Roxfort RPG

MARGERY WINTERS
az ember legjobb gyógyszere a másik ember

(https://i.imgur.com/sakND1P.jpg)

Az ember négy éves korában még nem gondol arra, hogy az álmok csak a képzeletünk szüleményei: vágyak, félelmek, a napi élmények sűrített feldolgozásai. Egy négy éves gyermek még nem tudja, hogy ez nem a valóság, és nem érdemes félni tőle. Én sem tudtam még tizenegy évvel ezelőtt, és senki nem is várta ezt el tőlem.
Odakint a ködös táj és a hűvös levegő uralta aznap az éjszakát. A párás levegőtől az ember mélyebben, ha úgy tetszik gondtalanabbul aludt, mégis a nyugtalanság a korral és az éjszakával jár. Mert az éj fekete leple mindig is a veszélyt jelenti az irodalomban, amit én már abban a korban is megéreztem. Elfogott a rettegés, magával ragadott az érzés, miszerint egy különös és titokzatosan sötét lény a nyomomban jár, és figyeli minden egyes mozdulatomat. Szentül hittem, hogy akar tőlem valamit, de vár a megfelelő alkalomra, hogy elvegye azt.
Az éjszaka hangjai egyre baljósabbak lettek - mint a varázstalan filmek egyes jeleneteiben -, és egy hangos bagolyhuhogás feltette a pontot az íre. Felriadtam, és ebben a pillanatban hangos sírásba kezdtem, mert már elviselhetetlennek bizonyult az a láthatatlan lény, ami akár már órák óta a mellkasomon ült, és nem engedte, hogy nyugodtan vészeljem át ezt az éjszakát. Pedig ekkor már végig tudtam aludni a leghosszabb éjjeleket is úgy, hogy ne keltsem fel anyáékat.
- Mi a baj, kincsem? - pillanatok alatt apa karjaiban találtam magam, és ennek köszönhetően eltűnt a kínzó lidérc. Ezzel egy időben pedig mintha odakint a köd oszlásnak indult volna, amit én ugyan nem vettem észre, mégis  természet furcsa figyelme lehetett, amit felém tanúsított.
Nem válaszoltam a feltett kérdésre, egyre csak sírtam és sírtam. Nem tudtam elmagyarázni, hogy mit láttam és mit éreztem, mert az egész olyan megfoghatatlan volt. Nem szóltam hát egy szót sem, csak szorosan bújtam el apu pizsamájának ráncai között, mert ez adta az igazi biztonságot. Mélyen beszívtam az illatát, majd lassan megnyugodtam, és elszenderültem az erős, védelmező karok ölelésében, miközben hallgattam a már jól ismert altatót (https://www.youtube.com/watch?v=Uen59x1NBRs), amit minden este elénekelt nekem.



Nem tudtam, mekkora tudást érdemes magamba szívnom az első tíz évemben. Nem mondták, nem világosítottak fel ezzel kapcsolatban, ezért egyre csak tanultam hol aputól a muglikról és a különösen különleges világukról, ami tele van személygépjárművekkel és mikrohullámú sütőkkel, hol pedig anyutól a varázsvilágról és a természetben fellelhető mindenfajta növényről, ami csak a kertben vagy a szárítmányok között akadt. Igazán széles volt már akkor is a paletta, pedig anyu csak akkor ment külföldre is munkaügyben, amikor én már az iskola padjait koptattam a Roxfortban. Nem akarták apuval, hogy a már megszokott közeget, amiben éltünk, egy pillanat alatt a hátam mögött dobjam el minden idilli pillanatával és kellemes illatával. Egyedül meg még annyira sem akartak hagyni, mint összezavarni.
Maradt az országhatáron belüli munka, amit szerintem mindenki élvezett a családban. Ahányan voltunk, mindnyájunknak megvolt a maga feladata. Anyué volt az elméleti rész és az irányítás szaktudása és magabiztos természete miatt. Apa intézte az ásást és minden olyan részfolyamatot, amely során fizikai megterhelés érheti az embert, ezért logikusan én kaptam a maradékot. Ilyen volt a bogyós gyümölcsök begyűjtése és a palánták elföldelése is. Mindenesetre a munkák egyik része sem volt alantas senkinek. Rendkívül sokat nevettünk a gőzölgő trágya és az ennek eredményeként kapott illatos virágok felett egyaránt.
Ezek az idők azonban csak ritkán térnek vissza. Anyu minduntalan külföldön van, és olykor a szünetekre sem térhet haza fontos kutatásai miatt. Mindezt persze meg tudom érteni, de a levelezés nem elég egy tizenöt éves tinédzsernek. Még akkor sem, ha öt év alatt már hozzászokott a helyzethez...



A vidéki emberek általában hozzászoktak az állatok jelenlétéhez. Velük kelnek, velük játszanak, őket etetik, és természetesen a kölcsönös hűséget élvezik. Madarak is szép számmal megfordulnak Fortrose közelében különféle tarkaságukban, de fényes nappal baglyot vár legkésőbb az ember lánya. Nem úgy, mint a Winters házban, elvégre boszorkány anyával és a mágusvilág létezésének tudatával csak egy dolgot szeretne igazán az ember lánya: baglyot kakukkosóra helyett. Én sem vágytam hát másra, de a bagoly nem érkezett meg. A szüleim persze próbáltak vigasztalni, hogy ez csak valami tévedés lehet, vagy eltévedt a levelem út közben, de hajthatatlan voltam. Bezárkóztam a szobámba, és egyre csak sírtam. Nem voltam képes elviselni, hogy nem vagyok boszorkány. Még a családi bagoly, Lenmag sem volt képes felvidítani, pedig elszántan csipkedte az ujjamat ebédidőig, amikor is megetettem, és abbahagyta. Bizonyára nem is vigasztalni akart - gondoltam magamban sokáig, és talán igazam is volt.
Mindenesetre nem haragudtam rá. Csakis magamat okolhattam, elvégre ki más lehetne a hibás, hogy nem vagyok boszorkány, mint anyu? Nem lehet Lenmag hibája, sem pedig apué. Varázstalanok közül is kerülnek ki mágusok, egy ilyen felmenő még nem jelenti azt, hogy a további generációkra elveszett belőlünk a mágia.
Csak uzsonnaidőben mentem le a földszintre, hogy készítsek magamnak egy szendvicset. A szüleim is lent voltak, de nem szóltak egy szót sem, csak mosolyogtak rám. Nem igazán értettem, hogy mi olyan mulattató azon, hogy nem vált valóra az az egy dolog, amire kisgyermek korom óta vágyok.
- Fordulj meg, kicsim. - anyu szavaira csak mogorván beleharaptam a szendvicsembe, mert nem gondoltam, hogy bármi érdekes lehet a hátam mögött. Biztos valami új növény, amit a kiengesztelésem miatt vett, de megütötte egy kopogás a fülemet - jobban mondva az ablakot. Olyan sebesen pördültem egyet a tengelyem körül, hogy szoknyám alig győzött utánampördülni. Ott ült az ablakban egy fülesbagoly, és a csőrében levelet szorongatott.
Remegő lábakkal léptem a sarkig nyitott ablakhoz, és átvettem a levelet, amin ott virított a címer, melyet már jól ismertem, és várva vártam. Mégis megérkezett, mégis boszorkány lettem ebben a pillanatban! Én legalábbis ezt éreztem akkor, amikor faltam a levél sorait, és ugyanezt, amikor másnap elmentünk bevásárolni az Abszol út sokszínű forgatagába.



Imádtam a Roxfortot. Ez volt a mindenség számomra, és el sem tudtam képzelni hogy ne térjek vissza az épület ódon falai közé. A szívem visszahúzott, holott tisztában voltam azzal, hogy már semmi sem az, ahogyan megszoktam az előző évben. Már nyár elején is rebesgették, hogy hatalmas változásokon megy majd keresztül az oktatási rendszer, de próbáltam nem hinni az újságnak. Anyu és apu persze jobban tudták, hogy mi folyik a háttérben, de ha nem is tudták, mindenképp meg akartak óvni azzal, hogy nem engednek vissza az iskolába.
Nem tértem vissza. Másodévesként még nem is nagyon volt ebbe beleszólásom, pedig én minden egyes napomat azzal töltöttem, hogy próbáltam meggyőzni a szüleimet arról, hogy nekem a többi diák közt kell lennem, nem pedig itthon, magántanulóként. Azonban hamar be kellett látnom, hogy a varázsvilág helyzete egyre súlyosbodik, ezért elkezdtem egyedül tanulni. Minden percemet azzal töltöttem, hogy tankönyveket tanulmányoztam, és ennek köszönhetően fél év elteltével néhány tárgyból már a szakirodalmat is fel tudtam lapozni. Az egyik ilyen a gyógynövénytan volt, ahogy azt a hagyomány megköveteli, ám ezen kívül senkinek sem voltak nagy elvárásai velem szemben.
Anya ebben az időben nem utazott. Az ügyeit intéző barátja azt javasolta, hogy maradjon itthon, figyeljen a családjára. Ő megfogadta a tanácsát, és alig lépett ki a házból. Nem mert elmenni itthonról tudván, hogy apu mugli, én pedig védtelen vagyok. Sokkal nagyobb felelősség nehezedett rá, mint azelőtt bármikor. Ám szerencsére ezek az idők is elmúltak.
Az iskolában történtekről nem hallottam sokat. Teljesen elzárkóztam a hírektől, ahogyan azt az egész család tette. Nem jutott a falak közé sok információ. Anyu korábbi tudományos cikkei sem értek el minket, így a Reggeli Próféta sem. Nem kockáztattunk. Csak a vihar elülte után léphetett ki bárki a birtokról. A májusi események fényében azonban nehezen tudtam csak letenni a vizsgáimat. Nem tudtam elhinni, hogy a Roxfortot lerombolták.



Másfél év elteltével sem könnyű visszagondolni arra, milyen szörnyűségek történtek az utóbbi évek során. Sokáig azt hittem, hogy soha nem is térhetek vissza az iskolába, most mégis itt vagyok, és nem örülhetek ennek ennél jobban. Bár tény, hogy szeptemberben az egész ittléttől elment a kedvem egy kedves évfolyamtársamtól, mégis öröm órákra járni, pontokat szerezni, és egy kicsit úgy viselkedni, mintha nem is történt volna soha semmilyen kellemetlenség ezen a világon. Pedig ahogy körülnéz az ember, láthatja, hogy sokan átélték a csata és az azt megelőző tanév borzalmait. De nem kérdezek rá senkinél. Nem akarok tapintatlan lenni. Nem úgy, mint Abigail O'Neill. Bizonyára az irigység hajtotta, amikor mr. Lancasterről és rólam kezdett el pletykálni. Sajnálatos módon ezek a pletykák egészen anyu füléig jutottak, aminek következtében az első roxmortsi hétvége alkalmával hosszas beszélgetésben lehetett részem. Szerencsére hitt nekem, hogy semmit sem akarok a tanártól úgy, mint nő - elvégre még nem is vagyok igazi nő. Ezek után már csak attól féltem - és félek a mai napig -, hogy vajon a pletyka másik tárgya hallott-e már a mondva csinált kapcsolatunkról, és ha igen, miért nem vont még kérdőre...?

A Teszlek süveg bizonyára sokat gondolkodott, mikor végre a fejemre került. Bár, ha ez így lett volna, bizonyára többet beszélget velem. Alig szólt hozzám, és a végső döntésén is felettébb meglepődtem. Akkoriban nem voltam kifejezetten pontos. Mindent levertem a helyéről, felborítottam, ha már a földön volt, és ebből a hatalmas csomagnyi ügyetlenségből úgy gondolom, még mindig birtoklok egy keveset. Ugyanakkor megtanultam kezelni, és amikor mérvadó a döntésem vagy a szituáció, képes vagyok pontosan fogalmazni és  precízen végrehajtani a feladatokat. Talán ez tesz olyan jó bájialkeverővé is, amilyennek mondanak. De talán csak amiatt vagyok tehetséges ebben a mágiaágban, mert értem valamelyest a növényekhez, és a velük kapcsolatos információkat vég nélkül képes vagyok magamba szívni.
A gyógynövény tantárgybeli tudásom azonban nincs hatással a modoromra. Tényeket és fortélyokat könnyen tanulok, a viselkedési normák azonban nehezemre esnek az esetek nagy részében. Talán úgy is mondanák mások, hogy félvállról veszem az etikettet, holott ez nem igaz. Igyekszem udvarias lenni mindenkivel, de nem sikerül minden pillanatban. Óhatatlanul is kimondom, amit gondolok, és amit akarok, azért a végsőkig is képes vagyok elmenni, ha szükséges. Ez nem jelenti azt, hogy eltaposok másokat, de vígan szlalomozok az akadályok között, ha arról van szó.
Egyébiránt az esetek nagy részében vidám vagyok és kedves az emberekkel. Sokszor segítek a háztársaimnak az egyes beadandókban, és bármikor rá tudnak venni egy csésze minőségi teára, főként az igazán egzotikus tájakról importáltakra.
Röviden összefoglalva, amit tudni érdemes rólam: Ha nem ártasz senkinek, és kedves vagy a legtöbb emberrel, akkor fordulj csak hozzám bátran és bizalommal, szívesen látlak, és segítek bármiben. Ellenkező esetben viszont kerülj el messziről, mert a végén még meg találom bocsátani minden tetted.

A Winters egy igazán különleges család, még úgy is, hogy a nevünk egészen átlagos. Apa, Berthold nem volt mindig Winters. Akkor változtatta meg a nevét, amikor anyával megismerkedett. Eredetileg egy skót klán, a MacLean, leszármazottja, de nagyapa halálát követően nem volt hajlandó a család elvárásai szerint cselekedni. Nem lett családfő, hanem az örökségével (némi pénz valamint egy kastély Skóciában) és egy bőröndnyi személyes holmival meg persze ruhával kisétált saját családja életéből. Mindig azt mondta, hogy gyerekkorában sosem törődtek egymással, csakis a pénz volt a fontos. Nem sokkal nagyapa halála után összeismerkedett anyával, akinek eredeti nevén mutatkozott be, mégis amikor leánykérésre került a sor, Wintersre váltott, hogy nehezebben találják meg az érzelemmentes múltjából.
Anya családja ennél egy kicsit másabb. Mindenki tudós ember volt ezen az ágon. Volt, akit elismert az egész varázslótársadalom, mint anyát is, volt, aki csak kisebb folyóiratokban publikált, és persze olyan is aki csak saját szórakoztatásra tanulmányozta az állatok, emberek vagy a növények viselkedését. Mindenesetre kétségtelen, hogy természettudományos érdeklődésemet innen kaptam.
A felmenőim közül nem sokan képviseltették magukat a varázsháborúban. Apa és a családja varázstalanok, így hát nem is kerültek a téma célkeresztjébe. Anya felmenői között azonban akadtak olyanok, akik kiálltak a véleményük mellett - ők általában apolitikus magatartást folytattak.

Sokan sokfélét gondolhatnak, amint felém téved a tekintetük. Egyesek csak azt jegyzik meg, hogy mindig vidám színű ruhákban járok, amikor épp talár nélkül jelenek meg a színen. Mások a kedves, általában mosolygós arcomat viszik magukkal. Megint mások csak annyira emlékeznek, hogy furcsa virágok virítanak a hajamban - évszakonként mások. Aztán ha ez a sok különböző ember összeveti a tapasztalatait, egészen kellemes látványt tárhatnak együttes lelki szemük elé.

Négy év alatt egészen sok elméleti és gyakorlati tudás magamba sikerült szívnom. Olyan vagyok, mint egy jófajta szivacs, és a legtöbb elméletet szerencsére a gyakorlatban is könnyen tudom átkonvertálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy tökéletes vagyok és mindenből kitűnő meg fenomenális. A repülésnek például ismerem minden egyes mozzanatát, cseleket, seprűket, játékosokat és még számtalan érdekességet, de amint fel kell ülnöm a seprűre, valahogy elillan az összes seprűlovaglással kapcsolatos tudás, és a fizika valamint Murphy törvényei lépnek a helyükbe. Ám nem csak a gyakorlattal vannak problémáim. Mint minden rendes diák, én is megszenvedek a mágiatörténettel, hogy ébren maradjak órán és meg is kapjam a lehető legjobb osztályzatot. (A tantárgy esetében sosem a K osztályzat elérése az elvárt.)
A természettel kapcsolatos tárgyak ellenben kifejezetten az erősségemnek számítanak részben anya, részben pedig az érdeklődő természetem miatt. Imádom az állatokat és a növényeket egyaránt, így nem szalasztok el egy alkalmat sem, hogy a szabadban vagy az üvegházak egyikében lehessek.