Roxfort RPG

Elégedetten bámultam életem szerelmét kifelé menet az ajtón, és közben csak kérdések jártak a fejemben... Hogy lehet valami ilyen csodás, ilyen gyönyörű, jéghideg s mégis vérpezsdítő? Hát adnak ennél istenibb fagylaltot a bárhol a világon, kérem? Nem, biztosan nem. Az lehetetlen.
Úgy tartottam a magasba a tölcsért, mint az a furi majom az Oroszlánkirályban csóri kisoroszlánt, hogy kilépve a nap sugarai glóriaként lengjék körbe, a hatalmas sóskaramellás csodát, amit az egyébként nem elhanyagolható külsejű csávóka bent egy nem elhanyagolható méretű fakanállal adagol, és még fehércsokoládé reszelék is van a tetején...
Igen, drágám, hozzád megyek!
Szinte elérzékenyülten figyeltem az én kis kicsikémet, közben pedig elkanyarodtam jobbra, amerre a csodás, árnyékos kis sétálóutca terült el mindenféle bolttal. Kedvenc fagyizóm egyetlen szépséghibája a bal oldal volt, amelyen egy nem is olyan régen lebontott szálloda maradványai meredeztek, még nem fejezték be teljesen az elpusztítását. Igazából passz, miért kellett csóri épületet a földdel egyenlővé tenni, elég szép volt, de ha minden igaz, valami még szebbet építenek majd a helyére.
Upsza, mindjárt lecsöppen a fagyim!
Gyorsan a számhoz is emeltem, ám ebben a pillanatban valaki erősen a vállamnak érkezett... olyan erővel, hogy nem elég, hogy megpördültem a tengelyem körül, még a tölcsér is kirepült a kezemből...
Te... Jóságos...
És most jön a lassított felvétel.
Szinte fizikailag fájt végignézni, ahogy a mennyei édesség a földre csapódik. A krémes fagyosság mindenfele loccsant és folyt, a tölcsér pedig kettérepedt, ahogy vele együtt a szívem is.
Én... Én... Gyilkolni fogok, te aljas szemét dög.
Bár mindez sokkal több időnek tűnt, mint egy-két másodperc, ahogy a támadóm után fordultam, még láttam felém villanni a sötét szemeket, ahogy ő is hátrafordul, és talán ki is nyitotta a száját, de én gyorsabb voltam.
- Mangia merde e morte! - Éles kiabálásomra fintort villantott, de többre nem méltatott, mire csak még dühösebb lettem. Na gyere csak ide, te kis anyaszomorító... Majd én megmutatom, kinek a fagyiját dobáld!
Tipikus olasz utcához híven állt itt a bál, erre hamar rájöttem, ugyanis nem én voltam az egyedüli, aki kikelt magából. Nem sokkal arrébb, pont a szálloda romjai előtt egy taxis hapek ordítozott valami vörös hajú lányzóval, aki úgy tűnt, egy szavát sem érti. Igazából ez elég megszokott kép volt itt, így fel se figyeltem volna rá, ha az előbbi aljas féreg támadóm nem löki fel azt a lányt is... Majd egyszerűen csak kirántja a kezéből a táskáját.
Ó, baszki. Azt hiszem, itt az idő többszörösen is megbosszulni a fagyit.
Gyorsan odaszaladtam a taxihoz, amelynek a sofőrje úgy tűnt, fel se fogta, hogy a csajnak épp az imént kapták ki a kezéből a táskáját, és szerencsétlen még el is esett.
- Lasciarlo in pace, vedi cos'è successo? - vágtam a férfi szavába, hogy hagyja már békén, hát nem látta, mi történt, de az csak valami pénzt követelt egyfolytában... Te jó ég, ez tényleg hülyébb, mint amilyennek látszik. Milyen férfi az ilyen, inkább menne és segítene visszaszerezni azt a táskát. - Fú istenem, de hülye vagy... - direkt angolul szólaltam meg, féltem, ha olaszul állok neki szidni, még megkésel. Fogtam s beletúrtam a saját táskámba, hogy előrántsa valamennyi pénzt, mert tudtam, különben nem hagy minket békén. A fickó kezébe nyomtam azt a pár eurót, és még hozzá tettem: - E ora stai zitto! - Vagyis, mostmár igazán befoghatja.
Amíg a fickó a pénzt számolta, a lány felé fordultam, és ha még mindig a földön hevert, akkor gyorsan felrántottam. Feltételeztem, hogy nem tud olaszul, ezért angolul szólaltam meg,
- Jól vagy? - Persze, feltételeztem, hogy nincs, most rángatták ki a vagyonából. Azonnal bele is karoltam hát és segítve hozni a maradék cuccát, magam után húzva elindultam az utcán arra, amerre sejtettem, hogy a fickó is menekült. - Nem tudom, ki ez a barom, de megölte a fagyimat, szóval most szépen megtaláljuk, visszaszerezzük a cuccodat és még meg is verjük. Benne vagy?

A kérdésemre a lány elkezdett kissé hisztérikusan röhögni, mire csak felhúztam a szemöldökömet. Hát jó, végülis rádszórtam a pénzemet és megmentettelek egy kattant olasz taxisofőrtől meg még a csilivili hátitatyód is hajlandó vagyok visszaszerezni neked, te de nevess csak a képembe, semmi gond! Úgy döntöttem, a pillanat ezen hevében most nagylelkű leszek és megpróbálom nem magamra venni, csak húztam magam után tovább a kis bandatag sziluettje után.
- Borzasztóan jól érzem magam. Egy fura kastélyos rémmese után már mit számít ez... Amúgy köszönöm, de hova is mee...
Hát ez a csaj se százas vagy mi a fene, inkább gyorsan meg is magyaráztam az előbbi tettem, mielőtt a kastélyos rémmeséből még kialakul, hogy igazából ő Alice a csodaországban. De nézd meg, még a fagyimra is beszólt. Erre nem tudtam legyűrni a vágyat, szigorúan pillantottam fel.
- Igenis megérdemelne temetést, igen! A világ legeslegfinomabb jeges csodája, ne merj róla így beszélni! - oktattam ki hadarva, közben magamban elmorzsoltam egy könnycseppet a szegény tetemért, amelyet csak úgy kegyetlenül ott hagytam elbomlani a macskaköveken... Jobban belegondolva, amint tökönrúgtam a faszit, talán visszamegyek és tényleg szervezek neki egy temetést. Uraim és hölgyeim, ő volt A Sóskaramellás Csodák Csodája, Ifjabb Csodás Sóskaramell... Sajnálatos módon csak nagyon rövid ideig tartott az élete, hála egy mocsadékos seggarcnak, aki ne, tudom, mit akarnak tudni, ne is aggódjanak, megkapta kiérdemelt büntetését...
Közben ignoráltam a tényt, hogy a lány úgy megbámult oldalról, mintha legalábbis ömlene a vér az orromból, de főleg csak azért, mert le sem vettem a szemem az előttünk masírozó csávó hátáról. Megjegyzésére is csak megrántottam a szemöldökömet, de igazából annyira hevesen szerettem volna ízekre szedni a pasast, hogy hirtelen fel se fogtam, mit akar felém jelezni.
Aztán egyszer csak száznyolcvan fokos fordulat, berántott valami félreeső üzletbe.
- Mi a jó fenét csinálsz...? - kezdtem felháborodva, hiszen nem akartam szem elől téveszteni a pasasunkat. Csípőre tett kézzel néztem végig, ahogy a vöröske a rémült néni orra elé pakolja a cuccait, szinte eltorlaszolva őt a pult és a bolt többi része között. Közben meg hebegett, mintha a néni bármit is értett volna. Konkrétan úgy bámult rá, mint egy totál elmeborultra.
- Enyém. Itt hagy. Pillanat.
Most rajtam volt a sor, felröhögtem. De legalább kvittek vagyunk, nem?
Aztán a segítségére siettem, és megpróbáltam elmagyarázni a néninek olaszul, hogy ugyan miért ne hívja rá most azonnal a rendőröket. Az elég kétkedve pislogott ránk, de basszuskám, hát én nem fosztom ki magam a vagyonomból hogy ezt is lefizessem, szóval csak újra kézen fogtam a csajt, mielőtt még több dolgot kezdett volna angolul magyarázni az asszonykának, és kirángattam a boltból.
- Ha felbukkan a rendőrség, mire visszaérünk, én eltűntem - figyelmeztettem felé pillantva, aztán szélesen elvigyorodva hozzátettem: - Úgy értem, nem akarok már megint összefutni velük.
Maledetto, lehet nem kéne ilyeneket mondanom, mert még elhiszi.
Amint újra a szemünk elé került az a rohadék, már nem tettünk ide-oda kitérőt, hanem rávetettük magunkat. Be kell, hogy valljam, elég menő helyzet volt, ahogy sarokba szorítottuk, nem voltam benne teljesen biztos, hogy sikerül megtalálnunk. Ám ezek szerint nem volt egy profi tolvaj, csak valami szarka, amit hirtelen magához vonzott a lány tasija.
- Add vissza a táskám te aljnövényzeti gyökérzuzmó!  - vágta a mellettem lévő a pasas fejéhez, miközben igyekezett kirángatni a cuccát a kezéből. Gyökérzuzmó...? Öh, nem, nem is fontos.
Igazából sokkal nagyobb tervem nem volt, mit hogy ténylegesen tökönrúgni, de akkor hirtelen a lány kiejtett valami csodamondatot, a csávó szeme felcsillant, és a harc eldőlt, miénk volt a tasi. Na, ezt nevezem!
A pali aztán azzal a lendülettel indult is volna felénk, folytatva a küzdelmet, ám itt következtem én, hogy közelebb lépjek, és öklömet a pofájába lendítsem. Ahhh... Már is jobb. Megbosszultalak, édes kicsi fagyikám!
- Ezt pedig a fagyi miatt, testa di cazzo -  közöltem vele kedvesen, direkt nem is olaszul, aztán megráztam a kezem, és úgy tettem, mintha nem fájt volna rohadtul... Dehát miből volt ennek az orra, acélból?!
A körülöttünk gyülekező emberek moziztak, egyik sem tűnt túl meglepettnek. Igazából az ilyen jelenetek elég gyakoriak voltak, hiszen valljuk be... a legtöbb olasz nem teljesen százas. Ezt úgy mondom, hogy valahanyadrészt én is az vagyok, oké? És én sem vagyok normális, nem csak mert jobb napjaimon egy pálcával hadonászok.
Szóval bár senki sem akadt ki különösebben, azért kimenekültem a kör közepéből, és reméltem, a lány is követ, hogy minél hamarabb kereket oldjunk. Biztos, ami biztos.
- Hát ez izgi volt - jelentettem ki, ahogy hátrasimítottam hajamat az arcomból. - Bárcsak láthatta volna a fagyim is...
Hmm, mi lenne, ha a csata tiszteletére vennék magamnak egy másikat?

Egy másik irányba indultam el, mint amerről érkeztünk, éppen csak az öreg nénihez ugrottunk be, megkaparintani a vörös lány cuccait. Több indokból sem szívesen toltam volna vissza a seggünket az amúgy aranyos kis sétaszakaszra, egyrészt nem akartam látni a fagyikám hulláját, másrészt még lehet ott szobrozik a taxis és vár ránk, hogy három euró bizony hiányzik az összegből...
Közben persze azt nem tudtam, a lány merre tart, dehát majd mondja, ha valami nem stimmel. Ugye?
- Öhkhm, köszi az egészet a kisegítést meg minden, szóval meghívlak bármire, fagyira étterembe, sütizőbe, pizzázóba, izé, szóval ja. Oda. Akárhova. Szerintem a fagyid lelke örökké veled marad.
Szinte elérzékenyülten pillantottam felé a fagylaltos megjegyzésére.
- Grazie - köszöntem meg szívemre tett kézzel, majd mélyen beszívtam a levegőt, és egy öt másodpercet némacsenddel emlékeztem meg a finomságról, hogy aztán végleg átsegíthessem a lelkét a túlvilágra. Aztán már sokkal vidámabban fordultam a lány felé. - Oké, benne vagyok! Meghívhatsz!
Óóó, ha valami volt amit szerettem és amivel meg lehetett vigasztalni, az a kajaa. Mániákusan imádok zabálni, akármit, akárhol, akármennyit. Betolni tök egyedül egy mindennel telerakott pizzát? Simaliba.
- Be sem mutatkoztam, Sophie Vanheim vagyok. Hatodéévess..a hát a suliban.
Kissé felvont szemöldökkel fordultam felé, aztán egyszer csak megálltam, hogy teljes hivatalossággal megrázhassam a kezét. Kinyújtottam hát felé az enyém.
- Örvendek, Sophie Vanheim - ízlelgettem meg a nevet, kissé olaszos hangsúllyal. Hiába, az itt töltött nyári hónapok alatt annyit beszéltem olaszul, hogy nem elég, hogy akcentusomban is érezni lehetett az olasz ívet, de az angol beszédembe is gyakran beleivódtak olasz kifejezések, akár észrevétlenül is. Na de ami most fontosabb, milyen suliról beszélt...? Elsőnek a Roxfort ugrott be, de neeem, az nem lehet. Úgy értem, angol, szóval könnyen lehetne, dehát ó, pont összefutni egy roxis társammal Bosa közepén... Ááá, dehogy. - Rayla Blake vagyok. - Bár talán egy próbát megér... - Ötödéves... a suliban...?
Kissé bizonytalan, kissé fürkésző, kissé fura és kissé gyanakvó pillantást vetettem rá, oldalra is hajtva mellé a fejem, fél szemöldököm felszökött hajvonalam felé. Áááá, neem...
Még vicces lett volna, ha ő is hugrás. De ááááááá, neeeeeem....
- Tudsz valami jó helyet, ahol van fagyi meg kaja? - jött a kérdés, eközben pedig felém nyújtott egy egész zacskó kekszet, lelkesen vigyorogva rá is vetettem magam, és kibontva a számba tömtem egy méretes adagot. Imádok... enni...
Megfordultam közben és tovább indultam. Szardínia nem a legmelegebb sziget volt az országban, meglehetősen kellemes hőmérséklet uralkodott általában, de azért akadtak olyan napok, mikor az átlagnál nagyobb kedvvel lehetett kimenni strandolni, a mai inkább olyan közepes volt, pláne itt a fák árnyékában, miközben elkanyarodtam az egyik, általam jól ismert kis utcába. Nem volt túl zsúfolt, sőt, ráadásul rövidke is, így jól hallható volt a kis utcai zenész bácsi muzsikája már az első néhány üzlettől. Oldalt, a bolt és kajássorok között kis standok álltak, ahol többek közt rózsacsokrokat, hűtőmágneseket és egyéb csecsebecséket lehetett vásárolni, azonban én céltudatosan egy pici kis étterem felé indultam.
- Kint vagy bent szeretnél leülni? - érdeklődtem, majd amint meg volt a döntés és lehuppantunk valahova, ledobtam magam mellé a táskámat is, és tökörülésbe húztam a lábaimat. A kis kajálda kívülről is szép volt a mindenfele növő piros muskátlikkal, belül viszont még különlegesebb volt a fa és téglaburkolat egyvelegével, amelyet szintén feldobtak a piros virágocskák.
Miután körbenéztem, újra gyönyörködve egy sort a díszítésben, Sophie felé fordultam.
- Szóval... félresikerült nyaralás? - Visszafogtam a kuncogást, nem voltam benne biztos, hogy venné, hiszen bár csak a hangulatot kívántam volna oldani vele, lehet, azt hinné, kivihogom... áh, fene tudja, az angolok olyan marha furik.
 

Hát úgy bámultunk egymásra pár pillanatig, mint két birka. Suli... Hatodév... Ötödév... Szóval mi van? Gyanakodva fel-le vonogattam a szemöldökömet, a névmemóriámmal együtt az arcmemóriám sem volt olyan toppon, és hát bámészkodhattam a lány arcába, de vajon ismerősebb lett? Hát tökre nem, pedig az sokat segített volna abban, hogy akkor most mi is van.
- Áá, biztos nem ismerjük egymást... Vagy lehet de... de túúl nagy a Roxfort, hogy mindenkit megjegyezzek. Vagy mi - motyorászott a lány azzal az amúgy is néha érthetetlen angol akcentussal, hát beszaroook... Összehúztam a szemeimet és küzdöttem egy kicsit, bogarásztam a szavakkal, hogy aztán leessen, és áááá.
- Roxfort! Szuper, akkor szeptemberben tali - vigyorogtam felé szélesen, egyből fordulva egy laza száznyolcvan fokot zavartból lelkesbe, és úgy zakatoltam előre. Talán nem kellett volna a suli nevét ilyen hangosan, dehát bakkeeer, kit érdekel, úgyse tudja senki, mi az. Hiszen muglik. - Hát nem, én sem ismerek mindenkit, meg amúgy is mindenki fejét elfelejtem, szóval tökmindeegy... Szerinted idén hány új tanárt kapunk? Jöhetne már valami kevésbé uncsi.
És egyből csevegtem is, hiszem basszuuuus, Roxiiis, hát szuper! Közben elértük lassan az általam választott éttermet, és le is huppantunk kint. Az utca szélén növő fák törzsein át fújdogált felénk a lágy, meleg kis szellő. Ez egy csodás nap volt egyébként, bár Olaszországban melyik nap nem? Itt nem ömlött folyton az eső, mintha a fejes öntenő odafent dézsából.
Feleslegesen aggódtam, hogy hogy reagálna a kuncogásomra, hiszen ő maga röhögte ki magát.
- Háát, ráhibáztál, valami pár napos nyaralást nyertem a jégkrémmel, ide, de mire eljöttem, azt hiszem csődbe ment a szálloda, vagy mi... - Hát ez tényleg egy elég szerencsétlen helyzet volt, de ki lettem volna, ha nem vigyorgok szavain egy keveset. - Te idevalósi vagy ugye? Nem semmi hely, biztosan nagyon imádod. Én  Blackpoolba valósi vagyok, Manchestertől egy kisebb távolságnyira, de az már az Ír-tengerpart. Imádok ott sétálni, nagyon hangulatos, de már túl esős meg szomorkás, itt meg minden olyan vidám.
Biccentettem, közben kezembe véve az ét-és itallapot.
- Mondhatni. Itt születtem, de aztán a szüleim elváltak és anyámmal Angliába költöztünk. De amúgy a nyarakat itt töltöm. - Szóval anya cseszheti. Nem kellett volna ilyeneket gondolnom, de haragudtam... folyton, rá folyton. Nem voltak jobb pillanataink, mert egyfolytában idegesítettük egymást. De ez van, kit érdekel? Olaszországban senkit.
Idén kitalálta, hogy nem mehetek többet Olaszba, csak ha a Roxfort végeztével igenis medimágusnak tanulok tovább, úgy, ahogy azt ő mindig is eltervezte... És most végre talált egy jó kis zsarolási alapot. Ez pedig mindennél jobban dühített. Akármennyire szerettem a varázsvilágot, terveim közt egyelőre nem szerepelt a továbbtanulás. Ha végeztem, kiköltözök Olaszországba és itt kezdek valamit magammal. Voltak ötletem. Egyikben sem szerepelt a medimágia.
Közben megjelent a pincér fiú is, mire én paradicsomos tésztát és szedres limonádét rendeltem magamnak. Éhen halok! Mondjuk én mindig. Mindegy, a lényeg, hogy ledolgozom, meg ilyenek.
Sophie felé fordultam, ám addigra már ő is megszólalt, ahogy elment a fiú.
- A világért sem szeretnék a nyakadon lógni egész nap, szóval ha elmondod milyen szupi lárnnivalókat érdemes meglátogatni, akkor az utamra bocsájtom magam... aztán hazamegyek.
Kicsit erre összehúztam a szemöldökömet.
- Hát, szerintem az egész város egy látnivaló, nincsenek annyival kiemelkedőbb pontjai... Az egész gyönyörű, minden elfogultság nélkül. Hazamész? Azt hogy tervezed? - Őszinte kíváncsiság csengett a hangomban. - Az utazással nyert jegyed gondolom nem mára szól, amúgy meg nem hiszem, hogy bármelyik ma induló járatra találsz szabad jegyet... Már ha van ma induló járat.
Azért Bosa nem Párizs volt, vagy hogy határon belül maradjunk, Róma, hogy olyan baromi gyakran induljanak a repcsik... Ráadásul a jegy is volt annyira drága, hogy csak nagyon előre érje meg megvenni.
- Én a helyedben kihasználnám ezt a néhány napot. Aludni meg lehet bárhol... Tudod, milyen kényelmes padok vannak egy utcával arrébb? Tiszta luxi. - Vigyort vetettem rá, nehogy komolyan vegyen. - Amúgy meg viccet félretéve tuti találsz kiadó szobát a közelben. Ha szeretnéd, körbenézhetek veled. Szerencsédre ma teljesen szabad vagyok.
Bár ismertem Bosát, azért annyira nem volt kicsi, hogy minden egyes panziójáról fejből tudjam, hol van és mennyi egy szoba... Egyről még tudtam a közelben, bár az is vagy tizenöt percre volt kocsival. Ezen kívül pedig passz.

Volt azért valami gunyoros éle a ténynek hogy még itt is mágussal találkozom. Bosa mindig is az én kis menedékem volt, ahova nyáron el tudtam burkolózni a világ elől, ahol nem volt Roxfort, nem volt mágia és tőből jobbra-balra mozgó lépcsők. Bár be kell, hogy valljam, minden igyekezetem ellenére, egészen megkedveltem ezt a világot, legalábbis már nem okozott lelki sérülést belépni a hatalmas ajtókon. Na meg amúgy is, mi értelme lett volna a kelleténél sokkal többet agyalni a dolgon? Én így is, úgy is boszorkány maradok, szóval jobbnak véltem, ha elkezdek totálisan megbarátkozni a dologgal. Végülis megtörtént. A Roxfortot továbbra sem tekintettem otthonomnak, az mindig is Olaszország marad, de már el tudtam fogadni, hogy a jövőmbe valami kis varázslást is belevigyek... de ez még ráér.
- Azt hiszem egyet biztosan, meg talán még egyet. Jöhetne valami izgis fiatalos tanár, aki nem olyan szakállas és unalmas, meg ilyemik. De most örülök, hogy egyik fejét sem látom, épp elég lesz szeptembertől. Remélem nem lesz olyan katasztrófális az az év, mint a nyári esemény.
- Milyen nyári esemény? - húztam fel kicsit a szemöldökömet, miközben elindultunk valamerre, hogy éttermet keressünk. Semmi ilyesmiről nem hallottam, mondjuk lehet azért, mert már a hazautazás napján lehúztam a redőnyöket.
Ahogy elértük a kis éttermet és leültünk a virágok közé, már csak kevés szó esett köztünk. Mint mindig, én most is farkaséhes voltam, úgy, hogy már szinte el is felejtkeztem szerencsétlen sóskaramellás ínyencségemről, amely most ott hevert valamelyik macskakövön... de hát ez van, születünk és meghalunk, az élet már csak ilyen. De azért remélem a helyes fagyis srác nem veszi majd észre.
Az ételeink isteniek voltak, az enyém legalábbis tutira, de szerintem a vöröske sem panaszkodhatott. Merlinre, Olaszországban nincs olyan, hogy rossz kaja... Látjátok?! Már varázs-megjegyzéseket használok, borzalmas...
Ahogy mindent elpusztítottunk a tányérjainkról és fizettünk, én felpattanva készen álltam egy kiadós sétálásra, még úgy is, hogy mindjárt meghalok ettől a mennyiségű kajától, és tésztavárandós lettem. De tutira ez a legjobb terhesség a világon.
Vigyorogva megdörzsöltem a gyomromat. Amúgy komolyan nem értem, hogy nem híztam még mindig el.
- Te vagy a vezetőm, és lett egy követőd - közölte velem izgatottan Sophie, mire csípőre tettem a kezem, és körbenéztem, úgy téve, mintha nagyon értenék mindenhez. Tulajdonképpen egy bizonyos távolságban így is volt, a város egyes részeit úgy ismertem, mint a saját tenyerem, tudtam, hol és merre kell menni, ha jól akarsz enni, ha bulizni, ha csendes és szép részt vagy esetleg tengerpartot akarsz. Hogy merre húzódnak Bosa klasszikus, színes házikói, és a csodás természet, mindenféle mediterrán szépséggel.
Arról persze lövésem sem volt, hogy merre találhat egy olcsó apartmant pár éjszakára.
Szóval végül csak elindultam felfelé az utcán, arra jutottam, látogassunk ki a mólókhoz, végtére is, azok a mindenféle színű házikók Bosa legikonikusabb részei. Amúgy sem volt messze, egy fél órára, ha átvágunk a város kevésbé népszerű részén, a tömbházak közti keskeny és néha kissé büdös részein... Dehát mindent a cél érdekében, nemdebár?
- És mondd csak, pórult járt fura vörös csaj, mihez lenne kedved? Tényleges nevezetességeket nézegetni, vagy esetleg úszkálni egy nagyot? - kérdeztem. - Arra gondoltam, mindenképpen induljunk el a Centro Storico felé, tudod, ott vannak azok a szép, színes házak. Van néhány üzlet is arrafelé, meg nem messze a tengerpart. Aztán valami tök régi vár a hegy aljában, ha érdekelnek az ilyesmik, a Castello de Bosa. De akadnak múzeumok is...
Felé pillantottam, hogy mit szeretne látni, hiszen nekem már nem igazán volt nagy újdonság a város. Persze, mindig rácsodálkoztam, milyen gyönyörű, de itt nőttem fel, ismertem, és a kihagyhatatlan helyeit nagyrészt már mind bejártam a családommal. Ha válaszolt, vagy esetleg rám hagyta, akkor meneteltünk tovább a cél irányába, közben élveztem a feltámadó, lágy szellőt. Csak félúton jutott eszembe a cucc, amit maga után cipelt. Pontosabban azért, mert a házunk közelébe értünk, az utca ezen pontjáról látszott is a dimbes-dombos szőlőültetvény, amely az emeletes épület mögött futott.
- Mi lenne, ha letennéd nálunk a cuccaid, és úgy folytatnánk az utat? Persze csak ha akarod, de nem szívesen lopnám meg egy iskolatársamat, csak úgy mondom... Elég gáz lenne - bólogattam. Meg amúgy sem volt bennem szándék.

Amíg a rövid, étteremhez vezető kis útszakaszon mesélt erről a kastélyos dologról, grimaszoltam egyet. Hát ez nem hangzott jól... Sokkal inkább ijesztően, olyannak, amilyen dologra nekem nincs szükségem az életemben. Talán a plakátokat még láttam is, de még jó, hogy nem mentem el. Helyette repülőre pattantam, és most itthon vagyok... Bárcsak ne is kéne innen elmennem soha! Azt hiszem, Olaszországban tudtam egyedül igazán önmagam lenni, és ezen semmi nem változtathat. A szigetországban csak léteztem. Lélegeztem, túléltem. Itt egyszerűen csak minden annyira minden lehetett.
Évközben mintha észre se vettem volna, mennyire hiányzott a tánc... Egészen ezekig a pillanatokig, amikor visszatérve újra találkozhattam Miss Caizzoval, besétálhattam a tánciskola falai közé, ami valamiféle ősi energiával töltött fel, hogy úgy éreztem, teljes vagyok, egy egész, nem csak egy maradékokból összerakott létezés...
Beszívva a levegőt, tiszta öröm és boldogság töltött el. Kiteljesedtem. Anya meg festegetheti otthon a hülye kis vásznait, a béna kis tájképeit, reménykedve, hogy pénzt csinálhat belőle.
Tudom, tudom, már megint gonosz voltam vele. De az élet ilyen, és én azt adom vissza, amit kapok. Még akkor is, ha ő szült. Nem mintha az azért történt volna, mert annyira akart engem... Nem. Ő valami olyat akart, amivel majd példálózhat. Amire ráfoghatja, hogy "igen, nekem sikerült!". Valaki, aki által megvalósíthatja az álmait. Dammit! Utáltam ezért.  
- Mondd csak, mindig itt töltöd a nyarakat? -  kérdezte Sophie.
- Aha, mindig. A Roxfort kezdete óta. Előtte itt éltem.
Végigmértem az utca épületeit és járókelőit, amely tényleg az otthonomat jelentette, akármi is történjen. Akárhol is éltem igazából. Ahogy a házunk felé indultunk, minden olyan szeretettel ölelt körbe... hiszen annyiszor végigjártam már ezeket a kis utcákat, minden egyes szegletüket jól ismertem. Aztán a csomagjai felé sandítva rájöttem, mielőbb bármilyen városnézésbe is belekezdünk, jobb, ha leteszi a bőröndjét, anélkül könnyebb lesz, így direkt a megfelelő irányba indultam,  a lány meg követett.
- Szerinted vannak a várban denevérek? Annyira aranyosak, egyszer egy kis denevér nekirepült az ablakunknak, és eltört a szárnya. Rose néni és én gondoztuk aztán amikor jobban lett elengedtük. Boldizsárnak neveztem el, nem tudom miért, olyan Boldizsáros volt.
- Boldizsár... - ismételtem utána, valószínűleg nevetséges kiejtéssel. - Hát, nem tudom, vannak-e ott denevérek, kiskoromban voltam ott, asszem... De felőlem elmehetünk oda. Onnan pedig mondjuk a partra, ha mindenképp szeretnél úszkálni.
Igaz, onnan a tenger egy kicsit messzebb volt, igaz, de mire való a tömegközlekedés, ha nem erre? Igazából nekem eléggé tetszett ez a terv, szóval mentem is tovább, míg már fel nem tűnt teljes egészében a házunk (https://i.pinimg.com/564x/82/5c/74/825c741a9af848b59d5b45bf32a85924.jpg). Egy két emeletes, méretes fehér épület, amely mögött dimbes-dombos szőlőültetvény futott, meg egy medence, amely ebből a szögből nem látszódott. Közvetlen szomszédunkban a nagymamám hosszú házikója állt, amely sajnos már érintetlen volt egy ideje, de azért végigfuttattam rajta a tekintetemet, ahogy elhaladtunk mellette. Mennyire szerettem itt lenni... Most is szívesen átjárkáltam volna, csak hát... rossz érzés volt, hogy nagyi már nincs itt. szinte még mindig éreztem a finom sütijeinek az illatát az orromban...
- Szóval, itt vagyunk... Gyere csak!
Felszökdeltem a feljárón, és átvágtam a fák között a kapu szerepét betöltő kőfalak közt, még egyszer rácsodálkoztam az épületre, amelyhez annyi emlék kötött... Elölről nem találtunk ajtót be a házba, csak ha áthaladtunk a középen lévő, hatalmas üvegajtón. Ez nyílt a hátsó udvarra, a medencére, a kerti bútorokra és a távolabbi szőlősre. Jobbra fordulva pedig a bejárati ajtó is feltűnt. Általában a konyhán keresztül szoktunk közlekedni, nem tudom miért, így szoktuk meg, az előszobába való érkezést meghagytuk a vendégeknek, de most ezt az utat választottam. Előkerestem a kulcsaimat is kinyitottam az ajtót, majd be is léptem a kellemesen hűvös, világos előszobába, amely egybenyílt a nappalival. Egyből szemben egy hatalmas lépcső terült el attól balra a nappali és csak onnan a konyha.
- Hát, érezd otthon magad... Lepakolsz itt? Vagy felvihetjük a szobámba is a cuccaidat, ha gondolod... - vontam vállat. - Kérsz valamit inni? Elég meleg van.
Végignéztem a csendes nappalinkon. Most nem volt itthon apa, se a barátnője, szóval csak ketten voltunk, én meg lehet kicsit naiv voltam, hogy így egyből behívtam magunkhoz, dehát nem tűnt igazán veszélyesnek... Sőt, egyáltalán nem.
Ha lepakoltuk a cuccait, akkor én is fogtam egy táskámat, hiszen mégiscsak városnézni megyünk, meg ilyen izgiségek, és ha nem gondolta meg magát útközben, akkor újra útnak indultunk, ezúttal a kastély felé... Az nem volt messze, meg amúgy is szerettem sétálni, szóval reméljük ő is, mert nem szívesen költenék olyan sokat buszjegyre. Meg gondolom ő sem. Vagy ki tudja, mit foglalt magába a nyereménye...!
- Szóval... Azért nem semmi, hogy teljesen egyedül jöttél. Miért nem valami barátoddal, vagy ilyesmi? - lestem rá, amint elindultunk, csak hogy ne full kussban tegyük meg a távot.  

A házunkat végülis mindenféléről beszélgetve értük el, amely végülis így a kaja után meglepően jól esett, bár mit ne mondjak... egy adag fagyival még kellemesebb lett volna, dehát ez van, az ember nem lehet telhetetlen, igaz? Bár... akkora telhetetlenség lenne egy gombóc fagyi, csak egy...?
Oké, oké, semmi baj, Rayla, semmi baj. Kibírod, az csak egy kis fagyos, cukros izé.
- És te hogy vagy ezzel a varázslásosdival? - kérdezte. - Én annyira nehezen szoktam meg... de lehet tökéletesen nem fogom, csak megszokom meg ilyesmi. Annyira nem is megy.
Megvontam a vállamat. Természetesen ennyi idő után már egészen megkedveltem azt a helyet... hisz, végtére is, ott töltöttem az éveim nagy részét, és valamennyire csak muszáj volt meglátnom benne a pozitívumokat, hogy ne görcsöljek be. Például, hogy milyen jókat lehet futni a birtokon, hogy végülis megtanítottak hasznos dolgokra - még ha egyelőre ezeknek nem is tudtam hasznát venni a kastélyon kívül, bravo -, hogy végeredményben megismertem néhány barátot. Lehetett volna rosszabb is, nem? Például, ha hagyom anyámnak, hogy megtörjön, és most azon izgulhattam volna, hogy elég jók-e a jegyeim az akadémiához. Ahhoz, hogy medimágus legyek. Vicces... Én, és a medimágia.
- Hasonlóan - vonogattam a vállamat. - Már csak azért is, mert nem sokkal azután tudtam meg ezt az egészet, hogy elköltöztünk innen... Sosem szerettem se Angliát, se a Roxfortot igazán, de már nagyjából megbarátkoztam velük.
Vagy inkább a Roxforttal, Anglia... Nincs az az isten, hogy meglássam a vizes, sötét utcáiban a szépet.
alapból pedig nem gondoltam magam rossz varázslónak, csak nem igazán érdekelt a dolog. Nem tartottam természetesnek, hogy mágiával akarjak megoldani valamit, ez pedig el is vette nagyjából az esélyét, hogy különösebben kiemelkedjek belőle.
Lassacskán elértük a házunkat, a magasra törő, kőépületet. Össze se lehetett hasonlítani az angliai kis lyukkal, amiben anyámmal éltünk. Bár néha úgy éreztem, csak én élek ott, ő egész nap a tetőtérben volt és festegetett.
Beinvitáltam tehát az épületbe. Belülről elég minimalista volt, nagy terek és nem sok bútor, a nappaliban csak egy téglaszínű, kissé kopott, ellenben hatalmas kanapé kapott helyet, vele szemben asztal, tévé, meg még néhány könyvespolc a falak mellett, és persze Fredy, apa barátnőjének a törpepálmája is ott virított az egyik sarokban. Jobbra fordulva pedig már be is láthattunk a konyhába, amelynek hasonló, mediterrán hangulata volt.
- Nagyon klassz otthonod van, az angol házak olyan kis szomorúak, ez meg csak úgy sugárzik a vidámságtól. - Eközben én már az előbb említett helyiségbe indultam, hogy keressek neki valamit inni.- Gyümölcslét kérhetek esetleg, ha van? De víz is jó.
Ezen csak vigyorogtam egyet, és a hűtőhöz léptem. Ha innivalóról van szó, akkor általában a legkülönféle ízesítésűbbtől kezdte mindenfélével meg voltunk rakodva itthon. Végignéztem a kínálatot, aztán kiszóltam neki.
- Szőlő, grapefruitos limonádé, narancslé, vagy valami fura, zöld, darabos izé? - Közelebb hajoltam a zöld löttyhöz. - Ó, nem, a zöld izéből inkább nem adok. Ez eredetileg bodzás volt. - Vajon mióta lehet a hűtőben?
Miután azt gyorsan eltávolítottam, felszolgáltam Sophienak a rendelést. Talán túl hamar megbíztam benne, hogy egyedül hagyjam a nappalinkban, de valamiért biztos voltam benne, hogy előbb tudtam volna én most helyben kirabolni őt, mint ő minket úgy, hogy veszek egy órás zuhanyt fent az emeleten. Bocsi, vöröske... Azért rávigyorogtam, még ha nem is hallhatta a gondolataimat.
Aztán végül ismét elhagytuk a házat, és elindultunk a vár felé. Nagyon meleg volt, de ehhez már egészen hozzászokott a szervezetem, szóval túlzottan nem viselt meg. Mindenesetre volt nálam némi - még - hidegvíz, ha Sophie esetleg rosszul lenne, meg persze pénz is, meg minden ilyesmi.
- Hát valamilyen furi oknál fogva egy személyes volt ez a dolog, pedig minig kettő fő szokott lenni. Már ekkor gyanakodnom kellett volna. Pedig szívesen jöttem volta a barátnőmmel, Avery-vel. Mardis de nagyon jó arc. Elég sok jó fej Mardekárost ismerek, tök vicces... Fura, hogy a többi házzal annyira nem tartom a kepcsolatot, a Hugrásokat se ismerem annyira - magyarázott. Úgy tettem, mintha tudtam volna, ki a fene az az Avery.
- Sosem értettem ezeket a hatalmas megkülönböztetéseket a házak között - húztam fel a vállamat. - Az embereket nem lehet csak úgy négy csoport alapján bekategorizálni... Esküszöm, láttam már Mardekárost sarni, mert valaki meghúzta a haját. - Nem én! - Szóval ennyit arról, hogy megtörhetetlenek...
- Te melyik házba is jársz? - érdeklődött közben. és esküszöm, muszáj voltam egy pillanatra elgondolkodnom.
- A Hugrabugba. - Jó, na, tanév vége óta nagyon sok dolog kiesett már... Amiket ráérek szeptemberben felidézni. - Ééééés gondolom te is.  - A barátos megjegyzésre csak legyintettem egyet, aztán fel is tűnt a kastély, az öreg, barnás kőfalaival. Elől jól kivehető volt a kordon, ahol jegyet lehetett vásárolni, dehát kinek kell olyan?
Vajon mikor kezd el érdekelni a dolog, hogy lassan büntethetővé válok? És még így is bezárhatnak valami gyerekintézetbe, vagy mi... Mindegy, biztos buli lehet átmászni a rázós kerítésen!
- Gyere, erre! - Direkt hátulról közelítettem meg a várat, ahol már csak növények nőttek, és egy alacsony kerítés választott el minket a falaktól, tele táblákkal, amelyeken olaszul tiltották a belépést. - Oh, de ijesztő... - És már át is vetettem magam az alig egy méteres rácsos korlátszerűségen. Köszönjük, Olaszország, remek a védelmi rendszered! Egyáltalán vannak még emberek, akik jegyet vásárolva járnak be?
A fal mentén haladva lassan fel is bukkant egy rés, amely a vár belsejébe vezetett, szóval besurrantam, és húztam magam után Sophiet is. Ez simábban ment, mint reméltem. Félnem kellene?
- Szerinted vannak itt olyan kísértetek vagy ilyesmik? - kérdezte közben a lány, miközben én már elindultam valamerre a pár tíz méterenként, béna, kékes kis körlámpával kivilágított falak mentén.
- Remélem! - vigyorogtam. Ez már így is izgalmas volt, de ha kiugrott volna elénk valami szellem... hah! Bár köztudott, hogy szellemek vannak. Hisz a Roxfortban is ott vonulnak a folyosókon, mintha egyek lennének a diákok közül. Fura...
- Eddig nem túl izgi - állapítottam meg. - Nem sok mindent látok... - Ebben a pillanatban pedig neki is mentem valaminek, ami hangosan csattant, hogy még én is felkiáltottam. A sötétben nagyon kellett fókuszálnom, de aztán sikerült kibogarásznom, hogy valószínűleg csak egy rohadék kukát borítottam fel. - Cazzo!

- Kérsz? - nyújtott felém Sophie egy csomag rágógumit. - Citrom-Lime féle rágó, és nem veszíti el az ízét öt perc után. Nyugi nem olyan, mint a csokibéka, mej nem adsz ki tőle mozdony hangokat se, ez ilyen majdnem muglis rágó.
Felcsillant szemekkel kaptam a rágó után - nem számít, hogy már túl voltam ma egy félig elfogyasztott fagyin - nyugodj békében... - meg egy nagy tál tésztán, még mindig fért belém egy kis édesség, mert hát belém mindig minden... Öhm, hagyjuk. A lényeg, ez volt az én bűnöm; fájdalmasan imádtam enni, túlságosan is. Bármennyit, bármit... De főleg egészségtelen, hizlaló és zsíros kajákat. Piizzaa... A pizza volt az életem. Meg a tészták. Meg mindenféle. De ez nem is meglepő, lévén hogy mi a származásom...
Bedobtam a számba a rágót, és azon nyammogva nézelődtem végig szeretett otthonom... Imádtam itt lenni. Minden egyes pillanatát imádtam.
Lassacskán el is értük a kastély falait, ahol szinte rá se pillantottam a bejáratot jelző kordonnál kígyózó sorra, hanem megcéloztam egy alternatív bejutási módot.
- Hűű, ez ilyen szuper titkos bejárat - lelkesedett mögöttem Sophie, miközben áttörekedtem magam a gazon. Azért próbáltam halkan mozogni, mert ki tudja, de miután ő felborult mögöttem és nem haltunk meg, én se vettem olyan komolyan a dolgot. - Mondd csak, vesz egyáltalán bárki is jegyet? Ez olyan titkos útnak tűnik, ami már senkinek se titkos.
Megvontam a vállamat, közben pedig beslisszantam a sötétbe. Ott aztán erősen hunyorognom kellett, hogy a szemem hozzászokjon valamelyest a fényviszonyok hirtelen változásához, és megtalálni az utat, hogy merre induljak.
- Hát, mint láttad... Túl sok a rendszerető ember. - Vetettem felé egy vigyort, még ha valószínűleg nem is látta. - Ha jön szembe egy őr, csak viselkedj természetesen. Ha pedig a jegyek után érdeklődik, akkor mind a ketten angol turisták vagyunk, rendben? Meglepődnél, de nagyon sokan nem beszélnek angolul... Ha ez mégis, akkor remélem, gyorsan futsz.
Azért egy kicsit reméltem, erre végülis nem kerül sor... Bár izgi lenne. Nagyon izgi.
 - Vicces lenne, ha valami kincsesizét találnánk - suttogta közben, ahogy igyekeztem fényforrás felé haladni... De csak nem sikerült.
- Milyen kincsizét? - kérdeztem, aztán egyszerűen csak nekimentem a falnak... Mert ilyen kibaszottul béna voltam, hát ez hihetetlen. Persze csak koccantam, de fura, undi zöld mohás lett a kezem, szóval nem is nagyon tudtam figyelni arra, amit mond, azt próbáltam meg leszedegetni magamról, amíg neki nem mentem valaminek megint, ami olyan hangosan csattant, hogy felsikkantottam.
- Hát hirtelen azt hittem elsütöttek egy ágyút - motyogta, mire én is zavartan megdörzsöltem a tarkómat. Nem szeretem ezeket a hirtelen hangokat... Nm szeretek megijedni.
- Óó, megint háború van?... Mit nézel így, nem láttál még halottat? - Hatalmasra nyílt szemekkel fordultam a sötétben derengő, zavaros fényesség felé, hogy leessen az állam. Persze, a suliban voltak szellemek... de ez nem azt jelenti, hogy hozzászoktam a jelenlétükhöz. Pláne nem, ha fegyver van nála, és... nincsenek... lábai...?
Miért nincsenek lábai?!
- Tejóságos... ég... - És hátráltam ismét, nem is nézve, Sophie követ-e vagy sem - feltételeztem, hacsak nem akar meghalni, vagy... elbeszélgetni ezzel a lábtalan izével, bánom is én, de nem, engem semmi nem vesz rá a maradásra. Lépkedés közben azonban félig átestem az előbb felborított dolgon... A hangok alapján legalábbis.
- KI BORÍTOTTA FEL A PÁNCÉLOMAT?
Aha, tehát a páncélján. Vettem... Vajon mit rak a lábai helyére? Úgy döntöttem, ezt inkább nem kérdezem meg hangosan is.
- Ó, hát pont arra futott! - mutattam hirtelen az ellenkező irányba, aztán egyszerűen megragadtam az időközben mellém keveredő Sophie kezét, és rohanni kezdtem valamerre. Tök mindegy, hogy hova, nem is érdekelt, komolyan, de miért nincsenek lábai?! És nem hiszem el, hogy az egyetlen szeretett városomban is szellemek laknak, ráadásul lábtalanok!
Addig rohantam, amíg már teljesen világos volt a folyosókon, és emberek is lézengtek körülöttünk, furán pillantgatva ránk, hogy miért vágunk olyan fejet, mint akik szellemet láttak... És ha tudták volna!
Lihegve megálltam, és nekitámaszkodtam a falnak.
- Ahhh... Akarsz még nézelődni itt, vagy...? Ha ez a cucc tud futni, hát én komolyan... Miért nincsenek lábai?!?!
Ám mielőtt egy kicsit is megnyugodhattam volna, hogy nincs több szellem, meghallottam oldalról az olasz kiáltást. Odapillantva pedig egy hegyomlás már közelített is felénk. Ó, hogy az a...
Összeszorítottam ajkaimat, és ellöktem magam a faltól.
- Na, Sophie, emlékszel még, mit mondtam a biztonságiakról? Angol turista, baby! - kurjantottam fel, aztán kézen ragadtam megint, nehogy véletlen leblokkoljon, és nekilódultam a folyosón.
Bárcsak tudtam is volna, merre megyek!

Mi van akkor, ha a lábatlan szellem is a biztonsági rendszer része volt? Ezen gondolkoztam, miközben végigsuhantam az emberek között, Sophieval a nyomomban, de másféleképpen nehezen tudtam csal elképzelni, miért eredt a fickó a nyomunkba... Úgy értem, tuti nem amiatt, mert fel-le rohangáltunk eddig is a lánnyal, mint az őrült, áááá...
Na meg persze alapvetően szerettem futni, de nem menekülni. Kellemetlen volt úgy feltekerni a pulzusomat, hogy amúgy is keringett bennem az adrenalin.
Nem tudom, hova érkeztünk, de baromihideg volt, és fáztam, na meg mit ne, sötét is, szóval elbizonytalanodva fékeztem le és körbepislogtam, igyekezve kihámozni valamit a félhomályban. Közben a szívem a torkomban dobogott, de azért hallgatóztam, hogy idáig követett-e minket a pacák. Aztán egyszer csak Sophie kezdett egy zajongani valamelyik sarokban.
- Izé... A várbörtönbe kerültünk? - suttogott. - Remélem nem támad hátba minket még egy halom lábatlan szellem.
- Shhhh! - susogtam felé közelebb húzódva, és nagy szemekkel pislogtam felfelé a lépcsők felé, hogy hallok-e lépteket... Mert ha idáig követ minket, biztosan végünk, már az angol turista álca is aligha fog beválni. Egy őr tutira sokkal jobban ismeri ezt a helyet, mint mi, nincs az a varázsló-isten-izébizé, hogy túl tudjunk járni az eszén.
Na, ilyenkor jönne jól egy hasznos varázslat - na meg a pálcám, elsősorban -, ami mondjuk láthatatlanná tesz, vagy beleolvaszt a falba, vagy ilyesmi, mert most mi? Kezdjek el egyből verekedni? Hát, mondjuk... nem, nem, nem.
Hallgatóztam egy kicsit, de némaság uralkodott, így kiengedtem egy sóhajt.
- Huh... Oké... Szerinted innen kijutunk valahogy? Kéne keresni egy kijáratot, és akkor lehet, hogy nem kapnak el... - suttogtam, ahogy elindultam a fal mentén, óvatosan, halkan lépkedve, nehogy megcsörrenjen valami a lábam alatt. Vagy elsüljön egy ágyúgolyó... Ki tudja.
Néhány perces kutakodásunkba került, mire beleakadtam egy kis nyílásba, melyen vékony csíkban ömlött be a fény. Leguggoltam és kikémlelve ott, csak füvet láttam.
- Sophie! - szóltam oda neki. - Nééééézd!
Elégedetten és boldogan vigyorogtam oda rá, mert hát bár itt kiférni egy trauma lesz, pláne az ebédre legyömöszölt tészta után, de ez az egyetlen esélyünk. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy sittre menjek! Aztán, ha kiderül, hogy ez a kis vöröske is miattam ül... Jajj, anyám kicsinál...
Minek is gondolok egyébként anyámra? Ő éppen Angliában festeget, mi pedig épp profi módon megszökünk.
Ha mindkettőnknek sikerült kipréselnie magát a résen, akkor egy fűvel magasan benőtt, de egyébként teljesen üres részre jutottunk. Kiegyenesedtem és leporoltam magamról az átjáró porát, aztán büszkén vigyorogva kihúztam magam.
- Bravo! Zseniálisak vagyunk!
Milyen vicces lett volna persze, ha ezzel a lendülettel megjelenik a biztonságis! Hahaha, hát rettenetesen.
Ám mielőtt ez tényleg bekövetkezhetett volna, már neki is lendültem előre a kerítés felé. Nem akartam megvárni, míg kiérkezik a rendőrség is, vagy valami, inkább újra átlendültem a kerítésen, és segítettem a lánynak is, ha szüksége volt rá.
- Okééé... Mit szólnál, ha mára letudnánk ennyiben az izgalmakat, találnánk neked valami hotelt, és holnapra hagynánk a pancsolást? - érdeklődtem, miközben elindultunk az úton. A Nap már elkezdett lefelé olvadni, még bőven nem volt sötét, de talán a levegő egy-másfél órán belül úgy lehűét volna, hogy már nem lett volna élvezet tengerpartozni.
Persze így már a meleg is kezdett kicsit alábbhagyni, de épp csak annyira, hogy tökéletes idő legyen egy kis sétához. Szóval miközben elindultam egy bizonyos irányba - arra, amerre egészen biztosan sejtettem hoteleket, vagy legalábbis kiadó szobaszerűségeket, gyönyörködtem egy sort az égben. Minden olyan nyugodt volt és kellemes, nem zargatott senki, hogy varázsoljak neki ezt vagy azt, sőt, nem is kellett fejben tartanom, hogy hol van az a hülye bot, aminek néha azt se tudtam, melyik végét kellett megfogni.
Persze, talán egy kicsivel több makacsság volt ebben, mint igazi nem-akarás. nem voltam azért annyira ostoba, mint amilyennek néha tűntem az iskola falai közt. De egyszerűen mindent gyűlöltem ott. Nem csak Angliát, a tanárokat, az órákat, a módszereiket... Nem is igazán tudtam megmondani, hogy miért. Ketrecbe zárva éreztem magamat az épület falai között, nem Rayla Blake-nek, csak valami béna utánzatnak. Közben ez az egész varázslás dolog nem is volt annyira borzalmas. Sokkal jobban tudtam volna szeretni, ha valami máshogy alakul. És talán még különlegesnek is éreztem volna magam ettől az egésztől. De így...? Inkább csak kívülállónak.