Roxfort RPG

(https://i.pinimg.com/originals/0a/58/40/0a58401284a32d356cf3f12b8ecb70e9.gif)

Momino talán a legnyomorúságosabb falu egész Bulgáriában. Lényegében beleszülettem valami mocskos fertőbe. Földutak, koszos kölykök, cipőtlen napok… így töltöttem az életem első éveit és undorodtam tőle. Állandóan lejártam a patakhoz, hogy lemossam magamról a piszkot, amit addig összeszedtem, míg a nagyanyámtól elértem a házunkig… odahaza pedig gyakran addig sikáltam a bőrömet, míg vérezni nem kezdett. Sosem éreztem magam tisztának és ezen az sem segített, hogy a testvéreim rendszerint engem fürdettek meg a mocsokba, mert tudták, mennyire gyűlölöm. Akkor még Mikhail Bertov voltam, a mocskos, mominoi kölyök, aki nem különbözött egy cseppet sem a kortársaitól. Valahol már akkor éreztem, menekülnöm kell ebből az életből.

Talán a Bertov család volt Momino legszerencsétlenebb varázslócsaládja. A szüleim abból tartották fenn magukat, hogy havonta kétszer Szófiába utaztak eladni a hátsókertünkben termelt gyógynövényeket. Ebből persze olyan kevés pénze volt a családnak, hogy minden étkezésre csak egy félszelet vajaskenyeret kaptunk meg egy pohár tejet – ha arra éppen futotta. Néha-néha a bátyám, Ivan elment horgászni, akkor jutott hal is az asztalra, de ez leginkább csak ünnepnapokon fordult elő. Nem volt hát más választás, mint nem is venni tudomást a korgó gyomorról. Mindenkinek megvolt a maga menekülő útja. Nekem azonban jó ideig nem akadt semmi. Néztem, ahogy a húgaim hercegnőnek hiszik magukat délutánonként a hátsó fészer mellett – ahol egyébként apám a bájitalokat főzte –, vagy éppen a bátyáimat hallgattam, ahogy szökést terveznek, amint befejezik az iskolát. Petar, az ikertestvérem volt az egyetlen, aki azt gondolta a tanulás vezet majd ki ebből… szegénynek sosem lett igaza.
Az én nagy ötletem jóval később született meg. Tizenhárom éves voltam, már egy ideje a Durmstrang padjait koptattam. Még mindig pontosan emlékszem, hogy június közepe volt, mikor Dimitar besétált a hálóterembe és elém dobott egy szórólapot.
– Szerinted milyen? Eljönne velem… khöm… a tudod ki? – kérdezte torokköszörülve. Nem akarta kimondani a lány nevét, mert más évfolyamtársunk is éppen ott volt, ő pedig még nem állt készen, hogy bevallja az érzéseit mindenki előtt.
Nem reagáltam. Hirtelen mást sem tudtam tenni, mint bámulni azt a darab papírt. A felső sávban a Párizsi Táncakadémia címere díszelgett, alatt pedig lebegő, aranyruhás párocska táncolt. A férfit néztem, ahogy kecses mozdulataival olyan előkelőnek és finomnak tűnt… áradt belőle a gazdagság, a tisztaság, a rendezettség. Minden, ami lenni akartam.
– Mikhail?
– Igen… bocs… tökéletes – bólintottam. – Megtarthatom a szórólapot?
– Persze, de jól vagy? – aggodalmasan lépett közelebb hozzám és úgy méregetett, mintha beteg lennék. Erőltetve rámosolyogtam.
A tanév végéig plusz munkát vállaltam. Pénzért megírtam mások házi dolgozatát, így meg tudtam venni a jegyet az előadására. Sosem láttam még olyan szépet. Ekkor született meg az én álmom. Táncos akartam lenni, de ez nehezebb volt, mint mondjuk megszökni otthonról a kuporgatott pénzzel. Tanár kellett, én pedig túlkoros voltam ahhoz, hogy elkezdjem.

Egész nyáron a földeken dolgoztam, természetesen varázslat nélkül. A kezem tönkre ment a gazolástól, kapálástól és minden más munkától. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy esténként átmehettem a szomszédos kisvárosba és órákat vehettem egy öreg tánctanártól, Andrei Christovtól. Állandaón a régi időkről mesélt, hogy a világ járta a Szófiai Mágikus Táncművészeti Akadémia és olyan előadásokat csinált, amiket ma is emlegetnek. Nehéz volt ezt elhinni róla, hiszen büdös volt az alkoholtól, a dohánytól és az otthona is lepusztult volt. De nem kérdezősködtem, rábíztam a téveszméit.
Egy nap azonban, amikor éppen az utolsó évemet terveztem elvégezni az iskolába, felbukkant egy nő az órán. Drága parfüm illat áradt benne, gyönyörű bundát viselt. A szőke haja olyan volt, mint egy aranyszínű vízesés.
– Enchantée – nyújtotta felém a kezét, én meg nem tehettem mást, minthogy finom csókot leheltem rá. Christov intett, hogy üljek le kicsit pihenni, míg szót vált a nővel. Én pedig behuppantam a bűzös bőfotelbe és csak hallgattam, ahogy franciául eltársalog a szépséggel. Le sem tudtam venni róla a szememet.
– Ez meg ki volt? – kérdeztem, mikor a nő mögött becsukódott az ajtó. Az illatát még mindig olyan erőteljesen éreztem, mintha a szobában maradt volna.
– Anaise La Clair. A családja a Párizsi Táncművészeti Akadémia nagy támogatója és persze barátok vagyunk. Akárhányszor Bulgáriába látogat, felkeres. – Magyarázta meglepő élénkséggel a tanárom. Addig csak egy morcos vénembernek tűnt. – Beleestél, kölyök? – Röhögte el magát aztán.
Ezt így nem jelentettem volna ki azért. Sőt… ebben csak egy lehetőséget láttam. Tudtam, hogy magamtól sosem leszek híres táncos, hiszen túl későn vágtam bele az egésszel, de egy támogatóval lett volna lehetőségem. Így hát kicsit többet fizettem Christovnak, aki franciául és angolul is megtanított.

Húsz éves koromra pedig egészen Anaise La Clair közelébe jutottam. A szeretője lettem. Bejuttatott az akadémiára is, amit nagyjából három év alatt végeztem el, de addigra már több produkcióban is részt vettem. Ezekben az időkben döntöttem a névváltoztatás mellett, a Bertov túl durva volt ilyen körökben. Így lettem Belot, ami francia hangzásával bárkit azonnal megnyert. Többek között olyanban, amiben Anaise lánya, Lyana La Clair is szerepelt. Persze a kapcsolat csak addig tartott, míg volt belőle hasznom. Aztán olyan híres lettem, hogy már támogató nélkül is egészen elboldogultam. Persze valahol mindig is bántott a tény, hogy a rólam terjengő pletykák és a külsőm jelentett azt, amivel igazán felhívtam magamra a figyelmet, táncosnak nem voltam kimagasló továbbra sem.
A családom az évek alatt lényegében semmivé vált számomra. Minden testvérem ugyanazt az életet élt, amit a szüleim. Apám pedig egyenesen ki akart tagadni, amiért nem rendes munkát választottam. Számára a tánc egy szórakozási forma volt, nem pedig foglalkozás. Hiába ajánlottam nekik pénzt, durván elutasított. Így hát először Szófiába, majd 1997-ben Londonba költöztem. Új életet kezdtem.  
A Szombati Boszorkányban hétről hétre szerepeltem. Hol a táncosoknak előírt diétáról faggattak, hol a legújabb párizsi divatról, hol a magánéletemről. Ez utóbbi nem nagyon volt, vagy ha igen, akkor pusztán azért, mert szükségem volt valakire, aki még több ajtót nyit meg előttem. Hol finom hölgyek, hol gazdag úriemberek voltak, de sosem állapodtam meg igazán senki mellett. Annak ellenére, hogy hat testvérrel nőttem fel, magányos farkas voltam.

A háború idején is Londonban voltam. Az Abszol utat igyekeztem elkerülni, de még így is rám szállt egy halálfalókból álló kisebb csoport. Az egyiküket Andrewnak hívták, ezen kívül semmit sem tudtam róluk. Azt állították, hogy van egy pletyka rólam, miszerint sárvérű vagyok, én pedig csak pislogtam bambán. Fogalmam sem volt, honnan jöhetett mindez. A családomban mindenki, akiről tudtam boszorkány vagy varázsló volt.
– Na, mi van Belot, nem olyan nagy a szád most már? – kérdezte Andrew, mikor a falnak lökött. Fogalmam sem volt hogyan jutottak be a lakásomba. Egy elegáns mugli környéken volt, de az ajtót csak az láthatta, aki tudta a címet. Senkinek sem adtam meg, soha. Senkit sem hoztam fel ide. Ha csábítani akartam szállodai szobát béreltem. Az itthoni békére mindig nagyon figyeltem.
– Mi a francot akarsz tőlem? – érdeklődtem a lehető legpimaszabb hangon. Közben arra gondoltam, hogy a pálca ott van a zsebembe, csak elő kéne rángatnom. És akkor mi volna? Semmi sosem párbajoztam, hiába tanították még a fekete mágiát is ott, ahová jártam.
– Nem is tudom. Ellenőrizni, hogy sárvérű vagy-e tényleg. – Vigyorodott el. – Tudod az üvöltésükről könnyű felismerni őket.
Három pontot törték el a lábamat, mire hajlandóak voltak békén hagyni. A bokámnál szilánkosra. Sosem gyógyultam fel igazán, sántítani kezdtem. Ennek ellenére bizonygattam a medimágusnak, az akadémiának, hogy továbbra is tudok táncolni. Végül alkalmazásban tartottak, de egyre inkább csak a hírnevemre, semmint az előadásaimra építettek.

2000 nyarára már annyira komoly fájdalmaim voltak, hogy minden este borogatnom kellett a lábamat. Egy medimágus sem tudott tökéletes megoldást nyújtani. Egyesek már azt pedzegették, hogy ez a fekete mágia utóhatása, amivel rám támadtak. Akárhogy is, borzalmas volt. Ettől pedig még hisztérikusabb, még elviselhetetlenebb lettem. Szegény Petar öcsémnek is éppen ekkor sikerült berobbannia az életembe. Egy könyörgő levelet ír, hogy húzzam ki a bajból. Szívtelenül utasítottam vissza és onnantól minden borítékot bontatlanul téptem apró darabokra… s bántam, mégis megtettem.

Alapvetőn csendes gyerek volt, tudta hol a helye, ám ahogy egyre többet tanult, egyre jobban törtetett és elismerést is kapott, kezdett elszállni. Nem csak hogy elképesztően hisztis, de úgy gondolja, mindent jogában áll megkapni. Ezt pedig akár szóban ki is jelenti. Szinte mindenre kényes, ha egy foltot meglát a poharán képes tőle teljesen kiborulni. Egyszóval rendkívül sznob is.
Sosem volt kedves alak, de a lábtörése előtt még kezelhető volt. Azóta folyamatosan feszült, utálatos. Az emberek nehezen viselik el, de vannak olyanok, akiket annyira elvakít a hírneve, hogy észre sem veszik, milyen borzalmas alak. Persze mindenkinek van jó oldala, így természetesen Mikhailt is meg lehet ismerni egy egészen más irányból. Vannak gyenge, gyengéd pillanatai, ekkor leginkább olyan, mint egy elveszett kisfiú. Ez a törékeny énje az, aki sajnálja a testvérét, amiért elutasította... de túl büszke ahhoz, hogy változtasson a kezdeti hozzáállásán.

Több generáció óta szegények, mint a templom egere. Ha valami Mominoban kimondja, hogy Bertov, akkor máris tudja mindenki: a legkoszosabb, legszegényebb családról van szó. Ettől függetlenül tehetségesebb varázslók is akadnak közöttük. Petar gyógyító lett, ám ezzel sem tudott kikerülni a szülei által épített sorsból. Ivan, Todor és Boris egy helyi seprűkészítő cég alkalmazásában állnak. Katrina és Yoana pedig egy szegény testvérpárhoz mentek hozzá. Pontosan ugyanúgy élnek mindannyian, mint a szüleik. Mikhail az első, akinek sikerült kiszakadnia ebből.

A háztartási bűbájokban jobban teljesít, mint a párbajozásban. Bár az iskolája falai között a fekete mágiát sem vetették meg, ő éppen csak annyit teljesített, amennyit muszáj volt. Sosem kötötte le a harc. Ellenben a haját tökéletesen tudja formázni mágiával és az ehhez szükséges bájitalokat is elő tudja állítani. A családja révén a gyógynövényekhez is ért.