Roxfort RPG

Anyu sajnos nem tudott időt szakítani karácsonykor sem a családjára, ami kicsit fáj, valahol viszont megértem őt. Sok a dolga, macerás lenne neki utazni, ám így mégsem annyira kellemesek az ünnepek, mint gyermekkoromban. Apura szerencsére számíthatok, ha ünnepekről és összejövetelekről van szó, bár neki a család sokkal inkább mást jelenthet, mint nekem vagy anyának. Gondolom nem véletlen hagyta el eredeti nevét is.
Bár anyu nélkül, mégis hárman ünnepeltünk karácsonykor, ami sokkal jobban hatott rám, mint anya távolléte - bízom benne, hogy ez érthető. Teddy ugyanis apu intézkedése és a meghívásunk eredményeként hazajött velem a Roxfortból, nem pedig a kastély falain belül ünnepelt vagy a nevelőotthonban. Sokkal barátságosabb így neki is - legalábbis ebben bízom.
Karácsony minden napján degeszre tömtük magunkat, annyi ételt felhalmoztunk a pár nap alatt, de nem bánom. Majd lemozgom a kviddicspálya-körökkel. Sokkal fontosabb azonban, hogy most, amikor átléptük az ó- és az újévet elválasztó varázslatos időküszöböt, azzal vagyok, akit családomként szeretek, mégsem teljesen családtag.
Veszek elő két pezsgőspoharat, és töltök bele italt is. Nem nézem a címkét, mert szerintem arra a pár kortyra mindegy, hogy mi megy le. A koccintás az igazi lényeg, nem az, hogy félszáraz a pezsgő. Az egyiket oda is nyújtom Teddynek, aki az egyszerű, gyógynövényektől különösen mentes nappaliban van.
- Boldog Újévet! - emelem koccintásra a poharamat, és mosolyogva, kicsit zavarban és bizonytalanul vizslatom a fiú vonásait. Nem tudom, hol is tartunk éppen, de… Ha itt van a házunkban, akkor annyira rosszban nem lehetünk, hogy a puszi baj legyen. Mindenesetre, kezdeményezni nem merek. Elég bátortalan vagyok így, hogy az egész épületben csak ketten vagyunk, mert apu úgy döntött, hogy inkább kettesben hagy bennünket, és elmegy a barátaival - megérdemli ő is a szórakozást, egész évben egyedül van, és anyu meg helyettem is csinál mindent mágia nélkül. Szóval elismerésem, akármennyire izgulok, hogy mi fog történni az év első napján és éjjelén. Persze, próbálok határozottnak tűnni...

Gondolom ez az este, és hogy kettesben vagyok egy fiúval úgy, hogy senki más nincs rajtunk kívül az épületben, hajmeresztő szituációnak tűnhet a legtöbb épeszű lánynak és lányos apának. Kár, hogy mi már rég kinőttünk az ép észből, és ez így a legjobb számunkra. Na jó, azért mi is aránylag normálisak vagyunk, és csak pont annyira hülyék, mint bárki más. Mint akár Teddy.
- Boldog újévet… - görcsben álló gyomorral, mégis kedvesen, a szokásos szemérmes mosollyal nézek hol az italainkra, hol Teddy arcára, hogy a hevesen fel-le ugráló bőrére a nyakán, ahogy nyel. Csak félre ne menjen neki ezzel a nagy sietséggel. Addig nem is merek inni, amíg meg nem bizonyosodok afelől, hogy biztonságban megitta a pohár pezsgőjét. Nem kellene, hogy az alkohol vagy a buborékok vigyék a sírba itt kínok kínja között a lakásunkban… Jézusom! Honnan jut ilyesmi az eszembe?
Teddy érintése a tarkómon, és ajkainak mozgása az enyémeken töri meg a gondolatmenetet, és nem is bánom, hogy viszonzom a csókot. Olyan jól esik, mint éhező szájnak egy falat kenyér. Meg is feledkezek arról, hogy a kezemben pezsgőt tartok. Nem ittam még bele, félig van a pohár. Üresen vagy tele? Ez a nagy kérdés…
Ahogy Teddy egyre határozottabban és erélyesebben csókol, kezd a félig üres felé hajlani a pohár, próbálok elhúzódni is, de ezt nem viszem túlzásba, mert közel akarok lenni hozzá, érezni a teste melegét, csak… csak ez így hirtelen sok nekem. Ahogy eltávolodik, és én is megszabadulok a kötött testtartástól, a pezsgőm egy része kilöttyen a puha, hosszú szálú szőnyegre. Csak ezután teszem le a poharat, és elfordulok. Nem akarom, hogy a félelmet lássa rajtam, pedig tudom, hogy ez kiült az arcomra, és érzem, hogy lassan elvörösödik az arcom. De nem sírhatok előtte! Tudom, hogy nem ezért csinálta, nem akart bántani, csak elragadta a hév, és… túl érzékeny vagyok hozzá. Neki nem egy ilyen lány kell. Nem egy nyámnyila, semmire sem jó, szende, gyógynövényes lány, akinek a legnagyobb erénye a gyámoltalanság.
- Van még pezsgő? - ez jó! Megpördülök, és egy erőltetett mosollyal a poharáért nyúlok, és kimegyek a konyhába. A torkom száraz, szinte teljesen leállt a nyáltermelésem. Az ajkaim is csak Teddy szája miatt nem tűnnek sivatagnak.
- Rögtön hozom. - azzal már el is tűnök a konyhában, és ismét megtöltöm a poharát. Mielőtt azonban visszamennék immáron nem csak a poharával, hanem a pezsgősüveggel is, megállok az ajtóban, és nagy levegőt veszek. Ezt most nem szúrhatom el!
- Tölts bátran, ha kérsz még… - a poharat odanyújtom neki, az üveget pedig leteszem az asztalra. Jó helye van a poharam mellett, nekem pedig még jobb így, hogy kiültem az ablakpárkányba.
Óh, a francba is… Az volt, hogy nem szúrom el!

Nem hibáztathatom Teddyt. Nem mondhatom neki, hogy rossz, amit tett, mert én sem gondolom rossznak. Nagyon is jó őt csókolni, érinteni, csak nézni is nagyon szeretem. Van, hogy elalszik a nappaliban, és olyankor órákig el tudom nézni a vonásait, a mellkasát, ahogy emelkedik és süllyed, és megannyi apró részletet. Például azt, hogy a fény függvényében éppen milyen árnyalatban feketéllik a haja, hogyan gyűrődik az arca a párnán, vagy azt, menyire nyújtózik el az ágyon. Nem tudok betelni vele, és nem is akarok, csak...
Azt hiszem, megijedtem, pedig én is vágytam arra a csókra. Mindennél jobban meg akartam csókolni, hozzá akartam érni, de nem mertem, pedig nem szoktam ilyen félénk lenni, csak hát... amikor vele vagyok, valamiért visszább veszek magamból. Persze tudom, hogy ez nem feltétlenül egészséges, mert az igazi valómat kell mutatnom ahhoz, hogy megszeressen, de ez is én vagyok. Ilyen vagyok mellette, és bízom benne, hogy Ő sem játssza meg magát, mert nekem nem a jófiú Teddy a fontos, hanem az, akiről botrányhősként beszél az egész Roxfort. Nem érdekel, hogy milyennek gondolják, nem érdekel, hogy hányan pletykálnak róla, mert csak az számít, hogy velem milyen. Az számít, hogy tud-e a verekedős énjeként is úgy élni, hogy az neki is jó legyen. Hogy tud-e szeretni mást, és el tudja-e viselni mások szeretetét - leginkább az enyémet. Bár... biztosan szereti más is...
– Finom. - nem nézek fel, csak elmosolyodok. Kicsit mintha a hazugság bujkálna a hangjában, de ebben nem lehetek teljesen biztos. Nem ismerem még annyira sem őt, sem pedig a hangját. Csak annyit tudok róla, hogy dallamos, és bármikor képes lennék bármeddig hallgatni. Még esti mesét is biztos szépen olvas. – Nagyon tetszel, Marge. Bocsi, ha néha elkap a hév… - egy pillanatra a falnak döntöm a fejem, aztán megsajnálom, és valljuk be őszintén: már nem is igazán bírom ki, hogy ilyen távol legyek tőle, és még csak ne is láthassam. Tudom, hogy ez elég önzőn hangzik, de ez az igazság. - De nem csinálok semmit, míg nem engeded meg. Ígérem. -ah, túl gyenge vagyok, hogy visszafogjam magam...
- Jaj, ne kérj bocsánatot! - ezzel a mondattal el is jutok hozzá, és átölelve a nyakát hosszan megcsókolom. Én sem akarom igazán visszafogni magam, de azért... Még jó úgy, hogy szűz vagyok...

Ahogy visszacsókol, érzem, hogy volt értelme elhívni magunkhoz, és nagyon jól tettem, hogy rábeszéltem erre az egészre apát. Tudom, hogy még ilyen idősen nem feltétlen vagyok biztos a dolgomban szerelem terén, én mégis úgy érzem, hogy a kapcsolatunk legalább olyan tartós, mint amilyen hévvel olykor csókoljuk egymást. Persze vannak, akik azt hiszik, hogy Teddy rossz hatással van rám, de szerencsére apu nem így gondolja. Szerinte egészen kivirultam, és nem hangozntatja, hogy figyelhetnék jobban a tanulásra. Anyunak egy kicsit más az álláspontja, de h ahhoz sem veszi a fáradtságot, hogy a családjával karácsonyozzon egy idióta növény miatt, akkor egy szava sem lehet a kapcsolatunkra. Ha ez egyáltalán a mi kapcsolatunk. Még nem mondtuk ki, hogy együtt lennénk...
– Muszáj bocsánatot kérnem… láttam, hogy milyen arckifejezés követte. - az érintése égeti a bőrömet, de mintha ezt az alig észrevehető perzselést észre sem venném igazán. Hagyom, hogy irányítson, és hamar közelebb is kerülök hozzá. – Direkt hozod ezt ki belőlem? - kicsit megilletődök, hogy ezt kérdezi, és nem is tudok egyből válaszolni. Mit csinálok direkt? Persze, szándákosan csókoltam meg, mert szeretem... Ez olyan hihetetlen volna? - Örülök, hogy kiváltok belőled valamit, de csak félig tudatos. - elmosolyodok, mert még mindig nem tudom, erre vajon jól reagáltam-e, de igazán nem is számít, csak az, hogy élvezzük egymás társaságát.
Beleborzongok, ahogy a nyakamba csókol, és ha ez lehetséges, mintha még jobban lángolna a bőröm, holott tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez nem lehetséges. Miért történik ez velem? Hogyan tud ennyire feltüzelni ilyen rövid idő alatt?
– Ezt nem szabad… - fel sem fogom hirtelen, hogy mit mond, csak élvezem a helyzetet, az érintését a derekamon, a hideg falat, ami a hátamat támasztja, és érzem az is, hogy valami nincs rendben. Nem csak két lábat és Teddy kezét érzem, és ez nem tetszik. Nagyon nem. én ezt nem akarom! A csókokat ugyan viszonzom, de már egyre erőltetettebb az egész részemről. Amikor a mellemhez ér, akkor pedig végképp eltörik bennem valami. De nem csak a felületi feszültség csap az égbe, hanem egyenesen a mélyből jön az az erő, amivel próbálok kiszabadulni a barátom karjai közül.
- Teddy, ne! Nem akarom... - még mindig vergődök, mint egy szerencsétlen énekesmadár az elázott tollaival, de ezt követően már hamar sikerül kitépnem magam a fal és a férfi test bitorló ketrecéből. - Hagyj békén! - kipirult arcomon könnyek szánkáznak alá a gravitáció következtében, de talán ezt nem is látja. A sírásból csak pár szipogást hallhat, ha figyel, mert közben a szobám felé veszem az irányt, és ahogy a biztonságos ajtó mögé érek, magamra zárom, és a falnak döntve a hátamat, próbálok megnyugodni, de még hosszú percekig csak rázkódik a vállam, és a könnyeim sem apadnak egykönnyen.