Oldal nyomtatása - Valentin nap kicsit másképp

Valentin nap kicsit másképp

(https://66.media.tumblr.com/2af95cc140071d759de9237645bacc7f/tumblr_pjma4nZvey1rjyqfto4_r1_400.gifv)

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/30/ef/f230ef4b9ecf4470489d27101eeb604b.jpg)

Késésben voltam, mint mindig – nem tudom, hogy miért nem tudom megszokni, hogy időben elinduljak valahova. Talán nem is ez a probléma, hanem az, hogy még mindig nagyon szétszórt voltam. Össze-vissza közlekedtem a varázslók és a muglik világa között, miközben próbáltam megtalálni a helyemet. Azonban most nagyon fontos lett volna, hogy minél előbb eljussak a színházba, ahova végre behívtak egy meghallgatásra. Ez egy olyan lehetőség volt, amit nem hagyhattam ki, elvégre sok esélyem nem volt, hogy a közeljövőben ismét behívnak bárhová is meghallgatásra. Nem gondoltam, hogy a varázslószínházak ennyire népszerűek, de úgy tűnt, hogy egy-egy helyért nagyon nagy a versengés bármilyen darabban. Rengeteg nálam sokkal tehetségesebb táncos is volt a varázslók között, ami egy kicsit elvette a kedvemet attól, hogy próbálkozzak, de mégsem adtam fel.
Anya és apa miatt meg kellett próbálnom minél gyorsabban találni legalább egy szerepet valamilyen kicsi darabban. Kezdetnek legalábbis azt gondoltam, hogy ennyi elég lehet ahhoz, hogy elinduljak a kijelölt úton. Ha egy rendező esetleg felfigyel rám, akkor pedig több esélyem van, hogy több szerepet is kaphassak. Sokszor eszembe jutott Reeve miközben próbáltam elérni a céljaimat, de fogalmam sem volt róla, hogy hogyan fogjuk megtalálni őt vagy hogy egyáltalán mennyi esély van erre. De apának ez most nagyon fontos volt és anya is vissza akarta kapni Reeve-t, ebben biztos voltam. Szóval miattuk ezt is komolyan kellett vennem, de természetesen én is vissza akartam kapni az öcsémet, hiszen Rupertet már nem kaphattam vissza.
Most azonban nagyon izgatott voltam a meghallgatás miatt, a darabot nem ismertem különösebben – ez nem egy számomra megszokott mugli előadás lett volna, hanem egy olyan történet, ami a varázslók között volt népszerű. Talán ismerkednem kellene az itteni balett előadásokkal is, de még egyelőre nem volt időm csak úgy beülni egy színházba sem. Most még úgy éreztem, hogy az életem eléggé szét van esve, de tudtam, hogy adnom kell magamnak időt, hogy megtaláljam a helyemet és komfortosan érezzem magamat. Arról nem beszélve, hogy abban biztos voltam, hogyha megint színpadon állhatok, akkor sokkal jobban fogom érezni magamat.
Miközben a varázslónegyed most már ismerős kis utcáin szaladtam a színház felé nem gondoltam, hogy egy pillanat alatt olyan események sodrásában fogom találni magamat, amelyek mellett később ez a meghallgatás eltörpül. Körülbelül öt percem volt, hogy odaérjek a színházba, ami még legalább három ilyen kis utcával odébb volt. Azonban ezen a hideg februári napon az utcákat hó borította és a hóréteg alatt jég bújt meg, amin a következő pillanatban elcsúsztam és majdnem elestem, de valaki még azelőtt elkapott, hogy nagyobb katasztrófa történt volna.
– Úristen! – sikoltottam fel ijedten, miközben megkapaszkodtam a férfi karjába, aki megpróbált megmenteni attól, hogy végleg elterüljek a hóban. Azonban nem volt időm azzal foglalkozni, hogy majdnem elestem, az öt percemből már csak körülbelül két percem volt, hogy a színházba érjek. Tudom, hogy hopponálhattam volna, de őszintén nem voltam benne túl jó, így inkább meg sem próbáltam. Más lehetőségekbe pedig bele sem gondoltam, a muglik között megszoktam, hogy sétálok vagy buszra ülök.
Meg akartam köszönni az ismeretlennek, hogy elkapott, de akkor mellénk lépett egy öreg néni és hirtelen mintha rózsaszín konfetti kezdett volna hullani az égből – biztosan valami varázslat miatt, amit a néni használt. Azonban nem értettem miért történik ez, míg az öreg néni el nem kezdett beszélni a mézes-mázos hangján.
– Kedveskéim, nagyon szép pár vagytok, kérlek gyertek be a kávézónkba és próbáljátok ki a Valentin napi epres fehércsokis forró italunkat! – mosolygott a néni, a férfi azt hiszem még mindig a karomat fogta.
– Nem, nem vagyunk együtt… én csak majdnem elcsúsztam a jégen, úgy közlekedek néha mint a pingvinek és ezért csúszkálok ennyit… – magyaráztam, de a nénit nem érdekelte, megfogta a másik karomat és berángatott a kávézóba, ami borzasztóan rózsaszín volt belülről és a hideg rázott tőle. A hely már így is tömve volt, nem értettem, hogy miért kellett még minket is berángatni ide.– Ne haragudjon, maga nagyon kedves, de meghallgatásom van és már így is késésben vagyok! – próbálkoztam, de a nénit nem érdekelte és úgy éreztem, hogy ez életem legszörnyűbb napja. Csak akkor fogtam fel, hogy Valentin nap van tényleg, amikor a néni szívecske alakú sütivel kínált meg és azt gondoltam, hogy minél előbb ki akarok szabadulni ebből a rózsaszín rémálomból.

Valentin nap kicsit másképp

(https://i.pinimg.com/originals/8c/98/4c/8c984cd908b9d53dc034d3d586831ff1.gif)

2001. február 14.
Ruby

Hajnali öt-hat óta szobroztam a Vakegér előtt – ami meglepő módon eddigre már zárva volt. Meglehet azért, mert Christopher Cartwright főnöksége alatt mindenki elpuhult. Persze nem az én feladatom volt ezt megítélni, én nem neki dolgoztam és nagyvalószínűséggel soha nem is fogok. Arra ott vannak az olyan nyámnyila alakok, mint az az Elliot Lee vagy éppen a többi talpnyalója, akik időnként ki akarnak dobni a kocsmából. Hát most nem volt itt egy sem… ahogy a fickó sem, akinek át kellett volna adnom Jørgen megrendelési listáját.
A hó éppen akkor kezdett el esni, mikor már úgy döntöttem, igazából jobb lenne tovább állni, mielőtt még belefutok valakibe. De nem tettem. A lábaim nem mozdultak, csak egy hosszú pillanatra felpillantottam a szűken álló házak között, hogy az arcomat érjék a hópelyhek. Tudtam, hogy úgy fognak csillogni a szakállamban, mint annak idején apáméban. Szerettem azt nézegetni, ahogy elolvadnak az aprócska fehér pelyhek a szőrszálak között. A havazás amúgy is azt idézte fel bennem, mikor a házunk ablakának üvegét egészen beleheltem, ahogy közelnyomtam az arcom hozzá, hogy lássam az első hópelyheket elérni a földet. Szerettem a telet, a hideget, hiába voltam nyári gyerek.
Ezer meg ezer emlék rohant meg ott ácsorogva a Zsebpiszok köz mocskában. A kutyánk, ahogy belehempergőzött a hóba… az öcséim felcsillanó szemei, ahogy meglátták az első havat. Ezek mind-mind egy olyan idilli élet képei voltak, mely nem létezhetett sokáig. Így álltam ott hosszan, talán egy-másfél órát is, azon a régi időn elmélkedve, ami már sosem lesz az enyém újra. Abban a pár évben olyan jó volt gyereknek lenni. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy felnővök majd valaha és mindennek vége szakad.
Már a nap is felbukkant a horizonton, mikor megindult. Gyalog, vissza Jørgenhez. Én nem panaszkodtam a jég miatt, amin meg-megcsúszott a talpam vagy azért, mert hűvös lett az idő. Egyszerűen élveztem, hogy ez az egész most itt van és én jobban otthon érzem magam Londonban, mint valaha.
Hosszan sétáltam, nem érdekelt, hogy hoppanálással ez a rengeteg idő öt percre csökkent volna. Most élveztem mindent. Egészen addig a pontig, míg az a nő belém nem csapódott. Nem is nő, inkább lány, mert amint megláttam az arcát, biztos voltam benne, hogy nálam legalább tíz évvel fiatalabb volt.
– Nem úristen, Håkon… – magyaráztam, mikor végre megállítottam a talpán. Én nem akartam elkapni vagy segíteni neki. Igazából észre sem vettem volna, ha nem esik egyenesen nekem a piros kis kabátjában. Egy kicsit az én talpam is megcsúszott, ahogy az egyensúlyt kerestem a jeges úton, így egy kicsit talán hosszabban fogtam, mint kellett volna.
– Kedveskéim, nagyon szép pár vagytok, kérlek gyertek be a kávézónkba és próbáljátok ki a Valentin napi epres fehércsokis forró italunkat! – Valaki hirtelen odalépett hozzánk és ledarálta ezt a hülye szöveget. Eper… csoki… egy mondatban is maga volt a borzalom, még a hozzá adott cukormennyiséget elgondolva a gyomrom egyenesen kavarogni kezdett.
– Na, de mama… – kezdtem volna, de a kiscsaj is magyarázásba kezdett.
– Nem, nem vagyunk együtt… én csak majdnem elcsúsztam a jégen, úgy közlekedek néha mint a pingvinek és ezért csúszkálok ennyit… – Én ebből csak annyit fogtam fel, hogy fecseg és közben valahogy engem is rángatnak be a giccsparádéba. Ha valami nagyon nem én voltam, hát akkor az a csicsamicsa, ami odabent fogadott. Rózsaszín falak, macskaszobor és egyebek, amikről leginkább éneklő szűzlányok jutottak eszembe, nem pedig a romantika. – Ne haragudjon, maga nagyon kedves, de meghallgatásom van és már így is késésben vagyok!
– Nekem meg fontos dolgom, ezen az ajtón kívül… ahol nem világítóan rózsaszín minden…– közöltem, majd ráeszméltem, hogy mégis mi a jó büdös francnak magyarázkodom én itt. Hát fogtam magam és tettem hátra egy óvatlan lépést, óvatosan a nőt is kirángatva a szorításból. S hát… itt volt az idő annak, amit meg kellett tenni. Hoppanáltam. Haza… haza… koncentráltam erőszakosan. Aztán megéreztem az arcomon a süvítő szelet, a hideg és hirtelen nem láttam mást csak határtalan kékséget. A talpam bizonytalan talajt ért és mikor megbillentem fogtam fel, hogy egy szikla szélén állok és egyenesen egy jeges tavat bámulok.
– A jó büdös… – üvöltöttem öblösen és ahogy hátrébb léptem magamhoz rántottam a koloncom. Ez persze olyan hevesen sikerült, hogy szerencsétlen arccal leginkább a mellkasomnak ütközhetett.
– Bocsika… nem akartam betörni az orrod… – magyaráztam és még mindig próbáltam felfogni, hogy mégis hol a Merlin háta mögött vagyunk éppen. Az persze biztos volt, hogy nem Londonban, de még csak nem is Angliában. Holott én arra gondoltam, hogy haza akarok menni.
– A kentaúr citromba! Hiszen Norvégiában vagyunk!

Valentin nap kicsit másképp

(https://66.media.tumblr.com/2af95cc140071d759de9237645bacc7f/tumblr_pjma4nZvey1rjyqfto4_r1_400.gifv)

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/30/ef/f230ef4b9ecf4470489d27101eeb604b.jpg)

Nem egészen erre számítottam, amikor ma reggel felkeltem és elindultam az első lehetséges meghallgatásomra. Azonban jelenleg úgy tűnt, hogy a meghallgatás az már nem fog összejönni, ugyanis ez a pasas, aki miatt rájöttem ismét, hogy gyűlölök hopponálni bejelentette, hogy Norvégiában vagyunk.
– A kentaúr citromba! Hiszen Norvégiában vagyunk! – egész pontosan így fogalmazott, miközben úgy éreztem, hogy a hopponálástól felfordult a gyomrom. Igazából percekkel ezelőtt akár le is zuhanhattunk volna a mélybe, amikor éppen ennek a hatalmas sziklának a szélére sikerült hopponálnia. Azonban a látvány gyönyörű volt, akármilyen körülmények között is voltunk itt. Az pedig mindenképpen megnyugtató volt, hogy kiszabadultunk a rózsaszín rémálomból. Sosem tudtam kifejezetten értékelni a Valentin napot, persze biztosan, akinek van párja az várja ezt a napot minden évben, de nekem ez nem fontos. Amíg nem kerültünk abba a szituációba amibe, addig fel sem fogtam, hogy tényleg ma mindenki csak a szerelemre gondol körülöttem. Egyébként szerencse, hogy addig nem jutottunk el, hogy az öreg néni tényleg ránk tukmálja azt a cukros valamit, amit ajánlgatott a kávézóban.
– Norvégiában? Mi a fenét keresünk Norvégiában? – kérdeztem és próbáltam elhúzódni tőle, de a kabátom egyik gombja beleakadt az ő kabátjába.
Nekem egyáltalán nem itt lett volna a helyem, hanem London varázslónegyedében az egyik színházban kellett volna most éppen a legjobb formámat hoznom. a színpadon Természetesen egyértelmű volt, hogy ma már nem fogok eljutni a meghallgatásra, hiszen emiatt a kis „kitérő” miatt már régen elkéstem. Miért történik velem mindig valami ilyesmi? Valahogy minden megakadályozza, hogy rendesen be tudjak illeszkedni a varázslók közé. Talán meg kellene mondanom apának, hogy jobb lenne, hogyha nem próbálkoznék ezzel az egésszel. Mert valami mindig közbejön, vagy egyszerűen nem vagyok elég jó. Azt hiszem nem is vethet rám túl jó fényt, hogy nem jelentem meg ezen a meghallgatáson, a legjobb az lesz, ha annak a színháznak a közelébe sem megyek többet.
Iszonyúan hideg volt itt, persze Angliában is az volt, de itt valahogy másmilyen volt még a hideg is. Azonban mégis a körülmények ellenére nyugodtság töltött el, miközben megfordultam és jobban megnéztem a tavat, amely a szikla lábánál terült el. Még a színek is mások voltak, mint Angliában, sosem jártam ezelőtt még ilyen szép helyen azt hiszem.
Vettem egy mély levegőt és visszafordultam a férfi felé, majd elkezdtem kiszabadítani a kabátom gombját az ő ruhájából.
– Ruby vagyok – mutatkoztam be, azt hiszem ezen a ponton azt már tényleg feladtam, hogy odaérjek a színházba. Ami azt illeti nem is igazán szerettem volna még egyszer hopponálni a közeljövőben, de ezt inkább nem mondtam, el tudom képzelni, hogy mit gondolt volna rólam ez a pasas. Ugyanazt, mint mindenki más, hogy gyenge a varázserőm és a táncon kívül semmihez sem értek. Na igen, ebben lehet, hogy van valami, varázslatok terén sokszor inkább ügyetlen voltam, főleg azóta, hogy mi történt a bátyámmal.
– Van rá esély, hogy vissza juthassunk Angliába? Ha lehet hopponálás nélkül? – kérdeztem, reménykedtem benne, hogy ki tud valamit találni. Ha nem, akkor feltételezem egy ideig még itt maradunk Norvégiában.

Valentin nap kicsit másképp

(https://i.pinimg.com/originals/8c/98/4c/8c984cd908b9d53dc034d3d586831ff1.gif)

2001. február 14.
Ruby

Furcsa volt megint Norvég levegőt szívni. Látni az ismerős hegyeket és gleccsereket. Bár sokkal északabbra nőttem fel ettől a vidéktől, erre is otthonként tekintettem. Cseppet sem hasonlított a Fonó sorbeli mocskos lakásra, amiben Londonban éltem. Ott nem volt fény, nem voltak növények, de még csak bútorok sem. Egész más volt itt, mint Angliában. Ez a hely tökéletesen én voltam.
– Norvégiában? Mi a fenét keresünk Norvégiában?
A sápítozó nőre pillantottam. Korábban még a megmentésén fáradoztam, most viszont egész egyszerűen szabadulni vágytam. Nem akartam egésznap ezt hallgatni, miközben én egész egyszerűen szabadultam volna. Kicsi volt, törékeny, nem élte volna túl a skandináv hidegben s éppen ezért nem akartam a panaszkodását hallgatni.
– Gondolom elrontottam a hoppanálást – válaszoltam egyszerűen, még vállat is vontam mellé. Igazából ekkor volt lehetőségem őt kicsit jobban megnézni. Túl csinos volt ide, a mandulavágású szemei a zaklatott hangszín ellenére kedvesen csillogtak. Nem illet egész egyszerűen Norvégiába. Bár anyám a leggyönyörűbb nőnek számított az egész faluban, de neki is alkalmazkodnia kellett az itteni hideghez. A szép ruhák legfeljebb nyáron voltak lehetőségek.
– Így meg fogsz fagyni – közöltem durva, északi akcentussal, mire a nagy csodálkozás után végre rám pillantott. Talán ennyi idő kellett, hogy felfogja, valóban egy kiálló sziklanyelv szélén ácsorgunk egy tükör vízű tó felett.
Az összeakadt kabátjainkat kiszabadított egymás fogságából. Így végre külön-külön is tudtunk mozogni anélkül, hogy mondjuk leszakadt volna róla az utolsó réteg, ami még megvédi a hidegtől. Engem mondjuk nem a ruhám foglalkoztatott, egészen más dolgokon agyaltam. Azon, hogy milyen furcsa az élet, a hajnali hóesés és a csúszós utak nekem ezt a helyet juttatták eszembe és annyira hazavágytam. Meglehet, hogy ezért is sikerült ennyire félre ez a hoppanálás, mert a honvágy hosszú idő után megint rám talált s ha már itt voltam, olyan szívesen ültem volna fel egy seprűre, hogy eljussak végre újra a családomhoz.
– Ruby vagyok – mutatkozott be aztán, szép lassan feladva a tényt, hogy már pedig nem lehetünk Norvégiában. Felé nyújtottam hát a kezemet és óvatosan megszorítottam az övét. Esküszöm, olyan volt, mint azok a porcelánszobrok az STB-n… akármelyiket érintettem meg összetört, pedig sosem voltam az a durva fajta... csak is valami hülye átok ülhetett rajtuk. Az északi férfiakhoz képest még meglehetősen alacsony is voltam s talán nem is olyan izmos. Mégis az angolok úgy bámultak rám, mint valami durva alakra.
– Håkon. – Komolyan koncentrálnom kellett, hogy ne szorongassam meg, majd azonnal el is engedtem. Hirtelen kicsit zavart is lettem ettől a jelenettől. Igazság szerint kevés ilyen nővel találkozom. A Zsebpiszok köz hemzseg a prostiktól és a nagyszájú, undorító nőszemélyektől… akik bár alapvetően egész jó társaságot tudnak nyújtani, ha az ember szórakozni akar, másra nem igazán jók. Ezért hát nem is nagyon tudtam, hogyan kéne hozzáállnom ehhez az apró nőhöz.
– Van rá esély, hogy vissza juthassunk Angliába? Ha lehet hopponálás nélkül?
Összehúzott szemekkel néztem végig rajta. Mármint tény, hogy félrement a buli, de azért képes vagyok normálisan célozni is. Már-már fel is háborodtam, hogy azt hiszi, nem vagyok ennyire képes, ám ehelyett, megint a törékenysége nevében lenyugtattam magamat, majd lekapva a kabátomat, azt egyszerűen a vállára hajítottam. Nehogy már miattam dögöljön meg itt a hidegben.
– Hát… az nem egy nap lesz. – Bólintottam. Ismertem néhány csempészt, aki bár varázsló volt, mégis hajókkal vitte a holmikat Angliába. Persze az is varázslat volt, az hajtotta őket. – Viszont ahhoz északabbra kellene jutnunk és gondolom nincs a retikülödben egy seprű még véletlenül sem. – Magyaráztam és elindultam a túraútvonal felé, ami a muglikat idáig felhozta a jobb időkben. Most valószínűleg durva, havas és csúszós lehetett, viszont a legközelebbi faluig valamilyen úton-módon el kéne jutni.
– Remélem nem tűsarkúban vagy... abban aztán szépet taknyolhatnál – Tettem hozzá, de nem néztem hátra, hogy ellenőrizzem a dolgot.

Valentin nap kicsit másképp

(https://66.media.tumblr.com/2af95cc140071d759de9237645bacc7f/tumblr_pjma4nZvey1rjyqfto4_r1_400.gifv)

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/30/ef/f230ef4b9ecf4470489d27101eeb604b.jpg)

Håkon valószínűleg tisztában volt vele, hogy Norvégia számomra teljesen ismeretlen. Nem arról van szó, hogy nem volt lenyűgözően szép a természetben lenni, még csak a hideg sem zavart (ezen mondjuk rendkívül sokat segített az, hogy odaadta a saját kabátját is nekem), hanem egyszerűen elveszettnek éreztem magamat. Tudom, hogy ketten voltunk és Håkon ismerős volt erre, de mégis. Egy idegennel voltam egy idegen országban és közben ha az órámra néztem volna, akkor még kellemetlenebbül éreztem volna magamat, hogy nem értem oda a meghallgatásra. Lehet, hogy ez is egy jel volt, hogy semmi keresnivalóm semmilyen meghallgatáson. De ha nem színházban dolgoznék, akkor mégis hol? Nem tudtam elképzelni egyelőre az életemet a tánc nélkül, de kezdtem úgy érezni, hogy sajnos jobb lenne, ha feladnám az egészet.
Azonban ha nem táncolhatok, akkor mégis mit csináljak? Egyszerűen semmihez sem értek, a varázslatokban ügyetlen vagyok és egyedül a színpadon van némi magabiztosságom. Egyébként a saját lábamon is alig tudok megállni, mint azt korábban Håkon is megtapasztalhatta.
Azért reménykedtem benne, hogy nem értett félre – nem akartam megbántani azzal, hogy nem akarok megint hopponálni. Az sem érdekel, ha hosszabb időt vesz igénybe, hogy így visszajussunk Londonba… most már mindegy igazából amúgy is. A meghallgatást lekéstem és ha ennek híre megy, akkor talán egyetlen színház sem akar majd látni engem. Igazából emiatt kellemetlenül kellett volna éreznem magamat, de itt voltam Norvégiában és lekötött, hogy megnézzem a tájat, ami körbevesz.
– Remélem nem tűsarkúban vagy... abban aztán szépet taknyolhatnál – jegyezte meg Håkon és rá kellett jönnöm, hogy nem valami jó a megfigyelő képessége.
– Természetesen nem, de anélkül is el tudok esni – válaszoltam, miközben követtem. Valószínűleg rajtam kívül senki sem bízott volna meg benne ilyen rövid idő után, de mégis mit tehetnék? Nincs itt senki más, akiben megbízhatok, így őt kell követnem, akármerre is megy. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy csak egy kolonc vagyok a nyakán. Nagyon fura ember volt, mert alapvetően úgy nézett ki, mint aki folyamatosan citromba harap, de mégis odaadta a kabátját anélkül, hogy belegondolt volna, hogy anélkül ő is éppen ugyanúgy megfagyhat, mint én. Szóval azt hiszem, hogy a látszat ellenére jó szíve lehet.
Viszont biztos voltam benne, hogy azt gondolja, hogy én csak egy gyenge nő vagyok… és ezt utáltam, az emberek mindig elkönyvelnek valaminek, ami nem vagyok és nem hagyták, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Persze, aki balettozik az mindig törékenynek tűnik és aprónak, de olyan erős a lábam mint senki másnak. Éveket öltem abba, hogy a legjobb táncos legyek és közben annyi sebet szereztem, hogy megszámolni sem tudom. Volt idő, amikor naponta estek le a lábujjkörmeim és úgy nézett ki a lábfejem, mintha ráejtettem volna egy nehéz üstöt – de azt hiszem, hogy ezt olyan ember nem értheti meg, aki sosem balettozott. Nem is igazán éreztem szükségét, hogy magyarázzam, de a fizikai fájdalom manapság már egyáltalán nem volt rám hatással. Hiszen a fájdalom is valamilyen szinten a balett része volt és együtt lehetett vele élni. A lényeg mindenesetre az, hogy én nem vagyok gyenge és egy kis sétától meg hidegtől nem fogok megijedni.
– Nem éppen így képzeltem a Valentin napot… de ez a hely gyönyörű – mondtam, bár nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán meghallja. Nem vagyok romantikus és nem is tartottam volna meg normál esetben a Valentin napot sem, de meg kell hagyni, hogy azért megérte rossz helyen kikötni, hogy láthassam ezt az országot is legalább egyszer az életemben.

Valentin nap kicsit másképp

(https://i.pinimg.com/originals/8c/98/4c/8c984cd908b9d53dc034d3d586831ff1.gif)

2001. február 14.
Ruby

A szikláról lefelé menet a meredek-csúszós-erdős talaj nem sokat segített rajtunk. Még az én lábam is időnként meg-megsiklott a nedvességtől és a jégtől. Télen sokkal, de sokkal nehezebb gyalog közlekedni Norvégiában, de ha valamiben igaza volt a kiscsajnak, hát akkor az az, hogy én sem szívesen hoppanálnék most még egy darabig. Éreztem a fejemben a zsongást, a gyomrom pedig, mintha lift módjára le-felmozgott volna a testemben. Túl nagy távolságot ugrottunk át, ráadásul még csak nem is szándékosan.
Haza. Többé nem gondolhatok erre a szóra, mikor menekülhetnékem van. Eddig is tudtam, hogy ez leginkább Norvégiát jelenti számomra, de nem ilyen élesen és határozottan, miközben a haza alatt a saját kissé üres-poros lakásomat jelentette.
– Természetesen nem, de anélkül is el tudok esni.
A válaszon kívül persze a törpeségéből is rájöhettem volna, hogy mára félretette a nagysarkú cipőket… de pedig esküszöm, mostanában Londonban állandóan olyanokkal taposnak meg. Mintha az új trend az lenne, hogy minél hegyesebb sarokkal, minél jobban megtiporják az ártatlan férfiak lábát. Nem volt persze az sem bíztató, hogy nem tudott magától megállni a lábán, de már annak is örültem, hogy nem mugli, hanem boszorkány. Egy olyannal nehezebb dolgom lett volna, amneziálás meg minden.
– Hát azt észrevettem… – válaszoltam kissé dörmögve, majd indultam is tovább a veszélyesen csúszós ösvényen.
A táj persze gyönyörű volt a maga veszélyességében is. A talajon megülő jég és az időnként igencsak mély hó szépen, harmónikusan váltakozott előttünk. Volt ebben az egészben valami megnyugtató. Pláne, ahogy az ember felnézett és az örökzöld fenyők tűlevelein ülő hópelyhekre pillantott. Ez volt Norvégia minden kegyetlen szépsége és ez csak ott északon, a szüleim aprócska falujában volt még ennél is sokkal lenyűgözőbb.
– Nem éppen így képzeltem a Valentin napot… de ez a hely gyönyörű – magyarázta a lány, én pedig a szemem sarkából rápillantottam. Hát én sem így képzeltem ezt a napot, főképpen, mert nem is rémlett, hogy ilyen romantikus izé van ma. Sosem ünnepeltem ezt. Nem azért, mert tartós kapcsolatom nem sok akadt, egyszerűen csak mindig igyekeztem magam távoltartani attól a túlzott materializmustól. Így hát ez nem az én ünnepem volt.
– Ennél már csak északabbra szebb – magyaráztam durva akcentussal, ahogy a fatörzsekre festett jelzéseket figyeltem. Minden bizonnyal jó felé haladtunk. A hegy lábánál volt egy fogadó, ahol kizárólag boszorkányokat és varázslókat fogadtak, ráadásul a muglik számára láthatlan volt. Jó lett volna behúzódni egy kicsit a melegbe, mielőtt eljutunk egy olyan helyre, ahonnan közvetlenül Londonba tudunk majd menni. Nem sok ilyen helyet ismertem és a helyi minisztériumot sem szívesen kerestem volna fel. Így hát maradt a feketébbik megoldás vagy ténylegesen az, hogy északabbra megyünk majd és Alfredtól kérünk segítséget. Egyik sem volt éppen veszélytelen, ám előbbi még drágább is lett volna.
– Mondd csak, te gazdag vagy? – kérdeztem és egy fatörzsébe kapaszkodva próbáltam nem elcsúszni egy igencsak jeges területen. Aztán hátra nyújtottam a kezemet, hogy átsegítsem őt is rajta. Ruby. Ruby a neve… próbáltam memorizálni. – Igazából két lehetőség fordult meg a fejemben. Az egyik az, hogy fizetünk egy illegális zsupszkulcsért, de azok nagyon drágák itt Norvégiában… vagy egészen északra utazunk és a családomtól kérünk segítséget. Ehhez viszont lopnunk kell egy seprűt.
Ahogy ezt kimondtam a fák között kirajzolódott a fogadó romos kis épülete. Hallottam a klasszikusnak nevezhető viking zenét, a társaság morajlását. Ez volt az otthon igazán.

Valentin nap kicsit másképp

(https://66.media.tumblr.com/2af95cc140071d759de9237645bacc7f/tumblr_pjma4nZvey1rjyqfto4_r1_400.gifv)

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/30/ef/f230ef4b9ecf4470489d27101eeb604b.jpg)

Úgy éreztem, hogy Håkon sem ragaszkodik ahhoz, hogy ismét hopponáljunk. Legalább nem kellett tovább magyarázkodnom, hogy miért nem akarok hopponálni. De lássuk be, így is túl nagy távot tettünk meg teljesen véletlenül. Arra rájöttem, hogy Håkon biztosan honvággyal küzd, különben nem lettünk volna itt, elvégre kettőnk közül ő született Norvégiában. Nagyon szép helyeken sétáltunk, de a két kabát ellenére is kezdtem úgy érezni, hogy egyre hidegebb van és ugyan még sok idő nem telhetett el azóta, hogy hopponáltunk itt már kezdett egyre sötétebb lenni. Biztos voltam benne, hogy egykönnyen nem fogunk visszajutni Londonba, úgyhogy már feladtam az egész meghallgatást meg azt hiszem, hogy minden mást is. Nem is érdekes, hogy mi történik most Londonban vagy hogy egyáltalán lesz-e esélyem még bármilyen más meghallgatásra elmenni. Majd valamit kitalálok, hogy mit kezdjek magammal, de most jelen pillanatban nem ez volt a legfontosabb.
– Mondd csak, te gazdag vagy? Igazából két lehetőség fordult meg a fejemben. Az egyik az, hogy fizetünk egy illegális zsupszkulcsért, de azok nagyon drágák itt Norvégiában… vagy egészen északra utazunk és a családomtól kérünk segítséget. Ehhez viszont lopnunk kell egy seprűt. – magyarázta Håkon, miközben egy romos fogadóhoz értünk. Biztos voltam benne egyébként, hogy nem tudtam volna kifizetni egy zsupszkulcsot itt Norvégiában, hogyha tényleg annyira drágák, ahogy Håkon állította.
– Nincs nálam túl sok pénz – válaszoltam, elvégre nem így készültem a mai napra. Azt hittem, hogy csak táncolok majd pár órát egy színpadon, aztán valakik eldöntik, hogy alkalmas vagyok-e a szerepre vagy nem és utána esetleg mehetek lakást keresni magamnak. Ezen a fronton még mindig nem állok jól, márpedig ki kell költöznöm a muglik világából amilyen gyorsan csak lehet. Megígértem apának, hogy gyorsan szerzek magamnak lakhelyet, de úgy tűnik, hogy eddig ez ment a legkevésbé. – A családod biztosan fog tudni segíteni? Nem fogjuk őket zavarni? – kérdeztem, közben egyre közelebb mentünk a fogadóhoz és végül be is mentünk. El sem tudtam képzelni Håkon milyen családból jöhetett, de nem akartam volna alkalmatlankodni náluk, elvégre nem tervezetten jöttem ide Håkon-nal, hanem egyszerűen csak itt vagyok… azt hiszem, hogy teljesen véletlen, hogy éppen engem hozott magával Norvégiába. Gondolom, ha egy másik szerencsétlen megy neki és esik el majdnem, akkor most ő lenne itt és nem én.
Odabent kellemes meleg volt, nem is csoda, az egyik sarokban hatalmas kandalló állt, ami csak úgy ontotta magából a meleget. Rögtön közelebb is mentem, de megszólított egy férfi – aki ha jól sejtem a tulajdonos lehetett, de egyetlen szavát sem értettem. Reménykedtem benne, hogy Håkon átveszi az irányítást itt, hiszen ő biztosan tudott norvégul. A férfi végül eltűnt, közben én leültem az egyik asztalhoz, ami közel volt a tűzhöz.
– Muszáj seprűt lopnunk? Nem tudnál kérni egyet kölcsön itt valakitől? – kérdeztem, miközben próbáltam felmelegedni valamennyire. A seprűlopás sem igazán tartozott azok közé a dolgok közé, amiket szerettem volna csinálni, de persze ha nem lesz más megoldás, akkor ebbe is bele kell mennem. Ha ezt az egészet megtudják a szüleim, akkor fogalmam sincs, hogy mit fognak szólni hozzá.

Valentin nap kicsit másképp

(https://i.pinimg.com/originals/8c/98/4c/8c984cd908b9d53dc034d3d586831ff1.gif)

2001. február 14.
Ruby

Még nem láttam ennek az egésznek a végét, de nem frusztrált annyira, mint hittem. Talán azért, mert tudtam, hogy ez a hely biztonságot ad, mert ez volt lényegében az otthonom. Mégis valahogy furcsa érzés fogott el, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban szedtem a métereket kifelé az erdős-hegyes részről, egészen valami lakottabb vidékig. De emlékeztem rá, hogy erre van egy mágus fogadó, de kandallót használni az én családomhoz lehetetlen volt. Nem akartam megemlíteni ennek a kis csajnak, hogy nagyrészt muglik, két kisebb testvérem kivételével, ám róluk aligha gondolta volna bárki, hogy majd segíteneket.
– Nincs nálam túl sok pénz. – Ahogy sejtettem. Mordultam egyet végül, de nem számított, valahogy megnyugtatott, ahogy a fák között lassan megláttam a kissé romos fogadó épületét és az onnan csendülő muzsika hangot. Ez volt az, ami a leginkább északi volt. – A családod biztosan fog tudni segíteni? Nem fogjuk őket zavarni?
Megráztam a fejem. Ez volt az egyetlen válasz, amit most meg mertem engedni magamnak. Harald talán segített volna, de Thor maga volt az átok. Még csak tizenkilenc éves volt, de már is istennek titulálta magát. Talán azért, mert ő volt hármunk közül mindig az, aki a leginkább birtokában és tudatában volt a hatalmának. Anyám tudta, hogy látóképességeim vannak, mégsem engedte, hogy foglalkozzak vele. Így olyan volt, mint valami csökevényes testrészt, csak kínzott, de haszna nem volt igazán. Hogy én éreztem-e magam valaha istennek? Soha s még a kegyükben sem hittem igazán, apám minden szava ellenére sem.
A romos kis kocsma épületének küszöbén még egyszer az engem követő lányra pillantottam. Egész csinoska volt, ezért komolyan féltettem. Az ilyen helyeken, ha egy nő nem valakinek az asszonya, mindjárt három-négy jelentkező nyomul rá erőszakosan. Ilyen ez az északi temperamentum.
– Karolj belém odabent és ha bárki kérdezi, a feleségem vagy – mondtam. Nem akartam most csetepatét Ruby miatt. Nem, nem az a helyzet volt, hogy rostokolni kellett volna valamiért. Egyszerűen csak egy seprűre meg némi pénzre volt szükségünk, amit igazság szerint könnyen leakaszthat egy ilyen helyen az ember, ha kellően leissza magát a társaság.
A kellemes meleg egészen meglepett. Csábító volt a kandalló, de nem sétáltam oda Rubyval ellentétben… hát nem megmondtam neki, hogy karoljon belém, ne szakadjon le? Odamentem hozzá, éppen akkor mikor a tulajdonos elsétált.
– Ne kószálj! – Mordultam rá s amikor végre helyet foglalt az egyik asztalnál, én is így tettem. – Nem tudok rád vigyázni, ha nem vagy a közelemben, érted? – kérdeztem még mindig kicsit ingerülten, de aztán megenyhültem. Igazából volt annyira kedves arca, hogy az ember ne tudjon rá sokáig haragudni. Sosem volt húgom, de ilyen érzés lehet egy lányért aggódni.
Körbe néztem az embereken. Közben éreztem, ahogy elér hozzám a tűz kellemes melege. Végig cirógatott a teljesen átfagyott ujjaimon, az arcomon és éreztem, ahogy szép lassan felmelegszem.
– Muszáj seprűt lopnunk? Nem tudnál kérni egyet kölcsön itt valakitől? – kérdezte, erre végig cirógattam a szakállamon zavaromban. Reméltem, hogy nem hallja meg senki a dolgot, nem kellett volna, hogy még meg is verjenek vagy kihívjanak egy klasszikus élet-halálpárbajra.
– Kérünk két mézsört! – szóltam oda norvégul a kocsmároshoz, aki az imént megkörnyékezte a „nejemet.” Aztán beletúrtam a zsebembe. Lapult ott egy-két hazai érme, a biztonság kedvéért ilyesmit is tartottam magamnál, ha esetleg ki kellett ruccanni csempészés miatt. Ám ez édes kevés volt ahhoz képest, amire szükségünk lett volna.
– Megoldjuk. Ne pánikolj ezen, csak tedd, amit mondok. – Magyaráztam és ahogy elhaladt mellettem egy varázsló, meglehetősen ittas állapotban leszakítottam az övéről az erszényét, hogy észrevétlenül a zsebembe csempésszem. Ő pedig hamarosan távozott is. Nem voltam olyan jó tolvaj, hogy józan ember zsebeljek ki.
– Megisszuk az italt, mintha csak beugrottunk volna, majd odakint ellopunk egy seprűt. – Olyan halkan mondtam, közel hajolva hozzá, egészen azt asztalra támaszkodva, mintha csak szerelmes szavakat súgnék. – Kint van egy tároló, ahol lerakhatja az ember az ilyesmit. Ha szerencsénk van, akkor akad egy jobb fajta.
Ahogy befejeztem a mondandóm, megérkezett a kocsmáros a mézsörökkel, én pedig mosolyogva biccentettem neki.

Valentin nap kicsit másképp

(https://66.media.tumblr.com/2af95cc140071d759de9237645bacc7f/tumblr_pjma4nZvey1rjyqfto4_r1_400.gifv)

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/30/ef/f230ef4b9ecf4470489d27101eeb604b.jpg)

Még sosem találkoztam olyan emberrel, mint Håkon és megmondom őszintén nem voltam benne biztos, hogy most mennyire érzem magamat biztonságban. Itt voltam egy idegen, de persze gyönyörű országban, ahol konkrétan csak vele tudtam kommunikálni és ez a fogadó nem tűnt túl barátságosnak miután már negyed óránál hosszabb időt töltöttünk itt. Mármint a kandalló az barátságos és meleg volt, de egyébként úgy éreztem, hogy nagyon kilógok itt a sorból. Óvatosan körbe néztem, de őszintén nem túl sok nőt láttam magamon kívül idebent, ellenben sok volt a részeg és furcsa alak.
Håkon nem sokkal ezelőtt a szemem láttára rabolt ki valakit, ez is olyasmi volt, amit biztosan normális körülmények között nem láttam volna. Ez egy kicsit elgondolkodtatott, hogy mégis milyen emberrel hopponáltam egy teljesen másik országba? Nem szabad félnem, Håkon nem tűnt félelmetesnek vagy legalábbis én nem találtam annak, de mégis el kellett mondanom magamban többször is, hogy nem szabad félnem. Ha pedig mégis történne valami, akkor vagyok annyira erős, hogy meg tudjam védeni magamat. Igen, lehet, hogy sokszor elbénázok dolgokat, de abban biztos voltam benne, hogy ha a helyzet úgy adódna, akkor meg tudnám védeni magamat. Azért reménykedtem benne, hogy Håkon-ban megbízhatok… elvégre mi mást tehetnék? Ha nem bízom benne, akkor lehet, hogy sosem lenne esélyem normálisan visszajutni Londonba. Szóval igen, ez van, meg kellett benne bíznom.
Azt mondta, hogy tegyek úgy, mintha a felesége lennék – ezt sem gondoltam feltétlenül jó jelnek. Persze az itteni kultúrát ő ismeri jobban, úgyhogy azt hiszem, hogy jobb volt betartani a szabályokat, amiket ő tudott. Ezek után már fogalmam sem volt róla, hogy mégis milyen lehet a családja, de nem is akarok előre ítélkezni, ha segítenek, akkor minden rendben lesz. Nem akarom zavarni őket, de ha ma nem tudunk visszajutni Londonba, akkor talán egy éjszakát ott tölthetünk és normális ágyban alhatunk. Aztán holnap nyugodtan elindulhatunk haza, rám pedig valószínűleg várni fog egy levél, ami közli, hogy soha többé nem akarnak behívni egyetlen meghallgatásra sem. De azt hiszem, hogy ez most annyira nem is volt fontos.
– Megoldjuk. Ne pánikolj ezen, csak tedd, amit mondok. – mondta Håkon, miután rendelt nekünk mézsört.
– Addig nem pánikolok, míg nem kell még egyszer hopponálni. – válaszoltam. Most abba inkább nem akartam belemenni, hogy utálok hopponálni és elég volt ebből a borzalmas élményből egy is egy napra. Egyébként sem szerettem volna elmagyarázni, hogy mennyire kétbalkezes vagyok varázslatok terén.
– Megisszuk az italt, mintha csak beugrottunk volna, majd odakint ellopunk egy seprűt. Kint van egy tároló, ahol lerakhatja az ember az ilyesmit. Ha szerencsénk van, akkor akad egy jobb fajta. – magyarázta a tervet, közben megkaptuk az italunkat, de nem igazán vágytam rá, hogy belekóstoljak. A seprű lopás miatt kicsit izgultam, aminek talán semmi értelme nem volt. A balett miatt fegyelemre és szabálykövetésre neveltek, ami az élet minden területén befolyásolt valamennyire és most úgy éreztem, hogy megszegek egy szabályt. De mindegy, valahogy el kellett jutnunk Håkon családjához és gyalog nyilván nem ment volna, hopponálni nem akartunk, így maradt a seprű lopás.
– Nagyon remélem, hogy nem fogunk lebukni. – jegyeztem meg halkan és beleittam a mézsörbe, ami nem is volt rossz. Azért izgultam, ki tudja mi történt volna, hogyha lebukunk mégis? Így is úgy éreztem, hogy mindenki figyel minket, ezért inkább megfogtam Håkon kezét és próbáltam úgy tenni, mintha nagyon szerelmes lennék belé.

Valentin nap kicsit másképp

(https://i.pinimg.com/originals/8c/98/4c/8c984cd908b9d53dc034d3d586831ff1.gif)

2001. február 14.
Ruby

Csak az számított, hogy őrizzem meg a nyugalmamat, úgy nem tűntem ki még ebben a kocsmában sem. Persze a kandallóba nézve azt gondoltam, milyen kényelmes is lenne, ha a családom nem egy mugli kolónia kellős közepén élne és csak belépnék itt a lángok közé, ott meg kint. Az utazás ilyen módja ugyanakkor követhető volt, amit szintén igyekeztem volna elkerülni… na nem, mintha a hoppanálás nem ez a fajta dolog lett volna, azt sem ártott volna kihagynom inkább. Nem, mintha egy túl keresett bűnöző lennék, de tény, ami tény, csempészekkel dolgozok és elővigyázatosabbnak kéne lennem, ennél sokkal inkább.
– Addig nem pánikolok, míg nem kell még egyszer hopponálni. – Jegyezte meg Ruby, amivel kivételesen egyet tudtam érteni. Egy ilyen mellényúlás után én sem szívesen próbálkoztam volna meg újra vele, pláne, hogy nem éppen illik csak így átugrálni országhatárokat. Azt hiszem ez is elég nagy hiba volt s ha a minisztériumban rájönnek, tuti mindkettőnknek utánanéznek majd.
– Nos, ebben egyetértünk – bólintottam és végig néztem közben a kocsma társaságán. Lényegében mindenféle alak volt erre: utazónak tűnő varázsló, magányosan az ablak mellett, tőle nem messze egy túlzottan is sokat mutató, cseppet sem nőies boszorkány, aki egy késsel piszkálta ki a körme alól a mocskot. Persze a szokásos részeg társaság is megvolt, akik annyira röhögtek, hogy már nem értették egymás szavát sem és ettől persze csak még hangosabb hahotában törtek ki. Nekünk mondjuk éppen kapóra jött, hogy a legtöbben azt a három, igencsak ittas varázslót bámulták meg. Nem akartam feltűnést kelteni.
Miközben felvázoltam a tervemet megérkezett a két korsó mézsör is. Ezt az egy italt sehol máshol nem készítették finomabban, mint itt Norvégiában. Nem egy ember volt, aki mást állított volna, csakhogy nagyon hazafias megjegyzésekkel ostromolhasson, de sajnos akkor sem lett volna igazuk. Belekortyoltam az italba, éreztem, ahogy a bajszomon megül a hab, ezért amint lettem a korsót, óvatosan végig töröltem az arcomon a kézfejemmel.
– Nagyon remélem, hogy nem fogunk lebukni.
Megforgattam a szemeimet. Mégis minek nézett? Olyannak, aki nem ért semmihez? Mármint arra nyilván nem jött rá, hogy bűnöző vagyok, de azért gondolhatta ránézésre is, hogy a jég hátán is megélek, még ha nem is a klasszikus tagbaszakadt, kétméteres vikingek sorát erősítettem.
– Miért buknánk le? – kérdeztem és megint felemeltem a korsómat, annak láttán, hogy még ez a kis nő is iszik. Meglepett, hogy nem fintorodott el bevallom, de igazából ez tetszett benne. Egész jófejnek látszott hirtelen. Szóval, miközben ittam, őt figyeltem. Három nagy kortyot vettem mindössze magamhoz, hogy egy sóhajjal engedjem aztán le a korsót a mocskos asztallapra és megint ösztönösen végig töröljek a szakállamon.
– Te túl jó kislánynak látszol – közöltem vele némi szenvtelenséggel a hangomban. Na nem az alkohol hozta ki belőlem a túlzott őszinteséget, egyszerűen csak kezdtem feloldódni a társaságában. Amúgy rendszerint csak morogtam mindenki mellett, kellett az a bizonyos fél-egyóra ahhoz, hogy magamat tudjam hozni.
– De ne aggódj, neked nem kell semmit csinálni, csak bízd rám. – Az asztallapra tettem néhány érmét a kocsmárosnak, aki megint arra járt és felfogta, hogy hozhat még egy kör italt. Biccentve sétált vissza pult mögé. – Melegedj fel, mert ezután csak rosszabb lesz. – Tettem hozzá, ugyanis az ablakon keresztül is láttam, hogy odakint egészen elszürkült az idő és megindult a hóesés. Tudtam, hogyha nem vigyázunk még a végén idebent is ragadhatunk. – Hóviharban nagyon nehéz repülni és könnyű megfagyni.

Valentin nap kicsit másképp

(https://66.media.tumblr.com/2af95cc140071d759de9237645bacc7f/tumblr_pjma4nZvey1rjyqfto4_r1_400.gifv)

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/30/ef/f230ef4b9ecf4470489d27101eeb604b.jpg)

Odakint elkezdett esni a hó és megmondom őszintén most már kezdtem úgy érezni, hogyha nem muszáj akkor nem szeretnék túl sok időt itt tölteni. A sok részeg és hangos ember között nem éreztem magamat jól és zavart, hogy nem értem mit mondanak az emberek. Tudom, hogy nem kellett volna ezzel foglalkoznom, elvégre volt nagyobb problémánk is, de ettől még idegesített, hogy fogalmam sincs mi történik. Még gyerekkoromban sem nagyon tettem ki a lábamat Angliából, úgyhogy furcsa volt egy másik országban lenni.
Håkon egyébként teljesen nyugodtan tűnt ahhoz képest, hogy éppen azon törte a fejét, hogy hogyan lopjunk seprűt anélkül, hogy bárkinek is feltűnne. Egyébként a családjáról nem mondott semmit sem, nem tudom, hogy szándékos volt-e, de igazából megnyugtatott volna, ha legalább egy-két szót mondott volna róla. De nem feszegettem a témát egyelőre, inkább ittam még a mézsörből, tényleg nem volt rossz.
– Te túl jó kislánynak látszol – közölte Håkon, de erre inkább nem reagáltam. Tudom, hogy mindenkinek ez az első benyomása. Végül is mi más lenne? Csendes vagyok, balettozott, mindenki csak egy törékeny kislányt lát bennem. De akkor is utáltam, ha ezt gondolták rólam az emberek, én azért ennél többnek éreztem magamat. Lehet, hogy nem beszéltem jól másokkal, nem tudtam könnyen feloldódni, de azért nem csak egy „jó kislány” vagyok és valamiért ahogy Håkon mondta ezt még rosszul is éreztem magamat. Inkább ittam megint egy kortyot.
– De ne aggódj, neked nem kell semmit csinálni, csak bízd rám. – folytatta, mintha nem most sértett volna meg. Jó, nem tudhatja, hogy rosszul esett, mert nem szóltam egy szót sem. De mindegy is, gondolom, ha ez a „kaland” véget ért akkor valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni. Úgyhogy egy pár napig még el tudom viselni, míg visszajutunk Londonba és az biztos, hogy ezek után sem fogom megszeretni a Valentin-napot.– Melegedj fel, mert ezután csak rosszabb lesz. Hóviharban nagyon nehéz repülni és könnyű megfagyni.
– Igazából, már eléggé felmelegedtem, úgyhogy essünk ezen túl minél előbb. – válaszoltam. Rengeteget gyalogoltunk korábban, kezdtem fáradt lenni és ha lehetséges, akkor szerettem volna valami nyugodtabb helyen lenni. – Egyébként… tudnom kell valamit a családodról? Úgy értem, ha nem akarsz, akkor ne beszéljünk róla, de szeretném tudni, hogy mégis hova készülünk.
Halkan beszéltem, mert még mindig úgy éreztem, hogy a fogadó fele minket bámul és ez nem volt jó érzés. Nem tudtam, hogy Håkon akar-e a családjáról beszélni, de abban egyet kell velem értenie, hogy talán jobb, ha valamennyire felkészülten megyek oda. Bejelentés nélkül megyünk oda és valószínűleg ott sem fogok egyetlen szót sem érteni abból, hogy ki mit beszél. Egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy csak teher vagyok Håkon nyakán, úgyhogy tényleg jó lett volna ezen az egészen gyorsan túllenni.

Valentin nap kicsit másképp

(https://i.pinimg.com/originals/8c/98/4c/8c984cd908b9d53dc034d3d586831ff1.gif)

2001. február 14.
Ruby

Jól esett a hazai sör. Valahogy felmelegített és visszahozta bennem azt az északi virtust, ami Londonban kicsit elkopott és megváltozott. Én is kezdtem felvenni azokat a nyugatias szokásokat, amiket odahaza még hírből is alig ismertem. Túl elzárt környéken életem ahhoz, hogy sokat tapasztalhassam meg. A szüleim a hagyománynak szentelték az életüket és a varázslóiskolába sem jutott be mindabból, ami Osloban vagy akár Londonban fogadott. De végül is ez a sörözés nem is csak azért volt jó, mert emlékeztetett arra az életre, amit még most is a legjobban tudnék élni. Nem. Ahogy a tekintetem Rubyra tévedt újra és újra megborzongtam. Kislányos volt ugyan, de szép és kecses, ezért élveztem a látványát. Persze próbáltam nem egy nyálcsorgató öregember hatását kelteni, így ha esetleg észrevette mennyire bámulom, elkaptam a tekintetem.
– Igazából, már eléggé felmelegedtem, úgyhogy essünk ezen túl minél előbb. – Mondta Ruby, eddigre értem egyébként a söröskorsó fenekére. Éppen csak egy kis hab csillant meg még az alján, ahogy visszahelyeztem az asztal lapjára. Óvatosan végig simítottam a szakállamat, nehogy megüljön benne valami hasonló. – Egyébként… tudnom kell valamit a családodról? Úgy értem, ha nem akarsz, akkor ne beszéljünk róla, de szeretném tudni, hogy mégis hova készülünk.
Halkan beszélt. Tetszett, hogy fogta az adást és érezte, hogy a helyzetünk kényes. Ha idő előtt gyanússá válunk, fújhatjuk ezt a seprű dolgot és nehéz lesz felgyalogolni északig. Így hát, kicsit közelebb hajoltam én is hozzá.
– Nagyon északiak. – Mondtam és felé nyújtottam a kezemet, hogy miközben felegyenesedem, őt is felhúzzam. Végig szorongattam a kézfejét, nehogy felmerüljön a gyanú, hogy nem vagyunk együtt és valaki a nyomunka eredjen a kislány miatt. Még egy érmét letettem a kocsmárosnak az asztalra, majd egész egyszerűen kihúztam Rubyt az épületből.
Még odakint is hallatszott a zene és a részeg emberek hangos beszélgetése. Azonban a fák között és a kitaposott ösvény felöl most nem volt semmi féle mozgás. A faépítményt így megkerültem végre és a jobb oldalán ott voltak a seprűk. Nem sok, két darab. Egy régebbi, meg egy mégrégebbi.
– Ez jó lesz. – Elvettem a kevésbé viharvertet, hogy a lábaim közé csapjam. Intettem a lánynak, hogy üljön fel mögém, aztán lassan emelkedni kezdtem, szerencsére feltűnés mentesen. Ahogy pedig kibukkantunk a fák lombkoronái között, a havazás elállt és megpillanthattuk a nap aranyló sugarait, ahogy finoman előbújik a felhőréteg mögül.
– A családom kicsit kemény, egész életükben harcoltak azért, ahol most vannak. De jó emberek és haza tudnak juttatni minket. – Meséltem el röviden, mielőtt elnyelt volna minket a süvítő zaj, a fagyos hideg. Ruby testmelege kevés volt, hogy engem melegítsen, de őt talán az enyém melegített annyira, hogy kibírja azt a másfél-két órát, amibe az út került.
Nem a falunál kezdtem el ereszkedni. Sokkal korábban, hogy kicsit összeszedjük magunkat, mire odaérünk. A seprűt elrejtettem a bokrok között és a sálamat kirángatva a nyakamból a lányra tekertem, úgy, hogy eltakarja az száját és az orrát is. Ez a kétréteg elég lehetett arra, hogy kicsit jobban érezze magát. Sőt a felém eső kezét, bedugtam a kabátzsebembe.
– Így majd átmelegszel kicsit. Ott pedig már meleg ital és kandalló vár. – Magyaráztam és a falu felé böktem, amit már láthatott az útról. Réginek tűnő, fakunyhók, apám hosszúháza és egy csomó hagyományos viking dolog gyűlt itt. – Mindenki mugli, kivéve két testvéremet és engem. Anyám volt az első boszorkány, aki a közösségbe költözött. – Meséltem el röviden a történtetemet.

Valentin nap kicsit másképp

(https://66.media.tumblr.com/2af95cc140071d759de9237645bacc7f/tumblr_pjma4nZvey1rjyqfto4_r1_400.gifv)

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/30/ef/f230ef4b9ecf4470489d27101eeb604b.jpg)

Mikor megszereztük a seprűt én még akkor is kételkedtem abban, hogy csak úgy le tudunk lépni a fogadótól feltűnés nélkül. De úgy tűnik itt északon az embereket jobban lekötötte az ivás, mert senki sem kapott el minket és nem átkoztak meg, miközben Håkon elcsente az egyik seprűt. Nem volt egy csúcsminőség, de legalább működött és a hopponálásnál még ez is jobb megoldás volt.
Azon gondolkodtam, hogy Håkon mit érthetett az alatt, hogy a családja „nagyon északi”, őszintén nekem ez semmit sem mondott. Soha nem jártam Anglián kívül, talán ezért nem is voltam annyira tájékozott. De azt sem tudtam eldönteni, hogy izguljak-e vagy ne. Meg kell próbálnom minél természetesebben viselkedni, nem arról van szó, hogy féltem. Egyszerűen csak itt voltam egy idegen országban és nem értettem egy szót sem abból, hogyha hozzám szóltak. Ráadásul nem ismerem ezt a kultúrát, úgyhogy nem akarok abba a hibába esni, hogy akaratomon kívül megbántok valakit.
– A családom kicsit kemény, egész életükben harcoltak azért, ahol most vannak. De jó emberek és haza tudnak juttatni minket. – Ezt még akkor mondta Håkon, amikor még a levegőben voltunk. Már azért hálás voltam előre, hogyha a családja tényleg haza tud minket valahogy juttatni.
Azt hiszem még ennyire ezelőtt sosem fáztam, mint most, miközben a seprűvel száguldottunk valamerre. Természetesen nem tudtam, hogy hova megyünk, nem ismertem ezt a helyet, de mi van ha nem volt jó ötlet megbíznom Håkon-ban? Mi van, ha ezzel most hatalmas hibát követtem el? Nem lenne újdonság, sokat hibázok és képtelen vagyok jól megítélni az emberek személyiségét az első találkozás után. De ha keserű szájízzel is vallottam be magamnak, sajnos itt északon rá voltam utalva. Egyedül lehet, hogy el sem jutottam volna a fogadóig sem.
Mikor már rendes talaj volt a lábunk alatt egy kicsit megkönnyebbültem, jéghideg volt, de Håkon rám tekerte a sálját és a kezemet a saját kabátzsebébe dugta. Nagyon figyelmes volt, biztosan látta, hogy fázok. Ugyanakkor még mindig biztosan csak egy törékeny kislánynak tart. Ettől kicsit elszomorodtam, szeretném, ha egyszer már végre valaki észre venné, hogy nem csak egy rakás szerencsétlenség vagyok.
– Így majd átmelegszel kicsit. Ott pedig már meleg ital és kandalló vár. Mindenki mugli, kivéve két testvéremet és engem. Anyám volt az első boszorkány, aki a közösségbe költözött. – magyarázott Håkon, miközben a falu felé közeledtünk. Az egész csak apró faházakból állt, Angliában ilyet nem nagyon látni az biztos.
– Várj csak… ez akkor egy kolónia? – kérdeztem, miközben közeledtünk a házak felé. Muglikat egyelőre nem láttam, de biztosan mindegyikük bent melegedett a kandalló mellett ebben a farkasordító hidegben. – Londonban én is muglikkal élek, de az egészen más. Olyan mintha nem is lenne itt senki. –tettem hozzá, a szememmel még mindig a muglikat kerestem, de csak egy kutya futott elénk, aztán vidáman csaholt, miközben visszaszaladt a házak közé.
Próbáltam mindent megfigyelni, de már a kabátom alatt is reszkettem, Londonban nem volt ennyire hideg a tél, mint itt. Azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg hazajutunk-e és vajon behívnak-e még egy meghallgatásra? Ha nem, akkor megmondom apának, hogy ez így nem fog menni, máshogy kell megoldanunk, hogy megtaláljam az öcsémet. Håkon-ra néztem, még most sem tudtam sok mindent a családjáról, csak annyit, hogy az anyja volt az első boszorkány itt és van két testvére, akik szintén varázslók.
– Két testvéred van, igaz? – ebben a helyzetben lehet ez volt a legbutább kérdés, amit feltehettem. – Nekem… volt egy bátyám meg egy öcsém, de most egyedül vagyok. – nem tudom miért mondtam ezt el neki, biztosan nem vagyok normális. Nem akartam, hogy sajnáljon, csak beszélni akartam. Nem pont erről, de kínosnak éreztem volna, ha semmit sem mondok, miközben az egyik nagyobb házhoz értünk végül. A csaholó kutya visszatért és mielőtt bármelyikünk kopogtathatott volna az ajtó kinyílt. Azt hiszem valaki Håkon nevét kiáltotta, de lesütöttem a szememet, nem mertem egyelőre senkire sem ránézni, mert nem tudtam hogy illik itt viselkedni.

Valentin nap kicsit másképp

(https://i.pinimg.com/originals/8c/98/4c/8c984cd908b9d53dc034d3d586831ff1.gif)

2001. február 14.
Ruby

A repülés a hideg levegőben még engem is megviselt. Nem csoda, hogy Ruby reszketett a hidegtől. A hó legalább nem hullott az arcunkba, ezt a részét megúsztuk a dolognak. Végig rajta tartottam a szememet, ahogy a most hólepte kis ösvényen megindultunk a távolban húzódó faházak felé. Az egész olyan autentikus volt, olyan nem a világba illő.
– Várj csak… ez akkor egy kolónia? – kérdezte, ahogy közeledtünk és a házak mindinkább elnyerték eredeti méretüket szemeink előtt. A kutyára mosolyogtam, ami előttünk rohangált, majd távolodott el, szinte mutatva hova figyeljünk, mit nézzünk itt.
Még mindig lenyűgöző volt ez a hely, ahogy ilyen természetesnek hatott ebben a környezetben, az ember pedig ésszel tudta, hogy az ilyesmi már nem létezik, már minden tele van a muglik berregő, robbanó dolgaival, az éjszakák nappallá váltak. Ez azonban itt érintetlen volt, mintha a világ megragadt volna, valahol ezer évvel korábban. – Londonban én is muglikkal élek, de az egészen más. Olyan mintha nem is lenne itt senki.
Hümmögve mutattam neki a házak között mozgolódó alkokra. Két kisgyerek volt, akik fakarddal estek egymásnak. Hátukat prémes kabát védte a hidegtől. Itt nem volt még helye a nyugati ruháknak. Mindenki hagyományos, egyszerű viseltet hordott. A férfiak szakállát fonás díszítette a nők pedig egyszerű hosszú ruhában szelték át a falucskát. Ez volt az, ami ma már csak emlék a legtöbb északinak.
– Határozottan vannak itt… nem is kevesen. – Magyaráztam, ahogy újabb és újabb embereket pillantottunk meg. Egy-ketten biccentettek felém, mások szinte rémülten pislogtak rám, aki már megrontott a civilizált világ. – Ez volt apám álma. A hagyomány őrzés. Ezért hozta létre ezt a helyet a családjával.
A ház ahova tartottunk pontosan a falu másik végén volt, legalább egy negyedórás sétára onnan, ahol földet értünk. Szóval bőven volt időm Rubyt beavatni a szükséges információkba. Előbb-utóbb úgyis rájött volna, hogy ez az egész hogyan is működik a mi családunkban.
– Két testvéred van, igaz? – kérdezte és folytatta a beszélgetést. – Nem volt egy bátyám meg egy öcsém, de most egyedül vagyok. – Mesélte, engem pedig valahogy megnyugtatott a hangja. Ugyanis Thor miatt kicsit aggódtam. Anyánk halálra kényeztette, szinte belenevelte azt az őrült gondolatot, hogy márpedig isten. Isten, akinek nagyobb hatalma van, mint bárkinek. Ehelyett csak egy beképzelt és veszélyes varázsló lett belőle, aki túlzottan is szerette fitogtatni az erejét.
– Négy testvérem van. Apám első házasságából egy bátyám és egy nővérem, a másodikból pedig két öcsém. Velük vagyunk édestestvérek, mint mondtam, az anyánk boszorkány. Apám házasember volt, mikor megismerte. – Meséltem, ahogy elhaladtunk a hosszúház mellett. Már nem lakott benne senki, üresen állt apám halála után. Helga a saját házában nevelt minket, ami egészen közel feküdt az erdő széléhez. Tudtam, hogy Haraldot és Alfredet ott fogom találni, remélhetőleg az öcsénk nélkül.
– Aflred a bátyám és Harald, az idősebb öcsém képes lesz segíteni nekünk. – magyaráztam és a falu északabbi részéhez érve végre megpillantottam a fák mentén álló faházat. Helga ott volt kint az udvaron, valami kosárral bajlódott. Ősz haja ellenére is látszott, hogy gyönyörű nő, így Rubyt azonnal oda invitáltam. Helga lényegében apám első felesége volt, aki anyámat mindig gyűlölte, de a mi sorsunkat a szívén viselte. Ezért támogatott minket a szüleink halála után.
– Fiam! – Nevetett fel, ahogy meglátott és azonnal meg is öleltük egymást. Ekkor fordult csak Ruby felé. – Vendéget is hoztál?
– Ő Ruby, egy kis baleset miatt keveredtünk ide északra – magyaráztam. – Ruby, ő a nevelőanyám, Helga. – Tettem hozzá, így persze őt is azonnal jó alaposan megölelgette, mielőtt beinvitált minket egy teára a tűz mellé-

Valentin nap kicsit másképp

(https://66.media.tumblr.com/2af95cc140071d759de9237645bacc7f/tumblr_pjma4nZvey1rjyqfto4_r1_400.gifv)

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/30/ef/f230ef4b9ecf4470489d27101eeb604b.jpg)

Egy kicsit kezdtem most már izgulni, elvégre ez mégiscsak Håkon közeli családja. Nem tudom, hogy mit kellett volna pontosan tennem vagy mondanom, nyilván egyetlen szavamat sem fogják érteni, de azért eldöntöttem, hogy megpróbálok nem túl nagy gondot okozni neki. Tudom, hogy nem szándékosan kerültünk ide, de mégis kellemetlenül éreztem magamat, hogy csak így beállítottunk és ez az egész hely minden tekintetből nagyon idegen volt nekem. Tudom, hogy Håkon nem erősítette meg, hogy ez egy kolónia vagy valami ahhoz hasonló, de nekem mégis az volt a benyomásom, mintha olyan lenne.
Ahogy néztem a tárgyakat, a ruhákat, az embereket kicsit úgy éreztem magamat, mintha valami teljesen más korszakban lennék. Nem csak amiatt, mert ez egy számomra eddig idegen kultúra volt, hanem alapvetően azért is, mert tényleg ennyire mások voltak a megszokotthoz képest. Attól mondjuk Håkon-nak nem kell tartania, hogy elkezdek majd varázsolni előttük. Mióta itt vagyunk még csak hozzá sem nyúltam a varázspálcámhoz és nem is terveztem. Még a végén valami katasztrófát okoznék megint, mint ahogy azt általában szoktam.
Håkon azért kicsit részletesebben beavatott abba, hogy milyen is a családja. Tehát akit megismeretem, az valójában nem az anyja volt, de mégis olyan szeretettel nézett rá, mintha az igazi fia lenne. Biztosan az én anyukám is így nézne az öcsémre és a bátyámra, ha láthatná még őket. Nem tudom, hogy miért jutott ez eszembe, de megint arra gondoltam, hogy Reeve valószínűleg soha az életben nem fog előkerülni, hiába ragaszkodik apám ehhez a történethez. Talán kellene nekik küldenem egy baglyot, hogy tudják jól vagyok.
Szóval ez a nő – Helga – nagyon kedves volt velem mikor már bent voltunk végre a tűz mellett. Adott nekem teát és mondott is valamit, de annyira kellemetlen volt, hogy semmit sem értek.
– Köszönöm, nagyon kedves. – mosolyogtam, végül is a mosoly az közös nyelv, nem igaz?
A tea nagyon finom volt, nem tudom pontosan, hogy milyen íze volt, de egy kis méz biztosan volt benne. Viszont sokkal finomabb volt, mint az amit Angliában megszoktam. Aztán eszembe jutott, hogy talán itt mindent maguknak termelnek meg az emberek, hiszen azért élnek ebben a kis közösségben… vagyis nem tudom, hogy hogyan megy ez pontosan, de lehet, hogy később majd megkérdezem Håkon-t. Nem tudom, hogy ő mennyit élhetett itt azelőtt, de láthatóan mindenki nagy örömmel fogadta és körbe állták, folyamatosan beszélgettek vele, így én inkább nem mentem a közelbe most.
A tűz mellett ülve egyébként is annyira kényelmes volt, kezdtem elálmosodni, ez a nap tényleg sokkal eseménydúsabbra sikeredett, mint amire egyébként számítottam. Ki gondolta volna, hogy a Valentin napomat egyszer Norvégiában fogom tölteni?
Helga, meg még több másik nő is ott volt velem és próbáltak tényleg beszélgetni, de sajnos nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom. Mosolyogtam meg bólogattam, azzal nem hiszem, hogy nagyon mellé lőttem.
– Köszönöm, ennyi tea bőven elég volt… nem, minden rendben. – mondtam gyorsan, mielőtt még valaki rám akart volna teríteni egy vastag pokrócot. Gondolom kicsinek néztem ki és törékenynek, mindenki attól tartott, hogy megfagyok még a tűz mellett is. De igazából túléltem azon a seprűn is anélkül, hogy a hidegtől elfagyott volna az orrom vagy a füleim, úgyhogy nem éreztem úgy, hogy olyan nagy baj lenne.
Håkon-t kerestem a tekintetemmel, de még mindig úgy tűnt, hogy eléggé élénk beszélgetésbe keveredett valakivel. Őszintén reméltem, hogy sikerül megegyeznie valakivel, aki tud nekünk segíteni és holnap akár már mehetünk is vissza Londonba. Lehet, hogy túl nagy reményeim voltak, de nem szerettem volna a családja terhére lenni.

Valentin nap kicsit másképp

(https://i.pinimg.com/originals/8c/98/4c/8c984cd908b9d53dc034d3d586831ff1.gif)

2001. február 14.
Ruby

Ruby ugyan nem értette a norvég nyelvet, de Helgát ez cseppet sem zavarta. Örömmel fogadta, mert én hoztam magammal és mert minden bizonnyal azt hitte, hogy ő a barátnőm. Amint meghúzódtunk a kandalló előtt és megkaptam a bögre teámat én is, csak biccentettem egyet. A repülés okozta hidegtől még mindig remegtek a tagjaim, mert az egészen csontig hatolt, de közel sem viselt meg annyira, mint amennyire Rubyt – legalábbis így gondoltam. Természetesen a házban ott volt Alfred a legidősebb testvérem. Bár nem volt varázsló, mindent tudott a világunkról. Így benne legalább annyira bíztam, mint az idősebb öcsémben. Csakhogy ő nem tudott segíteni.
– Barátnőd van? – mérte végig Rubyt, miközben odabiccentett neki, majd ő is odahúzott egy széket mellénk a kandallóhoz. Kívülről Alfred ijesztő volt, kétméteres, széles vállú, kopasz fejű, hosszú, szőke szakállal.
– Csak együtt keveredtünk bajba egy mágikus anomália miatt… azt hiszem – mondtam norvégul a választ. – Ruby a neve, de csak egy rövid ideje ismerem, szóval ne akarja máris megházasítani, drága bátyám.
Megszagoltam a teámat, hogy a gőz kellemesen utat találjon egészen átfagyott arcomhoz. Még mindig éreztem a kinti hideget, egészen mélyen, a csontjaimban. Gyerekként volt párszor hasonló, mikor hatalmas hóviharok voltak és kint játszottunk. Apám egész egyszerűen csak felkapott minket, behozott a házba és annyi takaróba bugyolált, amennyibe csak lehetett.
– Köszönöm, nagyon kedves. – A lány Helgára mosolygott, miközben én már az első korty teát magamhoz vettem. Kicsit égetett, de nem zavart, a lényeg, hogy a meleg gond nélkül átjárt és ez olyan kellemes volt, hogy le is hunytam a szemeimet, csak élveztem a pillanatot.
Itt mindennek otthon illata volt. Éreztem a tengert, a fát, a követ és a tüzet, mintha egyetlen aromává állt volna össze minden elem. Ezt anyám mondta mindig, mikor még normális volt… s nem akart a legkisebb öcsémből élő istent faragni, szinte a kezébe adva a harci kalapácsot, azt kiáltva, te maga vagy Thor. Akkoriban még rám is a fiaként tekintett, aztán ez szép lassan megváltozott, mintha nem is ugyanaz a nő lett volna. Talán apám halála vette el az eszét, talán valami más. Egy kicsit rettegtem, hogy bennem is ott van az az őrület.
– Köszönöm, ennyi tea bőven elég volt… nem, minden rendben.
Ruby hangjára nyitottam ki a szememet. Láttam, ahogy Helga a vállára akar teríteni egy takarót. Hogy, miért ellenkezett jó kérdés, én mindenesetre intettem a nevelőanyámnak, hogy hozza ide, én kérek minden meleget, amit csak lehet. Itt északon megtanulja az ember élvezni azt, amikor ilyesmibe lehet része… ráadásul egy magamfajta felnőtt férfi nem sűrűn részesül már az anyja gyengédségéből. Nekem szerencsém volt Helgával. Ő volt a mindenem.
– Ruby, ő a bátyám Alfred. – Mutattam rá aztán a mellettem ülő nagydarabra. – Vele azt hiszem tudni fogsz az anyanyelveden beszélgetni, igaz? – Veregettem hátba a szőrmókot. Erre elvigyorodott. Alfred nem volt veszélyesebb nálam, sőt… igazából erős volt, kiváló testvér, mindig figyelt és vigyázott ránk. Annak ellenére sem vetett meg minket, hogy az anyánk miatt lett vége a szülei házasságának. Ő ilyen volt. Jó szívű és kedves.
– Előkerítem nektek, Haraldot. Gondolom tud intézni egy zsupszkulcsot vagy valami – vállat vont, majd felpattant és elindult kifelé. A bátyám után pillantottam és mikor Helga is elcsoszogott, hogy az étellel foglalkozzon, közelebb húzódtam Rubyhoz.
– Alfred mugli, de Harald varázsló, akárcsak én. Könnyen tud nekünk segítséget szerezni. Valószínűleg holnap hazatérünk. – Magyaráztam, nem mintha megnyugtató lenne idegen helyen tölteni az éjszakát. Én szerettem itt, de Rubynak ez durva és ismeretlen volt, ráadásul a nyelvet sem beszélte. Ezért jobbnak láttam, ha mellette maradok, amíg itt tartózkodunk.
– Itt szívesen látnak téged is, mert én hoztalak ide.

Valentin nap kicsit másképp

(https://66.media.tumblr.com/2af95cc140071d759de9237645bacc7f/tumblr_pjma4nZvey1rjyqfto4_r1_400.gifv)

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/30/ef/f230ef4b9ecf4470489d27101eeb604b.jpg)

Annyira fáradt voltam, de tényleg, ez a nap sokkal eseménydúsabb volt, mint ahogy reggel terveztem, hogy majd lesz. Az jól esett, hogy Håkon velem volt – már úgy értem, hogy nem hagyott magamra és figyelt rám. Pedig igazából ott is hagyhatott volna annak a sziklának a szélén, biztos vagyok benne, hogy idegesítettem legalább az ismertségünk első egy órájában. Engem nem idegesített, az jobban zavart, hogy mit gondolhatnak most a színházban rólam. Nem jelentem meg a meghallgatáson, pedig az én érdekem volt, hogy megkapjam azt a szerepet. De azt hiszem most már se szerepről, se újabb meghallgatásról nem nagyon álmodozhatok. Mindegy, ezzel majd gondolom elég lesz akkor foglalkoznom, hogyha már visszatértünk Londonba.
Megismertem Håkon bátyját, akit Alfred-nek hívtak, aki elsőre elég ijesztőnek tűnt, de igazából kedves volt. Ráadásul beszélt angolul, ami azt jelentette, hogy végre Håkon-on kívül még valaki értette amit mondok. De azt hiszem, hogy a nyelvi korlátok nem igazán léteztek, mármint Helga így is nagyon kedves volt velem, pedig nyilván azt sem értette, amikor megköszöntem neki a teát.
Håkon elmondása alapján azonban Harald lesz az, aki tud majd nekünk segíteni. Ha jól értettem, akkor ő az idősebb öccse volt. Elég nagy családja van, ez biztos. Igaz, hogy mi is hárman voltunk testvérek, de ha belegondolok, hogy az évek alatt ez a szám csak csökkent… eléggé fáj és erről megint Reeve jutott eszembe. Mi van, ha ő is valahol külföldön van? Olyan kicsi volt még mikor eltűnt, lehet, hogy egyáltalán nem is emlékszik rá, hogy milyen volt az igazi családja. Anya és apa biztosan sokkal vidámabbak lennének, ha tényleg megtalálnánk, de én még mindig félek elhinni, hogy ez lehetséges lenne. Rupert vajon meg akarta volna találni? Míg élt, addig nem beszéltünk erről, aztán meg már késő volt.
– Itt szívesen látnak téged is, mert én hoztalak ide. – mondta Håkon és ezt a mondatot nem tudtam kiverni a fejemből ettől kezdve. Vajon mit gondolhatnak a többiek? Hogy a barátnője vagyok? Szinte biztos vagyok benne, hogy elpirultam, mikor erre gondoltam.
– Oh, hát ez… jól esik. – mosolyogtam és próbáltam nem túl zavartnak tűnni, úgyhogy inkább ittam még egy kevés teát. Håkon sajnos nem hülye, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy észrevette, hogy furcsán viselkedek. De hát nem számít azt hiszem, gondolom, ha visszajutunk Londonba, akkor valószínűleg az útjaink is külön válnak megint.
Furcsa volt, hogy itt mindenki mennyire nyugodtan kezelte, hogy Håkon egyébként varázsló. Bár azt hiszem, hogy nem is igazán varázslónak tekintették, valami másnak, amit nem tudtam teljesen megmagyarázni. Ez a hely tényleg olyan kis elzárt volt, mint egy kolónia, nyilván megvolt a maguk hiedelme és a saját tradícióik. Mivel nem ismeretem ezt a kultúrát nem tudhattam pontosan itt élni közöttük.
– Nem sokat szoktál haza jönni, igaz? – kérdeztem végül, hogy eltereljem a témát, míg vártuk Harald-ot. Nem tudtam, hogy ezúttal milyen típusú testvérre számítsak, hiszen a bátyja eléggé különbözött tőle, nem mintha ez rossz lenne. De kicsit izgultam, ahogy egyre több rokonát ismertem meg, ő meg gyakorlatilag még mindig nem sokat tud rólam. Mármint nem avattam be igazából semmibe sem annyira, de ő ide hozott a családjához. Azt hiszem, hogy megint elpirultam, pedig az égvilágon semmi okom nem volt rá. – Úgy tűnt, mintha hiányoztál volna nekik és… annyira kedvesen fogadtak minket, tényleg. – Tudom, hogy összevissza beszéltem, de most már annyira zavarban voltam, hogy azt sem tudtam, hogy mit mondok pontosan. Egyszerűen csak beszélni akartam, hogy ne csendben üljünk ott és legyen még kínosabb ez az egész. Remélem, hogy tudnak nekünk szerezni egy zsupszkulcsot, egy hajót vagy bármit, amivel haza lehet menni. Mármint oda, ami az én otthonom, mert Håkon egyértelműen ide tartozik, már azon is látszott, ahogy a szeme csillogott, miközben végignézett az itt lakókon vagy ahogy a bátyját és Helgát nézte. Ebben a percben nekem is iszonyatosan hiányoztak a testvéreim, amióta ők nincsenek nagyon egyedül érzem magamat, hiába vannak ott a szüleim.

Valentin nap kicsit másképp

(https://i.pinimg.com/originals/8c/98/4c/8c984cd908b9d53dc034d3d586831ff1.gif)

2001. február 14.
Ruby

Ruby, mintha kicsit zavart lett volna. Nem tudtam persze, miért… mondjuk eléggé új helyzetbe került. Egy vadidegen családdal kell töltenie az éjszakát, meg hát Alfred sem éppen visszafogottan bámulta meg, mikor a barátnőmnek hitte. Nem véletlenül gondolta azt, hogy erről van szó, ugyanis világ életemben egyetlen nőt sem hoztam ide… talán azért, mert nem volt olyan, akivel szívesen megosztottam volna azt az életet, amit mi életünk itt északon, sem pedig apám örökségét. Az mindennél fontosabb és becsesebb volt számomra, így csak a legfontosabb személyekkel óhajtottam megosztani azt.
Figyeltem, ahogy kortyol a teából. Le sem tagadhatta, hogy még mindig ideges. Nem akartam persze ezt tovább növelni, inkább én is legyűrtem a fenyőlevélből készült teát és a kiürült bögrét letettem magam mellé a padlóra, hogy egy pillanatra elvonjam róla a figyelmemet. Remélhetőleg ez a kis idő elég is volt ahhoz, hogy elmúljon a zavarodottsága.
– Nem sokat szoktál haza jönni, igaz? – kérdezte, én pedig a tűzbe pillantottam egy ideig. A lényegre tapintott. Az igazat megvallva a lányom születése óta nem igazán tértem vissza Norvégiában. Az apja enyhén szólva megfenyegetett, hogy megöl, amiért tönkretettem a lányát s az unokájának sem vagyok megfelelő szülőjelölt. Szóval jobbnak láttam megpróbálni a szerencsémet külföldön. Hát ott ragadtam Londonban, már ott volt az életem, még ha álmaimban ezen a földön is jártam. Talán majd egyszer visszatérek ide.
– Úgy tűnik hiányzotál nekik… és annyira kedvesen fogadtak minket.
Bólintottam. Igaza volt tényleg mindenben.
– Mióta Londonban élek, nem járok eleget haza. – Ismertem be és felkeltem a székemből, hogy kinyújtóztassam kicsit a tagjaimat. Ekkor azonban megint nyílt az ajtó, s Alfred tért vissza, az öcsénk nélkül. Csalódottan pislogtam rá, mire elmosolyodott és legyintett egyet.
– Ne vágjatok ilyen képet! – mondta angolul, hogy Ruby is értse mi történt. – Reggelre meglesz a zupszkulcs… viszont vele volt Thor, szóval inkább nem jött most át. Nem akarta a kisöcsénkből előcsalni a legrosszabb modorát. Annyit kért, hogy legyetek az elhagyatott halászháznál pontban hatkor. – Tette hozzá végre a legfontosabb információt is.
Ruby valószínűleg meglepődött volna, hogy Harald sem kifejezetten hasonlított Alfredhez. Míg ő ízig-vérig viking volt, mi kisebb növésűek, kevésbé vállasok voltunk. Talán csak Thor örökölte azt az alkatot, amiben apánknak is része volt.
– Gyere velem, Ruby… – mondtam aztán, majd intettem, hogy kövessen. Meg akartam mutatni neki a szobámat, ami nem volt éppenséggel nagy szám. Az ágy kétszemélyes volt, amit hajlandó voltam neki átengedni természetesen, én meg majd a báránybőrökön, a padlón elleszek. Ehhez a helyiséghez tartozott egy kis fürdőszoba, benne egy hatalmas, fából készült káddal. Az egyik ács vájta ki és vonta be olyan anyaggal, hogy eltűrje a vizet. Apám imádta az ilyeneket, mindig azt mondta: egy kis luxus ebben a barbár életben.
Szóval végig kísértem a hálókhoz vezető folyosón, majd belöktem az ódon faajtót. Így a szeme elé tárulhatott az én kis világom. Igazából elég puritán volt. Csak az ágy volt, meg egy éjjeli szekrény, amin pár rúnákról szóló könyv állt. A legtetejükön pedig egy vékonyabb kötet az álmokról, az már angolul. Egy medvebőr is a falra volt szögelve, közvetlenül az ágy fölé. A bátyám ölte meg a vadállatot, ami egy csoport falubeli gyerekre támadt. Ez amolyan családi trófea volt. Na meg ott volt az ivókürtöm is, amit egy kis falipolcra tettem fel. Ezen kívül már csak egy láda volt az ágy végében. Régen abban tartottam a ruháimat. Azóta valószínűleg üresen állt.
– Ez a szobám. Használhatod az ágyat, én majd itt alszom a báránybőrökön. – böktem a padlón heverő kupacra. – És nézd, saját fürdőnk van, nem kell osztoznod senkivel. Csakis velem.

Valentin nap kicsit másképp

(https://66.media.tumblr.com/2af95cc140071d759de9237645bacc7f/tumblr_pjma4nZvey1rjyqfto4_r1_400.gifv)

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/30/ef/f230ef4b9ecf4470489d27101eeb604b.jpg)

Nem tudtam, hogy mire számítsak majd másnap. Mármint Håkon nagyon figyelmes volt, de ez azért mégiscsak egy idegen hely számomra. Az mondjuk már sokat jelentett így is, hogy nem hagyott magamra. De tényleg megbízhatunk a testvérében? Tudom, hogy nem szép dolog erre gondolnom, de még csak ide sem jött, pedig beszélnünk kellett volna vele. Még azt sem tudjuk, hogy mi a terve, milyen zsupszkulcsot fog nekünk keresni? És ha nem talál, akkor mi lesz? Van még egy terve vagy mi? Kicsit zavartak ezek a dolgok, de Håkon biztosan tudta, hogy mit csinál. Akárhogy is nézem ő az, akit a legjobban ismerek az itteni emberek közül, még az ellenére is, hogy igazából csak ma reggel a véletlennek köszönhetően mentem neki.
Azért a szobájában így is kellemetlenül éreztem magamat. Végül is ez az itteni magánszférája volt. Nem tudom, hogy mennyi időt töltött a falak között, ha ránézek az jutott eszembe, hogy valószínűleg csak aludni járt ide és egésznap dolgozott vagy segített a többieknek. Ha ez tényleg egy kolónia, ahogy tippeltem, akkor gondolom mindent maguknak termelnek meg. Az önellátás a muglik között nem annyira elterjedt, azt hiszem mindent inkább megvesznek a boltokban ha van rá pénzük. Így a legegyszerűbb nekik, tehát nem próbálkoznak például a paradicsomültetéssel.
– Ez a szobám. Használhatod az ágyat, én majd itt alszom a báránybőrökön. És nézd, saját fürdőnk van, nem kell osztoznod senkivel. Csakis velem. – mondta Håkon.
– Ez jó hír. Otthonosnak tűnik. – válaszoltam, miközben körbe néztem a szobában. Tényleg nem ismerem régóta Håkon-t, de ez a szoba pontosan olyan volt, mint ő, le sem tudta volna tagadni, hogy régen itt lakott. Nem tudom, hogy miért akart éppen Londonba menni innen. Persze, nem is igazán tudok róla semmit. – Biztosan jó lesz neked ott a báránybőrökön? – kérdeztem, nem mintha egy ágyban szerettem volna aludni vele.
Te jó ég, biztosan megint elvörösödtem, Håkon valószínűleg teljesen hülyének nézett. Azt hiszem itt volt az ideje, hogy használjam a fürdőszobát, amit csak vele kell megosztanom. Kaptam törölközőt és minden rendben volt, a meleg víznek köszönhetően legalábbis jobb lett. Nem fáztam már mióta itt voltunk a kandalló mellett, de a mai nap után pont arra volt szükségem, hogy egy picit lazíthassak.
– Håkon… – szólítottam meg, mikor már mindketten feküdtünk. Az ágy kényelmes volt és meleg, reméltem, hogy Håkon sem fázik a földön. Kint megint esni kezdett a hó, az ablakból tökéletesen lehetett látni. – A testvérednek, ugye van több terve is, hogy visszaküldjön minket Londonba? – kérdeztem egészen halkan.
Nem akartam bunkónak tűnni, tényleg nem, de nem tudtam, hogy mire számítsak és izgultam. Ma egyik pillanatról a másikra Norvégiában találtam magamat egy vadidegennel és félek, hogy ha például a zsupszkulcs, amit szereznek illegális, akkor esetleg megint olyan helyen kötünk ki ahol nem kellene. És vannak sokkal veszélyesebb helyek is a földön, mint Norvégia. Én tényleg bízni akartam a testvérében, de nem tudom, ide sem jött köszönni és ez furcsa volt, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy itt valami nem lesz rendben.

Valentin nap kicsit másképp

(https://i.pinimg.com/originals/8c/98/4c/8c984cd908b9d53dc034d3d586831ff1.gif)

2001. február 14.
Ruby

– Ez jó hír. Otthonosnak tűnik. – Fogalmam sem volt, miért töltött el elégedettséggel, hogy ezt mondta. Szinte áhítattal figyeltem, ahogy a sötét szempár végignéz a szobámon. Reméltem, hogy nem ijeszti meg a falon logó, egyébként teljesen ártalmatlan medvebőr. Ez nem olyan volt, mint a feketepiacon azok a megbűvölt holmik, amik éjjel morogtak vagy egyenesen bömböltek, sőt lemászni sem tudott onnan.
– Biztosan jó lesz neked ott a báránybőrökön? – kérdezte. Láttam, hogy zavarba jön és kedves pír költözik az arcára… és ettől én is kicsit kellemetlenül éreztem magam. Biztosan azt hitte, hogy majd félreértem. Csakhogy én nem pirulhattam ki, mint ő, megpróbáltam megőrizni a férfiasságomat, úgy ahogyan apám tette volna… bár ebből nem sok szorult belém. Alfred minden férfias élt megörökölt, éppen csak Thornak hagyva belőle egy keveset.
– Persze. Tudod milyen kényelmes? – Legyintettem és egy zavar nevetés hagyta el az ajkaimat, direkt nem nézve rá, csak éppen egy pillanatra a szemem sarkából. Hülyeség lett volna tagadni, hogy szép nő és szívesen aludnék vele, de ő nyílván másképp állt az egészhez.
Az idő egyre későbbre járt. Hamarosan a család többi tagja is be-benézett elköszönni tőlünk és ahogy én is használtam a fürdőt, s ledőltem az utolsó gyertya fényénél a báránybőrökre, rám talált az itteni hatalmas csend. Gyerekként ez természetes volt. Mostanra azonban szokatlan lett… szinte hiányzott a londoni zaj.
– A testvérednek ugye van több terve is, hogy visszaküldjön minket Londonba?
Hálás voltam Rubynak, hogy megszólalt. Valahogy kellett most ez, hogy megtörje a nehéz csendet, amiben ott dolgozott apám és anyám zavaros életének emléke. Nem voltam ehhez szokva jó ideje… ahogy ahhoz sem, hogy tartsak a Thorral való találkozástól. Valahogy ez nem én voltam. Nem éreztem magaménak, hogy az otthonom megijeszt.
– Szerintem a zsupszkulcs is elég lesz… – válaszoltam nevetve, ahogy felkönyököltem a báránybőrökön. – Te mindig mindenen ennyire izgulsz? Minden rendben lesz. Haraldra bíznám az életemet is. – Tettem hozzá, hogy értse, mennyire megbízom az öcsémben.
Természetesen, ha nem zsupszkulcs, hát lehetett volna igazi viking hajóval és némi mágiával átszelni a tengert Angliáig. Az azonban túl fárasztó és hosszú lett volna, a seprű pedig túl veszélyes a nyílt víz felett. Ez volt a legjobb megoldás, még ha a maga módján illegális is.
– Reggel korán kelünk. Szerintem aludj egyet! – Mondtam és megnyugtatásképpen még odadörmögtem egy jóéjszakát, majd elfújtam a gyertyát. Ahogy a sötét és a csend megint rám telepedett, még forgolódtam néhányat. Erőteljesen füleltem, hogy Ruby szuszog-e már vagy hasonlóan mocorog… aztán egyszer csak, szinte észrevétlenül elnyomott az álom. Nem is igazán álmodtam. Megint csak suttogásokat hallottam, furcsa érintéseket éreztem a bőrömön.
Remegve riadtam fel, valamikor hajnalban, jóval Ruby előtt. Még volt egy pár óránk indulásig, így felrángatva magamra a ruháimat, kislisszoltam a szobából a konyhába. Csendesen készítettem magamnak egy fenyőlevél teát és az ablakon bámultam ki a tengerre, ami oly’ közel volt a faluhoz, hogy az embernek jóformán csak pár percet kellett sétálnia. Ez a látvány hiányzott… annyira észak volt, annyira otthon.
Egy bögre teát készítettem Rubynak is és azzal együtt tértem vissza. Csupán fél óra volt az indulásig, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy összeszedje magát.
– Jó reggelt Csipkerózsika – humorizáltam és felé nyújtottam a bögrét, amint láttam, hogy kinyitja a szemét. Eddigre a hajnal első sugarai betöltötték a szobát. Nem voltak már nehéz felhők az égen, tiszta, napsütéses idő volt, ami bizony komoly fagyokat jelzett.

Valentin nap kicsit másképp

(https://66.media.tumblr.com/2af95cc140071d759de9237645bacc7f/tumblr_pjma4nZvey1rjyqfto4_r1_400.gifv)

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/30/ef/f230ef4b9ecf4470489d27101eeb604b.jpg)

A körülmények ellenére jól aludtam, minden kényelmes volt és meleg, pedig arra számítottam, hogy este itt majd sokkal hidegebb lesz ahhoz képest, amit Londonban megszoktam. Reggelre azt hiszem már nem is izgultam annyira azon, hogy hogyan jutunk haza. Úgy értem, hogy természetesen a meghallgatást elrontottam már teljesen, úgyhogy nem sok értelme lett volna más miatt is aggódni még. Szerettem volna hazajutni minél előbb, de kétlem, hogy mostanában össze fogok tudni hozni egy újabb meghallgatást.
Vajon Håkon miről lemaradt emiatt a kis malőr miatt? Nem is kérdeztem tőle egyszer sem, hogy volt-e valami programja még aznapra. Lehet, hogy lett volna egy randija Valentin napon? Nem említette, de lehet, hogy van valakije és… miért gondolok egyáltalán erre? Nem mintha érdekes lenne nekem, hogy van-e valakije vagy nincsen. Ha hazamegyünk, majd elköszönünk egymástól és gondolom legközelebb majd csak akkor fogunk találkozni, hogyha megint összehoz minket valami véletlen. Vagy soha.
– Jó reggelt Csipkerózsika – mondta Håkon valamikor hajnalban, még teát is hozott nekem, ami ugyanolyan finom volt, mint az amit este ittunk. Belekortyoltam, közben arra gondoltam, hogy biztosan borzasztóan nézek ki. Kellemetlen volt, mert mégiscsak itt volt Håkon és… miért érdekel már megint az, hogy hogyan nézek ki, miközben vele vagyok? Lehet mégsem aludtam eleget az éjjel.
– Köszönöm. Indulnunk kell lassan, igaz? – kérdeztem, miközben letettem a bögrét, majd megpróbáltam az ujjaimmal kisimítani a hajamat. Elmentem arcot mosni egy kicsit később és visszavettem a ruháimat tegnapról. Tényleg vártam már, hogy hazaérjek, de ha belegondolok, hogy mennyi mindent el kellett volna még intéznem… a lakás, a munka, apát meg kellett volna látogatnom a Szent Mungóban. Anyát is meg kellett volna látogatnom és közben valahogy meg kellett volna keresnem az évek óta elveszettnek hitt öcsémet. Kicsit túl sok volt ez egyszerre, ahhoz képest, hogy egészen eddig körülbelül csak annak éltem, hogy majdnem minden este felléphettem. Hát most már ez sem volt állandó.
Helga nem akart elengedni minket reggeli nélkül. Igazából csodálkoztam, hogy bárkit is ébren találtunk ilyenkor, de aztán eszembe jutott, hogy ez egy kolónia, itt biztosan mindenki korán ébren van, hogy elvégezze a feladatait. Ettem pár falatot, nem akartam illetlen lenni, de a zsupszkulcsos utazások után általában senki sem szokta jól érezni magát, főleg én nem, úgyhogy gondoltam jobb, ha nem eszem tele magamat.
– Nem kérek többet, köszönöm… persze, minden rendben. Köszönöm, hogy itt tölthettem az estét. – mondtam, bár egy szót sem értettem abból, amit Helga mondott. Kedves volt, mosolygott, úgyhogy gondoltam arról érdeklődik, hogy jót aludtam-e és ízlik-e az étel vagy hogy miért eszek keveset.
Håkon-ra néztem, elég fura lesz, hogyha ezek után hirtelen véget ér ez az egész – ami nem is tudom pontosan micsoda. Márpedig ha visszamegyünk Londonba, akkor biztosan vége lesz, mert annyira mások vagyunk. Engem igazából már nem is zavar, mármint látom a kedves oldalát is és vigyázott rám végig, míg itt voltunk, úgyhogy nem lehet rossz ember. De ő biztosan még most is azt gondolja, hogy „túl jó kislány vagyok” ahogy még a megismerkedésünk elején fogalmazott. Inkább el is fordultam tőle és ittam még egy kis teát, azon gondolkodtam, hogy vajon ma hidegebb lesz-e mint tegnap volt és hogy vajon milyen zsupszkulcsot talált Håkon testvére.

Valentin nap kicsit másképp

(https://i.pinimg.com/originals/8c/98/4c/8c984cd908b9d53dc034d3d586831ff1.gif)

2001. február 14.
Ruby

Egészen más volt itthon a reggel. Sötét, nagyon-nagyon sötét, de még is olyan ébresztően friss és hideg. Szerettem ezt, a hideg volt az én elemem, a fagyot minden gond nélkül elviseltem, mégha egy egészen picit el is puhultam Angliában. Persze sosem voltam olyan igazi északi férfi, amilyen a bátyám volt. Alfred le sem moshatta volna magáról, hogy viking vér csordogál az ereiben. Talán ezért csak még jobban felnéztem rá.
Ruby meglepően édesen aludt. Ahogy bevackolta magát a hidegben a vastag takarók alá, nem is volt szívem felkelteni. Mégis odadugtam az orra alá a fenyőlevél teát, amit literszámra ittunk mi itt északon. Ez volt az egyik legjobb ellenszer a téli betegségekkel szemben, amik egy ilyen havas-jeges vidéken annyival könnyebben találtak rá az ember, mint a világ más pontjain.
Megvártam, hogy igyon egy kicsit, addig benyúltam a ládába, amiben az itteni dolgaim voltak. Elővettem egy pár tiszta sálat, amik jóval vastagabbak voltak, mint amiket alapból viseltem. Egy egyszerű, fekete, kötött példányt adtam Rubynak, egy másikat pedig máris a saját nyakam köré tekertem.
– Köszönöm. Indulnunk kell lassan, igaz? – kérdezte, miközben letette a bögréjét az ágy melletti kis asztalra.
– Igen, szóval készülődj. – Bólintottam. Aztán ő el is vonult a fürdőbe, én pedig még egy hátizsákba pakolásztam ezt-azt, amit emlékként haza akartam vinni magammal a londoni lakásomba, közöttük az ivótülköt, amit nem is tudom, miért hagytam annak idején itt. Mondjuk eléggé menekülésfélére sikeredett a vége annak az egésznek.
Nem is tudom már, miképpen keveredtünk ki a konyhába és tömte belénk azt a rengeteg reggelit Helga. Mindesetre, mikor a harmadik pirítóst próbálta odaadni Rubynak, már elnevettem magam. Szegény lány menekülni akart.
– Helga, hagyjad, már dugig van szegény. – Felkeltem, miközben beszéltem és odahúztam magamhoz egy hosszú ölelésre a nevelőanyámat. Megpróbáltam magamba szívni az illatát, mert az olyan biztonságot adott, ám amint elengedtem, megint egyedül éreztem magam. – Indulunk. Köszönök mindent. – Lehetel még egy gyermeki puszit az arcára, majd szépen kitoltam Rubyt a házból.
Azonnal megérezhette a lány is, hogy most sokkal hidegebb volt odakint, mint egy nappal korábban. Persze most nagyon korán volt, még az éjszaka csípőssége ott uralkodott körülöttünk, így a szám elé húztam én is a sálamat. A hideg levegő képes volt olyan mélyre, hatolni, hogy könnyen megbetegítette az ember torkát.
– Hamarosan hazatérhetsz. – Bíztatóan beszéltem, ahogy már távolról megpillantottam a parton szobrozó Haraldot. Pont olyan volt, mint mindig, magas, de kissé vékonyabb az átlagnál. Ezt most elfedte a prém, amibe bugyolálta magát. Ő is olyan ruhákat viselt, mint Alfred és Helga. Csupa ódivatú darabot.
Ő is észrevett minket, mert felém fordulva biccentett egyet és mikor megérkeztünk, azonnal kezet csókolt Rubynak, hogy aztán vigyorogva bemutatkozzon. Fogadni mertem volna, hogy tetszik neki, épp ezért örültem annyira, hogy hamarosan Londonba távozunk. Talán egy kicsit féltékeny voltam. Azért a történtek ellenére eléggé megkedveltem a lányt. Ez a kis baj összehozott minket.
– Harald vagyok, üdvözöllek ezen a reggeli órán. – Angolul beszélt természetesen, majd rám kacsintott. – Na, mi a helyzet bátyó? Hazaevett a fene? Hallom csak véletlenül. – Veregetett hátba. Közben kiszúrtam mögötte egy ócska halászhálót a földön. Hát persze… mi más is lehetett volna zsupszkulcs, mint valami olyasmi, amit senki sem használt volna szívesen a helyiek közül.
– Látom felkészülten vártál minket. – Böktem a fejemmel a háló felé. – Helyes, sok dolgom van még ma Londonban. – Tettem hozzá, szándékosan angolul beszélve, nehogy Ruby úgy érezze kimarad valamiből.
– Körülbelül két perc múlva már mehettek is. Az Abszol úton fog letenni. Azt mondják az ilyen korán reggel még nem túl forgalmas, szóval remélhetőleg nem a tömeg közepébe érkeztek majd. – Meglepett, hogy Harald ennyire beszédes ahhoz képest, hogy Thorral élt évek óta. Az öcsénk mindenkit képes volt leszívni, olyannyira, hogy az embernek kedve sem volt aztán a társaságban lenni.
Egyszer csak odahúzott magához, hogy hosszan megöleljen és anyanyelvünkön a fülembe súgja: – Gyere gyakrabban. – Majd odalökött a hálóhoz. Rubynak csak mutatta, hogy érintse meg. Gondolkodás nélkül belekapaszkodtam én is, aztán már jött is rántás és messzekerültünk a jeges északi tájtól, vissza Anglia esőillattól bűzös fővárosába.

Valentin nap kicsit másképp

(https://66.media.tumblr.com/2af95cc140071d759de9237645bacc7f/tumblr_pjma4nZvey1rjyqfto4_r1_400.gifv)

Håkon

Love is a one way ticket to hell

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f2/30/ef/f230ef4b9ecf4470489d27101eeb604b.jpg)

A norvégiai utunk vége felé közeledtünk, így megismertem Håkon másik testvérét is és tényleg szerzett nekünk zsupszkulcsot. Nem szívesen vallottam volna be, hogy nem bíztam benne, hogy tényleg lesz zsupszkulcs, de végül is így kellemesen csalódtam. Érdekes volt ez a nem éppen betervezett utazás, jó volt látni Anglián kívül egy másik országot is, de már vissza akartam menni Londonba. Azt hiszem, hogy rengeteg megmagyarázni valóm lesz az apámnak. Igaz, jelen pillanatban ez volt a legkevesebb amivel foglalkozni szerettem volna. Végül is csak egyetlen éjszakát töltöttem egy másik országban, talán nem is tűnt fel neki, hiszen nem otthon élek. De a színház… jobb nem belegondolni, hogy mennyire elszúrtam a meghallgatást meg mindent. Át kell gondolnom, hogy mit fogok ezután csinálni, de nagyon hiányzik a színpad és tényleg sürgősen kell találnom egy helyet, ahol kaphatok szerepet.
– Körülbelül két perc múlva már mehettek is. Az Abszol úton fog letenni. Azt mondják az ilyen korán reggel még nem túl forgalmas, szóval remélhetőleg nem a tömeg közepébe érkeztek majd. – mondta Harald, jól esett, hogy angolul beszélt, mert így legalább nem éreztem úgy, hogy kimaradok mindenből. Egyébként Harald rendesnek tűnt, sokban hasonlított Håkon-hoz, bár lehet, hogy ő nem örült volna, hogyha megtudja, hogy kedvesnek tartom.
– Köszönjük a segítséget. – mondtam, tényleg hálás voltam, remélem ezt érezte, de inkább hagytam, hogy elköszönjön a bátyjától. Amikor láttam, hogy megöleli Håkon-t önkéntelenül is Rupert jutott eszembe, de nyilván én már soha nem fogom tudni megölelni őt így. Erről pedig eszembe jutott Reeve és szomorú lettem, mert féltem, hogy most már késő megkeresni őt. El sem tudtam képzelni, hogy milyen életet élhetett azután, hogy elrabolták. Milyen élete lehet most vajon? Ha egyáltalán életben van persze…
A zsupszkulcs egyébként egy halászháló volt, ami azt hiszem nagyon is illett ehhez a helyhez. Miután mindketten megérintettük már csak az járt az eszembe, hogy egy-két perc és Londonban leszünk. Egy mozgalmas nap után visszatérni az Abszol útra teljesen más érzés volt, mint gondoltam. Norvégia eltűnt a szemünk elől és nem tudtam, hogy valaha vissza fogok-e menni oda. Nem tudtam, hogy valaha meg tudom-e hálálni a segítséget Håkon családjának, végül is nekik köszönhettük, hogy a körülményekhez képest gyorsan visszajutottunk Londonba.
Harald-nak igaza volt, nem voltak sokan ilyenkor a környéken és senkit sem lepett meg a zsupszkulcsos érkezésünk. Talán jobb is volt így, annak pedig kifejezettem örültem, hogy a Valentin nap időközben véget ért, a rózsaszín és piros szívecskék eltűntek az üzletek kirakataiból és ezúttal láthatóan senki sem akart minket berángatni egyetlen közeli kávézóba sem. Ugyan a Valentin napot soha nem fogom megkedvelni, de az biztos, hogy ez a kis kiruccanás most már nem fogja velem elfeledtetni hogyha ez a nap közeledik.
– Azt hiszem itt az ideje elbúcsúzni. – mondtam, miközben megigazítottam a kabátomat. Nem voltam fáradt, de szerettem volna legalább másik ruhát felvenni. Hogy utána mit csinálok azt még nem tudtam, talán tényleg bele kellett volna vetnem magamat Reeve keresésébe.
– Köszönök mindent, Norvégia nagyon szép volt. – mondtam, de igazából nem tudtam, hogy mit mondhatnék még. A „kirándulás” egy napig tartott, ami gondolom azt jelenti, hogy a Håkon-nal való ismeretségem is körülbelül eddig tartott. – Többet kellene hazamenned, úgy láttam, hogy mindenkinek nagyon hiányoztál. – jegyeztem meg, de nem akartam beleszólni abba, hogy mit csinál Håkon, elvégre ez az ő élete volt. De az biztos, hogyha nekem még mindegyik testvérem élne vagy legalábbis tudnám, hogy jól vannak, akkor sokkal többet lennék velük. Azt hiszem annyit sikerült megtanulnom Norvégiában, hogy a család tényleg nagyon fontos és nekem sem szabadott volna a bátyám halála után annyira eltávolodnom tőlük.

Valentin nap kicsit másképp

(https://i.pinimg.com/originals/8c/98/4c/8c984cd908b9d53dc034d3d586831ff1.gif)

2001. február 14.
Ruby

Éreztem, ahogy a hidegtől távolodunk. A gyomrom ugyan kavargott a zsupszkulcstól, de ez egy pillanatra sem zavartam meg. Az ugyanis azonnal éreztem, hogy megváltoznak az illatok is. Már nem a fagyos norvég észak halas-tengeres aromája töltötte meg az orromat, hanem az Abszol úton található üzletek édes, kissé talán pacsulis illata. Nem szerettem ezt a helyet, mert általában túl nagy volt a tömeg, én meg nem ehhez voltam szokva. De most Ruby is láthatta, hogy honnan jöttem. Kevés ember, kis közösség, ritkásan álló házak. Az volt az otthonom. Ahhoz képest London rideg és zsúfolt volt.
Most azonban, ezen a kora reggeli órán még alig volt ember az Abszol úton. Mikor megérkeztünk egy boszorkány pillantott csak ránk. Biztos arra gondolt, hogy mégis mi a fenét csinálunk ilyen korán reggel.
– Azt hiszem itt az ideje elbúcsúzni. – Ruby a kabátját igazgatta, miközben én még a szédelgést próbáltam legyűrni. Ezért nem szerettem sem hoppanálni, sem zsupszkulccsal utazni. Túlságosan felkavart. A seprű volt az én terepem.
Lassan bólintottam. Valahogy megborított bennem valamit egy kicsit, hogy búcsúzunk. Megszoktam őt, az illatát, pedig csupán egy nap volt az egész. Nyeltem egyet, majd végig simítva a szakállamon úgy tettem, mintha a világon minden a legeslegnagyobb rendben lenne. Nem akartam bevallani, hogy látni akarom.
– Valóban – mondtam ki aztán. – Annak ellenére, milyen hülyeségbe keveredtünk, egészen jó volt ez a kis kaland. Köszönöm, a jó társaságot. – Tettem hozzá. Nem tudom persze akkor is ilyen kedves lett volna, ha tudja, hogy csempész vagyok, nem pedig valami jófiú, aki csak dolgozni jött ide Londonba. Bár tény, hogy a munka vonzott ide, de nem olyan értelemben, mint az átlagembereket. Jó fizetést kaptam, volt otthonom… még ha nem is legjobb helyen. Egyszóval itt tudtam az életemet felépíteni. Odahaza nem maradhattam. Egész egyszerűen nem illettem abba a közösségbe, akármennyire is a részem volt az északi élet.
– Köszönök mindent, Norvégia nagyon szép volt. – Mondta Ruby, én pedig kicsit keserűen elmosolyodtam. Még mindig furcsa volt a gondolat, hogy valószínűleg többé nem találkozunk. Ő nem az én világomból jött, nem illett bele, ezért nem mertem még csak kibökni sem, hogy jöjjön el velem meginni valamit. Mégis hová vihetném? A Vakegérbe? Ennyire nem vagyok szánalmas. Hozzá minimum egy herceg illene. Túl finom volt és törékeny, én meg csak egy szakállas, északi vadember. – Többet kellene hazamenned, úgy láttam, hogy mindenkinek nagyon hiányoztál.
– Ebben igazad van – ismertem el. Közelebb léptem hozzá, magamhoz vontam és hosszan öleltem. Még érezrem a kabátjába ivódott északi hideget. Kicsit beleszagoltam a hajába – úgy, hogy azt ő ne vehesse észre és elléptem tőle. Még egy pillanatra a szemébe néztem.
– Legyen szép napod! – Biccentettem, majd hátat fordítottam és megindultam a Zsebpiszok köz felé, hogy a Vakegérben egy pohárka lángnyelv felett összeszedjem magamat. Az otthoni alvás jót tett, kitisztította a fejemet, még ha a padló nem is volt olyan kényelmes. Végre egy kicsit visszanyertem a régi énemet és ez egészen megnyugtatott…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Roxfort RPG

Karakterek => Ruby Rider => A témát indította: Ruby Rider - 2020. 02. 16. - 16:47:19