Roxfort RPG

(https://secure.uniquebookingservices.com/uf/properties/midsummer-wood/header-xlg/midsummer-wood-luxury-self-catering-home-bourton-on-the-water@2x.jpg?fbclid=IwAR2j4pygcDyuUjhXyGfMW4S7bJqJ3rYpC6Z_IJqJvJpbYrg4M_ezm7W0ofw)

(https://i.pinimg.com/564x/bd/10/9c/bd109c869c0c0132ce94ff6ef9717e25.jpg)

outfit  (https://i.pinimg.com/564x/2c/ab/dd/2cabdd45cd6bcc1c7a510b0f7cf18d1f.jpg)

A hajtű megtette hatását – vagy legalábbis azt reméltem, hogy egy időre elég lesz ahhoz, hogy Elliot mellém álljon és nem tévedtem. Természetesen Daniel adta a tippet, hogy kenyerezzem le valami értékes és lehetőleg elvarázsolt dologgal. Azért reméltem, hogy hasznára lesz és meg tudja védeni őt vagy a szeretteit. Úgy éreztem, hogy nekem ilyen fajta védelemre már nincsen szükségem, hiszen mit veszthettem volna? Az igazat megvallva az életem csak egy kiszáradt kút volt mióta kijöttem az Azkabanból. A varázslóvilág megoszlott azzal kapcsolatba, hogy tanácsos volt-e engem szabadlábra helyezni vagy sem. Volt, aki elhitte, hogy nem öltem meg a családomat, mások viszont nem – és ők voltak többen. Rettentően magányosnak éreztem magamat mostanság a varázslók között, még a Minisztériumban is úgy éreztem, hogy megfigyelnek, mintha tényleg egy gyilkos lennék, aki bármelyik pillanatban újra lecsaphat.
Néha fájt, hogy szinte senki sem hisz nekem. Végül is mikor adtam okot arra, hogy azt higgyék képes lennék megölni a saját családomat? Én jó ember voltam mindig is, vagy legalábbis ez volt a meggyőződésem magamról, de mostanra már ebben sem voltam biztos. Az Azkaban megváltoztatott és ezen az sem segített, hogy miközben én odabent voltam a kinti világ is teljesen megváltozott.
Nem tudtam elképzelni, hogy valaha az életben még olyan boldog leszek, mint amilyen a háború előtti időkben voltam. Az az Irene, aki akkor voltam meghalt a családommal együtt azon a bizonyos napon, tisztában voltam vele, hogy ugyanolyan már semmi sem lesz.
– Hol van ez a ház pontosan?
– Bourton-on-the-Water a neve a falunak –válaszoltam, azt hittem, hogy majd nemet fog mondani, de meglepő módon kiment a kávézóból és ezt úgy vettem, hogy akár most azonnal indulhatunk is. Izgatott voltam és egyszerre féltem, hogy mi fog ránk várni a házban. Nem is tudom pontosan mikor jártam ott utoljára, de már nem is számított, most eljött az idő, hogy visszatérjek. Meg kellett találnom a nyomot, amin elindulhatok és habár nem számítottam rá, hogy ez ennyire gyorsan meg fog történni nem zavart a dolog. – Ha találunk akár csak egy apró nyomot, akkor már el tudok indulni valahol és tényleg megtalálhatom azt, aki miatt most itt tartok. –  Lehetséges, hogy hirtelen túlságosan beleéltem magamat ebbe az egészbe, vagy legalábbis tényleg el mertem hinni, hogy valamit találhatunk a házban, ami segíthet egy picit is. Még soha nem éreztem magamat ilyen közel ahhoz, hogy a bosszúm beteljesüljön, pedig igazából még semmit nem is tettünk.
– Jó ötlet visszamenni oda? – Elliot mintha aggódott volna, miközben mér kint voltunk az utcán a kávézó előtt. Ránéztem egy pillanatra és csak reménykedtem benne, hogy szavak nélkül is megérti mennyire fontos ez most nekem. Nem akartam természetesen kényszeríteni, de tényleg eljött az idő, hogy megtegyem ezt a lépést. Még senkivel sem hopponáltam az engedélye nélkül, de most nem volt idő kérdésekre és válaszokra, hanem indulnunk kellett. Éppen csak annyira volt idő, hogy behúzódjak vele egy sikátorba, ahol senki sem vette észre, hogy hirtelen eltűnünk.
Amikor megláttam a falu látképét azt hittem, hogy megint csak a fájdalomra fogok emlékezni, de most valami megváltozott, elszántabb voltam, mint ezelőtt bármikor. Bíztam Elliot-ban, ami lehet, hogy túl korai volt, de ki másban bízhattam volna? Egyetlen barátom sem volt, a családom sorsát pedig stigmaként viseltem, a világon semmim nem volt már, csak abban bízhattam, hogy ez az ember tud nekem segíteni.
– Mutatom az utat a házhoz. – mondtam, de nem vártam meg, hogy válaszoljon, csak elindultam egyenesen előre. Össze kellett szednem a gondolataimat, most még erősebbnek kellett lennem, mint valaha. Habár belül rettegtem, hogy mi fog a házban fogadni mégis az az egyetlen furcsa gondolat járt a fejemben, hogy hazatértem. De miért érezhettem így? Hiszen nem fogok sokáig maradni és nem is áll szándákomban a szükségesnél több időt itt töltenem. Csak az a cél hajtott, hogy megtaláljam a nyomot, amin el tudok indulni.

Te és Én II.
(https://i.pinimg.com/564x/98/5c/bc/985cbc7711f9fe461390ae298b8f46ea.jpg)

Irene
2000. november eleje

outfit (https://i.pinimg.com/564x/51/6a/3e/516a3e0f3185f34f249392f152ea494b.jpg)

The Devil and I get along just fine.

(https://i.pinimg.com/564x/bd/10/9c/bd109c869c0c0132ce94ff6ef9717e25.jpg)

outfit  (https://i.pinimg.com/564x/2c/ab/dd/2cabdd45cd6bcc1c7a510b0f7cf18d1f.jpg)

Egy pillanatra megijedtem, hogy mégis mit keresek itt. Miért jöttem vissza? Mit akarok ezzel az egésszel elérni? Az aurorok sem találtak senkit és semmilyen nyomot, amikor engem letartóztattak. Az egészről helyzetről az üvöltött, hogy én vagyok a tettes. De mégis mit tennék, ha most kiderülne, hogy mégis én tettem ezt az egészet? Úgy éltem túl az Azkabant, hogy tudtam nem én vagyok a tettes, de néha voltak pillanatok, mikor nem hittem magamban. Szörnyű volt a tudat, hogy teljesen egyedül vagyok a világban és így, teljesen egyedül kellett szembe néznem mindennel ami rám várt. A szörnyű gondolatokkal, a szörnyű emberekkel, akik mind úgy néztek rám, mint egy bűnözőre. Már semmi sem volt ugyanolyan, mint a háború előtt és én kétségbeesetten próbáltam erős maradni, de a régi házunk képe láttán remegni kezdtek a térdeim.
Azt hittem, hogy életem végéig ebben a kedves kis házban fogok élni a férjemmel. De most már nem volt férjem, nem voltak gyerekeim és a ház üresen nézett vissza rám. Már lassan kellemes emlékeim sem voltak, hiába próbáltam határozottnak tűnni biztos voltam benne, hogy Elliot átlát ezen az álcán. Sokkal több volt bennünk a közös, mint elsőre gondoltam volna. Mindketten próbáltunk valami másnak tűnni, mint amilyenek igazából voltunk. Ez pedig nyomorúságos volt, akárcsak a valóság amit képtelen voltam elfogadni ennyi idő eltelte után is.
Daniel szavai jártak az eszembe, hiszen ő határozottan hitt abban, hogyha valaki tudni fog segíteni akkor az Elliot lesz. Bíznom kellett Danielben és Elliotban is, pedig mér évek óta nem bíztam meg senkiben sem, csak magamban. De akárhogy is néztem, ők a családom voltak és ebbe a gondolatba kellett kapaszkodnom. Mert meg akartam találni a gyilkost, meg akartam kapni a kérdéseimre a válaszokat.
Elliot érdeklődött, hogy laknak-e más varázslócsaládok is a faluban, elmondtam neki, hogy tudomásom szerint nem. Pont azért választottuk ezt a falut Adammel annak idején, mert azt gondoltuk itt biztonságban leszünk. A gyerekek még picik voltak, azt gondoltuk, hogy jót fog nekik tenni, hogyha megismerik a muglik világát is. Azt azonban nem tudtam, hogy a gyilkosság óta költöztek-e ide varázslócsaládok, de őszintén meglepett volna, ha igen. Ha másról nem is híresült el Bourton-on-the-Water, arról biztosan, hogy egy őrült boszorkány kivégezte az egész családját.
 – Merlinre… itt aztán durva dolgok történhettek…Bemegyek. Ha úgy érzed, akkor kövess… –  Elliot hangja távolinak tűnt és hamarosan már egyedül álltam kint a ház előtt, mint egy szerencsétlen, akinek semmi keresnivalója nincsen itt. Valóban jobb lett volna, hogyha nem is jövök soha a ház közelébe, de bárki érezhette, hogy itt nincs valami rendben. A mágia jelen volt a levegőben, a vízben, a kőben ami a házat borította. Ott volt a fűben, minden egyes falevélben, szinte már ijesztő volt. Összezavarodtam, de végül követtem Elliotot.
Odabent minden bútort vastag porréteg borított, ami nem volt annyira meglepő, hiszen évek óta nem járt itt senki sem. 
 – Elliot? – kérdeztem hangosan, de válasz nem érkezett. Talán már bele is mélyült, hogy a nyomokat keresse a legkevésbé feltűnő helyeken.
Óvatosan néztem be a nappali ajtaján. Sötét volt, de még így is pontosan láttam magam előtt, ahogy ott feküdt a családom a padlón azon a bizonyos éjszakán. Azt a képet soha nem leszek képes törölni az emlékezetemből, hirtelen pedig mintha a múlt megismételte volna önmagát: motoszkálást hallottam a hátam mögül.
– Van ott valaki? –kérdeztem hangosan és elővettem a pálcámat. Akár Elliot is lehetett az, de valami az súgta, hogy mégsem. Nem tudtam eldönteni, hogy féltem-e vagy sem, az Azkabanban elfelejtettem, hogy milyen félni. De most a hideg rázott, miközben a homályban próbáltam felismerni egy ember alakját. Persze, azt nem tudtam, hogy mit csináltam volna, hogyha hirtelen megjelenik itt éppen az, aki valószínűleg megölte a családomat. Megöltem volna én is őt bosszúból? Vagy kínoztam volna? Őszintén nem tudom, hogy mire lettem volna képes és ez megijesztett. Már azt sem tudtam eldönteni, hogy én ki vagyok és a ház, a mágia ami körülvette teljesen összezavart. Csak reménykedhettem abban, hogy Elliot talált valamit, ami segíthet rajtam.

Te és Én II.
(https://i.pinimg.com/564x/98/5c/bc/985cbc7711f9fe461390ae298b8f46ea.jpg)

Irene
2000. november eleje

outfit (https://i.pinimg.com/564x/51/6a/3e/516a3e0f3185f34f249392f152ea494b.jpg)

The Devil and I get along just fine.

(https://i.pinimg.com/564x/bd/10/9c/bd109c869c0c0132ce94ff6ef9717e25.jpg)

outfit  (https://i.pinimg.com/564x/2c/ab/dd/2cabdd45cd6bcc1c7a510b0f7cf18d1f.jpg)

Olyan gyorsan történtek az események hirtelen, hogy alig tudtam követni őket. Talán tényleg nem volt annyira jó ötlet éppen most eljönnünk a házba. A rossz emlékek szinte megrohamoztak, amikor beléptem a nappaliba. Lehet, hogy nem látszik rajtam, hogy mennyire megrázott az ami a családommal történt, de mégiscsak elvesztettem őket örökre. Arról nem beszélve, hogy fogalmam sincs, hogy ki tette ezt és ennek mi volt az oka. Őszintén a félelem úgy járta át a testemet, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel. Ez a ház már cseppet sem volt kedves és megnyugtató, mint régen. Valami gonosz volt a falak között, valami olyan, ami elvette a boldogságot és úgy döntött, hogy soha többé nem adja vissza nekem.
Nem is tudom miért gondoltam azt, hogy könnyebb lesz minden hogyha Elliot velem tart ide. Ami azt illeti így csak azt értem el, hogy mindketten bajba kerüljünk. Nem tudtam, hogy mi ez a dolog, ami a házban volt – legalábbis elsőre nem tudtam megfejteni mi lehet az. Csak a gomolygó füstöt láttam és magamnak is nehezen vallottam be, hogy mennyire féltem ettől az ismeretlen dologtól. Úgy éreztem, hogy teljesen lebénít a félelem és Elliot egyetlen szavát sem értettem.
Állandón azt a kérdést hajtogattam magamban, hogy miért jöttünk ide? Miért éppen most? Miért nem tudtam türelmes lenni? Azt hiszem, hogy az Azkabanban töltött időm alatt már egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy csendben megvárom, míg magától előkerül az igazi tettes. Még most is úgy éreztem, hogy szinte senki sem hisz nekem. Miért is tennék? Nincs bizonyíték arra, hogy nem én öltem meg a családomat, a pálcám hosszú időre eltűnt és… egész egyszerűen még most is úgy tűnt, mintha a szálak egyenesen rám mutatnának. És én egyedül képtelen lettem volna bebizonyítani, hogy tényleg nem én vagyok a tettes, Elliot segítsége kellett. De most itt, a régi otthonom koszos nappalijában sajnos úgy tűnt, hogy mentálisan egyikünk sem túl erős ehhez az egészhez.
Nem mertem hinni a szememnek, amikor a fekete füst Elliot alakját öltötte fel. Ő volt az, de mégsem, nehéz lenne leírni az egészet amit akkor ott láttam. De még a levegőben is érezni lehetett, hogy Elliot is fél.
– Elliot, ne! –próbáltam minél hangosabban üvölteni, hogy megállítsam valahogy, de mintha meg sem hallott volna. Mintha egymás után szórta volna az átkokat. A bútorok időnként meg-megreccsentek, a régen számomra kedves dísztárgyak pedig összetörve hevertek a padlón. Továbbra is próbáltam elérni, hogy Elliot rám hallgasson, de őszintén már túl nagy volt a káosz ahhoz, hogy követni tudjam én is az eseményeket.
Talán mindketten őrültek voltunk, talán mindketten tagadtuk, hogy bármitől is féltünk ebben a világban. De az igazság az, hogy mindketten rettegtünk azokban a percekben és emiatt cselekedni sokkal nehezebb volt, mint sejtettem. A másik Elliot, aki mindenben eltért attól az Elliottól, akit nemrég megismertem felém fordult és hirtelen ismét fekete füst kezdett el táncolni a falak mentén.
– Ez nem a valóság… –suttogtam, miközben remegő kézzel felemeltem a pálcámat. A füst egyre közelebb jött és már magam sem tudtam volna megmondani, hogy mitől féltem pontosan, de itt volt az ideje, hogy megpróbáljam legyőzni ezt a félelmet. – Comiculissimus!
A kezem már nem remegett, de még mindig féltem, hogy talán félreértelmeztem a jeleket. Elliot hangját nem hallottam, de hamarosan a fekete füst megváltozott és gyönyörű színes pillangók lettek belőle. Az egész nappalit betöltötték, mint csupa kis színes csillag és nevetni kezdtem – a tudat, hogy ez „csak” egy mumus volt nevetséges volt, hiszen meg mertem volna esküdni rá, hogy sem én, sem pedig Elliot nem számított erre. De ugyanakkor biztos voltam benne, hogy most még csak a felszínt kapargattuk meg és közel sem végeztünk a házzal – kellett itt lennie valaminek, ami elvezethet a tetteshez. Egyszerűen éreztem, hogy van itt valami, ami félig talán választ adhat a kérdéseimre.

Te és Én II.
(https://i.pinimg.com/564x/98/5c/bc/985cbc7711f9fe461390ae298b8f46ea.jpg)

Irene
2000. november eleje

outfit (https://i.pinimg.com/564x/51/6a/3e/516a3e0f3185f34f249392f152ea494b.jpg)

The Devil and I get along just fine.

(https://i.pinimg.com/564x/bd/10/9c/bd109c869c0c0132ce94ff6ef9717e25.jpg)

outfit  (https://i.pinimg.com/564x/2c/ab/dd/2cabdd45cd6bcc1c7a510b0f7cf18d1f.jpg)

Ahogy Elliot kezében néztem azt a ruhadarabot csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem vette ezt észre korábban senki sem. Rengeteg auror megfordult a házban, többször is átkutatták az egészet, de erre valahogy sosem bukkantak rá. Nem is mertem elhinni, hogy éppen ez lenne a válasz minden kérdésemre. Ez csak egy darab volt valakinek a ruhájából, de mégis hinnem kellett abban, hogy ez volt a nyom, amit a tettes maga után hagyott. Egyébként mit keresne itt? Vagy talán valaki azon volt, hogy összezavarjon még ennél is jobban? Sajnos ez sem tűnt elképzelhetetlennek.
Több munkatársam is volt még most is, akik nyíltan vállalták, hogy nem szívesen dolgoznak együtt velem. Megbélyegeztek, mert még most sem hitték el, hogy semmi közöm a családom meggyilkolásához. De ez akkor sem adott választ arra, hogy éveken keresztül miért nem tűnt fel senkinek sem ez a darab rongy, amit itt hagyott maga után valaki. Valaki, aki talán kivégezte az egész családomat valamilyen számomra ismeretlen ok miatt.
– Vajon miért nem tűnt fel egyetlen aurornak sem, hogy ez itt van? – kérdeztem, de nem is igazán érdekelt Elliot válasza. Az érdekelt egyedül, hogy ennyi embernek miért nem tűnt fel eddig, hogy itt van ez a ruhadarab a nappalimban.
Kezdett az az érzésem lenni, hogy a Minisztérium elhallgat előlem valamit. Talán éppen a saját munkatársaim titkoltak valamit előlem, így egyértelművé kezdett válni, hogy kénytelen leszek a munkahelyemen is kutakodni. Kellett lennie valahol egy aktának eldugva az én ügyemről. Ha jobban belegondolok biztosan oka volt annak, hogy soha nem láthattam a saját elítélésem dokumentumait. Mégis mit titkolhat a Minisztérium ennyi idővel az események után?
– Elliot, az az érzésem, hogy valamit nem mondtak el nekem miután kikerültem az Azkabanból. A nyomozás során meg kellett volna találniuk ezt, de mégis most mi találtuk meg. Mégis milyen aurorokat küldtek ide? –  idegesen belerúgtam az egyik legközelebbi bútorba. Úgy éreztem, hogy a válaszokat még mindig homály fedi és talán ebben az egészben sokkal több ember volt benne, mint eredetileg gondoltam.
Mi a fene történhetett itt? Miért kellett meghalni a férjemnek? És a gyerekeimnek? Mégis mit tettek ők, ami miatt nem maradhattak életben? Azt tudtam eddig is, hogy csak a bosszú gondolata tartott életben, de most már egyértelműen másra gondolni sem tudtam. Tudtam, hogy nem kellene összeesküvés elméleteket gyártanom, de most eljutottam arra a pontra, hogy már a Minisztériumban sem tudtam megbízni. Az hogy visszakaptam az állásomat csak alamizsna volt, biztosan azt gondolták, hogy nem fogok a múlttal foglalkozni és megpróbálok új életet kezdeni. De hogy gondolhatták ezt? Nem sokkal ezelőtt még boldog családban élhettem, egész egyszerűen eszem ágában nem volt szó nélkül hagyni ezt az egészet, ami velük történt. Hiszen azt vették el tőlem, ami a legfontosabb volt nekem, ami az életet jelentette. Most olyan voltam, mint egy üres kagylóhéj, belül nem volt semmi, mert elvettek tőlem mindent, ami egykor fontos volt. Ez az amit egy olyan ember nem érthet meg, akinek nem volt családja soha. És ez az, ami el fog vezetni a válaszaimhoz remélhetőleg.
Idegesen kitéptem a ruhadarabot Elliot kezéből és elraktam a kabátom belső zsebébe.
– Ezt el kell vinnem a Minisztériumba, ott meg tudom jobban vizsgálni. Ráadásul el kell lopnom valahogy azokat a dokumentumokat, amik az én ügyemet tárgyalták –  mondtam ingerülten, majd sarkon fordultam és kimentem a házból.

Te és Én II.
(https://i.pinimg.com/564x/98/5c/bc/985cbc7711f9fe461390ae298b8f46ea.jpg)

Irene
2000. november eleje

outfit (https://i.pinimg.com/564x/51/6a/3e/516a3e0f3185f34f249392f152ea494b.jpg)

The Devil and I get along just fine.

(https://i.pinimg.com/564x/bd/10/9c/bd109c869c0c0132ce94ff6ef9717e25.jpg)

outfit  (https://i.pinimg.com/564x/2c/ab/dd/2cabdd45cd6bcc1c7a510b0f7cf18d1f.jpg)

Minden szempontból úgy tűnt, hogy Elliot az egyetlen ember akire számíthatok. Azt tudtam jól, hogy az Azkabanból való szabadulásom óta nincsenek barátaim, gyakorlatilag egyetlen olyan embert sem tudtam volna mondani, akiben feltétel nélkül megbízhatok. Elliot más volt, benne bíznom kellett, hiszen ő volt az egyetlen esélyem arra, hogy megtaláljuk a tettest. Gyűlöltem magamat, az egész életemet és az egész világot, amiért ennek az egésznek így kellett alakulnia. A világon senki sem értette meg, hogy én mit veszítettem, csak azt látták, amit látni akartak. A legkönnyebb az volt, hogy rám fogták, hogy megöltem a családomat – így nem is kellett igazi nyomozást indítani, még azt is el tudtam képzelni, hogy az aktám üres lesz. De meg kellett találnom, valamiért ugyanis azt reméltem, hogy abban lehetnek válaszok. Különben miért is rejtették el előlem olyan gondosan?
Egyetlen egyszer sem kérdeztek meg, hogy látni szeretném-e látni a dokumentumokat. De tény és való, hogy én sem erősködtem, hogy megnézhessem azokat. Azonban nem kellett volna felajánlaniuk? Vagy legalább a lehetőséget megadni arra, hogy megismerjem ezeket a dokumentumokat? Végül is az én saját ítéletem szerepelt azokon a papírokon. Látnom kellett azokat a papírokat és ehhez Elliot volta kulcs – ismét. Sejtettem, hogy ez a rengeteg segítség nem lesz ingyen, de valahogy ez most egyáltalán nem érdekelt. Az egyetlen ami fontos volt az az igazság volt és ehhez több bizonyítékra volt szükségem.
De igazából mit értem volna az egésszel? Akármi is történt a családommal, abban a Minisztérium keze is benne volt. Tudom, hogy sötét időket éltünk akkor, de miért hiszi el mindenki, hogy ennek vége van? Ahol fény van, ott van sötétség is, ki tudná ezt nálam jobban? Talán éppen Elliot.
– Igazad van, bejuttatlak a Minisztériumba. Nem hiszem, hogy sok időnk lesz, még akkor sem, hogyha éppen karácsonyi szabadságon lesz a fél ház. De akkor is meg kell szereznünk azokat a dokumentumokat. – válaszoltam elszántan. Azt hiszem, hogy ennyi negatív érzelmet azóta nem éreztem egyszer sem, hogy kijöttem az Azkabanból. Őszintén azt sem tudtam, hogy hogyan fogok tudni így visszamenni dolgozni a kollégáim közé, akik minden bizonnyal még mindig megvetéssel méregetnek majd. Ők sem tudnak semmit, de ha mégis, akkor valamilyen agymosáson mentek keresztül, hogy ne emlékezzenek a részletekre.
Át kellett gondolnom, hogy hogyan is kivételezzük ezt az egészet. Lehet, hogy elszánt voltam, de feltűnés nélkül biztosan nem tudtam volna Elliotot bevinni a Minisztériumba. Ezt át kellett gondolnom, ki kellett találnom minden lépést, hogy ne bukjunk le.
– Ezt az egészet meg kell tervezni, úgyhogy itt az ideje, hogy most visszamenjünk Londonba. Nem hiszem, hogy más keresni valónk lenne itt. – mondtam, de igazából csak azt szerettem volna, hogyha minél gyorsabban elmegyünk innen.
Ez a ház túl kedves volt nekem ahhoz, hogy teljesen megutáljam. Talán, egyszer majd vissza is szeretnék ide költözni, most még nehéz lett volna eldönteni, hogy képes lennék-e valaha megint ezek között a falak között tölteni az életemet. Teljesen egyedül, azok nélkül, akiket a legjobban szerettem a világon.
Néha szerettem volna azt hinni, hogy ez az egész nem is történt meg, hogy Adam és a kislányaink élnek valahol, ahol én nem láthatom őket. Megérintettem a kabátomat ott ahol a belső zsebembe tettem azt a darabot abból a ruhából, amit Elliot talált meg. Rossz érzés volt rágondolni, hogy ezt egy gyilkos hagyta a házamban – és látatlanban is gyűlöltem ezt az embert, pedig még nem is ismertem az indítékát. Ahogy visszanéztem a házra egy pillanatra úgy éreztem, hogy még mindig bemocskolja az egészet valami sötét és gonosz. Abban pedig biztos voltam, hogy Elliot is pontosan ugyanígy érezhet, ő is zavart volt és ideges a maga módján, de bennem már elszakadt minden cérna. Már nem tartott semmi sem egyben, már nem tudtam ridegen kezelni az eseményeket. Csak azt akartam, hogy megint nyugodt életem lehessen, akkor is ha ez teljesen lehetetlennek tűnt.

Te és Én II.
(https://i.pinimg.com/564x/98/5c/bc/985cbc7711f9fe461390ae298b8f46ea.jpg)

Irene
2000. november eleje

outfit (https://i.pinimg.com/564x/51/6a/3e/516a3e0f3185f34f249392f152ea494b.jpg)

The Devil and I get along just fine.