|
Cím: ítélet után Írta: Benjamin R. Fraser - 2020. 03. 20. - 22:40:33 (https://data.whicdn.com/images/340295155/superthumb.jpg?t=1581269164) (https://data.whicdn.com/images/150401580/superthumb.jpg?t=1417980246) (https://data.whicdn.com/images/208873280/superthumb.jpg?t=1447621523) A jövő nem létezik - ne is keresd. Igazából nincs is ami eljön, igazából nincs is hova mennünk. Sehol se voltunk igazán otthon, Amit kerestünk a kezünkben tartjuk - e? Nem tudom. ●1998 - ?● Cím: fejemben papírdarabok Írta: Benjamin R. Fraser - 2020. 03. 20. - 22:57:32 /5/1998 ⭃ fejemben papírdarabok ⥷ (https://data.whicdn.com/images/153258015/superthumb.jpg?t=1419500769) (https://data.whicdn.com/images/243469446/superthumb.jpg?t=1465285313) (https://data.whicdn.com/images/341692833/superthumb.jpg?t=1584650719) ♪ Kereszten csendben, Vérző márvány-isten, Arcáról peregnek, A könnyek ♪ (http://) A fejem zúgott, mintha lüktetve akart volna kirobbanni a helyérő az agyam, a csontjaim annyira fájtak, mintha belülről millió tű, szilánk akarta volna kifúrni magát onnan, mintha a lesőmet rágta volna valami. Akkor még fel sem fogtam, hogy a hosszú hónapokig tartó szenvedésem első hullámai törtek rám, amiket Aiden átka okozott a testemben. Akkor valahogy nem léteztem teljesen, nem volt egyben a tudatom, csak folytam szerte-szét a sötét dohos, poros félhomályos kriptában azt hiszem a dédapám koporsója mellett öklendezve. A helyszínen nem éreztem mást csak a halál szagát. A fejem zúgott, tele volt fekete, hamuvá égett papírdarabokkal, azok zörömböltek bennem. Egyre csak bámultam a lábam előtt heverő üres testeket. A vért, ami bűzös volt. Hullám vasutan éreztem magamat, és szinte fel sem fogtam, hogy amit láttam amit átéltem az a valóság volt. A kezemmel még mindig Chrissie hideg karját szorongattam, a tekintetem pedig ide-oda ingázott Aiden és az apám elterült teste között. A betóduló aurorok zajongását és anyám szakadatlan sikoltását olyan messziről hallottam. Mintha egy másik szobában lettünk volna. Csak ültem, hallgatva a papírdarabokat gurulni szerteszét a fejemben. Valaki leguggolt mellém, majd mondott valamit. Hiába néztem az arcát, hiába tévedt a tekintetem a szájára nem nagyon fogtam fel, hogy mit is magyarázott. A kezét a remegő kezemre tette és megpróbálta az alak, akárki is volt, lefejteni az ujjaimat Chrissie vékony karjáról, de én megmakacsoltam magamat, és olyan zavarosan motyogtam, mint akinek teljesen megbomlott az elméje. - De meg fog fázni... - Nem, ő már nem... - hallom valahonnan a hangot, halkan gyengéden, majd felsegít a földről. Nem mintha annyira ellenkeztem volna, de minen annyira billegett, annyira szerteszét folyós volt, hogy belemarkoltam az aurorba. - Majd takarják be, meg fog fázni, Chrissie nem szeret fázni, mindig hisztis lesz tőle... - motyogtam továbbra is, majd magyaráztam valamit apámról és a kávéjáról. Valamiért Aident nem említettem meg. Mintha akkor ő nem lett volna fontos. Szabályosan kivonszoltak a tavaszi virágillatban furdő udvarunkra a kriptából, ahol anyám áll, mintha csak egy szobor lett volna. Olyan volt akár egy kísértet, aki egyszerűen beledermedt abba a sokkba, amit akkor látott. Üveges tekintettel bámult bele a messzeségbe, miközben őt is karon fogott egy auror és egy medimágus, és pont úgy vettek engem is körbe. A kérdéseikre zavartan válaszoltam és összefüggéstelenül. Anyám és köztem az a különbség volt, hogy ő túlságosan is felfogta azt, hogy mindenki meghalt. Én pedig egyszerűen képtelen voltam ezt megérteni. Hogy hiába... Hiába estem neki Aidennek, hiába láttam ahogy ellök, hogy őt csapja telibe egy átok, hiába láttam előtte, ahogy zombiként kétszer is kimondta az adava kadavrát nem hittem el. valahogy nem állt össze a kép, hogy ennyi volt. Hogy ennek az egésznek ennyi volt. Hogy az életüknek ennyi volt. Hogy a húgom fel sem nőhet, hogy apa többet nem traktálhat a bölcs fura férfias tanácsaival, hogy többet nem verekedhetek Aidennel, hogy többet nem ehetek bele anya süteményeibe. Egyszerűen képtelen voltam ezt megérteni, és akármennyire is akartam összerakni egyre jobban szétgurultak a papírdarabok a fejemben. Így kerültem hát a Mungóba én is és anyám is. Így telt el az a pár hét a májusból, míg felfogtam, hogy mégis mi történt igazából. Míg megértettem hogy örökre elvesztek, ugyan úgy csak üres testek maradtak, ahogy a többi felmenőm odabent. Akkor kezdődött minden, mindennap egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem, és bezárkóztam, mint az anyám. Ahogy visszakerültem a suliba is olyan ismeretlen és kihalt volt, és egyre jobban keicsúszott az irányítás a kezemből, így hát elengedtem a seprűnyelet és hagytam magam zuhanni lefelé, egyre lejjebb és lejjebb. Mert ha belegondoltam csak a fájdalmat, a dühöt és a lelkiismeretfurdalást éreztem. Jobbnak éreztem magam zuhanni, hogy aközben nézzem végig ezredszer is azokat az emlékeket. Jobb volt visszanézni őket, minthem tudomásul venni egy olyan világot, ahol már egyikük sem létezett. Jobb volt belemenekülni oda, ami már rég elveszett. És így kezdett el csendben villámgyorsan peregni mellettem az életem úgy, hogy én csak a peronról néztem másokat, ahogy ők tovább léptek, újra megtanultak élni, én mindvégig ott maradtam a fullasztó mocsárban. Papírdarabokkal a fejemben. Cím: hol vagy? Írta: Benjamin R. Fraser - 2020. 05. 16. - 14:53:51 2000 ⭃ hol vagy? ⥷ (https://data.whicdn.com/images/8079867/superthumb.jpg?t=1300640181) (https://data.whicdn.com/images/169661341/superthumb.jpg?t=1427138795) (https://data.whicdn.com/images/157059344/superthumb.jpg?t=1421221952) When I close my eyes and I try to sleep The weight of the world falls down on me It's all a part of my nightmare, part of my nightmare Nem tudom hasonlítan semmihez azt a fájdalmat, amire felébredtem az éjszaka közepén a klubbhelyiségben. Végigrohant rajtam, egyenesen a csontomba hatolva. És a fájdalom vörös volt, olyan vörös, mint amilyen aznap. Éreztem a vörös égető mérget, mely zsibongva üvöltött ki belőlem. És nem csak a testem szakadt szét, hanem az elmém is szinte üvöltött. Semmivel sem tudtam volna összekeverni azt a gyötrő fájdalmat, ami egyenesen lezsibbasztott. Még felpattanni sem volt erőm az ágyból, egyszerűen csak összekuporodtam és remegtem, mint aki menten halálra fagy, remegtem némán, hangtalanul, és egyre jobban rosszul voltam. Sokszor csapott le a semmiből az akín, ami belekúszott mindig a csontjaimba, sokszor a legváratlanabb időkben. De leginkább a bal karomon éreztem, szinte már-már azt hittem leszakad rólam a bőr, és felnyílik a húsom, de nem történt semmi. Lüktetett a hátam, fájtak nem létező hegek, a testemen, egyszerűen pulzáltak, üvöltöttek, bizseregtek. És olyan hirtelen el is tűntek, mintha sosem éreztem volna őket. Én pedig makacsul kapaszkodtam abba a nevetséges ténybe, hogy ez biztos fantomfájdalom. Más nem lehet, hiszen te nem élhetsz. Nem lehetsz életben, amikor láttalak meghalni és éreztelek eltűnni. De azt is éreztem, hogy a helyed nem volt teljesen üres. Pedig mennyire be akartam temetni, mennyire nem akartam hogy ott üvöltsön hetykén és megvetően az arcomba, hogy na mi van Benjamin, ez lett belőled? Csalódtam benned. Már megint. De néha már csak belefáradtam abba, hogy győzködöm magam, hogy ez nem lehetsz te, hogy nem szenvedhetsz így, akkor csak átadtam magam a fájdalomnak. És hogy hol volt annak a vége, melyik volt a tiéd, melyik az enyém teljesen összekavarodott, midnen egyes alkalommal összekavarodott, és csak a gyötrődés maradt. És egyszerűen csak szenvedtem veled... Veled, akiről nem akartam tudomást venni, ostoba makacsságból. Annyira kibazsott szánalmas, nem igaz? A saját tesvéremet tagadtam le megint, pedig annyira nyilvánvaló volt. Nem tudtam nem érezni azt a tompa lüktetést a helyeden, és mikor véget ért a fájdalom, amikor csak az utána maradt eszeveszett reszketés és félelem maradt... Nem is tudtam megállpítani, hogy mi miatt reszkettem. A fájdalomtól, attól, hogy féltem, megint lerohan, vagy pedig a saját szánalmamtól, a saját önutálatomtól. Hiszen csak meg kellett volna keresselek, nem igaz? Annyira megtehettem volna és képtelen voltam erre... Hiszen mit tettem volna, ha egyszer csak megoillanatalk? Megöltelek volna? Megöleltelek volna? Mind a kettő egyszerre? És amint az jutott eszembe, hogy talán élhetsz valahol, akkor jött a konok ellenkezés, hogy nem. Nem lehet. Mert a holtak nem támadhatnak fel. Felkeltem az ágyból, és a kockás, kissé elnyűtt pizsama gatyámban, a felemás zoknimban, és a Nirvanas elnyűtt pólómban kicammogtam az éjszaka sötétjébe. Észre sem vettem, hogy a Mardekár klubbhelyisége előtt kötöttem ki. Ez valami beteges, kínzó berögződés volt. Mintha csak megjelenhetnél ott nyúzott fejjel, hogy Bejmamin neked megint mi a fasz bajod van hajnalban? De nem másztál elő abból a nyomorult pincéből, csak az üres hűvös ajtót bámultam. Be sem kellett dörömbölnünk a másik házhoz mert tudtuk, hogy ott vagyunk. És most csak maró üresség maradt utánatok. Fogalmam sincsen meddig bámulta azt a kibaszott ajtót, mintha csak betegesen akartam volna szugerálni, hogy bakker Aiden, hol vagy? És tényelg... Hol vagy Aiden? Éegészen biztos meghallanád ezt akérdést, akárhol is vagy. De a hangod nem tölt ki úgy, ahogy Chrissie és apa hangja. Nem mintha ők válazsoltak volna bármilyen krédésre. Csak a néma csend volt. És tőled, felőled is csak a néma csend maradt. És ott álltam mint aki a világon a legyszerencsétlenebb idióta, várva a választ, olyan rihadtul várva valami kis jelet, egy apró pislákolást... Mert te minden szaros dolgod ellenére kibaszottul hiányoztál Cím: Re: ítélet után Írta: Benjamin R. Fraser - 2020. 06. 25. - 00:27:19 1998 június ⭃ mit keresem én itt? ⥷ tükörkép (https://i.pinimg.com/564x/81/0c/6f/810c6ffd607b24d018194e2514f4bbc3.jpg) (https://data.whicdn.com/images/282571481/superthumb.jpg?t=1490593543) (https://data.whicdn.com/images/165740822/superthumb.png?t=1425164484) (https://data.whicdn.com/images/151363192/superthumb.jpg?t=1418508758) For my dreams I hold my life For wishes I behold my night The truth at the end of time Losing faith makes a crime Pislogva feküdtem az ágyban, és nem tudtam hol vagyok. Nem az én ágyam volt, nem az én falam sötétlett előttem, ha a felé fordultam, nem láttam a posztereket, az ablakomat az ágyam felett. És az egész annyira idegen volt, de mégis azt hittem otthon voltam. Beszőtték a bőrömet az emlékek, amikor még kölykök voltunk. Amikor még Chrissie sem volt még velünk, amikor csak egymás mellett ültünk a fűben, és játszottunk. AMikor aztán megszületett Chrissie, én csak szemforgatva fintorogtam rá, hogy miért ilyen hangos és kopasz és ráncos és rózsaszín, de Aiden úgy nézett rá, mintha a világ hetedik csodáját hallaná. Hallottam a zajt, a ház állandó zaját, ami körbeölelt minket minden egyes nap, amit ott töltöttünk. Mert valami zaj mindig volt. Vagy anya csattogott a virágai között, vagy apa zajongott akonyhában, vagy én ynűttem a gitárom húrjait, vagy Aiden zongorázott, vagy ordítoztunk, vagy Chrissie rohangált a játék hevében visítva összevissza, vagy röhögtünk. Valami mindig volt... És hallottam a zajokat, de közben kibaszott csönd volt. A hely ahol feküdtem, a szobám? Nem tdutam, csak bámultam az üres tekintetemmel a plafonra. Fehér volt-e vagy vörös, mint az én szobám fala? egybemosódott minden. A jelenem, és a múltam is, miközben éreztem a tüdőmet, ahogy összeszorlt és hirtelen azt hittem Chrissie halott szemébe bámultam. De az nem lehetett. Csak egy rossz álom volt, és mindeki rendben van, otthon vagyok, és most csak én vagyok ébren... Ébren álmodsz Ben? Chrissie akkor szólalt meg először a fejemben, amikor a Mungóban feküdtem. Nem tudtam az emlékeket megkülönböztetni a valóságtól, egyben levegett ellőttem minden, a jelenem a múltam, az hogy hol volta, és hol akartam igazán lenni. Nem értettem miért vissznahgzptt a húgom hangja a fejemben. Akkor mindig fura rohamot kaptam és elsötétült minden. A napok megálltak, és mégis pörögtek. Nem fogtam fel sok mindent, hogy mi folyt körölöttem. Arcokat láttam, felnőtt arcokat. De akárhányzsor megkérdeztem egy férfitól hunyorogva, hogy "apa?" már láttam is, hogy nem is volt ott. Aztá gyerekhangokat hallottam, és Chrissiet kerestem. Ha kiabálást, akkor meg Aident. És nem fogtam fel, hogy ezeket is csak én hallottam. A világom felbomlott, és meg sem éreztem. Nem láttam benne snekit és mégis az ő arcukat bámultam. És így telt el lassan a május, és a június. Aztán egyszer csak elkezdett ketyegni bennem. Tűszúráshoz hasonló robbanó fájdalom járt át, és mégsem tudtam honnan jött és miért. Ahogy azt sem tudtam, hogy miért pattantam fel, miért rángattam fel magamra valami utcai cuccot. Egyszerűen csak mennem kellett. Franc sem tudta hová, de aketyegés hívott, a fájdalom hívott. Pedig Aiden is jól van, apa is, Chrissie is anya is. Mindeki jól van, nem értettem minek támolyogtam kifelé a zöld.fehér falak közül. Csak nekiindultam a sötét utcának, miközben hullt a júniusi meleg eső, fújt a szél, és este volt. Csak mentem egyenesen a járdán, egészen a buszmegállóig. Valami ösztön húzott, kétségbeesetten hivogatott, én pedig csak engedtem a sodrésnak, hogy vigyen. Elsétáltam egy virágbolt mellett, aminek sötét ablakain keresztül integettek felém a nárciszok. Ben, Ben, ez milyen virág? Rózsa. És ez? Rózsa. és ez is? Aha. De Ben, ezek nem is rózsák. Akkor mondd azt, hogy nem tudod. Hát jó. Mittom én Crissie, kérdezd meg Aident ő a botanikus. Az mi? Hát kertész... Tudod, kockás ing, barna kezeslábas kötény cucc. Hé, Aiden, tök faszán néznél ki úgy. Fogd be Benjamin, nem érdekelnek a baromságaid. És ne hülyítsd a húgomat. Nem csak a te húgod... Ne veszekedjetek. Aiden, mi ez a virág? Tudományos nevén Narcissus, remélem Benjamin is kitalálja, hogy akkor ez mi. Hangos szirénézás rántott vissza az utcára, én pedig már egy buszon ültem. Hogy volt erre pénzem nem tudtam, csak felültem rá, az pedig elzötyögött a Temze mellett, aminek a vize sötéten hömpölyögve áradt mellettem, és egyre csak azt éreztem, hogy kilép,és elönt és beszippant. Beszippant és lezúdul a víz atorkomon, mert ők már... De megráztam a fejem és kábán a város fényei felé tereltem a tekintetemet. Nem értettem azt a józan hangot, nem értettem azokat az üres tekinteteket, az eldölt testeket, a vörös fájdalom szilánjait és azt, miért voltunk a kriptában. Homlokom nekinyomtam az üvegnek, és akkor megpillantottam London egyik büszkeségét, az aranylóan, sárga fényben fürdő Big Bent. Nézd csak Chrissie. Az ott a Big Ben. Rólam nevezték el. Tééényleeeeg? Óó, akkor azért, mert te nekem vagy a legnagyobb és legjobb Ben? Aha. És van Big Aiden valahol? Nincs, és hányszor mondjam Benjamin, ne hülyítsd már a húgomat, a végén miattad lesüllyed a te szintedre. Még mindig nem csak a te húgod Aiden... És mi az hogy lesüllyed az én szintemre?? De van Big Aiden is, hiszen itt vagy nekem. Te is meg Ben is. Mert nekem van a legjobb két dühös bátyám a világon. Fájt a fejem, és a távolsági busz zöykölődése sem segített azon, hogy hányingerem volt. Márrég elhagytam Londont a pulzáló emlékeinkkel együtt, és hiába akartam megfejteni a választ, hogy hova megyek, nem is sikerült. De talán nem is kerestem annyira, csak mentem arra, amerre húzott a lültetés, ahonnan hallottam a ketyegést. Ami hivogatott, pedig nem is kerestem semmit, pedig Aiden otthon volt és én mégis nekivátam Angliának. Benjamin, te meg megint hova mész amúgy? Mittom én, csak megyek. És nem mindegy? Semmi közöd hozzá. Aha, de azért elmodntad. Csak nem mégis van hozzá közöm, drága öcsém? Fogd már be, egyszerre születtünk. Komolyan ez simogatja a lelked, hogy előadod a nagy bölcs testvért? Még szép. Amúgy nem értem miért indultál neki egy uzsonnás dobozzal... Világgá megyek, jó? Világgá? Dehát itt vagy a kertünk végében... Fodg már be, Aiden. 8 évesen ennél jobban nem tudok világgá menni. Még jó hogy nem. Amilyen szerencsétlen vagy leesnél a térképről akkor aztán kereshetnélek. Minek akarnál megkeresni? Mert ha eltűnsz akkor mindig azt akarod, hogy megkeresselek. Nem is... Te eltűntél. És akkor beindult egy gépezet. Tompán és gyengén, de elindult és kattogott, akkor is kattogott, amikor Coltishall kisvárosában álltam. Nem tudtam hogyan jutottam el Londontól odáig, hogy volt pénzem, hogy mit ettem, hol aludtam. Mert meg kellett keresnem azt aki eltűnt, pedig olyan baromi ellentmondásos volt. Aiden otthon ült apáékkal, és én mégsem tudtam visszafordulni, nem tudtam mert valami ösztön csalogatott. csalogatott egészen egy lepukkant motelszobáig, aminek a padlója mocskos volt és véres. Ahol a bútorok feldúlva hevertek szerteszét, és hirtelen minden eltűnt. Csak álltam és néztem magam elé, bámulva az egyre jobban befekedett vért a nyikorgó padlón, az ablak szilánokat az ágy matracán, a bűzös hányásfoltot az egyik sarokban. - Mit keresem én itt? - kérdeztem motyogva, mintha bármi is választ adhatott volna erre, de aztán a saját fádjalmam éreztem berobbani az elmémbe, a vörös lüktetést és akkor megint minden megszakadt, mintha csak elvágták volna a film végét. A padló recsegett én pedig nem bírtam felkelni. Csak bámultam a semmibe, és tudtam, hogy valami fontos kisklott a kezeim közül, de elegem volt a kérdésekből elegem volt a húgom hangjából, aki csak egyre azt kérdezte, miért nem megyek utána, miért nem. Csak el akartam merülni oda, ahol nem volt semmi, ahol nem folytak egybe a jelennel a múlt árnyékai, ahol nem szólongatott a húgom hangja, ahol nem köhintettem apa fura pipafüstjétől... Oda akartam menekülni, ahol nem tutdtam, hogy meghaltak. De semmi sem marad rejtve, a lapok előbb utóbb felfedik magukat még akkor is, ha le vannak ragasztva. Az igazság mindig berobban a csontjaidba, ahogy az is hogy mi történt valójában. Mert meghaltak. És csak ketten maradtunk. Nem maradt meg anya se Nem maradtam meg én sem. Nem maradt senki.
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |