Oldal nyomtatása - Azok a bizonyos kulcsok

Azok a bizonyos kulcsok
- Vakegér -
(https://i.pinimg.com/564x/0c/cc/5e/0ccc5e79155b5a0a0f04f2cd9b40524f.jpg)

Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/b7/20/91/b72091e015d0e3b116f15f83363b1e1b.jpg)

Hogy elmondtam-e odahaza, hogy hova készülök? Nem igazán. S azt, hogy kivel? Még annyira sem. Nem vagyok őrült, hogy Nat orrára kössem az ilyesmit, mióta bevallottam neki a történteket, azóta Chris nevét kiejteni odahaza olyan volt, mintha azt mondtam volna, hogy Vold… Voldi… Nem kevertem magam felesleges vitába, meg egy esetleges zsarolásba, hogy ne jöhessek el végül. Annyit tudtam, hogy a kulcsokról van megint szó, amivel kapcsolatban az utóbbi időben igencsak igyekeztem lapítani. Blaire Montrego megkörnyékezése pont olyan könnyű, mint egy sárkány faroktövének megvakarása. Veszélyes és őrültség. Ez persze nagyrészt vonzó és szívesen neki vetném magam, de az sem mindegy hogyan teszem. Nem akarok már az első körben veszíteni. Egyszóval Natnak annyit mondtam, hogy munka ügy, kaptam egy megbízást és nem tudom, mikor megyek haza.
Az első utam még nem a Vakegérbe vezetett, hanem az Abszol útra, hogy beszerezzek egy jó adag Vörhenyes Margo-féle édes-savanyú gumicukor gyíkot. Persze, hiába kértem az utcai árust, hogy az édesebből kevesebbet adjon, ugyanis gyűlölöm a piros színű ételeket, csak azért is alaposan teletömte. Mérgesen ráztam meg a kis papírcsomagot, hogy legalább egy halvány sárga gyíkot találhassak, aztán annak enyhén agresszív harapással magamévá tettem a fejét.
– Akkor baszd meg… – Forgattam meg a szemeimet az eladóra nézve, két csámcsogás közben, majd megindultam a megfelelő kereszteződés irányába, hogy letérjek a Vakegérhez.
Szerencsére ezúttal nem volt akkor tömeg az Abszol úton, talán azért, mert reggel nyolc óra volt csupán. Ilyenkor még nem indult be a nyári roxfortos gyerektömeg, hogy felvásárolja az üzletek kínálatát. Furcsa egy helyzet, én kölyök koromban évente egyszer jártam ide, mikor be kellett szerezni az iskolai felszerelést és azt is igyekeztem nem a nyár végén megejteni, főleg a szülők nyomására persze. Ez csak akkor volt ciki, mikor egy nyár alatt akkorát nőttem, hogy a drága anyám sokkot kapott, mikor a júniusban megvett talár már nem volt rám jó augusztus végére. Az utolsó évemben történt persze, abban a korban, amikor a legtöbb fiú amúgy is hajlamos volt hirtelen megnyúlni… és én még nem is voltam az a nagyon magas típus.
Végig csattogtam hát a macskaköves úton egészen addig meg sem állva, míg fel nem tűnt a Vakegér. Még nem volt olyan tikkasztó meleg, így nem vágytam azonnal benyakalni egy jó adag, jeges-lángnyelvet. Szóval magamhoz képest meglepő nyugalommal léptem be a kocsmába. Az nem lepett meg különösebben, hogy itt ilyenkor is akadt ittas ember… szívem szerint én is alkoholba tunkoltam volna azokat az átkozott gyíkokat. Ehelyett leharaptam egy lábat.
– Cartwright? – Léptem oda a pulthoz, szemérmetlenül végig mérve a lányt. Ariane sosem volt az a típus, aki ezért pofon vágott volna, sőt volt szíves behajolni is, hogy minden alaposan megnézhessek rajta.
– Ott. – Bökött a fejével az egyik sarokban lévő asztal felé. Azonnal megkerestem a tekintettem a Vakegér legprivátabb sarkát, ahol az olyan ügyeket szoktuk megvitatni, mint hogy kinek mi a következő feladata. Csodálkoztam is, hogy nem odalent várt a Patkányfészekben… végül vállat rántottam és elindultam arra.
Gondolkodás nélkül kihúztam a széket, hogy leüljek vele szembe és elvigyorodtam.
– Szép reggelt főnök… – Köszöntem és a számba vettem a gyík farkát, hogy gyorsan, cseppet sem szégyenlősen végig nyaljak rajta. A közös kis emlékeink kedvéért ennyit igazán megtehettem a jelenlétében. Aztán felé tartottam a nyálas, kissé megcsócsált gumicukrot. – Egy kóstolót?

Paint It, Black (https://www.youtube.com/watch?v=3iZ9JRVmJ5o)
(https://i.pinimg.com/564x/bd/28/09/bd28093d42521d2742579984d73ddf95.jpg)

...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...

..a trágár szavak esélyesek...

Miután leadtam Alfrednak minden fontosabb instrukciót és David-et is felvilágosítottam az elkövetkezendő egy, de meglehet két hét minden feladatáról nem maradt más, mint összepakolnom és várnom a kollégámat. Igazából maga az egész kis kirándulás nem ölelt fel több időt két vagy talán három napnál, de a római kiruccanás után már inkább hosszabb idősávot hagytam mind magamnak mind pedig az eseményeknek. Elliot O’Mara kapcsán amúgy is minden kiszámíthatatlan.
Bosszankodva iszom lángnyelv nélküli sörömet miközben azon merengek, hogy egy fontos feladattal bíztam meg annak is lassan fél éve s ő... nemhogy eredményt, még csak hajszálnyi törekvést sem fektetett a dologba.
Talán nem is csoda hogy mikor megjelenik ösztönösen mordulok fel és húzom meg inkább a korsómat. Ez a düh evidensen neki szól, rajta töltöm ki, de ebben azért be kell lássam több minden benne van. Mondjuk például Anna, és a vele való fogalmam sincs milyen kapcsolat. Aztán a Szirénnel való bajlódás és annak a Madame-ja, aki történetesen gyerekkori jó barátom szakasztott másának lehetne könnyű szerrel nevezni... és akkor Mira meg David már csak a hab a tortán.
Igen, kezdem azt érezni hogy cseppet túlvállaltam magam minden fronton. Anelia és a kurtizántanya nagy hibának tűnik most már, még akkor is ha sok tekintetben abszolút hasznos... Mira befogadása... hát az megint egy nem egyszerű eset pláne a neveletlen és lázadó fiam mellett. Anna és a vele való huzavona, na meg a Falka és az orosz fenyegetés is egy olyan roppantul kellemetlen tényező amivel sürgősen foglalkozni kellene...
És mindennek tetejébe még a medál sem hagy nyugodni.
Talán ezért is jutottam arra, kell legalább egy pár nap kikapcsolódás és ha már így alakul az élet, hát Elliottól nem is kell jobb útitárs.
Egyrészt így akad időm bőséggel leteremteni a hanyag céltalansága miatt, másrészt kérdőre vonni a lányommal kapcsolatos ügyekben és... elbeszélgetni vele egyéb dolgokról is akár... amikről magam sem tudom akarok-e beszélni.
– Szép reggelt főnök…
Figyelem, ahogy lezuttyan a velem szemközti székre és vigyorral arcán fal be valami gyerekeknek való gumicukorszerűséget. Nekem ez az idő még a kurvakorán kategóriájába esik, nem söröznöm kellene hanem aludnom javában, de hát a táskám már útra készen pihen mellettem.
- Szebbet! Hali...
Szűröm ki a fogaim közt cseppet sem barátságosan és felsandítok az épp valami hosszúkás farokszerű izét csócsáló és nyaló Elliotra. Nem tudom a pillantásom teszi-e vagy amúgy is tervezte hogy megkínál, de várt esethez képest nem a kezében szorongatott zacskó tartalma vigyorog felém, hanem az előbb még szájában lévő és ennek következtében nyáltól csillogó édes illatú cukordarab mosolyog.
– Egy kóstolót?
- Kösz, inkább nem. Ma kihagyom a farkakat...
Még ha az a tiéd is... teszem hozzá mintegy magamban.
Hangomban van némi él, talán értheti a célzást is. Nem tudom miért borít ki a dolog, már ha ezt annak lehet nevezni. Nem volt rossz Elliottal az az éjszaka, nem is bánom, mert rend szerint soha semmit nem bánok. De nem ezért hívtam ide és amúgy is, a munka az munka. Meg talán hozzájászik mindenhez most az elmúlt hetek és hónapok eseményei.. Anna... meg Anelia... meg Sophie... vagy ez mind így együttes erővel.
- Útra kész vagy? Mert ha nem rendelsz semmit akár mehetünk is...
Nem célom letolni a félig üres korsóm tartalmát. Esélyesen a vidéki falvakban is találunk jó pár kocsmát, hogy ha akarunk tudjuk dajdajozni, noha most inkább koncentrálni kellene hogy a hat rohadt kulcsból legalább az elsőt sikerüljön megszerezni.
Azt hittem eddigre három már meglesz... mekkora kibaszott tévedés...

– Szebbet! Hali... – Cartwright hangjából jót nem szűrtem le. Általában akkor beszélt így, ha valami baja volt és a morgásból is már gyanítottam, hogy annak tárgya én lehetek. Igen, igen, baszki nem szedtem össze a kulcsot, mert… nincs jó indokom, de tudtam, hogy ebből is kimagyarázom magam. Ám először inkább a tereléssel próbálkoztam meg. Ezért is kaptam be a gyík igencsak hosszúra hagyott, finom gyömbéres-citromos ízű farkát. Még szándékosan végig is cuppogtam rajta, hátha az egy kicsit felpezsdíti a dolgot. Oké, képben van Nat, de azért egy kis szórakozás nekem is kijár.
– Hiszen itt vagyok veled, hogyan is lehetne ennél szebb? – érdeklődtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve felé toltam a kezemben tartott gyíkfarkat. Még ott csillogott rajta a nyálam, ami csak még kívánatosabbá tett az édességet. Vigyorogva vártam, hogy elfogadja, de megint bebizonyosodott, hogy nem elég bevállalós. Talán csak a reggel tette, talán az, hogy éppen haragudott rám, mert nem másztam be Blaire Montrego szoknyája alá egy kulcsért.
– Kösz, inkább nem. Ma kihagyom a farkakat...
Remek… egy pillanat alatt tönkre lehet tenni a hangulatot… Sóhajtottam egyet és megforgattam a szemeimet. Csak reméltem, hogy Chris nem lesz végig ilyen, most legalább van olyan friss és jó a levegő, hogy élvezhető a kint lét. Ki tudja, hány órán át tart, mielőtt visszatér a szokásos augusztusi forróság. Nem örültem neki, hogy ezt az időszakot is Cartwright morgolódásának kellett szentelnem, ráadásul tudtam, hogy amilyen hangulatember vagyok, hamar rám is át fog ragadni, akkor meg aztán szétszedjük egymást. Ami egyrészről szexi, másrészről viszont marha veszélyes.
– Van seggem is. – Emlékeztettem és a számba nyomtam az egész cukrot inkább, majd hangosan csámcsogni kezdtem. Nem vigyorogtam többet, komolyan néztem rá inkább, hogy lássa, a szórakozás ellenére igenis készen állok erre a feladatra. Határozottan izgalmasabbnak ígérkezett, mint az otthoni viták Nathaniellel, hiszen az elmúlt félévem másról sem szólt, hogy hol feladtam azt a kapcsolatot, hol megpróbáltam benne maradni. Szükségem volt erre a munkára… erre a kikapcsolódásra, még ha közben végig a fülemet fogja rágni.
– Útra kész vagy? Mert ha nem rendelsz semmit akár mehetünk is…
A korsóra néztem, ami még félig volt finomnak látszó habzó sörrel. Szóval, Mr… te így indítod a reggelt. Húztam el a számat, mintha csak gúnyosan mosolyogni próbálnék, bár nem sok sikerrel. Megfogtam és odahúztam magam elé, majd beleittam. Bele kell húznod, O’Mara, hogy tartsd vele a lépést. Még egy jó nagyot kortyoltam a söréből, majd visszatoltam elé a korsót.
– Most már mehetünk – válaszoltam és megigazítottam a hátamon lévő hátizsákot. Az persze tértágított volt, így elég sok minden volt benne, még egy kevésbé komfortos, de annál praktikusabb sátrat is hoztam, aminek egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy víz- és viharálló. Mostanában rengeteg alkalommal fordult elő, hogy csak úgy ránk szakadt egy erőteljesebb nyári vihar.
Felkeltem az asztaltól és Cartwrightra pillantottam. Éreztem, hogy a mai napnak nem lesz jó vége, ha túlságosan erőltetem a csevegést, de tök kukán sem akartam végig csinálni ezt a közös programot. – Van nálam lángnyelv, ha esetleg később nem lenne kedved hangos kocsmákba beülni. – Jegyeztem meg halkan és felé nyújtottam a kezemet, hogy hoppanálhassunk. Nem voltam benne biztos, hogy éppen nekem kéne ezt levezényelni, kisebb távokon még csak-csak elvagyok, de a nagyobbak iszonyatosan megviselnek. Az oktatóm mondta, hogy az első alkalmak nehezek lesznek, de én már jó pár ilyen alkalmon túl voltam és még mindig hányingerem volt.
– Hova megyünk? – kérdeztem, megvárva, míg kibök egy város nevet, aztán máris hoppanáltam. Éreztem, hogy a landolásnál ezt még visszasírom, de végül is jól ismertem Walest, sokszor jártam oda lopni, így legalább attól nem kellett félnem, hogy eltévesztem az ékezést. Csak a gyomrom nem köszönte meg megint az érkezést, így egy jó adag gyíkgumicukor maradványa landolt előttem a kihaltnak látszó, poros kis úton. Egy ideig előre görnyedve próbáltam meg összeszedni magam, nem is nézve körbe.

..a trágár szavak esélyesek...

Ahogy az első úgy a második megjegyzését még inkább figyelmen kívül hagyom. Csak magamban vágok vissza, némán. Azúrkék szemeim inkább valamerre messzibe révednek. Merengek a jelenen, a jövőn meg a múlton egyszerre. Mert mégis mikor lett minden ennyire kibaszottul komplikált? De komolyan?
Bosszant Róma, bosszant a da Vinci tőr és még mindig hasogat a vállam sebe, amit az angyalpenge okozott. Ugyan mára már csak egy szelíd kis heg, hátul nagyobb előröl kisebb, de mégis csak egy lila metszés hűen emlékeztetve az elszenvedettekre.
A profizmus hiánya... bosszant a gondolat maga. Elbasztam, nem kicsit, ráadásul épp Anna előtt. Valahol tudom, ugyanez a helyzet Elliottal kapcsolatban is. Talán azért mer utalgatni, azért hozza fel a témát, azt az egy estét mert ez valamiféle mankó talán. Kibúvó a munka, a kötelesség és a teljesítmény alól. De nem. Jól ismer már, maximalista vagyok és nem bírom a szakmaiatlanságot...
– Most már mehetünk
Nem izgat különösebben, hogy kérdés nélkül lehúzza a meghagyott söröm maradékát. Unottan nézem csak, majd amikor szavaival egyetemben a pohár koppan az asztalon, felállok. Ujjaim ráfonódnak a mellettem lévő széken pihenő hátitáska pántjára és egyetlen mozdulattal kapom magamra. Arcom szelíd grimaszba torzul mert még mindig fáj a heg.
Faszt az angyalokba.
– Van nálam lángnyelv, ha esetleg később nem lenne kedved hangos kocsmákba beülni
- Jó.
Közlöm gyorsan, sietve, jelezve a hangszínnel és a rövid, egyben kurta válasszal, hogy nem igazán akarok hosszabb eszmefuttatásokba bonyolódni. A pultos lány felé csak biccentek ő pedig széles mosollyal arcán int felénk, majd kiérve a kocsmából körbepillantok. Meglepően kihalt az utca, bár igaz még korán van. Ha engem kérdeznek, kurva korán.
– Hova megyünk?
Elindulok az egyik sötétebb és félreesőbb sikátor felé majd mikor takarásba érünk a patkányokkal tarkított mocskos macskaköves részre akkor fordulok a társam felé.
- Walesbe, az egyik kis faluba. Elan Village közelébe.
Épp csak elhadarni van időm, már érzem is magamon Elliot kezét. Már épp kiáltanék neki hogy ne, de már jön is a jól ismert pukkanás....
A fekete űr magába szív, és olyan, mintha egy aprócska csövön próbálna meg valaki áttuszakolni. Hangom a hangos ne kiáltással valahol megreked a sötét sikátor, a mégsötétebb űr és a közeledő célállomás valamelyikében hogy onnan visszhangozzon egész addig, mígnem egy tanya mocskos bűzével vegyek tárgyájába nem landolunk.
A lökéstől térdre esek, és érzem ahogy a sáros iszapos de nem kevésbé büdös anyag körbeölel másodperceken belül. Megüti a fülem O’Mara jellegzetes öklenedzése is.
- Pompás! Merlin szaros seggére! Kurva pompás!
Dohogok miközben nagy nehezen feltápászkodom a mocsokból.
- Áruld el hogy sikerült az egyik mugli tehéntenyészetébe hoppanálnod? Ennyire te se lehetsz béna baszki..
Morgom és nekiindulok otthagyva őt, hogy kievickéljek legalább a fűig.
- Szólhattál volna... gumicsizmát nem hoztam cseszd meg...
Dühöngök miközben a pálcám rántom elő az alkaromra csatolt tartójából, hogy amennyire tudom a csekély kis háztartási bűbájaimmal valamelyest kitisztítsam a ruháim. Nem mintha nagy kár lenne értük... végtére is terepi öltözet, de ez a rémes szag nem igazán élvezetes egy egész napon át... bármennyire is mocskosan szeret engem Elliot O’Mara...

Azok a bizonyos kulcsok
- Vidéki valahol -
(https://i.pinimg.com/564x/0c/cc/5e/0ccc5e79155b5a0a0f04f2cd9b40524f.jpg)

Cartwright
- jobb pillanatokban: Chris -
2000. augusztus

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/b7/20/91/b72091e015d0e3b116f15f83363b1e1b.jpg)

Jó? Jó? Még is mi a szar jó, baszki? Ez a kérdéshalmaz fogalmazódott meg bennem, ahogy Cartwright finoman emlékeztett a korábbi megállapításomra: inkább morogna, semmint hogy velem beszéljen. Megmondom őszintén, nem lepett meg különösebben, bár azért a sértődöttség ilyen jellegű tüneteit nem vártam tőle. Mármint tény, hogy nem végeztem el a rám szabott munkát, de jó indokom volt rá. Basszus, annak a lánynak elvettem a szüzességet, majd otthagytam és bár azért hagytam ott utána, mert jól tudtam, semmi sem lehet közöttünk… kiderült, hogy eléggé megbántottam. Erre már csak rátett egy lapáttal, hogy időközben még üldözési mániája is lett és most engem tart a családja tönkre tevőjének.
Ahogy kiléptünk az utcára megint megállapítottam, hogy még mindig kellemesen hűvös van az előző napi tikkasztó forrósághoz képest, ráadásul elég kihalt is volt az Abszol úthoz képest. Így hát, követtem Cartwrightot az egyik mocskosabb kis sikátorba. Csak akkor mertem rákérdezni, hogy hova is megyünk, mikor végre felém fordult. Nem vagyok teljesen hülye, tudtam, hogy nem akarja égbe kiáltani az úticélunkat.
– Walesbe, az egyik kis faluba. Elan Village közelébe.
Ennyi már elég is volt. Ismertem a helyet, az öreg köves épületeket, az unalmas kocsmáját… csakhogy valami nem volt jó s mintha ezt már előre megéreztem volna. A gyomrom vadul kavargott, minden más volt, mint egy normális hoppanálásnál, még is gond nélkül földet értünk. Csak én kezdtem el öklendezni a hülye gyíkoktól, amik időközben hol ide, hol oda kezdtek masírozni a hasamban. Egy kisebb kupac ott landolt előttem a poros földön és csak akkor kaptam fel a fejem, mikor Cartwrightból is kifakadt valami. Sajnos nem hányás, hanem egy kisebb hisztéria.
– Pompás! Merlin szaros seggére! Kurva pompás!
Felé fordultam kissé szédelegve, így láttam, amint éppen feltápászkodik. Kissé ingatagul tettem felé néhány lépést és már kezdtem bánni, hogy víz helyett egy üveg lángnyelvet kaptam fel Tengerszemben. Mély levegőt vettem és körbe néztem, mielőtt még bármit is mondtam volna. Igen, elcsesztem, habár tökéletesen előttem volna a hely, ahova érkezni akartam… és ott bizony nem tehenek legelésztek olyan nyugalommal, mint ezek itt. Hat-hét példány volt egészen közel hozzánk.
– Örülj, hogy nem a tehénszarban landoltál. – A tőle néhány méterre lévő, termetes kupacra mutattam, majd megpróbáltam egy erőtlen vigyort erőltetni az arcomra. Ez az, O’Mara, a végén még a fejedet is letépi, mert nem aludhatott délig! Gúnyolt ki még a hang is, ahogy az átkozott szalag a csuklómon lüktetni kezdett.
– Áruld el hogy sikerült az egyik mugli tehéntenyészetébe hoppanálnod? Ennyire te se lehetsz béna baszki…
Elindult valamerre, én meg követtem, bár a gyomrom még mindig borzalmasan volt. Ezért odaszorítottam a tenyeremet és lassan simogatni kezdtem. Közben megpróbáltam belőni hol is lehetünk pontosan, mert reméltem, hogy legalább a hülye falu környékét eltaláltuk.
– Nem tudom, a hülye kocsmához akartam menni… semmiféle tehenekre nem gondoltam! És rohadtul nem vagyok béna, baszki! – Mordultam vissza és beelőztem. – Nélkülem meghalnál, ezt jobb, ha tudod! – húztam ki magam büszkén, majd tovább sétáltam addig, míg a fű mellett egy kis út ki nem rajzolódott a szemünk előtt. Nem hogy varázslók, de még muglik sem jártak erre láthatóan. Az út tele volt lyukakkal és gödrökkel. Nem újították fel, ahogyan azt a varázstalanok szokták, egyszerűen csak állt ott a semmi közepén.
– Szólhattál volna... gumicsizmát nem hoztam cseszd meg...
Rá mordultam és felé böktem a pálcámmal, hogy legalább ne nyafogjon, hogy mocskos a kiscipőcskéje… anyám, mi a franc ez? Egy kibaszott hercegnő? Mintha nem lett volna még életében bevetésen. Az egy cseppet sem érdekelt, hogy én piszkos vagyok, de ő kelmének ugyebár ez nagyon fontos esemény az életében. Csinosan kell betörnie, menjünk akárhová is. Nyugi, O’Mara, mit számít? A hangnak igaza volt. Most legalább hasznosíthattam a Nattól ellesett háztartási bűbájokat.
– Remélem most már jól érzed magad, Hamupipőke. – Sóhajtottam egyet és a tenyerem közepére fektettem a pálcámat, koncentrálva a tájolásra. Hamarosan megpördült és a hegye egyenesen a tehén bűz felé fordult. – Oké, azt már tudjuk, merre van észak, most már csak azt kéne kideríteni, pontosan merre vagyunk.
Nyeltem egyet.
– Az elkövetkezendő egy órában nem hoppanálok újra. Szóval csak induljunk el… ha jól sejtem akkor innen keletre kell indulnunk. Arra az erdő felé. Azon átkelve elérhetünk egy hídig, ami egyenesen a faluba vezet. – Magyaráztam és direkt úgy indultam meg, hogy egy jó adag port Mr. Szexi felé rúgtam. – Ne ijedj meg nagyon, de a híd környéként lehetnek bárányok. – Tettem hozzá gúnyosan, majd nagy léptekkel mentem az erdő felé. Persze ez nem volt jó taktika, egyrészt mert a gyors tempótól megfájdult a combomon lévő heg, másrészt félő volt, hogy esetleg lehagyom Christ és elveszik… igen ő és nem én. Fel-felszisszenve simítottam végig újra a combomon. Csak nekem lehet olyan szerencsém, hogy éppen bevetés közben nyilall bele a fájdalom megint. De nem érdekelt, erős voltam és ezt mutattam kifelé, leszámítva, mikor néha megtorpantam.

..a trágár szavak esélyesek...

Felháborít, hogy még neki áll fejjebb... igenis tehénszarba landoltam, még ha ez nem a szó teljesen szoros értelmében is valós, tekintve hogy látótávolságon belül van a tárgya.... ám ide is simán lefojt. Most jelen helyzetben utálom Elliot O’Marát... nagyon utálom.
– Nem tudom, a hülye kocsmához akartam menni… semmiféle tehenekre nem gondoltam! És rohadtul nem vagyok béna, baszki!
A visszavágása szánalmas gyereket idéz bennem, elsősorban épp David-et. Még a kezdet kezdetén volt ugyanennyire öntelt felfuvalkodott hólyag, mint most a kínai. Ha nem Elliotról lenne szó talán sarkon is fordulnék és mennék a dolgomra, csakhogy szükségem van a szakértelmére... és ez a munka két emberes meló.
– Nélkülem meghalnál, ezt jobb, ha tudod!
- Ezt meg mi a szalamandraszarból gondolod mégis?
Hördülök fel ösztönösen haragosan, mert ez azért enyhe túlzás. Kurvára nem volt sehol mikor megtámadott egy rakás kőangyal Rómában. Kurvára nem volt sehol mikor amerikában a Maguca üldözött. És kurvára nem volt sehol az elmúlt jó pár hónapban, mert gondolom a firkászával melegedett újra össze ha jól hallottam. Erre ő szól be nekem? Ez most komoly?
Nem ijeszt meg még a rohadt pálcája sem, amivel nem restell felém böködni. Parázslóan izzanak azúrkék szemeim és meredek rá szinte kihívóan.
Na gyerünk O’Mara... tedd meg Átkozz le a faszba ha azt hiszed ettől nagyfiú lehetsz. Nem kell itt felelősséget vállalni semmiért baszki... végtére is ez egy kibaszott szabad ország...
A mozdulat azonban nem rám, hanem a cipőmre irányul és immár tisztán, sár és tárgyaszagtól mentesen, folytathatom az utam. Talán meghatna ez a gesztus tőle, de az arc amit vág nem épp arra sarkall hogy összeölelkezzel vele.
– Remélem most már jól érzed magad, Hamupipőke.
- Na kapd be a...
Nem mondom végig, mert rájövök hogy vele, épp vele kellemetlen lenne ezt nyíltan közölni. Inkább csak morgom valami érthetetlent befejezésül és elindulok utána, amerre vélhetően a falu központja is fekszik. Elbámulok séta közben hol jobbra hol balra. Ezalatt Elliot tájol meg bűvészkedik, én pedig nem firtatom mit is művel... Jobb a csend mert addig is békesség van...
– Oké, azt már tudjuk, merre van észak, most már csak azt kéne kideríteni, pontosan merre vagyunk.
- Remek.
Nyersen és tömören közlöm, némi szelíd éllel a hangomban. Erre sem lett volna szükség, ha nem kapkod és nem rohan...
– Az elkövetkezendő egy órában nem hoppanálok újra. Szóval csak induljunk el… ha jól sejtem akkor innen keletre kell indulnunk. Arra az erdő felé. Azon átkelve elérhetünk egy hídig, ami egyenesen a faluba vezet.
Morcosan pillantok az útra, ami a fák sötétjébe vezet. Nem igazán akaródzik nekem oda bemenni, de miután Elliot egy hercegnő módjára közölte hogy márpedig ő nem fog hoppanálni, gondolom még több gumicukros gyíkfarkat hányna akkor ki, így marad a séta..
- Meg vagyok én áldva veled..
Sóhajtok és visszasírom az Annával lezajlott kalandjaim, mert ő nő létére nem ennyire körülményes, mint Elliot.
– Ne ijedj meg nagyon, de a híd környéként lehetnek bárányok.
- Ha-ha...
Affektálok gúnyosan miközben ránézek. Komolyan azt hiszi ez poénos? Ez inkább szánalmas és undok... pont mint ő. És mintha ezt tetézné azzal hogy begyorsít lehagyva engem, egész addig mígnem megtorpan és a lábát masszírozza.
- Na mi van? Kiújult a lumbágód?
Vetem oda gúnyosan és most én hagyom le őt. Kedvem lenne fütyörészni immár, de csak azért mert most én vagyok ugyanolyan, mint ő volt velem... kölcsön töklé visszafröccsen... tudhatná.

– Ezt meg mi a szalamandraszarból gondolod mégis? – kérdezett vissza persze, mikor kerekperec megmondtam neki, hogy nélkülem meghalna. Nem igazán akartam válaszolni, mert ha magába nézett volna, magától is megtudja. Komolyan az volt a legnagyobb problémája, hogy tehénszar van mellette… mocskos lett a kis cipőcskéje. Beszarok tőled, Cartwright! – hüledeztem magamban, ahogy végig néztem rajta. Nem érdemelte meg, hogy megpucoljam neki, mégis megtettem.
– Na kapd be a...
– Majd, ha összeszeded magad, bekapom. – Válaszoltam enyhén hidegen. Amúgy is jobban lefoglalt az, hogy kiderítsem, merre vagyunk, mert a tehenek nem sok támpontot adtak, ahogy a mellettünk lévő szántás sem különösebben. Aztán megláttam a távolban az erdőt és a vizet… ami kísértetiesen kezdett emlékeztetni arra a környékre, ahova Cartwright eredetileg is akart. Nem volt olyan nehéz rájönni végül is, bár a hídnak ezen az oldalán keveset jártam, de a tény azért megnyugtató volt, hogy egy óra sétánál nem voltunk messzebb a célunktól éppenséggel. Némiképp büszkén közöltem persze Chrisszel a megfejtést, aki a szokásos rideg módján reagált erre is. Miért is lenne egyszer kedves velem? Talán azért, mert a farka már minden részemet megjárta… vagy mert én vagyok a legjobb embere, aki nélkül nem menne ez a küldetést sem éppen neki. Nem véletlenül engem választott ki és ezt mindketten tudjuk.
– Meg vagyok én áldva veled..
– Igen, jól látod, egy áldás vagyok. – Bólintottam egyetértően.
Erre már aztán nem bírtam ki, hogy ne gúnyolódjak egy kicsit. Bár tény, ami tény, félő volt, hogy az ottani körülményektől majd megint kitör belőle a hiszti. Nem tudom, hogy mennyi terepmunkát csinált végig, ketten éppen csak egy páron vettünk részt… de azt jó lett volna előre tudatosítania magában, hogy bizony nem fogja megúszni kosz nélkül, főleg, hogy ez az egész út több napos lesz állítása szerint. Nekem még mindig fogalmam sem volt mit tervez, minden esetre, amíg kézben tartotta a dolgokat, hajlandó voltam követni. Ez remélhetőleg az egoját is kellemesen simogatta és előbb-utóbb megnyugszik majd.
Ha nem fájdul meg a lábam a nagy sétától, még jó is lett volna. A durva talaj, a forróság és a heg nem volt jó hármas. Sőt, ami azt illeti kifejezetten lüktetni kezdett a sérülésem helye, én pedig nem győztem hangosan kapkodni a levegőt, hogy kicsit összeszedjem magam. Egyszerűen meg kellett állnom, hogy kicsit körbe masszírozzam a területet.
– Na mi van? Kiújult a lumbágód? – kérdezte, majd gúnyos fütyörészéssel tovább sétált. Remek, O’Mara, tedd csak vissza a nyeregbe Cartwrightot, nem elég, hogy már amúgy is azt hiszi magáról, hogy valami kiskirály… Megforgattam a szemeimet, ahogy a szalag megint lágyan lüktetni kezdett a csuklómon. Aztán szépen lassan összeszedve magamat Cartwright után indultam a poros ösvényen. Amikor beértem, akkor egy pillanatra felé fordultam, hogy megnézzem magamnak az arcát.
– Nyugodj meg, semmi bajom. – válaszoltam cseppet sem úgy, mintha tényleg megnyugtatásnak szánnám a dolgot. Zsebre vágtam a pálcám és vele együtt a kezemet is. – Ha nem haragudnál rám állandóan, kicsit könnyebben menne a közös munka. Még nem is csináltam semmit…– morogtam magam elé és még néhányszor a combomat is megnyomkodtam.
Hamarosan elértük az első fákat, amik hűvös árnyékkal leptek meg minket. Kifejezetten jó volt ez a tikkasztó napsütésben. Annyira megörültem neki, hogy kihúztam a zsebemből és kipattintottam a laposüveg tetejét, majd az ajkaimhoz emelve nagyot kortyoltam belőle. A legjobb lángnyelv volt, amit valaha ittam.
– Kérsz? – tartottam felé az üveget. A fák egyre inkább sűrűsödni kezdtek körülöttünk, hamarosan az ösvény is egészen megkopott. Furcsa, fullasztó érés tört rám, ahogy körbe kémleltem nem láttam mást csak fákat. Nem tört át a lombok között többé a napfény, egyetlen madár sem dalolt… durva csend volt. Olyan, amit szószerint meghall az ember.
Megálltam, megint lepillantottam a lábunk alá. Nem volt ösvény, semmi sem volt, pedig biztos voltam benne hogy egyenesen haladtunk.
– Mi a jó büdös franc ez? – kérdeztem és megint magamhoz vége a lapos üveget egy nagyot kortyoltam a lángnyelvből. – Csak egyenesen menjünk tovább.

..a trágár szavak esélyesek...

A visszaszólását, mert természetesen az aztán elmaradhatatlan, kommentár nélkül hagyom. Csak szítanám feleslegesen a tüzet, végtére is az én érdekem, hogy ha már fizetek neki havi jattot, nem is keveset, hát dolgozzon meg a pénzéért... ha már eddig nem sikerült. És ha más nem, hát oly módon hogy segít nekem.
– Igen, jól látod, egy áldás vagyok.
Közömbösnek szánt, félig cinikus, félig őszinte nevetés hagyja el ajkaim, mert magam sem tudom eldönteni vicc vagy szánalom a megnyilvánulása. Valahol a kettő között, akárcsak az igazság tartalma maga. Igen, van hogy néha kurva jól jött Elliot segítsége... és van hogy baromira bosszantó egy alak. De talán valahol én magam is ilyen vagyok...
Talán ezért is szúrok oda, meg se hazudtolva saját temperamentumom és hangulatom ahelyett hogy megállnék esetleg segíteni neki. Ha Volkova lenne talán az más lenne... de ő csak Elliot. Vagyis Elliot... akit aztán baromira nem kell félteni. Épp ezért nem is szentelek nagyobb jelentőséget a dolognak.
– Ha nem haragudnál rám állandóan, kicsit könnyebben menne a közös munka. Még nem is csináltam semmit…
Na erre már megtorpanok. Még a felém nyújtott szeszt se akarom elvenni, pedig ritka hogy nem fogadom el az ilyesmit. Ma lehet hosszú napunk lesz és ahogy érzékeltük mindemellé meleg, tehát nem célszerű kiütni magunkat teljesen.
- Na várjunk csak... nem csináltál semmit? Abba nem gondolsz bele, hogy pont ez a baj?
Szegezem neki nyersen a kérdést egyből.
- Hogy még mindig nem értél célt a Montrego lánnyal?
Nem, ő kibaszottul nem érzi ennek a súlyát, tudom ahogy kimondom. Persze majd mindjárt jön a mentegetőzés... mindjárt jön a sajnálkozás... meg a kifogások... de őszintén szólva leszarom. Leszarom, hogy milyen viszonyban van vele, hogy meghalt-e a kurva macskája vagy bármit... eredményt akarok. Ezt az egyet. De a kulcs csak nincs a kezemben...
– Mi a jó büdös franc ez?
- Vedd számonkérésnek ha úgy tetszik.
Válaszolok dölyfösen miközben az erdő fáit vizslatom és kurvára nem arra figyelek, hogy Elliot nem is nekem szegezi a kérdést.
- Jogos számonkérésnek. Hisz februárba kaptad a feladatot és már augusztust írunk cseszd meg... fél év... fél év kuka...!
Színpadias sóhajjal fordulok felé. Pillantásom valahol haragos, valahol csalódott, valahol pedig már érzéketlen. Nem érdekel mit hoz már fel mentségnek... jobbára nekem kell a kezembe vennem ezt az ügyet is.
- Csak egyenesen menjünk tovább.
Vállat vonok mintha nekem mindegy lenne.
- Akkor tedd azt. Ez a legkönnyebb... elmenekülni a probléma elől. Ehhez mindig is értettél...
Mondjuk célszerű menni, nem pedig az időt húzni, de gondolom ez is egy amolyan O’Mara-féle kitérő válasz szerűség... hát sebaj, leszarom. Ha ő ennyire érdektelen majd legközelebb én is az leszek... és akkor nem fog ennyire jól fizető munka akadni, csal valami... alantasabb.
Igazából sajnálom, mert valahol kicsit több volt már ő mint barát. Igazi bizalmas... csakhogy most úgy érzem elárult... és nem csak ezen a fronton.

Lehetne ennél elcseszettebb ez az egész? Biztos, hogy nem… biztos, hogy nem, mert már lassan kezdtem úgy érezni, hogy Cartwright csak azért rángatott el erre az egész valamire, mert meg akarja keseríteni az életemet. A fák között legalább hűvös volt és azt a tikkasztó nyári forróságot nem kellett elviselnem az állandó cseszegetés mellé. Tudtam én hogyan megy ez, ha Christopher paprikás, akkor legyen az egész világ az, nehogy véletlenül élvezhető legyen a mi közös kis túránk.
A felkínált lángnyelvet sem fogadta el, pedig az legalább egy kicsit lehűsítette volna a kedélyeket. De nem, így hát az ő kortyát is kénytelen voltam magamhoz venni, mielőtt visszacsúsztattam volna a laposüveg a zsebembe.
– Na várjunk csak... nem csináltál semmit? Abba nem gondolsz bele, hogy pont ez a baj? – kérdezte.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg elfelejtettem a gondolataiból kiolvasni, úgy mégis mire vágyik éppen. Egyelőre csak abban voltam biztos, hogy rám nem. Így mikor megálltunk az erdő kellős közepén, úgy néztem rá, mintha megbolondult volna. Még oldalra is biccentettem fejem, mintha értelmet próbálnék keresni a mondandójában. Valójában azonban egy kicsit kábának éreztem magam… mintha az erdő lenne rám hatással. Az is lehetett persze, hogy valami fertőzést hordozó varázstárgyat ástak el a közelünkbe… és azért tűnt el az út s azért telepedett úgy ránk a fák árnyéka. De mégis milyen erdő az, ahol nyáron nem dalol egyetlen madár sem?
– Hogy még mindig nem értél célt a Montrego lánnyal?
Ha nem foglalt volna le az út eltűnése és az egyre sűrűbbnek tűnő rengeteg, biztosa nem kérdéssel válaszolok. De egyszerűen kicsúszott a számon, hogy mégis mi a jó büdös franc ez az egész. Ez az, O’Mara, rontsd tovább a helyzetedet! – gondoltam magamban és elnéztem a velünk szemközt lévő fák felé. Nem úgy festett, mintha arra út mehetnek.
– Cartwright… – kezdtem, de aztán csak arra jutottam, hogy egyenesen kívül másképp nagyon nem mehetünk. Szóval megpróbáltam kizárni Christopher nyafogását a jogos számonkérésekről egy rövidke pillanatra, mielőtt válaszoltam volna erre az egészre. Fogalma sem volt, hogy mint mentem keresztül Blaire-rel és az sem, hogy milyen most, őrülten. Az a lány már régen nem volt az, akinek megismertem. Nem tudom, mi törte össze ennyire, de elvesztette azt a kedves kis beütését, ami ott volt a szigorú, aranyvérű lányka álarca mögött. Ez a Blaire már nem az volt, amelyik felpofozott… de számított ez egyáltalán? Nem valószínű. Még azzal is előrébb lettem volna, ha közeledés helyett egyszerűen csak kirámolom a kastélyukat.
– Akkor tedd azt. Ez a legkönnyebb... elmenekülni a probléma elől. Ehhez mindig is értettél...
Megtettem ugyan egy lépést előre, de Cartwright miatt megint megtorpantam. Felé fordultam, közelebb léptem és ránéztem, egyenesen a szemébe.
– Nem fogok neked magyarázkodni, Chris. – Szándékosan megnyomtam a keresztnevét, amit ráadásul becézve sikerült kiböknöm. – Rohadt bonyolult a kapcsolatom a Montregokkal, pláne Blaire-rel. Akkor sem engedne közel, ha én lennék a világ legcukimukibb arcú embere… nem bízik bennem, érted?
Zavart az erdő, a légszomj, a fájdalom a lábamban. Csakhogy ezt nem mutathattam ki, mert akkor Cartwright biztosan megint ócsárolni kezdene. Akkor sem felelnék meg neki, ha pöccre pontosan előálltam volna a kulccsal. Állandóan csak a hibát kereste bennem. Nem is értettem, minek akart belevonni ebbe a Patkányfészek dologba. Talán csak azért, hogy legyen kit aláznia… végül is lábtörlőnek tuti megfelelek neki.
– Nagyjából benned előbb megbízna, mint bennem… – mondtam és megérintettem a karját. Kicsit megszorítottam, hogy megtámaszkodhassak benne, míg a fájós lábamat kicsit elemeltem a talajtól. Így nem nehezedett rá a súlyom és kicsit enyhült a kínzó lüktetés. – Mondd, hogy lopjam el, mondd, hogy törjek be… de ne kérd, hogy legyünk jóba!
Nem tudom, hogy Chris érezte egyáltalán miért mondom ezeket a dolgokat… érezte-e, hogy ennek az egésznek van egy érzelmi háttere... amit igazából Blaire tett olyanná, amilyen. Igen, segítettem a bátyának, igen eltiltott tőle és én kerülöm azóta is. Barátok vagyunk-e még egyáltalán? Nem valószínű. De legalább utoljára tehettem érte valamit. Az nem egy érdek barátság volt, mint ez itt Cartwrighttal.
– Ha valamit sikerül jól csinálnom, legalább szólj. Csakhogy tudjam, mi felel meg neked. – Engedtem el végül, így megbillentem persze, de nem számított.– Ha nem, akkor nyugodtan mondj el mindennek, mert az kiválóan megy neked.

..a trágár szavak esélyesek...

– Nem fogok neked magyarázkodni, Chris.
Nem. Egyértelműen nem segít amúgy is paprikás hangulatomon az érkező válasz. Csak bosszúsan prüszkölök egyet. Hát persze, ő nem magyarázkodik. Neki derogál minden ilyen, mert ő a kibaszott Elliot O’Mara, aki mindent megengedhet magának. Már-már kezdek bánni dolgokat, többek közt azt, hogy egyáltalán bármit is rábíztam és az a bármi ráadásul egy ennyire fontos feladat...
– Rohadt bonyolult a kapcsolatom a Montregokkal, pláne Blaire-rel. Akkor sem engedne közel, ha én lennék a világ legcukimukibb arcú embere… nem bízik bennem, érted?
- Pont ezt lett volna a feladatod! Hogy bizalmassá tedd! Hogy kiadja a kurva titkát!
Nem tehetek róla, de már üvöltök. Toporzékolnék is ha egy ötéves gyerek szintjére akarnék lesüllyedni, de beérem csak azzal, hogy habzó szájjal a képébe mászom. Nem értem mi nem nyilvánvaló ezen neki. Hogy nem véletlen ez a törékeny láthatóan negatív kapcsolat talán megfordítható, talán átalakítható mint a nulláról felépíteni egyet... nekem.
– Nagyjából benned előbb megbízna, mint bennem…
Összefonom a karom magam előtt és a dühtől fel és le hullámzó mellkassal rázom a fejem nemtetszően. Ennyi? Most komolyan ennyi? Többet vártam volna a hírhedt O’Marától. Többet egy baráttól. És még többet egy... szeretőtől.
Persze ne keverjük az üzletet és a magánéletet. Sose tettem, nem épp most fogom elkezdeni.
- Pompás... szóval ez is rám marad, igaz?
Hangomban az él csattan, mint az ostor vége. Leszarom ha megsértem, leszarom ha emiatt magamra hagy most is... nincs szükségem rá. Ha úgy van, megoldom egyedül ezt is, mint oly sok mindent.
Mikor megérint nem húzódom el. Mindössze csak lepillantok azúrkék szemeimmel a kezére és valahol a szánalom és a sajnálat játszik bennem.
– Mondd, hogy lopjam el, mondd, hogy törjek be… de ne kérd, hogy legyünk jóba!
- Baszd meg, Elliot! Nem azt kértem hogy légy jóban vele, hanem hogy szedd ki a titkát. A kulcs rejtekhelyét csakis ő tudhatja. Akárcsak ennél az esetnél is...
A kezem a zsebembe süllyed és előrántom az aprócska fiolát, benne a kékesen csillogó emlékkel.
- Szerinted szórakozásból sikerül más emberek bizalmába férkőzni majd az agyából emléket kicsalni?
Morgom felé miközben visszasüllyesztem az üvegcsét oda, ahonnan elővettem.
– Ha valamit sikerül jól csinálnom, legalább szólj. Csakhogy tudjam, mi felel meg neked. Ha nem, akkor nyugodtan mondj el mindennek, mert az kiválóan megy neked.
Pár percig csak farkasszemet nézek vele. Komolyan egy ostoba kölyöknek érzem most. Még David is kezelhetőbbnek hat jelen pillanatban, pedig... vele is vért izzadok.
- Talán tegyél azért, hogy célt érj ha már dícséretre vágysz. De én nem vagyok a firkászod hogy a fejed és a farkad simogassam minden kibaszott alkalommal, mikor szükséged van rá.
Közlöm nyers őszinteséggel és azzal ott hagyom tovább indulva az úttalan erdőn. Azon, ami egyre aggasztóbban sűrű és sötét. Olyan, mint a lelkem maga...

– Pompás... szóval ez is rám marad, igaz?
Igen, pont ezt mondtam… Mordultam volna egyet, ehelyett csupán nagy sóhajjal forgattam meg a szemeimet, hogy bárhová kelljen néznem, csak rá nem. Nem fogta fel, mert képtelen volt a dolgok emberi oldalát nézni. Rá sem kérdezett persze, hogy mi az oka, miért kérem, hogy inkább lophassam el a kulcsot, minthogy belemásszak Blaire aurájába. Meg sem fordult a fejébe, hogy még egy lány életét kutyultam össze… bár igaz a többiről sem tudott. Sosem érdekeltem igazán, csak a képességeim, én meg barátként tekintettem rá.
– Baszd meg, Elliot! Nem azt kértem hogy légy jóban vele, hanem hogy szedd ki a titkát. A kulcs rejtekhelyét csakis ő tudhatja. Akárcsak ennél az esetnél is...
– Akkor mégis hogyan szedjem ki a titkát? – Akadtam ki annyira, hogy üvöltéssé váltak a szavaim. A tekintetem a kezében szorongatott fiola felé vándorolt. Tudtam jól mi az, valakinek az emléke. De kérdem én, ha nem vagyok jóban valakivel és lényegében megvesztegethetetlen, akkor mégis hogyan szerezzem meg? Bújjak vele ágyba? Mi a franc vagyok én mégis, egy kivénhedt prosti? Cartwright pont annyira ellentmondásos volt, amennyire annak hangzott, ezt kár lett volna még tagadnia is. Ha az ember valakinek a bizalmasává válik, bizonyára jóban kell lennie vele. Ebben pedig nem voltam jó. A kapcsolataim nagyrésze érdekeken alapult és ha valakit a barátomnak is mertem hinni, rövid távon kiderült, hogy nem az. Igen, Chris is éppen erre hajazott, még ha a közös emlékeink nekem sokat is jelentettek.
– Szerinted szórakozásból sikerül más emberek bizalmába férkőzni majd az agyából emléket kicsalni?
Persze, most is csak fölényeskedik, hogy milyen fasza ember… O’Mara, ezt te hagytad, voltál olyan szánalmas, hogy behódoltál neki a Patkányfészekben. A hang gúnyolt és minden oka megvolt rá. Nem elég, hogy rám telepedett az erdő különös sötétsége, még a tagjaim is remegni kezdtek a dühtől. Igen, Cartwright jobbnak akart tűnni nálam, az orrom alá akarta dörgölni mekkora szar vagyok, ahelyett, hogy feltett volna egy egyszerű kérdést: miért? Talán választ kapott volna olyan dolgokra, amiket még csak nem is sejt… talán kikandikálni kicsit a saját valójából, ami annyira kibaszottul lefoglalta azt az egoista fejét.
– Talán tegyél azért, hogy célt érj ha már dícséretre vágysz. De én nem vagyok a firkászod hogy a fejed és a farkad simogassam minden kibaszott alkalommal, mikor szükséged van rá.
Lehajtott fejjel indultam meg utána. Nem értettem, miért utálja ennyire Natot, mert persze ebben a mondatban ez is benne volt. Miért is hangsúlyozta volna ilyen formán, ha cseppet sem érdekelné? Nem hiszem, hogy azért volt, mert egyszer kölcsönösen szép estét okoztunk egymásnak. Az egy olyan pillanat volt, amikor Chris talán egy fokkal normálisabb tudott lenni vagy én voltam túl makacs ahhoz, hogy csak azért is mással legyek, mert éppen szakításban voltunk.
– Nem várok semmit tőled. Képtelen lennél annyit is mondani, hogy jól van, O’Mara, megcsináltad. – Válaszoltam és zsebre dugva a kezemet pillantottam fel séta közben a fölénk nehezedő hatalmas lombkoronákra. Valami nem volt rendben az erdőben, éreztem, ahogy valami sötét borzolja a tincseimet a széllel vegyülve s ott lüktet minden tagomban. Ahogy oldalra fordultam, megálltam a lépés közben. Megragadtak a láthatatlan újak, mintha csak egy varázstárgyat keresnék és elhúztak oldalra. Egy fatörzsben kapaszkodva pillantottam Cartwrightra.
– Fogalmam sincs, miért is nevezzük egymást barátoknak. Nálad csak felsőbb és alsóbb rendű létezik, képtelen vagy az embert társként kezelni… semmit sem jelentek neked! Semmit! Pedig akkor is csak én voltam ott, mikor mindenki a halálodat várta... – Folytattam a vitázást, mintha ez az erdő direkt táplálta volna belém a dolgot. – Már éppen eleget bizonyítottam neked, hogy ne a lábtörlőd legyek. Megszerzem azt a rohadt kulcsot is, csakhogy befoghasd a szád… – Tettem hozzá halkabban, elnyomva az üvölteni vágyó énem. Aztán megint a fák felé néztem. A lábam ismét megindult magától éppen az ellenkező irányba ahhoz képest, amerre Cartwright haladt.
– Van itt valami… – motyogtam magam elé, ahogy a tenyerem újabb fatörzsén simított végig.

..a trágár szavak esélyesek...

Talpam alatt ropog az avar, az ezer évesnek ható elszáradt falevelek sokasága, ami még a tavalyi vagy épp az az előtti ősz maradványának lenyomata. Leszarom, nem érdekel hogy zajt csapok, hogy esetleg egy kibaszott kentaur rám támad emiatt, hogy birtokháborítok. Magamban puffogok, mert Elliot elbaszta, mert Elliot mostanság mindent elbasz. Nem hiszem hogy az én igényszintem nőtt volna meg, sokkal biztosan nem. Inkább csak bosszant a tehetségét elpocsékoló viháncolása, hogy eltűnt az az O’Mara, akit egykor ismertem. Régen nem ilyen volt, régen céltudatos, törtető és akaró figurának ismertem. Mára... puhány lett. És ez nem csak a jó koszt és a firkász könnyű életvitele okozta. Valami megváltozott, de nem tudom igazán mi is.
Bosszant az is, hogy nem tudok eligazodni rajta. Néha mintha a fejemhez vágná hogy az az egy este mennyire fontos volt neki, máskor meg úgy tesz mintha nem történt volna meg. Talán jobb lenne ha mindketten úgy tennénk, mintha nem történt volna meg, végtére is... ő megint Forest mellett kötött ki oldaltáskaként. Mit várt? Majd a kispárnámat sírom tele miatta? Fenéket...
– Nem várok semmit tőled. Képtelen lennél annyit is mondani, hogy jól van, O’Mara, megcsináltad.
Ha bukisimogatásra vágysz, menj vissza a gazdádhoz...
Félhangosan morgom ezt, de javarészt inkább csak gondolom. Parttalan vita, ostobaság folytatni. Úgyse érti, úgyse fogja fel.
– Fogalmam sincs, miért is nevezzük egymást barátoknak. Nálad csak felsőbb és alsóbb rendű létezik, képtelen vagy az embert társként kezelni… semmit sem jelentek neked! Semmit! Pedig akkor is csak én voltam ott, mikor mindenki a halálodat várta...
Megtorpanok. Ha van, ami övön aluli, hát akkor az pont ez.
– Már éppen eleget bizonyítottam neked, hogy ne a lábtörlőd legyek. Megszerzem azt a rohadt kulcsot is, csakhogy befoghasd a szád...
- Alsóbb és felsőbb rendű? – hangom vészjóslóan halk, ahogy felé fordulok. Meg sem próbálom palástolni a dühömet. – Ha nem jelentesz semmit, szerinted miért tettem annyi mindent érted? Ha nem hiszed hogy a barátod vagyok miért jöttél mégis el? Sajnálom Elliot, de ne rám kend a saját rossz döntéseidet. Lehet hiba volt az az este... igen, lehet kurva nagy hiba. De én nem kérkedek vele, nem használom fel a másik ellen. Ha valaki hát te nem tekintesz engem barátnak. Mert melyik barát mondja ezt el egy a másik tinédzser lányának?
Nem kellett Mirabellának elmondania, a megváltozott viselkedéséből a pillantásaiból könnyen ki lehetett következteti. Pláne hogy Alfred elmondása alapján Elliott-tal távozott nyár elején Garden Lodge-ból.
- Szóval ha valaki hát te nem becsülöd meg kurvára a másikat és a barátságát. Lehet valóban nem vagyunk azok. De tudod mit? Kibaszottul nem rajtam múlt!
Valahol így kimondva szörnyebben hangzik, mint csak gondolva. Mert így saját magam előtt és nyilvánvalóan előtte is bevallom, valahol nekem is sokat számított hogy megmentette az életem. És valahol az is, hogy nem utasított el mikor úgy döntöttem, meghálálom ott és akkor neki. Persze, valahol ez is csak egy keserédes emlék immár, nem több.
A negatív érzelmek súlya alatt fel sem tűnik, hogy az erdő egyre baljósabb mélyebb sötétséget áraszt magából. Csak mikor Elliot van kedves faképnél hagyni pislogok és ocsúdok fel.
- Most mégis hova a faszba mész?
Loholok utána, mintha csak a kutyája lennék, bár abból is a habzó szájú fajta.
- Azt mondtad erre vezet az út...
Bökök abba az irányba ahol az előbb álltam, majd rádöbbenek, rohadtul nincs már ösvény. Basszus...
A félelem lassan kúszik fel a bőr alatt és kezd el libabőrbe vonni. Mintha hűvösebb is lenne itt, pedig egész meleg van angliai viszonylatban.
- Mi a szar...
Nézek körbe kétségbeesetten és miután jobb ötletet nem látok a pálcámra fonom ujjaim. Ha kell leátkozok mindent hogy kikerüljünk innen. Legrosszabb esetben pedig Elliot akarata ellenére hoppanálok a rendes úticélunkhoz... kerül amibe kerül.

És még mindig nem bántam meg, hogy megmentettem a szerencsétlen életét, mikor a halálán volt. Hány várták, hányan találgatták, vajon ki lesz az utódja. Én volt az egyetlen, aki nem koccintott a következő „tolvajkirályra” vagy legalább a legújabb bandára, akik minden bizonyára felemelkedtek volna, ha Christopher kileheli lelkét. Nem lehet olyan ostoba, hogy azt hiszi csak ő és Hayes kakaskodnak a szemétdombon. Míg ők egymással voltak elfoglalva csempészek, bérgyilkosok és maffia szervezetek kaptak erőre a Zsebpiszok közben és bár eddig meghúzódtak, egyre erősebbek. Nem lehet olyan hülye, hogy ne vegye észre Dominic Bates kis bandáját, akik nem csak csempészésből éltek. Már egy mindent átfogó bűnszervezetté kezdtek válni a köz délkeleti területein. Tény, hogy nem csak távolról figyeltem a szervezkedésüket, Bates, akárcsak Hayes megpróbált megkörnyékezni, hogy megszerezzen magának Cartwrightról olyan információkat, amikkel esetleg megbuktathatja. Nem állíthatnám, hogy nem volt vonzó az ajánlat, hiszen egy kalandot kínált, ami valahogy érdekesebbnek tűnt, mint Chris seggbe… hátsóba nyomott kulcsai.
– Ha nem jelentesz semmit, szerinted miért tettem annyi mindent érted? Ha nem hiszed hogy a barátod vagyok miért jöttél mégis el? Sajnálom Elliot, de ne rám kend a saját rossz döntéseidet. Lehet hiba volt az az este... igen, lehet kurva nagy hiba. De én nem kérkedek vele, nem használom fel a másik ellen. Ha valaki hát te nem tekintesz engem barátnak. Mert melyik barát mondja ezt el egy a másik tinédzser lányának?
Persze, fokozd még! Hördültem egyet és úgy néztem végig rajta, mint a véresrongyon. Láthatta a fintort az arcomon. Főleg magamtól undorodtam, mert még mindig vonzódtam hozzá, amiatt a hülye éjszaka miatt, holott felháborított minden egyes mondata.
– Pontosan az a barát, akit arra sem méltattak, hogy szóljanak neki az új csemetéről. Azt sem tudtam, hogy közöd van Mirához, amíg véletlenül ki nem nyögte az egyik találkozásunk alkalmával. – Úgy vetettem oda a szavakat, mintha lenne okom tényleg megsértődni. Igen, talán nem volt helyes kinyögnöm Mirának azokat a dolgokat, tudom én nagyon is jól, de pont nem ő volt az, aki bármiféle jogon számon kérhetett volna.
– Szóval ha valaki hát te nem becsülöd meg kurvára a másikat és a barátságát. Lehet valóban nem vagyunk azok. De tudod mit? Kibaszottul nem rajtam múlt! – Folytatta. Talán nem is érdekelt a válaszom, mert rajta kérem semmi sem múlik. Ő csak felemeli a kezét és várja, hogy a szájába repüljön a sültgalamb. Igen segített, de én is segítettem neki, így nem róhatta ezt fel a barátság jeleként. Montrego sem simogatott soha buksin és még csak nem is volt kedves, de valahogy mégis csak lehetett vele beszélgetni.
– Akkor tedd fel a kezed és várd, hogy majd helyetted teszek a jóviszonyunkért. Ez jellemző rád. – Tettem hozzá és persze faképnél hagytam. Pont leszartam, ha magyarázni akar, magyarázzon, én viszont tudni akartam, mi van abban a kibaszott erdőben, amitől az egész leginkább egy sűrű, sötét hálóra hasonlított s még csak kiverekedni sem tudtunk belőle. Lehet, hogy hoppanlással ment volna, de úgy zsongott a fejem a levegőtlen, fojtogató érzéstől.
– Most mégis hova a faszba mész?
Hümmögve sóhajtottam, egyet, de nem válaszoltam és nem is álltam meg. Nem érdekelt, loholjon csak, ha egyáltalán érdeklem… ha nem akkor, meg tűnjön el és keresse a nyamvadék kulcsát.
– Pont oda… – Forgattam meg a szemeimet. Még mindig éreztem, ahogy a láthatatlan erő szinte húz magával, biztosan tudtam, hogy valami el van ásva abban az erdőben. Szinte ott lüktetett a talpunk alatt az ismeretlen eredetű mágia, ott vibrált a levegőben, egyre hűvösebbé téve azt. Igen, a fák között általában még a legtikkaszóbb nyári napon is kellemesebb volt a levegő, de ez egyenesen hideg volt. Az alkarom és a tarkóm pillanatok alatt libabőrös lett.
– Azt mondtad erre vezet az út...
– Most más úton megyek… – suttogtam és a tenyeremet az orrom hegyéhez érintettem. Az már egészen hideg volt. Bár szokatlan forróság volt az angol viszonyokhoz képest, legutoljára talán Olaszországban éreztem valahol magam vagy legalábbis a kontinensen és nem itt. Talán ezért is tűnt fel olyan iszonyatosan a hirtelen változás. És persze hamarosan Chris is becsatlakozott egy mi a szarral… éppen akkor, amikor megtorpantam.
A cipőm orrával kotorászni kezdtem a földet.
– Biztosan a közelemben akarsz lenni? – kérdeztem. – Talán jobb lenne, ha egyedül keresnéd a szaros kulcsaidat. Te úgyis megoldod, elég akkor szólni, ha haldokolsz… vagyis akkor sem kell, a pletykákból megtudom azt is. – Tettem hozzá és egyre több földet rúgtam odébb a lábammal. Valami kemény volt ott az újabb földréteg alatt, éppen csak betemetve. Ez kell nekünk, O’Mara… Nem számított, olyan ideges lettem, hogy csak vicsorogva rugdostam tovább a földet. Nem a kincs és az erdő miatt, hanem Cartwright miatt. Szinte vártam, hogy ez is megmagyarázza, hogy kiderüljön, miért is én vagyok a szarabb alak… holott, ha versenyeznénk éppen fej fej mellett futnánk be a célegyenesbe.
– Ráadásul szerintem nem is volt hiba az az este. – Tettem hozzá és a következő rúgással egy kis faládát is sikerült kiemelnem a földalól. Az olyan erővel repült ki, jó két méterre elénk, hogy egy halom föld felém is hullott, bemocskolva a ruhámat. – Én élveztem. – Elindultam a doboz után, érezve, hogy görcs áll a sérült lábamra, így amikor odaértem egyszerűen féltérdre zuhantam. Nem számított, remegő kézzel nyúltam a ládához, hogy magamhoz húzzam. Ujjaim azonnal a kapcsokra vándoroltak. Azonban a jobb hüvelykujjam, amivel ki akartam pattintani, hirtelen vérezni kezdett. Hamarosan megérkezett a csípő érzés is és ahogy közelebb emeltem a szememhez, láttam, hogy mély vágás keletkezett rajta.
– Van valami védelme…

..a trágár szavak esélyesek...

– Pontosan az a barát, akit arra sem méltattak, hogy szóljanak neki az új csemetéről. Azt sem tudtam, hogy közöd van Mirához, amíg véletlenül ki nem nyögte az egyik találkozásunk alkalmával.
Bárhogy nézem is, ez az érvelés sajnos jogos. Kurvára jogos. Nem mondtam Elliotnak, hogy Mira hozzám tartozik, bár ezt így kijelenteni talán tényleg túlzás is. Ez igazából egy lassú, sokáig tartó folyamat, aminek az érlelési ideje nem épp csak rajtam múlik. Na meg aztán... sose voltam a nagy kitárulkozós fajta. Ahogy a lelkizős sem. Vannak dolgok, amik evidensen fontosak nekem, de azt nem feltétlen tudom módfelett szavakba önteni. Én... a tettek embere vagyok. Kérkedni sem kérkedek azzal, hogy a szárnyaim alá veszek egy elhagyott árvát. David más, de talán csak azért mert szerves része lett a szervezetnek is. Ő valahol olyan mint én, Mirabella viszont más. Ő ártatlan, és kicsi még minden ilyenhez, ami szennyezheti a lelkét. Pech, hogy Elliot minden olyan embert megtalál a környezetemben, akit talán nem kellene...
- Mert te aztán mindent megosztasz velem...
Nem szép dolog ráförmednek, de nem is szánom teljesen élesnek a szavakat... igazából a támadására egy ösztönös védekezési reflex, ami félig meddig a visszatámadáson alapul. Ismerhet annyira, hogy tudja ez nem igazán harag inkább csak dac, amit utál.
Csak hát a dolgok nem állnak itt meg. Az erdő nem lesz világosabb, az út nem válik nyilvánvalóan járhatóvá és Elliot sem enyhül meg cseppet sem. Minden érthető indok nélkül inkább indul a saját feje után én pedig hacsak nem akarok magam maradni, követhetem.
– Biztosan a közelemben akarsz lenni? Talán jobb lenne, ha egyedül keresnéd a szaros kulcsaidat. Te úgyis megoldod, elég akkor szólni, ha haldokolsz… vagyis akkor sem kell, a pletykákból megtudom azt is.
Összefonom a karom magam előtt mérgesen. Szóval még ő mérges, ő a sértődött és ő a szemtelenkedő. Miért is nem lepődök meg ezen? A fölényeskedése mindig is bosszantott de a technikája és a tehetsége elviseltette ezt velem. Szakmailag nem is éleződött ez ki annyira, meg hát a siker miatt tojtam a stílusára. Most azonban már más a helyzet. Minden valahogy átalakult, személyesebbé vált. Mert ő személyesebbé akarta tenni.
- Jó rendben. Nem kell többet megmentened. Hagy csak nyugodtan meghalni, leszarom.
Vállat vonok mintha mindegy lenne. Mit vár? Hogy hálálkodni fogok neki? Vagy könyörögni? Ostoba gondolat.
– Ráadásul szerintem nem is volt hiba az az este...
Megdöbbenve figyelem, miközben elpiszmog a faládával. Nem tudom mi sokkol le jobban. Hogy előtúr valamit a föld alól vagy az, amiket mond. Sejtettem hogy így gondolja, de nem hittem volna hogy ki is mondja. És ha amúgy többet akart volna ettől, miért nem jelezte utána? Miért ment vissza az íróhoz?
Mert könnyebb volt neki...
Soph hangja a szívemben csendül. Valahol elfog emiatt a szomorúság. Ugyanakkor... sejthette hogy ez lesz. Nem vagyok a kapcsolatok híve, pláne nem a tartósaké. Más a vágyakat kielégítő szeretői státusz, mint amilyen Kelet Hercegnője vagy akár ide vehető Anielia is, de más egy Sophie szintű szerelem. Azt hiszem sosem voltam rajta kívül az és talán sosem leszek.
– Én élveztem.
- Igen, nem kell kifejtened. Észrevettem.
Hangom nyers és tartózkodó. Ugyan csak ketten vagyunk itt, ebben az erdőben, mégis nehéz erről beszélnem vele. Talán emiatt fura légkör miatt, ami itt uralkodik vagy amúgy is mert ez a ládika a semmiből bukkant elő... közelebb lépek felé és leguggolok mellé. Nézem, ahogy megpróbálja a fedelet felemelni és ahogy a vér megcsillan a záron végül.
– Van valami védelme…
- Ez fura...
Nem nyúlok hozzá, hanem a pálcám veszem elő.
- Lehet mágiával kellene próbálkozni.
O’Marára sandítok hogy mit szól hozzá. Akarja ő csinálni vagy inkább rám bízza? A döntést meghagyom neki, hisz végül is ő találta ezt a... nem is tudom mit. De most már én is érzem, így hogy itt pihen előttem... van benne valami lüktető erős pulzálás, ami egyszerre rejtőzködő mégis eleven. Valami, ami mágikus és egyedi. Olyan egyedi, amivel még ezeddig nem találkoztam.

Fogalmam sem volt, mi az, ami annyira húz befelé a fák közé. Az ösvény már nem volt tiszta rég, már nem nem is tudtam merre haladok, de abban biztos voltam, hogy régen nem jó felé. Egyre sűrűbben követték egymást a fák és talán némi köd is leereszkedett közéjük annak ellenére, hogy odakint még csodálatos és égető napsütésben haladtunk az erdő felé. Meglehet, pontosan ez a sötétség vonzott befelé egyre inkább.
– Jó rendben. Nem kell többet megmentened. Hagy csak nyugodtan meghalni, leszarom.
Persze, hogy Cartwright jött utánam. Az előző két percnyi beszélgetés után nem tartottam ezt bölcs döntésnek, hiszen csak a szart tudja a fejemhez vágni. Nem kértem, hogy kedves legyen, de azt igazán értékeltem volna, ha nem csak szidást képes kinyögni azon az elcseszett száján… baszki, én behódoltam neki, mikor azt mondtam, hogy a része leszek annak a faszságnak, amit ő valami alvilági klánnak képzelt el. Aztán megmentettem a szaros életét. Tudtam, hogy nem fogja megpaskolgatni a fejemet és nem vártam még rendes dicsértet sem. Beértem volna egy „jól van hülye, megcsináltad” hozzászólással is… vagy szimplán annyival, hogy nem szaroz le méterenként.
– Tudod jól, hogy nem hagynálak… – válaszoltam hideg hangon. Ha valaki, hát ő tökéletesen tudta, hogyan taszítsa el magától az embereket. Nem csoda, hogy állandóan olyan magányos… pont olyan magányos, mint én. Nekem persze ott van Nat, de valójában még így is olyan távolinak tűnik.
A föld alól kirepülő ládához hajoltam. Azonnal a csatokkal kezdtem el foglalkozni. Látszólag nem volt több feladatom, minthogy kipattintsam onnan… egyébként egyszerű kis fadoboz volt, mégis áradt belőle valami furcsa kis lüktetés, ami általában a mágikus tárgyakra jellemző. Még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy ebben van Christopher egyik nagyon keresett kulcsa. Különlegesnek tűnt, veszélyesnek.
Nem tudom, miért beszéltem közben arról az éjszakáról. Talán azért, mert úgy tűnt Cartwrightnak erre is szüksége van, még ha adja is a rideget. Ki tudja mi okozza ezt az elcseszettül merev feszültséget, amiben tombzódott? Csak tippeltem és megpróbáltam, hátha egy kis dicsérettel előrébb járunk majd.
– Igen, nem kell kifejtened. Észrevettem.
Igen, nagypapa, észrevetted… Mordultam egyet magamban, de még mielőtt kipattintottam volna a csatokat, felnéztem rá. Nem érdekelt, ha nem viszonozza, látni akartam az arckifejezését.
– Nekem nem kell adnod a szemérmest, Chris.– Jegyeztem meg és ha pár perccel korábban nem lett volna olyan fene bosszantó, biztosan el is röhögöm magam a viselkedésén.
Aztán jött a vér és az éles kis fájdalom, ami nem tudta továbbra sem felülírni a combomban lüktető kínt. Talán Chris látta is, ahogy térdre zuhanok a ládához közeledve és eszébe jutott az a közös kaland, aminek a végén mindannyian szörnyű véget értünk kishíján. Nem számított igazából, hogy gyengének lát… mert ő már mindenhogyan látott és már úgyis rám sütötte, hogy semmirekellő vagyok.
A láda véresen hevert immáron előttem a földön. Felemeltem a tenyereimet, hogy lássam a vért, amint végig patakzik a bőrömön. Egyenesen az átkozott szalag felé haladt, ami a csuklómat díszítette. S ahogy találkoztak, valami furcsa, sötét lüktetés lett úrrá a testemen.
– Ez fura... – Szerencsére nem lépett közelebb hozzá, hogy aztán őt is megsebezze. Bár, ha a kulcs van benne, amit annyira kerestünk, akkor az sem kizárt, hogy neki kinyílna. Ő mondta, hogy bizalmon alapul az a megkaparintása. Gondolom felkészült a küldetésre, mert ő velem ellentétben tökéletes – vagy legalábbis nagyon szeretne az lenni… részemről ez a legdögunalmasabb tulajdonság a világon.
– Lehet mágiával kellene próbálkozni.
Bólintottam lassan és intettem is, ha már a kezében van a pálca.
– Várj! – Emeltem aztán hirtelen felé a véres tenyeremet. – Még véletlenül sem lehet a keresett kulcs benne? Ez a mágia nem szokványos, valamiért kicsit más… – Magyaráztam, mert még mindig éreztem magamban azt a lüktetést, ami iderángatott, hevesen, vadul, de valahogy mégis másképpen, mint annyiszor. Valahogy hatott rám, nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is… akárcsak az egész erdőre.
– Vagy bármi más, ami súlyos átkot hordoz. Talán tényleg nem kéne hozzá érni kézzel akkor. – Mondtam. Engem ugyan nem zavart. Biztos voltam benne, hogy jó adagot magamra szedtem már az életben és ha valamiben meg kell halni, hát akkor az vagy kaland vagy egy menő, lassan gyilkoló átok legyen.
Egy kicsit megbillentem, mert ahogy felé fordultam és a térdem jobban fúródott a talajba, megint megéreztem a fájdalmat és a lüktetést a sérült combomban. A véres kezemmel Chris lábszárába martam, hogy ne dőljek fejjel előre.

..a trágár szavak esélyesek...

Igazából a hidegség, a rideg, már-már érzéketlen szavak azok, amik furcsák tőle. A mondandója még szívhez szóló is lenne, de ahogy zsigerből rávágja már-már undornak hat nem pedig valódi ténynek, hogy nem hagyna magamra. Persze a dölyfösség, a kevéjség, a düh, a harag mind ezt hozza ki belőle és belőlem is. Nem tudom ezért mi is egész pontosan a felelős. A történtek? Az hogy nem beszéltük meg? Az irányítás feletti osztozkodás féltése? Vagy szimplán csak a helyszín maga? Annyi összetevő van, annyi ok amire könnyen rá lehetne fogni... és mégis valahol tudom, hogy ezt mi ketten csesztük el. Ő meg én. Mert mint mindenhez, ehhez is két ember kell.
– Nekem nem kell adnod a szemérmest, Chris.
Bosszúsan szusszantva pillantok el a fák felé. Könnyebb azokat vizslatni mit Elliot arcába nézni haragvóan. Én? Szemérmes? Már maga a tény is röhejes, pláne hogy ebből nekem sose volt gondom mert rend szerint én vagyok a gátlástalan disznó mindenki szemében. Most is inkább maga a vád sért nem pedig a szó maga.
De minderről hamar elterelődik a figyelmem, hisz akad más ami jobban érdekel és erőteljesebben vonz.
Mégpedig a ládikó.
Elliot hibájából tanulva nincs nagy kedvem kézzel neki esni, így hát csak kérdezek és pálcával a kezemben várok. Közben azért körbepislogok egyszer nincs-e esetleg váratlan társaság, mert a véletlenek kibaszott összjátékának köszönhetően rend szerint mindig valamikor ekkor esik be valaki a konkurenciától.
A fák azonban álmos lustasággal ásítva sötétlenek, és nincs más csak a néha feltámadó szél halk motozása ami megnyugtató lehetne, ha nem lennék feszült.
– Várj! Még véletlenül sem lehet a keresett kulcs benne? Ez a mágia nem szokványos, valamiért kicsit más…
Összeráncolom a homlokom miközben a társamra emelem azúrkék tekintetem. A véres tenyerébe ütközik a pillantásom és bámulva a kezét rázom a fejem.
- Nem hiszem. Miért épp egy kibaszott erdőbe ásta volna el egy fa tövébe, ahol bárki megtalálhatja?
Ettől sokkal biztosabb helyet keresnék egy kurva értékes és ritka tárgynak. Pláne varázstárgynak, ami egyedi. De persze... lehet szerencse dolga is.
– Vagy bármi más, ami súlyos átkot hordoz. Talán tényleg nem kéne hozzá érni kézzel akkor.
Fanyar mosolyra húzódik a szám és a véres kézről O’Marára siklik a tekintetem.
Most tényleg?
Ezt üzeni a pillantásom, mert jókor kapsz észhez haver alapon leugathatnám a fejét... hisz elkésett vele. Csakhogy nincs kedvem további szócsatába bonyolódni, mert az továbbra is a parttalan viták felé sodorna csak. Most viszont koncentrálni kellene....
Már emelném a pálcám, mert gondolom innentől akkor csak nem ő akar szerepelni, mikor nem sok híján Elliot el akar dőlni mit egy rossz mugli krumpliszsák. Még épp időben kapok felé, hogy kezemmel és karommal megtámasszam hogy aztán a legközelebbi fa felé dőlhessen a segítségemmel, ami remélhetőleg megtámasztja. Borzasztóan kényelmetlen de legalább nem fejjel előre a talajt bámulja, ami talán jobb.
- Hé, Elliot...! – próbálok vele némi interakciót kicsikarni, mert bár bágyadtan kókadt, azért amennyire látom még tudatánál van. – Előbb lehet el kellene állítani azt a vérzést. Meg tudod csinálni?
Félek nem és nekem kell brillíroznom, pedig továbbra sem vagyok a gyógyítás mestere. Faszom, lehet Annától kellene mostmár leckéket vennem ez ügyben amennyi ilyen szar szituációba keveredek mostanság.
Míg Elliot válaszol én a táskámból gyorsan kitúrom a kulacsom, amibe víz van és felé nyújtom.
- Legalább igyál. Ez az erdő... ez nem normális. Kicsinál...
Pillantok körbe újra meg újra. Ha kell akkor segítek neki befáslizni a kezét. Hoztam pár bájitalt magammal de nem tudom hasznosak-e erre a sérülésre és még ha igen vajon nem csak késleltetik-e a gyógyulást...?
- Hiba volt erre jönni...
Ezt nem is neki mondom, hanem inkább magamnak jegyzem meg. Ha ő nem cseszi el a hoppanálást nem is lett volna gond. Franc megeszi az egészet... de komolyan...

Nem tudtam mi lehet a ládában, mindenesetre érezni lehetett a mágiát. Valami sötét, keserű dolog járta át s talán éppen ez volt az, ami az egész erdőre rátelepedett. Nem ez lett volna az első átkozott dolog, amihez hozzáértem, de még egyik sem tett bennem komolyabb kárt. Ettől sem gondoltam többet, mert az a kis vérzés, ugyan már… persze kellemetlen, ha az embernek mindkét hüvelykujja vérzik egyszerre, de hát ez van. Együtt tudtam élni ezzel is, még ha néha fel-felszisszentem is.
Aztán megszédültem, fájt a lábam, fájt az ujjam és még rám is telepedett az a valami, ami az egész erdőre. Éreztem, ahogy a sötétség belém kúszik, szinte magammal szívom a levegővel. Ha Cartwright nem kap utánam, bizonyára jó nagyot estem volna. Így viszont, neki tudtam támaszkodni egy kellemesen vastag és nem kevésbé kellemesen göcsörtös fatörzsnek.
– Hé, Elliot...! – Még nem voltam teljesen magamnál. Éreztem, hogy a combom vadul lüktet át a kábultságon keresztül, hirtelen magamhoz térítve. Cartwright hangja még tisztában, még mélyebbnek tűnt. Hirtelen minden érzékem kiélesedett. – Előbb lehet el kellene állítani azt a vérzést. Meg tudod csinálni?
Lenéztem a véres kezemre. Lehet, hogy éberebb voltam, mint valaha, de nem éreztem a koncentrációt. Nem tudtam volna a kezembe venni a pálcám, hogy megpróbáljam összeforrasztani a szétnyílt sebet.
– Azt hiszem, most nem menne… – válaszoltam kicsit rekedten, de azért láthatta, ha a szemembe nézett, hogy most már megállok a lábamon, ha kell. Mély levegő próbáltam venni, de még mindig fullasztónak és sűrűnek hatott. Olyan volt az egész erdő, mint egy zárt tér, ahol hosszú évek alatt megállt a por és az első fuvallatra azonnal felkeveredik, hogy rátelepedjen az ember minden porcikájára. Én most a tüdőmben éreztem, amitől furcsa, sípóló hangon fújtam ki a levegőt.
– Legalább igyál. Ez az erdő... ez nem normális. Kicsinál...
Beletöröltem a vért a nadrágomban. Ezután vettem csak el a felém nyújtott kulcsot. Egy nagyot kortyoltam belőle, élvezve a víz hűvösségét. Aztán visszaadtam a kulacsot és vártam, hogy egy kicsit legalább segítsen.
– Én is érzem. Mintha valami nehéz telepedne az emberre itt…– Megrántottam a vállamat és még egyszer a kis ládikó felé pillantottam. Majdnem megölt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne. Abban biztos voltam, hogy egy igazi kincs. Talán vagyonokat ér, talán csak a saját szórakoztatásomra tartanám meg, de érdekes volt eddig.
– Hiba volt erre jönni...
Sóhajtottam egyet és megforgattam a szemeimet. Mintha te nem élveznéd az ilyesmit, Cartwright… Végül nem kommentáltam ezt a mondatát. Ha ő nem is akarta, hát nekem kellett az a láda. Nem érdekelt, hogy mit gondol. Végül is nekem nem a főnököm úgy, mint a többi idiótának a Patkányfészekben… jó de, annak hiszi magát és ad pénzt is. Én mégis szerettem volna abban a hitben lenni, hogy ez az egész más.
– Jól van. Akkor a ládát később kinyitom egyedül. – Magyaráztam és nagy nehezen ellöktem magam a fatörzstől, hogy összeszedjem a ládikót. Alig néhány lépésre volt tőlünk, de még mielőtt lehajoltam volna, felé fordultam.
– Ha akarod hoppanálhatsz is. Nekem itt nem menne, összezavarja az érzékeim ez az erdő. – Magyaráztam és ledobtam a hátizsákom a földre, hogy kinyissam. Kezem rásimult a ládára, nem úgy, hogy a kapcsokat érintsem. Nem szerettem volna még egy vágást szerezni. Aztán, készen álltam, hogy belecsúsztassam a táskám.

..a trágár szavak esélyesek...

– Azt hiszem, most nem menne…
Nem lep meg, hogy ennyire egyszerűen feladja, pedig... nem ezt szoktam meg tőle. Valami cifrát káromkodom, magam sem tudom egész pontosan mi is jön a számra, de a bazd meg és a Merlin szaros segge is benne van azt hiszem. Igazából nem foglalkozom mással, csak hogy ha engedi hát magamhoz húzom a vérző kezét. Nem vagyok profi az átoksebek behegesztésében, de miután ő szimplán hagyná vérezni még az én nulla tudástáram is hasznosabbnak ígérkezik. Maximum marad egy pofás kis heg... már ha hagyja hogy ellássam.
Módszeresen kutatom elő a fiolát és némi tiszta kötszert, nem kell túl sok semmiből sem mert nem túl mély a seb, de jellegénél fogva veszélyes. Szakavatottnak közel sem nevezhető mozdulatokkal de relatíve precízen végzem a munkát miközben koncetrálok. Rá sem pillantok a másikra, részben mert csak kizökkentene és mert... túl közel kerülne hozzám.
Amint megvagyok a munkával a kulacsot túrom elő és legalább egy apró szusszanással veszem tudomásul hogy ez a gesztus legalább célt ér.
– Én is érzem. Mintha valami nehéz telepedne az emberre itt...
Hümmögve bólogatok, mert egyet értek. Ez nem Sophie, nem is a bennem feszülő ideg a megoldatlan problémák miatt, hanem valami egész más. Olyan, ami bekerít észrevétlenül és talán magában is tart ha nem vigyázok. Jobb lenne elmenni innen... mihamarabb.
Nem tehetek róla, ösztönösen bukik ki belőlem a felismerés... a hiba. Itt rekedni nem lesz a legcélravezetőbb. Pláne hogy nem is emiatt vagy az ócska mágikus faládika miatt indultunk útnak.
Nem veszem fel Elliot színpadias és egyben mesterkélt lesajnáló sóhajtását, ahogy azt sem akadályozom meg hogy felálljon és a sérülését okozó ládáért induljon. Bár alapvetően hülye ötletnek tartom legalább úgy tűnik van annyi esze hogy csak magával akarja cipelni...
– Jól van. Akkor a ládát később kinyitom egyedül.
Vállat vonok. Tegye azt. Ha neki ennyire fontos, hát legyen. Nekem most jóval sürgetőbb lenne legalább egy kulcsot megszerezni a rózsák közül, mert nem sok olyan alkalom adódik, mint ez a mostani, hogy ennyire könnyű és sima legyen betörni. Elnézem a másik piszmogását, ahogy a táskája rejtekébe pakolja a ládát sután, megfordul a fejemben hogy segítsek, de sejtem ha odamennék sem kérne belőle.
Haragszik és ez egyértelmű tény. Érzem, de ha mindez nem lenne elég a szavai meg is erősítik mindezt.
– Ha akarod hoppanálhatsz is. Nekem itt nem menne, összezavarja az érzékeim ez az erdő
- Persze, hogyne... Sokszor hagytalak már a szarban, O’Mara...
Most rajtam a sor a színpadias sóhajtásra és nem is marad el, de ez inkább lemondó és csalódott. Hát hányszor hagytam én cserben őt? Egyszer sem. És nem ma fogom ezt megcáfolni, pláne nem itt és nem most. Még akkor sem ha igazából megérdemelné.
- Kibírsz egy hoppanálást ha én csinálom? Ha nem, az sem gond. Ha tudsz járni akkor előbb-utóbb csak kikecmergünk innen...
Közlöm enyhe bizakodással a hangomban bár körbenézve a helyzet csöppet sem ennyire plátói. Az ösvény sehol, a fák köröskörül gyűrűznek és a sötétség ugyanolyan mint volt. Egyelőre se jobb se rosszabb.

Élete leggyengédebb mozdulata bizonyára az volt Christophernek, mikor bekötötte a vérző kezeimet. Részemről legalábbis mindenképpen. Az utóbbi időben persze eléggé eltávolodtunk egymástól, még jobban, mint ami várható volt. Mindkettőnknek más dolgok jöttek az életébe. Sokáig nem voltam Londonban és a Patkányfészekben történt szóváltás után nem is igazán akartam a közelébe kerülni. Az egész valahogy túlságosan felkavart. Úgy éreztem, hogy Cartwright részéről az az egész csak előfitogtatás és csak le akar gyűrni. Végül is le gyűrt, maga alá szorított, mikor engedtem, de közel sem abban az értelemben. Az ugyanis nem jelentette azt, hogy bármiféle formában győzött.
– Persze, hogyne... Sokszor hagytalak már a szarban, O’Mara...
Újabb félreértés.
Nem lepett meg, hogy újra elbeszélünk egymás mellett. Végül nem firtattam a dolgot, mert kivételesen egészen rendes volt. Nem láttam értelmét összeveszni vele. Amúgy is jobban lefoglalt a láda. Azonnal éreztem, hogy valami ott lüktet benne, ehhez elég volt annyi, hogy az ujjaim egyszerűen körbe fonták. Alig akartam elengedni, mikor a táskám fölé tartottam. Nyisd ki… nyisd csak ki, O’Mara… – suttogta a hang kegyetlen valójában, miközben az erdő sötétje mind jobban átjárt. Ez az erő volt, ami csak még inkább Cartwright ellen fordított.
– Én ezt nem állítottam. – Közöltem egyszerűen, de nem ellenkeztem lényegében a kijelentése ellen. Nem gondoltam volna, hogy úgy veszi, elküldtem. Csupán arra gondoltam, hogy ő vezényelné le a hoppanálást. Valószínűleg amúgy is tapasztaltabb volt, mint én. Hiszen mióta is van meg az engedélyem? Talán éppen egy éve s még mindig kavarog a gyomrom, ha csak megpróbálkozom vele.
– Kibírsz egy hoppanálást ha én csinálom? Ha nem, az sem gond. Ha tudsz járni akkor előbb-utóbb csak kikecmergünk innen...
Megköszörültem a torkom, nem Chris miatt. A fülemben megint ott csengett a kegyetlen hang. Azt ismételgetve: Na látod, megint nem figyel rád! Le akartam nyelni a keserűséget, ami azonnal rám talált és bevette magát az egész testemben. Éreztem a számban és minden porcikámban. Nem engedhettem meg magamnak, hogy akkor, ott ellene forduljak. Talán egyszer, más körülmények között. De nem ott. Hiába akart annyira az erdő. Felé nyújtottam a bekötött kezeimet.
A hátamra kaptam a hátizsákomat és kiegyenesedve egyenesen Cartwright hideg kék szemeibe néztem. Talán láthatta rajtam, hogy a sötétség és a hangok elegye valamiféle bizonytalanságot váltott ki belőlem. Nem tudtam küzdeni ellene. Fényre volt szükségem. Fényre, napsütésre, hogy kicsit magamhoz térjek.
– Kibírom, ha nem én csinálom. – Bólintottam, de közben ott lüktetett valami ismeretlen sötétség az ereimben. Nem számított, csak meg akartam érinteni, hogy minél gyorsabban tűnjünk el onnan. Már egyenesen úgy éreztem, mintha levegőt sem kapnék, csak erőlködve kapkodtam utána.
Még mielőtt indulhattunk volna, morgás csapta meg a fülem. Ez aztán nem volt jó jel. Mostanában meglepően sokszor kerültem összetűzésbe varázslényekkel. Nem ismételtem volna meg szívesen. Szóval, ha Chris nem is fogta meg a kezemet, én előre nyúltam és belemarkoltam a felsőjébe. Így léptem közelebb hozzá.
– Gyorsan, hoppanálj! – Suttogtam felé. Olyan közel álltam, hogy a leheletem a bőrét érhette a nyakánál, de nem számított. – Valami van itt… rajtunk kívül… azt hiszem…
Nem. Már nem voltam benne biztos, hogy nem csak az érzékeim csapnak be vagy a hátizsákomban lévő varázstárgy. Éreztem az erejét, akárcsak az erdőben uralkodó furcsa feketeség mindent átjáró kegyetlenségét.

..a trágár szavak esélyesek...

Kivárok addig, míg összeszedi magát. Még ha ez végtelennek tűnő, hosszú óráknak is sejlik, pedig mindössze csak percek egyhangú sokasága. Várom a megerősítését vagy az ellenkezését. Várom hogy bólintson vagy nemet intsen, valamit, ami előrébb mozdít innen minket. Talán dühösnek kellene lennem, amiért lassú vagy talán szándékosan húzza az időt. Na nem mintha roppantul élvezetes lenne pont itt. Mert mi van itt?
Valami nem jó...
Sophie hangja bennem zeng, és érzem, igaza van. El kellene tűnni innen, ráadásul gyorsan. Talán az erdő ösztökél, talán a harag hogy hagyjam csak itt Elliot-ot, mégsem teszem. Egyrészt ott a küldetés, meg kell szerezni azt a kurva kulcsot, végre legalább egyet, másrészt azért a sok éves barátságunk alapja is az, hogy nem hagytuk annyira cserben a másikat. És nem most fogom elkezdeni, vele.
– Kibírom, ha nem én csinálom.
Bólintok a válaszára, mert legalább ez pozitív, még ha az arcáról nem is olvasom le ennyire könnyen a valódi érzelmeket. Nem, határozottan nem fogja kibírni, szerintem. De nem állok le vele vitázni, nem most, mikor már célt érek.
Inkább csak felé lépek, egyet majd még egyet, aminek következtében egy faág reccsen cipőm talpa alatt. A csöndben ez a kis hang olyan, mint egy ágyúlövés és vele együtt felcsendül a mélyről jövő állatias morgás...
Megdermedve kémlelek körbe.
Lehet ez varázslény, vagy valami más állat is, talán egy vérfarkas vagy még attól is rosszabb...
Érzem, ahogy vizslató szempár figyel engem, minket, valahonnan távolról, valamelyik bokor sötét mélyéről, ahonnan támadni készül, inait megfeszítve.
Nem kell Elliothoz sietnem, ő is elindul felém és a pólóm anyagába kap. Érzem, ahogy belemarkol erősen, a nyakamnál megfeszül a textil de nem szakad, mert annyira azért nem csüng bele.
– Gyorsan, hoppanálj!
A parancs észhez térít, de ugyanakkor meglepve pislogok rá az erdő mély zugainak kutatása után. Ennek oka a fizikai közelsége, a lehellete, ami a bőröm cirógatja és ami a közelmúltbeli eseményeket idézi fel bennem.
- Basszus össze ne ess...
Nyögöm ki, mert nem gondolom hogy most támad kedve romantikázni, inkább úgy ítélem meg, jó szarul van. Na de mitől? A vágástól a kezén? Mert az baj...
– Valami van itt… rajtunk kívül… azt hiszem…
- Igen... valami nagy... asszem...
Ismerem el, hogy igaza lehet. Örüljön csak. Mindeközben stabilan ráfogok a karjára, hogy ha megkezdem a hoppanálást véletlen se csússzon ki a kezeimből.
- Kapaszkodj...
Közlöm és koncentrálok a falu melletti kocsmára, ami alapvetően is a cél lett volna. Várom a jól ismert szippantást, a fekete ürességet, a fogást és aztán a megérkezést. Az új talajt a lábam alatt és ezzel együtt az új illatokat, de végig csak arra figyelek hogy ne hagyjam el Elliotot, mert érzem a kezeim közt, hogy egyre gyengébb. És ez megriaszt.

Valami figyelt. Valami veszélyes, valami vad volt ott rajtunk kívül. Talán csak az átok, ami az erdőn uralkodott, talán egy teremtmény, ami akár varázslény, akár egyszerű vadállat is lehetett. Fogalmam sem volt. Csak azt tudtam, hogy az egész dolog sokkal nagyobb hatással volt rám, mint Chrisre. Talán, mert napok óta nem ettem rendesen vagy mert állandóan bele-belesüppedtem a magam keserűségébe, amit a boldogtalan életem okozott. Mondjuk ki – még ha nem is túl büszke helyzet – én voltam a gyengébb kettőnk közül.
Ahogy közelebb léptem Cartwrighthoz és megéreztem az illatát, a szívem nagyot dobbant. Talán azért, mert tudtam, akármennyire is szédelgek és remegnek a térdeim, ő kihúz ebből a szarból… hiszen én is kihúztam őt már abból. Nem volt kérdéses, hogy kölcsönös-e ez a dolog, még ha sérelmeztem is, hogy úgy beszél velem, mint valami kutyával. Lekezelt. Egyértelműen valami bökte a csőrét velem kapcsolatban, aztán persze meg is kaptam a magyarázatot, hogy a Mira dolog volt az. Jó, talán nem voltam éppen a legjobb állapotban, mikor egész egyszerűen kiböktem neki, hogy lefeküdtem az apjával… de tök őszintén nem mindegy? Mindannyian ott voltunk a Három Seprűben és láttuk, hogy volt vele egy nő. Mi is volt a neve? Ja, valami Anna… vagy Annuska vagy mi a franc. Mindenesetre ez azért Mirának is árulkodó lehetett, hogy ami közöttünk történt csak egy kis botlás volt. Mert persze, elszórakozom Christopherrel, ahogy jól esik, de ettől függetlenül nem lesz folytatása. Miért is lenne? Kétlem, hogy különösebben mély nyomot hagytam volna benne. Ha így is van, akkor meglepően jól titkolja.
– Basszus össze ne ess...
Miközben ezt kimondta, megéreztem megint a vérszagot. Bár már be voltak kötözve a sérüléseim, de nem számított. Ez az ocsmány aroma aztán minden áttört és gyomorforgatva csiklandozta az orromat. Közelebb kellett hát hajolnom Christopherhez, hogy az illata elnyomja azt. Ez volt most az egyetlen menedékem, mielőtt kitör belőlem az öklendezés.
– Nyugi, voltam már szarabbul… – Suttogtam a nyakának a szavakat, miközben elnéztem a válla fölött. Még mindig bámuló tekintet furcsa, szúrósságát éreztem… de nem volt ott semmi. Csak egy-egy reccsenés-roppanás hallatszott, ami mondhatni megszokott volt az erdőkben, ám ez nem keveredett madárcsicsergésbe, nem csörgedezett kis patak a közelben. Alapvetően néma csend és sötétség volt az. Remek, O’Mara, állapítsd meg még vagy ezerszer, milyen remekül elcseszett helyen vagy! A hang rám förmedt, a tekintetem visszavándolt Chris bőrére, kissé borostás képére.
– Igen... valami nagy... asszem... – Nyugtázta a szavaimat. Erre mindennél jobban szükségem volt. Mirabellával Romániában mindennél kellemetlenebb érzés fogott el, azt hittem megőrültem, egészen addig, míg ki nem derült, hogy a lány is látja a szellemeket, amiket én. Hát Chirsnél ugyanúgy kellett a visszajelzés.
Az érintés a karomon valamiféle biztonságot adott. Az én ujjaim ráfeszültek az ő karjára. Persze én nem tudtam átfogni azt, úgy ahogyan ő az enyémet. Nekem fele ennyi izmom nem volt, egyszerűen csak szívósabb és keményebb voltam, mint az átlag. Nem kellett ahhoz duzzadó lufi a ruhám alá… és valószínűleg elég szarul is néztem volna ki úgy. Kapaszkodtam, mert azt mondta. Most szükség volt a határozottságára.
Megéreztem a talpam alatt az új talajt, de a fejem még hosszú percekig kavargott a hoppanálástól. Na pont ezért nem akartam én csinálni, amúgy sem viseltem jól, állandóan elfogott tőle a hányinger, de amikor nem voltam jól, akkor csak félre céloztam és volt, hogy nem éppen kellemes helyeken kötöttem ki. Jól van és akkor most szedd össze magad, O’Mara! Egy töketlen idióta vagy! Katonás hangon parancsolt rám a hang, én pedig minden erőmet bevetve kihúztam magam. Chris talán érezhette, hogy remegek, de nem számított. Elég volt a tény, hogy keménynek festek.
– Erre innom kell… – állapítottam meg és előrángattam megint a laposüveget, hogy jó nagyot kortyoljak a benne lapuló lángnyelvből. Éreztem, ahogy az ital fűszeres-meleg aromája átjárta a testem és némiképpen leszedál, legalábbis annyira, hogy ne érezzem meg az émelygést. – Na egy kortyot az én hősömnek? – kérdeztem vigyorogva és Cartwright felé nyújtottam a flaskát. Nem gúnynak szántam, de nem is nyálassággnak. Persze nem tudhattam, hogy ő minek veszi azt.
– És amúgy akkor most hogyan tovább? – A kábultságtól kellett egy perc, hogy előkapjam elmém mélyéről, mire is készülünk. A terv, mintha egyszerűen kiesett volna, de azért készen álltam követni Christ bárhova.

..a trágár szavak esélyesek...

Nem nyugtat meg a 'nyugi voltam már szarabbul' című mondat. Elég egyértelmű hogy mindenki volt már szarabbul, nem vitatom hogy ő maga is, de nem velem, nem előttem és nem egy ilyen szituációban. Most evidensen rám van utalva ahogy én a legutóbb rá és bár nem épp az orvoslás a fő szaktudományi ágam, a Mungóba mégse vihetem. Megfordul a fejemben hogy Volkovához tehetnék vele egy kis kitérőt, ő biztosan találna megoldást Elliot problémájára, de a felkínálkozó alkalom, hogy betörjünk a kastélyba eléggé visszanemtérő.
Így hát mérlegelni kell, és amondó vagyok hogy próba szerencse.
Elliot túlélt már rosszabbat is, tapasztaltam és ha minden jól alakul akkor nemcsak ő lehet jobban de még az egyik rózsakulcs is a birtokomba kerülhetne...
A kincs utáni vágy hajt, nem is tagadom. Összpontos0tok, és mikor beszív a jól ismert örvénylő sötétség hogy aztán pár perc múlva kidobjon magából a siker íze csiklandozza a torkom. Nem a hoppanálás dob fel, hanem hogy nem kell már abba a rémes erdőbe kóvályogni. A kocsma cégérje nyikordul meg a szélben vele szemben pedig három ablakkeret ásít az utca felé. Lentebb zsibongás hallható, talán arra van a piac tele emberekkel.
Körbepislogok arcomon érzelem nélkül miközben Elliot belém kapaszkodik. Nincs senki, aki feltűnően megbámulna, valószínű kellően beleolvadunk a környezetbe, így mikor a társam lefejti rólam a kezét és inni kezd csak egy grimaszt vágok.
Még jó hogy a delet megvárja...
Sophie hangja cinikusan csendül és igaza van... de a fájdalom... ezzel érvel az én agyam. Nem szólok hát semmit, csak mélyet sóhajtok és hagyom, hogy a laposüveg tartalma belé csorogjon.
– Na egy kortyot az én hősömnek?
- Majd a munka után.
Közlöm határozottan, és kell is ez a magabiztosság, meg az, hogy valaki eszénél legyen. Ha ő nem hát legalább én. Fura a megfontoltnak és a hűvösnek lenni, nem áll tőlem távol ez, sosem állt, de Anna mellett mindig én voltam a kiszámíthatatlanabb faktor és az utóbbi időbe inkább vele dolgoztam, mint mással.
– És amúgy akkor most hogyan tovább?
Elliotról elpillantok a kocsma melletti sikátor szélére. Ha megbízható a forrásom, akkor valamerre erre kell lennie a hátsó pincelejárónak, ami a kastély alagútjához visz.
Ha megbízható...
Soph mélységes megvetésével nem foglalkozva indulok meg. Remélem Elliot nem marad le, mert közben neki magyarázok.
- Hosszú kutatómunka és jó pár megvesztegetett ember árán kiderítettem, hogy ha abba a kastélyba akarsz betörni... - bökök itt a falu felett a hegycsúcson emelkedő impozáns épületre. - ... akkor egy biztos és járható út van. Persze kopoghatnánk a főkapun is, de mi csendben és észrevétlen szeretnénk beslisszolni, így van egy másik menekülő út, ami történetesen...
Megtorpanok az egyik pinceajtó előtt. Három is van, fája már mocskosszürke mindnek.
-...itt vezet.
Fejezem be a mondatot és nyitom fel a legszélsőt jobbról. A hűvös nyirkosság arcul csap, de nem foglalkozom vele.
O'Marára pillantok.
- Nem lesz rövid út, de csak oda-vissza kell megtenni... Bírni fogod?
Még mindig jobb, ha most feladja. Még mindig kifizetődőbb ha egyedül kell végigcsinálnom, bár nem örülnék neki. De megérteném. Várok hogy döntsön. Érez-e magába elég tettrekészséget és energiát? Mert a kalandvágya sosem csitul ezt ismerem. De a vakmerőségnek is van határa és remélem nem most akarja átlépni azt, hogy bajt hozzon a nyakunkra...

Én hősöm? Röhögött fel bennem a hang, mintha csak egy vicc lenne az egész. Kár lett volna tagadni persze, hogy mióta történt, ami történt, jobban ragaszkodtam Chirstopherhez, még ha ő egy csepp gyengédséget sem volt hajlandó mutatni. Gondolom túlságosan megragadt azzal a csajjal valahol, aki ott ücsörgött mellette a Három Seprűben. Nincs ezzel gond. Talán még örülnék is neki, ha boldog lenne. Nem tudtam eldönteni egyelőre… elvégre azt a nőt nem is ismertem. Furcsamódon az egyetlen dolog, ami lejött róla az az volt, hogy nem találtam Cartwrighthoz valónak. Ennek ellenére mindenki megérdemel egy esélyt. A külsőségek nem jelentnek sokat. Én talán Foresthez illek? Cseppet sem.
– Te tudod… – vontam vállat, aztán eltettem a flaskát. Régen nem volt ilyen vaskalapos, vagy legalábbis nem emlékeztem rá. Az első találkozásunkkor is Franciaországban iszogatunk mi kettesben. Nem is keveset. Persze meglehetősen hűvös nap volt az – a maival ellentétben –, így nem ártott, ha az ember egy egészen kicsit felmelegíti magát.
Cartwright pillantását követve én is a sikátor felé pillantottam. Valami furcsa dolgot éreztem onnan, nem is tudtam, mihez hasonlítani. Nem egészen olyan volt, mint az erdőben, ahol valami összekavarta az érzékeimet. De itt sem volt valami rendben… itt sem volt valami a helyén. Ha varázstárgyak után kutattam, akkor valami elvakult vágy, valami furcsa csiklandozás jelezte, mikor haladok jó felé. Ám ebben a helyzetben zavarosabb volt, mintha engem akart volna valaki szánt szándékkal csapdába csalni… valaki, aki tudta, hogy milyen érzékekkel bírok. Ezt pedig alig néhányan tudták.
– Hosszú kutatómunka és jó pár megvesztegetett ember árán kiderítettem, hogy ha abba a kastélyba akarsz betörni... – magyarázta és a hegyen álló épültre bökött. A tekintem azonnal nem vándorolt oda, kellett egy hosszú pillanat, hogy elrángassam azt minden lelki erőmet bevetve a furcsa sikátortól. Aztán megpillantottam a komor falakat ott magasodni minden felett. –... akkor egy biztos és járható út van. Persze kopoghatnánk a főkapun is, de mi csendben és észrevétlen szeretnénk beslisszolni, így van egy másik menekülő út, ami történetesen...
Belépve a sikátorba valami érzés még erősebb hatással volt rám. Valami furcsa ritmus volt, amit felvett a szívem is s végig lüktetett az egész testemen. Christopher megtorpant, én pedig a hátának ütköztem. Láttam, mégsem álltam meg, mert a furcsa érzés minden érzékemet eltompította egy rövidke pillanatra.
–...itt vezet.
Három ajtó állt előttünk. Az idő vasfoga már szürkére színezte a fát. A kilincseken egyértelműen látszott, hogy míves munka, ami bizony még manapság is megfizethetetlen. Engem azonban nem ezek az apró részletek érdekeltek éppen, habár hosszú időm át elidőzhettem volna a girbe-gurba mintákon. Chris a jobb szélső ajtóhoz lépett, én azonban szerettem volna utána kapni, azt mondani, nem ez az út, amit keres. Engem ugyanis éppen a középső ragadott meg. Szinte a falon és a falapokon keresztül is éreztem, onnan lüktet valami.
– Cartwright… – motyogtam magam elé halkan, mintha azt akarnám mondani: hé, nézz már oda! De valójában a másik ajtó is pontosan ugyanolyan volt, mint ez. Nem volt benne ránézésre semmi különleges. Meglehet, ez is csak egy csapda volt.
– Nem lesz rövid út, de csak oda-vissza kell megtenni... Bírni fogod?
Remek… hát ezt komolyan meg kell kérdezni? A kegyetlen hang persze megint Chris ellen kezdett hangolni. Nem számított, sántikálva, váll vonogatva, egyszerűen beléptem a teste és az ajtófélva között a pincébe. Vaksötét és nyirkosság keveredett odalent, valami baljós dolgot hagyva maga után az ember lelkében. A tekintetem időnként a balfalra vándorolt, ahonnan éreztem valamit. Szedd össze magad, O’Mara… Megütögettem a saját arcom, hogy kicsit össze kapjam magam.
– Mindent bírok. – Tettem hozzá jó félperces késéssel. – Figyi… a többi ajtó mögött mi van? – Kérdeztem és elővettem a pálcámat, hogyha kell, hát egy néma Lumosszal fényt varázsoljak magam elé.

..a trágár szavak esélyesek...

Egyetlen sejtelmes és egyben sóvárgó pillantással nézem, ahogy a flaska eltűnik Elliot zsebében. Nem a vággyal van a baj, a szesz íze már ott csüng szinte ajkaimon... sokkal inkább az, hogy muszáj kettőnk közül legalább egyvalakinek józannak maradnia. És az láthatóan nem ő lesz.
Azzal nyugtatom magam, hogy az a pár korty csupán fájdalomcsillapításra kell neki, semmi többre. Még nem elég ez a mennyiség ahhoz hogy világát se tudja, ahogy arra sem, hogy éneklős kedvébe találja a mágus kölyke fél perc alatt... De azért ínyemre sincs a helyzet.
Ahogy belém ütközik csak fél vállról pillantok hátra, amolyan mi van tekintettel. Nem tudom mi vonta el a figyelmét annyira, hogy inkább belém gyalogoljon, de összeszedhetné végre magát... végtére is betörni készülünk valahova...
Nagyon megviselte az erdő...
Sophie hangja lágyan cseng, szinte már együttérzően. Ez meglep, mert nincs oda különösebben a tolvajért, legalábbis mióta tartalmasabb közünk van egymáshoz mint munka, biztos nem. Talán pont ezért nem mordulok rá, hanem folytatom a részletek beavatásába szemet hunyva a dolgok felett.
– Mindent bírok.
A magabiztosnak szánt válasz, ami inkább pökhendi hangsúllyal vegyített flegma mosolyt csal az arcomra. Amolyan, hiszem ha látom én azt stílusút, de miután előre engedem így vélhetően a másik ezt nem látja, hacsak hátra nem fordul. Akkor igyekszem mihamarabb pókerarcot vágni. Nem akarom, hogy félreértse vagy kinevetésnek vélje a reakciómat.
– Figyi… a többi ajtó mögött mi van?
Összeráncolt homlokkal töprengek egy percig a kérdésén mielőtt válaszolnék. Szavaim halkak, noha csak ketten vagyunk és Elliot lumos-ának köszönhetően az arca részleteit is ki tudom venni. Nem a teljeset, mert az egyik oldal árnyékba borul, hanem a felém közelebb esőt.
- Nos, raktárak a kocsmához. Igazából ez is az ha mugli lép be, de miután nálunk a pálca és máris bűbájt szórtál így a folyosó automatikusan bebocsátást ad. Szar egy védekezési mechanizmus, de mentségére legyen szólva, ősrégi.
Vállat vonok, mert ha az enyém lenne a hely biztos nem elégednék meg csak ennyivel. De persze mágusa válogatja mennyire szereti biztonságban érezni magát.
- Arra megyünk.
Kinyújtom a kezem és intek előre. Jó tíz perc séta kell, ráadásul hegyre fel, hogy kilyukadjunk majd a kastély belső falánál. Csak remélem, hogy Elliot valóban állja a szavát. És nem csak ő meg az egója, de a szervezete sem mondja fel a szolgálatot menet közben....

Christopher, mintha hirtelen valami más maszkot erőltetett volna az arcára. Lágyabb lett, kevésbé kemény és talán ez még egy kicsit imponált is. Arra a közös éjszakára emlékeztetett, mikor halkan beszéltünk egymáshoz és nem volt más, csak pár aprócska érintés. Azt a Cartwrightot szerettem, mert mással nem volt olyan – illetve a nőjével biztosan, de az nem különösebben izgatott – és az a pillanat csak a miénk volt. Szép emlékként őriztem magamban valahol jó mélyen, akkor is, ha Forest gyűlölte a történtek tényét.
A testem ösztönösen mozdult a fal felé, mintha azon keresztül megérezhetném mi vonz annyira a szomszédos járatban. Nem akartam részletesen beavatni tolvajtársamat, végtére is mi lenne a reakció? „Csak részeg vagy, O’Mara.” Valószínűleg nem is sejtette, hogy abban a pillanatban, ott ácsorogva józanabb voltam, mint valaha. A mágikus erő úgy lüktetett végig minden porcikámon, mintha csak éppen megragadtam volna egy elátkozott ékszert. Talán csak képzeltem, talán csak több tárgy is el van itt rejtve, mintha valaki szándékosan meg akarná vezetni az érzékeimet.
– Nos, raktárak a kocsmához. Igazából ez is az ha mugli lép be, de miután nálunk a pálca és máris bűbájt szórtál így a folyosó automatikusan bebocsátást ad. Szar egy védekezési mechanizmus, de mentségére legyen szólva, ősrégi. – Magyarázta. Tetszett, főleg az a része, hogy az én kis lumosom ilyen hatással volt a folyosóra. Mit számított, hogy ősrégi mechanizmus mindez? Így is gyönyörű volt, a maga buta kis egyszerűségében.
– Tetszik. – Mondtam és a tenyerem még egy pillanatra a falra helyeztem. Éreztem, hogy az a valami nagyon is hívogatott. Nem ez lett volna az első, hogy megpróbálnak csapdába csalni és kicsit összezavarni az érzékeimet. Nekem pedig minden porcikám olyan szívesen sétált volna bele. Talán nem is olyan egyszerű és ősrégi mechanizumus ez, inkább csak más, mint a megszokott. Ha belegondolok, talán az erdőt is a kastély miatt átkozták el. Az volt az első védelmi fal, ez pedig a második. Szándékosan zavarja be a tapasztalt tolvajokat, hogy ne tudjanak választani a jártok között… hiszen én is, szinte teljes testtel tapadtam volna a falra, mintha azon egyszerűen átszivárogva megtalálhattam volna a kincset, ami ilyen vadul hív magához.
A szalag a csuklómon olyan őrült táncot járt, hogy egyenesen libabőrös lettem tőle. A mellkasomban lüktető szívem pedig oly’ hangos volt, hogy egyenesen megtöltötte a füleimet, sőt minden porcikámat. Egy perc furcsa tompaság szállt rám, amiből csak Chirs hangja tudott kirángatni.
– Arra megyünk.
Felé kaptam a fejemet és láttam, ahogy kinyújtva a kezét jelzi az utat. Bizonytalan léptekkel indultam meg abba az irányba, átadva magam a szédelgésnek, amit ez a furcsa helyzet rám erőltetett. Csak haladtunk előre a végtelennek ható sötétségbe.
– Mintha valaki készült volna ránk. Te nem érzed ezt a sok mindent? Mintha ezer meg ezer varázstárgy lenne elzárva a mellettünk lévő pincékbe. – Mondtam a szívem még mindig vadul kalapált. Baltenyerem odatettem, mintha annak melegétől megnyugodna. – Valaki tudta, hogy betörni készülünk?
Nem volt rá nagy esély, hogy Christopher ilyen amatőr hibát vétett. Szédelgés közben egy pillanatra neki ütközött a vállam az övének, aztán megpróbáltam mély levegőt venni, hogy összeszedjem magam. Persze a kis ösvény minden pora az orromba szállt, amitől egy hatalmasat tüsszentettem. Szipogva, könnyezve álltam meg egy pillantra. Ám nem azért, hogy orrot fújjak, valami kattant a lábam alatt. Ősrégi mechanizmus? Egyenesen csapda. Éreztem, ahogy a padló megbillen alattam.
– Futás! – Ragadtam meg Cartwrightot és jó két métert loholtam előre, mire megálltam. Ahol korábban álltunk, megnyílt a padlón és éles tüskék maradtak a helyén. Azok bizony felnyársaltak volna, ha nem vigyázunk. – Bassza meg, itt ilyen csapdák is vannak?

..a trágár szavak esélyesek...

Nem lep meg a rövid és tömör szóhasználat, amivel kifejezi mennyire bejön neki a hely sajátos adottsága. Talán pont az lenne a furcsa, ha ódákat zengene itt nekem. Az nem lenne igazán Elliotos, nem lenne igazán O’Marás. Ellenben a mozdulatai sokkalta beszédesebbek, és ehhez nem kell más mint némi csendes megfigyelés.
ahogy végigsimít a falon a tenyerével rájövök mi is olyan furcsa itt. Mintha az egész járatban két ellenpólus dolgozna, az egyik, a vonzóbb épp a falnál, amit a társam érint, míg a másik a túloldalon.
Lehetséges lenne?
Sophie mélyen hallgat, talán megint megsértődött vagy csak nem tud érdemben semmit hozzáfűzni a dolgokhoz. Most kicsit azért sajnálom, mert az ő intuíciói sokszor segítségemre vannak, sokszor visszatartó erők egy-egy utólagosan ostoba cselekedettől.
– Mintha valaki készült volna ránk.
Egyet kell értenem vele, bár ezt kelletlenül teszem és jelen pillanatban még mindössze magamban. A szil pálcám megszorítom, remélve, ez elég elrettentést ad a fenyegetés tényének. Engem meg valamicskét megnyugtat.
- Te nem érzed ezt a sok mindent? Mintha ezer meg ezer varázstárgy lenne elzárva a mellettünk lévő pincékbe.
Hümmögve bólintok és a fal mellé lépek. Magam sem tudom miért, de le akarom utánozni O’Mara mozdulatsorát. Meg akarom érinteni a falat, érezni a tenyerem alatt a kő hűvös hidegségét, durva barbárságát, ugyanakkor a láthatatlan pulzáló erőt, ami ott lüktet, mint az emberi test sebes artériái.
Nem tudom én okozom-e a halk kattanást, vagy magától is adódna. Nem tudom Elliot teremti-e elő a helyzetet vagy valóban bekövetkezne minden. De egyértelműen ő ment meg, mert lankadó figyelmem nem a veszélyt lesi, hanem eltompult érzékkel akarom kitapintani az elérhetetlent.
Nincs időm válaszolni az utolsó kérdésére, csak a futás felkiáltásra reagálok, mégpedig úgy, ahogy kéri. A dörgő hangorkán betölti a teret, a felkavarodó por az arcomba száll könnyeket csalva a szemembe, eltömítve az orromat hogy prüszkölve kapkodjak levegőért.
Mikor minden abba marad mi pedig jó pár méter loholás után biztonságban tudjuk magunkat nagyokat pislogva próbálom felmérni a helyzetet.
Ott, ahol nemrég álltunk éles tüskék virítanak.
- Úgy fest erre nem fogunk visszajutni...
Köhögöm a nyilvánvalót, miközben a másikra nézek. Keze még mindig a karom fogja, és nem rázom le az érintését.
- Én megvagyok. Te jól vagy?
Így első ránézésre nem aggódom magam halálra, mert bár nem a legjobb az ábrázata nem is tűnik nagyon rosszabbnak sem. Mikor sikerül némileg összeszednem magam körbepillantok.
Vajon milyen újabb csapdák lehetnek? Soph, miért nem segítesz?
Ám a konok néma csend semmi jót nem sejtet. Sem az, ami az alagútban uralkodik, sem az ami a medálból árad.
- Nem tudhatja senki hogy mára terveztem az akciót... de ezek szerint mégsem lesz annyira könnyű a dolog, mint gondoltam...
Halk sóhajjal alapozom meg a kimondott tényt. Evidensen a veszély nem rettent el, ettől vakmerőbb és rátartibb vagyok. Akárcsak Elliot.
Csakhogy érdemes immár körültekintően folytatni az utunkat. A szerencse sokszor fogja a varázsló pártját, de nem árt az alaposság és a leleményesség is.
- Szerinted mi lesz még?
Fejemmel a sötétlő folyosó felé bökök. Kíváncsi vagyok neki mik a tapasztalatai és mire számít. Remélhetőleg nem épp itt hagyjuk el a fogunkat ennyi átélt kaland után ...

Rohanás közben felkavarodott a por. Éreztem, ahogy a képembe száll, megtölti az orromat és előcsalja a már olyan ismerős könnyeket. Valami hasonlót éreztem a Szellemszállásban ücsörögve is, aztán jött a hatalmas tüsszentés. Ez történt most is, amint megálltunk. Aztán szipogva, a torkomat köszörülve próbáltam helyre tenni a lezsibbadt agyamat, de még éreztem, ahogy csiklandoz az akár évtizedes, évszázados kosz és por.
– Úgy fest erre nem fogunk visszajutni... – Magyarázta Christopher, aki időközben azzal lett elfoglalódva, hogy felmérje a helyzetet, ami valószínűleg az én óvatlanságom miatt állt be. Nem hittem el ugyan, hogy olyan védtelen ez a hely, ahogy azt állította, de azért ilyen komoly csapdákkal nem számoltam. Éppen elég volt az a furcsa erő, ami pillanatok alatt összezavarta minden érzékem és már fogalmam sem volt róla, hogy mégis melyik járat az igazi. Nem számított, hogy Cartwright szerint éppen jóban vagyunk. A testem, a szívem át akart térni a mellettünk húzódó pincébe, mert ott volt az a valami, ami egyre inkább hívogatott. Még ott állva remegő testtel, fújtatva is éreztem, milyen erős ez a vonzalom.
Rászorítottam Cartwright karjára, mintha attól kicsit összekaparhatnám magam, de a gondolataim csak nem akartak összeállni egyetlen egésszé.
– Én megvagyok. Te jól vagy?
– Persze, csak a sérült combom lüktet kicsit. De az már mondhatni megszokott. – Vállat rántottam és lenéztem az említett testrészre. Már megszoktam a kegyetlen, fájdalmas ritmust, ami a legváratlanabb pillanatokban ütötte fel a fejét. Egy aprócska szúrás minden lépésnél jelentkezett, de mivel alapvetően Forest megtiltotta, hogy igyak, egészen hozzá szoktam és egyszerűen elviseltem. Azelőtt az alkohol volt az én fájdalomcsillapítóm. Most viszont csak akkor nyúltam ilyen módszerekhez, ha az valóban elviselhetetlen fájdalom volt már.
– Nem tudhatja senki hogy mára terveztem az akciót... de ezek szerint mégsem lesz annyira könnyű a dolog, mint gondoltam...
Gondterhelt sóhaj hagyta el az ajkaimat, ismét felfogva: még mindig a karját szorongatom. Az ujjaim lecsúsztak a karján, hogy aztán egész karom a testem mellett pihenjen meg. Nem hittem volna, hogy értékeli a fogdosást, legalábbis a korábbi viselkedéséből ezt feltétleztem.
– Szerinted mi lesz még?
Vállat vontam és elindultam előre.
– Hamarosan kiderül. – Vigyorodtam el, ahogy előre bámultam a sötétbe. – Mindenesetre legyünk óvatosak. Nem lenne jó, ha még egy testrészemet megpróbálná átdöfni egy félméteres tüske. – Tettem hozzá csak úgy a biztonság kedvéért.
Csendesen haladtam előre a sötétben. Megpróbáltam nem foglalkozni azzal, hogy a por állandóan csiklandozta az orromat és égette a szememet. Ez az O’Mara, csak előre a sötétben! Így bíztatott a hang, miközben a szalag egyre ütemesebben lüktetett a csuklóm körül.
Jó hosszan haladtunk csendben, a pálcám fényével próbáltam minden lépés előtt felmérni a terepet, ám sokáig úgy tűnt, semmiféle csapda nincs már előttünk. Sőt, már-már derengett az alagút vége is. És itt történt az a valami, amire már nem nagyon számíthattunk. Talán már ki is nyújthattam volna a kezem, hogy megragadjam a kijárat kilincsét, mikor valami megindult felettünk. Nem tudtam, mi az, talán maga a fal vagy valami más, de úgy omlott felénk, mint ami menten össze akart lapítani. Így hát Christ megragadtam és az ajtóhoz préseltem, én meg egyenesen hozzá simultam, hogy a kövek és egyéb hulladék, amiről hamarosan kiderült, hogy valóban a plafon része volt, mögöttünk érjen földet.
– Talán ez volt az utolsó…

..a trágár szavak esélyesek...

Normál esetben nem foglalkoztatna a sötét és ismeretlen, sőt, egyenesen vonzana a vaksötét veszély. De az angyalarcú démonoktól szerzett sebem óta, Olaszország azon pontján valahol valami kicsit megváltozott. Nem tudom megmondani mégis mi és mégis hogyan, de a számtalanszor persze a legváratlanabb pillanatokban fel-felsajduló heg valamiképp óvatosságra int. Sokkalta jobban, mint Sophie valaha is képes volt. Mind éltében mind holtában.
A medál a nyakamban ellenben a megszokotthoz képes roppant könnyű, mintha egykorvolt szerelmem itt sem lenne, nem is vigyázna rám. Furcsa ez is, mert eddig egyetlen bűbáj vagy mágikus tárgy sem volt olyan erős, hogy bármiféleképpen elnyomja őt...
De nem állok le őt kutatni az elmémmel. Tudom jól, ha nagyon akarnám megtalálnám és valahol kicsit élvezem az egyedüllétet. Persze ez az egyedüllét sem teljesen igaz. Hisz ott van mellettem Elliot.
– Hamarosan kiderül. Mindenesetre legyünk óvatosak. Nem lenne jó, ha még egy testrészemet megpróbálná átdöfni egy félméteres tüske.
Szavaira bólintok a fejemmel. Valóban nem árt észnél lenni. Ezért is örülök, hogy volt annyi eszem és nem csábultam el a flaska kínálgatásának vágygödrében.
A ránk köszönő néma csendet csak lépteink visszhangja töri meg. Na meg persze a mellé társuló szaggatott lélegzésem, hisz tekintetem szüntelen cikáz a falak, plafon és padló mentén újabb opcionális csapdát kutatva. De mindhiába.
A fényforrásunk továbbra is a társam pálcájának a hegye volt, a sajátom ugyan készenlétben ott pihent markolt ujjaim között de úgy voltam vele inkább a váratlan akadály megfékezésére használom ha szükséges. Egy pálca bőven megvilágított annyi teret, amennyivel előre tudtunk haladni.
A percek lassú órák sokaságának hatott egész addig míg a levegő állaga változni nem kezdett. Sokkalta frissebb, kevesebb portartalmú összetétele arra engedett feltételezni hogy közel a cél és lassan itt az út ezen szakaszának vége. Már épp megörültem volna, de mint minden, ittez is elhamarkodottnak bizonyult.
Megint csak a szerencse meg Elliot rugalmassága ment ki a szarságból. Igazából nagyon követni se tudom az eseményeket, mindössze tehetetlen bábuként sodródok a végcélig, ami nem volt más mint a kijárat ajtaja.
A kemény fa hidegje végigfut a gerincemen, ez az első amit érzek. A második Elliot lehelete az arcomba és persze a teste melege, a mellkasomon.
Bosszant hogy mindez nem hagy teljesen hidegen, de azon után amik megestek köztünk éppen meglepnie sem lenne szabad.
– Talán ez volt az utolsó…
- Talán...
Hagyom helyben félig nyögve a szót, mert nem tudom most minek kellene következnie. Nem mondom hogy kilapított volna az alagút darab, de sérülést biztos szereztem volna tőle, mert nem kapcsoltam volna annyira időben mint ő.
Hálálkodnom kellene? Talán. De azzal hogy a másodpercek törtrézében ennyire közel került fizikálisan hozzám valahogy nem igazán akaródzik még nekem kedveskednem neki.
Még a végén félreérti.
Akarom, hogy félreértse?
Sophie halkan felciccen bennem, és valahol ettől megnyugszom. Sose szerette a kétirányú vonzalmaimat, mindig is tudtam, de a medál rendszeresen értésemre is adja ezt.
- Tovább kellene haladnunk.
Hangom halk, talán kissé sejtelmes. Nem. Nem fogok kezdeményezni, ezt eldöntöttem. Részben Anna az oka, de főleg az is hogy, már amennyire a pletykák igazak, O'Mara sem szóló már.
Nem kellene húznunk az időt. A kulcs megszerzésének lehetősége minden elvesztegetett másodperccel távolabb kerül, de mégis... kivárok. Mert kíváncsi vagyok hat-e egyáltalán Elliotra a közelségem legalább úgy, mint ahogy az övé rám. És ha igen, akkor ennek milyen jelét adja egyáltalán?

Egy pillanat volt az egész. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, ahogy a testem szinte magától cselekszik. Ujjaim finoman simultak Christopher csuklója köré, hogy annál fogva vonjam magammal, s nyomja hozzá a faajtóhoz. Én pedig, még éppen az utolsó pillanatban simultam hozzá, mielőtt a recsegő, leszakadó plafondarab mögöttünk a földbe csapódik, lényegében elrekesztve minket a járattól, ahonnan eddig jöttünk.
A tekintetem Chris arcára vándorolt, ami meglehetősen közel volt. Annyira, hogy éreztem a leheletét a bőrömön és még csak elhúzódni sem tudtam rendesen. Nem számított, a markáns arc még így is tökéletesen kirajzolódott előttem a lámpa fényébe. Nem hagyott hidegen, továbbra sem és ezt nem is terveztem eltakarni. Legjobb esetben zavarba hozom vele, legrosszabb esetben meg nem ellenkezik semmi ellen, amit teszek. Bár a Három Seprűben történt találkozásunk után aligha működne ez utóbbi. Úgy tűnt nagyon odavan azért, a nőért, én pedig nem tehetem tönkre, még ha részben élvezném a dolgot is. Na meg, hát ott van Forest… aki megérdemelné időnként, hogy lássa mindezt.
– Talán... – közölte halk nyögéssel a végén.
Valószínűleg azon a helyen már nem sok veszély fenyegetett, hacsak nem éppen robbanni készült az előttünk lévő ajtó, amihez szorosan hozzá préselődtünk. Az ellen persze már nem sok védekezési lehetőség volt. Nem mozdultam egy pillanatig. Bár odakint még bőven tombolt a nyár, idebent a pince hidegében azonban végig futott rajtam a libabőr, amit Cartwright testmelege némiképpen tompított. Hülye lettem volna azonnal tovább lépni és haladni… na meg szívesen játszottam is vele egy kicsit a magam módján.
– Tovább kellene haladnunk. – Jegyezte meg Chris.
Kicsit közelebb hajoltam, annyira, hogy azt higgye, most megcsókolom. De nem tettem meg, viszont nem is vigyorodtam el, mintha csak szórakoznék. Ösztönösen jött az egész, én meg engedtem neki.
– Az ajtó előtt állsz… – jegyeztem meg, majd a pálcámmal a kilincsre böktem a karja mellett. – Alohomora!– Suttogtam, bár a tekintem még mindig Chrisen tartottam. A zár egy kattanással kinyílt én pedig, átkarulva őt, nehogy hanyadt essen, kinyitottam az ajtót. Egy fordulattal már el is engedtem és én léptem ki elsőként.
A kastély valamelyik részére érkeztünk, amit így kapásból nem tudtam beazonosítani, de nem is számított. Ha itt van a kulcs, hát a megérzéseimre kell hagyatkoznom és máris megtalálom a megfelelő utat… legalábbis, ha jól gondolom. Valószínűleg Cartwright valami hasonló eljárást várt volna tőlem Blaire ügyében is, de az aligha fog nekem összejönni. Utál, én pedig nem igazán vagyok az a seggnyaló, aki majd esedezik a bocsánatáért. Valószínűleg ez így fog maradni most már örökre.
– Van valami elképzelésed hol lehetünk most? – kérdeztem még mindig kicsit csendesen, ahogy rásandítottam a szemem sarkából.

..a trágár szavak esélyesek...

Mélyen szívom be a levegőt, melybe az áporodott poros közegen kívül belevegyük Elliot illata is. Nem, nem csak a parfümé, arcszeszé vagy a ruhájáé, hanem a bőréé is. Na meg persze némi izzadtság mert a makulátlan külsőnk, amivel elindultunk immár közel sem makulátlan. De a terepmunkának ez az ára. Tudtam jól, vállaltam és nem is bánom. Néha kell ez is. Néha jó kiszakadni az öltönyös közvetítő szerepéből, mert ilyenkor ezek a pillanatok emlékeztetnek igazán honnan is indultam és hova is érkeztem.
Az meg hogy hová is tartok…
Nos merőben kérdéses be kell lássam.
Ugyanúgy kérdéses, mint Elliot szándéka. Direkt nem mozdulok, direkt kivárok és épp ezért csak a szemem húzódik össze picit mikor felém hajol. A percek lelassulnak, a másodpercek végtelen hosszúságúnak tűnnek. Felrémlik milyen is volt akkor este, mikor megmentette az életem Garden Lodge-ban. Hogy mennyire készséges és megadó volt, mennyire tapintatos már-már nem is igazán önmaga. És mégis. Az egy másik oldala volt egy új arca ahogy az, aki ott és akkor voltam nekem is egy olyan részem amit ugyan nem mondanám hogy elfojtok hanem csak elnyomok jelenleg minden erőmmel.
De miért?
Mert nem akarok több vitát, több kalamajkát. Egyszerűbb rendszert szeretnék, átláthatóbbat, nem pedig olyat, ami káoszba taszítja az életemet. És be kell lássam Elliot fontos része az életemnek. Nem pótolhatatlan, de fontos.
– Az ajtó előtt állsz…
Ő töri meg a pillanatot, a szavaival a gesztikulációjával és azzal, ahogy éket ver közénk fizikálisan is. Nem bánom, de valahol azért kicsit sajnálom. Aztán a következő percben felhangzik a varázsige, az ajtó pedig nyikorogva adja meg magát.
Agyam visszakattan a valóságba, a célra fókuszálok miközben Elliot ellép mellettem hogy mostmár ő is arra figyeljen, amiért jöttünk. Mert holtbiztos vagyok abban hogy nem lesz könnyű megtalálni a kulcsot.
– Van valami elképzelésed hol lehetünk most?
Követem őt az ajtó túloldalára, ahol egy fekete brokádanyag zárja el a kilátást. Óvatosan kémlelek ki mögüle de a kastély kihalt, a folyosón egy lélek sincs. Azért a szilpálcával a fejemre koppintok. Végigfolyik rajtam a jól ismert jeges zuhany érzése, amit a kiábrándító bűbáj okoz. Gyűlölöm, de mégis, szükségszerű hacsak nem akarom hogy egy ostoba festmény pöffeszkedő lakója beáruljon.
- Azt hiszem a dolgozószoba felé kellene venni az irányt. Az a nyugati szárnyban van. Innen talán két folyosónyi szakasz…
Igazából ez csak tipp vagy nevezzük megérzésnek. Voltaképp ezért hoztam Elliotot. Ő jobban kiérzi a varázslatban oda nem illő elemeket. Itt maga a kastély is ősi, a mágiája teljesen összezavar. Talán ezért is vagyok teljesen letargikus és ezért nem érzem igazán Sophie-t sem. Ez pedig más esetben örömmel töltene el jelenleg viszont inkább csak aggodalommal.

Talán egy egész picit beleremegtem abba a pillanatba, ahogy közelebb hajoltam hozzá. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Cartwright közelsége semmiféle hatással nincs rám. Nagyon is volt… azért nem dugnék olyan emberrel, aki egy cseppet sem érdekel. Valahol mindig is vonzódtam hozzá, mert ő is azt az ideát testesítette meg, ami én sosem lehettem már csak fizikális adottságaimból kiindulva sem. Hiszen mi voltam? Sovány, alacsony, kisfiús alkat. Christopher viszont minden volt: magas, erős, határozott és megvolt benne az a sejtelmesség, ami csak még jobban fokozta a férfiasságát a világ felé. Kétlem, hogy őt valaha bárki is gyengének nevezte volna.
Ne álmodozz már, O’Mara! Szólt rám a hang, mielőtt még lenyomtam volna a kilincset. Az is tisztában volt a dolgokkal, valahol mélyen bennem. Láttam azzal a nővel. Tény, hogy más esetben nem akadályozott volna meg a dolog és simán rámozdulok, így viszont nem maradt más, mint az ilyen kis játékok, amivel vagy az őrületbe kergetem vagy előbb-utóbb megunja a pofámat. Ez utóbbi olyan jellemző lenne, hogy már szinte természetesnek is tudtam volna venni.
Jobb volt ellépni tőle, és kilépni a kastélyba. Valami anyag volt előttünk, talán egy falikárpit vagy valami ócska díszfüggöny. Mindenesetre félrehúztam egy pillanatra, hogy kilessek mögüle. A kastély jó állapotban volt, egyértelműen éltek benne, de ezúttal olyan némaság volt, mint egy kriptában. Egyetlen lépés zaját sem hallottam, ahogy beszélgetés hangja sem csapta meg a fülem. Erre aztán semmiféle mozgás nem volt.
Visszahúzódtam hát a rejtekhelyünkre és ahogy Cartwright, úgy én is a kiábrándító bűbájhoz nyúltam. Bár engem nem zavart volna, ha az a borzongató, hűvös mágia nem folyik végig a hátamon. Látható módban is teljesen tökéletesen eljutottam volna odáig, legfeljebb egy-két kábító bűbájnál többet vetettem volna be.
– Azt hiszem a dolgozószoba felé kellene venni az irányt. Az a nyugati szárnyban van. Innen talán két folyosónyi szakasz…
Valamiért bizonytalannak hangzottak a szavai. Így mielőtt még jobban magamba szívtam volna a kastély teljes valóját, abba az irányba néztem, ahol őt véltem látni. Olyan volt, mintha ezen a helyen ő megváltozott volna, én azonban hirtelen, mintha friss levegőhöz jutottam volna hosszú idő után. A testem úgy kapott a kastély energiáiért, mint az éhező egy falat kenyérért. Éreztem, ahogy átjár a sok, ősi, kusza mágia és még jobban magamhoz akartam vonni.
Mindenesetre megálltam egy pillanatra, előre nyúltam és ahogy megéreztem Christ visszahúztam, hogy legalább egymás mellett maradjunk. Szorosan fogtam a kezét, nem engedve, hogy elhúzza – őszintén szólva az sem érdekelt, ha az álcánkat ezzel kockáztatjuk. Aztán lehunytam a szemem, hogy megpróbáljak valamit kibogozni abból a káoszból.
– Shh! – Jeleztem, hogy most ne beszéljen egy kicsit, mert igenis volt ott valami minden alatt, csak nem találtam. Nem találtam honnan jön, de az még hatalmasabb volt, mint a varázslat, ami az egész kastélyt a fennhatósága alatt tartja, ami védi és ami még most is összetartja ezeket az öreg falakat.
– Valami itt nem oké… – mondtam és végül megindultam tovább, feltételezhetően abba a bizonyos dolgozószobába, amit Chris mondott. Az igazság persze az volt, hogy túl egyszerűnek tűnt az egész. Még mindig szorosan fogva a kezét, húztam magam után és vártam, hogy mi vár ránk.
Hosszú folyósokat szeltünk át, mire megérkeztünk a kastély nyugati részébe. Nem volt ugyan távolság, mégis egyre jobban rám telepedett az itteni mágia. Az, ami eleinte bizsergető és energiadús volt, mostanra nehézzé vált. Ezen a folyosón egyetlen ajtó volt, ami tárva-nyitva állt. Kintről csupán egy íróasztal és hatalmas könyvszekrények látszottak. Nem volt odabent sem senki, ám ahogy elértünk a küszöbig, hirtelen megszűnt a kiábrándító bűbáj, már ha rajtunk volt még egyáltalán. Elengedtem hát Christ és a pálcámat előre szegezve tettem befelé egy lépést, várva, hogy mikor csap le egy csapda. Én gyorsabban mozogtam nála a sérülésem ellenére is, már csak a termetemből adódóan is, így hát logikus volt, hogy előre menjek.
Azonban nem történt semmi.
– Hát itt rejgetnék? – fordultam a szoba közepéről Cartwright felé. Vajon ő is érezte, ahogy a mágia egyenesen a mellkasára telepszik, nem hagyva, hogy rendesen lélegezzen.
Hallottam, ahogy mögöttünk becsapódik az ajtó és furcsa ködös hangulat kezdett el eluralkodni a helyiségben. Valami gáz volt, valami bódító anyag, amitől hamarosan megszédültem. De nem számított, mert… kell az az átkozott kulcs, O’Mara.

..a trágár szavak esélyesek...

Mondanám hogy ez a helyzet nagyon is hasonlít mondjuk az amerikai esetre, mikor is a Szilánkot oroztam el Dakota orra elől, de sajnos kurva nagy hazugság lenne. Ugyanúgy nem illik egyik másik pillanathoz se, talán csak az izgalom maga az, ami hasonló. Na meg a kincs utáni megszállot vágy. Mert az bizony van. Mindig megvan.
Rohadt fontos lenne legalább az első kulcs megszerzése a négyből. Hosszú hónapok kemény munkája volt mire minden információ a birtokomba jutott, mire a kirakós kósza darabkái végre valahára kezdték a kép egy összefüggő részét mutatni. Nem segített a Montrego lány esete, na Elliot hozzáállása. Mind hozzá, mind hozzám.
Talán kár rá támaszkodnom, kár vele szenvednem. De bármennyire is akarom, be kell ismernem, szükségem van rá. Ezt még Sophie is aláírja, talán ezért is marad újfent hallgatag a medál.
– Valami itt nem oké…
A szemem forgatva torpanok meg, ahogy a kezét magamon érzem. Nem tudom mi zavar, az érintése, hogy fogdos, vagy a drámaisága, ahogyan a szavakat kiejti. Nincs rendben itt semmi sem bassza meg. Tudtuk mikor bejöttünk. Nem sétagalopp ez, nem egy könnyed repülés egy rakncátlan hippogriff hátán hanem egy misztikus ősi tárgy elrablása. Tuti lesz még pár csapda, ellenvarázs védelmi kör, amit csak akarunk….
De Elliot magától indul el, így hát követem. Talán az ösztönei viszik, vagy a megszokás, esetleg a lába frász tudja, nem is érdekel. Bízom az intuícióiban mert az rend szerint nem vezeti félre. Ellentétben más testrészeivel az legalább megbízható.
És hamarosan ott is álltunk a feltételezett szoba előtt. Egy pillanat alatt éreztem a bűbáj szertefoszlását. Immár kendőzetlenül álltunk ott, várva valamire amit magunk se tudtunk micsoda. De nem történt semmi. Ez pedig meglepett. Oly annyira meg, hogy Elliot lépett be elsőnek a szobába.
– Hát itt rejgetnék?
- Gondolom…
Léptem be én is utána de még így is lemaradva. Körbepillantottam kínosan ügyelve hogy elkerüljem az ő tekintetét. Több szem többet lát alapon amúgy is célszerűbb volt a helyet szemrevételeznem, mint O’Mara mandulavágású tekintetét.
Kezem akaratlanul mozdult az egyik könyvespolc íve felett, de bőröm nem ért a hűvös fához. Felesleges volt mert valami nehéz és súlyos ült az amúgy is csapongó gondolataimra. Magam sem tudtam mi az. Zavartalan pislogtam, Sophie pedig kétségbeesett. Nem hallottam, inkább éreztem. Féltett engem. Én pedig a kincset.
Elliot mindeközben már nem közvetlen mellettem volt hanem a szoba túlfelében. Pont ott ahol a gáz sűrűbb és töményebb volt.
- Vigyázz…
Nyögtem elfúlóan de már levegőt venni is egyre jobban fájt. A tüdőm lassan adta fel a szolgálatot, agyamban pedig Sophie arca rémlett fel. Hiányzott de miatta nem aggódtam annyira a halál miatt. Tudtam, ha bekövetkezik legalább ő vár a túloldalon, így más nem igazán számított…

Valami gáz töltötte be a szobát. Éreztem s láttam a gyanús füstös-gomolygós dolgot, ami egyenesen az orromba szállt. Bódító volt, mintha minden mozgott volna körülöttem a szobában. A vonalak el-elmosódtak, majd újra kivehetőek voltak. Mindenhonnan éreztem a mágiát… de tényleg, szabályosan minden irányból és ebből tudtam, hogy nincs rendben valami. Megálltam hát a kandalló mellett, a hop-poros edény ott díszelget, szinte hívogatva az embert, hogy még azelőtt eltűnjön, hogy ellopna valamit. Nem tűnt csapdának mindez, az egész minden mással ellentétben.
– Gondolom… – Chris válaszát a korábbi kérdésemre talán picit későn fogtam fel. Azért, mert már annyira éreztem azt a furcsa bűzt az orromba. Cartwright talán még nem fogta fel, hogy mekkora mocskos nagy csapdába sétáltunk éppen bele, de én már attól kezdve, hogy becsukódott mögöttünk az ajtó, tudtam: ez nagy hiba volt.
– Csak óvatosan… – mormogtam magam elé, ahogy részeg módjára kóvályogni kezdtem a szobába. Hirtelen elmúlt a kényszer, hogy Cartwrightot szívassam vagy fogdossam csak azért, hogy kipróbáljam milyen hatással vagyok rá. Nem érdekeltek most az ilyen aljas kis kísérletezéseim, ezt majd megtartom később magamnak.
Ehelyett inkább az kattogott az agyamba, hogy meg kell találnom, meg kell találnom, meg kell találnom… Tekintetemmel a mozgolódó bútorok között kutattam, hátha megpillantok valamit. Csakhogy ez az egész egyre inkább kezdett valami ócska álomnak hatni. Hangokat már nem tudtam kipréselni magamból. A könyvespolcok sokaságába kapaszkodtam, remélve, hogy nem esek el.
– Vigyázz… – Hallottam a hátam mögül Cartwright furcsa, elmosodó hangját. Olyan volt, mintha víz alól hallgatnám a szavait. Nem fordultam felé azonnal, mert megláttam azt a valamit. Azt a valamit, ami amúgy egy könyv volt.
–E. A. Phoenix… A kulcs… – Olvastam fel a borítón álló szavakat, de akkor valami furcsa hangot hallottam a hátam mögött, mintha Christopher fuldokolna legalábbis. Megragadtam a könyvet és azzal a kezemben fordultam meg.
Még mindig kicsit imbolyogtam, de az agyamra telepedő ködben minden mozdulat meglepően lassúnak tűnt. S ahogy Christopher teste, mint valami zsák dölni kezdett, az is vontatottnak tűnt. Mire odaértem, éppen csak el tudtam kapni. Hallottam, ahogy hörög, mint valami beteg kutya. Nem érdekelt, hogy lassacskán elhagy az erőm, mindent bevetve talpon maradtam és vontam magamhoz őt.
– Maradj velem, te barom! – súgtam neki és a karját áthúzva a vállam felett, megpróbáltam elhúzni a kandalló felé. A sérült lábamba nyilalló fájdalom olyan volt, mint a világ legerősebb kávéjának egyetlen kortya. Fejbevert és magamhoz tértem valamennyire, pont ebből tudtam, hogy marha nagy a baj és nem fogom sokáig bírni én sem.
Nem dögölhetsz meg itt… A hang úgy közölte velem a tényeket, mintha legalábbis lenne erőm befolyásolni saját testi gyengeségem. Mindenesetre a kandallót elérve, benyomtam oda a Christ és magamhoz véve egy marék port kimondtam valami címet. Ösztönösen. Nem tudtam, hogy Tengerszemét-e vagy az ő házáét. Mindenesetre a cél egy volt: éljük ezt túl.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2019. 06. 26. - 10:17:18