Roxfort RPG

Igazság szerint napokig nem nyitottam ki a levelet. Csak bámultam, ahogy ott hever a dohányzó asztalon rajta apám ronda, rendezetlen kézírásával: „Mikhail.” Volt benne valami baljós, valami felkavaró, ami miatt szerettem volna minél távolabb tudni magamtól s most is, ahogy leültem és az volt az első gondoltam, mennyire hiányzik Holden, a tekintetem rátalált megint. Éreztem, ahogy düh önt el, mint mindig, ha eszembe jutott a családom. Olyan könnyedén találtak meg a leveleik, mintha nem is a világ másik végére menekültem volna előlük.
Undorotam a mocsoktól, ami gyerekként körbe vett és ami még mindig ott volt, ahol ők. Nem akartam visszamenni oda, nem akartam hagyni, hogy belerángassanak. Már az újságok is megírták, hogy mindenféle férfiakkal láttak együtt, ez pedig apám mentalitásában maga volt a fertő. Pontosan tudtam, mit gondol rólam. Eddig sem azért írt, mert szeretett, hanem mert rá akarta tenni a kezét a pénzemre. Ő ilyen volt, szeretett minket kihasználni és bántani, Petar még is, mint valami ostoba báb ott maradt és a kezére játszott. Neki is le kellett volna lépnie, hiszen a tehetsége megvolt hozzá, hogy ne csak egy falu medimágus legyen. Talán túlságosan is hasonlított már a szüleinkre. Én voltam az egyetlen, aki elég erős volt ahhoz, hogy elszakadjon onnan.
Hümmögve dőltem előre a kanapén, hogy magamhoz húzzam a levelet. Még a papír is mocskos volt, amire írt. Éreztem, ahogy annak minden undorító molekulája szép lassan átvándorol a kezemre. Beleborzongtam. Mégis valami hirtelen indulattól vezérelve egyszerűen csak feltéptem a lapot, hogy a szemem elé táruljon a rövid kis levél minden sora.

Mikhail!

Azt hiszed ezt megúszod? Az én fiam nem lehet ennyire gusztustalan, ennyire förtelemes! Nem érdekel, hogy egy levelemre sem válaszolsz, én odamegyek és kiverem belőled ezt a mocskot! Addig ütlek, míg el nem múlik!

Számíts rám!
Az apád.

Hát Holdenen kívül nem sok férfit ráncigáltam még át azon a küszöbön. De nem baj, nem számított, most csak annyi volt a lényeg, hogy senki más ne próbáljon meg beosonni mögötte vágy rám küldeni egy varázslatot a nyitott ajtón keresztül. A biztonság kedvéért alaposan bezártam mögöttünk az ajtót. Nem kéne, hogy apám előkerüljön és megöljön, mikor lehetősége van rá.
– Fúha – hallottam, ahogy fúj egyet mögöttem, de csak egy pillanattal később fordultam felé. Igazából azt azonnal kiszúrhatta, hogy egyetlen hatalmas térbe érkeztünk: a nappali-konyha-étkező egységbe. De valahogy ez az egész környezet nem illett Joshuához és talán hozzám sem. Az igazat megvallva még én is kicsit túl letiszultnak éreztem, pedig amikor kiválasztottam úgy éreztem ez a ház olyan, mintha a belsőmet tükrözni. Csakhogy én sosem voltam egyszerű és letisztult.
– Ezt nevezem én egyedi fogadtatásnak! Mondjuk hozzád nem is illik szolidabb jelenet, ha így belegondolok. De ne stresszelj ennyit… az megárt a szépségnek. Még ráncos leszel! – Nevetett fel, engem meg a pánikroham kerülgetett. Komolyan? Komolyan ráncos lennék? Azonnal az ajtó melletti teljesalakos tükörhöz rohantam, hogy ellenőrizzem az arcomat. Szerencsére pont olyan makulátlannak tűnt, mint korábban. Így hát megkönnyebbülve sóhajtottam egyet.
– Ezzel ne is viccelj, nagyember! – mondtam kissé hisztérikusan, de aztán inkább egy halvány mosolyt engedtem meg felé és megindultam a konyha irányába. Erre a vacsorásdira nem nagyon voltam felkészülve, az igazat megvallva a házvezetőnőm által vásárolt nyerskajákon kívül csak sajt, szőlő és bor volt itthon, aminek a felét már betermeltük pár napja Holdennel.
Csak akkor vettem észre, hogy lehuppant a kanapéra, mikor már a konyhapultnál ácsorogtam. Nem, mintha gond lenne, ez tényleg egyetlen hatalmas tér, nem kellett egyik helyiségből a másikba ordibálni, én mindenesetre inkább előpakoltam azokat a sajtokat. Életemben nem vágtam fel semmit, sem varázslattal, sem kézzel.
– Na, hiányoztam? – éreztem a hangját, hogy ezt is vigyorogva kérdezi, de közben nem néztem rá. Végig a sajtokat dobáltam a pultra. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy ezt viccnek szánja-e. Sajnos éppen nem voltam cseppet sem humoromnál… lehet, hogy nincs is humorom? Mondjuk az után, hogy a ráncosodásról beszélt, nem csoda, hogy csak ennyire futotta tőlem.
– Képzeld, hiányoztál – mondtam őszintén. Ő volt az egyetlen ember az elmúlt időszakban, aki tényleg képes volt megvédeni és aki segített. Először ott volt az a furcsa nő a kocsmában, aki egy komplett mészárlásnál alig tudott megmenteni, aztán azon az ócska bálon Miss Liu, aki felől aztán meg is dögölhettem volna, pedig neki fizettem is. – Mostanában csak a baj volt. Olvastad a Prófétát? Az Imbolc bálon én is ott voltam és hát az auror, akit felbéreltem, hogy megvédjen, nem volt éppen a helyzet magaslatán. De mindegy is, szerencsére már elmúlt és meggyógyultam.
Nem, nem voltam ilyen nyugodt a dologgal kapcsolatban. Sőt, rohadt ideges voltam, ezért is indítottam eljárást az ellen a Fawcett professzor ellen – mint kiderült a neve –, mert összetapizott és még bántalmazott is. A többivel szemben pedig csak szimplán többször kifejtettem a nem tetszésemet az újságokban.
– Mi lesz a vacsi? Majd' éhen halok!
Hát nem mondom, hogy nem futott át az agyamon, hogy mégis mivel lehet egy ekkora embert megetetni, hogy tele legyen. Holdan is magas, de hosszában és széltében is igencsak alulmarad hozzá képest. Ráadásul, ha ő éhes, akkor rendszerint a házvezetőnő főz valamit és azt esszük vagy csak borozgatunk kicsit.
– Hát… van egy üveg borom, sajtom, szőlőm és valami kis pirított kenyérféle. – Magyaráztam, ha akart oda is jöhetett a konyhába, hogy megnézze. – Igazság szerint még sosem főztem semmit… és nem tudom ezekből a dolgokból miket lehet csinálni. – Böktem a hűtő felé, majd kinyitottam, hogy újra szemügyre vegyem a gyanús dolgokat, amik odabent vannak. – A házvezetőnőm szokott főzni. De megpróbálkozhatok valamivel. – Aztán becsaptam az ajtót és a sajtszeleteket meg a szőlőt rátettem egy fadeszkára. Arra ment a pirított kenyér falatka.
Nem tudom miért, de igazából Joshnak szívesen főztem volna… mármint úgy, hogy ne mérgezés legyen a vége a dolognak. A mocorgására benéztem megint a kanapé felé. Egészen kényelembe helyezte magát, pont úgy ült ott, a lábát a dohányzóasztalra téve, ahogyan én szoktam.
– Nem semmi a lakásod. Ide én is szívesen beköltöznék! – Mondta, miközben megfogva a deszkát, besétáltam hozzá és letettem a dohányzóasztalra a kaját. Egy pálcaintéssel vontam hívtam magam után a bort és két poharat. Az ital engedelmesen ki is töltötte magát, lényegében prezentálva a varázstudásom nagy részét. Aztán én is odahuppantam mellé.
– Van még két üres szobám – vállat vontam és magamhoz véve a poharat felé emeltem koccintásra.  – Igyunk az újra találkozásra. – Majd lehúztam egy jó adag alkoholt és kicsit közelebb húzódtam hozzá a kanapén.
– Te tudsz főzni? Van egy egészcsirke előkészítve a hűtőbe… de egy kicsit félek megérinteni. – Undorodó fejet vágtam hozzá.

– Ez teljesen jó lesz… előételnek – mondta Josh a sajátra és a borra. Már majdnem megkérdeztem tőle, hogy mégis mennyit szokott enni, de az alkatát elnézve nem volt olyan nehéz megsaccolni. Nagyjából félpercig csak álltam és döbbentem bámultam a jelenetet, amivel jó formán csak szippantotta és szippantotta magába a sajt-pirítós mennyiség jó részét. Én inkább hozzá sem nyúltam. Valahogy nem volt étvágyam. Nem azért, mert a jelenet elborzasztott, mondhatni az ilyesmihez már hozzá voltam szokva. Holden mondjuk nem eszik így, de hozzám képest többet és más dolgokat.
– Hú ez jól esett nagyon, már majd éhen haltam!
– Hát ennek szívből örülök… – válaszoltam és a fadeszka szélére készített szalvétából egyet felé emeltem. Nem akartam kimondani, hogy aztán zavarba hozzam, de a szája körül alaposan a szakállába tapadt egy-két morzsa és az nem nézett ki éppen gusztusosan. Közben inkább elmondtam neki, hogy még van üres hálószoba a házban. Mi ugyanis csak a főhálót használtuk, talán a kutyám időnként befészkelte magát a vendégszobába, de az nem zavart. Mindig tökéletesen tiszta ágynemű volt ott is felhúzva.
A borra persze én sem tudtam nemet mondani. A poharat hát koccintásra emeltem és amint ő is csiriót mondott, hát le is húztam az egészet. Ez legalább megnyugtatta az idegeimet egy kicsit és el is felejtettem állandóan az ajtó felé lesni, hogy vajon mikor próbálja meg rám törni apám vagy valamelyik másik túlzottan is vidéki paraszt családtagom. Persze apámból nem néztem volna ki, hogy komoly varázserőt préselt volna ki magából, inkább csak egy bicskával rontott volna nekem vagy a kedvenc nadrágszíjával, ami valahogy sosem akart elszakadni, akárhányszor csapott is le vele.
– Hmm… Jó ez a bor – állapította meg aztán. Örültem, hogy ízlik neki. Valahogy Joshua volt az egyetlen ember, aki minden vademberes szokása ellenére örömmel láttam itt és örömme voltam a közelében. Jó, ott Szófiában kicsit magam alatt voltam Holden miatt, szinte állandóan el volt tűnve és végre egy egész normális kinézetű és nem erőszakosan nyomuló pasas közelében voltam. Egész tűrhető volt rajta legeltetni a szememet. Persze ez egy egész más helyzet volt, mint Holdennel. Ott megvolt a kémia azonnal, ez viszont csak olyan: „hmm, nem is rossz” szituáció volt. Semmi pénzért nem kezdtem volna ki vele. –  Ugye van még belőle?
– Ha Mikhail Bert… Belot-nál elfogy a bor, akkor már régen baj van. – Mondtam, nem foglalkozva az aprócska nyelvbotlással. Inkább eltereltem a szót a főzésre, addig sem ezzel van elfoglalva. Láthatóan a kaja amúgy is jobban lekötötte a figyelmét, mint én. Gondolom ő is az a fajta fickó, aki ha éhes, akkor nem lehet bírni vele. Egy időben én is ilyen voltam, aztán szép lassan megszoktam, hogy egyre kevesebbet eszek. Eleinte nehéz volt, hiszen volt pénzem és végre ehettem, csakhogy a munka megkövetelte, hogy lehető legjobb formában legyek. Inkább sovány, mint izmos. Egy vékony testtel minden mozdulat jobbnak, kecsesebbnek hatott a színpadon és ezt főleg a francia munkáim során, igazán megkövetelték.
Szerettem ezt a Mikhail Belot maszkot. Olyan messze állt a Bertov család fiának koszos kis múltjától. Elegáns volt és finom, egzotikus és mégis nagyon francia. Ezért is volt olyan furcsa, mikor a minap közölte velem az akadémia, hogy nem ártana Bertovként folytatnom a munkát. Szerintük ez jobban motiválná a táncosnövendékeket Szófiában. Nekik tetszenek, ha tudnák, hogy egy helyi parasztgyerek is el tud jutni oda, ahova én. Hát nem mondtam igent a dologra. Undorodtam apám nevétől és ha csak eszembe jutott, hogy „Mikhail Bertov” öklendezni kezdtem, s nem egyszer valóban hánytam is.
Követtem hát Josht a konyhába, de egyelőre még túlzottan a gondolataim hatása alatt voltam. Mindegy, biztosan azt hitte, hogy a nyerscsirkétől sápadtam el. De nem vagyok ennyire nyámnyila, csak azért, mert megérinteni nem akartam.
– Mi az hogy! Elég jól tudok ráadásul… Na akkor lássuk, miből élünk.
Nem zavart, hogy a konyhában kutat. Felültem a bárszékre és onnan figyeltem, közben újra töltve a boros poharamat az isteni nedűvel. Nekem ebből sosem volt elég egy, általában addig ittam, míg teljesen ki nem ütöttem magam vagy amíg Holden le nem állított, de elég sűrűn előfordult, hogy eltűnt.
– Ebből simán megleszünk – mondta és közben a csirkével foglalkozott.
– Ezeket mind a házvezetőnőm hagyta itt. Általában ő főz ránk, de én nem sok húst eszek, csak ha nagyon muszáj. A köretet persze megeszem, ha az saláta… elég szigorú az étrendem, tudod.– Magyaráztam, bár nem hiszem, hogy érdekelte a nyomorom ilyen mélyrehatóan. Igazából sosem éltem úgy, hogy bármit meghetetek, hiába lettem gazdag. Gyerekként a szüleimtől sosem kaptam semmit, ha mégis akkor az csodaszámba ment. Aztán táncos lettem, lemondtam az evésről, lényegében arról is, hogy párkapcsolatom legyen. Az csak rontott a helyzetemen, hogy kiderült ez a Holden dolog.
– Akarsz segíteni? – kérdezte aztán. Ezen eléggé meglepődtem. Soha semmit nem készítettem én magam. Az uborkalevesben persze otthon voltam, de az most éppen nem volt túl szezonális. – A salátát rád bíznám akkor, gondolom abban úgyis otthon vagy.
– Hát nem igazán szoktam salátát készíteni, de azért megpróbálom.  – Bólintottam és magam elé húztam az alapanyagokat. Volt mindenféle: zsenge spenót, paprika, paradicsom. De ezeket sem én szoktam felvágni. Mindenesetre odasétáltam a hűtőhöz és egy darabka citromot is kivettem. Az volt az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, ugyanis sem olívaolajat, sem joghurtos öntetet nem csorgattam volna rá a friss zöldségekre. Azok aztán alaposan tönkre tették volna a testemet.
– Na és közben elmesélhetnéd, mi is történt azon a bálon… Csak nem egy újabb lámpás klampóc áldozata lettél?
Legyintettem egyet, majd visszaülve a bárszékre a pálcával szeletelni kezdtem a salátának valót. Lehet, hogy ez-az egy kicsit túlságosan is kicsire már-már pépesre sikeredett. Nem voltam jó a varázslásban, ha csak nem valami szépészeti dologról volt szó.
– Hát az szerencsére nem volt ott. Igazából nem is tudom pontosan mi történt, mintha a Szeszély és valami bűnbanda egyszer csapott volna le.  – meséltem és közben magamhoz hívtam varázslattal egy salátástálat, hogy belevarázsoljam az összetrancsírozott zöldségeket.
– Tűz ütött ki és mindenki tolakodott, lökdösődött. Az sem érdekelte őket, hogyha belém vertek.  – Magyaráztam tovább, majd némi felháborodással folytattam a mese számomra legfontosabb részét: – Aztán egy perverz pasas, akinek kiderítettem a nevét, valamit Willow Fawcett, megütött, majd tapizni kezdett. Persze felbéreltem egy aurort, hogy vigyázzon rám, de sajnos nem múlta felül azt, amit az aurorokról általában mondanak. Látod, ezért ajánlottam fel, hogy legyél a testőröm. Szerencsétlenekkel van tele a világ és még azt mondják, hogy ilyen emberek vigyáznak ránk! – hüledeztem egy sort, majd a citromot és némi sót a zöldségek tetejére tettem, hogy aztán elkezdjék magukat összekeverni.

Hát igazából, nem tudom jó ötlet volt-e Joshnak elmondani, mi történt az Imbolc bálon. Körülbelül ő volt az egyetlen ember, aki előtt nem akartam magamat sajnálatra méltónak mutatni. Nem tudom, miért… talán, mert ő mentett meg korábban vagy mert olyan furcsa, tiszteletreméltó érzést keltett azokkal a hatalmas izmaival. Valójában jó lett volna egy ilyen férfit magam mellett tudni, sokkalta jobban tudott volna rám vigyázni, mint bármelyik testőr és ilyenkor, mikor Holden nem volt itt – ami egyébként a kelleténél sokkal többször fordult elő –, szükségem lett volna legalább egy csendes társaságra.
– Sajnálom Mik… – mondta színtiszta őszinteséggel. Nem hiszem, hogy túl sokan beszéltek volna így velem. Igazság szerint az egész életem egy színjáték volt, benne nagyon kevés igazán rendes és szavahihető emberrel. Már megszoktam ezt. Az egész akadémia nem volt több, mint egy olcsó hazugság.
– Hidd el, az aurorok inkompetenciájáról én is tudnék mesélni... Láttam elég esetet a Gringottsban. Egyébként szívesen megvédtelek volna, de őszintén szólva én elég kevés hasonló dzsámborira szoktam elmenni, mert alig van szabadidőm – mondta vállvonogatással, miközben befejezte az édesburgonya pucolását. – Te amúgy érted ezt az illuzionista körüli hisztériát? Nekem ez inkább ilyen generált pánikkeltésnek tűnik, mint valós veszélynek...
Sóhajtva néztem, ahogy vágja az ételt. Ezzel a saláta témával én úgysem voltam elég ügyes. Sosem magamnak készítettem őket, megvártam, hogy Ana, a házvezetőnőm az arcom elé tolja a finom falatokat… amik amúgy egyáltalán nem voltak finomak, csak én megpróbáltam elképzelni, hogy olyanok.
– Azért remélem sikerült azóta kiheverni ezt a sokkot… – Csak bólintottam. Nem akartam részletekbe menni inkább az ott történtekről. Lényegében Josh volt az egyetlen, akinek a közelében nem éreztem úgy, hogy sopánkodnom kell.
– Egyszer velem eljöhetnél szórakozni. – Mondtam és közben éreztem, milyen szánalmasnak tűnök. Mármint nyilván nem randi meghívásnak szántam, csak egyszerűen nekem nem igazán voltak barátaim, akikkel együtt tölthettem a napokat vagy akár a szórakozásra szánt estéket. – Elviszlek a kedvenc kávézómba!  
Sóhajtottam egyet aztán a kezembe véve egy kanalat megpróbáltam összedolgozni a salátám ízeit… ha van egyáltalán neki. Az én ízlelőbimbóim már olyan régóta nem éreztek normális ételízt, hogy fogalmam sem volt.
– Hát, nem tudom mi ez az Illuzionistával. Annyit tudok, hogy valami rosszat tett nyáron a Három Seprűben, de igazság szerint, nem tudom, mennyi igaz belőle. Én is csak azt látom, amit az arcomba tol a Próféta, az meg tudjuk mennyire szavahihető.  
–  Gyakran támadnak meg vagy tapiznak le, ha mész valahová amúgy? Gondolom nem lehet könnyű az életed hírességként – folytatta, én pedig elmosolyodtam. Talán egy kicsit tényleg érdekli az életemnek ez az oldala, de valahogy mégis tetszett, hogy nem kezd el máris hisztirohamot kapni, mert egy légtérben van egy hírességgel. Két féle ember volt, aki rettegett tőlem és az, aki megjátszotta magát a társaságomban, Josh szerencsére egyik sem volt.
– Nyáron volt egy fiú, aki meg akart erőszakolni  – válaszoltam fintorogva. – Berángatott egy sikátorba és rám mászott… alig tudtam elmenekülni. Beteg emberek vannak, Josh.
Még egy sóhajt hagyta el a számat, de közben a citromlevet beledolgoztam a salátámba rendesen.
– Na, szerintem hamarosan kész is a vacsi – kacsintott aztán rám Josh. Amennyi dolgott vágott és pakolt, nem voltam benne biztos, hogy az ő mértéke szerint egy adag ételt képes lennék elfogyasztani. De azért elmosolyodtam. Örültem, hogy itt van. Kellett már egy jó társaság.
– Gondolom téged még senki sem próbált meg bántani  – mondtam, ahogy felnéztem rá. Nagy volt és erős, nem hinném, hogy bárki ilyennel próbálkozna. Felkeltem a pult mellett álló bárszékről és megfogva a salátát, odaléptem Josh-hoz, hogy megmutassam neki. – Szerinted így kell kinéznie?

Furcsa volt ilyen átható ételillatot érezni a házban. Általában, mire felébredtem kész volt az ebéd vagy – mivel távol maradtam rendszerint a konyhától – észre sem vettem, hogy a középkorú házvezetőnőm megsütött egy kis csirkét vagy összedobott egy salátát. Ami azt illeti, már jó ideje megtanultam, hogy az én szakmámban az ember nem gondolhat evésre. Egyszerűen azért eszünk mi táncosok, hogy életben maradjunk. A testünknek mindig a lehető legjobban kellett mutatnia és könnyen mozgathatónak lennie. Túl sok izommal és túl sok zsírral is nehéz lenne azokat a mozdulatokat kivitelezni, amik egy mágikus táncelőadás alapjait képezik. Josh tehát sejthette, hogy aztán a hajápoláson kívül némi színpadi mágiát is sikerült elsajátítanom.
– Te jóságos… Remélem beperelted vagy valami, és azóta az Azkabanban vagy a Mungó pszichiátriai osztályán rohad… Szörnyű, hogy ennyi perverz gyökér rohangál az utcán.
A fejcsóválására kicsit elmosolyodtam. Kevesen fejeztek ki bármiféle aggodalmat értem, anélkül hogy a befektetésük részét képeztem volna. Aki az akadémiának pénzt adományozott a jövedelmét féltette, a főnökeim pedig emellett az előadások sikerességét is, amik nem csak az én hírnevemet, de az övékét is nagyban befolyásolták. Egy tárgy voltam, aminek nem volt szabad összetörni, ezért voltak meggyőződve róla, hogy a lábsérülésemet el kell rejteni a világ elől s néha addig gyötörtek, hogy egy-egy fellépés után alig tudtam lábra állni. Ha ma Josh látott is rajtam valamit, akkor az a sántikálás volt. Már nem lüktetett olyan hevesen a bokám, mint tegnap vagy tegnap előtt.
– De az király, hogy megtudtad védeni magad tőle.
Bólintottam. Kicsit én is büszke voltam, hogy az ott nem sikerült a támadónak, bár nagyon próbálkozott az őrült kölyök. Sosem voltam harcos alkat és akkor is inkább csak lelökdöstem magamról, semmint hogy előkapjam a varázspálcám és a szemei közé pörköljek… pedig megérdemelte volna.
–  Tedd csak le ide az asztalra, és neki is láthatunk.
Még sosem készítettem semmit, de tényleg. Holdennek sem mertem soha semmit felszolgálni, csak azt amit helyettem megfőzött valaki. Azt hiszem, nem is nagyon vágyott rá vagy legalábbis nem esett le, hogy olyasmit enne, amit én készítettem. Az sem volt teljesen kizárt, hogy nagyjából sejtette, mennyi tehetségem van ott. Az egyetlen dolog, amire képes voltam a hideg uborka leves, ami nem éppen ideális étel a hűvösebb időben. Diétázásra persze a legjobb.
Letettem a salátás tálat valahova az asztalon és én is lehuppantam, hogy végre megkóstoljam Joshua főztjét. Nem mertem volna bevallani neki, hogy ilyesmiket aztán végképp nem kéne ennem. Nem is voltam benne biztos, hogy meg tudok majd enni annyit, amennyit a tányéromra tett. Ezért első pillanatra csak nézegettem a tányérra halmozott ételt. Krumplit évek óta nem ettem, de a tányéron landolt édesburgonyát is csak módjával, mindössze azért volt itthon, mert már Holdenre is gondolni kellett… legalábbis a házvezetőnőm szerint.
– Köszi  – mondtam aztán kisvártatva, majd felszúrtam egy kis adag édeskrumplit és azon nyamnyogtam hosszú percekig. Úgy éreztem a gyomrom menten megtelik azzal az egy falattal. Talán Josh nem vette észre, mennyire szenvedek. Ő jóétvággyal evett, ahogy az egy termetes férfitól elvárható.
Én azonban inkább a salátánál és a csirkénél maradtam. Azokkal némiképp könnyebben birkóztam meg, még ha a mennyiség túlzásnak tűnt továbbra is.
– Na és mitől olyan különleges az a kávézó, hogy éppen oda akarsz menni? – kérdezte. Erre elmosolyodtam, mert tudtam mennyire nem fog tetszeni neki a válasz.
– Mert diétás kávékat és süteményeket árulnak… de tényleg nagyon finom minden – biztosítottam és legyintettem is egyet. Egy percre persze átfutott az agyamon, hogy milyen szar érzés, hogy már van valaki, akinek elvileg velem kéne lennie a szabadidőmben, de túl elfoglalt ehhez. Nem tudunk csak úgy meginni egy kávét kettesben vagy sétálgatni London belvárosában. Olyan nehéz volt összehozni a dolgokat.
Sóhajtottam egyet és talán Josh is érezte, hogy ez inkább a gondolataimnak és nem a közös csevegésnek szól. Gyorsan magamhoz intettem a poharainkat és a borosüveget, ami engedelmesen töltött is. Azonnal lehúztam az első pohárkával. Nem tudtam haragudni Holdenre, de furcsa volt, hogy elvileg együtt élünk és mégis hiányzik.
– Na és akkor még egyet a magányra! – Mondtam és miután újra töltöttem a poharamat, felé emeletem.

Egy kissé felhorkantottam a diétás kávézóra adott válaszára. Éreztem, hogy nem az ő terepe ez a dolog, de nem is volt baj. Annyira más alkat volt, mint én, hogy az ő esetében a diétázás szinte vétek lett volna. Azonban az, hogy szeretett és tudott is főzni arra utalt, hogy szerei a minőségi dolgokat. Én is elgondolkodtam párszor, hogy a kedvenc ételeimet megtanulom elkészíteni – amiből lefeljebb kettő létezett, az uborkaleves és egy különleges saláta, amit mindössze egy étteremben készítettek egész Londonban. Nekem nem jött össze. Mindig közbejött valami, a munka, a bokámba nyilalló fájdalom vagy egy fenyegető levél az apámtól.
A gondolattól megint elfogott a vágy, hogy igyak. Nem csak magányosnak éreztem magamat, hanem végtelenül szerencsétlennek is minden miatt, ami körülöttem történt. Egyre kevesebb időt töltöttünk együtt Holdennel, mert ő a lánya után kutatott… én pedig itt maradtam megkeseredve a házamban. Csak néha-néha pislogtam az ajtó felé, remélve, hogy benyit rajta, de mikor sokáig nem került elő, inkább hagytam a dolgot.
– Miért épp arra? – kérdezte koccintás után Josh. – Talán magányos vagy?
Nem válaszoltam rá. Csak megvontam a vállamat, nem akartam kivesézni a szerelmi életem árnyoldalait éppen neki. Feltételezem, amúgy sem kötné le két férfi béna évődése. Inkább ittam, hosszan és sok kortyot. Aztán újra is töltöttem a poharamat.
– Áh… ez jól esett.
Elmosolyodtam és letettem az üveget az asztalra. Egy ideig bámultam ahogy az utolsó csepp is visszafolyik a maradék italhoz, majd éppen csak odasúgtam: – Nos, akkor egészégedre.
Egy pálcaintéssel a konyhafelé indultak meg a használt tányérok, hogy magukat rendbe rakva, a szemetet gondosan összegyűjtve a mosogatóba repüljenek. Ott aztán hangosan, némi csörömpöléssel, de megkezdődött a mosogatás. Legutóbb akkor történt ilyesmi, mikor Holden itthon volt és kivételesen nem csak egy salátát ettem, hanem Ana összerittyentett neki, nekünk valami rendes vacsorát. Igazából már nem számoltam hány nap telt el.
– Figyelj csak…
Ahogy ránéztem, éreztem, hogy valami kérés következi. Josh a szememben nagyjából egy hős volt. Ő volt az egyetlen, aki nem tudott felidegesíteni azzal, hogy hozzám ért… ő ugyanis nem puszta perverzióból vagy „csak úgy” érintett meg ott a kiállításon, hanem azért, hogy megmentsen. Ezért pedig hálás voltam. Engem nem sokan akartak megmenteni, lényegében az egész életemet úgy éltem le, hogy magamat óvtam, magamért tettem… mert nem volt soha senki, akire támaszkodhattam volna. A családomnak nevezett hatalmas szörnyeteg is csak azért létezett, hogy kiölje belőlem az olyan dolgokat, amikért érdemes volt élni, például a táncot.
– Nem lenne gond, ha elheverednék a kanapédon? Eléggé elfáradtam ma, meg rámtört a kajakóma is, és nincs kedvem most hazahopponálni tele hassal. – Magyarázta, én pedig máris azon gondolkodtam, vajon Holden mit csinálna, ha végre hazajönne és meglátna egy idegen pasast a kanapémon. Biztosan azt hinné, hogy ő is csak a munkám része, amit az a mocskos akadémia sózott rám.
– Ígérem, reggel korán lelépek, mert hatkor már dolgoznom kell – tette hozzá, csakhogy finomítson a helyzeten. Biztosan látszott a fejemen, hogy nagyon agyalok valamin. Hát ez így is volt és amúgy is jobb lett volna elkerülni egy esetleges veszekedést.
Felkeltem az asztaltól, ujjaim közé fogtam a borospoharat és elindultam a ház belseje felé. Egészen hátul ugyanis volt egy kényelmes, előkészített vendégszoba, ha esetleg egy ismerős benézne, akit nem akarok az ágyamon altatni. Ahogy odaértünk az ajtóhoz, belöktem az ajtót és láthatta, itt is a természetes fa és a fehér szín uralkodott. Tiszta volt, de kényelmes. A kandallóban ropogott a tűz és saját fürdője is volt.
– Itt aludhatsz. Ha valami kéne, akkor a szomszéd szobában leszek… de gondolom ennyi kaja után eléggé ki leszel ütve.  – Kortyoltam a borból. – Amikor reggel kimész, simítsd végig a kilincset. Akkor azonnal kinyílik magától és ugyanúgy zárd be kintről. Hallani fogod, ahogy kattan a zár. – Tettem hozzá és elléptem a küszöbtől. Azért reméltem nem ébred fel, pláne ha Holdent véletlenül haza eszi a fene… bár erre nem kifejezetten számítottam.
– Aludj jól!

A szívem vadul kalapált, mint minden alkalommal, amikor az otthonnak nevezett házban Sokolov is hajlandó volt megjelenni. Tudtam, hogy jobban érzi magát a saját birodalmában, a kísértet kastélyában, de most meg akartam lepni. Odaadtam neki az egyik lakáskulcsot, hogy sétáljon be nyugodtan, pihenjen egyet a hálóban, mire megjövök. Az akadémiai tennivalók miatt ugyanis még Szófiába is ki kellett ruccannom, de így legalább volt alkalmam megfelelő mennyiségű alapanyagot venni. Joghurtot, uborkát, meg minden olyasmit, ami egy jó taratorhoz kell.
Úgy rontottam be a saját otthonomba, mintha legalábbis rablót sejtenék. Valójában csak túl lelkes voltam… és egyenesen oda rohantam a karjaiba. Talán a kandallóban lobogó lángokat figyelte éppen, nem érdekelt, csak meg akartam ölelni. Sokolov volt az egyetlen ember, aki képes volt valamiféle gyengédséget kiváltani belőlem. Azonnal heves csókot nyomtam az ajkaira.
– Soha többé ne engedj oda… soha többé…  – dünnyögtem és ahogy megöleltem még jobban a vászontáskával hátba vágtam. – Azt mondta… azt mondta az az őrült nőszemély, hogy ezúttal muszáj leszek elmenni a tavaszi bálra és kicsit hízelegni pár orosz mágnásnak. Kell a pénz.  – Sóhajtottam fel.
Sokolov nagyon is tudta, hogy mire használt fel az akadémia. Tudta, hogy azért kellett annyi embernek elviselnem, hogy bántson. Még éreztem a testemen a nyomaikat, habár a bőröm már meggyógyult a fojtogatások, szorongatások és egyéb dolgok után… mégis, szinte éreztem a helyüket, hiába Ed simított végig a bőrömön. Egy életre tett tönkre az a munka. Egy életre bélyegzett meg az egész varázslótársadalom szemébe. Talán a címlapokon ünnepelt sztár voltam, de a saját akadémiám adott el nekik.
– Nem akarok elmenni…  – sóhajtottam és elléptem Edtől, majd a konyhába indultam. A vászontáskát ledobtam a szigetre a főzőlap mellé. Az uborkák kigurultak a gránitlapra, én pedig azonnal elkezdtem a kezemet mosni a mosogatónál. – Viszont olyan szép uborkát vettem, na meg finom házi joghurtot… meglátod, mind a tíz ujjadat megnyalod a mai vacsora után. – Magyaráztam nagy elégedetten és közben megtöröltem a kezemet a makulátlanul tiszta, fehér konyharuhába. Egyértelműen járt itt a takarítónőm és tökéletesen kifertőtlenítette a házat. Már napokkal ezelőtt megkértem, hogy tegyen így, mert átjön a Főnököm. Azt is hozzá tettem, hogy itt fog aludni, úgyhogy a legtökéletesebb ágyneműt tegye ki és legalább háromszor vasaljon ki.
Az elmúlt napokban nem sokat voltam itthon, így nem tudtam leellenőzni, mit művelt a házzal… de azzal azért tisztában volt, hogyha Sokolovnál is alszom, a pénzét csak akkor kapja meg, ha elégedett vagyok a munkájával. Nekem pedig a tökéletesnél kevesebb csak meghalni elég. Így hát, ha nem volt megfelelő, amit csinált, felőlem mehetett akár az utcára is.
Azért kicsit borzongató volt a házam falai között tudni Sokolovot… itt mégis csak Holdennel bújtam össze annak idején. Ezekkel a gondolatokkal bújtam ki a kabátomból és dobtam hozzá.
– Vigyázz rá. Mellesleg ezt kaptam tőled a szülinapomra. Utólag. – Böktem a fejemmel a kabát felé. Hát igen, kivettem egy kis pénzt a tárcájából, de azt mondta, bármikor megtehetem. Aztán elővettem az uborkákat és egy gyors mozdulattal le is fertőtlenítettem őket a meleg víz alatt. Nem, mintha nem lett volna minden bio abból, amit hoztam, de azért jobb az óvatosság.

Sokolov karjaiban minden más volt. Egyszerre voltam boldog, iszonyúan szerelmes és éreztem magam biztonságban. Az arcomat a mellkasába fúrtam, hogy mélyen szívjam magamba az illatát. Az sem zavart, hogy a kutyám, Elizabeth ott csaholt a bokánk mellett, örülve, hogy viszont láthat.
– Mikhailom – sóhajtotta imádott, oroszos akcentussal. – Csak sorold fel a neveket, hogy kikkel nem akarsz soha többé találkozni. A pénz miatt ne aggódj. Nem kell elmenned, majd hivatalos útra jössz vele,m. – Csókot lehet az ajkaimra, én pedig engedtem magam elveszni abban a fél pillanatban, mielőtt az ajkai átvándoroltak a homlokomra. Rajtam volt a sor, hogy sóhajtsak, erőt merítsek és elfelejtsem a mai nap történéseit. Aztán már vontam is magammal a konyhába, hogy neki álljak a főzésnek.
A pultra kipakoltam az uborkákat, a joghurtot, a fűszereket. A tarator egyszerű étel volt, nem kellett hozzá az uborkán kívül szinte semmi, így csak kapor és fokhagyma került még ki az asztalra a dió mellé, ami kellemes, ropogós érzést adott a leveshez.
–  Ha olyan ügyes leszel, akkor nem csak a tíz ujjamat fogom megnyalni.
Elvigyorodtam.
– Akkor készítsd fel a nyelved…  – Kacsintottam rá sokat mondó arckifejezéssel.
Tudtam, hogy jól fog sikerülni. A tarator volt az egyetlen étel, amit normálisan el tudtam készíteni úgy, ahogyan azt a bolgár hagyományok tartották és ahogyan azt mifelénk készítették. Nem volt sok pénzünk, így egyszerű ételeket ettünk. Az uborkalevesnél diétásabb ráadásul nem igazán létezett.
– Ó. Milyen érdekes kabát. Boldog születésnapot, Lisichka! – dörmögte Sokolov. Talán nem emlékezett, hogy a születésnapom ősszel van, de hát nem is bántam. Így legalább nem feszegette, miért vettem magamnak egy ilyen drága kabátot az ő pénzéből. – Khm, szóval sütünk.
Megvártam, míg szépen leteszi a kabátot és odajön mellém. A megmosott zöldségeket kipakoltam addig a pultra és csak akkor mosolyogtam rá, mikor odalépett mellém. Volt ebben az egész helyzetben valami mérhetetlenül romantikus… és újra szerelembe tudtam volna esni vele.
– Ez nem sütés, Ed.  – Mondtam és figyeltem, ahogy az uborkát vágta. – Próbáld meg nagyon apró kockákra vágni. – Magyaráztam és megérintettem a kezét, amiben a kést tartott, hogy segítsek neki. Fél percig sem tartott az idilli pillanat, mikor Sokolov felszisszent, én pedig ijedten ugrottam hátra, attól félve, hogy fájdalmat okoztam neki.
– Sa… sajnálom…  – dünnyögtem és végig néztem rajta. Gyorsan kivettem a kezéből a kést, szigorúan nem érintve a bőrét. Aztán távolabb toltam az uborkát tőle. Úgy tűnt valami nincsen rendben, mert elsápadt… és kicsit, mintha remegett is volna. Az aggodalom minden más helyét átvette. Már nem érdekelt az akadémia, nem érdekelt a kabátom, nem érdekelt az uborka, csak és kizárólag Eduard Sokolovra összpontosítottam.
– Mi fáj?  – kérdeztem és magam felé fordítottam, miután hozzá mertem érni. Letoltam a válláról a zakót. A nyakánál elkezdtem kigombolni az inget, hogy levetkőztessem és lássam, miféle fájdalmat okozzak neki.

Volt ebben a pillanatban valami mérhetetlenül gyönyörű és cseppet sem szokványos. Az én életemben nem voltak egyszerű hétköznapok… nem voltak egyszerű… egyszerű semmik. Valahol vágytam erre az egészre, de nem gondoltam volna, hogy éppen Sokolov tudja majd megadni. Ő annyira más volt, mint amihez szoktam. Túl elegáns, túl kifinomult, mindent az esztétika szemszögéből nézett, most viszont ott állt a konyhasziget mellett és szeletelt egy darab uborkát. Egyszerű volt, mégis a legszebb dolog, amit valaha láttam… Sokolov, ő volt gyönyörű.
Nem zavart még az sem, hogy ügyetlen és elrontja a máskor precíz kockákra vágott ételalapot. Csak közelebb húzódtam hozzá és élveztem kettőnk pillanatát, mert ilyen még egyszer nem lesz ebben az életben. Annyira féltem, hogy a közöttünk lévő harmóniát egyszer csak elrontja valami és még ő is eltűnik az életemből. Már sok ember sétált be, majd ki, de azt örökre tette. Voltak barátaim, voltak szeretőim, de egy sem maradt meg túl hosszú időre.
– Mintha csak egy Picasso festmény lenne – jegyezte meg, szinte elemezve vizsgálva a felvágott kígyóuborkák alkotta formákat. – Igazi remekmű. – A hangján éreztem először, hogy valami megváltozott. Aztán ahogy megérintettem, hogy segítsek neki, felszisszent. Hirtelen ezer meg ezer teória futott át a gondolataim között… többek között az is, hogy a puszta érintésemmel ölöm meg, mert már olyan szerencsétlen vagyok, hogy életem egyetlen szerelmét is éppen én teszem el lábalól.
– Nem, nem. Biztos csak egy szálka  – magyarázta. Kifejtettem az ujjai közül a kést, ha addig nem tette volna le. Óvatosan fektettem a pultra, miközben ő végig simított az arcomon. Olyan érzésem volt, hogy csak el akarja terelni a figyelmet a fájdalmára, mintha nem történt volna semmi. Na nem. Ő nem szenvedhet. Apámtól megvédtem, hát megvédem minden mástól is. Már tudom, hogy elég erős vagyok hozzá.
– Szálka? Mégis mitől? Az uborkától?  – kérdeztem idegesen, a hangom túl magas volt. Érezhette, hogy teljesen ki vagyok készülve… utáltam, hogy szenved. Nem, nem éreztem tőle én magam is fizikai fájdalmat, de valami ott lüktetett bennem újra és újra emlékeztetve, hogy nem hagyhatom ezt.
– Nem a te hibád – magyarázta, de hiába simogatta nyugtatóan az arcomat. Láttam, ahogy egészen összerándul a fájdalomtól megint. Nem, nem hagyhattam annyiban. Azonnal gombolni kezdtem kifelé az ingét, hogy lefejtsem róla a mellényt, a nyakkendőt, meg mindent és lássam, mi történt. Nem értettem, hogyha megsérült vagy beteg, miért nem szól… hiszen olyan őszinték voltunk mindennel kapcsolatban egymással.
Letoltam róla a ruhát. Hagytam, hogy a zakó és a mellény lehulljon a földra. A nyakkendő közénk esett, rá a cipőm orrára. Aztán jött az ing is… és az a valami, ami vérvörös hegnek tűnt a bőrén. Ismerős motívum volt, ám elsőre nem tűnt többnek egy égésnyomnál. Aztán szép lassan kirajzolódott valamineki… valami szörnyűnek a körvonala.
Koponya. Kígyó. Tudjukki.
– Azt hittem sosem látom így újra – dünnyögte. A szavak nem érdekeltek, ahhoz túlságosan lesokkolt annak a valaminek a látványa.
Ösztönösen léptem hátrébb tőle. Azonnal megmarkoltam a felvágott uborkát és hozzá vágtam. Ez volt az egyetlen dolog, amire képes voltam, pedig pálcát kellett volna rántanom… de a szívem éppen akkor tört darabokra. Képtelen voltam rá.
– Ki vagy te…  – ennyit sikerült kipréselnem a torkomon, ahogy elnyomtam a sírást. Magamban tartottam a könnyeket, bár a hangom úgy remegett meg, mintha legalábbis bőgni készülnék. – Azt hittem, hogy ez ami közöttünk van… ez igazi…  
Nem. Normál esetben nem vallottam volna be, hogy elszúrtam, hogy rossz döntéseket hoztam és nem vagyok tökéletes. Ednek viszont olyan könnyen böktem ki.
– Volt közöd ahhoz, amit velem tettek… a… barátaid? – kérdeztem rekedten, de a nyomatékosítás kedvéért még egy adag uborkát dobtam hozzá, de a falig hátráltam.

– Mikahil én...
Sokolov beszélt hozzám. Az én imádott főnököm, mégis összerezzentem az orgánumára. Hirtelen a történtek hatása alá kerültem. A lábam lüktetni kezdett a fájdalomtól, mintha újra kéne élnem, hogy szilánkosra törik a csontot a lábamban. Még a szemem is könnyes lett a kínoktól, ahogy a hátam neki ütközött a konyha falának, éppen a hűtő mellett.
Elfogyott a menekülési lehetőség. Oldalra a nappali bútorai miatt nem lehetett kilépni, szemközt pedig Sokolov állt. Tudtam, hogy képes lennék megvédeni magam. Apámra is rátámadtam, amikor az volt szükséges.
–  Én az vagyok, akinek megismertél... még most is. Se több se kevesebb...
Az én gondolataim azonban már máshol jártak. Nem voltam mugli születésű, csak külföldi. Ezért bántani akartak… jó szórakozásnak tartották tönkre tenni az egész életemet. Talán valaki elmondta nekik, hol húztam meg magamat… valaki követhetett. Ebben a valakiben pedig Sokolovot láttam. Képes lettem volna menten megvádolni vele, de túlságosan rettegtem, hogy megint bántani fog.
– Tudnod kellett, hogy mit tesznek velem! – vetettem a szemére hangosan. Mégsem mozdultam el a fal mellől, sőt erőteljesebben simultam oda, azon gondolkodva, hogy elhoppanálok. Persze túlzaklatott voltam ahhoz, hogy ezt megmerjem tenni. Féltem, hogy elhagyom valamelyik testrészemet.
Sokolov megrázta a fejét, én mégsem hittem neki. Tudtam, hogy túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Belém sosem volt senki őszintén szerelmes, csak a testemet akarták. Ed más volt… mindig mellettem volt, nem bánta, ha keresem, nem bánta, ha vele alszom. Együtt mentünk ide-oda. Talán igaza volt az apámnak. Engem nem lehet szeretni, azért kapom az ilyen torz lelkű embereket.
– Nem tudom... Nekem a halálfalók bezsivárogtatása és beépítése volt a feladatom  akulturális intézményekbe. De akik ezt tették veled, ők nem...nem voltak tagjai ennek  programnak. Nem lehettek a tagjai. Én akkor nagyon rossz emberré váltam, de már nem vagyok az az ember – mondta, de már olyan közel volt, hogy éreztem az illatát. A csupasz felsőtestéből forróság áradt. De ahogy felemelte a kezét, összehúztam magam. – Kötelességem volt. A család kötelessége halálfalóvá válni. És én túl gyenge voltam szembezsállni – fejezte be. Az ujjai az arcomra simultak, én pedig csak sóhajtottam egyet. Olyan érzés volt, mintha megütött volna s én hirtelen magamhoz térnék: ez Ed. Az én Edem.
Az arca egészen közel volt. Azt hittem meg csókol, de nem, csak folytatta: – Amit érzek... AMit most is érzek, és amit egész végig éreztem irántad, amióta csak megismertelek az Igazi. Igazibb mint ez a kibazsott kép a kezemen. Iagzibb, mint én magam.
Közelebb hajoltam, aztán hagytam az ajkaimat az övére találni. Hosszú percekig csak csókoltam és átkaroltam a nyakát. A változás gyors volt és lehengerlő. Hirtelen az sem érdekelt volna, ha Sokolov lett volna az, aki eltörte a lábamat, túl szerelmes voltam.
– Szeretlek… de soha többé ne hazudj nekem…  – Közöltem az ajkaira lehelve a szavakat. – Meg kell ismernünk egymást…  – Fejemet hátra hajtottam, megtámaszkodtam egészen a falnál, úgy vontam jobban magamhoz őt.
Egy részem nagyon akarta őt. Ott, abban a percben csak fel akartam falni, végig csókolgatni. Nem tudom miért… talán mert ő is a családja miatt került abba a helyzetbe. Én is a családom miatt voltam egy roncs. Ezt pedig mindennél jobban meg tudtam érteni. Még inkább egynek éreztem magunkat.
– Sok embert öltél meg? – kérdeztem csendesen. Még mindig átkaroltam a nyakát. – Tudnom kell.

A pánikot valahogy felülírta, ahogy közelebb lépett és megéreztem az illatát. A hangjában olyan őszintén csendült minden… mégis féltem, hogy ott volt, hogy részt vett benne és miatta kerültem ebbe a helyzetbe. Ha egy táncos már nem olyan, mint régen, mert nem tud mozogni, egész egyszerűen másra használják. Szófiában nem mondják ki, ha valaki megváltozott, sőt a népszerűségét kihasználva építenek kapcsolatokat. Nem én voltam az egyetlen, aki szó szerint eladtak.
– Sajnálom. Én is szererlek – lehelte lágyan az ajkaimra a szavakat. Csak az imént adtam meg neki magamat egy csókkal. Még a porcikáim remegtek a félelemtől, még egy részem nem hitte el, hogy ezek után minden rendben lehet közöttünk. De a lelkem tudta. Ezért simítottam pontosan ugyanúgy végig a borostás arcán, az állán, az ajkain. Bizony, úgy vágytam rá, mintha nem történt volna semmi.
–  Kevsébé szeretnél, ha elmondanám, miket tettem?  – kérdezte.
– Akkor is szeretnélek, ha te támadtál volna rám. Egyszerűen csak meg akarlak ismerni, kívül-belül, régen és most.  – Suttogtam és hagytam magam megemelni, hogy aztán a kanapéra huppanva összebújjak vele megint. Akármit is osztott meg velem, ugyanazon odaadással hallgattam, mint bármikor máskor. Talán kicsit jobb is volt ez így, mintha csak az uborkalevest csináltuk volna és elszórakoztuk volna az estét. Szerelmes voltam belé, ismerni akartam.
– Öltem. Igen, talán sokakat. Az aurorok megölték a szüleimet  – kezdte. A hangja morgós volt, alig érthető, mintha maga előtt is szégyelné kimondani ezeket a szavakat. Ezért megfogtam a kezét, kicsit megszorítottam, hogy jelezzem, akármi is hangzik ma el, én ott leszek mellette. – Nem voltak rossz emberek. Csak veszélyes dologban hittek. Engem távol tartottak az erőszaktól, tudták, hogy túlságosan érzékeny lelkem volt. De aztán két auror csúnyán megkínozta őket és amikor megtaláltam a testüket... Azt hiszem elszakadt bennem valami. Bosszút akartam álni. Bosszút az összes auroron...  – elcsuklott a hangja.
Odahúzódtam, hogy finom puszit adja a borostás arcára, majd elhúzódva elkapjam a tekintetét. Nem csalódtam benne, egyszerűen csak szomorú voltam, hogy eddig eltitkolta, pedig mennyivel könnyebb lett volna, ha őszinte. Ő mindent tudott rólam, az extra munkákat, még a családomat is látta, pedig abban aztán minden szégyenem ott volt. Látta, amikor rohamok gyötörtek s olyan rémálmok, amiktől sírtam. De az ő illata és ölelése mindig megnyugtatott. Ismert engem, ideje volt, hogy én is így tegyek vele.
Finoman simítottam végig a mellkasán, ahogy bebújtam egészen az ölébe. Most kapóra jött, hogy ennyivel kisebb volt a termetem az övéhez képest. Olyan voltam, mint egy kispárna, amit addig ölelgethetett, míg meg nem nyugszik.
– Elvesztettem az utam, az élet célom, mindenem. És sok szörnyűséget tettem. De aztán valahogy... megint rád találtam. És akkor még távolról, de... értelmet adtál az életemnek.
Nyeltem egyet.
Tudtam, hogy milyen fontos szavak ezek, nekem is ki kéne mondanom valamit. De egyszerűen nem ment. A tenyeremet a mellkasára simítottam megint, érezve a szívverését. Sokolov volt a legjobb ember, akit ismertem. Nálam fényévekkel kedvesebb, figyelmesebb volt és olyan lágy… hiába bújt a lelke egy hatalmas mackó testébe, hiába dörmögött, gyönyörű volt és fényes.
– Ha a félvilágot is kiírtottad volna, a Főnököm maradsz. – húzódtam el és a szemébe néztem. Lényegében csak megismételtem, amit korábban mondtam. – Mindenki elkövet hibákat és azt hiszem, a család az egyetlen ok, amiért tényleg érdemes is. – Lesütöttem a szememet, elengedve egy könnycseppet. Az végig folyt az arcomon. Valójában nekem nem volt soha senkim, akiért áldozatot akartam hozni.
– De most már mi vagyunk egy család. Nem kell papír vagy vérség, te és én egy egység vagyunk.  – Csak ekkor fogtam fel, mit is mondok. Végül hát hozzátettem, kicsit zavartan pislogva: – Ed… nem házasodunk össze? Valahol, titokban, csak mi ketten.

A kanapén ülve valahogy az egész eddig tüzes helyzet átváltott békésebbre. Sokolov karjaiban mindig rám talált a nyugalom, akkor is, ha előtte a falnak neki tudtam volna rohanni a dühömmel. Még haragudni sem tudtam rá, amiért egykor azok közé tartozott, akik rám támadtak és megnyomorítottak egy életre. Nem. Sokolov mellett mindezek eltörpültek és nem maradt más csak minden, amit iránta éreztem.
Jól esett, ahogy végig simított az arcomon és letörölte a könnyeimet. Bele tudtam simulni a tenyerébe. Szerettem ilyen közel tudni magamhoz, és most már nm is akartam őt elengedni. Túl fontos volt és túlságosan szerettem.
– Össz... összehá... Összelázasodni? – kérdezett vissza, ahogy kiböktem, mit akarok. Nem tudom miért, hirtelen összerándult a gyomrom, mintha attól félnék, elutasít, pedig láttam a szemében a csillogást. Boldog fény volt az, amit jól ismertem már az együtt töltött időkből. – Összeházasodni? Most? Úgy értem. Igen. Én összeházoasodom veled! – Jelentette aztán ki. Úgy pattant fel velem, mintha nem is egy felnőtt embert tartana az erős karjai között, hanem egy kispárnát. 
Kellett egy pillanat, hogy megértsem a szavai jelentését. Azt, hogy össze akar házasodni, méghozzá azonnal… velem ilyen korábban nem nagyon fordult elő. Mármint senki sem akart igazán velem lenni. Holdennel is működött pár hónapig, aztán rám unt és úgy döntött, hogy tovább áll. Lényegében nem is szólt róla, csak kiszállt az életemből.
– Menjünk most!  De a ruha! és a gyűrű! Meg a hely! Milyen helyen szeretnéd? A... a családom régi kastélyában?...  – magyarázta a tőle megszokott lelkességgel. – Vagy valahol máshol? – Egészen elragadtat a hév. Az édes pislogására odahajoltam, hogy lágy csókot leheljek az ajkaira. Nem értettem mások hogyan gondolhatták, rideg, északi medvének, miközben olyan kedves és törődő volt.
– Házasodjunk össze ma. – Egyeztem bele. Végig simítottam a borostás arcán és elmosolyodtam. El tudtam volna persze megint sírni magamat, egyre inkább örömömben. – De nem kell ruha, meg senki. Csak mi.  – Átkaroltam a nyakát, még jobban belesimultam az ölébe. Kellett ez a pillanat, hogy érezzem az illatát, a teste finom melegségét. Megint megnyugtatott és olyan jövőképet adott, amiről azelőtt álmodni sem mertem.
– De gyűrű kellene. – Ismertem el, mert anélkül talán senki le sem vezényelné anházasságunkat… vagy nem így megy ez? Semmit sem tudtam a házasságról, és amúgy is csak az érdekelt, hogy így Sokolov örökre az enyém lesz. Csak is az enyém. Nem tudom miért akartam őt birtokolni. Talán mert senki mást nem akartam még így, és mióta Mominoba is eljött velem tudtam: ő az igazi.
Engem nem érdekelt a giccs. Valójában azt sem akartam, hogy bárki tudomást szerezzen a kapcsolatunkról. Egyszerűen csak szeretni akartam őt örökre, nyilvánosság nélkül. Ehhez az embereknek nem volt semmi köze. Pláne nem Vitrolnak, aki nyilván érdekházasságnak adná el.
– Csak kell valaki, aki össze tud adni minket. – Tettem hozzá aztán még. Valami papírokat is alá kell írni… meg minden ilyesmi. Azt hiszem. – Te tudod hogyan kell összeházasodni?

Elkapott valami érzelmi hullám, ami szépen belelovallt a házasság gondolatába. Nem tudtam, helyesen döntök-e, jól csinálom-e az egészet, csak azt tudtam, hogy Edet akarom, a Főnökömet. Tényleg nem érdekelt a giccs, a ruhák, a zene, az étel vagy éppen a világ legjobb terítéke. Egyszerűen csak igent akartam mondani neki. Nem mások előtt, magunknak, hogy igazán együtt legyünk.
Sosem házasodtam. Nem tudtam, hogyan kell elintézni, milyen papírok kellenek hozzá. Nagyjából csak azzal voltam tisztában, hogy gyűrűt kell viselni és fogadalmat tenni a másiknak. Ez persze elég volt a lényeghez. Valójában nem is akartam, hogy bárki tudjon róla, ez az egész csak a miénk volt, nem pedig a világé. Még Yoanának sem akartam elmondani, nem hogy a rajongóknak és egyebeknek.
- Mikhail… - kezdte Sokolov, mikor már a karjában voltam és készen állt arra, hogy azonnal összekössük az életünket. A szívem nagyot dobbant, mert olyan gyönyörűen mondta ki a nevemet… hát miért is ne ragadtam volna meg ezt az embert? Soha életemben nem szeretett senki. Volt, aki rajongott a külsőmért, a kecsességemért, meg akart szerezni, mint egy trófeát, de igazi érzések nem voltak mögötte. A családom részéről sem éreztem ezt… csak akkor lettem fontos, mikor valaki lettem és pénzt sejtettek. Barátaim nem voltak, s Holden, az egyetlen kapcsolatom is felszívódott. Nem hittem, hogy valaha bárkinek fontos leszek vagy bárki is fontos lehet nekem. Sokolov körül persze mindig forróságot éreztem, a szikrák csak úgy pattogtak.
-  Mikhail, hordanád... Mit szólnál, hogy ha a szüleim gyűjűjét hordanánk?  - A hangja kicsit más volt. Talán zavarba jött a kérdéstől. A szülei halálfalók voltak, de állítása szerint jó emberek… és ennyire hajlandó voltam érte. Senki másért nem tettem volna meg, de Sokolovért igen. Még egy női gyűrűt is rám tudott adni.
- Rendben. De ugye anyukád gyűrűje nem giccses? - vigyorodtam el adtam neki egy finom kis csókot. Ha egy hatalmas kő is lett volna benne, Sokolovért tényleg képes lettem volna felvenni.
Megkérdezrem tőle, tudja-e hogyan kell házasságot kötni. Előtte felvállaltam, hogy ezen a téren semmi felnőttes nem volt bennem. Fogalmam sem volt, hogy pontosan mit kell csinálni, hogyan kellene hozzá fogni. Sokolov bólintott. Talán volt már házas… elég idős legalábbis hozzám képes.
- Vannak otthon barátaim. Meglátogathatjuk őket - mondta. Ezek szerint kellett valaki, aki segédkezhet.
Bólintottam válaszként. Készen álltam, hogy átadjam magam ennek az érzésnek és hagyjam magam kicsit irányítani. Ez nem sűrűn fordult elő, hiszen akárhányszor kicsúszott a kezemből a gyeplő pánikrohamok és rosszullétek fogtak el. Most viszont tökéletesen biztonságban éreztem magam.
A hoppanálás hosszú volt, kavargós. Az arcom odanyomtam a nyakához, nem is nézve meg hova érkezünk. Csak az arcomon éreztem meg a hűvös levegőt. Aztán szép lassan rájöttem, ahol vagyunk, jóval hidegebb, mint Anglia. Persze. Sokolov otthona Oroszország volt.
- Főnök. Fázom.  - Dünnyögtem magunk közé és adtam egy puszit az arcára. - Milyen barátaid kellenek majd az esküvőhöz? - kérdeztem halkan, kevésbé durva oroszsággal, mint eddig. Ezután néztem csak fel a hatalmas, dekadens, fehérfalú kastélyra.