Roxfort RPG

Petrik Soon


(http://kepkezelo.com/images/01j5uyu56o1obeb5k0o9.png) (http://kepkezelo.com/images/rpe3fmfrs6lytss3241a.jpg) (http://kepkezelo.com/images/19fi21hg3wgg6cojuhhd.jpg)

Hol is kezdhetnék szerény kis történtemet…. Talán a legjobb lenne az elejéről.


Nagy Britanniában láttam meg a napvilágot egy sárga faleveleket hullató őszi napon, Londonban. Édesanyámat Frey-nek hívják, aki mugli származású, míg édesapámat James-nek, aki varázsló. A szüleim, egy boltban ismerkedtek össze, méghozzá abban a boltban, amit most édesanyám vezet. A mai napig nevetnek rajta, mikor mesélik. Azt rebesgetik, hogy az apám kész Casanova volt, aki csak egyszerűen elhívta randizni a kis bolti eladólányt. Ennek hosszútávú eredménye lett a házasság, és én, majd egy évvel később 1984.-ben a kistestvérem is megszületett. Átlagos családi életet éltünk. Az öcsémmel mindig verekedtünk, valahogy sosem jöttünk ki jól, de mindig is szerettem. A testvéremmel ég és föld voltunk, ami az általános iskolában is jelentkezett. Valahogy mindig a tanárok kedvence voltam, ami azért lehet, mert sosem beszéltem tiszteletlenül ráadásul a tanulmányi eredményeim sem voltak rosszak. Legtöbbször figyeltem az órákon és ez elég volt ahhoz, hogy elsajátítsam az anyagot. Sohasem voltam híres a szorgalmamról, nem is emlékszem, hogy írtam e egyáltalán valaha házi feladatot, általában mindig lemásoltam valakiről. Csupán egy pár tantárgyat tudnék mondani, ami kifejezetten érdekelt és foglalkoztam is vele. Sajnos az Isten, vagy nevezzük bárkinek megátkozott azzal, hogy az öcsémmel egy iskolába kellet járnom. Ő mindig a társaság középpontja volt, úgy járt, mint a kiskirály, ami miatt sok ellensége, illetve irigye is lett. Az egyetlen egy dolog, ami miatt túlélte az iskolát és megtarthatta azt a cseszett nagy egóját én voltam. Sokszor kellett péppé vernem a mugli gyerekeket, akik elakarták páholni az öcsémet, de mindig is úgy voltam vele, hogy ezt csak én tehetem meg. Nem féltem bátornak lenni, és sokszor szembe mentem olyan idősebb diákokkal is akik ellen semmi esélyem sem volt, de a végén valahogy még is jól jöttem ki belőle. Egy idő után sikerült kivívnom iskola társaim tiszteletét is, még pedig azzal az elszántsággal, ahogy titkon az öcsémet védelmeztem. Szerencsére sok haverom volt, de barátom kevés, de velük éreztem igazán jól magam gyereknek. Sokat játszottunk London utcáin. Kardoztunk és „királylányokat” mentettünk meg közösen. Egy ilyen alkalommal mutatkozott meg varázsló képességem először, ugyan is elmentünk a barátommal az egyik bokorba pisilni. Az agyam egyszerűen azon járt, hogy viccből szeretném arcon vizelni és akkor hát, hogy is mondjam… Az álmom valóra vált. A vizeletem  a fizikával ellentmondva irányt váltott és egyenesen a barátom arcába vágott. Jót nevettünk rajta, de ők már sohasem tudhatták meg, hogy miért történt. Haza érve elmeséltem a szüleimnek és édesapámat egyáltalán nem lepte meg a dolog. Mesélt a származásomról és arról, hogy létezik egy iskola, ami olyan diákokkal van tele, mint én is leszek. Pár évvel később levelet kaptam, amit egy bagoly dobott be egyenesen az ajtó posta nyílásán. A többivel együtt az asztalra vittem, ahogy szoktam és akkor vettem észre a nekem címzett levelet. Az elő levelem volt, amit életemben kaptam.
- Anya! Apa! Felvettek a Roxfortba! – Kiáltottam örömömben, öcsémen pedig láttam az irigységet. Most én éreztem magamat királynak. Apám ezután másképp viselkedett velem. Minden nap mesélt egy kicsit a varázsló világról és végre megtudtam, hogy hova utazott mindig, és honnan is van egyáltalán jövedelme a családomnak. Édesapám legendás lényeket kutatott és fogott be, de ezt igyekezett eltitkolni előttünk, sőt a mai napig nem mondhatom el sem édesanyámnak sem a testvéremnek. Az igazság is csupán a kíváncsiságomnak köszönhető. Ugyan is a tanév elején elmentünk, hogy beszerezzünk mindent az Abszolúton. Akkor láttam meg először a varázsló világot. Csodálatos volt. Sokkal másabb, mint amit mi valóságnak hívunk. Beszereztünk mindent, még apám nyitott egy széfet a számomra a Gringotsban, ahova be is tettünk egy nagyobb összeget. A csillogó érmék már akkor elkápráztattak. Miután beszereztünk mindent édesapám eltűnt azzal az indokkal, hogy el kell intéznie valamit, ami számomra elég gagyi indok volt, így utána settenkedtem egyenesen a zsebkoszközbe, ahol rémisztőbbnél rémisztőbb alakok jártak. Egy öreg banya még magához is invitált volna. Szegény olyan csúnya volt, hogy még hurkapálcikával sem nyúltam volna hozzá, nem még, hogy azzal amire ő gondolt volna. Megakart ragadni, de a lábam magától megindult és ágyékon rúgtam az öreg banyát majd elszaladtam. Futás közben láttam meg apámat az egyik üzletben, ahol a bőröndjéből egy fás szerű lényt húzott elő és zsíros aranytallérokért adta át valaki másnak. Az üzlet előtt vártam meg.
- Hát te meg mi a f…szt keresel itt? – Lepődött meg apám, mikor meglátott az üzlet bejárata előtt állva retkesen, keresztbe font kézzel.
- Nem tudtam, hogy ebből élünk. Mi volt az az izé? – Kérdeztem apámtól, aki csak elmosolyodott.
- Egy Bólintér. Kis faőrző bestia, de köztudott, hogy minden zárat képesek kinyitni. Éppen ezért nagyon sokat ér… bizonyos körökben. – Mondta apám, miközben megfogta a hátam és útnak indított maga előtt.
- És hol találtad? – Kérdeztem tőle. Biztos nem lehetett könnyű egy ilyen lényt megtalálni.
- Ez az amiket majd megtanulsz a Roxfortban, és ha majd varázsló leszel, talán besegíthetsz apádnak az üzletbe. – Mondta végezetül apám, elhintve előttem egy cseppnyi morzsát arról, hogy talán egyszer büszke is lehet rám. Miután haza értünk bepakoltam a hatalmas bőröndbe és indultunk a vonathoz, a 9¾ vágányhoz. A falon átérve csodálatos volt látni a hatalmas szerelvényt és a megannyi nyüzsgő diákot. A vonaton szinte minden kocsi megtelt és én négy sráchoz kerültem, akik hát hogy is mondjam, minden bizonnyal a hírhedt Mardekár házba fognak kerülni. Kicsit frusztráltan éreztem magam, de alkalmazkodó típus vagyok, így hamar felvettem a stílusukat, így jól betudtam illeszkedni közéjük. Egyik erényem mindig az alkalmazkodó képességem volt más emberekhez, szinte mindenkivel jól kijöttem. Legyen az a legvagányabb srác az iskolában, vagy a legnagyobb lúzer, bár mindig az a fajta ember voltam, aki oda csapódik, ahol neki előnyösebb. Ez esetben mindig a vagányok társasága nyert.


A Roxfortban elkápráztattak a nagyterem díszítései, csodálatos nagy tér telis tele csodával és varázslattal. Nem vagyok az az izguló típus, így a beosztási ceremónián se tudhattam magamnak túlzottan ezt az érzést. Igyekeztem erősnek és határozottnak mutatni magam. Otthon mindig elnyomottként éreztem magam, az kisöcsém volt mindig az első, mindig megkapott mindent, míg én mindig minden házi munkát elvégeztem. Éppen ebből kifolyólag nem szeretek elnyomva lenni, szeretek a középpontban lenni. Nem érdekelt, hogy a teszlegsüveg melyik híres, vagy hírhedt házba oszt be, a lényeg, hogy tartozzak valahová. Valahová, ahol kitűnhetek és végre sikereket érhetek el, és otthon is bebizonyítsam, hogy viszem valamire.
Az első tanévem tele volt varázslatosan új dolgokkal. Megismerkedhettem a tantárgyak alapjaival, és végre varázsolhattam. Mint minden új diákot engem is lenyűgözött a mágia, a varázslat, és elkezdtem rájönni arra, hogy talán tényleg hasonlítok az apámra. Már az első órán lenyűgöztek a Legendás lények, valahogy éreztem minden rezdülésüket, megértettem ösztönös viselkedésüket. Már az első tanévben sok barátra találtam, és igyekeztem házam pontgyűjtő javára válni, de ennek ellenére is a vágánykodásaimnak és a társaság rám gyakorolt befolyásának köszönhetően nekem is voltak kihágásaim ráadásul nem is kevés.
A második tanévem nem indult zökkenő mentesen, ugyan is az öcsém is felvételt nyert a Roxfortba. Így már nem számítottam otthon sem különleges gyereknek. Egyszerű varázsló család lettünk egy mugli édesanyjával, aki gyerekei sikerekben akart örömöt lelni. Az éveleji bevásárlás is csak az öcsém körül forgott. Mindenből a legdrágább, minőségi dolgokat követelte, míg én tavaly csupán a középkategóriás, vagy legolcsóbb dolgokat kaptam. Mindig irigy voltam rá ez miatt, de egyfajta ösztönzésül is szolgált számomra, hogy magam szerezzen meg a számomra drágább és fontosabb dolgokat. Mindent a saját erőmből akartam elérni. Ez megbélyegezte a további tanéveimet is. Törtetőbb lettem, sokat tanultam és igen is jó voltam abban, amit csináltam. Nem beszéltem sokat az öcsémmel, de ő olyan volt akárcsak az általános iskolában. Úgy járt a Roxfortban, mintha ő lenne itt a király. Sok barátja volt, akik véleményem szerint csak érdekből voltak vele, de sok ellensége is lett. Így a sors csak ismételte önmagát. Ugyan azt csináltam, mint régen. Mindig megvédtem és lerendeztem azt, akinek nézet eltérése volt vele, de akár hányszor személyesen futottam össze az öcsémmel, mindig csak csúfólt és veszekedés lett a vége. Mindezek ellenére jól éreztem magam a Roxfortban. Továbbra is lenyűgözött a varázslat és egyre inkább úgy gondoltam, hogy maga ’’a varázslat azért létezik, hogy csodájával mindennap lenyűgözőn minket.`` A Roxfort nem segített vagy is inkább, nem segít hozzá ahhoz, hogy megfeleljek apám, sőt inkább arra tanít, hogy menjünk szembe az ilyen emberekkel, és én is ebben kezdhettem hinni. A varázslények nem eszközök, nem vagyon szerzés céljára felhasználható tárgyak, hanem olyan lények akik védelemre szorulnak, hol a nekik ártani kívánó varázslók és boszorkányok elől, hol a mugli világtól.


Félve indultunk ennek a tanévnek öcsémmel, és a szüleink is külön felhívták a figyelmünket az összetartás fontosságára, amit a Roxfortban már nem tudtunk betartani. Az iskolában Piton által gyakorolt diktatúra alakult ki a Sötét Nagyúr hatalomra jutását követően. Félvérként félve ültem végig minden tanórát, félve, hogy mikor visznek el az aranyvérű halálfalók. Számomra a varázsló világban minden varázsló egyenjogúnak számított, de nézetei ez nem mertem hangosan kimondani. Mint minden diák én is vártam a háború végét, és egyetlen barátom csak a remény halvány fénye volt, bízva abban, hogy a Sötét Nagyúr megbukik. Az öcsém az iskola egy olyan különítményéhez csatlakozott, akik segítettek ’’fenttartani’’ a rendet, így ismételten sokszor összetűzésbe keveredtünk, de nem léphettem fel ellene olyan határozottan, mint amennyire szerettem volna. Nem csak ő volt ilyen. Rajta kívül többen is úgy voltak, hogy behódolnak az új rendszernek. A halálfalók mellett, ezeket a diákok tartották terrorban a többit.


A negyedik tanév kezdetével minden visszaállt a régi kerékvágásba. Legalább is mindenki igyekezett így tenni. Örömmel töltött el, hogy a szüleim is túl élték a háborút, de én is vesztettem el barátokat, és hozzátartozók egyaránt. Mindenkin érezni lehetett a háború fájdalmat. A tanévet megelőző nyári szünetben én is sokat változtam. Rászoktam a dohányzásra és a muglik által marihuánának nevezett drogra. Persze titokban csináltam. A szüleim nem nézik jó szemmel az efféle kábító szereket. A tanév során sok büntetést kaptam ez miatt. Sok szór mentem a Tiltott Rengeteg mellé, mert arra kevesen jártak és olyankor egyedül lehetettem. Az ilyen alkalmakkor tekerhettem egy cigit és merenghettem el a gondolataiban feldolgozva a fájdalmat, ami megbélyegzett nem csak enged, hanem a diáktársaimat is. A háború után az iskola szíve egyként dobogott. Mindenki átérezte a másik fájdalmát és szeretteinek elvesztésének súlyát. Később barátaim is csatlakoztak hozzám és egyre többszőr jártunk a rengeteg mellé, ahol nyíltan tudtunk beszélgetni a történtekről. Ezek az ellógott esték jót tettek mindannyiunknak, később és már az ötödik tanévben is inkább szórakozássá vált az együtt töltött idő. Együtt készültünk a közelgő RBF vizsgára és egymás segítségére voltunk. Segítettem a többieknek bájitaltanból és asztronómiából is, illetve egy barátommal közösen segítettünk a többieknek sötét varázslatok kivédéséből. A legendás lényekkel, és átváltoztatással csak én foglalkoztam mivel ezek kedvenc tantárgyak közé tartoztak, ahogyan a bűbájtan is. Aztán végül elérkezett a vizsga, ahol véleményem szerint jól teljesítettem és annak örülök a legjobban, hogy az általam fontosnak tartott tantárgyakból RAVASZ előkészítő vehetek részt. Ugyan is a jövőbeli célom, hogy a Griffendél Godrik Akadémián tanuljak tovább a Benedict Sachkville Lénygondozói karon, mert megszeretném védeni ezeket a varázslatos lényeket az olyan emberektől, mint az apám és az öcsém. Az olyanokról, akik csak a pénzt látják ezekben a lények én.