Roxfort RPG

Nem különösebben rázott mega halál látványa. Addig nem, míg annak valami mellékterméke, mint például testnedvek, nem mocskolják be a testemet. Azok, akik Mominoban nőttek fel, nem úszhatták meg, hogy valamilyen formában ne találkozzanak ilyen mocskos, undorító dolgokkal… s közöttük voltam én magam is. Jól emlékszem még arra kora nyári estére, mikor Petarral és az egyik nagyobb bátyámmal – talán éppen Todorral – kimentünk a közeli kis vízmosáshoz. A szokásos dolog volt, botokat ragadva azt játszottuk, hogy párbajozunk. De az a nap más volt, mint a többi. Az orrunkat megcsapta a furcsa, rothadó, mocskos szag. Emlékszem, ahogy a szám elé kaptam a kezem, majdnem elhánytam magam.
Végül Todor találta meg a szaghoz tartozó holttestet az egyik bokor tövénél. Abban a nagy melegben a szag egészen tömény és átható volt. Durván átvette az uralmat az egész környék felett. Hol volt az erdő, a vízmosás állandóan friss aromája? Valahol a halál bűze alatt. Ahogy ott álltam és figyeltem a betört fejű fiatalember maradványainak oszladozó mivoltát, rájöttem, hogy milyen múlandó minden. Kilencéves fejjel megrázó kegyetlenséggel tört rám ez. De még sem néztem oldalra, mégsem szenvedtem rajta sokat. Egyszerűen csak tudtam, hogy a legjobbat kell kihoznom magamból.
Így hát Bronx-Brown késlóbálása sem különösebben rázott meg. Ha le is szúrna itt helyben, már elmondhattam volna: én aztán megtettem mindent. Meg amúgy nem különösebben tartottam én tőle. Csak követtem, ahogy szépen magunk mögött hagytuk a fémes, bűzős vérszagot és nem néztem hátra.
– Na akkor megyünk, vagy mi lesz? – nyújtotta felém a kezét és ahogy ránéztem, késztetést éreztem, hogy megfogjam. Szófiában alig ha lett volna mindennapos látvány ott ácsorogva élvezni, ahogy megérinthetem. De én meg akartam érinteni, hosszan, mielőtt behúzom az egyik sarokba, hogy aztán elhoppanáljunk a szállodai szobámba.
– Mondjuk ezt a hátmosásos, masszírozós történetet még át kell beszéljük. Inkább meghívlak egy jó lángnyelvre.
Hümmögve néztem fel a kezéről rá. Nem nagyon érdekelt, mit mondott, már eldöntöttem, hogy így lesz és valahogyan úgyis ráveszem.
– Na nem, ha már egyszer Szófiában vagy, akkor olyan italt kell innod, ami helyi specialitás. De ne aggódj, a bárszekrényemben mindenféle alkohol van s ha nem felel meg az ízlésednek, akkor még mindig ott a szobaszervíz. – Vállat vontam, úgy fogtam meg a kezét, hogy az ujjaimat, az ujjai közé fűztem és egy pillanatra csak élveztem ezt az állapotot. Ránéztem, hogy mit gondol a dologról… nem valószínű, hogy le tudtam volna bármit is olvasni az arcáról persze, egy cseppet sem értettem az emberekhez és nem is akartam.
– Mehetünk is – közöltem aztán kisvártatva és a piac széléhez húzva, ahol némi takarásban voltunk a standok és kis bódék sokasága között, hoppanáltam. Egyenesen Szófia aktuálisan legdrágább szállójába, a Hiltonba. Annak is a harmadik emeletére, a 333-as lakosztályába. Az épület nem volt túl régi, a legutóbbi látogatásom idején még nem is állt.
Tágas szoba volt, hatalmas ablakkal és modern elrendezéssel. Klasszikus mugli, benne egy hatalmas tévé pislogott vissza az emberre, amihez nem különösebben merészeltem hozzányúlni. Gyerekkoromban sem nagyon láttam ilyet odahaza, itt meg nem különösebben zavart, amíg a közelébe nem kellett mennem.
– Állj meg ott és fordulj el, ha akarsz… – közöltem aztán és elsétáltam az ágyhoz, elengedve Bronx meglepően kellemes érintésű kezét. Nem érdekelt, ha nem fordul el, én ugyanis háttal állva neki, ledobtam magamról a mocskos, emberek által hozzá ért ruhadarabjaimat, szépen sorba. – Ott van melletted a bárszekrény és a minihűtő, bármit kivehetsz. – Tettem hozzá és mikor már semmi sem volt rajtam az ágy szélén heverő selyemköntösért nyúltam, hogy magamra húzzam. Megint olyan volt, mint reggel, egy hatalmas, puha ölelés. Sóhajtottam egyet, talán kissé kéjesen is, mikor összehúztam magamon és megkötöttem.
– Van rakija… – magyaráztam és a bárszekrény tetején lévő üvegre mutattam. Ez nem olyan koszos, ki tudja honnan szerzett gyümölcspárlat volt, mint a piaci. Ezt itt prémiumtermék volt. – Te nem akarsz levetkőzni? Nagyon mocskos volt az a piac… és az a te szőrmókod.

Le sem esett, mit művelünk mi itt ketten, míg el nem engedtem volna a kezét. Ő ugyanis egész egyszerűen visszahúzott magához és végig simított az arcomon… amibe beleborzongtam. De nem úgy, mint máskor, hiszen abban semmi kellemetlenség nem volt. Nem is húzódtam el vagy löktem el ösztönösen, szinte kikelve magamból, hogy mégis hogyan merészeli a dolgot csak így megtenni.
– Nem véletlen mondtam, hogy maradj csendben. Aztán ha véletlenül a lengyel a szemfülesebb és engem kinyír, te meg ott maradsz neki... akkor mit csinálsz?  – kérdezte és újabb tincset simított ki az aromból. Nem tudtam hát mást tenni, mint két nagyobbat pislogni hirtelen. Nem tudom, miért de kellett egy pillanat, mire összeszedtem magam annyira, hogy szóra nyissam a számat. Ott volt az az érzés… az a nagyon furcsa érzés, ami végig futott a testemen apró villámcsapásként az érintése nyomán.
– Gondolom halálra szárítottam volna egy hajszárító bűbájjal.  – Válaszoltam és elfordulva tőle elkezdtem ledobálni magamról a mocskos ruhákat. Lényegében ez az egy mondat tökéletesen megmutatta minden képességem, ami a mágiát illeti. Már fiatalon megtanultam hogyan lehet annak segítségével a legszebb tisztálkodni, rendezni a külsőt. Talán az egyik első varázslat az a gőzölés volt, amivel aztán minden ruha a lehető legtökéletesebben nézet meg.
A ruhák hamarosan lekerültek a földre és a bőrömön végig cirógatott a levegő egy pillanatra, ahogy a vállam felett felé pillantottam. Csak ellenőriztem, hogy sikerült-e neki is lekapni a ruháit, de ahogy sejtettem, éppen csak a kabátját sikerült ledobnia magáról. Nem érdekelt különösebben, a fekete selyemkötöns után nyúltam és jó szorosan megkötve tekertem körbe magamon. Nem vagyok én magamutogató, legalábbis bizonyos kereteken belül. Egyszerűn csak nem akartam, hogy azok a ruhák a testemhez érjenek.
Fogtam a rakiját és kinyitottam. Aztán előkaptam két poharat és megtöltöttem őket az alkohollal. Csak a szemem sarkából sandítottam megint rá. Egy kicsit érdekelt, hogy megnéz-e magának és hogy ha igen, akkor mennyit időzik el rajtam a tekintete.
– Levettem a kabátomat. – Válaszolta aztán. én pedig felé fordulva végig mértem. Pont ugyanolyan angolosnak tűnt, mint ott a piacon. Talán az akcentusa volt kicsit más a Londonban megszokottaktól, de a tartása a klasszikus angol szigort tükrözte… ami megtetszett a szigetországban töltött évek alatt. Nem tudtam soha alkalmazkodni ehhez, de az ott születetteknek szinte természetes része volt mindez. – Én így tök jól elvagyok, köszi. Szóval, mit iszunk?
Elmosolyodtam és átadtam neki a kis pohár rakiját. Ezután vettem magamhoz a saját poharamat és emeltem meg felé: – Nazdrave! – Aztán le is döntöttem azonnal az egészet. Az égető érzés ismerősen hatott a nyelvemen, majd a kellemes, csípős melegség, ami végig siklott a nyelőcsövemen egészen a gyomromig. Ez aztán fejbe tudta verni az embert, ha elég erős, márpedig ez több volt az elégnél is. Újra töltöttem mindkettőnk poharát, majd újra felemeltem a sajátom és újra bolgárul kiböktem, hogy: – Nazdrave!
Kellett a második adag, hogy még jobban elzsibbasszon. Aztán már csak azért is töltöttem a következőt.
– Mit szólnál, ha most rád innánk? – kérdeztem és közelebb léptem hozzá, hogy a kezében szorongatott pohárkát is megtöltsem. Kissé szédelegtem már a korábbi italok hatása alatt, így meg-megbillentem töltés közben, hol az ingére, hol a nadrágjára cseppentve egy kevés szeszt. – Mondhatom ügyesen lerendezted azt a lengyel fickót.  - Egy kicsit megbillentem, leejtettem a saját poharamat, tenyerem pedig a mellkasának ütkzöött. Ennek köszönhetően nem dőltem el.

Talán egy kicsit beütött a pia. Aligha lenne meglepő az étrendem mellett. Tartalmas kaját nem sokat látott a gyomrom az elmúlt években, lényegében mióta elmenekültem a családifészeknek nevezett rémálomból. Addig az anyám úgy tömött, mintha muszáj lenne, én meg nem győztem kiadni magamból, hogy megtartsam a táncoshoz méltó alkatomat. Ez volt az egyetlen fegyverem, amivel kitörhettem abból az átkozott életből, amiben éltem egészen addig a napig, míg Párizsba nem szöktem azzal a nőszeméllyel az oldalamon.
Apám sosem értette ezt meg. Folyton csak szidott, hogy selyemfiú lett belőlem, hogy semmi férfias nincs bennem és nem egyszer még a szíjjal is rám húzott… igen, felnőttként. Ezért sem akartam a közelébe menni. Tudtam, hogy semmiféle pénz és csillogás nem írná fel a csalódottságát. Még meg is ölne, amiért nem vagyok olyan férfi, mint a bátyáim… vagy mint Petar. Ha pedig látná ezt, amit itt művelek ezzel a pasassal, hát csak rám vetné magát és addig szorongatná a nyakam, míg meg nem pusztulok. Voltak napok, amikor úgy éreztem, jobb is lenne ezen túl esni, szabadulni minden fájdalomtól, ami a testemben van és az elviselhetetlen magánytól. Hiába van az embernek nagy háza, ha nem érzi magát jól. Én is csak elvesztem a szobák között, mintha hatalmas labirintus lenne.
Bronx azonban mást hozott ki belőlem. Elnyomta az apámmal kapcsolatos gondolatokat és szinte buzdított a jelenléte, hogy élvezzem azt a mocskot, ami bennem van. Megbillentem és az ujjaim közül kicsúszott a pohár. Hirtelen pedig nem találtam más támasztékot, mint az ő mellkasa. Talán leheletnyit közelebb is lépett, mert éreztem, hogy még erőteljesebben csap arcon az illata. És pontosan az történt, amit akartam: megérintett, a szemébe kellett néznem és tudtam, hogy nyert ügyem van. A szívem nagyon erősen kezdett kalapálni, ahogy a barna szempárra pillantottam, de még mindig nem fogtam fel, mekkora hatással van rám, egyszerűen csak akartam őt.
– Ilyen hamar kikészít az alkohol? – kérdezte és kisimította az elől lévő hosszabb tincset az arcomból. Megint megremegtem. Megint akartam, megint, megint, megint. Így hát, közelebb húzódtam hozzá. A testemet az övéhez nyomtam és mint egy kis gyerek, úgy öleltem át a nyakát, hogy csókoljam az ajkait. Hol finoman, hol vadul, aztán elhúzódva az ajkai közé sóhajtottam.
– Te készítesz ki, nem az alkohol… – suttogtam és még egyszer a szemébe néztem, de ujjaim közben finoman keresték a módját, hogy hogyan vegyem le róla a ruháit. Nem akartam erőszakos lenni, ha nem tetszett, akkor könnyedén elökhetett volna, ám ez meg sem fordult a fejemben. Valahol talán túl természetesnek is vettem, hogy ő legalább annyira akar engem, mint az a sok másik pasas… csak annyiban különbözött a helyzet, hogy őt én is akartam.
Újra megcsókoltam, aztán a hajába túrtam és a szabad kezemmel átkarolva elkezdtem az ágy felé húzni, úgy hogy egy pillanatra se váljon el egymástól a testünk. Tetszett a forróság, ami belőle áradt, s hamarosan az én testemre is egészen átterjedt. Nem akartam elválni tőle, sőt azt kívántam, bár még jobban a részemmé válna. Furcsa volt ezt érezni, nagyon régen történt meg hasonló.
Az ágy szélénél álltam meg. Éreztem, ahogy vádlimnak ütközik, így óvatosan hátra dőltem, a forró csók közben, magamra rántva Holdent is. Elhúzódva tőle megint a szemeibe néztem, ujjaim cirógatták, ahol csak érték és ez meglepően gyengédre sikerült. Másokkal nem voltam ilyen, mert mások sem voltak velem ilyenek. Rendszerint erőszakossághoz szoktam, de ez más volt… olyan jól más.
– Bármit csinálhatsz velem… – súgtam még mindig olyan halkan, mintha csak a legféltettebb titkomat osztanám meg vele. Készen álltam magam átadni a forróságnak, a lüktetésnek, a vágyaknak.

A borostája furcsán érzékien karcolt végig a bőrömön, miközben az ajkai mohón csókolták a nyakamat. A harapásra talán kicsit felhördültem, azért húzódott el és nézte meg nincs-e nagyobb baj. De hát mitől is lenne, még ha a tőle telhető legnagyobbat is harapná belém, nem tudna olyan fájdalmat okozni, mint mások. Nem, mert őt én választottam ki és én akartam magamnak. Ezért hát, nem volt kérdéses, hogy ami ma itt történik minden tekintetben tökéletes lesz.
Volt ott valami már a piacon is. Valami szikra, ami miatt nem zavart, ha hozzá kell érnem vagy mellette kell mennem. Sőt, a vér sem zavart, mert úgy intézte, hogy az engem ne mocskoljon be. Mi ez, ha nem igazi kémia? Hiszen csak az képes ilyen bizsergést kiváltani belőlem. Ahogy a teste az enyém felett volt és éreztem a meleget, ami belőle árad, halvány mosoly futott át az arcomon. Odasúgtam volna neki szívem szerint, hogy igen, igen, nézd csak a szememet, mert ma már biztosan nem eresztelek el.
– Kicseszett gyönyörű szemeid vannak. – Olyan hangon beszélt, mint akit tényleg megigéztek, de érződött egy csepp feszültség is. Hogy mitől tartott? Azt nem tudom, mégis úgy gondoltam jobb lesz kimondani azt, amit igazán gondolok. Nem tudott megijeszteni vagy elűzni, ahhoz már túl sokat láttam és ezt most túlságosan akartam.
A vágyaink és a testünk egyetlen nagy egésszé formálódott. Ahogy csókolt és érintett, már az is elég lett volna, hogy elveszítsem az eszemet. Pontosan tudta hogyan kell bánnia a testemmel, csak éppen nem tűnt fel neki. Túlságosan is képes voltam neki átadni magam s valóban… ahogy mondtam: bármit megtehetett velem.
– Akarlak – suttogta az ajkaim közé, mikor egy pillanatra elhúzódott. Éreztem a melegségét, a vonatott, kínzó vágyakozás volt ebben az egészben. Vajon mikor érintette utoljára bárki úgy, ahogyan én? Mikor mutatta neki utoljára valaki, hogy akarja ennyire, mint én? Mert én akartam, valahol attól a perctől kezdve, hogy megpillantottam… de még inkább onnan, hogy megvédett attól a gusztustalan szőrmóktól ott a piactér könyékén.
– Akkor vedd el, amit akarsz… – hüvelykujjammal végig cirógattam az ajkain, az arcán, érintve a füleit, majd tenyerem óvatosan érintette a hátát, hogy még közelebb és közelebb vonjam magamhoz, addig, amíg tényleg teljesen össze nem olvadunk és el nem kezdjük a mi vad keringőnket. Nem érdekelt, ha csak öt percig tart, sem ha órákig húzódik el, már régen elvesztettem az időérzékem ebben a végtelennek tűnő, forró óceánban.
Sosem vetettem még így senki karjaiba magam. Sosem adtam át magam senkinek ilyen őszinte vággyal. Simítottam a hátát, közelebb vontam, hogy csókoljam és harapjam az ajkait, mert azt akartam. Nem volt benne érdek, sem más, ami régen mindig elrontotta a szenvedélyt vagy éppen rám erőltetette.
Ez most Mikhail Bertov volt, a bolgár kölyök, aki akart valakit és meg is szerezte… holott nem hitte volna, hogy ilyet érdemel. Már megtanultam, hogy engem csak kihasználnak vagy éppen fel, ki hogyan nevezi mindezt. De ezeket a szörnyű emlékeket egyszerűen elsodorta tőlem a megint a szenvedély, ahogy megéreztem a bőrét a bőrömön és a közös ritmusunkat, ami minden porcikám átjárta és amitől a szívem már olyan vadul zakatolt, hogy tudtam, közel van a beteljesedés.