Roxfort RPG

DEAN THOMAS

⋘ qui habet tempus, habet vitam ⋙

(https://i.gifer.com/5yM7.gif) (https://66.media.tumblr.com/da0d99c86c0ea92e813d0c6c03ced853/tumblr_inline_o00usljKp71rifr4k_250.gifv) (https://66.media.tumblr.com/4c811f207d8fced6a43c3f1e664ea728/tumblr_inline_o00wuqnrQj1rifr4k_500.gif)

- Ha egyszer kikerülünk innen, zároltatom mindenkinek a széfjét! A halálfalókét, a medimágusokét, az aurorokét, az önét is, mr. Thomas! - kezd elegem lenni ebből a kibírhatatlan kis koboldból. Még éppen csak három hónapja menekülünk így közösen, de már legszívesebben megfojtanám puszta kézzel. Az sem érdekelne, hogy nyomot hagyok magam után, de a jelenlegi helyzet miatt ezt sajnos nem engedhetem meg magamnak. Ahogyan azt sem, hogy egyéb módokon elhallgattassam, mert a pálcám kétségtelenül ramaty állapotban van. A legutóbbi menekülés során nekimentem egy fának, ami miatt eltörhetett a zsebemben, és azóta kiszámíthatatlan. Nem merek komoly szándékkal varázsolni vele. Kisebb ütközetekben is kockázatos, hogy fordítva sül-e el, vagy azt csinálja, amit én akarok.
- Hallgass már el! - csattanok fel immáron sokadjára a mai nap során. - Csak öt percre, jó? - megállok, és ránézek a hozzám képest kertitörpe nagyságú lényre, és az arcomra lehet írva, mennyire fáradt és nyűgös vagyok. Már megtanulhatta, hogy ez veszélyesebb, mint az, amikor elfog a méreg, ezért befejezi, és végre csendben sétálhatunk tovább. Legalább már hallom a gondolataimat...


Megjelenik előttem az első iskolám, ahol megtanultam írni és olvasni. Megtanultam a számtan és az illem legalapvetőbb elemeit, és talán bepillantást is nyerhettem az élet mozgatórugóiba. De ez még nem az élet volt, tisztában vagyok vele. Hat--tíz évesen az ember még csak sejti az életet, a tettek súlyát. Tanultam még akkor az életet ízlelni. Nem tudtam, hogy a sós, a keserű, a csípős vagy az édes íz közül melyiket érdemes és ildomos választanom, ezért mindet akartam.
Az ízek hamarosan egymásba értek. Sósból keserű lett, keserűből csípős, majd ráéreztem erre az ízre, és akkor lett csak igazán édes. Már nem zavart, hogy csúfolnak a bőrszínem miatt. Tudtam, hogy egy felmenőmnek is ilyen volt, ezért büszke is voltam rá. Már nem zavart egyszercsak semmi - a zaklatások, az egyedüllét, a tudatlanság főként történelemből és angolból.
- Anyád az Ördögnek szült téged, Thomas - hallottam a terem közepe felől. Még a mai napig a szívembe képes hatolni ez az egy mondat, de ami akkor történt, megváltoztatta az életemet. Reményt adott, hogy csak felnéztem, és abban a pillanatban jeges víz áztatta el a gyűlölködő fiút. Éreztem, hogy én voltam, valamiért tudtam, hogy mindez az én művem, pedig azelőtt még nem éreztem, hogy ennyi erő lakozik bennem.
Rettegtek tőlem az iskolatársaim. Senki nem mert ezek után nyíltan piszkálni, csak a hátam mögött súgtak össze, ha elmentem a folyosón. A nagyobbak sem vették el az ebédpénzemet, nem törték fel a szekrényem kódját sem. Eleinte büszke voltam magamra, hogy végre képes vagyok megvédeni a saját bőrömet, de ez a büszkeség nem tartott sokáig. Hamarosan elérkezett a zavarodottság pillanata. Én ilyet nem tudok. Hogyan lennék képes eláztatni másokat a semmiből? Még csap sincs abban a teremben…
Az előzőekhez képest is magamba roskadtam, és nem lehetett otthon sem rám ismerni. Végül anyáék úgy döntöttek, hogy kivesznek az iskolából, és átiratnak egy másikba, ahol talán jobb lesz nekem. Nem mondtam el nekik, hogy mi bánt, és azt sem, hogy mit tettem azzal a fiúval. Nem tudták, hogy ezen nem segít az iskolaváltás, és nem is akartam szólni erről sokáig.
Mikor végre elég erőt gyűjtöttem, hogy beszéljek, már nem is volt különös, amit csináltam. Megjelent ugyanis a házunkban egy varázsló, aki elmondta rólam az igazat. Elmondta, hogy varázsló vagyok, és kérdezgette a szüleimet, hogy nem vettek-e észre furcsaságokat rajtam. A válaszuk nem volt, én pedig ekkor mondtam el, hogy mi történt fél évvel ezelőtt.


A roxforti évek merőben eltértek az elemitől. Sokkal szabadabbnak éreztem magam, mert tudtam, hogy itt mindenki olyan, mint én. Legalábbis eleinte még ezt hittem. Ami azonban leginkább meglepett, hogy szereztem barátokat. Sőt, még legjobb barátom is lett Seamus Finnigan személyében. Nem tudtam betelni az új világgal, és minden újdonságot meg akartam tudni, hogy itt miként is mennek a dolgok, ezért óhatatlanul belefutottam az engem is nagyban érintő kényes témák egyikébe: a származásba. Azt hittem, hogy a bőrszínem miatt itt is megkülönböztetés ér majd, de meglepetésemre néhányak szemében sokkal nagyobb szégyen az, hogy anya és apa nem rendelkezik varázserővel. Ezen nagyon meglepődtem. Aranyvérűek, sőt még a félvérek közül is sokan majdnem nekemjöttek néhány alkalommal, hogy mit képzelek, mégis hogyan merem betenni a lábamat az ő szent és sérthetetlen felségterületükre, a világocskájukba. Hát én kérek elnézést, hogy kaptam egy levelet!
Az első három-négy évemben nagyjából mindent fel akartam fedezni, ami az iskolát és a varázsvilágot illeti, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem fog menni, mert az újdonságok száma végtelen, és a varázslatos trió is fékezhetetlenül beindult egy idő után. Úgy ontották magukból a bajt, a kalandot meg a mínusz és pluszpontokat, hogy Seamusszal szinte csak pislogni tudtunk. Bár tény, hogy nem lekörözni akartuk őket, de én személy szerint néha irigy voltam rájuk. Annyi minden történt velük - vagyis gondolom, mert az ágyban nem láttam őket túl sokszor.
Ötödév, az Umbridge korszak, amikor is a feje tetejére fordult az egész kastély. Az aranyvérűek, akik annak a békának a szolgáivá avanzsáltak, egyre inkább elszabadultak, és túl nagy teret kaptak ahhoz, hogy biztonságosan lehessen gyakorolni bármiféle mágiát. Teljesen ellehetetlenítette, hogy normálisan tanuljuk a gyakorlati alapokon nyugvó, és egyébként baromi érdekes SVK-t, merthogy Minisztérium meg főinspektor, meg tralalalalaaaaaaa... BLAH! A hányinger kerülget attól a nőtől még ma is, ha rágondolok. Mindenesetre a DS egy jó ötlet volt ahhoz, hogy fejlődjünk, és bár akkoriban személyes kudarcnak éltem meg, hogy nem sikerült reinkarnálódott patrónust idéznem, mégis több tapasztalatot szereztem, mint abban a tanévben bármelyik SVK órán. Persze ezzel nem mondom azt, hogy az elmélet nem is olyan fontos, de mindenképp előnyös, ha megmarad a megfelelő mederben a kettő egyensúlya úgy, mint... Nos, hát igen, ez Pitonnál lényegében így történt. És bár az oktatás minősége határozottan jobb volt abban az évben, már szeptemberben, sőt már negyedikben érezni lehetett, hogy egyszer baj lesz. Hiszen Harry is megmondta, hogy Tudjukki visszatért, és én azért nem voltam egy Caramel meg egy Reggeli Próféta. Hittem neki, próbáltam nyitott szemmel járni az utcákon a halálfalók miatt, és Shay-Shay eget rengetően nagy aggodalmát is egyre jobban viseltem. Jól is esett, hogy ennyire a gondomat viselte (volna), de azért abban az időben én is nagyon figyeltem rá és magamra is. Meg az egész családomra. Nem kockáztathattam senkinek sem az életét csak azért, mert beleszülettem egy világba, amiről egyesek úgy gondolják, hogy nincs hozzá jogom.


- Érdekes... - erre már végképp begurulok. Komolyan, én tényleg csak öt perc csendet kértem, erre képes a negyedik perc végén belekotyogni ez a mihaszna ki mitugrász, senkiházi gnóm. És gondolom most buktam meg valamelyik tantárgyból, amelyikből annak idején tanultunk a koboldokról. Biztos mágiatörténet volt, azért esett ki ennyire. De nem is érdekel, hogy minek neveztem gondolatban. Megérdemli! CSENDET, A ROHADT ÉLETBE MÁR! - Mit keres egy szökött kobold egy sárvérű társaságában? - a pillanat törtrésze alatt rántom elő kabátom belső zsebéből a természetesen még mindig törött pálcámat, és mivel én ilyen nagyon nagyon nagyon bátor ember vagyok, inkább ágyékon rúgom a pont mögöttem álló alakot. Eddig Ampók nyakát szorongatta, most viszont összeroskadva, pálcájától megfosztva nézheti azt, ahogyan távolodunk. A kobold már szólásra nyitná a száját, de megelőzöm.
- Akartál szólni, igaz? - csak bólint, én pedig sóhajtok. Francba is, legyen már vége ennek a semmire sem jó helyzetnek, és menjen mindenki oda, ahová megérdemli. Szépen leteszem a létező összes RAVASZ vizsgámat, aztán megyek a dolgomra az egyetemre. Nem olyan nagy dolog, nem teljesíthetetlen, ha ezt kérem...

Sokan sokfélét mondanak, részben azért, mert minden helyzetben nagyon másként is tudok viselkedni, abban viszont a legtöbben egyetértenek, hogy nagy a hangom, és heves vérmérsékletű vagyok. Ez csak részben igaz, mert mindezt nem csak azért csinálom, hogy növeljem az egyébként is hatalmasra nőtt egomat, hanem azért, hogy szószólója lehessek a világban történő igazságtalanságnak. Szóval nem vagyok nagy hangú, mert nem üvöltök eléggé azok mellett, akik igenis megérdemlik a normális életet és a törődést. Mindenesetre próbálkozok.
Mindig próbáltam kitűnni a tömegből, és bár ezt a kinézetem is elősegíti - főként a bőrszínem - a hatalmas számmal, és néhány összeférhetetlennek tűnő tulajdonsággal oldottam ezt meg. Imádok bulizni, szeretem az embereket és a minél nagyobb társaságokat, ugyanakkor szűk körökben vagyok igazán produktív. Magaménak tudom érezni a családias légkört, amikor tényleg csak azokkal vagyok körülvéve, akikért az életemet is adnám. Ide csak a kevés igazi barátom és a családom tartozik, de lényegében minden normális emberért, akivel egész kellemes viszonyt ápolunk, a bajban megtennék minden tőlem telhetőt. Mert nem vagyok olyan önző és egoista, mint amilyennek mutatom magam a tényleg pofátlanul hatalmas számmal.

A Thomas család bár nem tűnik érdekesnek, és még a neve is semmitmondó, mégis sokat lehet róla beszélni, ha ismerjük a történetét. A Thomas név valahogy úgy alakult ki, mint az egyiptomiaknál. A családnevünket az apánk határozta meg. Amikor ez a hagyomány már a feledésbe merült, az utolsó így elnevezett ember vezetéknevét, vagyis a Thomast kezdtük el használni, és a mai napig így hívnak bennünket.
Miután már nem tartottuk számon atyáink nevét sem, a hagyományaink is egyre kikoptak a mindennapi életből, ezért nem is ejtek erről sok szót, mert egy egyszerű, mugli családról nem is szeretne túlságosan kimerítő információmennyiséget kapni a mágus fia. (Ha mégis, személyesen szívesen mesélek.)
Bár nem varázsló és boszorkány egyetlen ismert felmenőm sem, és rajtam kívül csak a jelenleg első évfolyamba járó húgom, Grace rendelkezik mágikus képességgel a családban, a háborúból sajnos nekünk is rendesen kijutott, ami miatt legfőképpen önmagamat okolom, pedig nem én tehetek arról, hogy varázslónak születtem. Mégis fáj, hogy hónapokig hátra kellett hagynom a családomat úgy, hogy nem tudhattam, melyik pillanatban hal meg a szeretteim közül bárki, vagy akár én. Szerencsére senki sem vesztette életét közülünk, és amiért még ennél is hálásabb vagyok, Grace egy új, kevésbé gondterhelt világban és kastélyban kezdhette meg idén a tanulmányait.

Lényegében semmihez sem értek a gyakorlati tárgyakon kívül, de ha nagyon akarom, akkor bármit képes vagyok megtanulni. Sokáig ezért gondolkodtam az aurori pályán, aztán rájöttem a háború alatt, hogy tönkretenne ez az életforma. Nem pusztítani akarok, hanem építeni, így hát akármennyire jó vagyok bűbájtanból és SVK-ból, inkább az együttérzésen és mások meghallgatásán szeretnék dolgozni, amire a pszicho-medimágia szak (ahová nem vettek fel) véleményem szerint a legalkalmasabb. Természetesen a mindenféle pálcaforgatási ismeretemet emellett igyekszem minduntalan fejleszteni. Ötödévben még nem ment a patrónusidézés, de a háborút követően már egyre több felértékelődött emlékkel sikerült egy reinkarnálódott sirályt idéznem. Emellett érzem azt is, hogy egyre jobban megy a legilimencia és az okklumencia (természetesen még csak a megfelelő varázslatot használva).