Oldal nyomtatása - Tárnák & Tündérmesék

Roxmorts-i hétvége
A Három Seprű

Egy tanár, egy tolvaj, és egy sárkányidomár bemegy egy bárba.
Ja, nem vicc kezdődik, nem, ez helyzetleírás. Változatlanul jó kérdés, hogy sikerült ezt összehoznom, az utóbbi időben összeszedtem az anyámtól örökölt szabálykönyveket, jegyzeteket, meg saját ötleteimet, és általában csak a Roxfortban, épp ráérő társaságnak épp ráérős időpontban elkezdtem mesélni ezt a híres-hírhedt Muglik és Munkahelyek dolgot. Hogy hogy szedtem össze egy Bolton profból, Elliotból, és Hagrid valami cimborájából, akit csak látásból ismerek eddig, álló társaságot, hogy egy roxmorts-i hétvégén asztali szerepjátékot meséljek nekik, na az a rész a jó kérdés.
De itt vagyunk, lassan összegyűlünk, miközben még előpakolom a mindenféle dobókockákat és karakterlapokat. Ráülök a magam alá hajtott lábamra, mert bár teljesen rendben vagyok a termetemmel, mégis egy asztal körül fogok ülni átlag bő két fejjel magasabb illetőkkel.
Fura látvány lehetünk kívülről.
Ha az üdvözlési köröket és esetleges rendelést letudtuk, a lényegre is térek, mert ugye csapjunk a lecsó közé.
-Ha mindenki úgy érzi, késznek véli magát, és megvan a kitöltött karakterlapja, talán kezdjük is a karakterek bemutatásával. Avagy ki kicsoda, uraim?
Üres sablon, szabálykönyv, még írószer is, van minden, ha valakinek kéne, és persze ha kérdés merül föl, én már mindent át is néztem előre, ami szóba jöhet. Ha nincs már hátra semmi kérdésféle, bele is kezdhetünk.

Feszült volt a helyzet Seholország és Üveghegy között a balul végződött királyi lánykérés óta, még ha nem is történt végül semmi. Úgymint, nem lépett a két ország szövetségre trónörökösök házasságával, nem tört ki háború se a palotában történt incidensek hatására, csak megmaradt egy feszültség. Mindenki tudta mindkét oldalon, Seholország királya csak a megfelelő indokot kereste a háborúra. Az egyetlen akadálya a többi környező országok nagyon törékeny békéje volt. Ha aggresszorként lép föl, könnyen összekovácsolhatta volna minden ellenségét önmaga ellen, de jelen állapotban még egyik sem volt elég erős ellene szegülni magában, és nem ápolt pillanatnyilag elég stabil barátságot semelyik másik szomszéddal. Ennek a konfliktusnak a közepén állt Üveghegy, azzal a fenyegetéssel, hogy ha megtörik, káoszba borulhat minden körülötte is.
Történetünk az ország közepén magasodó névadója, az Üveg-hegy lábánál kezdődik. A fehéren csillogó domborzati elem nem csupán földrajzi különlegesség, de az egész térséget is ellátja nyers kvarcüveggel, amit az üvegművesek megmunkálhatnak, mindenféle vulkáni üvegekkel és kristályokkal, ékkövekkel, amik kis ország létére is nagy vagyonnal ruházzák fel, ugyanezzel téve Seholország kiszemelt célpontjává is, és a legmélyebb tárnák alján néha-néha obszidiánt is találni, ami kardokhoz ugyan túl rideg alapanyag, de annál kisebb formákban, mint tőrök és nyílhegyek, a legjobb acélokat is megszégyenítő élességű pengék alkothtóak belőle.
Egy probléma volt csupán.
Hogy az országok közötti, bármikor elpattanható feszültség ne legyen elég, a munkakörülményekre panaszkodva az Üveg-hegy legnagyobb bányája is sztrájkot hírdetett. A bányához tartozó kis falu, Kvarcbányád egyetlen fogadója a helyszín, benne a legtöbb vendég munkáját felfüggesztő, üvegportól kisebesedett bőrű bányász, legtöbbjük törp, valamint három idegen.
Mindhárman a sztrájk okán érkeztek, de hogy melyikü milyen motivációval,..

-...Ezt ti tudjátok. Nos, uraim, hajrá.
Körbenézek a játékosaimon, várva, hogy megtegyék első lépéseiket, és amire leginkább számítok, mégjobban megkeverjék a ...szilikátot, amiben Üveghegy országa ül.

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Nagy rajongója voltam a szerepjátszásnak, egy időben még a színészettel is elkacérkodtam, de aztán elengedtem a dolgot, lévén, időm nem lett volna rá az idomárkodás mellett, és hát bármennyire is kecsegtető volt minden nap más bőrébe bújni, a saját életem még csábítóbb volt. A fenevadak között átélt veszély adta adrenalin, és a közelségük, - amitől más talán irtózott volna, de engem mérhetetlenül feltöltött -, nos, emiatt úgy döntöttem, maradok sárkánygondozó és idomár.
Mindazonáltal mikor a fülembe jutott egy roxmortsi cimborámtól, hogy egy roxfortos diáklány asztali szerepjátékot mesél időnként A Három Seprűben, menten felkerestem ezt a bizonyos Merelt egy bagollyal, és kitudakoltam tőle, mikor lesz a következő ilyen alkalom.
Szerencsére épp ráértem azon a hétvégén, így összekötöttem a kellemest a még kellemesebbel: előbb meglátogattam Hagrid barátomat, majd lebattyogtam a Seprűbe egy jópofa lángnyelvre és persze az említett játékra.
Hamar megtaláltam Merelt, aki láthatóan nagyon készült, karakterlapok és dobókockák gyülekeztek előtte az asztalon.
- Szia Merel! Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek – nyújtottam felé a kezem bemutatkozásra.
- Joshua Davis vagyok, köszönöm, hogy csatlakozhattam hozzátok. Még sosem játszottam asztali szerepjátékot, de mindig is szerettem volna – mosolyogtam, s ha Merel engedte, megráztam a kezét. Aztán leültem, és biccentettem a körülöttünk sürgő- forgó felszolgálónak, hogy hozza a szokásosat. Természetesen megvártuk a többieket is, majd miután mindenki kényelembe helyezte magát, a mesélőnk így szólt:
- Ha mindenki úgy érzi, késznek véli magát, és megvan a kitöltött karakterlapja, talán kezdjük is a karakterek bemutatásával. Avagy ki kicsoda, uraim?
Mivel az én karakterlapom már készen volt, így magamhoz ragadtam a szót, és röviden vázoltam a lényeget.
- A karakterem Elizabeth hercegnő (https://kepkuldes.com/images/2d2c0934e33e5ef715c7e6ad8ba6955a.jpg), Seholország királyának lánya. Erősségei: Manipuláció: 10, Alakváltás: 9, Gyógyítás: 8, Állatokkal való kooperáció: 8

Közben megérkezett az italom, így amíg meghallgattam a többi karakter bemutatását, ittam egy kortyot a jó öreg lángnyelvből. Mivel a bemutatást én kezdtem, ezért - ha a többiek nem bánták -, akkor magamhoz ragadtam a szót a karakter motivációjának, azaz háttérsztorijának ismertetésénél is.

- Eliza hercegnő megragadta az első lehetséges alkalmat, hogy elszökjön apja kastélyából. Ki nem állhatta a mostoháját ugyanis, és azt az embert úgyszintén, akivé az apja, Seholország királya a némber mellett változott. Soha semmi nem volt már elég neki, mohó és kapzsi férfi lett belőle, aki az egójától nem látott már tisztán. Eliza eleinte igyekezett szép szóval, majd mélyen szántó beszédekkel hatni rá, de hasztalan volt. Az apja már odáig jutott féktelen kapzsiságában, hogy kitalálta, hazudják azt az összes országnak, hogy Üveghegy felbérelt egy kegyetlen alakot, aki elrabolta a lányát, hogy ily módon kirobbanthassa a számára oly áhított háborút. Nos, Elizának ahhoz már cseppet sem fűlött a foga, hogy az apja játszmáinak eszközeként egy toronyban sínylődjön az elkövetkező hónapokban vagy akár években, így leghűségesebb barátja, Ozmium, a sólyom szárnyán menekült el a kastélyhoz közeli vár legmagasabb tornyáról. Meg sem álltak üveghegyig, ahol szerencsére senki sem ismerte fel… Tett is róla, hogy ez így legyen, elvégre a megszokott, díszes ruháját egy vajákos rongyaira cserélte, s sárral kente össze amúgy gyönyörű, fénylő vörös haját, nehogy feltűnést keltsen. Mindez persze nem volt elég, hisz hamvas bőrét, szép vonásait igyekezett varázserővel elváltoztatni annyira, hogy egy középkorú, nagyjából átlagos külsejű asszonynak hasson.
Vajákosként látható fegyvert nem viselt magán, csupán a combjához szíjazott bőrtokban kapott helyet egy éles pengéjű tőr, amit önvédelem gyanánt hozott magával.
Mivel az út során megszomjazott, megéhezett, betévedt egy helyi fogadóba. Hamar megtudta, hogy nem másutt, mint Kvarcbányádon van, és a fogadó - főként törp - vendégeit elnézve arra következtetett, hogy bizony a közelben lennie kell egy bányának is. Eliza odaült a pulthoz és kissé krákogóra elváltoztatva a hangját, így szólt a pultoshoz:
- Adjon Isten! Egy pohár bort kérnék és friss, meleg kenyeret, ha van – mondta, majd feltűnés nélkül erősen fülelt, vajh meghall-e valami friss hírt az apja mesterkedéseiből, aki bizonyára kapva kapott az alkalmon, és hamarosan ki fogja robbantani, vagy már kirobbantotta azt a bizonyos háborút, az ő galád „elrablása” miatt.

Miután elmondtam a bevezetőt, két dobókockát ragadtam a markomba és így folytattam:
- Hetest dobok rá, hogy hamarosan verekedés fog kitörni a kocsmában – dobtam az asztalra a kockákat, némi nonverbális varázslattal megtámogatva.

Babázás felnőtteknek
- avagy szerepjáték a hobbittal, a félóriással és a füvessel -
(https://i.pinimg.com/564x/c5/0b/aa/c50baa6bcd928227cdb8a3be1960c64c.jpg)

Merel, Josh, Sage
2001. március 7.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/73/c1/f7/73c1f7221051270a5d4c4e57ba986d27.jpg)

Hogy mi a tökömet csinálok egészen pontosan? Nem tudom. Igazság szerint csak beültem erre a valamire, mert Merel azt állította jó buli lesz, én pedig mostanában az átlagnál is többet unatkoztam. Eléggé megváltozott az életem, sem Forest, sem a galéria nincs most már. Lényegében, mintha minden visszazökkent volna abba a régi kerékvágásba, amiben mindig is volt… legalábbis két évvel ezelőtt.
Így hát beültem oda az asztalhoz, csak intettem azoknak, akik ott voltak. Valamikor utána csattogott be valami félóriás fazon, de én az üres lapokat, valami könyvet meg valami kockaizét néztem, aminek a formája egészen megigézett. Mondhatni annyira, hogy már-már azt tervezgettem, hogy a buli végén elemelem, mikor senki sem figyel.
– Joshua Davis vagyok, köszönöm, hogy csatlakozhattam hozzátok. Még sosem játszottam asztali szerepjátékot, de mindig is szerettem volna – magyarázta öblös hangon a félóriás fazon. Gondolom nekem is be kéne mutatkoznom, de egyelőre nem nyújtottam felé a kezemet, csak biccentettem egyet.
– Elliot vagyok. – Tettem hozzá, hogy mindenki tudja, ki vagyok. Bár valószínűleg nem a nevem, hanem a csodálatos és cseppet sem részletesen kidolgozott karakterem Leonaer lesz az, aki majd mindenkit leköt. Szóval még birizgáltam kicsit azt a karakterlap micsodát, de nem igazán értettem ez miért kell. Jobb rögtönözni, az még vicces is lehet akár. Ráadásul a számolásban sem voltam éppen otthon. Erősségek… meg számok… meg akármik.
– Ha mindenki úgy érzi, késznek véli magát, és megvan a kitöltött karakterlapja, talán kezdjük is a karakterek bemutatásával. Avagy ki kicsoda, uraim? – Jött aztán Merel kérdése, de mivel még nem voltam kész, csak a pincérnek intettem oda röviden, hogy hozzon már egy jó hideg sört. Ezek a márciusi hőhullámok még engem is cseszegettek kicsit.
– A karakterem Elizabeth hercegnő, Seholország királyának lánya. Erősségei: Manipuláció: 10, Alakváltás: 9, Gyógyítás: 8, Állatokkal való kooperáció: 8 – magyarázta Davis, mire nem tudtam mást reagálni, mint egy hosszabb vihogást. Nem fogom bírni, ha ilyen öblös hangon beszél a királynő, az biztos, hogy ezt a napot végig fogom röhögni. Nem baj, O’Mara, ráfér arra a depressziós fejedre!
Gyorsan beírtam Leonak is némi számokat a papírra, hogy ügyesebbnek tűnjek, de Merel körülbelül sejhette, mennyire vagyok összeszedett ezen a téren.
– Az én karakterem Leo (https://i.pinimg.com/564x/26/32/d1/2632d12cac8d7e28cc0a25a534acfddb.jpg), aki meglepő külső hasonlóságokat mutat Üveghegy hercegével, azaz Elliot herceggel – Húztam ki magam nagy büszkén. – Röviden: kicsit hosszabb fekete haj, barna szemek, középmagas, sovány, az alkatához képest kicsit szélesebb vállakkal. Az egyetlen megkülönböztető jel egy heg, ami az arca jobb oldalán húzódik. Egyébként egy csaló, tolvaj, aki ezt a külső tulajdonságot használja ki. Az erőssége… hát öööö… hát ööö… lopakodás: 10, meggyőzés: 8, állóképesség: 9. – Na ja, elég fura számszerűsíteni mindazon képességeket, amire egy tolvajnak éppenséggel szüksége van. – ügyesség: 9. – Dobtam csak úgy be a végére.
Ezután jött persze a mesélés. Na ez már jobban lekötött, bár mivel megérkezett a söröm, amiből azonnal hangosan szürcsöltem egy jó nagy kortynyi adagot, nem hallottam minden részét. Nem baj, majd menetközben kiderül.
Eliza hercegnő is megérkezett a helyszínre. Erre már jobban figyeltem. Csak azért, mert készen álltam, hogy közvetlenül utána én magam is bacsatlakozzak a játékba. Még egy kortyot magamhoz vettem a sörömből, majd mikor kellően megnedvesítettem az ajkaimat és a torkomat, hát mesélni kezdtem saját magam bele abba a helyzetbe:

- Leo, minthogy közel lakott Kvarcbányádhoz, hallott a helyi bányászok, főképpen törpök zsörtölődéseiről. Az alig huszonöt éves tolvaj így hát elhatározta, ellátogat a helyszínre. A fejetlenség és a káosz rendszerint tökéletes segítőtárs volt, ha az ember sokat akart akasztani és ezt bizony most ki kellett használnia. Ez volt ugyanis az egyetlen módja, hogy beteg nevelőanyjának gyógyfűveket tudjon vásárolni, nevelőapjának pedig besegíthessen a háztartás vezetésében. Odahaza persze mindenki úgy tudta, hogy tisztességes munkát keres majd a környéken. Sosem terhelte volna a szüleit olyan apróságokkal, minthogy miből szerzi a pénzt, elvégre ők mentették meg attól, hogy megfagyjon odakint vagy vadállatok falják fel.
Így hát Leo erre a forrongó hangulatra érkezett meg a fogadóba. Ezúttal nem öltözött a herceghez méltó ruhába. Egyszerű fekete, hasított bőrnadrágot, ahhoz illő zekét viselt – amit egy fickótól lopott nem is olyan régen, ha valaki alaposan megfigyelte, láthatta, hogy egy helyen sérült az anyag, nos Tüske, kedvenc tőrje, éppen ott hasított bele az akkor még élő testbe. Ezen kívül volt még rajta egy viseltesnek ható bőrcsizma és egy kopottas köpeny, aminek csuklyáját az arcába húzta egyelőre.
Amint belépett a kocsmába, megérezte a különös, feszült hangulatot. Ám még mielőtt megszerezte volna az első bányászfizetést rejtő erszényt, odasétált a pulthoz.
– Üdv… – bökte oda a mocskos hajú nőnek, aki mellé éppen sikerült lehuppannia. A rendelését éppen csak elcsípte. – Én is ugyanazt kérem, amit ő – bökte oda a fogadósnak vagy annak, aki éppen a pult mögött állt és közben megnézte magának jobban a nőt, szigorúan csuklya alá rejtett arccal még mindig. Talán van nála ez-az, ami még a hasznára lehet. Közben persze nem kerüli el a figyelmét, ha esetleg a kocsmában történik valami. Alig várja, hogy valami káosz elinduljon, ha pedig nem, akkor megpróbál kigáncsolni valakit úgy, hogy kicsit kifordul a székről, alig észrevehetően, remélve, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy kipattanjanak a dolgok.

A kezembe vettem hát a kockát, hogy dobjak egyet erre a gáncsolósdi dologra. Mármint persze csak akkor, ha Merel megengedi és nem üvölt rám, hogy "Elliot O'Mara, te mit gondolsz magadról?" Ja persze, ő nem az, aki ilyen durván elrontaná a játékomat, az Nat Forest.

TO; AZ ASZTALTÁRSASÁG

2001. március
(https://i.pinimg.com/564x/77/39/e1/7739e110fad9bb6ff9cd8254f9aaaeb5.jpg)

"Kinyitottam szemem,
s a sas hátán ültem,
tudom, varázslat volt,
hogy ide kerültem."

Egyszer régen játszottam ilyesmit, még az akadémián töltött időkben. Igaz legtöbbször olyan részeg voltam, hogy csak bohóckodás lett belőle. Ezt el is meséltem Merelnek, mikor szóba került a szerepjáték a Roxfortban. Nem valószínű, hogy mindennapi esemény, ha egy diák a professzorában kocsmázik Roxmortsban, az meg végképp nem, hogy asztali szerepjátékot játszanak. Én azonban szerettem volna velük közelebbi kapcsolatot kialakítani, legalább annyira, hogy megbízzanak bennem, ha valami gondjuk van és ne feszüljenek be mondjuk a vizsgákon vagy az órai munkák alkalmával. Így is voltak olyanok, akikből alig tudtam egy-egy épkézláb mondatot kihúzni, mert túl csendesek voltak vagy rettegtek tőlem. Mégis hogy lehet tőlem rettegni? Még sosem bántottam senkit.
Merellel mentem le Roxmortsba, ha már egy irányból érkeztünk. De szándékosan nem faggatóztam a játékostársak kapcsán. Meglepetésnek gondoltam ezt is, akárcsak az általuk alkotott karaktert. Valójában én már jó előre kidolgoztam a karakterlapomat, azért volt időm rajta gondolkodni. A második érkező, egy ázsiai, vagy legalábbis féligázsiai fiú, aki éppen csak elvégezhette ránézésre a Roxfortot még ott babrált vele valamit. A harmadik férfi pedig, aki még nálam is magasabb volt, magabiztosnak tűnt. Csak úgy odamorogtam a nevemet, miközben kezet fogtam mindenkivel.
– Az én karakterem egy öreg varázsló (https://i.pinimg.com/564x/13/cd/b4/13cdb4c22564fd318cc134a3e2cb15e3.jpg), aki egykor Üveghegy hatalmas urainak és úrnőinek kevert bájitalokat ügyes-bajos dolgaikra. Mára inkább a bányák közelében húzódó erdőben tartózkodik, az ottani kis kunyhojában. Persze, aki tudja, hol keresse, az megtalálja könnyedén. A neve Edron. – Meséltem el rövidítve, ami papíron van. – A képességeit tekintve: intelligencia: 10, természeti erők irányítása: 8, gyógyítás: 10, alkímia: 8.
Mikor megjött a mellettem ülő… Elliot söre, akkor én is odahajtom a pincérhez, jelezve, hogy hozzon valami kevésbé ütőset. Így hát egy vajsör érkezett néhány percen belül, ahogy szép lassan elhangzott a mesélő, azaz Merel bevezetője, majd két játékostársam is becsatlakozott az eseményekbe.
A vajsöröm megérkeztével nagyot kortyoltam a kissé túlzottan is édes italból, majd rágyújtottam, szigorúan úgy tartva a cigarettát, hogy másokat ne érjen a füst. Lehet, hogy ők nem szerették, de nekem egy jó ital mellé szinte kötelező volt. Aztán elkezdtem az én történetemet. Meglepően keveset gondolkodtam volna, csak úgy maguktól jöttek a szavak.

– Az öreg Edron botra támaszkodva sietett át a tárnák közelében húzódó hatalmas erdőn. Szokás szerint a kvarcbányádi fogadóba tartott, ahol a bányászoknak hétről hétre eladott egy-egy gyógyító főzetet némi csillogó érme reményében. S amikor meghallotta, hogy azok beszűntették lázadásképpen a munkát, hát korábban kerekedett fel, remélve, hogy az unatkozóknak majd el tudja adni a portékáit.
Hamarosan megérkezett a fogadóhoz, úgy egy-két óra séta után. Eddigre már sajogtak a lábai. Amint belépett, az emberek megbámulták. Nem csoda, elég feltűnő jelenség volt. Fején egy kosszarvas díszt viselt, amitől leginkább egy faunra hasonlított. A köpenyét falevelek díszítették, szakálla pedig szokás szerint csimbókos és koszos volt. Jobb kezében egy hosszú bot volt, lényegében arra támaszkodott, ugyanakkor egyértelműen tudta mindenki: ez valójában fegyver.
Azonban, mielőtt még a zsörtölődő törpök felé vette az irányt, megpillantott a pultnál két ismeretlent. Nem sok utazóval találkozott erre, vagy csak nem figyelt fel rájuk annyira. Most még is odasétált, a baljában tartott kosarát feltette a pultra, éppen a két új vendég közé. Egy egyszerű nő, meg valami csuklyás alak volt az egyébként.
– Adjon isten! – köszönt mély hangon. – Nem szeretnének gyógyitalt? Magácskának nem ártana egy hajmosás kedves… a legjobb balzsam ez itt! – Mutatott egy üveg zöld színű bájitalra. Sűrű volt és kissé gusztustalannak tűnhetett kívülről, de Edron tökéletesen biztos volt benne, hogy ez aztán megoldaná a hölgyike gondjait... mert szerme való teremtésnek tűnt, aki még jól is mutatna az ő kis kunyhójában. Na igen... Edron eléggé magányos volt a maga 117 éves kora ellenére.

Ezzel befejeztem a magam részét, remélve, hogy történik aztán valami izgalmas. Talán éppen a verekedés, amit Joshua remélt vagy esetleg az esés, amit Elliot.

-Mindenkinek oké, ha az egyszerűség kedvéért az asztal körül tegeződünk?- kérdem, a biztosság kedvéért leginkább, valójában csak Bolton proffal magázódnék garantáltan amúgyis, a tanársága okán. De a legegyértelműbb egyezményesen kimondani.
Davis kezét erős-határozottan megrázom, már amennyire stabil fogást találok hozzá a nem elhanyagolható különbséggel a tenyérméreteink között.
-Oda se, nagyrészt újak vagyunk a műfajban itt mi is.- A legtöbb tapasztalattal talán Bolton prof rendelkezhet, ő ismerte a szerepjátszást korábbról is. Még én is csak néhány egyszerűbb játékot meséltem le ezelőtt.
Odasandítok Elliotra, amikor észreveszem, hogy nagyon szugerál egy húszoldalút. Talán nem feltűnő, de én ismerem annyira, hogy kiszúrjam.
-Ugye tudod, hogy figyelek elpakoláskor, hogy minden megvan-e?- somolygok, ismerve, mivel járhat Elliot kiemelt figyelme tárgyak esetében.
A karakterbemutatókat meghallgatva elismerően bólogatok, elsőjátékosokkal is milyen szép kreatív társaságot hoztunk össze. És történeti potenciál is van bőven, amikből tervezek is építkezni. Az őszintét megvallva a történetez kis mértékben terveztem előre, arra készülve, hogy majd aszerint improvizálok, ki mivel érkezik.
Ami, mint kiderül kész aranybánya. Mint a mondás tartja, ha a mesélő mosolyog, már rég késő...

Eliza tudta, hogy bár elszökött, még így is a tűzzel játszik. Személyesen távolkerült ugyan a királytól és terveitől, de még mindig megvolt az esély arra is, hogy a szökéséből szóbeszédet faragjon atyja, megpróbálja még így is összetákolni belőle az elrablása valótlan történetét. Csak remélte, hogy ezt megnehezítette azzal, hogy nem történt tényleges elrablás, nem lehettek tényleges tanúk, nehezebb munka volt ugyanazt a hatást elérni a jelenléte nélkül.
Legalább áldozat nem volt így.
-Sajnos friss kenyérnek gyakran szűkén vagyunk errefele, de még nincs két napos, ha úgy is megfelel- tolt a nő elé egy durván megmunkált üvegkorsó bort a fogadós, a változatosság kedvéért a település egyik ember tagja.
-Tudja,.. tudják, a hegy miatt mérföldekig nincs termőföld, ha van is talaj, gyakran az is sekély, mielőtt üvegmurvába fullad. Csoda, hogy az erdő ilyen közelig elér. A gabonásszekerek meg túl ritkán járnak erre, az is az egyik panasza ennek a dolgos népnek. Meg az üvegpor... durva és éles...
Töretlenül folytatta a panaszmonológját, ahogy a közben érkező másik idegen elé is lökött egy korsót. Talán megörült, hogy új füleknek, ő is kisírhatja panaszait, miután annyit hallgatta az állandóbb vendégeitől nagyrészt ugyanezt.
A harmadik szokatlanabb vendég érkezése már megszakította ebben, intett neki üdvözlést is a törlőrongyával a kezében.
-Bár adna.- Hatalmas rozmárbajusza is mintha a melankóliáját tükrözve konyult volna. -De jó, hogy legalább maga erre szokott járni, a fiúk örülni fognak. Megint vannak vagy heten, akiknek elcsúnyultak az üveghorzsolásai.
A remete érkezésére láthatóan több asztaltársaságnál is felfigyeltek, hisz a bánya ügyeit leszámítva Kvarcbányád legstabilabb kereskedelmét Edron gyógyfőzetei jelentették. Nem mindig, és az utóbbi időben egyre kevésbé tudtak nagy összegeket nyújtani a remete számára, de ha mást nem is tudtak felajánlani, megvendégelték abból, amilyük akadt otthon. És néhanapján, nagyon rászoruló és nagyon hálás törpök csak-csak megtaláltak egy elveszettnek hitt törp érmét is, amik még a nagyobb városok vásáraiban is elismerésre méltó értéket képviseltek. Néhány bányász, kezeik bütykei körül elmaradhatatlan fáslizás a kihorzsolt bőrön, már közelebb is merészkedett. Ki úgy téve, mint ha eredetileg csak egy újabb körért jönne, ki célirányosan a remete irányába.

-Ez jóslat, manipulálás, vagy te indítod?- fordulok Eliza - akarommondani Davis, gondolom nem a legjobb ötlet lenne, ha a karaktere nevén jegyzem meg, bár szórakoztató igen - felé, a karakterlapjára is lesve közben. -Aszerint a Mágia, Karizma, vagy Közelharc (fegyvertelen) értékedet add még hozzá a héthez.
Bár hozzáteszek még egy kérdő szemöldököt is arra az esetre, ha valami másnak szánta, mint a tippjeim, akkor majd mondom a vonatkozó attribútumot.
-Elliot, neked ez... hmm. Legyen szerintem Közelharc (fegyvertelen) ez is, és találd ki, kit próbálsz gáncsolni. Edron és egy nyúlánk legény vannak melletted kétfelől a pultnál, és egy törp jön még a remete felé. Ők vannak elég közel.
Néhány épp nem használt kockából ki is rakom a felállást, ki merre helyezkedik el.
-Nincsenek valami random mütyűrjeink? Átváltoztathatnánk belőlük figurákat, csak a kockákból nem akarom. Apropó, bátran játsszatok egymással is, ti vagytok a jelenet.
Biztatásul kapnak egy bájvigyort is.

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

A tegeződésre bólintottam, részemről ez teljesen alap volt, bár így ránézésre volt köztünk majd’ 30 év, de én soha nem voltam az a bürokratikus alkat, hogy érdekeljenek a konvencionális szabályok, mint például, hogy az idősebb ajánlja fel a tegeződést. No meg én kapásból le is tegeztem Merelt, épp azért, mert elég furán nézett volna ki, hogy itt ülünk egy asztalnál és magázódva játszunk egy asztali szerepjátékot… amiben akkor nyilván szintén magázódva kellene a karaktereknek is egymáshoz szólnia.
Na mindegy, kicsit elkalandoztam. Egyik játékostársam egyébként ismerős volt, hisz a halloweeni vacsorán futólag váltottunk pár szót.
Emlékeztem rá, hogy diáknak adta ki magát, de hamar lebukott a tanárok előtt. Ezek szerint a szerepjátszás nem idegen tőle a való életben sem... Biztos rafinált játékos lesz. Sage-t nem ismertem, de Hagridtól már hallottam, hogy ő az új rúnaismeret tanár.
Lényeg a lényeg, hogy miután mindenki összeismerkedett és Merel felhívta Elliot figyelmét, hogy a dobókockák nem kívánnak új gazdára találni, belecsaptunk a történetbe.
Eliza hamar társaságot kapott, aminek örültem, hiszen úgy gondoltam, minél jobban kontaktolunk egymással a játékban, annál izgalmasabb lesz az egész.
Miután befejezte a mese folytatását és feltette a kérdéseit irányunkban, Merel felé fordultam, és így feleltem:
- Egyik sem. Csak a bosszús törpök miatt gondoltam, hogy könnyen kitörhet egy kis csetepaté. Bocsánat, ugye teljesen szűz vagyok a játékban és azt hittem, úgy működik, hogy fogadni kell a kockával valami random dologra. De látszik, hogy eléggé tévedtem. Haha! – nevettem fel öblösen. - Ha kitörik a balhé, kitörik, ha nem, nem, de Eliza megjósolni nem tudja, na meg kirobbantani sem akarja, manipulációval meg közelharccal sem – ráztam a fejem hevesen.
- Ő ugyanis most épp szeretne meglapulni a fűben, mint a nyúl, nem akarja felhívni magára a figyelmet… - magyaráztam. A mütyűrökre vonatkozó kérdésére levettem a kezemről a gyűrűimet, szám szerint hármat, majd átadtam Merelnek őket.
- Tessék, remélem tudod majd használni… De ezeket szeretném a játék végén visszakapni – célozgattam a mi kis tolvajunkra vigyorogva. Aztán tovább görgettem a mese fonalát.

- Sajnos friss kenyérnek gyakran szűkén vagyunk errefele, de még nincs két napos, ha úgy is megfelel – mondta a fogadós és Eliza felé tolt egy kupa bort, amibe az álruhás hercegnő lelkesen kortyolt bele.
- Persze, hogy megfelel. A lényeg, hogy ne sós kő legyen… Az utóbbi időben volt, hogy csak arra futotta – pusmogta az orra alatt, a megtévesztés mestereként. Dehogy is kellett neki sós követ nyalogatnia, ha éhes volt. Apja kastélyában mindig a legfinomabb étkek közül válogathatott…. Ahogy erre gondolt, nehéz sóhaj hagyta el ajkát, hisz jól tudta, aligha lesz valaha olyan kényelemben része, mint apja birodalmában. No de a szabadság többet ért számára, mint a kényelem! Ezért is volt itt. A fogadós könnyen elérthette a sóhajt, és gondolhatta, hogy micsoda megpróbáltatásokon kellett átmennie ennek a vajákosnak. Talán ezen felbátorodva fogott bele ő maga is a panaszáradatba, amit a hercegnő figyelmesen hallgatott.
- Nehéz időket élünk, annyi szent – hümmögött megértően, majd hamarosan mellé huppant egy másik vándor-forma ember, aki ugyanazt rendelte, amit ő.
- Szép estét – köszönt az ismeretlen csuklyás alaknak Eliza, aztán alig várta, hogy végre beleharaphasson abba a korábban emlegetett két napos kenyérbe, de erre még várnia kellett… Helyette egy botjára támaszkodó öregember lépett közelebb hozzájuk, aki úgy tűnt, ismerős erre, hisz rögvest a saját portékáját kínálgatta a vendégeknek.
- Adjon isten! Nem szeretnének gyógyitalt? Magácskának nem ártana egy hajmosás kedves… a legjobb balzsam ez itt! – kérdezte a hosszú szakállú, mire Eliza csevegő, de határozott hangnemben így szólt.
- Adjon magának is! Köszönöm, jó lenne, de nem tudom megfizetni. Örülök, ha ezt a kis szerény vacsorát ki tudom pengetni – magyarázta, s a hatás kedvéért még a kezét is széttárta. Azt csak ő tudhatta, hogy mindez szemenszedett hazugság, a tőre mellett ugyanis jó néhány csilingelő ezüst is lapult abban a bizonyos bőrtokban.

Miután befejeztem, nagyot kortyoltam a kupámból, és érdeklődve hallgattam játékostársaimat, hogy ők mit lépnek a történetben.

– Mindenkinek oké, ha az egyszerűség kedvéért az asztal körül tegeződünk? – kérdezte Merel az asztaltársaság felé fordulva. Bár feltételeztem, hogy a kérdés nem nekem szólt, azért ez mégis csak olyasmi volt, amit egész egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül.
– Engem kizárólag magázhatsz – kacsintottam rá széles vigyorral. Végül is, ha már a többiekkel összetegeződnek, akkor velem már magázódhatna is csak úgy a poén kedvéért. Bár én ezt a kezdetektől fogva nem vártam el tőle, annak ellenére is, hogy eleinte – ha az emlékeim nem csalnak – még fenntartotta a dolgot egy rövid ideig. De annak mégis mi értelme van? Nem vagyok sem a professzora sem valami fickó, aki különösebben nagy tiszteletet érdemelne és nem, nem csak azért, amit vele megtettem. Amúgy sem.
– Ugye tudod, hogy figyelek elpakoláskor, hogy minden megvan-e?
Megköszörülve a torkomat elkaptam a tekintetem a kockáról, de amikor belekezdett a mesélésbe, megint rápillantottam. Mégis ki csinál egy ilyen különös alakú cuccot csak játékra? Egészen jól mutatna odahaza az én kis gyűjteményemben… miben, hogy egy knútot sem ér, O’Mara? A hang szinte a szokásos kegyetlenkedéssel csendült bennem, ám mielőtt még folytathatta volna, szerencsére Merel hangja elnyomta. Azért a biztonságkedvéért kortyoltam is egyet a sörömből is, hogy alaposan lemossam vele a keserűséget, ami megült a számba. Inkább az alkohol aromája pihenjen meg a nyelvem hegyén, mint a saját belső keserűségem, amit mindennél jobban utáltam.
Miután mind a hárman becsatlakoztunk a mesébe s megjelent Eliza, Edron és Leo is a kis fogadóban, hát jöttek a finom hangolások. Figyeltem a többieket és figyeltem Merelt, most már egy cseppet nagyobb koncentrációval, mint korábban, amivel úgymond beestem ide s amival kihazudtam magamból egy karaktert. Jó, nem volt hazugság, hiszen a múltját úgy ahogy, de kitaláltam, na meg a személyiségét is, és a kis trükkjeit. De azokat a számokat én csak rögtönöztem, méghozzá Davis számai alapján. Azt sem tudtam, hogy kellenek ilyenek. Mégis kinek jutna eszébe számszerűsíteni, mit tud egy tolvaj? Nekem biztosan nem. Mennyi lehet a manipulációd O’Mara, tizenhárom? A hang ugyan kiröhögött, de én határozottan élvezni kezdtem a játékunkat.
– Elliot, neked ez... hmm. Legyen szerintem Közelharc (fegyvertelen) ez is, és találd ki, kit próbálsz gáncsolni. Edron és egy nyúlánk legény vannak melletted kétfelől a pultnál, és egy törp jön még a remete felé. Ők vannak elég közel. – Magyarázta, én meg közben próbáltam elképzelni magam elé a jelenetet. Szerencsére Eliza hercegnő szőrösebb verziója felajánlotta a gyűrűit, így a zsebembe lapuló cukorkák megúsztak egy átváltoztatást.
– Majd én! – Elővettem a pálcámat és azzal böktem a gyűrűk felé, hogy kis alakokká változtassam őket. Igazából meg akartam mutatni Merelnek, hogy már sokkal ügyesebb vagyok, mint mikor hajgumit próbáltam neki varázsolni. Hát nem voltam olyan marha ügyes, Eliza hercegnő enyhén teltkarcsú, ezüstös leányzónak sikeült, Leo majdnem hasonlított magára, leszámítva, hogy a csuklyát nem sikerült a fejére mahinálnom. Talán a legügyesebben a remeténk sikerült, akinek még a kis botja is ott lett a kezébe. Hát igen az első kettő volt a bemelegítés minden bizonnyal. Az ezüstösen csillogó bábuk így tehát több-kevésbé hasonlítottak az általunk leírt karakterekre.
– Oké, akkor az tizenkettő lesz, amivel megpróbálom a kigáncsolást – vettem át a szót. Még egy korty sört vettem magamhoz, ki is ürítve az első korsomat s intve a kocsmáros felé, hogy na hozza csak azt a következő adagot. Ezután kezdtem bele torokköszörülve az én mesémbe:

– Leo azonnal magához húzta a korsó sörét, hogy hosszú sétája után megnedvesítse a torkát. Az ugyanis alaposan kiszáradt a hűvös szellő végett, ami barátságtalanul lengte be a környéket. Egy korty, majd még egy, miközben elcsípett még a kocsmáros szavából ezt-azt. Őt azonban nem érdekelte a panaszáradat, neki a káosz kellett, amivel végre beindíthat valamit ezen az egyelőre baziunalmas helyen. Persze érezte, hogy a feszültség ott lappan a jelenlévő között, de szívesen rásegített volna, hogy az mint egy szikra kis pattanjon.
Míg Eliza odalökött neki egy szép estét, a szeme sarkából figyelte az eseményeket. Kicsit el is húzta a csuklyáját, hogy legalább egy kicsit jobban lásson, kicsit jobban haljon. Érezte, hogy mindkét oldalán van valaki, ezért hát nem rezzent össze, mikor Edron kosara felkerült éppen a képe elé pultra.
– Kösz öreg, de nem szeretnék most pancsikolni, ha nem baj. Szóval a habfürdőidet tartsd távol tőlem– reagált, miután mindenki elmondta a mondandóját és Eliza is kedvesen elutasította a balzsam ajánlatát. Közben persze továbbra is hegyezte a fülét, hogy mit és merre tegyen meg, ha meg kell. Aztán egész egyszerűen kifordult a székről, hogy a még mindig körülötte mocorgó s meginduló nyúlánk legényt kigáncsolja. Ha sikerül neki, aki megpróbál egész egyszerűen elfordulni, mintha nem is ő lett volna s csak várja a folytatást.

Mivel megérkezett az újabb söröm, kortyoltam egy nagyot belőle. Ez is olyan kellemes és hűvös volt, mint az előző, így pont eléggé elnyomta az italokat. Közben Sage felé fordultam, hogy őt is meghallgassam. Kíváncsi voltam, hogy a perverz vénember karaktere hogyan folytatja a dolgokat. Meg kell mondjam, igencsak ötletes volt.

Egész érdekes társaság gyűlt össze. Nem csak a karakterek szempontjából. Először is ott volt az az Elliot, akinek láthatóan minden mozdulatát ismerte Merel, s az a Davis, akiből az ember ki nem nézett volna egy törékeny kislány karaktert. S vajon belőlem kinézett volna bárki is egy öregembert? Hát talán? Nem, azért olyan öreges még nem vagyok a magam huszonöt ével.
– Mindenkinek oké, ha az egyszerűség kedvéért az asztal körül tegeződünk? – kérdezte Merel aztán az amúgy lehető leglogikusabb kérdést. Igazán én nem magáztam a diákjaimat, mint a legtöbb tanár, de nyilván ők a megszokás és a jó nevelés miatt megtartották felém a hagyományos tiszteletet.
– Iskolán kívül bárhol tegezhetsz… tegezhettek – Egyeztem bele és végig néztem a társaságon.
Már a mozdulatsoron látszott, hogy a gyűrűből eszkábált bábuk nem igen lesznek tökéletesek. De nem baj, nem akartam átvenni nagyhanggal az irányítást, csak azért, mert én a Roxfortban tanítok és egyértelműen jobban tudnék átváltoztatni ilyesmit. Ezen a helyen mind egyszerű emberek voltunk, játékosok, akik élvezték a mókázást egy pohár jó ital felett. Mármint a többiek jó ital felett, nekem csak a vajsör maradt, amit olyan lassúsággal szürcsöltem el, ahogyan csak lehetett. Nem szerettem, de most erősebb italt nem fogyaszthattam. McGalagony már így is kérdőre vont, miért tartok annyi üveg bort a szobámban. Nyilván hallotta a pletykát, hogy miért rúgtak ki az akadémiáról.
Hamarosan pedig eljött az időm, hogy Eliza és Leo reagálása után én is magamhoz vegyem szót a pontosan onnan, ahol a kocsmáros, akit egyébként többé-kevésbé ismert a karakterem, megszólítson:

– Még egyet biccentett Edron is a kocsmáros felé, mintha csak duplán köszönne. De ő ilyen volt, időnként a szokásosnál udvariasabb, máskor erőszakos és nyomulós. Ember legyen a talpán, aki kiigazodott az öreg varázsló szeszélyein.
– De jó, hogy legalább maga erre szokott járni, a fiúk örülni fognak. Megint vannak vagy heten, akiknek elcsúnyultak az üveghorzsolásai. – Magyarázta bajsza alatt a kocsmáros, akinek még nyelve hegyén ott ült a keserű panaszkodás íze.
– Akkor bizony ez a kosárka igazi áldás lesz nekik – biccentett az öreg, majd megnézte magának a két ismeretlen. A csuklyás férfit egy hosszabb pillanatra megbámulta, konstatálva magában, hogy ez bizony nem tűnik megbízható alaknak, majd átfordult a nőcskéhez, hogy balzsamot ajánljon neki. Míg elutasították a portékát meg is nézte magának a formás kis testét, majd hümmögve jelezte elismerését.
Finoman a vállára tette hát Edron a kezét, hogy érezze is a törékeny test formáit. Majd szabad kezével odanyúlt a balzsamért és a nőcske elé tette. Sóhajtott, majd egy kedves mosollyal az arcán szólalt meg. Meg is lepődhetett a kocsmáros, hiszen Edron nem sok emberrel bánt ilyen gyengéden… minden bizonnyal erre felé nem is látott kedvére való asszonyt még.
– Ezt akkor fogadja el ajándéknak, drágám. Egy ilyen szépséget bizony rendesen ápolni kell. – Magyarázta, nem foglalkozva egyébként a csuklyás alak zsörtölődésével, mert annyira lefoglalja a lány. Egyszerűen csak tudomásul vette a megjegyzést. – Rózsaillatú, tökéletesen illeni fog hozzád. – Megpaskolta a vállát, majd Leo felé fordult. – Kedves uram, bunkóságra sajnos nem tudok bájitalt adni.

Ezzel befejeztem a saját részemet. Ha Elliot akciója sikerült, akkor Leo talán nem Edront próbálja majd meg összeverni.

-Ahogy gondolni teccik, O'Lee bácsi- pimaszkodok a pimaszkodás, meg kicsit nosztalgia kedvéért is, ha már. Bár az egyszerűség kedvéért valószínűleg vele is tegeződök a továbbiakban, meg ez úgyis csak a mesélői része. A mindenféle karakterek meg úgy beszélnek, ahogy történeten belül indokolt nekik.
-Majdnem, igazából.- fordulok Davis felé, bár akkor intézve a mondandómat az egész társaságnak is egyben. -Nagyrészt arra dobsz, amit a karaktered cselekszik, ha nem triviálisan könnyű dologról van szó. Ez nagyjából a "hogyan sikerül a szándékhoz képest" tényezőle, ugye a jó futó is meg tud botlani. Plusz néha lehet, dobatok majd szerencsére is, de ezt majd mondom külön olyankor.
De Elliot segít is demonstrálni a magánakciójával, ő szándékosan arra dob, hogy bunyó törjön ki. Igazából hozzá is fűzök egy magyarázatot, mi történik épp.
-Pont így például, köszönöm. Elliot most ugye arra dobott, hogy kigáncsolja itt a nyúlánk legényt, ami ugye nem garantált, lehet, hogy sikerül simán, lehet hogy a legényelég ügyes, és talpon marad. Ezt segít eldönteni a dobása, ami ugye tizenkettő pluuusz...
Rásandítok a karakterlapjára, a Közelharc értéke vajon mennyi.
Közben előkerül pár gyűrű, azokból pedig kis karakterfigurák változnak, ki is cserélem őket a "terepasztalon", ezek álljanak a megfelelő helyükön, legalább három épp nem használt kockát felszabadít. Meg természetesen máris hangulatosabb. Fogok keresni valami... szerintem egész egyszerűen csak egy nagyobb botot, kis tömbökre darabolva, és akkor mindig lehet belőlük majd figurákat varázsolni, mikor épp mi kell. De ma már beérjük a három játékos-figurával, plusz kockákkal mindenki más szerepében.

-"Sós kő"... ilyen fényűzést...- mormogta rozmárbajszába a fogadós, talán szarkasztikus humor gyanánt, de nehéz volt megállapítani biztosra. A pult alól mindenesetre elővett egy kis kosár, kendővel letakart kenyeret. Szikkadt volt ugyan, de száraz még nem túlzottan, és nem olyan kemény, mint a sós kő lett volna. Ez után, ha nem volt több kérés felé, törölgetni kezdett egy hozzávetőleg így is tiszta korsót, meglehet, ez pótcselekvés volt inkább, mint szükséges.
-Legalább ez az egy áldásuk van, ha sok más nem is...- folytatta panaszos hangját a kocsmáros, majd biccentett régi ismerőshöz illően a törpnek is, aki épp Edron felé tartott.
Hogy a törp a korábban említett "fiúk" egyike, vagy legalábbis közbenjáró barátja volt-e, már nem derült ki, ugyanis ekkor látta Leo helyénvalónak a mellé érkező legény kigáncsolását. A nyúlánk fiú nekibotlott a pultnak, beverve az állát is, de közben meg sikerült kapaszkodnia a bútor szélében, és talán az ütközést is tompítania így, ugyanis hamar felhúzta magát.
Álló helyzetbe is, meg a kigáncsolás tényén is.
-Mivan? Mivan? Mivan?- hangzott el a három közismert kérdés, ami gyakran verekedést előz meg, a kocsmáros is gyakorlatiasan húzódott fedezékbe a pult mögé, ott mintha matatva valami után, ahogy a legény ominózusan Leo felé fordult.
A távoli zötsögést talán meg se hallották sokan ezen események közepette, de az azt követő kongatásra sokan felfigyeltek, főleg a helyiek, még a legény is megtorpant valami mozdulatában, az eddig Edron felé tartó törp pedig sarkon fordult, és sietősen a fogadó ajtaja felé indult. Sokan hasonlóan mozgolódni kezdtek a helyiség többi részén is.

-Dobjatok mindhárman Észlelésre.
Ha bent akarnak maradni bunyózni, az is szórakoztató lehet, de most, hogy belerázódtak a szerepeikbe, meg én is megismertem, kik a karakterek, kezdődhetnek a nagyobb bonyodalmak is.

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Ahogy hallgattam Merel magyarázatát, valóban nem volt nagy ördöngösség ez a kockadobálósdi, így elvigyorodtam, hogy amennyiben senki nem veszi észre a kis csalásomat, egész jól jöhetek ki ezzel a nonverbális varázslattal, amit régóta alkalmaztam, valahányszor a családdal kocka-pókereztünk otthon. Nem volt szép tőlem persze, hogy visszaélek a helyzetemmel – lévén ők mind varázstalanok voltak -, de az igazság az, hogy nagyon is rászorultam. Anyám mindig hihetetlenül szerencsés volt ugyanis, akármilyen kártya- vagy társasjátékot játszottunk, és nem volt más esélyem, mint hogy hasonló kis trükkökkel zárkózzak fel hozzá. Ahol persze nem ilyen egyszerű volt a dolog, mint arrébb fordítani egy kockát, ott többnyire ki is kaptam tőle rendesen. Nos, vissza a játékhoz. Elliotnak hála mindhármunk karaktere ott díszelgett az asztalon, mire elismerően csettintettem.
- Ez igen… Jól tolod – veregettem hátba Elliotot, majd a lángnyelvembe kortyolva hallgattam tovább a játék folyását. Mikor Merel befejezte a mesélést, én lelkesen folytattam a hercegnő történetét.

- Eliza mellett kisebb szóváltás kerekedett ki, miután az ismeretlen csuklyás alak kissé nyersen utasította el az öreget. Eliza inkább nem kuncogott most erre a poénra, mert nem akart állást foglalni kettejük között. Egyelőre ugyanis nem tudhatta, milyen következményei lennének, ha bármelyiküket magára haragítaná. A fiatal férfinál simán lehetett bármilyen fegyver, az öreg meg akár varázsló is lehetett… ő meg nem akarta holmi békaként, vagy ilyesmiként végezni, ha már sikerült megszöknie zsarnok apjától. Így hát csöndben bólogatott a kedves szavakra, amit Edron intézett hozzá, a férfinak szánt beszólására viszont nem reagált, csak lapult továbbra is a „fűben.”
– Ezt akkor fogadja el ajándéknak, drágám. Egy ilyen szépséget bizony rendesen ápolni kell. Rózsaillatú, tökéletesen illeni fog hozzád – mondta neki Edron egy kis vállpaskolás kíséretében. Utóbbira ugyan nem számított, de ennyi kontaktuson még nem háborodott fel… Persze ha a fenekére próbálna rácsapni, az már más kérdés. – Nagyon kedves, elfogadom, köszönöm! – felelte, és a köpenye zsebébe süllyesztette a balzsamot. Ha ő nem is használja el, később még eladhatja… gondolta.
Alig telt el egy kis idő, amikor ez a viszonylagosan nyugodt légkör gyorsan feszültté változott. Egy feléjük igyekvő fiatal férfi ugyanis váratlanul megbotlott, és csúnyán beverte az állát a pultba. Elizának szerencsétlenségére a bora bánta mindezt, a nagyja kifolyt a pultra, úgy meglökte a legény.
Nem ez volt azonban a legnagyobb gond, hanem, hogy azonnal elkezdett hepciáskodni az illető. Eliza gyorsan a köpenye mélyére rejtette a kenyeret is, hogyha innen menekülni kell, étel azért legyen nála.
-Mivan? Mivan? Mivan? – kérdezte felháborodottan a csuklyástól a botladozó művész, amit Eliza nem tudott mire vélni, mivel ő nem látta a gáncsolást magát. Tettlegességre azonban már nem volt idő, egy váratlan kongatás lefagyasztotta a kocsma egész társaságát. Eliza persze nem tudta, hogy mi lehet ez, de azt valahogy sejtette, hogy nem jelent túl jót. Sokan habozás nélkül menekültek a helyről ugyanis. A hercegnő is úgy érezte, talán jobb lenne most távozni, mielőtt nagyobb baj történne…

- Dobjatok mindhárman Észlelésre – adta ki a következő instrukciót Merel, mire a kockák után nyúltam, és egy kis dopping varázslattal megspékelve elgurítottam a kockákat.

Azt hiszem kezdtem megszokni az asztal társaságom és még a sör kellően hűs aromája is egészen feldobott. Míg Merel megmagyarázta Eliza hercegnő szőrösebbik és cseppet sem kecses formájának, hogy mik a játékszabályok, újból nagy kortyot vettem magamhoz az italból. Talán az alján jártam, nem tudom, mindenesetre pontosan ugyanolyan jól esett, mint az előző. Régen éreztem magam szabadnak, jó kedvűnek. Ez most ki tudott kapcsolni.
Megbámultam a kockát, amivel dobtam aztán. Még mindig tetszett az alakja, a színe, a belevésett számok is. Kell neked, O’Mara… A hang természetesen olyan megállapítást közölte, amivel jó ideje tisztában voltam, mert éreztem azt a kellemes kis feszítést, amit valamely tárgy megszerzése kapcsán amúgy is szoktam.
– Pont így például, köszönöm. Elliot most ugye arra dobott, hogy kigáncsolja itt a nyúlánk legényt, ami ugye nem garantált, lehet, hogy sikerül simán, lehet hogy a legényelég ügyes, és talpon marad. Ezt segít eldönteni a dobása, ami ugye tizenkettő pluuusz... – magyarázta Merel Eliza Davisnek, én meg a papírfecnire bámultam, amire korábban felírtam a random számokat. Hümmögve kerestem a megfelelő adatot.
– Tizenkettő meg öt, vagyis tizenhét – böktem oda, fogalmam sem volt arról, hogy ez mire elég. Nem hinném, hogy a karakterem túl erős, ő inkább agyafúrt volt és nagyon szexi. Szóval éppen olyan, mint én.
Szerencsére belekezdett a folytatásba Merel is, én pedig csak hallgattam, miközben újabb kortyokat szürcsölgettem el magamban a hűvös sörből. Odakint még azért hideg volt ilyenkor, én mégis egyre többször kívántam meg egy kellemes italt a pince nem éppen meleg mélyéről. Nyáron az alkohol is túlzás volt.
Elvigyorodtam Leo sikerén. Tetszett, hogy így alakult és már úgy mondtam is volna a saját mesémet, ám még vissza volt Davis. A korábbi vállveregétse nyomán még égett kicsit a bőröm, de megszoktam igazából, tekintve, hogy folyamatosan hatalmas férfiak sündörögtek körülöttem.

– Leo undorodva nézte végig, ahogy az öregember nő kezébe nyomja az ajándékát. Volt ebben valami meglepően visszataszító. Ahogy feléjük fordult persze, kicsit elmozdult az arcát takaró csuklya, így barna szemeit könnyen végigfuttatta a nő és az öreg varázsló alakján. Már-már el is képzelte őket, amint együtt hemperegnek. Ezután tehát inkább a kigáncsolás művészetével igyekezett foglalkozni és cseppet sem lepte meg a siker.
– Mivan? Mivan? Mivan? – hangzott el az igencsak irritáló kérdés, ahogy a korábban elesett fiatalember Leo felé fordult. Hosszan sóhajtott és megforgatta a szemét, egyszerűen konstatálva, hogy a terve nem éppen azt a dominóeffektust indította be, amit várt. Ennek ellenére teljesen nyugodtan a kezébe vette a korsóját, hogy magához vegyen egy korty italt.
– Ezekben az időkben nem árt a lábunk elé nézni bizony… – közölte, de elakadta a szava, mikor a különös zaj ütötte meg Leo fülét. Nem igazán foglalkozott vele eleinte, ám az még neki is feltűnt, hogy sokan mozgolódni kezdenek, így pedig szép lassan veszélybe került a kis terve. Neki ugyanis az összeverődött tömeg jött a lehető legjobban.

– Dobjatok mindhárman Észlelésre. – mondta Merel, mire megint magamhoz vettem a kockát. Egy kicsit megráztam a kezemben, hogy aztán egy elegáns csuklómozdulattal az asztalra vessem. Talán megint tizenkettőt dobtam, de mivel a kocka egészen közel vándorolt Merel elé, nem vettem ki pontosan.

Az, ahogy Merel elmagyarázta Davisnek a dolgokat, kicsit bennem is visszahozta a régi időket. Az akadémia alatt játszottam tehát utoljára ilyesmit és akkor sem voltam éppenséggel józan, szóval kapóra is jött. Közben kortyoltam egy nagyot a vajsörből, ami ott várakozott előttem még mindig. Szívesen ittam volna én is egy lángnyelvet vagy sört, mint az asztaltársaságom két felnőtt tagja, de jobb volt ez így. Most egyszerre vagyok roxforti professzor és Sage Bolton.
Folytatódott a történetünk hát. Megpróbáltam Edronba rázódni, miközben hallgattam a mesét és persze nem volt olyan nehéz. Kicsit én is benne voltam ebben a helyzetben, ahogy fűztem az elérhetetlen nőket. Legalábbis tavaly nyáron nagyon úgy tűnt. Először ott volt Tania, aki faképnél hagyott, aztán Theo. Furcsa, milyen sokszor szívtam meg, pedig azelőtt nem sok gond volt a hódításban. Gondolom Eliza is majd jól tökön szúrja Edront és akkor nem lesz kellemes… na de, félre a negatív gondolatokkal, én jöttem a mesélésben.

– Edron mosollyal nyugtázta a lány válaszát s amint eltette a balzsamot, óvatosan megint megpaskolta a vállát. Érdes tenyere végig simított a hátán, ám még mielőtt illetlen területre tévedt volna, hatalmas puffanást hallott és azt a sor „Mivan? Mivan? Mivan?”-t. A tenyere egy pillanatra eltávolodott az ismeretlen nő testétől, hogy megnézze magának a dühösen feléjük leső legényre. Nem tűnt elég sérültnek ahhoz, hogy máris rátukmáljon egy jó adag gyógyfőzetet, pedig az is volt éppenséggel nála, nem is kevés!
– Mindenrendben, fiam? – kérdezte morgós öregember hangján, de a tekintete óvatosan a csuklyás alak felé vándorolt. Hirtelen felötlött benne, hogy vajon miért viseli zárt térben a ruhadarabot, hiszen még mindig szokás, hogy aki belép valahova, legalább leemeli a kalapját vagy megszabadul a csuklyájától. Ez amolyan általános etikett volt erre felé.
Már-már azon volt, hogy odalép hozzá és lerángatja róla a csuklyát, ugyanis úgy gondolta, éppen a kisebb közjáték miatt vonult félre onnan a törp, aki korábban felé tartott, hogy feltehetően megnézze magának a portékát.
– Te meg ki a franc vagy? – kérdezte a kétes alaktól és ezúttal még inkább felé fordult. Tenyere közben megint Elizához ért, de továbbra sem illetlen helyen, éppen csak valahol a karja környékén.

– Dobjatok mindhárman Észlelésre – érkezett az instrukció Mereltől. Megvártam, míg a többik dobnak, aztán én is magamhoz vettem a kockát és elhajítottam. Nem olyan messzire, mint mondjuk Elliot, de azért kellő távolságban, hogy akár a mesélőnk is leolvashassa a számot. Ezután még egyet kortyoltam a vajsörből, amit még mindig furcsán édesnek éreztem. Nem az ilyen italokhoz voltam szokva egész egyszerűen.
– Nem kérsz egy italt? – érdeklődtem Mereltől, mert időközben magamhoz hívtam a kocsmárost, hogy még egy kör italt szerezzek magamnak. Nem mintha a vajsörtől becsípnék, de legalább van előttem valami, ami egy kicsit is emlékeztet az alkoholra. – Zavar valakit, ha rágyújtok? Olyan szaga van, mint Edron pipafüvének, szóval még passzolna is a hangulathoz. – Mondtam, mikor előszedtem a mentás cigarettát a zsebemből.

Leo megjegyzésére a nyúlánk legény közelebb lépett, a korábbi pult fölé görnyedéséhez kihúzta magát, és ahogy lenézett a csuklyásra, valamivel jobban szemléltette, milyen magas és vékony egyben. Bár termetesnek nem volt nevezhető, volt valami fenyegető az összképben.
Aztán Edron kérdésére csak biccentett egyet, és mégegy szúrós pillantást vetve Leora, ő is megindult a kijárat felé.
A három idegen is észrevehette a fogadó kicsi, nem egészen tiszta ablakán keresztül, odakint egy nagy szekér állt meg, négy lovas őr által közrefogva, ez kongathatott talán az érkezését jelezve, és ez vonzotta látszólag a falulakókat is.
A fogadóban látszólag csak a három idegen és a fogadós nem készülődött még távozni - feltehetőleg a szekér felé - meg talán még az a törp egy távolabbi asztalnál, aki tátott szájjal nyúlt el a székében hátradőlve, és láthatóan aludt. Az üres korsóját elnézve feltehetőleg alkohol által megsegítve.
A kocsmáros azóta megint a pulton könyökölt, bár észrevehetően ezúttal a jobb karja a pult takarásában maradt, egyelőre mozdulatlanul. Nem lett volna egészen pontatlan feszültként írni le a légkört.

Várakozón, sunyi mosollyal néztem egyik játékosomról a másikra, olyannal, ami azt sugallja, hogy én már tudok valamit, amit ők még nem. Igazából ennek két oka volt, egy, lehetőleg rásegíteni a baljós érzésre, hogy valami készülődik, kettő, mert miért ne. Mert ilyen vagyok, és szeretem húzni az embereket, de aki ismer már, annak ez nem kéne ismeretlen legyen. Mindenesetre most ők jönnek, és rajtuk is múlik, valójában készülődik-e itt valami, ami megindokolja a feszültséget.
-Egy vajsört elfogadok, köszönöm.- Bolton ajánlata szakítja meg a pillanatot, amivel élek is, ha már így felkínálja, a sok narrációban úgyis előbb-utóbb kiszáradna a szám. -Engem nem zavar.
Mégegyszer végignézek a játékosokon, és rendezgetem kicsit a "terepasztalt", hogy jobban tükrözze az aktuális helyzetet.
-A legény még a közelben van, de már indul kifele, lassan már csak ti maradtok meg a kocsmáros. Hacsak nem ti is kimentek inkább.

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Érdeklődve hallgattam meg a fejleményeket, majd néhány korty lángnyelv elfogyasztása közben volt időm kigondolni a folytatást. Közben Sage rágyújtani készült.
– Zavar valakit, ha rágyújtok? Olyan szaga van, mint Edron pipafüvének, szóval még passzolna is a hangulathoz - érdeklődött a professzor, mire vigyorogva válaszoltam.
- Engem egyáltalán nem, sőt! Kérhetek egy szálat? Persze csak ha mást sem zavar – néztem körbe a társaságon, a reakciókra várva. Én is szerettem pipázni, de inkább csak otthon szoktam, mert elég macerás volna magammal vinni füvestül, mindenestül, ha megyek valahova.
Épp ezért erősen megörültem a lehetőségnek, hogy esetleg füstölhetek mégis, ráadásul nagy eséllyel nem szívtam még ilyen dohányt. Mugli származásúként nem volt számomra ismeretlen a cigaretta, hiszen nem egy mugli cimborám volt, akik előszeretettel dohányoztak. A varázsvilágban ritkán láttam cigarettát szívni embereket, úgyhogy ez most egy kellemes meglepetés volt a számomra. Miután a többi játékos és a mesélő folytatták a történetet, én is hozzáfogtam.

- Elizát kissé irritálta, hogy az öregember kétszer, sőt, háromszor is hozzáért, és egyre tovább meg lejjebb tartotta rajta a mancsát, ezért finoman, de egyértelműen arrébb húzódott. Közben a helyzet kezdett egyre forróbbá válni a nyúlánk legény és az ismeretlen csuklyás alak között, aki láthatóan elvetette a sulykot a vénembernél is ezzel a keresetlen akcióval.
– Te meg ki a franc vagy? – kérdezte az öreg a csuklyástól, mire Eliza megint arrébb lépett egyet, nem akart ugyanis belekeveredni egy komolyabb csetepatéba.
A kongatás és a szekér érkezése ilyen szempontból jól jött, hiszen ebben a felfordulásban senki nem figyelte, hogy fizet-e vagy sem, és volt ürügye szó nélkül lelépni a tesztoszteron-felhőből. Gyorsan kiment hát a törpök után a kocsma elé, és egy kevésbé feltűnő helyen állt meg, ahonnan érdeklődve figyelte azt a bizonyos szekeret.

Nos igen, lehet nekem kellett volna meghívnom Merelt egy italra, nem pedig a furcsa pasasnak, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy adag dohányt rángasson elő a zsebéből. Csak vállat rántottam, felőlem aztán a muglik gyárkéményeit is imitálhatták volna. Sosem érdekelt az ilyesmi. Talán azért, mert rendszerint vágni lehetett a füstöt a kocsmákban, ahol ücsörögtem már tizenöt éves koromtól kezdve. Az első éppen a Szárnyas Vadkan volt, ahová nem lett volna éppen szerencsés betennem a lábamat. Örültem, hogy Merel az unalmas Seprű mellett döntött. Nem lett volna túl kellemes, ha a Félszemű éppen játékközben próbálna megölni.
– Engem egyáltalán nem, sőt! Kérhetek egy szálat? Persze csak ha mást sem zavar – közölte a kissé szőrös hercegnőnk, s ahogy körbenézett, én megint vállat vontam, hogy lássa, engem valóban nem zavar. Ez csak cigaretta. Gondolom Merelnek sem most fogja először csavarni az orrát a füst.
Még iszogattam a hűvös sört, ami ott volt előttem. Szinte éreztem, ahogy nyomot hagy a torkomon. Mostanában még rosszabbul bírom a hideg dolgokat, mint régen. A hangom másnapra egészen biztosan elment és nem egyszer vad köhögés is követte. Persze nem tartott tovább egy-két napig, de kellőképpen bosszantó volt, hogy ilyen rosszul vagyok. Csak attól, hogy ittam egy nagy pohár jó hideg vizet vagy éppen ezt a sört.
Nem baj, O’Mara… megszoktuk, hogy gyenge vagy, mint a harmat… A hang vihogott egy sort, én pedig már csak dacosságból is, de ráittam egy nagykorty hidegsört. Közben Merel is belekezdett a mesélésbe.

– Leo végig pillantott a csuklyás alakon, szinte szemtelenül elvigyorodva magas, túlzottan is vékony legény láttán. Számára nem volt ellenfél, semmilyen téren, bár ezt egy nála robosztusabb emberrel kapcsolatban is így gondolta volna. Itt azonba csak egy klasszikus szerencsétlent látott, aki a két méterével próbált úgy tenni, mintha ő lenne a világ legijesztőbb embere. – Keserűen nyeltem, ahogy eszembe jutott Nat fenyegetően fölém tornyosuló teste. Na az pont ilyen volt, csak szélesebb kiadásban. – Nem hagyta hidegen persze Edron kérdése sem, azonnal az öregre kapta a tekintetét. De nem azért, mert a fickónak válaszolni akart, egyszerűen csak nyugtázta, hogy Eliza éppen kislisszol a helyiségből.
– Nos ezt találd ki magad, öreg– közölte, majd egész egyszerűen felpattant, hogy szorosan a hercegnő nyomában kiinduljon. A legénnyel egyébként annyira nem törődött, hogy azt sem vette észre, hogy már jóval előtte eltűnt a környékéről. Ahogy felpattant meg is pillantotta az ablakon át a kocsi képét, amihez őrök tartoztak. Buli! Nagy elégedettséggel gondolta és egész egyszerűen kilépett az ajtón. Egyelőre azonban minden erejét igyekezett bevetni, hogy a csuklya a fején maradjon. Az őrök társaságában még annyira sem lett volna kellemes a herceg arcával mutatkozni, mint úgy amúgy.

Befejeztem hát a mesélést, megnedvesítve a torkom a söröm aljával. Már éreztem, ahogy kellemesen bizseregnek az ujjaim az alkoholtól és az agyamra telepszik egy enyhe kis köd, ez éppen elég volt ahhoz, hogy legalább egy kicsit jobb kedvem legyen az elmúlt napok nem éppen kellemes eseményei után.

– Egy vajsört elfogadok, köszönöm. – Felelte Merel, én pedig intettem a kocsmárosnak, hogy hozza, amit a lány kért. Közben kihalásztam a cigarettát a dobozból és odatoltam Josh felé az asztallapon, hogy vegyen, ha akar.
– Tiéd a pálya – közöltem és mikor elvette a cigit, visszahúztam magamhoz a kis dobozt. Gyorsan elrejtettem a zsebembe, majd egy pálcaintéssel rágyújtottam. A dohány mentolos íze azonnal nyomott hagyott a nyelvemen, a füst pedig körbe táncolt, majd utat talált az orromba, a tüdőm felé. Valami ilyesmi illatot képzeltem el az öreg Edronnak, hiszen a fejemben naphosszat mást sem csinált – leszámítva a játék és a kocsmalátogatások alkalmát –, minthogy ült a kis kunyhója előtt és pipa lógott a szájából. Meglehet ő is szeretett füstkarikákat eregetni vagy bármiféle bonyolultabb formát.
Figyelmesen hallgattam, ahogy a többiek mesélnek. Az sem zavart meg, hogy időközben Merel vajsörét is kihozták és halkan koppant a korsó az asztal lapján. Inkább még egyet szippantottam a cigarettából, ahogy Elliot is végzett a maga részével. Végre hát rajtam volt a sor.

– Edron figyelmét egy pillanatra magához vonzotta az arcát elrejtő férfi kisugárzása. Valami furcsa dolog járta körbe, talán kicsit veszély és megtévesztés bűz, de ennyire nem volt jó emberismerő, hogy ilyen pontosan meghatározza. Csupán a gyomrában érezte azt a kis pezsdülést, amit fiatal korában a legkíváncsibb pillanataiban tapasztalhatott meg. Jó ideje nem volt kíváncsi. Jó ideje csak élt bele az erdő csendjébe, a főzetek készítésébe. Nem kutatott vagy vizsgált ő semmit sem. Annyira lefoglalta a figyelmét a különös férfi, hogy nem vette észre Eliza mozgolódását a háta mögött. Csak figyelte a fiú és a csuklyás alak kettősét, mintha a mozdulataikból kiolvashatna valamit. Nem így volt, sőt… talán ismerős állvonal villant ki a csuklya alól, de nem volt benne egészen biztos. Így hát, csak megrázta a fejét, mikor felfogta, hogy mindenki elhagyta a kocsmát rajta, a kocsmároson és egy horkoló munkáson kívül.
Tekintete hamarosan az ablakra tévedt. Meglátta a szekeret és a vele érkezőket, na meg a körülötte gyülekező embereket. Egy kicsit gonosz gondolat furakodott a fejébe: ha ezek egymásnak menne, jó pénzért még több embert kezelhetne a főzeteivel. Szóval kicsörtetett a kosárkát véletlenül maga mögött hagyva. Azonnal rátalált a csuklyásra és Elizára, így hát odahúzódott melléjük. Természetesen valamivel a kelleténél közelebb a fiatal nőhöz. Egyelőre viszont nem ért hozzá. Jobban foglalkoztatta az, ami történik.
– Mi folyik itt? – kérdezte a két ismeretlent, bár nagyjából volt elképzelése arról, hogy mi történhet valójában. Szóval egész egyszerűen megköszörülte a torkát és várta, mi történik hamarosan. Tekintete éppen csak egyszer vándorolt Eliza teste felé, hogy újra végig mérje.

Egy biccentéssel megköszönöm, ahogy a pincér kihozza nekem is a vajsört, és egy nagy kortyot iszok is belőle. Ez tényleg nem jön most rosszul.
-Lassan még a környezet is a játékhoz igazodik- vigyorgok, pedig most készül pont megváltozni a történeten belüli helyzet, mindenki szállingózik kifele, meg még a tömegbunyő is elmarad végül. Mondjuk remélhetőleg itt se tör ki felettünk. Bolton prof füstje is hozzájárul a hangulathoz, ízlés kérdése, hogy ki szerint kellemes. Én nem találom olyan csípősnek, mint számítottam, és most a négyszögletű kerekerdőt se gyújtja ránk így.
Legfeljebb az üveghegyet, de na, azt nehezebb. És egyelőre még nem tart ott a sztori. Kicsit somolygok a hatalmamon, csak hogy hátha úgy érezzék, nyomás alatt vannak.

Ahogy a három idegen is elhagyta a fogadót nagysokára, hallattszott egy halk koppanás a pult alól, ahogy a fogadós visszatette a helyére a biztonsági bunkósbotját, ami egyébként pont egy régebbi kocsmai verekedésben széttört szék lábából lépett elő erre az új tisztségére.
Kiérve látták már tisztán is, a poros úton egy minden jel zerint kereskedői szekér állt, ez meg is magyarázta a népszerűségét, amivel minden ébren lévő vendéget kicsalt a fogadóból csak a megérkezése által. Négy lándzsás őr vette körül a szekeret lóháton, díszesen dekorált fegyverkabátjukon látszott, hogy jómódú felbérlőt szolgálhattak. Feltehetőleg pontosan a kereskedőt. A szekér bakján pedig egy törp ült. Egy igen ismerős törp Elizának és Edronnak is, neves kereskedőként többször megfordult már mindkét ország udvarában.
Szerencsére az őröknek nem kellett a bányászok tömegét fegyelmezni, így csak a lóhát magaslatáról pásztáztak árgus szemekkel, miközben a kereskedő üzletelt a kocsijához járulókkal. Az egyik, közelebbi őr tekintete megakadt az idekint is egy kupacba gyűlt trión, és gyanakodva méregette őket egy ideig...
-Jaj! Felség! Nem tudtam, hogy... Ezer bocsánat...
...És hirtelen elkezdett bocsánatkérően, dadogva hajbókolni, ahogy valamelyikőjüket felismerni vélte. Ezzel hatékonyan felhívva a figyelmet a vegyes kis társaságra, akarta ezt vagy sem.

De hogy kit ismert föl, véleménye szerint lagalábbis, azt persze nem fedem fel. Talán tévesen Leo-t hiszi a hercegnek, vagy helyesen Elizát ismeri föl, ki tudja?
Én. De először had reagáljanak arra, hogy még bizonytalan valamelyikőjüknek, minden jel szerint elégtelen az álcája. Aztán még kiderül, hogy Edron lepleződik le valami uralkodóként mindkettőjük helyett, bár az a fordulat már engem is meglepne. Gonosz vigyorral nézek véig a játékosokon.
-Nos?

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Jófej volt ez a prof, hogy megkínált a cigijéből.
– Tiéd a pálya – csúsztatta elém lazán a dobozt, amiből gyorsan zsákmányoltam is egy szálat. Gyújtó szerencsére volt a zsebemben, ez sok mindenhez jól szokott jönni, így az alap „felszerelésemhez” tartozik, amit a kabátzsebemben szoktam tartani. Van még benne bicska, egy nagy anyag zsepi, na meg egy flaska lángnyelv vészhelyzet esetére. Nem egyszer volt már például, hogy váratlanul úgy alakult, a hidegben kellett éjszakáznom. Ilyenkor pedig mindig jól jött egy-egy korty szíverősítő.
- Kösz Prof – biccentettem Bolton felé, és élvezettel beleszívtam a cigibe. Az igaz, hogy a pipát sokkal jobban szerettem, de most ez is jól esett. Ez a kis mentolos íz kifejezetten jót tett a dohánynak.
- Lassan még a környezet is a játékhoz igazodik - jegyezte meg Merel találóan.
- Így az igazi - vigyorogtam rá én is.
Miután a többiek és Merel elmondta a maga részét, folytattam a mesét én is. Nem gondolkoztam sokat azon, hogy Eliza mit is tenne ebben a szorult helyzetben, egyszerűen mentem az ösztöneim után.

– Mi folyik itt? – kérdezte Edron a kint összeverődött társaságot, köztük Elizát is, aki szelíden vállat vont.
- Mindenki megrohamozta a kereskedőt…. – mondta el neki az egyértelmű tényt, majd hogy ne szúrjon szemet senkinek, hogy ő miért nem vásárol, így folytatta.
- Nekem most nincs szükségem semmire.
Ez egyébként igaz volt, de ha nem is lett volna az, a stratégiájának, hogy maradjon észrevétlen, nem tett volna jót, ha ő is benyomakodott volna a tömegbe. És valahol a lelke mélyén még attól is tartott, nehogy felismerje őt a törp kereskedő, aki már sokszor láthatta őt korábban. Finom ételeket és portékákat, ruhákat hozott neki messzi falukból, így számtalanszor látta már. Tudta persze, hogy nincs nagy esély rá, hogy bárki is felismerje, hisz a tőle telhetően alaposan elváltoztatta a külsejét. Mégis elég kellemetlenül érintette, amikor az egyik őr erősen meresztgette feléjük a szemét, majd hamarosan megszólalt:
- Jaj! Felség! Nem tudtam, hogy... Ezer bocsánat...- hajbókolt az őr, mire Elizának erősen össze kellett kapnia a lélekjelenlétét. Feltűnően elkezdett maga körül nézelődni, mintha ő maga is azt a bizonyos felséget keresné a szemével, akit az őr felismerni vélt. S közben magában amiatt fohászkodott, hogy ne lepleződjön le a kiléte…Nem volt könnyű elszöknie otthonról és még csak egy fél nap telt el azóta, hogy végre szabad lett. Nem akart visszatérni apjához, aki bizonyára nagyon megbüntette volna…. Most már valószínűleg nem csak azért, mert elszökött, hanem mert ilyen gyorsan lebukott, és ezzel az elrablásáról szövött terve dugába dőlt.

– Lassan még a környezet is a játékhoz igazodik – mondta Merel, én pedig csak bólintottam. Nem voltam a kedvem ellenére a dohányfüst, de inkább csábítóbb pillanatokban élveztem. Mondjuk, ha egy aromás szivar lóg ki egy viking szájából. Például apám dohánybűzét elviselni is alig tudtam, pedig az sem különbözött a többitől. Valószínűleg a személye elleni lázadásom része volt ez is.
Mindegy. Nem akartam rágondolni, szóval az előttem lévő söröskorsót piszkálgattam óvatosan, miközben Merel mesélését hallgattam a kereskedőről és a katonákról. Igazság szerint egyre nehezebben ment, hogy Leot elszakítsam magamtól. Hirtelen nagyon is a részemmé vált, mintha tényleg én lennék egy másik világban, fiatalabb kiadásban. Eliza is hamarosan elmesélte a saját kis történetét, így én és a tolvaj-csalóm következtünk, ami bizony érdekesnek tűnt az elhangzottak fényében.

– Leo érdeklődve bámulta a díszes ruhát viselő őröket. Talán annyira meg is tetszett neki a viseletük, hogy véletlenül hagyta lecsúszni a fejéről a csuklyát, ami addig takarta. Nem tudta, nem vette észre, ugyanis a csillogás, a díszes berakások mindennél jobban érdekelték. Odahaza, ahonnan ő jött, nem sok előkelő alakkal találkozhatott. Így csak a munkája során csodálta meg az ilyen szépen kidolgozott ruhadarabokat.
– Azt hiszem, elrontották az üzletedet, öreg. A törp sokkal jobban érdekli a munkásokat, mint te… – bökött oda ő is egy-két keresetlen szót Edronnak, mintha csak meg akarná sérteni. Valójában nem volt ilyen szándéka, egyszerűen csak ilyen volt, magának való, mindig morcos. Ha pedig éppen nem az, hát akkor játékos, mint egy kölyökmacska, de tény, ami tény, mások nehézségeiben általában örömét lelte. Addig sem kellett a saját nyomorúságával foglalkoznia, míg kinevette a többi embert. Sokszor kérdezgette magától, ha ennyire hasonlít valaki egy királyi sarjra, hogy a fenébe lehet ennyire nyomorult?
Már majdnem ismét szóra nyitotta a száját, mikor észrevette, hogy az őrök a hármasukat figyelik. Leo megilletődve nézett körbe, hogy vajon melyikük szúrt szemet nekik, de aztán szóban jött a válasz: – Jaj! Felség! Nem tudtam, hogy... Ezer bocsánat...
Érzete, ahogy a füle hegye vérvörös lesz a zavarodottságtól. Máskor élveszte volna a hercegnek kijáró tiszteltet, de nem éppen egy ilyen helyen, ilyen körülmények között. Beletúrt a fekete tincseibe, hogy megvakarja a tarkóját és várja, most mi fog történni. Ugyanis arra ötlete sem volt, hogy most mi a fenét mondjon... az pedig bizony ritka dolog volt, ha Leo nem tudta kénye-kedve szerint csavarni a szavakat, úgy hogy egy helyzetből jól jöjjön ki.
– Khöm... - szakadt ki belőle éppen csak ennyi.

A mesém végére elvigyorodtam, majd büszkén kihúzva magam, mintha minimum a legjobban fogalmaztam volna meg, intettem még egy sörért. Nem számít, hogy mennyit döntök ma le, innen úgyis egyenesen hazamegyek, hogy a sebeimet nyalogassam aztán, mint általában minden esete, mikor leiszom magam. Persze próbáltam elhitetni még magammal, hogy nem is olyan szar a helyzetem, mint gondoltam… sőt igazából ebből a pillanatból akartam táplálkozni: jó társaság, jó játék, jó ital és kellemes meleg, ami a kandallóból árad.

Én nem bántam, hogy a füst megtöltötte körülöttünk a levegőt. Valahogy ettől csak méginkább mesebeli hangulat keletkezett. Ez pedig igazán illet a mi kis történetünkhöz, Edron történetéhez. Figyelmesen hallgattam, ahogy Merel tovább meséli a történetet. Úgy tűnt, hogy a kocsmás csetepaté után végre valami izgalmasabb fordulatot vett a történet. Egész egyszerűen elvigyorodtam, arra, ahogy Josh – azaz Eliza – tovább haladt a mesélésben. Annyira előttem volt a karakter reakciója. Leo sem maradt le, akiről láthatóan valahogy kijövet lekeveredett a csuklya. Igazán színes karakterek voltak a mieink.
Egy nagy korty vajsört vettem magamhoz és megpróbáltam nem annak képzelni ami. Mondjuk apám pincéjéből lopott édes bornak vagy egy kis pohárka lángnyelvnek. Nem sokat ittam mióta a Roxfortban tanítottam, pedig néha igazán rám fért volna. Ezt nyilván McGalagony is észrevette, már csak abból is, hogy egyre többet dohányoztam. Legutóbb is megjegyezte, nem éppen kedvesen, hogy: „Bolton professzor, nem kéne telefüstölnie a pihenőt.” Így hát rászoktam arra, hogy kimentem az épület elé, ha dohányozni támadt kedvem, bár odabent is az ablakba húzódva próbáltam intézni a dolgot. Bár szerettem a cigarettát, a füstjét nem akartam egésznap a szobámban vagy a tanáriban érezni.
Végre rajtam volt a sor a mesélésben, így elnyomtam a cigi maradékát, kifújtam egy jó adag füstöt, ezúttal sárkányalakban. Majd megköszörülve kissé a torkomat, kezdtem bele Edron történetébe.

– Eliza válasza nélkül is szép lassan kirajzolódott az öreg varázsló előtt, hogy mi folyik itt. Ráadásul a szekéren ülő törpöt és a csicsás ruhába bújtatott őröket is könnyedén felismerte. A fickót nem csak korábbi, udvari életéből ismertem, hanem máshonnan is. Nem egyszer tönkre tette már az üzletét… ennek ellenére, ha az élete múlt volna rajta, sem tudta volna felidézni a nevét. Öreg agytekervényei között régen elveszett ez az információ, de nem is nagyon érdekelte. Magában csak úgy hivatkozott rá, hogy a Mocskos Törp.
Morogva vette tudomásul Leo beszólását is, ami sajnálatos módon egyre inkább igaznak bizonyult. A munkások ugyanis szó szerint megrohamozták a szekeret, ahelyett, hogy az ő balzsaimait és gyógyitalait szemlélték volna meg. – A mocsok… – Súgta maga elé. Ekkor szúrta ki, hogy az őrök nagyon is az ő kis triójukat vizslatják. Megvolt győződve, hogy Eliza miatt, hiszen ő volt itt a legformásabb nő… sőt talán az egyetlen nő, ugyanis eddig nem szúrt ki másikat, igaz nem is nagyon próbálkozott azzal, hogy alaposan körbe nézzen.
– Jaj! Felség! Nem tudtam, hogy... Ezer bocsánat...
Felség? Gondolkodott el. Fogalma sem volt, hogy ez most úgy mégis kinek szól. Azonnal Elizára pillantott, de a cseppet piszkos nő egyáltalán nem tűnt királyi sarjnak, így azonnal a csuklyás alakra kezdett gyanakodni. Ha szégyenszemre nem ismert fel egy „felséget,” akkor bizonyos lehetett benne: tényleg megöregedett, mert még az arcmemóriája is alaposan megkopott. Edron ugyanis a jelenleg uralkodó családok mindegyikével találkozott már ilyen-olyan apropóból… bár az is tény volt, hogy a csuklyás fiatalembernek eddig nem tudta megnézni az arcát, így hát felé fordult, hogy szemügyre vegye.

A kereskedő is hajbókolni kezdett, de aztán az egyik őrével sugdolózott össze, mint ha nem teljesen értené a helyzetet. Eközben a tömegből is egyre több sugdolózás emelkedett, néha elcsíphető mondatokban is felütve a fejét.
-De mit akar itt? Valami ellenőrzés lehet?
-Miért van álruhában?
-Melyikük az?
És sok hasonló találgatás, valamint egyre több hosszabb mondat. Ezek már elfojtották egymást, hogy csak az egy-két közvetlen közelálló hallhatta a tömegben, de minden bizonnyal találgatások lehettek, mit keres itt a bizonyos uralkodó álruhában. Melyik uralkodó? Nem tűnt egyértelműnek, viszont várható volt, hogy csupán idő kérdése, és egyre vadabb elképzelésekre lehet számítani, hacsak ki nem derül valami hivatalos információ.
-De ha végre tesz valamit az ügyünkben, minek álruhában jön?
-Mi köze a mi dolgunkhoz Seholországnak? Ha kémkedni jöttek, azt nem kéne hagynunk!
-Nem Kerekerdő királya van itt?
-Dehogy, Kerekerdőt már vagy tíz éve leigázta Seholország, nincs már királya.
Egy dolog volt csak biztos.
Lassan már senki nem foglalkozott a kereskedő portékájával a kocsi őrein kívül, még maga a kereskedő is a szóbeszédekbe elegyedett bele, valaki meg még a kocsiba fogott lovainak is nagyban magyarázta az elképzeléseit.
De a legtöbb, és egyre több szempár mind a három többiek közül kilógó idegen felé fordult.

-És akkor most dobjatok egy-egy Álca próbát, kivéve Edront, aki pedig egy észlelést, hogy valamelyikőtök megtévesztésein át sikerül-e látnia.
Meg természetesen a fél falu is ezzel próbálkozik, de hát meglátjuk úgyis, mi sül ki belőle.
-Persze ha valami nagyon más ötletetek van, mit csinálnátok, azokkal is nyugodtan elő lehet rukkolni.

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Szépen alakult a játék, a többiekhez hasonlóan engem is teljesen beszippantott a történet.
- És akkor most dobjatok egy-egy Álca próbát, kivéve Edront, aki pedig egy észlelést, hogy valamelyikőtök megtévesztésein át sikerül-e látnia. Persze ha valami nagyon más ötletetek van, mit csinálnátok, azokkal is nyugodtan elő lehet rukkolni - adta ki az ukázt Merel. Jól esően szippantottam a dohányból, majd megragadtam a kockákat és lazán elgurítottam őket az asztalon. Ezúttal nem használtam nonverbális varázslatot, őszintén kíváncsi voltam, hogy Fortuna mennyire áll most a pártomon. Aztán, ha a többiek is dobtak, gyorsan folytattam a mesét, hisz pontosan tudtam, hogy mivel szeretnék előrukkolni.

- Ahogy lecsúszott a köpeny az ismeretlen férfi arcáról, Elizának feltűnt, hogy mintha nagyon is hasonlítana valakire… Hamar észbe kapott, hogy ki is az a valaki. Ez a véletlen egybeesés most igazán kapóra jött neki, hiszen elterelheti magáról a figyelmet. Közben a körülöttük tobzódó tömeg egyre arról a bizonyos felségről beszélt…
- De ha végre tesz valamit az ügyünkben, minek álruhában jön?
- Mi köze a mi dolgunkhoz Seholországnak? Ha kémkedni jöttek, azt nem kéne hagynunk!
- Nem Kerekerdő királya van itt?
- Dehogy, Kerekerdőt már vagy tíz éve leigázta Seholország, nincs már királya.
Egyre találgatták, hogy az őr kihez és milyen okból szólhatott. Eliza erősnek érezte az álcáját, ezért meg merte kockáztatni, hogy teljes mértékben elterelje magáról a figyelmet.
Meghajolt Leo előtt és így szólt: - Ó, Elliot herceg… Elnézését kérem, hogy nem ismertem meg előbb. Szolgálatára, fenség! – és mindehhez a lehető legszerényebb és alázatosabb arcot vágta, hogy még véletlenül se kételkedjenek a kilétében. Apja palotájában találkozott már Elliot herceggel, amikor az kisfiú volt, s pár évvel ezelőtt még egyszer. Elliot szép szál, mondhatni daliás legénnyé cseperedett és Eliza fel is figyelt rá. Nem bánta volna annyira, ha apja hozzáadta volna, hogy ily módon köttessen béke a két ország között, és már majdnem lépett is volna a herceg az ügyben, amikor gyalázatosan félresiklott minden… Hiába, Elizának olyan peche volt, hogy egy annyira mohó király lányának született, aki mindent akart, csak békét nem… Igazából senkivel nem, de főleg nem Üvegheggyel. Ő béke helyett azt akarta, hogy mindenki feltétlen engedelmességgel tartozzon és hajbókoljon, behódoljon neki…Erre a gondolatra kissé elszomorodott ugyan, de igyekezett tartani magát, és szomorú arckifejezését inkább mentegetőzésnek próbálta álcázni. Őszintén szólva olyan kísérteties volt a hasonlóság, hogy szinte maga is elhitte, hogy aki mellette áll, csakugyan Üveghegy álruhába öltözött hercege lehet.

Miután befejeztem a mondókámat, élvezettel kiittam a maradék lángnyelvet, és lelkesen integettem a csaposnak. Feltűnően rámutattam a kupámra, jelezve, hogy még egy kört kérek. Nem féltem attól, hogy az alkohol miatt nem tudok koncentrálni, vagy hogy beálmosodok majd, ennyi nekem meg se kottyant, edzésben voltam.

A játék ismét izgalmas fordulatot vett. Miközben figyeltem Bolton meséjét, azon gondolkodtam, vajon mi lenne érdekesebb… ha Leo bukna le, vagy pedig Eliza. Már ennyi is elég volt, hogy a bennem dolgozó állandó feszültség alább maradt. Csak az előttem várakozó, talán még félig telt söröskorsó és az én, vagyis a mi mesénk foglalkoztatott. Hirtelen már nem volt Nat, nem volt pénzhiány és nem volt a Suttogó sem. Ez egy más világ volt, amit nem csak Merel, hanem mi hárman is együtt formáltunk.
– És akkor most dobjatok egy-egy Álca próbát, kivéve Edront, aki pedig egy észlelést, hogy valamelyikőtök megtévesztésein át sikerül-e látnia. – Mondta Merel. Így hát a kezembe vettem a kockát, amit szívem szerint máris zsebre vágtam volna, mégsem tettem. Csak megvártam, hogy asztal lapján koppanjon, majd gurulva egy keveset egy hármasra forduljon. Hogy ez mire volt elég? Jó kérdés, de nem is nagyon számított, miképpen alakul. Élveztem volna akárhogyan is.
S hamarosan, miután a nagydarab, szőrös Eliza befejezte a saját történetét, ismét én jöttem. Megnedvesítettem hát a torkomat a kesernyés, de még mindig kellemesen hűvös sörrel, hogy aztán bele is vágjak:

– Leo érezte magán az öreg mágus, Edron fürkésző tekintetét, ám nem ez zavarta igazán. Nem is az őrök túlzottan feltűnő viselkedése, hanem mindaz, ami körülöttük kibontakozni látszott a suttogásból és furcsa találgatások sorából.
Természetesen Leo más alkalommal élvezte volna a feltűnést és a furcsa félelemszerűséget, amit az emberekből kivált a megjelenése. Azonban ez a helyzet más volt, veszélyes. Már-már aggodalomra adott okot, hogy ezt nem ő irányítja, nem ő gerjeszti. Nem kedvelte ezt az érzést, ahogyan azt sem, ahogyan őket figyelték.
– Öhm… – köszörülte meg a torkát Leo és óvatosan tett hátra egy lépést, mintha menekülni próbálna. – Azt hiszem, ideje lenne szépen tovább állni innen. – Mondta, de a tömeg már-már ijesztő ereje miatt a földbe gyökerezett a lába. Leo nem volt különösebben bátor, inkább vakmerő, de az is most cserben hagyta. Hirtelen azt hitte, hogy ezek az emberek képesek lennének elevenen szétszedni, csak mert némi hasonlóságot mutat a herceggel. Meg sem fordult a fejében, hogy az öreg varázsló vagy a koszos kis nőcske királyi vérből származhatna. Egyenesen biztos volt benne, hogy neki szólnak az ijesztő pillantások. Hirtelen pedig jött a Eliza megszólalása... és egyenesen őt nézte. Hogy mi? Futott át a fején a kérdés.
Aztán, egyszer csak megrázta a fejét. Tudta, hogy menekülés helyett nem maradhat más, mint egy kis rögtönzés. Így hát elővette legjobb tudását és ennyit mondott: – Királyi vér, itt? – Blöff. Vagy bejön vagy nem. Utóbbi esetben tudta: érdemes lesz felvenni a nyúlcipőt és még időben meglépni.

A mesém végével hátra dőltem a székemben, majd sokatmondón pillantottam Sage-re, jelezve, hogy most aztán rajta van a sor. Halljuk csak Edron miképpen reagál a történtekre.

Miután Merel felszólítására én is dobtam egyet a kockával, vidám gyújtottam rá egy újabb cigarettára. Az előzőt eddigre már elfogyasztottam s csupán a mentolos füst lengett közöttünk. Ahogy felparázslott a dohány, a kockám végre meg is állt, neki ütközve Merel poharának. Így le tudtam róla olvasni egy kilencest. Egészen jó eredménynek tűnt, úgyhogy reméltem, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy végre valami érdekes történjen.
Míg a többiek meséltek, én kedélyesen dohányoztam. Ahogy a tüdőmet egyre jobban átjárta a füst, úgy éreztem magam még közelebb Edronhoz, bár a korával és a bölcsességével igencsak nehéz volt azonosulnom, mégis annyira a magaménak éreztem a magányos, a szerelemben balul járó alakot, aki a könyveibe s tudományába temetkezik, hogy aki csak ismert, könnyedén megmondhatta volna: ezt Sage Bolton alkotta.
Tetszett, amerre haladt a történet, így mikor átvettem a szót, elmosolyodtam. Kicsit megköszörültem a torkomat, a cigarettát távolabb tartottam, hogy a füstje ne közvetlenül a többiek arcába szálljon, sokkal inkább valahova a hátunk mögötti asztal irányába.

– Edron is hallotta, ahogy összesúgnak, ahogy megindul a találgatás, miféle királyi vérről van szó. Azonban őt, akárcsak minden bizonnyal az ifjú Leot, Eliza felszólalása lepte meg. Természetesen pont úgy állt, hogyha a csuklyás alak arca végre láthatóvá is vált, csupán féloldalasan láthatta, jobb képet kapva a füléről és az agyatól kócossá borzolt fekete hajáról.
– Elliot herceg? Itt? – Meglepetten bukott ki Edronból a kérdés. Közeli ismertségben állt az uralkodói családdal, még ha közvetlenül nekik sosem dolgozott. Egy alkalommal egy lovagi tornán ápolta le a herceget, de akkor még csupán nyúlánk kamasz volt, azóta igazi daliává cseperedett, ám Edron csak távolról látta s kétségtelen, hogy öregszemei nem ismernék fel ismét.
Leo kétségbesett hangja elárulta, hogy nem volt benne biztos, Eliza tényleg neki szánja ezt a mondatot, habár Edron eddigre biztosan látta, hogy a nő a fiatal férfi felé fordul és olyan alázatos arcot vágott, mintha tényleg csak egy királyi sarjjal volna dolga.
– Felség? – kérdezte zavartan Edron és úgy lépett, hogy jobban megnézze magának Leot. Még mindig nem volt biztos a látásában, ezért hunyorogva próbálta kiszűrni, mi is az, amivel szembe néz. Tekintetét végig futtatt a az arcvonásain, de az a sebhely ott az arcán nem különösebben tetszett. Hercegen ilyesminek nincs helye. Nem egy hasonlót tüntett el, vagy legalábbis halványított el annyira, hogy a megfelelő fényviszonyok között szinte láthatatlan legyen. Ez amolyan nemesi dolog volt.

Baljósan vigyorogva hallgatom, ahogy összeáll a kép, kialakul a történet szinte magától is, csak terelgetnem kell. Még ha nem is a legvadabb tempóban vagy irányokban, de fokozzák a tündérkéim maguk alatt is a nemzetközi helyzetet.
Kortyolok egy nagyot a vajsörömből, ahogy hallgatom a fejleményeket, és tervezgetem, merre tereljem, mit hozzak ki belőle. Mert nem kell tudniuk feltétlen, de igazából improvizálok, nagyon kevés előre tervezés ment ebbe a játékba, inkább csak egy-két támpont. És így is milyen jó eredménye van eddig.

Eliza hangjára hirtelen elhalkult minden más sugdolózás, mint ha a teljes bányászfalu figyelt volna, mi derül ki. Aztán megint kitört a susmus mindenfele.
-Herceguram,.. herceguram, tnusítom egész Kvarcbányád nevében, természetesen nem állt le a kitermelés, csak... csak tudja, technikai okok miatt le kellett lassuljon...- hajbókolt mentegetőzve egy öreg törp Leo előtt, hogy a szakállát bele-belelógatta a földet vékonyan borító fehér, hó és homok egyesülésének kinéző üvegporba. -Herceguram, ha szabad érdeklődni, mi okból jár szerény kis bányászfalunkban? A tárnákat kívánja megszemlélni?
Mindeközben az önakaratán kívüli hercegi hasonmás hiába nézelődött, mostanra körülözönlötte a tömeg a hármasukat, a kereskedőszekérben érdeküket vesztve, és innen bizony nem volt egykönnyen kijutás. A bányászok, nagyrészt törpök átlagmagassága okán diszkréten kilopózni sem lehetett már könnyű. Ugyanennek a tömegnek a közepén ragadt így az öreg druida és a valóban inkognitóban érkezett tényleges hercegnő is, ha szabadulni akartak, valami igazán bravúrosat kellett produkálniuk.

-...Vagy persze megpróbálhatjátok játszani a szerepet is, ne érezzétek magatokat megkötve a lehetőséégek terén, itt az idő a kreativitásra. Még az orzság sorsa is múlhat rajtatok.
Aztán hosszan belekortyolok a vajsörömbe megint, a korsó pereme fölött kíváncsian figyelve a három játékosomat. És mégegy csavar eszembejutott közben, de hagyni kell időt mindegyik részletnek kibontakozni, mielőtt a következőt ráhalmozzuk, úgyhogy azt csak elrakom talonba. Aztán hátha tárgyát is veszti, mert húznak egy olyat, ami eszembe se jutna előre, és minden tényezőt átrendez teljesen.

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Egyre izgalmasabbá kezdett válni a történet, és én nagyon örültem, hogy vettem a fáradtságot, hogy eljöjjek ma és beszálljak a játékba. Elliot és Merel aztán rátett még egy lapáttal a feszültségteljes helyzetre:
- ...Vagy persze megpróbálhatjátok játszani a szerepet is, ne érezzétek magatokat megkötve a lehetőségek terén, itt az idő a kreativitásra. Még az ország sorsa is múlhat rajtatok.
Mire enyém lett a szó, szerencsére kihozták az új köröm. Belekortyoltam a jó öreg lángnyelvbe, hogy adjon egy kis ihletet a folytatáshoz, majd hirtelen beugrott, hogy mit is lépne Eliza és beszélni kezdtem.

- Eliza elégedett volt a zavarral, amit szavai keltettek, és amiknek hála rövid idő alatt valódi káosz látszott kialakulni. Leónak ebben a helyzetben két választása volt, gondolta ő. Az egyik, hogy megpróbál menekülni, a másik, hogy előadja, hogy ő tényleg a herceg, és királyi mivoltát felhasználva mielőbb lelép. Nos, Eliza nem találta el, mert egyik opció sem valósult meg. Leo blöffölni kezdett.
– Királyi vér, itt? – kérdezte, de addigra a tömeg már annyira beleélte magát abba, hogy egy királyi sarj van közöttük, hogy az akciója láthatóan nem jött be.
- Herceguram,.. herceguram, tanúsítom egész Kvarcbányád nevében, természetesen nem állt le a kitermelés, csak... csak tudja, technikai okok miatt le kellett lassuljon... – kérdezte hajbókolva egy öreg törp Leótól.
- Herceguram, ha szabad érdeklődni, mi okból jár szerény kis bányászfalunkban? A tárnákat kívánja megszemlélni? – érdeklődött továbbra is meghajolva a törp, mire Eliza alig tudta letörölni a kaján mosolyt az arcáról, bármennyire is próbálta. Nem akarta elárulni, hogy mennyire örül a fejleményeknek, de aki nagyon megfigyelte az arcát, azért finoman láthatta rajta a kárörömöt.
Bár ez a mosoly nem tartott túl sokáig, ugyanis annyian gyűltek köréjük, hogy mozdulni is alig tudtak már. Eliza úgy döntött, itt az ideje távoznia. Behunyta a szemét és erősen koncentrált Ozmiumra, hogy felvegye a sólyommal a kapcsolatot. Szerencsére nem ment túl messzire, mióta letette őt az erdőben. A mentális kapcsolat hamar létrejött közöttük, és Ozmium pár percen belül ott csapdosott a szárnyával a tömeg fölött. Eliza még mindig behunyt szemmel utasította őt, hogy hangos, sikoltozó hangokat adjon ki, és Ozmium így is tett, közben vadul csapdosva továbbra is a szárnyával a levegőben. Eliza remélte, hogy a madár fenyegető jelenlétére eloszlik a tömeg, és mielőbb kereket oldhat.

Miután befejeztem a mesélést, kíváncsian fordultam Elliot felé, nagyon érdekelt, hogy ő hogyan igyekezik kivágni a csávából Leót, na és persze Sage reakciójára is kíváncsi voltam.

A kiürült korsót piszkáltam. Mutatóujjam újra és újra végig siklott a szélén, mintha csak végig akarnám törölgetni, de nem így volt. Amolyan pótcselekvés volt, miközben elmém egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a mesevilágban, amit Merel és mi hárman kreáltunk. Tetszett, elvonta a figyelmem mindaz, ami odakint volt. Olyan volt ez, mint egy biztonságos paplan, amit magamra húzva úgy véltem, elmenekülhetek az élet gondjai elől. Amikor pedig végre hozzám került a szó, olyan könnyedén kerültem át Leo személyiségébe, mintha csak a sajátom volna – talán így is volt. Tagadhatatlanul magamról mintáztam.

– Edron kétségtől csengő hangja némileg megnyugtatta Leot, ám tudta, ennyivel nem fogja megúszni. Nem volt menekülési útvonal, s már nyakig benne volt a bajba, így hát kénytelen volt elővenni a megfelelő arcot, hanglejtést, amivel igazán Elliot herceg lehet. Belesimított a hajába hát, miközben kissé felszegte az állát, olyan uralkodóian, beképzelten, ahogy a hercegtől látta jó párszor. Közben persze nem általott azt fontolgatni magában, hogy miképpen álljon bosszú Elizán.
– Technikai okok? – kérdezte felháborodva az előtte álló, idősebb törpöt. Ilyenkor a hangja is egészen hasonlított a hercegére, de jobb kezét a háta mögé dugta, hogy rámarkoljon az öve hátsó feléhez csatolt tőrre. Még kesztyűn keresztül is érezte annak díszes markolatán végig futó sárkány mintát. Egy gazdag embertől lopta, s imádta. – Egy csoport részeg munkást látok, akik a dolguk helyett a kocsmában lopják a napot. A hercegetek titkos küldetés miatt járja ezt a veszélyes világot, hogy nektek meglegyen a betevőtök és tudjatok, hol aludni, ti pedig mit tesztek? Bevonultok a kocsmába! Hát így építjük mi együtt a birodalmat? – Próbált nagyon komolynak tűnni, de közben már a menekülési útvonalat kereste. Tudta nagyon jól, hogy közelről megnézve láthatóvá válik az arcán húzódó sebhely, amilyen a hercegnek bizonyára nincsen, ráadásul egyértelműen fiatalabbak voltak a vonásai, még ha nem is sokkal.
Még mondott volna valamit, de akkor a semmiből megjelent egy madár. Nem tudta megnézni magának milyen fajta, mert az hangosan visítani kezdett. Erre Leo tett hátra egy lépést, lényegében átgyalogolva egy hanyatt esett törpre, majd megragadva Eliza karját és kiutat keresett a tömegből, hogy a nőt alaposan kiossza… vagy rosszabb, eltegye lábalól.

Intettem megint a kocsmárosnak, tudván, hogy ez lesz az utolsó söröm. Nem szabad olyan sokat innom, mert akkor hazafelé bizonyára belekeveredek megint valami baromságba. Nem, mintha számítana, minden napom arról szól mostanság, hogy beleugrok valamibe, majd megpróbálok kimászni belőle. Jól van, O’Mara, igyad, csak igyad. A hang buzdított, én meg magam elé vontam az újabb korsó italt, hogy gyönyörködjek a habban.

Még mindig irigyeltem Elliot sörét. De már nem néztem olyan erőteljesen a korsót, mikor megérkezett a kocsmáros és friss italt tett elé. A többi poharat, korsót elvitte magával, így nekünk továbbra sem maradt más, csak a vajsör. Nem bántam, hogy nem leszek tökéletesen ittas ennek a napnak a végére. Egyrészt, mert majd Merellel együtt megyek vissza a Roxfortba és kicsit ciki lenne, ha éppen a tanár lenne ittas. Másrészt szerettem volna megőrizni a józan eszemet és rendesen kiélvezni a játékot.
Mosolyogva hallgattam, ahogy a többiek mesélnek. Közben végig gondoltam, mit tehetne Edron ilyen helyzetben. Volt egy kis varázsereje, ami talán valamikor még jelentős is tudott lenni. Megöregedett persze, ez pedig némileg megkoptatta a tudását és nem is gyakorolta a képességeit olyan intenzitással, mióta visszavonult.

– Edron tökéletesen látta Leo vonásai. Öreg szemei könnyen kivették a hercegi vonásokat és a sebhelyet, amit bizonyosan nem látott utolsó találkozásuk alkalmával. Ráadásul valahogy minden bűzlött ebben a helyzetben, ami csak gyanús lehetett. A tekintete egy pillanatra Elizára vándorolt, akinek az arcán furcsa mosoly ült. Nem tudta hova tenni a nő reakcióját a dologra, s éppen ezért nem is hagyta nyugodni őt.
– Biztos vagyok benne felség, hogy csak egy kis pihenő tartottak… – kezdte Edron, mikor Leo, illetve a látszólagos Elliot hercegből kiszakadt megannyi indulat, de időközben köréjük gyűlt a tömeg, a levegő fogyott és nem volt kilépési lehetőség. Ez még Edront is megakasztotta, öreg volt már ehhez a fullasztó, tolakodó tömeghez. Ezért hát, mikor a hatalmas madár megjelent és rikoltozni kezdett, egészen megörült. Botját a földhöz csapta, remélve, hogy egy enyhébb földrengéssel ledönti a lábáról a tömörülőket. Ő mindenesetre az éppen félre lépő Leo vállába kapaszkodva próbált kiutat, de leginkább támaszt keresni a varázslatához.

Így hát, ha szükséges volt, megfogtam a kockát és dobtam egyet, hogy Merel eldönthesse sikerült-e a varázslat. Közben a második szál cigarettát is elővettem, hogy rágyújtsak. Végre ellalzultam, ami megdöbbentő volt az elmúlt időszak magánéleti és munkahelyi stresszhelyzetei után.

A "herceg" reakcióját pár pillanatig döbbent csend fogadta. Szerencsére ezután megint az öreg törp vette magához a szót, mert így a többi hang - egyelőre - a háttérben bmaradt sustorgásként. Felismerhető volt az elégedetlen, vagy épp felháborodott hangnem, de ameddig a szavak nem voltak kivehetőek a közvetlen közelnél távolabbról, a helyzetet nem súlyosbították.
-Herceguram, kérem legyen megértő, az egyetlen pihenőnapunkat csak nem venné el? A munkások vagy felének így is kisebesedett kézzel kell fognia a csákányt az üvegpor miatt, és sok, gyakran, el is fertőződik. Mi dolgozunk, ahogy tudunk, de ezekkel együtt nem tudunk úgy dolgozni, mint ha frissek és egészségesek lennénk mind.
Érezhető volt pusztán a levegőben, hogy a vélt herceg elé a legbékésebb megoldást kereső törp léphetett, és hogy nem sok ilyen volt a táborban rajta kívül, ha volt még. Biztosan nem a jelenlévők között. A bányászok egyelőre feszülten figyeltek, mit ér el az önkéntes elöljárójuk, de nem volt kérdés, hogy Kvarcbányád puska- és főleg üvegporos hordóvá vált.
Talán ezen a ponton még lehetett volna a megfelelő szavak váltásával deeszkalálni a helyzetet, és békés úton jutni egyezségre, de ezen a ponton jelent meg Eliza madara.
A bányászok számára egyértelmű kép állt össze, a "herceg" maga ismerte el, hogy inkognitóban jár erre, és tanusította, mekkora együttérzéssel fordul a kvarcbányádiak sorsa felé, pontosabban mennyivel nem. A titokzatos nő kézenfekvően a kísérete lehet csak, szintén inkognitóban, minden bizonnyal testőrség, és nem tanusít sok türelmet a hercegét így megközelítő alantasabb népek felé, nem hátráltak elég hamar, és rájuk is idézte máris a madárbestiáját. Egyszerű napokon a druida is segítőkész idegenként fordult a bányászokhoz, de most, hogy állást kellett foglalnia két fél között, ő is bizonyította, hogy elsőképp a koronához hűséges.
Így látták a képet a bányászok összeállni legalábbis, de egy elégedetlenkedő nép számára ennyi bőven elég is a meggyőződéshez, nem fog az objektív megbizonyosodásra várni, csak fellép a maga érdekei nevében.
Edron földrengető praktikája ledöntötte a lábáról a hármas körül legközelebb álló törpöket, és sokan a madarat méregették, mekkora veszélyforrás az idegenekhez képest, de valaki félrelökte az öreg törp szóvivőt a helyére lépve, és a tömeg egyre több pontján megcsillantak rejtekhelyekről előcsúszó, szaggatott jégcsapokat idéző pattintott üvegkések.
És noha nem voltak az ilyenek annyira strapabíróak, mint az acél, annyira voltak csak törékenyek, hogy az áldozatukba csorbulva üvegszilánkokat hagyjanak, és a csorbulás helye is pontosan ugyan olyan éles maradjon mint önmaga: törött üveg. És bár tény, hogy egy láncvérten ezek nem vághattak keresztül, itt ilyen felszereléssel csak a kereskedő őrei rendelkeztek.
Egész pontosan azok a lándzsás zsoldosok, akik az imént vágtattak el, fedezve a munkáltatójukat, hogy az a veszélyessé vált helyzet örömére a lovai közé csapott, és elrobogott.

-Uraim,- Davisre vigyorogva hozzáteszem -hölgyem, dobjanak Kezdeményezést.
Közben összerendezem a rögtönzött figuráikat, és bekerítem őket a lázongókat jelölendő, bármiféle mütyűrökkel, amiket találok.

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Egyre jobban élveztem ezt a mesét, kezdett nagyon váratlan és izgalmas fordulatot venni. Hátradőlve hallgattam, milyen fordulatot vesz a történet, aztán folytattam Eliza meséjét.

– Technikai okok? Egy csoport részeg munkást látok, akik a dolguk helyett a kocsmában lopják a napot. A hercegetek titkos küldetés miatt járja ezt a veszélyes világot, hogy nektek meglegyen a betevőtök és tudjatok, hol aludni, ti pedig mit tesztek? Bevonultok a kocsmába! Hát így építjük mi együtt a birodalmat? – kelt ki magából az álherceg, mire Eliza szórakozottan somolygott, hogy ennyire jól sült el az ő kis terve, és sikerült félrevezetnie mindenkit. Leo szerencsére tovább játszotta a szerepét, így senki nem gyanakodott őrá. Hamarosan Edron is ráerősített az álcára, amikor mentegetni kezdte a törpöket a „herceg” előtt.
- Biztos vagyok benne felség, hogy csak egy kis pihenő tartottak… - igyekezett csitítani az egyre feszültebb légkört az öreg, de nem úgy tűnt, hogy ez sikerült neki… Sőt. A törpök egyre elégedetlenebbnek tűntek.
- Herceguram, kérem legyen megértő, az egyetlen pihenőnapunkat csak nem venné el? A munkások vagy felének így is kisebesedett kézzel kell fognia a csákányt az üvegpor miatt, és sok, gyakran, el is fertőződik. Mi dolgozunk, ahogy tudunk, de ezekkel együtt nem tudunk úgy dolgozni, mint ha frissek és egészségesek lennénk mind – magyarázkodott egy békésebb tagjuk, de a többiek láthatóan nem ilyen békés eszközökkel kívánták elrendezni a kérdést… Miután Ozmium megjelent, a varázsló pedig földrengést keltett, ledöntve néhányukat a lábukról, köztük az eddigi békés tárgyalást folytató öreg törpöt is. Láthatóan a többiek egyre jobban fenyegetve érezték magukat, és félelmükben elő-elővették fegyverüket. Eliza könnyen felismerte, hogy ezek bizony üvegkések, és ennek a fele sem tréfa. Behunyta a szemét, erősen koncentrált, és arra összpontosított, hogy még közelebb hívja magához Ozmiumot. Terve szerint felugrott volna a sólyomra, és gyorsan felmászva annak szárnyára, kereket oldott volna minél előbb ebből a roppant kényelmetlenné vált, szorult helyzetből.

- Uraim, hölgyem, dobjanak Kezdeményezést – adta ki az ukázt Merel, mire izgatottan nyúltam a kockák felé, hogy remélhetőleg megtámogassam a lépésemet a számok segítségével. Ezúttal sem éltem a nonverbális varázslattal, nem akartam csalni, így sokkal jobb volt a játék. - Fú, nem hittem volna, hogy ez ennyire izgalmas lesz... Gyakrabban kéne ilyet játszanom – vigyorogtam a társaimra, majd ismét leöblítettem a torkom egy jó nagy korty lángnyelvvel, biztos, ami biztos alapon. Reméltem, hogy Elizának sikerül elmenekülnie, még mielőtt tettlegességre kerül sor, de azzal is kibékültem volna persze, ha nem így történik. Pont ez volt annyira jó ebben a játékban, hogy egyáltalán nem lehetett előre megjósolni, hogyan folytatódik majd a sztori.

Már nem tudtam mennyi ideje ücsörgünk a kocsmában, de miközben Merel mesélt tovább egy pillantást vetettem a karórámra. Egy kicsit, mintha a fejembe szállt volna a több korsó sör, amit kikértem magamnak. Ezért jobbnak láttam volna időben távozni, ám mintha a mesénk csak nem akart volna a végéhez közeledni. Vajon az ilyesmit több körben játszák vagy hogyan működik? Ilyesmiken gondolkodtam, mert azért azt valahogy sejtettem, hogy nem addig, míg mindenki punnyadtra üli magát. Mindenesetre a történet továbbra is izgalmas volt… vagy csak azért boldogultam olyan könnyen a mi tolvajunkkal, mert leginkábbis minden reakciója az volt, amit én is reagáltam volna.
Bár Eliza tovább lépett, én részemről kivártam, hogy Merel felhívta a figyelmünket arra, hogy ideje lenne kezdeményezést dobni s én akartam is, hiszen ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy Leot valahogy kiszedjem a kényelmetlenné váló helyzetből. S a dobás elég jól is sikerült, így megpróbálkoztam hát vele. Ezen kívül persze, mivel a meggyőzési képessége az egyik legmagasabb volt, úgy gondoltam, hogy esetleg néhány szó is megkönnyíthetné a társaság helyzetét.

– Leo szűkre húzott szemekkel nézett végig az elégedetlenkedő tömegen. Biztos volt benne, hogy hamarosan ideje lesz távozni, mert azok bizony már csak erőfölényüktől fogva is halálra fogják verni őket minimum. Ezért csak mordult egyet a varázsló megjegyzésére: – Pihenőt? Szóval a törpök legfőbb tevékenysége ilyenkor, hogy a saját hercegüket fenyegetik? – kérdezte Leo, de olyan halkan, hogy azt csupán a mellette álló kis társaság hallhassa meg.
Ezután szólalt meg a szószóló. A hangján érződött, hogy ő inkább békésen oldaná meg a dolgot, Leo keze mégis becsúszott a háta mögé, hogy a köpeny alatt rejtegetett tőr markolatához kapjon. Ujjai erősen kulcsoltak rá, hogy azonnal kiránthassa onnan, ha esetleg gond lenne. Csak éppen arra nem számított, hogy egy madár, majd egy kisebb földrengés is következik… ám azok is kevésnek bizonyultak a meneküléshez.
– A korona biztosítja az egészségügyi ellátásukat, uraim. – Kezdte Leo, mikor némi tolakodás után üvegpengék és morcosabb alakok jelentek meg. – Ha valakinél panaszt kell tenniük, az a közvetlen felettesük. De hogy lássák kivel van dolguk, ezennel kinevezem ezt a derék férfiút mellettem a bányászok ellátására. – Mutatott Edronra jobb kezével, miközben baljában még mindig a pengét szorongatta. Készen állt, hogy a következő pillanatba kirántsa és megsebesítse a közvetlenül előtte tolongó törpöket, majd eltűnjön.
– Higgyék el, egy ilyen kiváló varázsló és javasember nem sok helyen akad. Ráadásul az úriember a legnagyobb udvarokban is megfordult. – Folytatta, kihasználva minden képességét, hogy blöffölni tudjon. Már nagyon viszketett a tenyere, hogy előrántsa a pengét, de közben közelebb lépett Elizához. Biztos volt benne ugyanis, hogy a nő csendessége arról árulkodik, hogy valamiféle tervezgetésről árulkodik.

Megköszörültem a torkomat kicsit, ittam egy kortyot, majd Boltonra néztem. Biccentve jeleztem, hogy ő jön. Csak ezután pillantottam az ajtó felé, ami éppen kinyílt és kellemes hűvös tört be rajta. Szívesen kimentem volna kicsit megmozgatni a lábaimat.

–Uraim, hölgyem dobjanak Kezdeményezést.
Merel felszólítására én is dobtam valami közepeset. Addig is azon gondolkodtam, vajon Edron miképpen reagálna erre. Bizonyára, ha józan ésszel lett volna megáldva elmenekül… de nem ő kíváncsi volt és érdeklődött minden iránt. Így hát nem láttam okát, hogy esetleg eltűnjön. A Leotól, vagyis hát Elliottól érkező fordulat pedig egyenesen meglepett. Így hát, mikor rám került a sor, újabb cigarettára gyújtottam rá és eltoltam magam elől a kiürült vajsörös poharat. Csak egy pillanatra gondoltam arra, milyen jó lenne apám borainak egyikéből egy kis adagot elszürcsölgetni.

– Edron maga is éppen csak megállt a lábán, mikor a földrengés leterítette a törpök egy részét a lábáról. Ő nem akart bajt, csupán a testi épségét féltette. Öreg csontjait már az időjárás is kikezdte, nemhogy azok a fényben megcsillanó üvegkések, amik szinte mindegyik bányász kezében ott voltak. Már nyoma sem volt a törpnek, aki szót akart érteni a hercegével, csupa dühös pillantás maradt a madár és a földmozgás nyomán.
A herceg azonban láthatóan még mindig szóval próbálta menteni a helyzetet. Edron eközben persze még mindig azon tanakodott, hogy tényleg az uralkodót látja-e. Hiszen amikor legutóbb találkoztak az a sebhely még nem volt az arcán… és valahogy ennek a fiúnak az arca sokkal gyermekibb vonásokat is mutatott. Nem, szinte majdnem biztos volt benne, hogy nem stimmel a dolog… hacsak a herceg nincsen bajban. Egyébként miért járna álruhában? Egy rendes kíséret jobban megtudná óvni őt az útja során.
– Engem nevezne ki, felség? – lepődött meg Edron. Végül is nem volt ellene, hogy rendes munkát kapjon gyógyítóként s ez akár a megmenekülésük kulcsa is lehetett volna, ha a törpök azt elfogadják. – Nagyon szívesen segítek a bányászokon, amennyiben kvártélyt biztosítanak nekem eme szerény körülmények között. Közel az erdő és gyógynövényekért el tudnék járni oda. – Magyarázta és végig nézett a dühös tömegen. Vajon elég lesz ez nekik? Hiszen ismerték őt, tudták, hogy jól készíti el a bájitalokat. – Nos, ami azt illeti, valóban a legnagyobb udvarokban szolgáltam. Így igen sok rétű a tapasztalatom. Az egészségügyi ellátásotok tehát helyben és gyorsan megtörténhetne. – Folytatta a törpök felé fordulva. – Mit szóltok ehhez? A mi hercegünk igazán nagy lelkű. – Folytatta és hogy a tömeget is meggyőzze, meghajolt a herceg felé, amennyire öreg teste azt engedte.

A kvarcbányádi kvarcbányászok morajlása egyre csak nőtt, kész csoda volt, hogy a diplomáciai szárnypróbálgatásokat nem nyomta el a zaja még. Az öreg törp már el is tűnt a színről, miután a forróbb vérű munkatársa előlépve félrelökte az útból, hogy a helyét átvegye, egy-két együttérzőbb jelenlévő fölsegítette az öreget a földről, és diszkréten kioldalogtak vele a tömegből.
Menekülési utat nem hagytak maguk mögött a triónak, akik a bányászoknak utat engedtek, egyből szigorúan zártak is mögöttük, fenyegetően fisszaemelve késeiket a kvázi túszaikra.
-Biztosítja!?- az új előljáró egy pillanatra a követőihez fordult, öklét, bütykei körül vörösesbarna foltokkal tarkított fáslizással, feléjük emelve bizonyítékként. -Látjátok, fiúk, nincs mit aggódnunk, ezt mind biztosítja a korona!
Majd visszafordult a feltételezett herceghez, vádlón emelve a tekintetébe az éles üvegtüskét, amit a másik kezében szorongatott.
-Nos, én vagyok a bánya legfelettesebbje, és tanusítom, hogy még a kenyér fele is száraz, mire ideér! Ha egyáltalán ideér, tíz ígértből egy szállítmányt látunk a saját szemünkkel is, ledobnak alibire elég ellátmányt, de persze készségesen visznek el cserébe annyi kitermelt üveget, amennyit a szekér még pont elbír! És akinek nem jut betevő, mit csináljon, faragja ki a vacsoráját a hegyből?

Végignézek a társaság dobásain, számolgatom az összegeket.
-Úgy néz ki, akkor először jönnek a törpök - az egyszerűség kedvéért összevontam őket, utánuk Eliza, utána Leo, és Edron zárja a kört. És úgy készüljetek, hogy ezekben a körökben dőlhet el az Üveg-hegy sorsa. Meg talán a tiétek is...- teszem hozzá a végére sejtelmes szemöldökvonogatással.

Ozmium, a sólyom megpróbált gazdája mentális hívására közelebbszállni, egy darabig el is jutott, de az utolsó néhány méteren vissza kellett hőkölnie, ahogy több lázongó bányász is az útját állta, felé meredező üvegpengéikkel. Egy nyurga legény ezt a megtorpanást ki is használta, elkapta a madár lábát, hogy visszatartsa. Ozmium még kiszabadulhatott ebből, ha elég jól próbálkozott, de egyelőre meghiúsult bármi terve, hogy egy manőverrel felülről kerülje ki a feltartóit, és már fel is vehesse gazdáját, esetleg annak társait.
A bányászok frontvonala eközben egyre szorosabbra zárta a kört a három jövevény körül, már egyértelműen döféstávolságon belül voltak, de valami okból támadni még nem támadtak.
Minden bizonnyal még nem zárkóztak el attól a lehetőségtől, hogy aki megadja magát, azt foglyul ejtsék csak, lincselés helyett.
-Én csak üres ígéreteket hallok itt, Herceg!- folytatta az új szószóló. -Mi lenne, ha nem engedjük haza innen, ameddig nem érkezik a kedves kis kastélyából a munkánkat megillető fizetség, és kártérítés minden eddig elmaradtért? Esetleg csákányt foghat az üvegbányákban, hogy magának is megtapasztalja, milyenek is itt igazán a körülmények. Addig se unatkozna.
Bár szemmellátható volt, hogy nem túlzottan rázná meg a törpöt az sem, ha csak demokratikusan üvegszilánkokra tűzik egyezkedés helyett.
Egy mellette álló másik bányász felszólalt közben, a druida kinevezésére válaszul.
-Igen, Edron mestert ismerjük, az egész országban egyedül ő fordított figyelmet a helyzetünk súlyossága felé, és megtett amit módjában állt a segítésünkre. Mesteruram, ha mivelünk áll, kendet kiengedjük, és természetesen ugyanúgy fogadjuk errefelé, mint ezelőtt is.- A szavaiból persze kiérződött az "Ez az ajánlat persze a másik kettőnek nem szól" rész is.
A szószóló egy szúrós pillantással értékelte ezt az engedékenységet, majd ugyanezt a tekintetet a két másik túszukra fordította, sugallva, hogy ha megpróbálnák követni az öreget, az ő sorsuk bizony cézársaláta lesz. A tömegmoraj hangszíne alapján viszont annyival sokan egyetérthettek, hogy az erdei varázslónak bizalmat szavaznak, vele nincs viszályuk, ha nem foglal állást Kvarcbányád népe ellen.

-Szóval, Ozmium itt van, és ha el akarjátok érni, át kell törnötök ezeken bányászokon itt. Nem kérdéses viszont, hogy ezt támadásnak fogják venni, és aszerint reagálnak majd. Edronnak egyelőre van annyi jóhíre, hogy hajlandóak elengedni, de azt is egyértelműen látjátok, hogy ha úgy vélik, ezt a bizalmat elárulja, rá is ellenségként fognak tekinteni. És természetesen nyugodtan eszetekbe juthat minden más zseniális ötlet is, de mostantól Kvarcbányád, az Üveg-hegy, Üveghegy, és természetesen a ti sorsotok is múlik azon, hogy végződik ez a nap.
Kapnak egy bátorítóan gonosz vigyort, majd Davis felé fordulok, mint soron következő játékos, ő mi tervet forral.

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Izgatottan hallgattam a többiek meséjét, majd Merel folytatását.- Szóval, Ozmium itt van, és ha el akarjátok érni, át kell törnötök ezeken bányászokon itt. Nem kérdéses viszont, hogy ezt támadásnak fogják venni, és aszerint reagálnak majd. Edronnak egyelőre van annyi jóhíre, hogy hajlandóak elengedni, de azt is egyértelműen látjátok, hogy ha úgy vélik, ezt a bizalmat elárulja, rá is ellenségként fognak tekinteni. És természetesen nyugodtan eszetekbe juthat minden más zseniális ötlet is, de mostantól Kvarcbányád, az Üveg-hegy, Üveghegy, és természetesen a ti sorsotok is múlik azon, hogy végződik ez a nap – mondta Merel. Nagyon beleéltem magam a játékba, és pontosan tudtam, hogy mit lépne ebben a szorult helyzetben Eliza.

Eliza somolyogva hallgatta az álherceg azon próbálkozását, hogy megegyezzen a törpökkel.
Edront nevezte ki a bányászok hivatalos vajákosának, ami nem volt rossz lépés, de Eliza úgy érezte, ez bizony kevés lesz ahhoz, hogy a vérig sértett törpök megbékéljenek. Így is volt, ahelyett, hogy ezzel megelégedtek volna, azzal fenyegetőztek, hogy váltságdíjért fogva tartják a férfit. Edronnak ugyan felajánlottak némi menekülő útvonalat, amit a hercegnő biztosra vett, hogy az öreg el is fogad majd, de ez csupán őrá vonatkozott, Leóra és Elizára nem. Mivel Eliza valódi származásával senki nem volt tisztában, és ő nem is akarta magát leleplezni, mert apjához – ha busás összegért cserébe – haza is jutott volna, csak a börtön várta volna, így merész tettre szánta el magát. Így, hogy nincstelen senkinek álcázta magát, nem számított arra, hogyha bezárják, kezesen bánnak majd vele, hisz a törpök semmit nem remélhettek érte cserébe. Azzal is tisztában volt, hogy milyen nagy élvezettel élnék ki rajta kisebbségi komplexusuk kompenzálását… Elvégre egy törp nem gyakran hághatott meg egy magafajta fehérnépet. Hogy ebbe belegondolt, elfogta az undor, és nem látott más lehetőséget a szabadulásra, mint… Behunyta a szemét és ismét Ozmiumot szólította maga felé, dacára annak, hogy a madár elakadt útközben. Igyekezett tudatosítani vvele, hogy bármi áron ki kell mentenie gazdáját. Aztán belerúgott egy nagyot a porba, hogy az előtte álló törpöt egy pillanatra megzavarja a – remélhetőleg – szemébe repülő porral. Egy pillanat alatt kirántotta aztán az éles tőrt a combjához erősített tokból, s ha sikerült, ezzel védve magát és szúró mozdulatokkal fenyegetve a körülötte álló törpöket, igyekezett megmenekülni. Arca ronda, vicsorgó arckifejezést öltött, s vadállatiasan morgott, hogy ezzel is érzékeltesse, ő bizony bármire képes, hogy innen kiszabaduljon. Ez a mindent vagy semmit pillanata volt! Éveken keresztül sínylődött atyja börtönében, nem volt hajlandó raboskodni egy nappal tovább sem… Ha meg kell halnia, hát haljon meg, de küzdelem nélkül biztosan nem adja meg magát. Olyannyira elszánt volt, hogy ha az a szabadulás ára, nem érdekli az sem, ha a kezéhez törpök vére tapad majd… Ha megtámadják, ő biztosan visszatámad, s remélhetőleg Ozmium szárnyán – ha sérülten is – de szabadon elrepülhet.

Ahogy befejeztem a mesét, izgatottan néztem Elliotra, ő vajon mit lép ebben a szorult helyzetben.

A szétült hátsófelem, na meg én is örömmel fogadtuk a tényt, hogy a játék a végéhez közeledik. Nem, mintha nem tudtam volna még én magam is órákat, sőt talán napokat és heteket mesélni az én herceg külsejű Leom érzéseiről. Furcsa érzés volt, de annyira ismertem, mint magamat. Már lassan gondolkodnom sem kellett a reakcióján, olyan ösztönösen jött neki mindez. A mesélői megint csak felcsigázott, főleg mert tudtam, hogy Leo nem fog gondolkodni, egyszerűen elveszítve a türelmét, ahogy én is tenném. Nem meglepő, ki szereti a kötekedő törpéket? Mindig van bennük valami bosszantó. És egészen hasonlítanak rád, O’Mara… A hang kegyetlenkedett egy sort, mielőtt végre magamhoz vettem a szót.

– Leo nem szerettek, ha valaki visszadumált neki. Leo azt sem szerette, mikor valaki nem engedelmeskedett a meggyőzésének, s mivel ez ritkán fordult elő, most pattanásig feszültek az idegei. Az arcán nyugalom ült, csak éppen jobb kezét tartott a háta mögött, hogy rászorítson a tőrmarkolatára. Érezte, hogy ez volt most az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Nem finomkodott tovább, még ha valahol mélyen sejtette is, hogy ezt élve nem ússza meg. Sokan voltak a törpök és sok bökőjük volt. Aztán meglátta Elizát, aki nem túlzottan tetszetős külseje ellenére is marha szexin rángatta elő azt a fegyvert a combjára rögzített tokból.
– Hűű, ezt előbb is bevethetted volna, te nő – közölte, majd ő is előrángatta a tőr a háta mögül, a másik kezével pedig a csizmájába dugott kisebb pengét kapta elő. Ezt a két mozdulatot rendkívül gyorsan hajtotta végre, majd egy percig úgy vicsorogva állt a törpökkel szemben. Eddigre Edron valószínűleg amúgy rájöhetett, hogy tényleg nem az igazi herceggel van dolga, hiszen sok finomkodás nem volt ebben.
– Tudjátok, én mit utálok? A nagypofájú törpöket, akik azt hiszik, mindent megtehetnek… – Bökte ki, majd megrohamozva a szemben állókat, rontott keresztül a tömegen, mint egy megvadult bika. Ha valaki meg is vágta, hát nem érezte meg, mert ott lüktetett minden porcikájában az indulat. S ha eljutott odáig, hát ő maga is belekapaszkodott Eliza madarának valamelyik részébe, hogy legalább ne itt vérezzen el egy halom szenny alak között.

Nos ezzel lényegében összefoglaltam mindazt, ami Leoból eddig nem tört ki. Persze lehetett volna még érdekessé tenni olyan apróságokkal, hogy milyen mozdulatokat tett harc közben, mert Leot úgy képzeltem el, mint aki kecses, szinte táncosokat meghazudtoló lépésekkel támad. De ez más volt. Itt feldühödött, egyenesen neki esett azoknak, akik bántani akarták. Nem érdekelte őt sem politika sem semmi más, csak szabadulni akart… pont, mint néha én ebből a világból, vissza az erdőkbe, a fák közé, a csendbe.
A tekintetem Boltonra vándorolt, annak reményében, hogy Edron elég dühös lesz, mikor rájön, hogy ez a srác valóban nem a herceg. Igen, szerettem a drámai végkifejleteket, így különösen érdekes lett volna, ha mondjuk Leoval szembe fordul.
– Na Bolton, adj bele Edronba mindent! – Kacsintottam rá.

– Az a gyanúm, hogy ezt nehéz lesz felülmúlni – feleltem Elliotnak. A tekintetem a Merel által korábban igazgatott, gyűrűből készült bábúkra vándorolt. Csak egy pillantást vetettem arra, hogy hol is állok most éppen Edronnal, de Leo és Eliza reakciója után nem volt kérdéses, hogy majdnem mindegy. Kizárt volt, hogy az öreg varázslóm is benyeljen valami támadást. Ha más nem, hát véletlenül, ahogy megkezdődik a tülekedés.

– Edron egyelőre nem szólt. Nem azért, mert nem lett volna, mit mondani a törp szavaira. Nagyon is tudta, hogy kinek az oldalán állna egy ilyen vitás kérdésben. Az udvar közelében töltött évek alatt egy dolgot megtanult az alattvalók létével kapcsolatban: a lázadás a legritkább esetben jelent megoldást. Bár nem ismerte olyan jól a herceget, hogy tudja, miképpen büntetné meg az arcátlan fenyegetőket, számos kínzási és kivégzési módszer futott végig gondolatai tömegén. Őt nem is igazán ez foglalkoztatta, hanem a mellett álló fiatalember kiléte, már csak hanghordozásából is érezte: ez nem Elliot herceg. Hasonlított rá, kétségtelenül jobban, mint egy hasonmásnak illene, sőt a beszéde is majdnem közel állt egy nemeséhez, de Elliot herceg még is más volt. Érezte a különbséget minden mozdulatában, minden szavában, na meg az arcán húzódó sebhelyből. A palotában egy ilyen heget több napos kezeléssel, de eltűntetnének. Erre megvoltak a megfelelő praktikák.
– Hogy tisztázzuk, törpuram, én nem állok senkivel. Nem hiszek az erőszakban, pláne nem a hercegünkkel szemben… – vagy a hasonmásával szemben, szíve szerint ugyanis éppen ezt tette volna még hozzá. Edron azonban egyelőre jobbnak látta elkerülni konfliktust, nem csak azért, mert az ismeretlen nő, aki szintén ott állt a soraikban elcsavarta a fejét és szívesen óvta volna meg támadástól, hanem mert egész egyszerűen már túl öreg volt az ilyesmihez.
Azonban hamarosan nem csak üvegtőrök, de kések vagy tőrök vagy hasonló pengék kerültek elő, amiket nem tudott rendesen megfigyelni. A következő pillanatban már egymásnak feszültek, ő pedig egy pillanatig, míg talán meg nem taszították egy kicsit, nem tudta mi tévő legyen. Végül, ahogy korábban a földhöz érintette botját, kétszer, erőteljesebben. Megint földrengés keletkezett, de erősebb, hevesebb, morajlóbb, sőt mintha az ég is elkezdett volna dörögni felettük, távolról jövőn, vészjóslón. A természeti mágia volt Edron erőssége s egyetlen célja a rémületkeltés volt, hogy attól talán leállnak egy pillanatra. Ha a tette sikerrel járt, úgy egész egyszerűen megpróbált rést keresni a tömegben, mert ő bizony máris távozni óhajtott vissza az erdei kunyhójába. Öreg csontjai már nem bírtak volna többet ebbe a tülekedésbe.

-Mert csak az elnyomók tehetek bármit büntetlenül, mi!?
Talán Leo kijelentése volt az utolsó csepp a bányászok számára, vagy az azt követő roham Ozmium felé, de amint tettlegességre került a sor, már nem volt visszaút. Eliza trükkje sikeresen megvakított egy-két törpöt pár pillanatra, de túl sokan voltak, hogy ne legyen utánpótlás a helyükre.
Csata tört ki, egyértelmű túlerővel a "herceg" és "testőre" körül, sikerült ugyan átverekedni magukat a sorfalon, de nem anélkül, hogy ténylegesen is támadniuk kelljen, ne csak fenyegetőzni vele, és főleg nem anélkül, hogy maguk is megsérüljenek. Egyszerűen túl sok irányból érkezett támadás, hogy mindent ki tudjanak védeni. Végül egy újabb váratlan földrengés rázta meg a csatatérré vált helyszínt, a káosben mindenkit megingatva a lábán, így ez csak Ozmiumot nem érintette, lévén a levegőben mindvégig. Ezt kihasználva a madár lecsapott gazdája felé, hogy mindketten rákapaszkodhassanak, és kirepülhessenek a véres kavalkádból.
Valaki még utánuk dobott egy nagyobb üvegszilánkot, de az ártalmatlanul repült el a szárnyra kapott madár mellett.

-Ez így tömeges harc lenne, úgyhogy egyszerűsítünk kicsit: Leo és Eliza dobjon egy-egy Támadást, hogy hogy sikerül átverekedni magukat a tömegen, és egy-egy Állóképességet, hogy milyen karcolásokkal úszták meg a menekülést.
Igen, ezen az egy dobásukon fog most múlni, előlépnek-e Cézárrá, de van egy olyan érzésem, hogy körönként kijátszani a harcot úgy hét törp ellen is elég vontatott lenne. Meg talán későre jár már, fogalmam sincs igazából, mennyi lehet pontosan az idő.

A keltett földrengés adott némi lépéselőnyt Edronnak is, de egészen ő sem tudott kiérni a gyülekezetből. Egészen a szélén már, de végül körülfogta őt is egy sorfal, rászegezett üvegekkel, de nem támadtak. Érdekes módon köztük állt az öreg törp is, aki korábban próbálkozott a diplomáciával, mielőtt kievakuálták a szorossá váló helyzetből. Egyet előrelépett most.
-Sajnos ez már nem hit kérdése itt sokaknak... Próbáltunk eddig békésebb módon kommunikálni, semmi. Meg se hallgatták a panaszainkat, és segítséget se nyújtottak. Csak elvárták, hogy dolgozzunk ugyanúgy és ugyanannyit, mint ha erejünk teljében lennénk, nem a határán. Mi más jusson még eszünkbe, amivel felhívhatjuk a figyelmet az élhetetlen körülményekre itt? Mit nem hagynának ugyanúgy figyelmen kívül ott a kényelmes udvaraikban? Látta Edron mester is, mennyire érdekelte a hercegurat az őszinte szó.
Az öreg törp intett lassan, és az Edron útját állók leengedték a rögtönzött fegyvereiket, bár félre egyelőre még nem álltak előle.
-Mi csak a reális élet- és munkakörülményeket kérnénk. Edron mester járatos az udvarokban is, ha tudna tenni az ügyünkért, végtelenül hálásak lennénk, de másképp, minekünk, csak a drasztikus lépések maradtak már.
Az öreg törp várakozóan nézett a druidára, várva legalább egy választ, de Edron gyanította, hogy a nemlegesért cserébe is hajlandó lesz félreállni az útjából. Edront úgy már nem érintenék az események a továbbiakban, de a kvarcbányádiak számára még közel sem érnének véget, és ismerve a legtöbbjük temperamentumát, csak ezután indulnának el a lejtőn...

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Tetszett, hogy Elliot is így belecsapott a lecsóba, és bevállalta a harcot. Izgatottan vártam, hogy vajon sikerül-e kiverekednie ennek a rögtönzött párosnak a slamasztikából. Edron persze kissé más utat követett, de ő sem a törpök mellett foglalt állást érdekes módon. Ez meglepett, hiszen könnyebb dolga lett volna valószínűleg, ha az ő pártjukat fogja, ennek ellenére tökös módon inkább menekülni próbált.
- Ez így tömeges harc lenne, úgyhogy egyszerűsítünk kicsit: Leo és Eliza dobjon egy-egy Támadást, hogy hogy sikerül átverekedni magukat a tömegen, és egy-egy Állóképességet, hogy milyen karcolásokkal úszták meg a menekülést – adta ki az ukázt Merel. - Igenis hölgyem! - mondtam, majd megcsókoltam a kockákat, és magamban azért imádkozva, hogy sikerüljön, elhajítottam őket az asztalon.

- Ami késik, nem múlik! - vigyorgott Eliza vadul, akarom mondani, inkább vicsorgott rá Leóra, annak poénját hallva, majd minden erejéből nekirohant a törpöknek. Érezte, hogy megsérült, de az adrenalin egyelőre feledtette vele a fájdalmát, és csak a szabadulás lebegett lelki szemei előtt, no meg Ozmium, akit normál szemével is jól látott. Büszke volt a sólyomra, hogy nem adta fel küzdelem nélkül, és hű társként mindent megtett azért, hogy kiszabadítsa őt, vagyis egészen pontosan őt és Leót. Minden erejét megfeszítve próbált meg felugorva felkapaszkodni a sólyom egyik szárnyára.

Miután befejeztem, egy utolsó kortyoltam a poharamból, ami ismét kiürült, de ezúttal éreztem, hogy elég volt, nem kell már utánpótlás. Kezdett jólesőn a fejembe szállni az alkohol, tudtam, hogy ma jól fogok aludni. Nagyon örültem, hogy végülis bevállaltam ezt a játékot… Talán nem sok negyven feletti vetemedett ilyesmire életében először, de én mindig is aszerint éltem az életemet, hogy ami belülről jön, annak ne mondjak nemet, mindegy, mások mit gondolnak rólam. Elégedetten hátradőltem hát, és alig bírtam kivárni, hogyan folytatódik, vagyis ez esetben - ha jól sejtettem - zárul a kaland.

– Ez így tömeges harc lenne, úgyhogy egyszerűsítünk kicsit: Leo és Eliza dobjon egy-egy Támadást, hogy hogy sikerül átverekedni magukat a tömegen, és egy-egy Állóképességet, hogy milyen karcolásokkal úszták meg a menekülést – adta ki a parancsot Merel a következő mesélői rész végén. Megvártam, míg Joshua benyálaz egy pár kockát, így inkább kerestem két másikat a készletben. Nem óhajtottam éppen az ő testnedveit simogatni. Szóval megráztam őket enyhén a tenyeremben és elhajítottam őket úgy, hogy éppen Merel elé érkezzenek meg.
– Nos, remélem ez elég jó – mondtam. Az üres poharamat piszkáltam, miközben Davis volt soron éppen Elizával. Az a csaj igazi harcosnak tűnt, ez pedig nem csak Leonak, de nekem is imponáló volt. Vicces lett volna úgy véget vetni a játéknak, hogy együtt menekülnek egy újabb kaland felé. Ezért hát vevő voltam továbbra is arra, hogy Eliza madarára pakoljam valahogy a tolvajomat… vagy magamat?

– Bár Leo tudta, hogy egy ilyen rohamot nem úszhat meg ép bőrre, minden erejét bevetve indult meg előre. Nem érdekelt hány emberen kaszabol végig a tőrökkel. Már megszokta, hogy azokat a pengéket az ellenség – jobbára kirablásra váró előkelők – húsába mélyessze, ezért nem jelentett neki gondot egy-két törp sem. Persze igyekezett a gyilkolást elkerülni és inkább csak sebesíteni annyira, hogy elessenek azok, akik megpróbálják feltartani. Ha valaki nem engedelmeskedett a vágásnak, úgy bele is rúgott, majd óvatos mozdulatokkal megkerülte, hogy még közelebb verekedje magát a madárhoz. Közben a szeme sarkából az ismeretlen nőt, azaz Elizát is figyelte, nehogy nélküle távozzon a helyszínről.
Az újabb földrengés erősebbnek és veszélyesebbnek tűnt. Még Leót is ledöntötte a lábáról, ami szinte azonnal pattant is, hogy kihasználva a pillanatnyi állapotot rohanhasson egyenesen a madár felé. Éppen akkor ért oda, amikor Eliza is. Könnyedén kapaszkodott fel rá, fürge lépteinek köszönhetően. Annyira megkönnyebbült, hogy észre sem vette a mellettük elsuhanó üvegszilánkot… ám éppen ekkor, mikor végre kifújta magát egy picit vehette szemügyre, milyen súlyos sérüléseket is szenvedett. Hiszen addig, annyira dolgozott benne az adrenalin, hogy meg sem érezte a fájdalmat.

Az én részem is készen állt arra, hogy végleges zárást kapjon, esetleg éppen azzal, hogy Leo hátából kiáll egy üvegszilánk vagy elvérzik Ozmiumon a sebei miatt, így sosem tudja meg mi lehetne a következő kaland, ami esetleg Eliza mellett állna. Nem bántam volna semmit, érzelmi szempontból nem nagyon izgatott a helyzet ilyen téren, viszont az izgalmas lezárásra vevő voltam nagyon is.
Egészen kellemesen alakult ez az este. Tetszett a játék, jól esett a túl sok pohárka ital is, ami már egészen a fejembe szállt. Éreztem, ahogy eltompította kicsit az agyamat, cseppet szédülök és kellemes melegség jár át. Nem vágytam túl sok mindenre már, csak a puha ágyamra és egy kis sétára előtte Roxmortsban, hogy kiszellőztessem a fejem a kocsma füstös levegője után.

Egy kicsit irigykedtem Elliotra és Joshra, hogy így belevágtak mindennek a közepébe. Én persze Edronnal a kissé nehezen mozgó, de még fürge gondolkodású varázsló szerepében nem tudtam berontani a tömeg közepébe, meg hát értelme sem lett volna. Edron azért mégis csak ismerte ezeket a törpöket és kevésbé veszélyes időkben barátságot is ápolt velük. Szóval igyekezett csak annyira belefolyni a dolgokba, amennyire muszáj volt. Így mikor Merel felém fordult a saját történetszálammal, akkor igyekeztem a lehető legEdronosabb döntéseket meghozni.
Eddigre már azért éreztem magamban a fáradtságot. Mióta a Roxfortban dolgoztam sokkal korábban lefeküdtem aludni, azért mert sokkal korábban is keltem. Éreztem minden porcikámban a munkanapok utáni kimerültséget, de valahogy kamaszokkal mégis jobban élveztem a munkát, mint annak idején az akadémián. Hálásabb és vidámabb társaság volt a legtöbbjük és szinte folyton volt egy érdekes eset, akire több időt kellett szánni. Ilyen volt például Sally Sykes, akitől mostanában enyhén hangos volt a tanári.
Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a fáradtságot és átagyam a helyet Edronnak. Ez eléggé kikapcsolata az agyamat, hiába húzott annyira már az ágy. Folyton bevillant gondolataim közé a kellemes puha párna.

– Az öreg varázsló egészen megörült neki, hogy már majdnem kijutott a tömegből, mikor egy újabb sorfallal találta magát szemben. A korábban békésen felszólaló idősebb törpöt azonnal felismerte, legutóbb egy csúnya vágást kezelt rajta. A szerencsétlen nem tudott fizetni, így elengedte a díjat neki. Végig hallgatta hát a panaszát, bár nem sokat tudott volna vele kezdeni. – Értem én a problémát, törpuram. Éppen csak annyi a probléma, hogy akivel az imént beszélt csak hírből ismeri a herceget. Így pedig nem az uralkodónkat kéne szidniuk – közölte, s abban a reményben fordult a két menekülő irányába, hogy azok már egérutat nyertek. – Engem is megtévesztett, elismerem, de ahogy beszélt… és ez a támadás, aligha van közük a hercegünkhöz. Nekem elhihetik, én ismerem őt személyesen. Ennél jóval nemesebb és figyelmesebb. Biztos vagyok benne, ha idelátogatna mindenki problémáját a lehető legjobb módon igyekezne orvosolni – Magyarázta és igyekezett semmiféle hirtelen mozdulatot nem tenni. Nem akart ő is egy-egy kaszabolás áldozata lenni. Az ő korában már minden sérülés veszélyes lett volna.
– De teszek egy ajánlatot Önöknek. Ahogy mondta barátom, járatos vagyok az udvarokban és némi türelemért cserébe elutazom a hercegünkhöz, természetesen az igazihoz, hogy elmondjam neki milyen ügyben zúgolódnak erre a népek. Meghívom ide és talán megoldást talál a problmájukra. Ígérem, még a mai napon útnak indulok – mondta és kezet nyújtott az idős törp felé, hogy az lássa, komolyan gondolja minden szavát. Edron ugyanis nem hazudott. Bár sok rossz tulajdonsága volt, mindig is megbízható volt, de ezt a legtöbb munkás a saját bőrén tapasztalhatta meg. Ha kértek tőle valamit, következő látogatására elhozta, gyakran elengedte a fizetséget, mikor valaki rászorult.

A csata rövid volt, de heves. Acéltőrök üveg ellen, elég közelről nagyon veszélyes támadófegyverek. És annál limitáltabbak védés terén, páncél és pajzsok nélkül, és azt a lehetőséget is nélkülözve, ahogy egy karddal távolabb lehet tartani az ellenségedet, mint hogy elérjen. Így az egyetlen lehetősége a párosnak a túlélésre a mihamarabb áttörés volt, többeket elrettentettek a rohamukkal, de épp elegen állták útjukat, hogy legalább annyi sérülést szerezzenek, mint amennyit kiosztottak.
Nem volt egyiküknek sem önmagában súlyos sebe, de mindkettőjüknek több mint elég volt a testére kaszabolva, hogy ha nem látják el hamar, a vérveszteség még mindig hamar összeadódhat halálos eredményekig.
Ozmium nem repült velük messzire, csupán épp túl a közeli erdő peremén, mert az ő tollazatát is megtépázta a csata, és két embert is vinnie kellett a szárnyain, így neki is meg kellett pihennie a fák fedezékében, miközben Eliza és Leo számára is elég sürgetővé vált az elsősegély kérdése, most, hogy az ellenséges kezek elől megmenekültek.
Hogy mi lett Kvarcbányád sorsa, már nem tudták, de talán nem is foglalkoztatta őket annyira. És hogy útjaik merre vezettek tovább, az már egy másik történet volt...

Az öreg törp megfontolt mozdulattal rázott kezet Edronnal, méregetve a druidát, minden bizonnyal azt próbálva megállapítani, az ő hűsége legvégül merre is húz. Régóta ismerte, de még nem találkoztak olyan helyzetben, ahol az öreg varázsló mellettük és ellenük is választhatott egy sorsfordító kérdésben, csak mint a bányászfalu vendége, aki szolgálatait és készjtményeit ajánlotta fel, cserébe minimum annyiért, hogy vendégükként látják itt.
-De látja, Edron mester, ha ez itt, mint mondja, valóban nem a herceg volt, csak holmi hasonmás, úgy az igazi herceg továbbra sem járt itt sem maga, sem küldöttjeik útján, hogy a helyzetünkkel is foglalkozzon. A barátságunkra, elhiszem még, hogy az udvarba csak nem jutott még el a híre az itteni gondoknak, és hálás vagyok minden segítségéért. Kvarcbányád mindig örömmel látja Edron mestert. De mint látja, azt nem ígérhetem, hogy a kedélyeket kordában fogom tudni tartani, ha nem javulnak a dolgok, a nálam ifjabb töbség túl forróvérű már...
A druida körüli sorfal tagjai egy ideig még bizonytalanul pislogtak egymásra, az előljárójukra és Edronra egyaránt, végül leengedték-elrakták rögtönzött fegyvereiket. A hirtelen beállt csendben még hallani lehetett a tömeg közepe felől a zúgolódást, nagyrészt acsargást a rég elrepült madár után.
A nap már kezdett a végére járni, de az események még bőven csak most keltek lábra...

Ahogy a mese lezárul lassan mindenki részéről, össze is szedem a terepkockákat, és elkezdem visszaváltoztatni a karakterfigurákat a gyűrűkké, amiből felajánlásra kerültek.
-Ezek ne maradjanak itt. A karakterlapokat nyugodtan ér megtartani emlékbe, bekeretezni dekorációnak, papírrepülőt hajtogatni,..- Mellékelek a lehetőségekhez egy bájvigyort, természetesen közben még mindenki hozzájárulhat a maga története lezárásához egy-egy epilógussal vagy fináléval. Mindkét szál, amire váltak, nagyon érdekes történeteket sejttet a folytatásban, de nem tudom, összejönne-e mégegyszer ez a parti, és hogy én mesélném-e a következő fejezetet. Igazán szivesen lennék egyszer játékos is, de csak magamat ismerem, mint elérhető mesélő eddig.
Milyen lett volna Morgana lányaként nőni fel? Vajon az estimesék is ilyen interaktívak lettek volna, amint elég nagy vagyok érteni a szabályait?
Ahogy a kockáimat szedem össze, "egész véletlenül" az egyikről megfeledkeznék egy ideig, pont Elliot keze ügyében, csak utolsóként "veszem észre" és rakom el, ha még megvan. Nem támogatom a kockáim lopását, úgymint fogyóeszköznek drágák, de ha egy darab véletlen elkallódik emlékbe, hát egye fene.
-Mennyi lehet az idő egyáltalán? Tanárúr, ugye még nem zárattuk ki magunkat az iskolából?- nézek Bolton profra. Nem mint ha ne tudnék minimum két bejutási útvonalat, ha nem is nyitnák ki a kaput egy tanáruk kedvéért se, de azt valóban nem figyeltem, milyen messze repült az idő fölöttünk.

//Köszönöm a játékokat tetszőleges számú értelemben ;D//

Szerepjáték a négyzeten, avagy Eliza hercegnő bőrébe bújva

Elérkeztünk hát a fináléhoz, így nem volt más hátra, minthogy befejezzem Eliza történetszálát.

Eliza érezte ugyan a szúrásokat, de az adrenalin miatt a fájdalom még nem érte utol. Látta, hogy Leo is több sebből vérzik, és ugyan megfordult a fejében, hogy jobb lenne egyedül menekülni, de tudta, hogy arra már nem lenne energiája, hogy a férfit lerázza. Később is ráér még erre… Sőt, igazából hosszútávon akár hasznát is vehetné… Egyedülálló hasonlatossága a herceggel páratlan lehetőségeket rejt magában. Mikor felkapaszkodott Ozmium szárnyára és elsüvített mellettük az üvegszilánk, érezte, hogy megmenekültek. Látta azonban, hogy Ozmiumot is megtépázta ez a harc, nem is kicsit, így mentálisan arra kérte a sólymot, hogy a lehető legközelebbi biztonságos helyen landoljon. Hamar földet értek, szerencsére biztonságban.
– Hű, ez meleg volt – mondta Leónak, majd meglátta, hogy tőlük nem messze egy patak csörgedezett, így utolsó erejével elbotorkált addig, hogy igyon annak vizéből. Ahogy a víz fölé hajolt, megpillantotta tükörképét és ijedten vette észre, hogy az átváltoztató bűbájának annyi, a varázslat megtört. Bizonyára a sérülései gyengítették meg annyira, hogy az álcáját elveszítette. Ismét ő volt hát, a fiatal, gyönyörű hercegnő, csupán annyi különbséggel, hogy haja még mindig saras volt. Ezt azért nem mosta le, valamennyire segíthetett fenntartani az álcáját, bár jól tudta, hogy Leo előtt mindenképpen lelepleződött. Ha a férfi nem is tudja, kicsoda ő, azt bizonyára látja, hogy teljesen megváltozott a külseje… s imígyen nem lehet más, mint boszorkány. Egy kis üvegcsébe vizet rakott el, majd visszatért Ozmiumhoz, hogy megitassa és leápolja a sólymot. Ezután jutott el csak odáig, hogy önmagával is foglalkozzon, s ha Leo még ott volt, esetleg rajta is segítsen, és kitalálják, hogyan tovább…

Ahogy befejeztem a mesét, elszomorodtam. Az egész annyira tetszett és olyan izgalmas volt, hogy szívesen folytattam volna még az egészet. Persze most, hogy a hármas szétvált, ez igen nehéz lett volna, de nem lehetetlen azért. Felvetettem hát az ötletet:
- Hű, köszönöm ezt a remek játékot! Merel, hihetetlen jó mesélő voltál! - kacsintottam a lányra. - Mi lenne ha valamikor folytatnánk? Nekem nagyon bejött ez az egész. Persze mehet más történettel és más karakterekkel, de nekem őszintén szólva ez is nagyon tetszett, szóval részemről simán folytatódhatna – néztem körbe a jelenlévőkön mosolyogva. Reméltem, hogy ők is helyeslik majd az ötletet, de persze, ha nem így történt, azt is megértettem. – Na de most ideje aludnom egyet, holnap vár a munka… - búcsúztam aztán kézfogással Elliottól és Sage-től, Merelnek meg adtam egy puszit, ha megengedte. Majd magamhoz vettem a gyűrűimet, rendeztem a számlámat a pultossal és meg sem álltam az ágyamig, hogy kipihenjem a mai nap fáradalmait.

Köszönöm a szuper játékot! ;D

A történetünk a végére ért. Bár igazából nem is mondhatná az ember a végének, hiszen csak egy epizód volt. Leo és Eliza esetében ugyanis akár érdekes is lehetett volna egy folytatás. Ez pedig tetszett. Végül is ki tudja, talán még lesz olyan történet ahol ők ketten megint összekavarodhatnak. Én ugyanis meg voltam róla győződve, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy leültem szerepjátékozni. Kifejezetten élveztem a dolgot és hülyeség lett volna kihagyni egy újabb kört, ha úgy adódik a dolog. Ez legalább kiszakított a mindennapok szürke, máskor fájdalmas pillanataiból.

– Leo még meg sem érezte, mennyi ponton sérült is meg a teste. Túl hevesen lüktetett benne az adrenalin és mikor a sólyom felszállt velük, még akkor is csak arra koncentrált, hogy mihamarabb eltűnjenek a helyszínről. A közeli erdő pedig éppen alkalmasnak tűnt az átmeneti bujkáláshoz. Nem gondolt inkább bele, hogy mostantól akár kereshetni fogják, mint a „férfi, aki a hercegnek adta ki magát.” Ahogy Ozmium ereszkedni kezdett, Leo is megérezte a sebeit. A legtöbb csípős, éles fájdalommal jelezte a jelenlétét. A ruháját megszaggatták az üvegszilánkok, hogy alattuk kivillanjon egy-egy vérző sebhely.
Nem figyelt Elizára addig, míg le nem szálltak és a gyönyörű lány – merthogy időközben a kisasszony bizony arcot váltott – el nem botorkált a patakhoz. Hümmögve vette tudomásul a történteket, majd az oldalára szorított kézzel ő is elment a vízig, de csak annyi ereje volt, hogy lerogyjon a partján.
– Ez az arcod vonzóbb – közölte rekedten a fájdalomtól, majd tenyerét belemártotta a vízbe, hogy megmosakodjon kicsit. Még ez is kellemetlen erőfeszítésnek tűnt a történtek után. Nem csoda hát, hogy több megjegyzést nem tett Eliza külsejére. Némán tűrte, hogy a lány ellássa a sebeit s kicsit összeszedje magát, kellett az erő ugyanis kitalálni, merre tovább…

Végig hallgattam, ahogy Davis bókol egy sort Merelnek, én inkább csak biccentettem. Tényleg jó mese volt, érdekes karakter. Furcsa, hogy milyen jó dolgok jöhetnek ki abból, ha négy különböző ember tesz valamit hozzá egy történethez. Tuti biztos, hogy ezt bármilyen regénynél jobban élveztem eddig. Mert aztán olyan sokat olvasol, O’Mara… – gúnyolódott a hang, finoman utalva arra, hogy a legutóbbi könyv, ami a kezemben volt kényszerrel került oda. Nat addig dacoskodott, míg ki nem olvastam a regényeit… nagyon unalmasak voltak.
– Mi lenne ha valamikor folytatnánk? Nekem nagyon bejött ez az egész. Persze mehet más történettel és más karakterekkel, de nekem őszintén szólva ez is nagyon tetszett, szóval részemről simán folytatódhatna – magyarázta.
– Eliza és Leo vonalában biztosan lehet még valami plusz – Értettem egyet, majd Sage-hez fordultam. – De azt is el tudom képzelni, hogy valahogy visszakeveredne Edron.
Joshua egy kézfogást követően távozott is a színről, így én is elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Csak közepesen szomorodtam el, hogy nem sikerült zsebre vágnom egy olyan kockát, de talán majd a következő játéknál.
– Dobj meg egy bagollyal, ha esetleg újra mesélnél – kacsintottam Merelre, majd odaintettem Sage-nek, hogy aztán távozzak a helyszínről. Gyanútlanul sétáltam ki a kocsmából, bele a roxmortsi éjszakába, nem is sejtve, hogy ma még belebotlom egy Nathaniel Forestbe…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉOKOT!

Roxfort RPG

Karakterek => Merel Everfen => A témát indította: Merel Everfen - 2020. 03. 07. - 22:38:16