Roxfort RPG

Az akadémián ücsörögtem az irodámban. Hallottam, ahogy az üvegen koppannak az eső cseppek, de lehunyva a szememet, mégis hátra dőltem a székemben, mintha csak aludni próbálnék. Valójában erős migrénnel küzdöttem, mert napok óta nem aludtam rendesen. Megint Ekbal képe jelent meg előttem újra és újra, amint lehunytam a szememet. A fejfájás pedig ezzel együtt elviselhetetlenre fokozódott.
– Bahri! – tépte ki az ajtót a tanszékvezető. Nem is a mozdulatsor, inkább a hangja zavart meg a pihenésben. Bár a szemem azonnal kipattant, megmozdulni nem voltam még hajlandó, hogy rá is nézzek. A görgős székkel ugyanis az ablakfelé fordulva ücsörögtem. – Az egy dolog, hogy nem tartja meg az óráit, de most már köszönni sem hajlandó a felettesének? – kérdezte kisvártatva.
Megköszörülve a torkomat fordultam felé. Teljesen nyugodtan néztem rajta végig, majd ledöntöttem a kezembe szorongatott bájitalos üveg tartalmát. Percek óta be akartam már venni a fájdalomcsillapító főzetet, hogy kicsit összeszedjem magamat.
– Merlin szerelmére, legalább ne visítson… – közöltem és megráztam a fejemet. A kiürült üveg máris az asztalomon koppant, aztán végre rábámultam újra, hogy örüljön a figyelemnek. – Nem vettem észre, hogy bejött. Tudja, másra figyeltem.  – Sóhajtottam szemforgatva.
Aztán elém vágott valami köteg mappát, jó vaskos anyaggal. Nem akartam még csak kinyitni sem… de ott virított rajta a minisztériumi pecsét. Hirtelen az volt az első gondolatom, hogy talán ki akarnak utasítani az országból – bár erre nem sok esély volt.
– Ez mi? – Erre rádobott egy minisztériumi pecséttel ellátott levelet. Már feltörve, kibontva kaptam meg, hiába nekem címezték. A főnökömre pillantottam és kicsit mogorván megköszörültem a torkomat.
– Félóra múlva a minisztériumban lesz, a mágikus kapcsolatok ügyosztályán. – Közölte egyszerűen. Amint szóra nyitottam volna a számat felemelte a kezét. – Meg ne nyikkanjon! Egy nemzetközi ügyben kell nekik szakember és jelenleg Ön az egyetlen francia nyelven folyékonyan beszélő diplomata, aki elérhető… mivel nem hajlandó ugyebár órát tartani. – A mappára mutatott. – Az akadémia tetemes mennyiségű támogatást kap ezért. Úgyhogy szedje össze magát és induljon meg!
Nem reagáltam semmit. Csak felvettem a mappát és végig lapoztam gyorsan. Valami Corbin Du… valakiket megtámadott… hümmögve zártam vissza az anyagot. Aztán kinyitottam a levelet. „Azonnali indulás…” Ezen a ponton kikerekedett a szemem.
– Hogy most rögtön menjek Párizsba…
– Szedje össze magát Bahri. – Bólintott, majd vállon veregetve mellém lépett. – Képes rá. – Aztán hátat fordított és otthagyott egyedül.
Gyorsan végigfésültem a hullámos tincseimet az ujjaimmal, megigazítottam a szakállamat. Aztán begomboltam végig az ingem, hogy felkössek egy professzoros csokornyakkendőt és bebújjak a kötött kardigánomba. Ezután már készen álltam az indulásra. Nagyjából tíz perccel azelőtt érkeztem a minisztériumba, amikorra hívattak. Volt egy kis időm átnézni az anyagot… addig sem Ekbalon járt az eszem.
A kíséretem egy auror volt. Majdnem egy magasak voltunk, de ő izmosabb, jobb felépítésű volt nálam. Biztos voltam benne, hogy veszélyes helyzetbe sikerült a kedves tanszéknek keverni, ha egy ilyen kétajtós szekrényt adtak mellém. Ráadásul csak egy rövid bemutatkozásra volt időnk és máris Párizsban voltunk.
– Magának mondtak valamit, Mr. Bahri? Miért ide kellett érkeznünk? – kérdezte Mr. Milton, miközben mögötte kullogtam. Régen voltam Párizsba és ami azt illeti nem a francia volt az általam legjobban beszélt nyelv.
– Nekem a jelentésben nem sok minden szerepelt az átadással kapcsolatban. Magával esetleg közöltek pontosabbat azon túl, hogy ide kell jönnünk és innen tovább a Minisztériumba?
– Legfeljebb negyven perce tudok az egész ügyről. Szóval sejtheti…  – válaszoltam és megköszörültem a torkom. – Inkább tegeződjünk. Arian vagyok. – Tettem hozzá. Nem szerettem a túlzottan kötött stílust, miközben ebben a helyzetben kollégák voltunk.
– Azt hittem, te tudsz valamit az átadásról. Azt mondták, hogy a nyomozáshoz volt közöd.  – Rántottam meg a vállamat. Egyelőre még időm sem volt körbe nézni, csak suhantak el mellettünk a dolgok. Gabriel is nyilván sietősre vette a lépéseit. Talán még el akar tölteni pár szabadórát a szerelmesek városában… reméltem mondjuk, hogy nem a társaságomban. – De ha gyorsan megvagyunk, akkor még esetleg szétnézhetsz… ha még nem jártál Párizsban. – Tettem hozzá, hátha magyarázatot ad a rohanásra.

Kiváló diplomata voltam fénykoromban. Ezen nem is nagyon volt mit tagadni… mégis most túl sok minden történt egyszerre és máris egy helyzet sűrűjében találtam magam. Egy olyan helyzetébe, amit nem értettem, mert nem volt időm normálisan átfutni az anyagot. Még menet közben is azt bogarásztam, és éppen csak egy pillanatnyi időm akadt körbenézni.
- Igen, egy felderítés során sikerült beleakadni a jómadárba. Azt hittük, hogy a Rend egyik házáról van szó, mert jelentések érkeztek különleges tevékenységről, de a jelentések részben mugliktól származtak, viszont Macmillen nem akarta annyiban hagyni - magyarázta az auror, Gabriel Milton, akit mellém rendeltek. Merev fickónak tűnt, amit ez a szakma meg is követelt. - Ha te is azt a jelentést kaptad, amit én, akkor nem sok minden van benne az átadással kapcsolatban. Eredetileg a Francia Minisztériumban lett volna az átadó, de indulás előtt nem sokkal megváltoztatták. Nem tudom milyen indittatásból, de biztos rá fogok kérdezni majd. - Folytatta.
Megálltam hirtelen és összecsaptam az aktát.
- Na, akkor most álljunk meg egy pillanatra. - Közöltem és ha tovább is próbált menni hát elé álltam. A hivatalos fogolyátadások nagyon nem így szoktak zajlani ott van egy protokoll. Általában van egy diplomata, egy-két auror és persze a fogoly. A másik féltől pedig legalább ugyanennyi. - Nem a minisztérium épületében lesz és a feletteseid belementek ebbe? - kérdeztem és a mellkasához nyomtam az aktát. - A nemzetközi protokoll szerint csak és kizárólag a minisztérium épületében történhet meg az egész. - Jelentettem ki.
Aztán megköszörültem a torkom és körbenéztem. Úgy festett, hogy kietlen környék felé tartunk és ez nem tetszett.
- Én ugyan nem vagyok képzett auror, de ezt az egészet bizonyára protektorok készítették elő. Nem tűnt fel senkinek, hogy ez nem hivatalos és ideküldtek minket? - kérdeztem, nem mintha Miltonnak kellene erről tudnia, de azért meglepett, hogy ő ilyen információk mellett egyáltalán elindult erre az egészre.
Egyelőre tovább indultam vele és próbáltam cseverészni a városról, de éreztem, hogy ennek csak rossz vége lehet. Hogy keverhettek bele egy nyilvánvalóan csapdagyanús helyzetbe?
- Voltam már átadáson, mondjuk inkább az északi országok felé, és nem szabadna sokáig tartania. A zsupszkulcs csak estére van időzítve, de ha nem érem el, engem annyira nem érdekel, hazajutok másként. Téged viszont nem akarlak feltartani annál jobba, mint amennyire a feladat kéri.
- Nem sietek sehova. - Vontam vállat és ébren figyeltem minden mozdulatra, ahogy haladtunk tovább. Régen voltam Párizsban, szívesen megittam volna egy helyi kávét… minden jobb, mint egyedül lenni otthon, szembesülni azzal, amit tettem… és amit senki sem ítélne el, mert a testvérem “csak” egy halálfaló volt.
- Nem tetszik nekem ez az egész, azért sietek, hogy le tudjam rázni magamról ezt az érzést. És most nyugodtan hívhatsz akár paranoiásnak is.
- Szerintem sejtheted az előbbiből, hogy én mit gondolok…  - rántottam meg a vállamat. - Részemről én inkább visszamennék Angliába, hogy közöljük a minisztériummal, hogy ez túl kockázatos.  - Tettem hozzá és egyre lassabban haladtam. Nem volt ez az egész rendben.
- Nem lenne ésszerű ebbe a csapdába besétálni, Gabriel.

Határozottan nem tetszett a helyzet. Annyira nem, hogy kedvem lett volna megragadni Gabriel Miltont és visszarángatni Londonba, az Aurorparancsnokságra. Ilyen körülmények között szigorúan tilos volt bármilyen diplomáciai ügybe belebonyolódni, ám úgy tűnt, Milton nem igazán ismeri a protokollt, csak ment előre.
– Mostanában nem minden logikus, ami a Főparancsnokságon történik. Nem tudom mi alapján szerveznek le egy átadást, és a változásról nekem is csak az utolsó pillanatban szóltak, mikor már indulni kellett. Nem volt időm rákérdezni, és úgy tűnik nem is áll jogomban megkérdőjelezni a feletteseim döntését. – Közölte a kezébe került dossziéval. „Nem volt időm rákérdezni” hát igen, ez volt az a gondolat, amitől a falra tudtam volna mászni. Nem volt idő… milyen hülye kifogás. Sóhajtottam egyet és csak megráztam a fejemet.
– Gabriel, fel kell hívnom a figyelmed arra, hogy protokoll be nem tartása sokszor emberéletekbe kerül. – Jelentettem ki és komolyan elgondolkodtam azon, hogy azonnal leállítom ezt az akciót. Nem volt ez így helyén, ezért konkrétan eljárást lehetne indítani a parancsnokságon belül és azzal sem Milton, sem Macmillan nem járt volna jól. Ezért megálltam egy pillanatra. Főleg, amikor az elhangzottak után rákérdezett, hogy mi a véleményem.
– Nem kell kétszer mondani. Menjünk vissza a zsupszkulcshoz, talán azonnal visszavisz minket. – Meglepett a hirtelen hozzáállás váltás, eddig olyan határozottan tört előre, én meg követtem és haladtam vele. A felvetésre csak bólintottam, bár a zsupszkulcs időzített dolog, nem sok esély volt rá, hogy véletlenül azonnal visszainduljon velünk.
Még megfordulni sem volt időm, csak azt éreztem, hogy lenyomnak. Nem tudtam ellenállni, már a hasamon feküdtem. Éreztem a mágikus változást, de mást nem tudtam csinálni. Csak feküdtem és vártam.
– Meg tudod védeni magad, ha úgy alakul? Mennyire tudsz párbajozni? – kérdezte, mire kicsit mozogtam, hogy a szemébe nézhessek. Képzett diplomata voltam, az önvédelem kötelező része volt az oktatásomnak, de tény, hogy mellettünk mindig volt valaki, aki képes volt védelmet nyújtani.
– Megoldom… – válaszoltam, de akkor újabb átok csattant felettünk az egyik falon, mintha megfélemlítésből valaki szándékosan félre célozna. Előrángattam a pálcát. A nyárfa finoman simult az ujjaim közé, éreztem, hogy lüktet, mintha arra készülne, bármelyik percben megkezdődhet a harc közöttünk és a támadónk között. – Ne félts engem. Csak magadat védd.  – Tettem hozzá.
A védelem amúgy sem bírta tovább, két erősebb csattanás áthatolt rajta és ha nem gurultam volna oldalra, nem a macskaköves útra, hanem egyenesen belém csapódott volna. Nagyot nyögve érkeztem a hasamra két gurulásnyival odébb és a távolban kirajzolódó alakot céloztam meg. Minden erőmet bevetettem, hogy legalább hátra lökjem egy erősebb támadással.
A széllökés, amit támasztottam hatásos volt. Láttam, amint elveszíti az egyensúlyát, ám így védtelen voltam egy esetleges másik támadóval szemben. Tehát, ha volt ilyen, Miltonnak résen kellett lennie.
– A fogoly kell nekik…  – Magyaráztam hadarva, közben újabb személy tűnt fel a háttérben. – El kell innen tűnnünk, rengetegen vehettek körbe minket…  – Tettem hozzá, bár a sok beugró és minden más miatt, nem tudtam felmérni a helyzetet.

A földre kerültem. A rántástól megrándult a karom, a vállam, de biztonságban voltam, már amennyire egy támadás közepén biztonságban lehet az ember. Nem, nem állíthatnám, hogy nem kaptam ilyen helyzetekre kiképzést, mégsem voltam teljesen felkészülve rá. Valahogy az egész olyan szürreális volt, olyan valótlan, mintha nem is velem történne. Csakhogy a testem jobban működött, mint az elmém. Az adrenalin azonnal dolgozni kezdett bennem mélyen, fél pillanattal később pedig már olyan magabiztosan voltam a helyzetben, hogy akár tényleg fel is tudtam volna venni a küzdelmet.
- Nem, te nem azért vagy itt, hogy hősködj. Az az én feladatom. Azonnal keresek valamilyen fedezéket, ahol meghúzhatjátok magatokat, amíg elintézem ezeket a jómadarakat. - Magyarázta Milton. Fafejű ember volt. Az elmondása alapján leginkább ő tervezett itt hősködni, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy végezzem a dolgomat. Mi diplomaták ugyanazt a párbajkiképzést kaptuk, mint az aurorok. Pontosan ura voltam a helyzetnek.
- Na jó, Gabriel, nincs időm veszekedni. Fogd be először is! Nem, nem egyedül fogsz akárhány emberrel szembe szállni, ez kettőnk munkája. Nem fogok, itt fetrengni, miközben egyedül harcolsz. Nekem is az a dolgom, hogy a fogoly oda jusson, ahova jutnia kell.  - Közöltem a lehető legszigorúbb hangon. Ujjaim erősen szorították a nyárfa pálcát. A sikátorban szép lassan kibontakoztak a minket félig-meddig körbevevő  arcok.
- Egész pontosan négyen. Egy van mögöttünk, egy a jobb oldalon és kettő a balon. Közelednek. Nem fogunk tudni már elmenekülni előlük. - Magyarázta aztán tovább. A megfigyelőképességére volt szükségünk, nem a fejjel neki mindennek hozzáállására. Talán a minisztériumban ezt kultiválják, de én nem.
- Valójában el tudnánk… de hülyeség lenne…  - suttogtam a szavakat. A feszültség ugyanis fokozódott, kész csoda, hogy ennyit tudunk cseverészni. Ráadásul a következő terv csak még nagyobb hülyeség volt.
- Oda megyünk, elrejtőztök, amíg én lefoglalom őket. Küldess a Minisztériumba segítségért. De ha tudsz, akkor hoppanálj, ezt meg hagyd itt. - magyarázta, ahogy végig folyt rajtunk a kiábrándító bűbáj hideg hatása.
- Fejezd már be… két tehetséges varázsló elbánik négy bűnözővel. - Köözltem, de a kiábrándító bűbáj nem tartott sokáig. Az egyik átok felénk repült, én pedig megbotlottam, ahogy ki akartam táncolni mögüle. Pontosan tudták, hogy hogyan mozgunk és mit csinálunk. Nem volt nehéz dolguk, eleve hülyeség volt ebben a helyzetben rejtőzködni.
- Na jó. Most jön az én tervem. Én támadok hátulról, te pedig szemből. A fogollyal ne foglalkozz egy fél percig, mert ha mi nem éljük túl, rohadt mindegy.  - Indulatos voltam, mint az óráimon.
A következő percben hoppanáltam balra. Éppen oda, ahol a két támadó állt. Nem számítottak rá, hogy odaérkezek. Az egyiket néma Dormitoval kábítottam el. Azonnal horkolva esett el. A másik pedig éppen csak hátra arcot tudott vágni, az átkot, amit felém küldött ki tudtam kerülni. Ez már rég nem az a helyzet volt, ahol osonni, meg bujkálni kell. Meg láttak. Szembe kellett hát néznünk velük. Reméltem, hogy Milton elbírok a másik kettővel.
- Incarcerandus! - Visszakézből érkezett a varázslat. A fickót azonnal gúzsba kötötték a kötelek. Nyöszörögve dőlt el, a pálca pedig messze gurult tőle, így hát fogtam magam és visszahoppanáltam Miltonhoz. - Hogy állsz?  - kérdeztem, de már készen is álltam, hogy egy protego totalummal megóvjam magunkat, ha kell… mint mondtam, jól párbajozok.   

Az ilyen fajta munka sokszor jár veszéllyel. Azonban nem olyan veszéllyel, amilyen ez a mostani. Ha rám is támadtak, hát volt egy protokoll, több kísérő és megoldottuk a helyzetet. Most viszont nem voltam rákészülve arra, hogy ilyen módon oldják majd meg. Őszintén reméltem, hogy legalább a minisztérium egyik titkos bejáratán megyünk be, erre kiderült, hogy teljesen más a terv. Ezt előre kellett volna közölnie a minisztériumnak.
Gabriellel a hanyagság ellenére is sikerült összedolgoznunk. A hátuk mögé kerültem, minden tőlem telhetőt megtehettem, hogy mentsem a bőrünket. Egykor jó párbajozó voltam, az akadémiai éveim alatt még külön órákat is vettem. Nálunk ez elvárás volt, akárcsak a rendes kiképzés. Egy diplomatáról ugyanis mindenki úgy gondolta, meg tudja védeni magát. Ez pedig nagyon is igaz volt. Átkok, bűbájok és védekezés hangja töltötte meg a kis utcát, ahol befordultunk. Aztán, ahogy megkötöztem a hozzám legközelebb eső támadót, Miltonra pillantottam. Valamivel még variált, talán faggatni próbáltam az egyik támadót… én ezt csak időhúzásnak gondoltam.
– Szép álmokat! – Ennyit hallottam még, aztán azt a férfit, akinek mindaddig a pálcáját szegezte, elkábította.
Sóhajtottam egyet, majd vártam, hogy meginduljon végül felém. Csak megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy most már jó lenne rövidre zárni ezt a történetet. Nem akartam tovább húzni, haza akartam menni, pedig fél perccel korábban még talán lett volna kedvem bejárni Párizst. Mostanra inkább csak be akartam vonulni a saját, üres lakásomba. Leülni a kanapéra és csak olvasni vagy kávézni.
– Most már kész vagyok. Mehetünk a Minisztériumba?
Megállt mellettem.
– Muszáj lesz. Most már semmi kedvem Párizshoz és ez az akció is…  – Ráztam meg a fejemet. – Sajnálom, Gabriel, nem akarlak bírálni, de ez az egész akció gyenge volt. – A mondandóm közben visszadugtam a zsebembe a varázspálcámat. A nyárfa kellemesen simult a helyére, még kicsit pulzált a mágiahasználattól. A vér is még pezsgett bennem az adrenalin nyomán… de nem akartam újra ilyen helyzetbe kerülni az elkövetkezendő órákban.
Hoppanálás hangja hallatszott. A kis utcában rengeteg auror jelent meg, mind a francia minisztérium sötét egyenruháját és aranyozott címerét viselték. Volt már hozzájuk szerencsém, így azonnal felismertem őket, közöttük Monsieur Côté a helyi aurorfőparancsnok.
– Monsieur Bahri– szólított meg, amikor meglátott, majd aggodalmasan sietett elénk. Természetesen franciául folytatta, így Milton aligha érthetett belőle bármit. – Magukat támadták meg? – kérdezte és végig mutatott a megkötözött, lefegyverzett, elkábított tömegen.
– Engem és Gabriel Miltont, az aurort. Épp a minisztérum egyik alkalmazottjának adtunk volna át egy bűnözőt, de tévesen egy olyan címet adtak meg, ami nem a központba vezetett. Tévesen… vagy félrevezetve minket. – Magyaráztam, aztán Gabrielre néztem. – Ez Côté a helyi aurorfőparancsnok. Vele elintézhetjük az átadás-átvételt. – Tettem hozzá.
– Milton úr leteheti a pálcát. – Közölte a főparancsnok, én pedig megérintettem Gabriel kezét, hogy lenyomjam a pálcát szorongató kezet. – Tudunk az érkezésükről. Nos, nekünk is más helyszínt mondtak, csak a riasztás árulta el, hogy itt történhetett valami. – Tette hozzá és elővarázsolt a zsebéből egy formanyomtatványt. – A mi diplomatánkat is megtámadták, megsérült. Így én veszem át a „csomagot.”
Megint Gabrielre néztem, hogy lefordítsam neki angolra az elhangzottakat: – Ő veszi át. A francia diplomatát, akinek átadtuk volna, megtámadták szintén és megsérült. Így a főparancsnok felel érte innen.