Oldal nyomtatása - Aiden szobája

Cím: Aiden szobája
Írta: Benjamin R. Fraser - 2020. 01. 18. - 13:23:58

(https://i.pinimg.com/564x/7f/c2/99/7fc2991e3404ee39f7f564d3c47c91ea.jpg)

Aiden szobájában a rend az úr, mindennek tökéletesen meg van a helye, és kifejezetten allergiás volt arra, ha valamit nem úgy talált, ahogy ő otthagyta. Szóval Ben igyekezett minél gyakrabban összetrehánykodni Aiden szobáját, csak hogy ezzel idegesítse. A szobában a sötét színek az uralkodóak, az ágy hatalmas és kényelmes, a polcokon könyvek, és tankönyvek sorakoznak. Egy kényelmes fotel pihen az egyik sarokban, ahol Aiden olvasgatott régebben.

Cím: Re: Aiden szobája
Írta: Aiden J. Fraser - 2021. 05. 06. - 17:31:39

(https://data.whicdn.com/images/154646606/superthumb.jpg?t=1420144735) (https://data.whicdn.com/images/226628309/superthumb.jpg?t=1456419773)

2002. május 26.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/83/08/f28308c6f15a5bd97af31c07e22a35de.jpg)

Plüss csontjaimat a plüss karjaidba a
plüss ágyneműkben kérlek plüss meg újra!
Plüss ahogy csak bírsz és plüss amíg szeretsz!
Plüss, hogy éljek, vagy hogy érezzem hogy élek!

Lassan gyújtom meg a cigarettát, miközben a cipőm orrával arrébbpöckölök egy gusztustalan szendvics maradványt. Iagzán értékelem azt, hogy mostanában megint Benjammin kosztján élek. Persze, nem mintha nem vetném meg, hogy ha nem lennék rászorulva. Mert én igazán megértem, milyen egyik napról a másikra élni. Anya levelei nélkül nem éltem volna túl. Igazából azon sem kéne csodélkoznom, hogy hogyan volt képes megtalálni. Egyszer... Egyszer Benjaminnak is sikerült. Majdnem sikerült hazahoznia. De túlságosan éreztem, hogy értem indul, és még azelőtt leléptem, hogy megtalált volna. Nem, akkor még nem tudtam volna a szemébe nézni. Nem tudtam volna szembesülni a tekintetével, amilyenné tettem. Gyáván elmenekültem. De azt hiszem azóta már alakultunk. Valahogy fájt még, de kezdtünk megint egy családdá válni. És szégyelltem magam, hogy megint képes lettem volna mindenkit tönkre tenni, mert egy önző faszfej voltam, és leléptem ismét az életükből. Akik itt maradtak, azokra kell vigyáznom, nem, apa?
Beleszívok a cigarettábe, és lassan oldalra biccentem a fejemet és Sean arcát fürkészem. Elugrottam otthonról, egy kicsit szügségem volt valami másra. Ahogy mindig. Elliottal az afrikai kalandunk után nagyon-nagyon szükségem volt egy aprócska váltásra. De még midnig egy önző dög voltam, akinek most is saját maga az első, nem?
- Kibaszott eső - dünnyögte Sean, mire elhúztam a számat, miközben olyan kutyamozdulattal megrázza magát és beljebb húzódik az eresz alá.
- Kéne neked valami hely ahol lehetsz, nem? - kérdeztem. Nem mintha jogom lett volna elítélni, hogy hogy él. De az utcán való lét hamar tünkre tesz. Főleg, hogy ő konkrétan megint valami szemetet evett. Elfontorodtam. Én is végezhettem volna így, ha nincsenek anyám levelei. És őszintén, Sean látványa szánalmas volt.
- Az egész utca az én helyem, hékás. Még körbe is pisiltem. Sokszor - jegyezte meg mire csak felhorkantam. Ismertem már annyira, hogy tudjam mikor bezsél komolyan és szarkasztikusan. Néha pedig egyszerre mind a kettő igaz volt rá, és akkor volt Sean igen csak vezsélyes.
- Aha - dünnyögtem. - Minden bizonnyal a többi vérfarkas és egyéb kutyaféle tisztában van ezzel. De én most lépjünk haza - mormogtam, miközben a nyelvemmel lustán a szám sarkába tereltem a cigit. - Remélem most az öcsém nem fog eltaknyolni benned. ELvileg nincs otthon - mondtam még felé, és meg sem várva a válaszát elindultam az esőben sétálva. Volt, hogy zavart az eső. Tönkre teszi a megjelenésemet. De most valahogy... olyan jól esett. Talán azért is mert afrikában hiányzott a víz.
- Hűha, a jótündér keresztapa akcióban, mi? - baktattott mellém Sean is, mire csak megforgattam a szememet.
Ha a saját családodat nem tudtad megmenteni, így törlesztesz, Aidn? Hm?
Mostanában sokat lógott nálunk. Nem mintha annyira be akart volna jönni a házban. Elvolt ő a kertben, a teraszon. örültem, hogy belebotlottam a kis sétám folyamán. Ahogy beléptünk a kovácsoltvas kapun, Sean már ugrott is át farkas formába és kifejezetten játékosan eldöcögött a teraszunk felé, hogy a szemerkélő eső vizét lerázva magáról lustán elterüljön. Nem volt sok barátom, de őt annak tartottam. ÉS az egyike volt azon keveseknek, akiket a családom közelébe engedtem.
Beléptem a házba, és egy pillanatra megint kihagyott a szívem, ahogy belemarkolt a lelkembe az üres csend. Anya sem volt otthon, Örültem, hogy dolgozni kezdett. Furcsán néma és megfáradtak voltak a falak, és a tekintetem akartalanul is meg-megakadt a zongorám lábai alatt megbúvó babákon, és arózsaszín játékokon. Elfordítottam róla a tekintetem, és elnyomtam a harmadik cigarettám csikkjét az egyik hamutálban, mielőtt felmentem volna a lépcsőn. A szobám felől furcsa matatást hallottam, így aztán rosszat sejtve nyitottam ki az ajtót, hogy egy varázsháború súlytotta helyszín táruljon a szemem elé. az összevissza hányt, szőnyegre dobott cuccokat és az üres könyvesszekrényeket néztem. És mindennek a közepén ott állt Elliot.
- Elliot, ez meg mi a szar? Mi a fasztért csináltad ezt?

Cím: Re: Aiden szobája
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 05. 07. - 09:11:57

plüss meg
(https://i.pinimg.com/564x/1d/4d/8c/1d4d8c0f345bd8502957410cf35c8521.jpg)

2002. május 26.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/c6/7c/37/c67c3749c83c518d0bf51d0b372b5b81.jpg)

nobody could ever
replace you

Aiden eldugott kis cuccai megmelengették a szívemet. Hogy lehet valaki ennyire aranyos... ennyire édesen szentimentális? Hirtelen cseppet sem éreztem magam gáznak, amiért Afrikában rám tört az érzelgősség és ráborítottam egy csomó érzelmet. Talán mégis csak értékelte, habár a kettőnk életéből nem sok mindent őrzött meg... csak a régi lilakanapé lekicsinyített mását és a hógömböt, amit összetörtek a Cukormázba betörők. Ott volt egy dobozban minden maradványa. Egészen meghatódtam, fel kellett hát kelnem a fekvésből, mielőtt elbőgöm magam.
Mély levegőt véve öleltem magamhoz a koala plüsst és engedtem, hogy arra folyjanak a könnyeim. Már az sem zavart, hogy úgy néz ki a szoba, mint egy háborús övezet... vagy mint valami, aminek a közepébe trappolt egy hatalmas mézeskalácsember, miközbeni a pici pónit üldözte. Úgy éreztem, hogy a szívem felforr a heves dobogások közepette. Talán olvadozni is kezdett... hát nem hiszem el, hogy ezeket eltette. Merlinre... hát hogy tehette ennyire mocskosul boldoggá? Vigyázz, O'Mara... mert nagyon fog fájni ez még... A hang figyelmeztetett, de már késő volt, menthetetlenül kikészültem az érzelmektől. Éreztem, hogy rózsaszínre pirul az arcom. Hirtelen az időérzékemet is elveszítettem. Annyira, hogy valószínűleg félórán át csak ott álltam és öleltem a koalát. Ezért hát vártalanul ért, mikor nyílt az ajtó... és megjelent Aiden.
- Elliot, ez meg mi a szar? Mi a fasztért csináltad ezt?
Nyeltem egyet. Hirtelen elapadtak a könnyeim, izgatottság helyett hirtelen zavarba jöttem, pedig legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de azonnal. Csak ölelni akartam, meg megköszönni neki, hogy megőrizte mindazt, ami belőlünk maradt... hogy elment a házba, miután írtam neki, hogy hozza el, amit szeretne... és ő csak ezeket hozta el.
-Én... ööö.... ööö... unatkoztam... - magyaráztam és magamhoz öleltem a koalát, úgy állva, hogy ne lássa, megtaláltam a kis emlékeit. Valahogy éreztem, hogy zavarba hoznám vele és nem tudna mit reagálni, hogy beállna az a kínos csend. Nem akartam. Én nem akartam, hogy előttem el kelljen rejtenie az érzéseit... mert én is vissza akartam fogni az enyémeket, de egyre nehezebben ment. Ha megint el akar lökni, megint fájni fog, fel tudtam dolgozni ezt a tényt magamban. Nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, hogy egy nálam majd' tizenöt évvel fiatalabb srác, velem akarja leélni az életét. Ha fájni kell, hát fájni fog.
Megráztam a fejem, nem akartam erre gondolni. Nem is volt érdemes, hiszen egyelőre a jelen számított, amiben tökéletesen jól éreztem magam. Persze Ericának és Bennek biztosan nehéz volt, hogy jóformán Aiden szobájában élek és szívesebben láttak volna csak átmeneti látogatóként... de én a közelében akartam lenni minél inkább. Meg jó volt itt... egy családban lenni. Nem is tudom, nekem ez sosem adatott meg. Dean nem akart az apám lenni, nehezen alkalmazkodott a tényhez, hogy anyámnak már van egy fia. Még akkor sem fogadott el igazán, mikor ő maga is apa lett. Danielt imádta. Engem nem tudott kezelni egészen addig, míg harminc évesen haza nem tértem.
- Muci... - suttogtam és odasétáltam elé, hogy átkaroljam a nyakát. Legszívesebben kimondtam volna, hogy mennyire boldoggá tesz, de felesleges volt. Ő most éppen morcos volt, mert a könyvei a földön hevertek, meg kipakoltam a fél életét az ágy rejtekéből. - Koala puszi... - nyomtam a plüss a szájához, mintha az ténylegesen csókot akarna lehelni rá. El is mosolyodtam, remélve, hogy nem akad ki és legalább ezzel az édes kis arckifejezéssel elcsavarom a fejét... vagy azzal a nagyon-nagyon rövid nadrággal, ami rajtam volt.

Cím: Re: Aiden szobája
Írta: Aiden J. Fraser - 2021. 05. 09. - 14:19:57

(https://data.whicdn.com/images/154646606/superthumb.jpg?t=1420144735) (https://data.whicdn.com/images/226628309/superthumb.jpg?t=1456419773)

Nyugodt szívvel hagytam a terszaon Sean. Mertem remélni, hogy elég jólnevelt fiú ő ahoz, hogy tudja illedelmesen is, hol kell elvégezni a dolgát. És szétnéz, mielőtt mondjuk megöntözné anyám rózsáit. A kert régen tele volt velük. Vörös, fehér, sárga és rózsaszín rózsákkal. Aztán amikor hazajöttem nem volt semmi. Csak lepusztult gazos udvar, elhagyatott, szétszórt gyerekkori játékok félig elrohadva és tönkremenve. Szánalmas látvény volt. Mos legalább nézett ki valahogy a hátsó udvar. És igazából nem is akatrtam tudni, hogy anya mit csinált a kertben lévő játékokkal. Ahogy beléptem a házba, levettem a fekete zakómat, és a felém udvariasan meghajló tuhasfogasnak adtam, hogy az eligazgassa és fellógassa saját magára. Engem kedvelt. Benjamin mindig csak hozzávágta a cuccait. Beletúrtam a hajamba, és egy kicsit vártam, mielőtt felmentem volna a lépcsőn. A tekintetem elidőzött a zongorán, amin nem is olyan régen játszottam. Hiányzott már a zene. És ezt Benjamin is kibaszottul tudta. Tudta, azért akarta, hogy játszak vele. Talán mégsem vagy olyan elbaszott, Aiden, hm? Még mindig tudsz zenélni. Az egyik kezemet a zsebembe süllyesztettem, majd a bejárat előtt elszívtam a csikket, és beledova a hamutartóba közömbösséget erőltetve az arcomra felléptem a lépcsőre, hogy elhaladjak apa, Benjamin és a húgom szobája előtt.
Kissé fáztam, és eláztam, szerettem volna csak bebújni a takaró alá Elliott mellé, de ahogy kinyitottam az ajtót, már nem az összebújás volt az első gondolatom, hanem hogy nem kéne kitépnem a hajamat az idegességtől. Nem állna jól a kopaszság, azt hiszem. Amúgy is mindg büszke voltam a szép dús hajkoronámra.
Megdörzsöltem az orrnyergemet, miközben azon godnolkodtam, hogy bírtam én ezt elviselni annyi éven keresztül, Benjaminnal. MOndjuk általában bedobáltam utána a feleslegesnek ítélt cuccaimat az ő szobályába. Merlinre, szinte biztos voltam benne, hogy még mindig ott porosodnak azook a cuccok. Kész mumusfészek az a hely. Lehet tényleg nem ártana tényleg rendetrakni abban a szobában.
-Én... ööö.... ööö... unatkoztam... - dadogta Elliot, mire fevontam az egyik szemöldökömet és a tekintetemet hol a rumlin, hol pedig rajta nyugtattam.
- Hmm érdekes - pislogtam rá kissé laposan, de belül persze szinte majd meg őrültem, de én nem voltam az a feleslegesen ordinbálós fajta, mint az öcsém. Helyette egy egész gonosz kis tervet találtam ki arra, hogyan is fogom megbosszulni a szobámat. - Tudod, mások sütögetnek, vagy esetleg olvasnak. Nem pedig széttúrják a másik dolgait - tettem hozzá, kissé fenyegető éllel. A szőnyegen hevert minden,a mi régen voltam, a rajzok, a testvéreim rajzai, amit nekem adtak, a könyveim, amiket apám gyűjteményéből nyúltam le. És tudta, de sosem kérte őket vissza. Minden ami fájt és fontos volt, egyszerűen az arcomba mászott. Pedig én gyűlöltem. Gyűlöltem a múlttal szembesülni, mert gyáva voltam. Inkább elfordítottam a tekintetem a húgom rajzaitól, és csak Elliot szemébe bámultam. Az nem volt olyan fájdalmas.
- Muci...Koala puszi... - nyomta a képembe Szakállt, mire én inkább csak egy fojtott sóhajjal eltoltam a kölyökkorom óta meglévő plüsst.
- Nagyon rossz voltál, Nyuszi - mormogtam, miközben lecsúsztattam a kezemet Elliot hátsójára és kissé belemarkoltam. A másik kezemmel előhúztam a pálcámat. A nyárfa kellemesen és finoman bújt az ujjaim közzé. Sokkal másabb volt őt a kezeim között tartanom, mint az erőszakos galagonyát. Hinyzott egy kicsit, elvégre a legtöbb szarságon azzal verekedtem át magam. De valahogy jól esett ennek a pálcának az érintése. Néhány apró intés után elkedztek visszaaraszolni a könyvek és a régi emlékek a helyüre, halkan szöszmötölő hangon, miközben én Elliotot az ágy felé toltam. - Mérges vagyok. Ki kell engesztelned.

Cím: Re: Aiden szobája
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 05. 10. - 08:29:56

Nem tudom, miért jöttem zavarba. Fogalmam sem volt, de éreztem, ahogy végig lüktet a testemen valami furcsa, zsibbasztó bizsergés, eljutva egészen az agyamig. Na igen, talán kicsit bepánikoltam, mint általában, ha Aiden kiakadt valamin… egyszerűen ezt nem tudtam régen sem kezelni. Persze akkoriban valahogy magával is több gondja volt és állandóan feszült volt. Utált mindent, fintorgott, mindenre, mint valami kölyök, pedig kettőnk közül az az én szerepembe illett volna bele jobban. Nem számít, az már a múlt. A jelen pedig a jelen… amiben Aiden dolgai annyira a helyére billentek, hogy ne kelljen állandóan azért küzdenem, hogy engem lásson, velem foglalkozzon. Valahogy most természetesebben jött neki, mintha már nem is lennének olyan félelmetesek azok az érzések… de nagyon is azok voltak. Akárhányszor rájuk gondoltam, rettegtem. A számat megtöltötte a keserűség és vártam, mikor küld el. Talán egyszerűbb is lett volna, mint belebonyolódni ebbe az egészbe.
– Hmm érdekes – pislogott laposan. Zeusz volt ilyen, mielőtt megtámadott volna – általában parfümözés után, mert gyűlölte az illatát –, csak ő még néha fújt is mellé. – Tudod, mások sütögetnek, vagy esetleg olvasnak. Nem pedig széttúrják a másik dolgait.
Ó, Aiden, ha tudnád, mennyire imádtam meglesni a cuccaidat… – pillantottam egyenesen a szürke és barna szempárba. Kimondani nem mertem, pedig jól tudtam, Aiden nem bántana. Ő nem volt olyan… bár akármit is tenne, nem fájna annyira, mint mikor azt éreztem nem vagyok fontos neki.
– Nem tudok sütni, olvasni meg utálok – válaszoltam szenvtelen vigyorral a képemen. Egy kicsit szerettem volna, ha a szemében megülő idegesség kitör belőle. Egyszer úgy meghallgattam volna, ahogy felemeli a hangját, ahogy nekem esik kicsit. Nem tudom miért, de Aident nem sokszor láttam indulatosnak, most mégis úgy megnéztem volna, úgy érdekelt. Aztán, hogy megkoronázzam az egészet, már-már bájosan felemeltem a koalát a kezemben és az arcához nyomtam. Édesen gyerekes kis mozdulat volt, de közben a testem hozzá simult. Tudtam, hogy látja, miket találtam meg. Nem tudom, hogy csak fájtak neki az emlékek, vagy szégyellte is őket…
– Nagyon rossz voltál, Nyuszi – közölte aztán. Éreztem, hogy a tenyere finoman hozzám ér és a fenekemre simul. A kis markolásra megpróbáltam vigyor helyett ártatlan pillantással válaszolni. Általában zavarba tudott hozni, de most szándékosan pakoltam szét, és valahol számítottam rá, hogy megint jön az Afrikában tapasztalt büntetés. Az persze egy jóval komolyabb téma volt – még ha fontosabbnak nem is volt fontosabb.
Hallottam, ahogy mögöttem és körülöttünk a dolgok rendeződni kezdenek. A könyvek szinte csendesen vándoroltak vissza a helyükre, miközben engem elkezdett az ágy felé irányítani Aiden. Bíztam benne, ezért nem is fordultam hátra. Pontosan tudtam hova tartunk, pontosan tudtam mit akar… és én is azt akartam. Talán az unalom tett állandóan éhessé, vagy csak a manó varázsa… akármelyik is nem bántam, amíg Muci a közelemben volt. Vele valahogy minden olyan természetesen jött. Nem drámáztunk, nem beszélgettünk a múltról, egész egyszerűen a helyére kattantak a dolgok végre.
– Mérges vagyok. Ki kell engesztelned.
– És hogyan engeszteljelek ki… – pislogtam nagyokat, ahogy a térdhajlatomnál megéreztem az ágy szélét. Nem vetettem le rá magamat azonnal, egyelőre csak a plüsst dobtam le a párnák közé, majd a felszabadult kezemmel végig is simítottam Aiden mellkasán. Tudtam, hogyha Aiden akar, akkor pillanatokon belül leteper, de most jól esett kicsit játszadozni előtte. A garbó anyaga finom volt, puha, pontosan olyan, ami illett is hozzá.
– Mondjuk így? – simítottam végig megint a mellkasán, most fölfelé, elérve a nyakát. Ujjaim a tarkójára simultak, úgy húztam le magamhoz kicsit, hogy finom csókot leheljek az ajkaira. Szerettem apró kis érintésekkel elkényeztetni, vagy inkább az őrületbe kergetni… talán ezért is leheltem még egy kis forró levegőt az ajkai közé, ahogy elhúzódtam. Az újabb csók az állát, a nyakát, az ádamcsutkáját érte, miközben elhúztam kicsit az anyagot a bőréről.
– Imádom, hogy eltetted a közös életünk emlékeit… nagyon szexi… és kedves… – közöltem, ahogy kicsit elhúzódtam tőle.

Cím: Re: Aiden szobája
Írta: Aiden J. Fraser - 2021. 05. 13. - 14:50:19

(https://data.whicdn.com/images/154646606/superthumb.jpg?t=1420144735) (https://data.whicdn.com/images/226628309/superthumb.jpg?t=1456419773)

16+

A pillanatok rövidek, és mégis, mindig úgy érzem pokolian hosszúra tudnak nyúlni, és azalatt ezernyi tüske fúródik a szívembe. pedig nekem tűrnöm kell a fájdalmat. És szinte lassan meg sem éreztem ha megátkoztak. A csuklómban pulzáló állandó fájdalmas lüktetés egyre megzsokottabb lett. Benjamin sosem bírta a fájdalmat, mégis állandóan verekedett. Sosem értettem ezt, pedig tudtam, hogy a rendíthetetlen öcsém a fájdalomtól rettegett a legjobban. És mégis mindig másokért sérült meg. De talán én is ilyen voltam. CSendben szereztem a hegeket, a begyógyulhatatlan sebeket, és csak terjedtek, egyre csak terjedtek a testemen, mintha egy fertőző betegség lett volna. A ház, amelyben éltünk most megint gyógyír volt és penge. Mind a kettő egyszerre, mely lehűtött és porig égetett.
Egy pillanatra úgy éreztem, hogy megint feltébődtek, minden amit el akartam rejteni, és mégsem tudtam kidobni... És Benjamin is mindent ugyan úgy hagyott, érithetetlenül... Most pedig felszakadt a tapasz, minden ki vort fordulva önmagából. Mérges voltam, mérges voltam, hogy nem szabadultam meg tűlük, hogy Elliot a felszínre hozta ezeket az emlékeket, mert láttam ahogy Chrissie a kezembe nyomja a rajzot, láttam, ahogy az öcsémmel játszunk a plüsseinkkel a szobámban. És láttam önmagam. Azt a sovány árnyékot. Akit mélyen belegyömöszöltem magamba, hogy aztán onnan terjedjen a sötétség tovább. Üvölteni tudtam volna, mégsem tettem. Mert nem tudtam. Nem voltam Benjamin.
És miért nem, Aiden? Félsz, hogy örökre eltűnnek mellőled? Hoszen Bejmaint is annyiszor bántottad.
Csak előhalásztam egy cigit, és feszülten, remegő kézzel rágyújtottam, míg a dobozt és az öngyújtót is az egyik sötétfekete szekrényre hajítottam. Mélyen szívtam be, és igyekeztem nem robbanni. A robbanás vezsélyes. És te vezsélyes vagy, Aiden. Szabad kezemmel beletúrtama dús barna tincseimbe, és figyeltem, ahogy Elliot közelebb lépeget felém.
– Nem tudok sütni, olvasni meg utálok – megforgattam a szememet. Az ovsás volt a menedékem. ÉS talán ez volt az egyik olyan dolog, amiben ijesztően hasonlítottam az apámra. Vajon hányszor akarta, hogy bezsélgessünk egy könyvről? Hányszor várt arra, hogy berobogjak hozzá, egy könyvet lengetve, amit tetszett, vagy nem? Megrázom a fejem, és remegve kifújom a füstöt. Túl sok seb, túl sok.
- Az szívás, Nyuszi. Ha annyit olvastál volna, mint én, és majdnem olyan okos lennél, akárcsak jómagam. - dörmögtem, és felé fújtam egy füstgomolyt. Nem volt mit szégyellnem Elliot előtt. Már látta midnenem. Egyszerűen csak fájtak. És ettől mérges voltam. magamra. És a világra. De Elliot közelében nem fájt annyira. Nem égett annyira. És az árnyékok is visszahúzódtak, egy nagyon rövid időre. Nem döntöttem le rögtön az ágyra, amúgy is el akartam szívni a cigarettám, nem akartam a kedvenc bútoraimat felgyújtani. Meg húzni akartuk egymás agyát kölcsönösen Elliottal. Ismertem már, és tudtam mit akar. Bár az embereket mindig is könnyen kiismertem. Kivéve egy valakit. De ő már halott. És az is marad.
– Mondjuk így? – simított végig rajtam, én pedig lehunyt szemmel élveztem, ahogy a testem is reagált az érintésére.
- Ühümmm... - sóhajtottam mélyen. Mindig olyan volt, mintha először ért volna hozzám, különleges és furcsaán jó. talán a manó miatt volt ez, nem tutdam. Csak azt, hogy mindig ki akartam élvezni. És a magaménak tudni. Gyorsan szívtam még egy utolsót a szálból, majd a csikket az éjjeliszerkényen lévő hamutartóba dobtam.
– Imádom, hogy eltetted a közös életünk emlékeit… nagyon szexi… és kedves… - fájdalmas mosolyra húztam a számat. Mégis mit tehettem volna? Én sem tudtam felejteni, minden ami fontos volt számomra megmaradt és belém vésődött. És nehezen, vagy egyáltalán nem tudtam tőlük megszabadulni. Esthert mind a ketten megszenvedünk Benjaminnal, ki így, ki úgy. És a többi dolgot is. Mert ebben pedig kibaszottul hasonlóak voltunk.
- Nem dobok ki semmit, ami valaha is jelentett nekem valamit - dünnyögtem, majd megtaszítottam, és ráborultam vele az ágyra. Szokatlanul őszinte vallomás volt, így a hangom makaccsá és dacossá vált. - Foglalkoznod kell velem. Felrobbantottad a szobám, addig nem büntiszexelek veled, míg nem kényeztetsz - mormogtam és gonoszul rákacisntottam.

Cím: Re: Aiden szobája
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 05. 15. - 20:24:50

◂plüss meg▸

2002. május 26.
(https://i.pinimg.com/564x/1d/4d/8c/1d4d8c0f345bd8502957410cf35c8521.jpg)

◃ a i d e n ▹

nobody could ever
replace you

style: stay at home style (https://i.pinimg.com/564x/c6/7c/37/c67c3749c83c518d0bf51d0b372b5b81.jpg) ║ zene: fire meets gasoline (https://www.youtube.com/watch?v=fNdeLSKSZ1M)

16+

Elhúztam a számat a reakcióra, de hagytam hogy a füst, ami a szájából bukkant elő, egész egyszerűen végig simogassa az arcomat. Szerettem ilyen közel lenni hozzá, volt benne valami megnyugtató és kellemes… főleg azok után, hogy miket találtam abban a titkos kis zugban, amit az ágy alatt rejtegetett. Hálás voltam és a szívem úgy kalapált a rengeteg érzelemtől, ami bennem dolgozott, hogy alig bírtam magammal. Afrikában még féltem kimondani az érzéseimet, féltem, hogyha azt mondom szeretem, megint csak a ridegség jön válaszként. Nem így volt. Aiden más lett, kicsit talán engedett végre a közöttünk lévő szenvedélynek, mert nem érezte az állandó kísértés a háta mögül… mert megbirkózott a múltjával.
Most sem a tiéd… hiába hiszed azt, O’Mara… A hang kegyetlenül hasított át az elmémen, megborzongtam tőle. Nem érdekelt, mert a magaménak akartam, vele akartam élni és létezni egyetlen hatalmas halmazként. Ez lüktetett bennem, de azt a kérdést, hogy meg akar-e valami házasodni nem mertem feltenni. Nem mertem, mert féltem, hogy kiakad, mint a tetováláson, hogy férfiatlannak tartaná, ha nem ő szánná rá magát és tenné meg. Azok a csókok a nyakán mind szavak voltak finom érintéssé formálva. A száján szeretlek, az állán veled akarok lenni, az álla alatt örökre, az ádámcsutkáján kérlek kötelezed el magad... Légyszi! Légyszi! Légyszi! A vágyaim megültek az apró érintések mögött is. Mindenestül akartam őt, mert titokban ezt tette: megóvta az emlékeinket. Ez pedig annyira meghatott...
– Nem dobok ki semmit, ami valaha is jelentett nekem valamit.
– Baszki, Aiden, ha ilyen szépeket mondasz nagy baj lesz… még a végén el kell venned… – tettem hozzá, ahogy elhalt a dünnyögése. A finom taszítással az ágyra hullottam. Talán valahol a plüss környékén landoltam, amit az ágy alól kapartam elő és legalább annyira Aiden volt, mint ez az egész szoba.
Hagytam magam elterülni az ágy puha takaróján. Aiden könnyedén borulhatott fölém, én pedig végig simítottam az arcán puhán. Akartam azt a bünteti szexet és talán meg is érdemeltem, ahogy megérdemeltem ott Afrikában is.
– Foglalkoznod kell velem. Felrobbantottad a szobám, addig nem büntiszexelek veled, míg nem kényeztetsz – morogta és kegyetlen arckifejezéssel rám kacsintott. A hajába túrva húztam közelebb egy rövidke csókra. Hagytam, hogy puhán érjen össze a testünk, hogy a nyelvem finoman simuljon az övére. Nem durvultam, ugyanis úgy éreztem magam, mint egy hülye kamasz, aki éppen beleszeretett a szőke hercegbe. Nekem Aiden volt az… a szőke herceg, a tökéletes férfi… a kora ellenére is.
Nem érdekelt, ha hülyén nézek ki, akkor is imádattal csókoltam és simítottam végig a nyakán, a vállain, a mellkasán. Nem is tudom, csak meg akartam kérni, hogy most azonnal legyen örökre az enyém is talán ki is csúszott volna a számon, valamikor szex után. De moderáltam magam. Nem voltam felkészülve egy újabb szívtörésre, még ha arra is próbáltam bíztatni magam, hogy most már mindent el tudok viselni.
A gondolatmenetet valami zaj szakította meg. Reméltem, hogy nem most ért haza valaki, hogy az ajtónál hallgatózzon.
– Muci… te… – Próbáltam elhúzódni egy pillanatra, de nehéz volt elválni az ajkaitól. – Te hallottad ezt? – Néztem a szemeibe, de az ujjaim már gyűrték fel rajta a garbót, hogy végig simítsak a tetoválásán. – Remélem nem Ben jött haza hallgatózni… – Sóhajtottam az ajkai közé. A felgyűrt garbót elhagyták az ujjaim, szépen simítottam a hasfalán, ami mostanra már egészen izmos volt. Elkezdtem kicsatolni az övet rajta.

Cím: Re: Aiden szobája
Írta: Aiden J. Fraser - 2021. 05. 19. - 20:38:43

(https://data.whicdn.com/images/154646606/superthumb.jpg?t=1420144735) (https://data.whicdn.com/images/226628309/superthumb.jpg?t=1456419773)

16+

Füstfelleg. Kikúszik az ajkaim közzül és elszáll a levegőbe, szertefoszlik, akár csak gyerekkorom minden egyes kellemes és boldog villanása. Nem igazán vagyok az a nagyon érzelmes srác. Valahogy mindig is irigyeltem ezért Benjamint. Ha dühös volt ordított, ha szarul volt bőgött, ha szerelmes volt szeretett, ha vidám volt... Akkor neki volt Chrissie után a legszebb mosolya. És én olyan kibazsott büszke voltam rá. Egsézen addig míg valami tönkre nem ment bennünk. Bennem. Eszemeb jut a verekedésünk, amikor majdnem megöltem, amikor majdnem elárultam, és képtelen voltam meglátogatni a gynegélkedőben, mert kibaszottul gyáva voltam. A szemébe nézni. Mert tudtam, hogy nem haragudna. Nem. Ő sosem haragudott. Bármit is tettem. Gyűlöltem ezért őt is és magamat is. és csak belehullottam a fekete füstfellegbe, pedig én csak segíteni akartam. De mindent elrontottam.
És most itt állok, velem szemben Elliottal, mert valammiért odafent egy rohadt nagy asztalon, valaki kihúzott nekem egy új esélyt. Amit eldobtam. Aztán megint visszakaptam. Nem értettem és ez zavart. Nem kellett volna megérdemelnem, nekem aután tényleg nem. Ostobaság erre gondolni, mégis megteszem: lehet Chrissie, te csináltad? Vagy te apa? Nem tudom, nem hallom a hangjukat, olyan némák, mint a sírjuk a kriptában. Pedig tudom, hogy Benjaminhoz beszélnek. De talán már nem is akarom hallani őket. Itt állok, és nézem az előttem lévő férfit, aki pontosan olyannyira fontos nekem, mint Benjamin. És nem hittem volna, hogy valaha ilyet érezni fogok bárki iránt. Esthert szerettem, de... elmúlt mert gyűlöltem, amit velünk tett. Hope... Hope csak egy villanás volt, és eltűnt, akár csak a füst a szobámból. Furcsán, szánalmasan érzelgősnek kedztem magam érezni, ahogy Elliot barna tekintetét fürkészem.
Újabb füstfelleget fújok ki,és elvész a szürke mennyezeten. Mennyit kucorogtam itt apám polcairól lelopott könyvekkel a kezemben. Mennyiszer tépte fel az ajtóm benjamin, és nyomott békülésként a kezembe valami kaját amit apával csinált mert ki akart békülni. Szerettem ezeket avillanásokat, és mégis úgy éreztem egy kicsit belémfúrják a szilánkokat. De ennyit el tudok viselni, hiszen itthon vagyok.
Itthon. talán kicist túlságosan szentimentális leszek hirtelen. A kóbór Sean az oka talán, mert neki ki tudja volt e valaha rendes otthona... Vagy egyszerűen csak most ért utól amit annyira el akartam magamban nyomni? Elliot mellett kicsit megtanultam, hogy nem kell szégyellnem az érzéseimet, és ha bár még midnig nem modntam ki őket, amiket nem is nagyon terveztem, legalább nem utasítottam el őket. A végén még tényleg sikerül Benjamin kettővé válnom, hm?
Inkább kicsit közelebb lépek Elliothoz, belélegzem az illatát, és miközben visszaáll a rend a szobámba eltűnik a dobozba az utolsó egyszarvús rajz is, lehunyom a szemem és átadom magam Elliot apró kis csókkainak, amiket szerettem. Furcsa vol hogy én valaha is szerethetek úgy mint régen, érezhetek még bármit is ami nem gyűlölet és mély heges métel. Halgattam mit üzen a csókjaival, és igazából... Nem kellettek szavak, hogy megértsem mit akar, még akkor se ha utána kibökte. Tudtam mit érzett, ezt talán anyámtól örököltem, hogy olyan könnyen átláttam mindnenkin.
– Baszki, Aiden, ha ilyen szépeket mondasz nagy baj lesz… még a végén el kell venned… – erre nem reagálok elsőre, csak ledöntöm a puha, kényelmes ágyra, amin annyit bírkóztam és játszottam a testvéreimmel. Az ágyra ami egyre kevesebbet jelentett nekem. Félhomály van a szobában, a tavszi nap sugarai haloványan táncolnak be csupán a sötétítőn keresztül . Nálam mindig - ha nem is teljesen -, de résnyire el van húzva a hamuszürke-fekete színátmenetes sötétítő, így alig szűrődik be a fény. A szobámban így midneig olyan kellemesen melankólikus hangulat volt, egészen addig míg Benjamin be nem rontott és szét nem húzta őket az ablakom előtt. Akartam én is úgy ragyogni, mint ő, de most Elliot mellett talán egy kicsit úgy éreztem így is jó vagyok. Lehunyom a szemem, és gyengéden végigsimítok Elliot testén, csókolgatva a bőrét vagy finoman harapdálbva.
- Majd keresek egy nyulas gyűrűt. Vagy egy bazinagy gusztustalan pecsétgyűrűt ormótlan vörös rubinnal a közepén - mormolom. Mindig is el akartam köteleződni olyan aranyvérű kötelességemnek tartottam, akinek el kell vennie egy másik aranyvérű csajt, hogy a családom tovább vigye a nevet. ENgem érdekelt hogy továbbadjam az örökséget, amit apám, a nagyapám és a többiek felépítettek. Benjamin szart bele, de én akartam. Annyira akartam ezt. Aztána nynira nem. Mégis én minek házasodjak meg és adjak életet valakinek akiben benne lehet az én fekete foltom? Viszont Elliot mellett. Tetszett ez a gondolat. Persze majd egyszer csak megkérem a kezét, addig meg kegyetlenül elszórakozok a kis izgatotságán.
Kellemesen zenél együtt a testünk, bújunk össze és mozdgunk, mintha valami dallamot játszanánk. Érzem a finom illatát, a bőre melegét. Szeretek Elliottal zenélni. Mert olyan, mintha zongoráznék. Megtölt belül, és egy kicsit úgy érzem tényleg én is lehetek tisztán hófehér. Mint az ökör öcsém és a kishúgom. De aztán valami félbeszakít minket pedig nem sok híja van annak, hogy teljesen belemerüljek Elliotba.
– Remélem nem Ben jött haza hallgatózni… - mondja rémülten Elliot, mire én megrázom a fejem. Nem, nem Benjamin volt.
- Nem, azt inkább anya szereti csinálni. Láttam, amikor Ben ajtaja előtt hallgatózott olyan rohadt gyerekes fejjel vigyorogva és izgult, hogy vajon mi folyhat odaát - forgatom meg a szemem. Anya furcsán lelkes tudott lenni, és elképesztően bepörgött ha a mi boldogságunkról volt szó. Ez mindig is aranyos volt tőle. De aztán valami más hangot is hallok. Egy férfiét. Erre viszont felülök. Összevonom a szemöldököm és egy kicsit ideges leszek. Mit keres itt anyával egy faszi? És miért? Elliotra bámulok, és kezdem úgy érezni ebben aházban nem lehetünk úgy kettesben, hogy ne szakítana félbe minket Benjamin ablakon berepülő kvaffja, anya kiabálása, hogy felgyújtotta véletlenül megint a sütőt, vagy Cleo és Fánk játékos fogócskája az egész lakásban, vagy tudom is én mi.
- Aiden, itthon vagy? - kiabál fel anya. Ingerülten sóhajtok de egyelőre nem szólalok meg.

Cím: Re: Aiden szobája
Írta: Elliot O'Mara - 2021. 05. 20. - 08:42:41

◂plüss meg▸

2002. május 26.
(https://i.pinimg.com/564x/1d/4d/8c/1d4d8c0f345bd8502957410cf35c8521.jpg)

◃ a i d e n ▹

A szívem kezdett olvadozni. Csendesen, kissé fájdalmasan, ahogy Aiden közelebb lépett és elvesztem a felemás színű szempárban. A szavai… egész egyszerűen szíven találtak. Láthatta, hogy vékony könnyfátyol homályosítja el a szemeimet, de nem fakadtam sírva. Ez nem az a helyzet volt, egész egyszerűen csak meghatott, hogy jelentettem neki valamit. Minden vita, minden érzéketlenség ellenére érzett valamit. Talán elengedett, de visszatalált, visszaszerzett… visszakövetelt magának.
Ahogy ledőltünk az ágyra és a testem belesüppedt a matracra s ujjaim finoman babráltak Aiden ruhájával. Érezni akartam magamon, magamban, ölelni akartam, túrni a hullámos tincseket. Ebben a félhomályban olyanok voltunk, mint akik bujkálnak, de valójában csak sokkal, de sokkal érzékibb volt. Ha nem is láttuk tökéletesen egymás vonásait, a többi érzék kiélesedett. Aiden illata tökéletesen megtöltötte az orromat. A simítás, a finom csókok és harapdálások apró sóhajokat csaltak ki az ajkaimon. Nem bántam… Aidennek engedtem. Neki mindent engedtem és érezhette, ahogy szép lassan megadom magam. A testem remegve várta, hogy összeforrjunk.
– Majd keresek egy nyulas gyűrűt. Vagy egy bazinagy gusztustalan pecsétgyűrűt ormótlan vörös rubinnal a közepén – mormolta szinte a bőrömre. Csak hümmögtem és egy pillanatra lehunytam a szememet. Egyszerre vágytam és rettegtem egy újabb házasságot. Tartozni akartam valakihez, kicsit családban akartam lenni, de talán nem gyerekkel… hanem csak egy társsal. Erre vágytam. Amikor úgy döntöttem, hogy férfiakkal leszek, elfogadtam a tényt, hogy nem lesz gyerekem. Persze Natnak rengeteg pénze volt, bármit megtehettünk, így lehetett Noah. De elfogadtam… tényleg elfogadtam és inkább csak tényleg Aidenhez akartam tartozni.
– A nyuszist akarom… – motyogtam egy kis sóhajjal. A testünk egy ritmusra járt, éreztem, ahogy végig simítottam a mellkasán, hogy úgy dobol a szíve, mintha az enyém volna. Szerettem érezni a bőre melegét, az illatát, amibe kicsit belekeveredett a dohány aromája is.
Már-már el is hittem volna, hogy finoman összesimulhatunk. Hogy ez nem is büntiszex lesz, hanem valami sokkal mélyebb és intimebb. Készen álltam rá, hogy Aidené legyek úgy igazán… de akkor jöttek azok a zajok. Szerettem, mikor közöttünk nem minden a testiségről szólt és ha együtt is voltunk az valami érzelmi élmény volt, semmint fizikális. Talán Aiden is érezte ezt… ki tudja. De persze ebben a házban túl sokan éltek rajtunk kívül ahhoz, hogy csak úgy megtörténjen.
– Nem, azt inkább anya szereti csinálni. Láttam, amikor Ben ajtaja előtt hallgatózott olyan rohadt gyerekes fejjel vigyorogva és izgult, hogy vajon mi folyhat odaát – forgatta meg a szemeit Aiden, ahogy én is előadtam a nem tetszésemet. Igen, kellett volna egy hely, ahol felnőttként lehettünk volna együtt. Bár harmincnégy éves voltam, az elmúlt napokban valahogy mégis úgy éltem, mint egy kamaszfiú, Aiden szobájába zárva. Élveztem én ezt. Imádtam a Fraser családot. Erica olyan volt kicsit, mintha az én anyukám is lett volna… Benjamin meg olyan volt, mint egy szórakoztató kisöccs, akivel eljátszhattam a konyhában vagy szimplán csak bosszanthattam. Mégis már vágytam arra, hogy simán kettesben legyünk.
Persze, eltűnhettem volna innen. Elmehettem volna egy saját lakásba, de képtelen voltam elképzelni az ébredéseket és az elalvást Aiden nélkül. Féltem, ha kisétálok az ajtón, akkor megint eltűnik. Így még utána kaphattam, hogy magam mellett tartsam, hogy azt mondjam neki, hogy az enyém és vele akarok lenni.
– Aiden, itthon vagy? – A kiabálás egyértelműen Fraser mamához tartozott. Vicces, mennyire megváltozott a hangszíne, mióta visszakapta Aident. Ez kellett neki, a kisfia, hogy a maradék családját még össze tudja fogni. A magánya ezzel lényegében finomodott is. Sosem vádolta a történtekért Aident… tudta nagyon jól, hogy magától nem tett volna olyanokat, amilyeneket.
– Ugye tudod, hogyha nem válaszol, akkor feljön? – kérdeztem és megpróbáltam magamon megigazítani a ruhát. Közben hallottam, hogy valami fickó hang is bekapcsolódik odalent az amúgy megállás nélküli beszédbe. – Merlinre, ugye nem a pasiját hozta házhoz? – kérdeztem, de közben odahúztam magamhoz Aident egy csókra. A testem túlságosan pezsgett még a forróságtól, ami bennem tombol. A nadrágom furcsán kényelmetlen volt. De inkább nem adtam hangot ennek.
– Talán egyszer lehetünk normálisan kettesben. Mondjuk este! Anyukád mindig korán alszik. – javasolta, mintha nem tudnám, hogy a megoldás az elköltözés lenne. Nem akartam én semmit sem erőltetni, akkor sem, ha célozgattam a gyűrűs dologra.
– Aiden! – hallottam lentről a hangját, vagy talán közelebből. Nem tudtam megállapítani, de gyorsan kiderült, hogy tévedtem. Az ajtó ugyanis nyílt és megjelent a szőke hajkorona.
– Szia Ercia! – Köszöntem az ágyon fekve és beletúrtam a hajamba, nem mintha az segített volna a gyűrött állapoton.

Cím: Re: Aiden szobája
Írta: Aiden J. Fraser - 2021. 05. 21. - 20:29:10

(https://data.whicdn.com/images/154646606/superthumb.jpg?t=1420144735) (https://data.whicdn.com/images/226628309/superthumb.jpg?t=1456419773)

Furcsa volt a házasságra gondolni. Persze, én mindig kötelességemnek tartottam. Olyan volt ez, mint ami idősebb fiúként kötelességem lett volna. Apáék is cékozták rá. Jó sokszor. Utáltam ezt, de igazából igazuk volt, úgy gondoltam akkor. Túlságosan beképzelten vettem, túlságosan elvakított az aranyvérű családom iránt való hűségem, és valahogy mindeki mást megvetettem. Nem tudtam vona elképelni az életem olyannal, aki nem aranyvérű. És mégis kikötöttem Esther mellett, kikötöttem ilyen-olyan lányok mellett, majd Elliothoz értem. Ha valaki ezt mondta volna nekem pár éve... Egész biztos leátkoztam volna. De semmi sem alakult úgy, ahogy elképzeltem. Se a családommal, se velem. És talán egy részem úgy gondolja nem baj... Míg a ásik belehal a gyászba. De azt már megszoktam. Terhekkel éltem gyerekkorom óta. Olyanokkal, amik sosem nyomták Benjamin vállát. És ezért piszkosult igyigyeltem és gyűlöltem egyszerre. Most azonban már megértettem, hogy ez a dolgom. Hogy nekem kell elbírnom mindazt ami ő nem tud. És így volt jól. Kezdtem megtalálni a helyemet a világban. Otthon, és Elliot mellett is. És valahogy a világ egy picit ismét tökéletesnek látszott.
Ahogy összesimultunk Elliottal egy kis részem mindig a helyére került. Jól esett. Mocskosul jól esett. valahogy nem nézett volna ki egy nyuszis gyűrű Elliot ujján, és nem is lett volna olyan nehéz beszerezni. Lophatnék is, de az olyen szénalmas egy ilyenhez, nem? És Aiden Fraser szereti még most is a fényűzést. Viszon éppen hogy összesimulunk Elliottal, anyám zajt csap és felkiabál. Szerettem itthon lenni, ez tény... De lassan elegem volt, hogy nem lehetett rendesen magánlletem Elliottal. Anya tudhatta vonla...Vagyis tudta... Mégsem tudok igazából mérges lenni rá, de atúlzott lelkesedése irántunk egy kissé idegesítő volt néha.
– Ugye tudod, hogyha nem válaszol, akkor feljön? – kérdezte Elliot, mire én megforgattam a szememet.
- Így is, úgy is feljön... Mert ő anya - sóhajtottam, és felültem, hogy legalább visszatuszkoljam magam a nadrágba, bár a vak is láthatta, milyen jól éreztem magam.
- Merlinre, ugye nem a pasiját hozta házhoz? – megráztam a fejemet. Valahogy ez hihetetlennek tűnt. Viszont ha tényleg... Akkor Benjamin nagyon ki fog akadni. Azt hiszem jobban, mint én... De ez nem jelenti azt, hogy ne akarnám ezerféleképpen leátkozni azt a pasit. Anyára nem haragudnék, amiért elárulta apát. Arra sokkal jobban, aki miatt ezt tette.
- ha őt hozta, akadályozz meg, hogy leátkozzam. Bár Benjamin gyomrosától szerencsétlent féltem egy kicsit - húzztam keserű fintorra a számat. Sosem akart teljesen szarrá verni, pedig megtehette volna, annyi alkalma lett volna rá, hogy megtegye, és mégsem akart bántani. Tudtam. Éreztem. Láttam a szemében. DE aznap, amikor annyi év után hazatértem, és meglátott és az öklével a gyomromba vágott... Na az kibazsottul szar volt. És megérdemeltem. És ez a faszi is meg fogja érdemelni. Remélem látni fogom.
- Itthon vagyunk, anya - kiabáltam, nem mintha ez segített volna azon, hogy ne rontson ránk. Kell nekünk egy kibaszott saját ház. De kurvagyorsan.
Ahogy anya feltépte szabályosan az ajtót, ahogy Benjaminnak is szokása, vigyorogva megállt a szobában. Nagoyn boldognak láttam. És a szívembe belemart egy kegyetlen kis fekete farkas, hogy te tetted őt is tönkre. De ülhettem vona ezen a gondolat felett napokat éveket, úgy ahogy az elmúlt időben is, az nem változtatta volna meg a múltat. Kibazsottul elbasztad, Aiden. De mi még élünk. Mi még élnünk. És most anya ragyogott, fájdalmasan úgy, mint Chrissie. De nem kaptam el róla a tekintetemet, mint máskor. Nem, most már nem tehettem meg ezt vele. Felvont szemöldökkel néztem rá, ahogy ő huncutul ránk pislogott.
- Annyira örülök, hogy itthon vagytok! Remélem jól éreztétek magatokat - kacsintott, mire csak mormogtam valami aha-t. - Aiden, tudom... Tudom, hogy lehet csalódni fogsz bennem... És Ben is. De... De szeretnék nektek bemutatni valakit - dadogta zavartan és a szőke hajéba túrt. Ellépett az ajtó mellőle, és kézenfogva bevezetett egy faszit, mire én felvont szemöldökkel bámultam rájuk, majd nemes egyszerűséggel cigire gyújtottam.
- Ő Johann Metzger, és mi együtt vagyunk - fújja ki a levegőt anyám, mire azért egy időre megáll bennem az ütő. Valahoyg még így is eléggé hirtelen ért ez így kimondva, miközben egymést méregettük a pasijával.
- Aha - bólintottam, majd lustán kifújtam a cigit. - Nekünk most meg kell sétáltati Cleot és a másik kutyánkat. Szóval megyünk is - toltam kifelé az ajtón Elliotot, és igyekeztem magam mögött hagyni a szeppenten pislogó anyámat. Benjamin kurvára meg fog őrülni, ha ezt megtudja. És nekem akkor itthon kell lennem. Felkaptam Cleot, aki Sean farkasalakán heverészett, aki szintén lustán henéylt ugyan abban a pózban.
- Oké, tehát anyám bepasizott. Fasza - fújtam ki a füstöt. - Mennünk kell házat nézni.

Köszönöm a játékot!

Roxfort RPG

Karakterek => Gattons Way 14. => A témát indította: Benjamin R. Fraser - 2020. 01. 18. - 13:23:58