyeltem, mi fog történni még.

– Biztos nem, gondolom nem örült de… Elliot, van patrónusod? Csak mert… Az talán feldobná a kirándulást, tudod... Az az előbbi izé pont olyan, mint ahogy a dementorokat képzeltem. Sose láttam olyat, de eléggé olyan lehet ez is. – Ahogyan a lány kimondta a szavakat, jött a felismerés. Valójában tényleg eléggé hasonlított arra, ami ránk talált ott kastély romjai között Montregoval. Csak az hideg, vérfagyasztó érzés maradt el, ami azt követte. Ez más volt, keserűség és bűntudat gyötört. Elvettem egy életet, hogy aztán kihulljon az ujjaim közül az, amiért képes voltam egy ilyen lépésre. A lelkem tisztaságát… ami valójában sosem volt makulátlan, adtam fel Forestért, most pedig akárhogy kapok utána, ő csak egyre távolabb kerül. Az én hibám-e? Biztos. Én teremtettem meg ezt az új valóját, én változtattam meg magam egy gyilkossággal.
Semmi sem volt már a régi, de persze Mira ezt nem tudhatta. Ezért sem kellett volna rázúdítani a dolgokat. Nem ismert az előtt, nem ismerte azt az Elliotot, akibe még szorult annyi emberség, hogy ne gyilkoljon meg valakit, aki amúgy megérdemelné. Hol volt már az a kócos kis tolvaj, aki mindenkinek adott egy második esélyt? Talán éppen a sokadik ilyennél veszítettük el… mert nem csak én éreztem a hiányát, hanem Nat is. Sosem leszek már az, aki voltam. Az életformált, az elmúlt két évben intenzívebben, mint valaha. Sőt. Nem is volt egészen kettő az, hiszen még csak augusztus volt, én pedig az ősz közepén tértem haza, mint a tékozló fiú.
– Szóval próbáljuk meg megtörni valahogy azt az átkot, hátha az emeli a kis utazásunk fényét.
Nyeltem egyet. Hogyan ismerhettem volna be egy újabb gyengeséget? Nem akartam megint azt mondani: erre nem vagyok képes. A szívem mélyén tudtam, bármit megteszek, ha az életben maradásról van szó. S most nem a sajátomról beszélek. Az az élet nem sokat ért, de a lányé annál inkább. Ő még fiatal volt, nem rontotta el. Az én életem szalagját azonban már nem lehetett visszatekerni. Elrontottam tizenöt évesen, elrontottam harmincévesen, elrontottam harmincegy évesen és most harminckétévesen is el fogom rontani megint. S hogy mi lesz Forest után? Talán semmi. Ő volt az én falam, a határom, amit még el tudtam érni és amin túl már nem tudok tenni semmit.
– Nem tudok patrónust idézni. Megpróbáltak megtanítani rá… de képtelen voltam… – Erőtlenül húztam elő a pálcámat, hogy tegyek egy próbát. Életem legboldogabb pillanatát gondolkodás nélkül is megtaláltam. Az esküvőnk volt az. A pillanat, mikor gyűrűt cseréltünk Foresttel. Akkor tudtam igazán, hogy hol van a helyem. – Azért megpróbálom… gyakorlásképpen, ha kéne… – Köszörültem meg a torkomat. – Expecto Patronum… – A hangom halk volt, de határozott, amilyen általában kell egy varázslathoz. A pálca végéből néhány halványkék szikra pattant ki, de nem történt semmi több.
Nem akartam, hogy Mira bíráljon, azt mondja, egy felnőttnek ezt tudnia kell. Ezért csak lehajtottam a fejemet és úgy vártam a szavait… még mielőtt bármit is mondhatott volna, előkerült a macskája. Fújva, lecsapott füllel. Hálás voltam a jószágnak, ezúttal kihúzott egy kellemetlen helyzetből. Szánalmas vagy, O’Mara… fekete mágiával játszol, de patrónust nem tudsz idézni… A hang nem kímélt. A hang kegyetlen volt, mint mindig.
– Jó fiú vagy, Mezzi. – Ahogy Mira végig simított az állat hátát, én megint megéreztem a figyelő tekintetet magunkon. Mintha a szemem sarkából megint láttam volna a fekete alakot, ám amikor odafordultam, nem volt ott semmi, csak a fák rengetege. Aztán jött az újabb zaj.
– Ha nem patrónust küldesz... Megtennéd, hogy akkor nyomsz egy Finité-t a cicára? Csak... Csak úgy. Ne kérdezd miért. De jobban biztonságban érezném magam.
Bólintottam egyet. A pálcámat a macskára emeltem, de még mielőtt varázsolhattam volna bármit is, hörgő, süvítő, sikító hangok sokasága rohanta meg a füleimet. Nem tudtam, hogy csak képzelem-e vagy tényleg megtörténik. Nem kellett megfordulnom, megint ott volt szemközt fekete teremtmény. Reagan… Tudtam, hogy ő az. Közben a macska felé böktem egy hangtalan Finiét és a pálcámat egyenesen a kísértetformára szegeztem.
– Menj mögém, Mira… kérlek… – mondtam, szinte reszketve a hidegtől. Ez nem az a fagyos valami volt, ami az ember lelkéig hatol. Ez csupán az itteni időjárás okozta. Ebből sejtettem, hogy nem dementorral van dolgunk.

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Romániai erdő

(https://i.pinimg.com/564x/35/fe/95/35fe95184cbe5a8346e8d12536da94a5.jpg)

♫ ♪ ♪ The hate inside... ♫ ♪ ♪ (https://www.youtube.com/watch?v=RpCSKhpvqeE&list=RDfni2-V1kbR8&index=21)

2000. július

Gonosz varázslat a patrónus idézés az olyanok számára, akiknek kevés boldog pillanat jut az életben. Elmélázva bólintottam, mikor Elliot felvázolta, mi a helyzet vele. Nekem idáig meg sem fordult a fejemben, hogy többre is kíváncsi legyek ezzel a varázslattal kapcsolatban annál, mint amit a harmadikos sötét varázslatok kivédése tankönyv érintőlegesen említ. A boldog emlékek előkerítése… Talán nem az én asztalom. Akad persze néhány, de az eltelt idő és a kihúnyt tűz szürke hamupora elhomályosította, megfakította mindet, a használhatatlanságig.
- Azért megpróbálom… gyakorlásképpen, ha kéne…
- Csak egy ötlet volt, igazán nem muszáj… - legyintettem, de a másik mégis nekiveselkedett. Tudom, hogy a bűbájnak nem ezt kellene eredményeznie, de az erdő borús sötétjében ezek a kis, kék színű fénypontok, amik felvillantak, mégiscsak gyönyörűnek hatottak, s csempésztek a szemünkbe egy kevés visszatükrözhető csillogást. Nem voltunk épp rózsás helyzetben, de halvány mosollyal figyeltem a villanásnyi időre feltűnő szikrákat, és amikor Elliot csalódottan lehajtotta a fejét, finoman megsimítottam a vállát. Mondtam volna talán, hogy tetszett az a néhány pislákoló fénypont, és hogy egyszer elmondhatná, hogy is van a varázslat mikéntje, hogy majd együtt gyakoroljuk, de nem adódott rá alkalom.
Bár visszakaptam a cicát, a helyzet nem vált kevésbé aggasztóvá. A kis állat gyanúsan feszült viselkedése és Elliot hirtelen összerándulása semmi jót nem ígért. Feltűnt újra a sötét alak, a rémület pedig jeges bilincsként lassan bénított meg újra. Elliot néma varázslata azonban e letaglózottság egy jó részének is véget vetett.
A bűbáj hatására a macska apró kis teste megnyúlt, sebesen formálódott, míg egy fehér szőrű, kecses ló alakját vette fel. Ez volt Nemezis igazi valója, igazi angol telivér alkatú, magas, de szálkás patás. A válla alacsonyabban volt, mint Ellioté, s e pillanatban nyakát hattyúsan behajlította, így a feje nagyjából a miénkkel volt egymagasságban. Az erdő nyomasztó sötétsége és a velünk szemben fenyegetőn cövekelő lény fekete alakja erős kontrasztot vetett a ló hószínű, hullámzó sörényével és haragosan izzó, összehúzott szemével.
- Látod, mégis idéztél egy patrónust. Az enyémet - suttogtam és odasimultam ismét Elliot oldalához, szabad kezének ujjaira fonva az enyémet. Nagyon figyeltem, hogy ne remegjek, pedig titkon majd megfagyott ereimben a vér, ahogy a rémre meredtem. De nem akartam Elliotot még azzal is terhelni, hogy miattam kelljen aggódnia. Griffendéles vagyok. Bátor vagyok. Félek, de akkor is.
– Menj mögém, Mira… kérlek…
- Melletted maradok. - Halkan mondtam, nem erőszakosan, de ellentmondást nem tűrőn és támogatón. Éreztem, hogy meg akar védeni, és persze, még mindig megtehette, hogy egy mozdulattal maga mögé penderít, de finoman megszorítottam a kezét, ez segített nekem is jobban összeszedni magam. És mutatta, mit gondolok, amit ki is mondtam.
- Elég a kísértetéből. Mit szólsz? Elbánunk vele. Vagy itthagyjuk örökre a faszba. - Hiába mondtam halkan, a csúnya szó kiszaladt a számon, s egy pillanatra bevillant annak a képe, akitől rámragatt a szófordulat. Nem mondhatni, hogy túl sok időt töltöttem a nyáron Cartwright-tal, de az legalább minőségi volt. Vagy mi.
- Ha nem fog rajta a varázs, majd Mezzi kitapossa belőle a szuszt. Vagy eltűnünk innen. Te dönts, de tudom, hogy rendben lesz - mondtam. Ki akartam tartani Elliot mellett, akkor is, ha rettegtem. Megremegett a hangom, amikor a fekete rém felhördült, s moccant felénk egy keveset, de nem tágítottam. A nyakamban függő, kőből faragott lófej épp olyan haragosan nézett előre, ahogy mellettünk Nemezis is összepréselte ajkát és nyakára lapította fülét. Halkan, rövidet horkantott, s aprót dobbantott mellső patájával, néhány földdarabot kapálva fel. Az ő fajtája alapból nem agresszív, de ha meg kell védeni a társait… Akkor az lesz.
Hirtelen ugrott el mellőlünk, pattanásig feszült izmaival úgy lőtt ki, akár íjhúrról a nyíl, s robogva, csattogó fogakkal rontott a rémnek, aztán akár sikerült találatot bevinnie akár nem, az “Üss és fuss!” harcmodort alkalmazva eltűnt az erdő fái között. De a patadobogás mutatta, hogy nem ment messze. Én továbbra is Elliot oltalmában maradtam, és összepréselt szájjal, a másik kezébe kapaszkodva próbáltam úrrá lenni a rettegésen. Nem tudom, hármunk közül kiért aggódtam a leginkább.

Ez az… ronts még a helyzeteden. Röhögött ki a szerencsétlen próbálkozások végén a hang. Ez a partónus dolog nem ment nekem. Az életemben minden, ami jónak tűnt, arra kezdett emlékeztetni, hogy milyen jól tudom tönkre tenni a dolgokat. Akárhányszor boldog voltam, jött valami, ami olyan szinten rombolta el a korábbi örömöt… hogy nem maradt más csak állandó keserűség. Volt idő, mikor boldogok voltunk Foresttel, volt idő, mikor boldoggá tette, ha ehettem egy tál meleg levest s volt idő, mikor boldog voltam, ha barátok vettek körbe. De már ezek az apróságok sem voltak meg. Éheztem lélekben és testben is.
Azonban, ahogy az aprócska fehér macska nőni kezdett és kecses kis állattá változott, az én szívembe is melegség költözött. Szerettem a szépet, a lenyűgözött, a giccsest. Ez azonban túlzásoktól mentesen, olyan természetesen gyönyörű volt, mintha csak kint ülne az ember a háza előtt, várva, hogy felkeljen a nap. Ilyennek láttam Mira macska-lovát.
– Látod, mégis idéztél egy patrónust. Az enyémet.
Ahogy ezt kimondta, még arról is megfeledkeztem egy pillanatra, amivel szemben álltunk. Az állat hófehér szőre, kecses alkata elvonta a figyelmet a sötétségről. Talán egy pillanatra arról is, ami ott gyűlt bennem. Mira érintése is olyan meleg volt, hogy érezhette, amint beleremegnek a tagjaim. Én reszkettem. Az egész testemet libabőr borította.
– Melletted maradok. – Mondta aztán, mikor a rémalak közelebb került hozzán. Én ösztönösen tettem hátra egy lépést, így magammal húzva a kezemet szorongató lányt. Még mindig az volt az érzésem, hogy Mira belelát a lelkembe, mintha ő értene minden bennem zajló folyamatot. A sötétséget és a fényt, egyszóval azt, ami igazán én voltam.
Egy részem szerette volna kimondani, hogy nem, nem maradhat mellettem. Mégsem tettem. Tudtam jól mi lenne a vége; dacos ellenállás, amihez nem volt sok kedvem. Nem értettem a kamaszokhoz. Talán azért, mert én magam is örök tizenötéves voltam, akit kidobtak a Roxfortból, mert rosszat csinált. Azóta nem változtam sokat, éppen csak nőttem tíz centit. Minden másban követelőző voltam, önző, szabályszegő… pedig én változni akartam. Natért képes lettem volna felnőni. De már az is valami furcsa ellenállásba torkolt. A figyelmét akartam, de akárhogy ugráltam, nem figyelt.
– Elég a kísértetéből. Mit szólsz? Elbánunk vele. Vagy itthagyjuk örökre a faszba.
Elvigyorodtam. Mintha csak Cartwrightot hallottam volna.
– Vajon ezt honnan tanultad el? – kérdeztem incselkedve és kinyújtottam a pálcám a teremtmény felé, ami időközben annyira közel került hozzánk, hogy hallottam a hörgő, fulladozó hangot… amit azon a bizonyos napon Reagan is hallatott. Beleszúrtam a kést, talán nem tökéletesen és megsértettem a tüdejét is. Hörögni, morogni kezdett, míg végül össze nem esett az avarban.
– Ha nem fog rajta a varázs, majd Mezzi kitapossa belőle a szuszt. Vagy eltűnünk innen. Te dönts, de tudom, hogy rendben lesz.
Még jobban rászorítottam a pálcámra, de akkor a macska-ló úgy pattant el mellőlünk és rontott neki a rémnek, hogy szinte fel sem fogtam, hogy Mira megremeg. Nem, minden idegszálammal arra a borzalmas teremtményre koncentráltam, ami egykoron minden bizonnyal Reagan volt. Akárhogy is, én olyan bosszút esküdtem ellene, mint korábban még soha. Le kellett győznöm a rémeinket, azt ami állandóan közénk állt Foresttel. Bár az állat támadására némileg megtántorodott és távolabb került tőlünk, mégsem tágított.
– Lejate! – Kiáltottam. A dementorszerű valami megint hátrarepült, de nem sikerült elég erősre a varázslatom ahhoz, hogy kellően messzire taszítsam. Hirtelen, mintha felingereltem volna, közelebb libbent, alig egy méterre állt tőlünk és kinyújtotta a fekete palást alatt rejtegetett karját felém. Nem látszott semmi… de én éreztem. Éreztem, ahogy a bennem rejlő sötétség megbolydul és egészen átveszi felettem a hatalmat. Nem Elliot O’Mara a tolvaj voltam többé, hanem Elliot Rowle, aki képes a legszörnyebb rémtettekre is, ha az erejét akarja fitogtatni. Márpedig az én hangom most azt kántálta: Öld meg újra, pusztítsd el, végezz vele…
Nem eresztettem le a varázspálcámat. Ugyanúgy álltam vele szemben, ahogy ő mellettem. Egy mozdulattal félretaszítottam Mirát, nehogy baja essen – igen, éppen csak ennyi lélekjelenlétem volt. Aztán megremegve a dühtől sorra szórni kezdtem a legveszélyesebb átkokat a teremtényre. Ez nem párbaj volt. Kész kivégzés – már ha egy szellemet el lehet pusztítani.
– Cutler! Opprimo! Osruptum! – Üvöltöttem, úgy hogy az erdő fái visszaverték fekete mágiát idéző szavaimat. S felettünk, szinte a bokrok is beleremegtek. Nem ejthettem komolyabb sebet a lényen, de az hátrálni kezdett, majd egy hirtelen mozdulattal tova szállt. Lihegve rogytam a földre. Térdeim halkan koppantan az avaros talajon.
– Sosem szabadulok tőle… – Sírtam el magam, de elfordítottam az arcom, hogy Mira ne láthassa.

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Romániai erdő

(https://i.pinimg.com/564x/35/fe/95/35fe95184cbe5a8346e8d12536da94a5.jpg)

♫ ♪ ♪ Peace be with you ♫ ♪ ♪ (https://www.google.com/search?sxsrf=ACYBGNS5xgsyTa2xE48IloPXjg5YCVkp1A%3A1573561593010&ei=-aTKXfMhh8muBJCDtvgI&q=Gloria+Regali+lyrics&oq=Gloria+Regali+lyrics&gs_l=psy-ab.3..0i7i30l2j0i203.2496.3185..3864...0.0..0.85.243.3......0....1j2..gws-wiz.......0.CQQi2B_yjqk&ved=0ahUKEwizgqLe1eTlAhWHpIsKHZCBDY8Q4dUDCAs&uact=5)

2000. július

– Vajon ezt honnan tanultad el?
Csibészesen vigyorodtam el, nem szélesen persze, ebben a helyzetben, épp csak futólag. Nem vagyok a nevelőapám vér szerinti lánya, sem senkije tudtommal, de ezt a gesztusát azért szépen átvettem már. Szavak nélkül is megválaszolta a kérdést.
A fehérszőrű ló dühös rohama némileg visszaverte a fekete árnyat, de el nem kergette teljesen. A kecses jelenséghez nem illő, acsargó grimasz ült a lópofán, kivillantak a nagy fogak, a szeme fehérje. Sörény lebbent, lesújtott a vajszínű pata, aztán a négylábú tovaszáguldott, még mielőtt a rémalak kárt tehetett volna benne. Én lélegzetvisszafojtva néztem, féltettem őt is, minket is.
Mást nem nagyon tehettem. Figyeltem, ahogy Elliot visszavág a szörnyetegnek, aztán ahogy közeledik felénk. Varázsoljak? Ha most előkapom a pálcám, egyrészt vajmi keveset ér, amit produkálok vele, másrészt nem hiányzik, hogy a Minisztérium kérdezősködjék az üggyel kapcsolatban. Volt még a zsebemben egy toll - ha lenne ennek az izének szeme, talán kiszúrhatnám vele, de ez sem valószínű.
Amint Elliot félrelök, nem sikítok, inkább csak megint kihagyok egy lélegzetvételt ijedtemben. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki az imént volt. Az arc ugyanaz, de mintha másvalaki használná, más érzelmek, más ráncok, más csillogás a szemében… Kiráz tőle a hideg, és főleg a roppant erejű varázslatoktól, amiket produkál. Rendesen megsorozza a támadónkat, s én, amíg az egyensúlyomat keresem botladozva, le nem veszem a szemem a hátborzongatóan lenyűgöző teljesítményről.
Mintha az erdő sötétje is megritkult volna, mikor a rémalak szertefoszlott. Nagy sóhajjal léptem vissza Elliot mellé, és lehuppantam mellé az avarba. Én semmit se csináltam, csak elfelejtettem lélegezni a nagy figyelés közben, úgyhogy nekem is kellett néhány mély levegővétel, míg magamhoz tértem.
- Sosem szabadulok tőle… - fordult el, de a szavain hallottam, hogy újra szomorú önmaga, nincs már ott az a furcsa, erős szín a hangjában, ami a varázsigéket harsogta. Csak a bánatos, elkeseredett Elliot volt. A vállára simítottam a kezem, de a szemem lesütöttem, nem akartam zavarba hozni mikor így elérzékenyül, vagy túl tolakodó lenni.
- Legyőzted - jelentettem ki halkan, próbálva bíztatni egy kicsit. - Ezt a csatát is te nyerted. Megnyersz minden apró csatát, míg a háború tart, tudom. És magát a háborút… csak békével tudod megnyerni, de egyszer az is sikerül - tettem hozzá elismerőn, magamban nagyon fohászkodva, hogy ez így is legyen, s újabbat sóhajtottam, hogy legyen erőm fordítani szavaim irányán.
- De hallod, ez szép volt. Jól az eszembe véstem, hogy ne húzzak veled ujjat - vigyorogtam rá, és most játékosan megkoccintottam az öklömmel a vállát.
- Szerinted visszajön még? - pillantottam abba az irányba, ahol a rémalak az előbb eltűnt. A fák között azonban már nem nyúltak hátborzongató árnyak, csak Nemezis karcsú, fehér alakja ügetett elő onnét. Még hegyezte a fülét, forgatta a fejét, dühös-peckesen dobálta üstökét, nagy horkantásokkal fújtatva minket körbe. Persze vigyázott, nehogy ránk lépjen, s végül prüszkölve megállt fölöttünk. Szertelenül odaszagolt, majd nagyot fújt Elliot vállába, mintha ő is várná a végső ítéletet - megnyugodhatunk? Úgy tűnt, igen.
- Ha itt nincs több dolgunk, elmehetnénk... kicsit messzebb innen. Napfény, homokos part, kék víz… Kevesebb szellemszerű, ijesztő alak, tudod… Ha nem nudistrandra megyünk, szerintem jók vagyunk, és valami tóparton kipihenhetnénk… ezt… - biccentettem magunk mögé, remélve, hogy valóban ott hagytuk egyelőre azt, amit Elliot az imént elkergetett. Kis sétát követően meg is találtuk, amit kerestünk, de a nyaralásnak ez már mindenképp a skatulyásabb, unalmasabb része volt. De mi tagadás, ilyen is kell...

Köszi a játékot! :)

Roxfort RPG

Karakterek => Mirabella Harpell => A témát indította: Mirabella Harpell - 2019. 06. 21. - 09:56:56