Oldal nyomtatása - A nyugalom terme

Mostmár azt is elmondhatom magamról, hogy voltam kviddicsedzésen. Vagy ahogy értelmezzük..? Nem nekem való ez a játék, csak ott voltam az edzésen, leginkább szurkolni. Meg elkísérni Mirát. Hosszú történet, még onnan kezdve, hogy amikor kinn jártunk az erdőbe, összeszedni az elkóborolt Mezzit és Darcit, "piknikeztünk" is egy kicsit a nála lévő lángnyelv whiskeyből, amit azóta is viszonozni akartam már, csak mindig valami útját állta végül. Pedig van vagy háromnegyed üvegnyi még a nagyapámék-féle házi kacajvízből, amit családi szokás címszóval kaptam Apától a tizenhetedik születésnapomra, januárba.
De ma jókor jutott eszembe, el is raktam reggel, mer ma volt végre összevont óránk Miráékkal. Csak órák után még volt egy edzése is.
Ez Mira hatása vajon? Hogy nem bánom, feszült ugyan, de kalandos volt az egész napot végiglapítani minden tanár és auror előtt egy jobbára teli üveg alkohollal a táskám alján. Kicsit beleélhettem magam, milyen lehetett a bűbetlen alkoholtilalom idején lenni varázsnépnek. És a kviddics is izgalmasabbnak bizonyult így nézőként, mint számítottam rá régebbi tapasztalataim alapján. Talán, ha Mira is játszik, még a quodpotot is lelkesen nézném. És mégtöbb aggódással is Mira épségéér, a kviddicsbe legalább robbanó labda nincs.
-Azér mondd, hogy nem az volt a döntő érv, hogy ha a házamnak jönnék kémkedni, úgysem kéne aggódniuk, mer a Pukwudgie ellen nem lesz meccsük- éredeklődöm, leginkább humornak szánva, hogy végül megengedte a csapat, hogy rivális ház létemre kibiceljek az edzésükön. A legbénább győzködésem volt valaha az a mondat, bár igaznak igaz. Lassan beilleszkedek az új helyemre, de házak terén a szivem az Ilvermornyba maradt.
A termet először véletlen találtuk Sophie-val, még tavaly, a nem épp ritka eltévedéseink egyikével. Félreeső, és igazán otthonos, tele kényelmes párnákkal, csak nem találtuk meg mégegyszer, direkt keresve.
Izé, szóval, lehet, hogy elmerészkedtem egy felderítőtúrára mostanába, hogy megtaláljam. Vagy... néhányra. Csak biztos ami biztos.
Kicsit tilosba járás érzésem van most is, pedig a takarodó még bőven messze van, bár sötétedni már valóba elkezdett kicsit, ilyen ez az ősz. Jó, úgy húsz körüli uncia szeszesital egész egyértelmű tilosba járás. Nem is tudok eltekinteni egy alapos - és minden bizonnyal tök gyanús - körülnézéstől, mielőtt kinyitom a szoba ajtatát, de szerencsére csak mi vagyunk a folyosón. Mira nyugodtan találhat gyanúsnak.
-Na?- kíváncsiskodok a véleményére, ahogy óvatosan becsukom magunk mögött az ajtót. Lerakom a táskámat, összetologatok pár párnát a földön, és lelkesen beleborulok a rögtönzött kupac-matracba. -Olyan kis otthonos, nem?
Felülök a párnákon, és egy pillanatra csak befogadom a hely varázsát, intve Mirának, hogy vadásszon ő is bátran helyet magának. Még kis üveggömb-mécsesek is elkezdenek felpislákolni, mindenféle szinekbe pláne, olyan hangulatos.
-És itt még kentaurok sem fognak ránkrontani.- Közbe kiépítem a táskám mélyéről az üveget, és egy kicsit talán bátortalan bájmosollyal Mira felé tartom, hogy van-e kedve neki avatni fel a kis szabályszegő pikniket, ezúttal a természet lágy ölének acsargó merényletei nélkül.

to Miss Mira Luna Wyne

(https://i.pinimg.com/564x/54/b5/a7/54b5a76fd4f917ad0386885bbfe65a2b.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/19/fd/36/19fd3637b0ed644c092e81ce77ffaae1.jpg)

drink! (https://www.youtube.com/watch?v=f55CqLc6IR0&ab_channel=NapalmRecords)

Mindig olyan nagyot üt a talpamba a föld, ha sokat repkedek. Nem is akarok leszállni. Korábban csak lóháton ismertem ezt a végtelen szabadság-érzést, de seprűnyélen ülve ez még bővül egy dimenzióval. Bármerre, bármilyen sebességgel. Cartwrightnak hála, most már nem egy partfisnyéllel esek be az iskolai repülésórára, és nem is a Welch féle enyhén zabolátlan seprűkön szerencsétlenkedem. A Tűzvillámmal tényleg csak az az egy baj van, hogy nem szeretek vele visszamenni a földre. Na persze… Van, hogy mégis megéri.
-Azér mondd, hogy nem az volt a döntő érv, hogy ha a házamnak jönnék kémkedni, úgysem kéne aggódniuk, mer a Pukwudgie ellen nem lesz meccsük - viccelődik Luci, én meg fülig vigyorodom.
- AAha. Pont az volt. Szóóóval… Miben sántikálunk? - kérdezem lelkesen, mikor már nem bírom tovább magamban tartani. Olyan aranyos, ahogy próbál rosszban járni. Süt róla, hogy valami csíny van a dolgában, ahogy ide-oda tekintget, ahogy önkéntelenül a táskája felé pillant. Bűbájos, tényleg. Én is ilyen ügyetlenül ártatlan lettem volna, mielőtt…? Mielőtt nem ilyen lettem.
- Na?
- Hű - válaszolom ugyanannyi hangzóval, és először egész nagy lelkessedéssel. A táskámat meg a seprűmet csodálkozásomban lazán leengedem, hadd huppanjanak le mellém egy puha szőnyegre.
- Olyan kis otthonos, nem? - kérdezi, én meg először csak szótlanul bólogatok.
- Nem tudom, eddig egyik otthonom se volt ilyen otthonos - fordulok körbe. A tekintetem végigszánkázik a színes, lágyan lengedező függönyökön, furcsán andalító, mozgó képekkel keringőzik a falakon, lehuppan az össze-vissza heverő párnákra… Aztán fellobbannak a lángok.
- És itt még kentaurok sem fognak ránkrontani - hallom távolról, de akkor már farkasszemet nézek egy túlságosan közeli mécsessel. Lobogó függönyök, minden csupa éghető izé, és komolyan nyílt lángok szolgáltatnak fényt? A varázslóknak nem szóltak még, hogy feltalálták már a villanykörtét?!
Gépiesen lehuppanok Luna mellé. A mécseseket látva már majdnem a szemem elé kúszik a tüzes pokol. Majdnem hallom a parazsat fújtató bikát, a ház ropogását, ahogy a tűznyelvek közt hanyatlani kezd… De egy üveg valami a szemem elé lendül, s a benne hullámzó folyadék varázslatos módon oltja ki a képzeletbeli lángokat. Vagy legalábbis kékre színezi őket, ahogy azon át nézek.
- Ja, azok nem. Csak a szokásos… Miért gyullad fel mindig valami, ha mi ketten találkozunk? - sóhajtom, és kínomban halványan rámosolygok. Már nem is olyan kínos az a mosoly. Végülis itt egész messze vagyunk a gyertyáktól, és üvegbúrában vannak. Majd nem nézek arra, inkám Szöszkére. Az, hogy az ő szemében visszacsillan a táncoló, színes fény, még számomra is elviselhető. És jól áll neki ez a huncutság, sose gondoltam volna, hogy ilyet is tud, hogy egyszercsak előkap valami igen szép mennyiségű dugipiát.
- Szóval mesélj, mit iszunk? - kérdezem, és a biztonság kedvéért először megszagolom az üveg tartalmát. Nem vagyok azért akkora alkoholista, hogy akármit feligyak, ami elém kerül. Persze, biztos jóféle cucc, gondolom a korábban emlegetett kacajvíz az, de hiába, már megszoktam az aranyló lángnyelvet, és hogy kipróbáljak valami újat… Előtte még ismerkedek a gondolattal.

Irígykedek kicsit Mirát nézve, olyan szabadnak néz ki...
Jó, gondolom, nekem is csak egy seprű kérdése lenne kipróbálni, de én valahogy nem tudom elképzelni, hogy ilyen felszabadult lennék, miközbe azon görcsölnék, hogy nehogy leessek. Hallottam valami repülő autóról, amit láttak errefelé évekkel ezelőtt, abba talán nem félnék attól, hogy kiesek, de a bűvölt kocsiknak is inkább az úton lenne a helye, ha engem kérdezünk. Maradok inkább a lusta lebegésnél. Van is egy varázslat, amit ki akarok már próbálni egyszer, csak nem akartam zavarni senkit vele.
-Meggyőző vagyok- mondom hihetetlen meggyőződéssel, úgymint én sem hiszem el, hogy bármekkora eséllyel rajtam múlhatott.
-Ó, semmibe, semmibe, csak egy ártatlan kis piknik- sejtelmeskedek. Mint a legutóbbi ártatlan kis piknikünk, ahol szintén semmilyen tilosba nem jártunk, egyértelműen. De kivételesen nem aggódok, hogy mennyire átlátszik, ha bármit eltitkolni próbálok, füllenteni, ferdíteni, letagadni, bármi hasonló. Most pont az átlátszósága mondja el a válasz javát, meg általába is, Mira mellett nem is kerülget annyit az aggódás. Általába.
Boldogan pislogok rá, hallva, hogy neki is mennyire tetszik a helyszín, bár kicsit szomorú mellékhang, hogy ez otthonosabb mindennél, ami otthona volt.
És persze, az elmaradhatatlan pillanat, amikor meginn elrontottam valamit... Megijedve nézek rá én is, ahogy megijed, amit hamar át is vesz egyből a bűntudat, meg harag magam felé, meginn ilyen figyelmetlen vagyok.
-Jaj, tényleg! Bocsánat, ne haragudj, igazán figyelnem kellett volna erre, már illene tudnom... El...olthatom őket, ha szeretnéd- ha egyáltalán el tudom. Gondolom nem lehet csak elfújni egy üveggömbön át. -Vagy... csak kirakom! A kinn nem bántanak, ha idebenn leszünk úgyis.
De bármilyen módon, végül megoldódik az ijedelem, még egy darabig bocsánatkérően pislogok Mirára.
-Bocsánat, tényleg én vagyok az ördög, csak a baj történik körülöttem mindig...van hogy tüzesen... ne haragudj.
De mosolyog, talán végül nem vagyok olyan óriási katasztrófa, és nem üldözöm el ezekkel a balesetekkel-ballépésekkel. Jobb is inkább áttérni valami olyan témára, amit jobban szeret, biztos ami biztos. Olyan jól tudom érezni magam a társaságába, nem szeretném ezt elrontani, sem eleve, hogy ő rosszul érrezze magát közbe.
-Kacajvíz, igazi amerikai specialitás- fogok is bele inkább az újabb "idegenvezető" szövegembe. -Lágyabb a Lángnyelvnél, ha nem bánod, de szerintem tetszeni fog. Ez a nagyszüleim házi készítése, nem olyan hirtelen vihogós, mint a Pinnock's, inkább vigyorgós. De... az... neked úgyis olyan jól áll- teszem hozzá kicsit bátortalanul a végére a bókot. Eltart némi szégyellősen-kíváncsian pislogásig eldönteni, erre néz inkább így, vagy annak a tényére, hogy ekkora üveg italt csempészek itt egész nap pont én. Amit meg kell hagyjak, valóba szokatlan gondolat.
-Mi? Ilyen vidám, társasági ital, fura lenne egyedül inni meg- mentegetőzök is egy elmaradhtatlan kört. -És veled jobb is megosztani.
Pillogok rá szépen biztatás gyanánt, hogy nyugodtan kóstolja meg, nem fog bántani. Ennek még a nevébe sincs tűz. Ami pozitív lehet a korábbi ballépésem után.
-Tényleg,.. van egy bűbáj, amit ki szeretnék már próbálni egy ideje,..- jut eszembe, aztán a meglepetés-varázslataimat ismerve gyorsan hozzá is teszem, -Semmi tüzes most, ígérem! Szóval... szeretsz-e lebegni?

Eljutottam addig a szintig, hogy meg akarok szabadulni a félelmemtől. Jó, hogy Zayathri tanárnő is felajánlotta már, hogy segít, de eddig még nem kerestem fel. Nagyon morbid dolog, de azok a pillanatnyi időutazások, amiket a tűz okoz nekem, valahogy olyanok, mint egy átjáró a múltba. Abba, amit elvesztettem. Ennyi maradt. Buta módon ragaszkodok hozzá, tudtam eddig is, hogy hülyeség, és hogy árt nekem, de kezd ez olyan lenni, mint valami bizarr szenvedélybetegség. Azt hiszem, a jóslástan tanárnőt se akartam igazán sose felkeresni - de Luna elérte, hogy mégis.
A félelmem most már kényelmetlen. Nem akartam elszomorítani őt, mert hát azért hívott ide, hogy jól töltsük el az időt, erre megint minden miattam meg a fóbiám miatt romlik el.
- Semmi baj, túl kéne már lépnem ezen - sóhajtom, és lazán hanyattdobom magam a párnákon, két oldalt a hajamba túrva. Aztán leengedem a kezeim, és Lunára mosolygok, próbálva kizárni a szivárványos fényfoltokat.
- Hagyd csak benn őket, tök jó terápia lesz. Meg hát üveg mögött vannak, és ha ott is maradnak, jók vagyunk.
Felnevetek, pedig még nem is ittunk kacajvizet. Még mindig nem győzött meg, hogy ő az ördög, de azért…
- Na jó, kezdesz tényleg gyanús lenni, hogy folyton ezt mondogatod, és valahogy mindig van a közeledben nyílt láng - mondom, aztán átfordulva felkönyökölök, úgy sandítok rá.
- De ha akarod, majd alkalom adtán mesélj, mi mindent csináltál. És akkor én is színt vallok. Mint egyik ördögpalánta a másiknak - kacsintok rá játékosan. Aztán elnézegetem az üvegben hullámzó szimpatikus folyadékot. Egész tetszetős, ahogy meg-megcsillan a mindenféle színű gyertyafényektől. Olyan, mintha szivárványos lenne.
- Nem bánom, se azt, hogy nem nyerítek tőle úgy, mint egy ló. Én nem ittam, de Alfred meg David egyszer igen. Rém vicces volt… Tudod, ők a nevelőapám komornyikja, meg a másik fogadott fia. Asszem már nem utál annyira, mint az elején, mikor bekerültem a képbe - gondolkodom el egy pillanatra, de aztán legyintek, mintegy elhessentve a gondolatot. Erről az egészről olyan furi beszélgetni. Mert furi az egész helyzet is, hát ez van.
- Megtiszteltetés, hogy velem osztod meg ezt a családi ereklyét - mondom, aztán miután szimatvételeztem, ünnepélyesen húzok egyet az üvegből. Forgatom egy picit a számban, aztán gyorsan lenyelem, mielőtt az ajkaim szétszaladnának és felfelé görbülnének, a keletkező résen esetleg egérutat hagyván a piának. Ami amúgy rohadt finom, eszem ágában sincs szökni hagyni.Elégedetten ízlelgetem, közben meg vigyorgok, mint a vadalma. Lehet, hogy az is van benne?
- Hát ez marha jó. Nem is tudom, milyen íze van. Olyan, mint a boldogság - billentem félre a fejem, és Luci felé nyújtom az üveget. - Megtiszteltetés, hogy megosztod velem, de tényleg - teszem hozzá, aztán hallgatom az újabb meglepetés-ötletet. Enyhe gyanakvás fog el, de az a jófajta meglepődős.
- Hát… - vonom fel a szemöldököm még mindig vigyorogva. - Hát igen, persze. De még sose próbáltam. Mert ha arra gondolok, amire te gondolsz, azért Cartwright - a nevelőapám - tuti kinyírna. Nem mintha nem tudnám, hogy ő is sutyiba “repked” néha tőle, mert az a cigi, amit ő szív, hát az minden, csak nem sima dohányfüst szagú… De mondjuk ahhoz is tűz kell - torpanok meg hirtelen elgondolkodva, aztán Luna ártatlan pofikáját tanulmányozom. - Ööö… Nem arra gondoltál, mi? - jövök rá aztán, és egy fintorral nyugtázom, ahogy leesik a dolog. Hogy gondolt volna arra, nem is néztem volna ki belőle igazából. Pont négy mondattal ezelőtt kellett volna befognom a számat, már megint.
- Na mindegy is. Mi a varázslat? - kérdezem gyorsan, és a következő körben kicsit nagyobbat húzok a kacajvízből. Vajon mi lenne, ha bele is folytanám magam? Na az aztán lenne a hepiend!

-Jó...- egyezek bele, és hosszan csak nézem Mirát, ahogy elnyújtózkodik. Aggodalmasan is kicsit, meg... csak úgy is. -Szólj nyugodtan, ha meggondolnád magad. Vagy ha bárhogy segíthetek.
Tudom én, milyen dolgoktól félősen élni, magamnak már megszoktam, de jól esne tudni, hogy Mirát nem gyötri ilyesmi.
-Ugye, látod? De senki nem akarja elhinni, hogy lehet közöm veszélyes dolgokhoz. Mondjuk, én nem bánnám, ha igazuk is lenne,.. Hmm, az első talán olyan nyolc évesen volt, bűbetlen iskolába jártam akkor. Valaki túl sokat piszkált, és hirtelen kigyulladtak körülöttem a padok...- pislogok egy darabig magam elé, tényleg milyen sokszor valami tüzes jellegű történt. -Senkinek nem lett asszem baja, de elindultak a plafonon még a locsolók is, amneziátoroknak kellett elsimítania az ügyet. Az ördög dolgot talán Apa kezdte akkor, viccelődésként. Aztán megmaradt.
Ördögpalánta? Talán másféle, de valóba, amilyen veszélyesen izgalmas kalandokba - meg néha tilosakba - eddig belecsábított... Talán a Mira névvel jár együtt valami? Khm, Lu, a csábító ördögpalánta vonalat talán ne most gondoljuk tovább...
Aztán kíváncsian hallgatom csak, ahogy most Mira mesél, kényelmesen elnyúlok közbe én is, igazgatva kicsit a párnakupacot a legkényelmesebbre.
-Ugyan, inkább őrízgessem örökre? Nem olyan páratlan ritkaság ez, minden évbe szoktak főzni- szerénykedek a nagyszüleim nevébe. -És tudtam - és jól tudtam, - hogy te értékelni fogod. Ki mással osztanám meg inkább, mint veled?
Valahol az a gondolatszál közbe elsikkad, hogy milyen jze is van, nem gondoltam még rá boldogságként, de mindenképp egy vidám íz. És Mira szakértelmének el is hiszem, hogy boldogságízű. Meg közbe vagy lemaradok, vagy jól értettem mindent, és csak meglepetésembe pislogok.
-Mi?
Egész biztos vagyok benne, hogy nem arra gondoltam, mint Mira, a hallottak alapján.
-Nem, ez tényleg egy varázslat.- Visszatámaszkodok ülő helyzetbe, közbe elveszem az üveget, ahogy Mira visszanyújtja felém. -Zárt térbe tudja megszüntetni a gravitációt. Semmi nem fog magától elemelkedni csak úgy, csak megszűnik a lefele, de arra figyelj, hogy ha kicsit megnyomod a padlót, azzal már el fogod lökni magad tőle. Amit nem piszkálunk, nem kéne, hogy bárhova menjen.
Az instrukció és magyarázat után még rápislogok megerősítésér, hogy kész-e, mehet-e a varázslat, aztán előhalászom a pálcám, és rákoncentrálok a bűbájra, most igazán jó lenne sikerülnie elsőre.
-Todos a flote.
Könnyű, kicsit liftezős-féle érzés, jól kezdődik. Felpillantok Mirára, semmi egyből egyértelmű jel, aztán a mozdulat által megindult tincseim belibegnek a látóterembe lustán, igen, ez már jónak tűnik. Láthatóan végigfut az arcomon a sikerélmény, egy kis meglepetés és büszkeség fűszerezésével. Izgatottan pislogok Mirára, hogy tényleg sikerült, még el sem rontottam ezúttal. És ha már a kezembe van az üveg, végülis, megünnepelhetjük egy győzelemkorttyal.
Semmi.
Mármint, nem üres az üveg, hallom lögybölődni is, ahogy a számhoz emelve megbillentem, csak aztán nézem elgondolkozva, ahogy magábakavarog benne a folyadék, kifele nem akar merészkedni az üvegből.
-Hmm...
Óvatosan elengedem az üveget, ami engedelmes lustasággal ott marad, ahol eddig tartottam, közbe Mirára nézek töprengve. Nincs lefele esés, minden arra megy, amerre mozdítja valami, másmerre nem. Talán,..
Lassan elkezdem húzni az üveget abba az irányba, amerre a feneke néz, és valóba, ahol a nyak szűkülete nem tolja magával, ott csak elhalad a kacajvíz körül, nem viszi magával egészen, így ki tudok játszani egy ...dudornyit az italból? Furán viselkedik így a folyadék, azt sem tudom, minek nevezzem a jelenségeket. Az üveg elfordításával levágom gyakorlatilag a kilógó mennyiséget, ami buborékszerűen önmaga köré gyűlik csak, bár néhány cseppet elindítottam vánorútra is, mer kicsit gyors fordulat volt, és közbe váltak le, most a plafon felé tartva ferdén.
-Hát... ez így vicces lesz- kommentálom magam jelenetét Mirának, értve úgy egyáltalán az ivás mostantól kezdődő módjára.
Csücsörítve szürcsölöm be végül a levegőből a kacajvíz-buborékgömböt, ami közbe vagy nevetségesen, vagy szórakoztatóan nézhetek ki, de sebaj. Nyelni még mindig tudok, aztán én is fülig vigyorgok az egészen, nem csak az ital hatásaként, valahol szórakoztató is így kísérletezve bénázni.
-Hmm... Vajon oda tudok nagyon lassan löttyinteni egy kortyot, és te elkapni, vagy maradjon csak az üveggel együtt módszer?

- Tüzes egy nőszemély vagy! - nevetek fel a történetet hallva, aztán fennakadok annak egy érdekes momentumán.
- De el nem tudom képzelni, mivel piszkált bárki. Biztos gyereknek is tündéri voltál - adok hangot értetlenkedésemnek, de aztán eltereli a témáról a figyelmem a kilátásba helyezett megpiknikezendő innivaló. Tényleg fantasztikus, hogy Szöszke minden mondatával valami újdonságot mutat be, valami egészen klassz történet felütését villantja meg, de komolyan, szerintem nemcsak a kacajvízről, de talán még a táskájában megbújó egyéb tárgynak minősülő tintatartóról is van egy jó storyja. Szóval jókorát bólintok, és báár még nem ittam a piából, már mosolygok, mert bizony nagyon is értékelem - de nem csak a kacajvizet, hanem ami azzal jár. Egy kicsit még el is pirulok, mikor költői kérdéssel kedveskedik nekem, pedig tudom, sok barátja van a Roxfortban. Hiába, a fehér bőr és a vörös haj, és úgy általában az íres külső valahogy ezzel a vörösödéssel jár, pedig utálok zavarba jönni, és nem is szeretném, hogy ez szokásom legyen. Talán csak a hitetlenség, hisz miért is engem választana ivótársaságra… Ja! Ez egyébként érthető valahol.
- Ez a lebegés remekül hangzik, és sokkal kevésbé illegálisnak, mint először gondoltam - lelkesedem a varázslatért. Elképeszt az ige nyomán történő változás, és megbűvölve nézem, ahogy a szőke tincsek lágyan felfele hullámzanak. Alig veszem észre, hogy én magam is súlytalanodom, csak már mikor lábujjhegyen állok véletlenül, és a karjaim lebegnek körülöttem, mint a vízben, akkor tűnik fel.
- Hű, ez állati. Nagyon menő, hol tanultad? Én is meg tudom tanulni? - hadarom annyira, hogy közben egészen elemelkedem a talajtól.
Ahogy Luna próbál inni, először fel se tűnik, hogy nem tud. Az tűnik fel inkább, hogy a fel és le szép lassan felcserélődik, nagyjából mmint mikor az ember szaltózik, csak most nincs kellemetlen vízbe csapódás, és az orromba se tódul a medence tartalma. Nem kell ide kacajvíz, poén ez így is, de aztán fejjel lefelé meglátom, ahogy Szöszke próbál hozzájutni az üvegben lévő italhoz, és kitör belőlem a nevetés.
- Bocsánat, csak hát ez marha jó - magyarázkodom, mert persze nem őt akartam kinevetni, csak ez az egész nagyon vicces, mint valami komédia.
- Vicces bizony, de egy cseppet se hagyunk veszni, az tuti! - szánom el magam, és megpróbálok kezdetnek talpra keveredni, majd elindulni a legközelebbi kacajgömb irányába. Kis mértékben eltereli a figyelmem a csücsörítő Luna képe, úgyhogy elvétem a célpontot, és az a szemembe megy majdnem. Bandzsítva nézem, ahogy tovaszáll a csepp.. Vagy én, mert itt most már minden viszonyítás bizonytalan. Kapálódzva igyekszem legalábbis Szöszke és a kérdése felé fordulni.
- Próba, cseresznye! - mondom lelkesen, és kitátom a számat, jelezvén, hogy jöhet a célba löttyintés. És reménykedem, hogy nem az arcomon fog szétkenődni… Mi van, ha körbevonja a fejem? Olyan lenne, mint egy nagy szkafander, én meg röhögve fulladnék bele.

A "tüzes nőszemély"re nagyon elpirulok. Mármint, még magamhoz képest is észrevehetően jobban a szokásosnál. És mégis, nem zavar, és még a hajam mögé sem bújok el.
-Öm... hát... köszönöm.
Arra is pirulnék a szokásos mértékig aztán, hogy régen is tündéri lehettem, csak hát ó jaj, hát így nincs már hova. Szégyellősen-szerénykedve legyintek csak.
-Nyolcéves gyerekek, bárkivel előfordult annyi idősen.- Nem is bánt az már rég, még ha azér is lehettem addig kedvelt célpont, mer érzékenyen reagáltam a piszkálásra. Jobban bántott, hogy azóta is félek a varázslataimtól, hogy rosszul sülnek el... Nem segít, hogy szoktak időnként, hogy el ne felejtsem, "úgyis olyan rég történt már olyan". Valami mindig frissen tartja.
De most ne ezen rágódjunk, most nem katasztrófát fogok varázsolni, csak egy kis nyugodt, békés lebegést.
-Ugyan, hát csinálnék én bármi olyat?- pillogok Mirára ártatlan mosollyal. Vagy ártatlannak szánttal legalábbis. Hisz egy példa sem volt még ilyesmire, mint segíteni egy hibrid varázslény csempészésébe, vagy tilosba járva hajkurászni ugyanez után, vagy egész nap alkoholt csempészni ide-oda az iskolába, vagy fogyasztani a területén,.. megosztani olyannal, aki azt hiszem a tizenhetet sem töltötte még be egészen...
Érdekes, nekem minden szabálytalankodásom Mirához köthető? És meginn, magam ellenére, csak izgalmas inkább mind, mint bűntudatom lenne tőle. Talán egy ici-picit csak.
-Benne van a bűbáj-tankönyvbe, nem tudom, órán fogjuk-e venni- bökök a táskám felé, ami nem emelkedett el a földről még, hisz mér is tenné.
Mirát nézem, ahogy emelkedik, és kicsit lassan fordul is. Talán csak nem direkt magáhozhúzza a lábait, és csak ennyiből is már elnyomta magát a földtől velük? Végülis, így valóba minden olyan könnyű, légies szinte.
-Az- helyeslek vigyorogva, egy pillanatra sem gondolva, hogy Mira kinevetne, el tudom képzelni, milyen vicces látvány lehetek. Amellett, hogy itt ugyeskedünk a nevetgélős ital fogyasztásával is. -És tudom, hogy gonoszságból nem nevetnél ki, csak abból, hogy tényleg vicces lehet.
Félénken bátorkodok ehhez egy bájmosolyt is felé.
Na de meg kéne ismételni a löttyintős trükköt anélkül, hogy az egész üveget egybe kiüríteném, most lenne hasznos a kupak. Ott is van a táskám mellett, de az előbbi ügyeskedés közbe csak elnyomtam magam én is annyira, hogy innen már messze van a kezemnek...
Szerencsére eszembe jut, mostmár viszont mindent le lehet rakni a levegőbe is, a pálcám meg itt lebeg előttem. Kinyúlok érte, egy intéssel odahívom a kupakot, és visszateszem a pálcát a levegőbe, hogy a fedőkét elkapjam. aztán óvatosan nyújtva a lábam, apró érintésekkel tapogatom a padlót lábujjhegyen, hogy forgassam magam, közbe minnél kevésbé lökve magam a plafon felé.
-Lassan megy, ha rosszul céloztam, csak állj be elé. Vagy, izé, libbenj.- igazából ha a folyadék önmaga köré gyűlik, még kézzel elkapni is lehet, nem folyik le ha nincs "le".
Az üveggel becélzom Mirát, a kupakot meg a pereméhez tartom előre. Lassú löttyintés, hogy elinduljon a kacajbuborék, aztán a kupakkal elvágom az útját, hogy egy kortynyi vágjon neki csak a röppályának egyszerre. Aztán csak figyelem Mirát és a mutatványt.
Lángkorona lehetne a haja, ahogy mögötte lobog lustán - tudom, nem a kedvenc képe lenne ez pedig - és olyan szép kecsesen mozog még azzal is, ahogy bénázgatva tapasztalja ki épp, mi működik ebbe a fura környezetbe, amit varázsoltam ide. Oké, szóval... lehet, hogy kicsit elkalandoztam, na.
De minden olyan könnyű, vidám és békés most, a hangulat, a kedvem is, nem mind lehet csak a súlytalanság hatása ezekből.

- Ez egy nagyon hasznos bűbáj, úgyhogy remélem vesszük - lelkesülök, aztán próbálok valahogy stabilizálódni. Elég vicces így kapálózni a levegőben, szórakoztatásra biztos hasznos. Meg egyszer tuti ellőném Dávid szobájába, amikor alszik, csak hogy érezze a törődést. Bedobnék egy gumilabdát vagy ilyesmi, hátha reggelig át lakberendezne neki ott mindent ilyen lassú lebegősen. Jövő nyáron már én is varázsolhatok, akkor visszakap minden szenyóságot, az tuti. De persze csak szeretetből.
És ha már szeretet… furcsa, hogy gyerekkoromban azt hittem, abból csak egyféle van. A kötelező családi fajta. Az, ami igazából elég bizonytalan tud lenni, főleg egy sokadik kicsi gyereknek,mint én voltam. És miutan mindezt elvesztettem,s az utolsó élő családtagomról is inkább lemondtam, egyszerre annyi félét ismertem meg. Haverság, barátság, atyai szeretet, tiszteletteljes szeretet… és ahogy ezen gondolkodtam, fejjel lefelé pont Luna került a szemem elé, beúszva kecsesen, mintha vízben látnám. Olyan egy pillanatig, hullámzó hajával és úgy mindenével, mint egy hangulatos emberi kérdőjel.
- Igenis, libbenek! - prüszkölöm éppen valahol a vízszintes és a függőleges között, és úszok az alkoholgombóc felé, mint a nagy hal a kis hal felé, tátott szájjal. Tökéletesen épp egy harapásnyi, jó volt Luna technikája a kiporciózásra, úgyhogy úgy tervezem, egyszerűen ráharapok az egészre. Hát azt nem kellett volna.
Az egész fejemben mindenhol kacajvíz van. Érzem, hogy belülről égeti a fülem, az orrom, a szemem, és ez csak a kisebbik baj, mert mellémegy, én meg könnybelábadó szemmel, vigyorogva kezdek először nagyon méltóságteljesen, visszafojtva krákogni. Nem akarom Szöszkét megijeszteni, tudom, mennyire mindent a lelkére vesz, akkor is, ha az esetek nagy többségében én vagyok a ludas.
Aztán viszont a probléma az oxigénhiánnyal karöltve elkezd komolyabbá válni. Kitör belőlem a vad köhögés, ami meglehetősen hatástalannak tűnik. Furcsa, mert annyira félek a tűztől, hogy soha nem is gondoltam másra elhalálozásom majdani okozójaként ( hacsak nem számítjuk ide azt a bizonyos három halálfalót, akiket egyszer majd ógyis megölök, vagy ők engem). Pedig most megvilágosodtam, hogy tulajdonképp sokkal valószínűbb, hogy egyszer majd belefulladok egy korty jóféle alkoholba, vagy attól nyúlok ki, hogy feleslegesen hülyéskedem. És ez úgy néz ki, végül is a kettő kombinációja lesz.
Rávigyorgok Lunára,, miközben épp megfulladok, de csak a pia miatt, amúgy már inkább pánikolok, s úgy köhögöm ki a tüdőmet lassacskán.

-A hetedikes tankönyvbe benne van, én is ott találtam meg. De te ügyesebb is vagy varázslással, mint én, szerintem biztos meg tudnád tanulni.
Bele is gondolok, milyen jól sikerült nekem is, pedig nem is gyakoroltam előre, ez volt az első próbálkozásom a varázslattal. Talán a nyugalom? Valóba, most nem is aggódtam azon annyira, sikerülni fog-e, hol hányszor és hogyan rontom el, és milyen katasztrófát okozok vele, egyszerűen csak meg akartam mutatni Mirának ezt a bűbájt. Magam is kíváncsi voltam rá, meg gondoltam, hogy neki is tetszeni fog.
Ilyen egyszerű lenne? Csak nem foglalkozni minden eshetőséggel? Bár az nekem nem sokszor szokott menni. De Mira társaságába egész könnyű, csak jól érzem magam a közelébe, csak lazítok, és még bátorságot is önt belém valahogy néha, miközbe olyan kalandokba sodor magával, amik elől magamtól meghátrálnák.
Azon kapom magam, hogy csak nézem, ahogy úszva csápol az italbuborékér, és vicces az egész, ahogy a levegő sokkal ritkább a víznél, és nem olyan hatékonyak a mozdulatok. És mégis, ő elkapja a kacajvíz-bogyót a levegőból, de végülis, ő sportoló, hogyne kapná, a kviddicspályán is az a feladata. És ez a bogyó még nem is repked gyorsan vagy ide-oda.
Egy ideig el is tart észrevennem, hogy krahácsolni kezdett, próbálja elvigyorogni.
Kurvaélet...
Elrugom magam a padlótól, egy lábbal először, aztán mindkettővel, hogy a jó irányba indítsam magam, és így megnyugtatóan hamar szelem át a távolságot. Belekarolok Mira derekába, hogy mellé fogjam magam, és próbálok segíteni neki a hátát megpaskolva a félrenyelés ellen. Közbe az elkapás manőverem eredményeként lassabban, lassan fordulva sodródunk el a falig.
-Jaj, annyira sajnálom, jól vagy? Bocsánat...
Aggódva pislogok rá, mer hát persze, hogy meginn elrontottam valamit.
-Talán a dobálós részt hagyjuk ki belőle- látom be bűntudatosan, amint sikerül megmenteni Mirát a félrenyelt italtól. Hát igen, ilyenkor sincs "lefele", ez a trükk lehet, csak rosszabb ötlet volt így lebegve...
Az üveg felé sandítok rosszallóan, bár magamnak kéne szóljon inkább a tekintetem, de az csak lebeg táskám fölött két lábbal, mellette a pálcám, mindkettő ugyanott, ahol nem is gondolva rá elengedtem őket, ahogy ide... igazából ugrottam, ha úgy vesszük.

- Te viszont erősebb vagy - mondom félrebillentett fejjel, ami így épp a vízszintes-normális helyzetbe kerül. Akkor talán minden másom van félrebillentve. Szóval viszonyítás kérdése, de az igaz, hogy egy ilyen varázslat fenntartásához biztos jócskán kell varázserő. Annyit, amennyi belém szorult, még igazából nem nagy kunszt kordában tartani. Ha mondjuk tűzben, teszem azt éppen kék tűzben mérnénk a bennünk lévő mágia mennyiségét, akkor az enyém épp egy csinos kis mécsesre volna elég. Az övé meg… Jó, hogy nehezen bír vele, de azért idáig bír, és az a lényeg. Még nem repültünk ki az atmoszférából, végül is.
Kicsit úgy érzem magam, mint egy kecsapos tubus, amibe pont a rossz helyen szorult az utolsó csepp, és azt mindenáron ki kell szedni, szóval az ember jól megküldi párszor, hogy hozzájusson. Luna közelsége kicsit kevésbé ijesztővé teszi a fuldoklást, keze finom, de határozott lapogatása a két lapockám között hatásos, legalábbis helyre teszi az elszabadult kortyot. A torkom ég még a vidám alkoholtól, de már csak könnyes szemmel, vigyorogva hörgök, mint egy inverz dementor.
-Jaj, annyira sajnálom, jól vagy? Bocsánat…
- Persze, csak béna vagyok. Én bocsánat, nem akartalak megijeszteni - sóhajtom egyre könnyebben, és belekapaszkodom a karjába. A függönyök is kéznél lennének már, de azoknak nem vagyok hálás.
- Meg megfulladni se, kösz, hogy megmentettél - mosolygok rá most már őszintén, és kevésbé az alkohol hatása miatt. Egész közel van hozzám, néhány centiről nézek bele szép barna, a szivárványszín gyertyáktól érdekesen csillogó szemébe.
- Lehet, hogy tényleg ki kéne hagyni, aha - helyeslek szomorúan, hogy ezt jól elszúrtam, pedig milyen szórakoztató volt.
- Azt hiszem, a mugli űrhajósok szívószálat használnak - javaslom, és azon gondolkodom, van-e erre valami varázslat, valamit átváltoztatni azzá.
- Vagy csak szívogassuk, mint a vámpírok -viccelem el, és a két mutatóujjammal, vigyorogva imitálom az ikonikus szemfogakat. Aztán megfogom Szöszke két karját, és elrugaszkodom a faltól, hogy mintegy furán keringőzve visszamásszunk a dolgaihoz.
- Tényleg kösz. Megmentetted az életemet. Nagyon jó barátom vagy - sóhajtom hálásan az úton, míg visszalebegunk a levegőben várakozó üveghez, pálcához és miegymáshoz. Ki akartam mondani, de miért hangzott végül mégis kicsit furán? Pedig így gondoltam, mindenképp.

-Ugyan- szerénykedek, bár ha belegondolok, valóba meglepően jól sikerült ez a varázslat. Meg helyesen. Nem kéne az ilyen bűbájokra folyamatosan aktívan koncentrálni, ha minden igaz, és már számtalanszor visszaestünk volna a párnákra, ha így lenne, pedig én sokszor el szoktam úgy tolni az ilyen nehezebbeket, hogy ha csak kicsit nem arra koncentrálok, megszakad. Mint például az önjátszó hangszer bűbáj, amit csak elindítani kéne, mint egy gramofont, de nekem csak úgy megy, ha folyamatosan gondolom hozzá a dallamot.
És hát... nos. Vannak itt dolgok, amik elterelnék a figyelmemet arról, hogy fenntartsam a lebegést Mirának. Mint Mira. Vagy a lebegés. Vagy a lebegés Mirával.
A kisebb pánikhelyzet meg pláne megszakíthatta volna a bűbájt, és mégsem tette.
-Csak természetes.- Főleg, hogy én okoztam a megmentenivalót. Érzem, hogy pirulok elfele, ahogy egyre tovább tartom a szemkontaktust, elveszve Mira mosolyába, ilyen hosszan és közelről. Végül én töröm meg, a kerülgető lámpaláz nyomására, inkább megölelve Mirát, megkönnyebbülten, kicsit ugyan szorongatósan, nagyot sóhajtva. Nagyon örülök, hogy végül nem lett semmi baja, pláne hogy miattam.
-Az lehet- bólogatok a szívószálas ötletre. -Meg talán ilyen tubusszerű dolgot szilárd üveg helyett, hogy nyomható legyen? Hm... a faluba legutóbb láttam ilyen nagyon extrahosszú szívószálat, ami kanyarogni is tud mindenfele,.. kár hogy nem tudunk még egy jóideig kimenni.
A vámpírosdira kacagok egy jót, szeretem ezt a bolondos humorát. Meg amúgy igaza is van, ha óvatosak vagyunk, eddig a szürcsölős módszer volt a legműködőképesebb.
-Jáj!- adok hangot, igazábol a meglepetésemnek, ahogy megfogja a kezem, és elrugaszkodik velünk, de mire egy yardot alig mentünk, már én is mosolygok, amilyen szélesen az arcomra fér. Így tökéletes ez a pillanat, csak könnyedén sodródva át a levegőn, egy kis fordulattal, kicsit mint ha keringőznénk. Egyik közös kezünket ki is tartom oldalra, mint ha táncolnánk, csak a vicc kedvéér.
-Te is... nagyon sokat jelentesz számomra.- Próbálom nem motyogni, érthető legyen, és nagyon zavarba is jövök közbe. Majdnem azt sem veszem észre, hogy odaérünk a korábbi ülőhelyünkhöz, mégpedig kissé lapos szögbe.
-Jáj... jáj... ez így nem lesz jó- realizálom, ahogy az üveg meg a pálcám mellé érve a padló lassítás nélkül tart felénk továbbra is, és nem is elég merőleges. Egy kézzel megamhoz karolom Mira derekát, hogy őt is rögzítsem, a másikkal kinyúlok megkapaszkodni az egyik párnába, amin korábban ültem.
Ez igazából sikerül is, csak nem jelent sokat, mer nincs a párna sem lerögzítve, és könnyebb nálunk, pláne együtt. Berugózott karral tudok lassítani magunkon, de végül csak átbillenünk afféle "kézenállás"ba a párnán, és lassan, de menthetetlenül továbbsodródunk a szemközti fal felé. Nagyjábol párhuzamosan a padlóval, csak pont nem érve el.
Lehet hogy Mira el tudott még kapni valamit, ami így velünk tart, de én csak a párnát hozom, ami a kezembe maradt, meg Mirát, akit kicsit zavarbaejtően, és mégis kellemesen közel ölelek magamhoz, hogy szét ne sodródjunk.
-Öööm... majd visszafele lassabban jövünk, úgy hátha...- pislogok búcsút az ott maradt táskámnak, ahogy továbbhaladunk tőle.

to Miss Mira Luna Wyne

(https://i.pinimg.com/564x/54/b5/a7/54b5a76fd4f917ad0386885bbfe65a2b.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/19/fd/36/19fd3637b0ed644c092e81ce77ffaae1.jpg)

waltz on air (https://www.youtube.com/watch?v=b80qJb1_JW4&ab_channel=edelblutmusic)

Szelíden hullámzó búzamező jutott eszembe. Mikor régen aratás előtt ilyen volt a táj, a hosszú száraktól aranyszín, a kalászoktól pedig puhának tűnő. Luna haja egészen elbűvölt így a súlytalanságban, Felveti a célzást, hogy kiránduljunk a faluba, és azonnal, lelkesen elkezdem tervezni, hogy is fogjuk azt megtenni az aurorok között - de ha sárkányok közt kellene is kitalálnám, mivel ő említette meg.
Vigyorogva veszem tudomásul, hogy megleptem a helyváltoztatással, de azért nagyon nem ijedt meg, hiszen ő is mosolyog. Légikeringőzni talán a legkönnyebb tánc, amit valaha próbáltam, szó szerinti és átvittebb értelemben is. Amúgy a földön talán nehezebben tenném, de itt jókedvűen hagyom, hogy Luna vezessen, engedelmesen emelem fel a kezemet, hogy aztán együtt foruljunk-libbenjünk tovább.
[bgcolor=#bababa] -Te is... nagyon sokat jelentesz számomra - [/bgcolor]mondja halkan, mint aki valahogy nem is akarja mondani, én pedig pironkodva lesütöm a szemem egy picit. Talán nem kellett volna így megfogalmaznom, hogy barátság, vagy haverság, vagy mi is ez velünk? Kicsit elbizonytalanodom, ő vajon miért fogalmazott másként, meg nehezen, de hát nem sok barátom volt és van, elképzelhető hogy nem tudom, mit illik és mi ciki.
El is gondolkodom ezen, meg a légi keringőn annyira, hogy csak Luci jajongásakor eszmélek rá, nem horizontálisan keringőztünk, hanem némileg vertikálisan. Nem ijedek meg valahogy, hiszen csak nem száguldunk annyira, úgyhogy miközben ellebegünk mellette, mintegy mellesleg megfogom az üveg nyakát és abba kapaszkodom.
Aztán már nem kapaszkodom, csak fogom. Nem kell, Szöszke magabiztosan irányítja a helyzetet, nekem meg ez igazából nagyon tetszik. Jó néha nem két lábbal állni a földön, és hagyni, hogy valaki más irányítson engem, a világot hozzám, meg mindent. Olyan régóta vagyok a magam ura, hogy el is felejtettem (vagy talán soha nem is értettem) milyen érzés ez. Persze, Cartwrighttal való ismeretségem óta ez azért kicsit más, de ő nem tutujgat mindig, és ez rendben is van így. Most épp össze is vagyunk veszve, az se biztos, hogy hazavár GL-be. De e pillanatban úgy éreztem, minden mindegy. Pia, Szöszke, lebegés, ez a nyugalom titka.
Az se zavar, hogy a világ fejre áll, sőt vihogva felnyerítek. Igazából nem érzem kellemetlennek, lévén a súlytalanságban a fel és le nem érzés, csak viszonyítás kérdése, és Luna ugyanúgy velem szemben van, az a lényeg.
-Öööm... majd visszafele lassabban jövünk, úgy hátha…
- Szerintem ez így tökéletes - kuncogom, és egy percig se aggódom azon, hogy esetleg a pálcát kellett volna felnyalábolnom az imént a kacajvíz helyett. Mivel Luna karjai biztonságot éreztetnek velem, mellette teljes nyugalomban.
- Különben is, még senkivel, sehogy se keringőztem. Legalább ezt is kipipálhatom - teszem hozzá, és a fél kezemet a vállára teszem, a másikban meg az üveg van, úgyhogy technikailag hárman táncikálunk tovább.
- Ha lett volna fiúm, lehet, hogy keringőztem volna vele, de még nem volt. Nem is tudom, talán sose lesz, éretlen vagyok hozzá - sóhajtom fecsóválva, de azért mosolygok. Ez van, úgyis a bosszúállási tervem tölti ki a felnőtt életre való terveimet, azoknál tovább nem igzaán látok, nem is akarok tervezni. Nem követem az iskolában zajló szerelmi életeket, de Luna biztos népszerű volt a keringőzős bálokon, amilyen csinos.
- Neked volt már valakid? Vagy volt, aki tetszett? - kérdezem csevegve, és keringőzés közben megpróbálok kiügyeskedni egy kis gyöngyszemnyi innivalót az üvegből.

-Látom, a lényeget megragadtad- állapítom meg tőlem nem gyakori, csintalan mosollyal, ahogy Mira elkapja az üveget, ahogy elsodródunk mellette.
Ahogy a vállamra teszi a kezét, én is elengedem a párnát, ami igazából csak az ujjaim között maradt, és átfogok akkor én is a helyes tánctartásra. A "fal"-padlón úgyis túlfordultunk sikeresen, így már nem kell megtartanom, ugyanarra lebegünk magunktól, így én meg a lapockájára helyezem a tenyerem, a másik kezemmel meg a tükörképébe megfogom én is az üveget, azt ketten tartjuk ki magunk mellett. Ezek szerint most én vagyok a "fiú" itt.
-Megtiszteltetés. És... velem bármikor keringőzhetsz, ha szeretnél- pirulok derűsen, hogy én lehetek az első tánca, kicsit kiljebb is húzom magam büszkén.
-Szerintem egyáltalán nem vagy éretlen. Hozzám képest te egy igazi, önálló nő vagy. Én csak bátortalan kislány...
Lámpalázasan le is pislogok a lábunk alá. Ami nem is baj, mer így látom, hogy közeledik a padló. Vagy izé, ez eredetileg a fal. De nem baj, gyorsan sem sodródunk, csak jobb ha nem váratlanul kap el minket.
-Ott volt Sophie egy fél évig tavaly...- Magamat is meglepem, milyen könnyen válaszolok, igen, kicsit pirulgatva, bár amióta itt vagyunk, pirulgatok ennyire, de inkább nosztalgiával idézem föl. Szép emlékek, még ha vége is lett azóta. De nem nosztalgiázni van a legtöbb kedvem pillanatnyilag.
Szerencsésen eszembe jut a padló-fal, ahogy Mira próbál kiügyeskedni egy kortyravalót az üvegből. Egy ujjal elfordítom az üveget, a nyakát a hozzánk képest függőlegesbe állítva, és a sememmel intek is Mirának "lefelé".
Kicsit biztosabb kézzel megfogom meginn, és kinyújtom a lábfejemet, ügyesen elkapva vele a falat, megállítva magunkat, aztán biccentek, hogy mostmár "tölthet", így nem fog a csöpp továbbsodródni a lábunk felé, miközbe mi megállunk.
Aztán meglepetten húzom be a nyakam, ahogy egy párna plöpped a fejemre, majd önfeledt nevetgélésbe fordulok a helyzetkomikumon, talán minden maradék feszültségemet elhagyva valahol. De hát persze, még a fejem fölött tartva engedtem el, ugyanúgy jött tovább, ahogy az italbogyó is ment volna, ha Mira megállás előtt tölti ki.
-És hát... amúgy... izé. Lehet, hogy... talán... netán... khm. Hogy most is tetszik valaki- sejtelmeskedek, talán pont az iménti felszabadultságom segítségével, bár ezúttal látványos piros színt öltve az arcomra, nem csak a szokásos enyhe pírokat.

to Miss Mira Luna Wyne

(https://i.pinimg.com/564x/54/b5/a7/54b5a76fd4f917ad0386885bbfe65a2b.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/19/fd/36/19fd3637b0ed644c092e81ce77ffaae1.jpg)

waltz on air (https://www.youtube.com/watch?v=b80qJb1_JW4&ab_channel=edelblutmusic)

Furcsa, hogy most épp az üveg piába kapaszkodom, miközben a világ ingatagon sodródik körülöttem. Máskor ezt az ilyen üvegek tatalma szokta okozni. Most pedig… Az a másik valaki, akibe kapaszkodhatok. Megjegyzi, mit tettem, én pedig félmosollyal az arcomon rántok finoman vállat, és belemélyedek a tekintetébe. Tényleg, megszokásból a kacajvíz palackjáért nyúltam, de valójában nem az a biztos pont most körülöttem. Inkább Luna a kapaszkodó, és nem csak azért, mert tenyerem finoman a vállára simul. Inkább a tekintete valahogy; csillog, mint a kacajvíz-gömbök tükre, de nincs benne az a bizonytalanság.
-Megtiszteltetés. És... velem bármikor keringőzhetsz, ha szeretnél - mondja, én meg nagy hálásan bólogatok, és egy fordulatot indítványozok.
- Ezt bármikor szívesen csinálom - perdülünk lassan, feledve hola fel és a le, hol vannak az oldalfalak. A külvilág színes kavargás csak, egybeolvadó, lengedező függönyök és szivárványos mécsesek elmosódott színörvénye.
-Szerintem egyáltalán nem vagy éretlen. Hozzám képest te egy igazi, önálló nő vagy. Én csak bátortalan kislány… - szerénykedik, és amikor lesüti a szemét, direkt behúzom a nyakam, s elfordítom a fejem, hogy elkapjam szökni próbáló pillantását.
- … az egyik pillanatban. Aztán kibújik belőled a kisördög. Nem féltelek - mondom huncut vigyorral, bíztatón próbálva elcsípni a tekintetét újra. Közben elsiklom a tény felett, hogy ő is vitatkozott velem. Egyébként szeretek is éretlen lenni, mert felszabadító. Olyan jó néha ebbe takaródzni, és felhozni mentségül minden ostobaságra, amit művelek, vagy szerencsétlenkedésre, amit elkövetek. És ha ez nincs… Akkor felelősséget kell vállalnom. Márpedig Szöszke önálló nőnek nevezett az imént. Én pedig nem is tudom, örülök-e ekkora felelősségnek, ha ez igaz. De a következő mondata kapcsán le is esik, hogy jobb volna hülyegyereknek maradni. Hogy is lehetek ilyen figyelmetlen?!
- Ott volt Sophie egy fél évig tavaly…
- Ja… Ja! Persze, úgy értettem, csak nem figyeltem, bocsánat - hadarom egy szuszra, mintha egyetlen, nagyonhosszú szó volna, és picit azt hiszem, el is vörösödöm, de legalábbis ég a képem. Hát, ezt a fajta tüzet se kedvelem, igazából. Még eszem magam egy kicsit, hogy hogy lehettem ekkora hülye, pedig ott szokták mellettem pletykálni ezeket a dolgokat a klubbhelyiségben, csak én olyankor házit írok, vagy robbanós snapszlizok vagy ilyesmi.
Inkább a helyzetünkre koncentrálok, és örömmel veszem észre, hogy megálltunk. Bár a hajunk még tovalebben. Ott van előttem az üveg, de én még próbálok a saját, vörös tincseim közül előkeveredni, és nem belegabalyodni a szépen csillogó, szőke hullámokba se.
Innék én, de az önműködő párnacsata megnevettet, hát leteszek róla, az üveget is elengedem inkább, úgysem megy messzire. Úgy lebeg a fejem felett, mint egy áttetsző felkiáltójel, vagy egy még ki nem gyulladt villanykörte, amit majd egy jó ötlet, vagy egy nagy felismerés fényesít fel.
-És hát... amúgy... izé. Lehet, hogy... talán... netán... khm. Hogy most is tetszik valaki
- Tényleg? - kérdezem lelkes kíváncsisággal, és elfordítom a fejem. - És ki? Hátha ismerem, és akkor lehetek akár a szárnysegéded - ajánlom fel izgatottan hadarva. Talán szeretném az iménti fiaskót jóvá tenni, meg hát erre valók a barátok, örülök, ha segíthetek valamiben, amitől boldog lenne.

-Hát, már tudjuk hozzá a bűbájt- somolygok az ötletre, hogy súlytalankodhatunk még máskor is, igazi, egyedi élmény ez, főleg ilyen jó társaságba. Bár abba is biztos vagyok, hogy magam is fogok kísérletezni vele, olyan nyugisnak tűnik eddig, biztos jót lehet pihenni benne. Ha behúzom az ágyam függönyeit, vajon meg tudom csinálni, hogy mindenki mást ne lebegtessek a hálókörletbe? Csak aztán ki ne essek az ágyam légteréből, ha sikerülne...
-Ugyan,..- kezdek bele valami minden bizonnyal mentegetőzésbe, Mira... egész biztos vagyok benne, hogy bókjára a kisördöggel, amivel nem jutok igazából messzire. De azér pillogok angyali ártatlanul, ami talán hihetőnek is tűnhet. Vagy ahogy magamat ismerem, végül csak annál jobban bizonyítja az ördögi oldalamat.
De mér is baj az ördögi oldalam, ha Mira ennyire kedveli. Mármint, nekem úgy tűnik, hogy igen, kedveli.
A nagyobb meglepetés, őt látni mentegetőzni, ahogy inkább énrám jellemző általába.
-Ugyan, semmi, semmiség- legyintek, igazából nem is tudva, mitől érzte úgy, hogy bocsánatot kéne kérnie, nekem nem tűnt föl semmi.
Talán... Lehet, ő is fiút mondott, arra számított, és megleptem Sophie nevével? Tudom, hogy volt rólunk szó eleget, de azt nem, ez másik házak felé mennyire szokott terjedni, eszembe sem jutott, hogy erről Mirának "tudnia kéne"-e csak a pletykák miatt. Mindenesetre megpróbálok megerősítően mosolyogni rá, hogy semmi hibát nem vétett, nem kell aggódjon ezen.
Végül, talán ezt is feloldja, ahogy igazából fejbe dobom magam a párnával, ami velünk jött. Fura kijelentés, de ha úgy vesszük, tulajdonképpen én indítottam el, én engedtem el, és miután maga repült egy darabon, eltalált, elég pontosan leírja a fejbedobás. Még ha bonyolult körülmények is kellenek hozzá.
Találunk helyette más piszmognivalót következőnek amúgyis.
-Hátöm... khm... Egész biztos, hogy ismered. De... nem tudom,.. a szárnysegéd dolog nem hiszem, hogy működhetne... Pedig nagyon kedves ajánlat... khm...
Úristen, Lu, biztos nem könnyebb lenne kibökni ennél? Nem, nem könnyű kibökni. Bár másnak biztos menne, de nem nekem legalábbis.
-Bocsánat,..- emelem le a levegőből a kacajvizes üveget, nem is tudva, mér kérek elnézést, mindenesetre lefoglalva magam egy italbogyó kitöltésével. Egyelőre csak a folyadékforma torzításán át merek Mirára pillantani, nem át afölött szembe, ami pedig egyszerűbb lenne.
Az ezen a ponton eszembe sem jut, mennyire csücsörítős az eddigi egyetlen biztonságos módszerünk a súlytalan fogyasztásra, csak úgy éreztem, most szükségem van egy kortyra a bénázásom helyett.

to Miss Mira Luna Wyne

(https://i.pinimg.com/564x/54/b5/a7/54b5a76fd4f917ad0386885bbfe65a2b.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/19/fd/36/19fd3637b0ed644c092e81ce77ffaae1.jpg)

waltz on air (https://www.youtube.com/watch?v=b80qJb1_JW4&ab_channel=edelblutmusic)

Visszasomolygok, és sokáig az után is, mintha szám szögletére valamiféle külön súlytalanság hatna. Nem is kell ehhez kacajvíz. Inkább valami, avagy valaki más. Igyekeztem igazán, hogy elég jófej legyek, hogy a bűbájért meg az innivalóért cserébe tegyek valamit, legalább hogy kedves legyek. Na ahelyett először majdnem megfojtom magam, aztán meg otromba mód belegázolok a lelki világába. Megijedek, jobban, mint mikor fuldokoltam, de mivel olyan lazán veszi, lassan megnyugszom.
-Ugyan, semmi, semmiség - mondja, és ez a három szó hatékonyabb, mint három izmos hátbavágás - és igazából kellemesebb is. Hát még a párnacsata a súlytalanságbeli fizikával, az jó móka, beugrik, hogy nekiindíthatnánk itt egy csomó tárgyat véletlenszerű irányokba, és akkor hamar olyanok lennénk, mintha egy hógömbben töltenénk az időt, csak hó helyett itt véletlenszerű dolgok repkednének. Meg néhány mécses. Hamar átfordulna a kedves jelenet valami lángoló pokollá, úgyhogy ismervén a múltunkat, hogy valahogy mindig fellobban valami tűz, ha egy helyre kever minket a véletlen, inkább el is felejtem a dolgot.
-Hátöm... khm... Egész biztos, hogy ismered. De... nem tudom,.. a szárnysegéd dolog nem hiszem, hogy működhetne... Pedig nagyon kedves ajánlat... khm…
Próbálom az arcomra fagyasztani a mosolyt. Nem mutatnám én a világért se, hogy bénának tart ehhez az akcióhoz, csak hát segíteni szerettem volna. De néhány pillanat múlva már nem is kell annyira küzdenem a letörtséggel, csak belül marad az a szomorúság. Hiszen hogy is lehetnék én bármi ilyesmiben segítő, mikor még saját tapasztalatom sincs? Nem értem én rá ilyesmire, és nem is értem meg hozzá még kellőképp. Csak azt a pár évvel ezelőtti rózsakertes valentinnapi borzadályt mondhatom tapasztalatnak, és az nem sok ugyebár. És nem is jó.
Nem működhetne… Igaza van… - gondolom, és a mosoly ott marad, ahol addig volt. Ez van.
-Bocsánat…
- Igazad van, nem értek hozzá, még elszúrnám, azt meg nem akarom - legyintem, és csak lebegek, nézve, ahogy Szöszke kiügyyeskedik egy újabb kacajbuborékot az üveg nyakán. Olyan, mint egy szép, csillogó gyöngyszem.
Az én asztalom inkább az ökörködés. Nekem valahogy így megy, erős családi kötelékek helyett fura, szivatós mentorszerűség Cartwrighttal, mély barátságok helyett meg felszínes, komolytalan haverkodás. Legalább feldobni jó vagyok talán, vagy megröhögtetni, vagy felpiszkálni kicsit. Ahogy elém úszik a kacajgömb, csintalan vigyorral megpróbálom elszívni előle, és nem is gondolkodom. Mert hát én eminnen cuppanok rá, ő amonnan. De a gömb folyamatosan összemegy…
Hajszál híján cuppanunk egyet, az utolsó pillanatban eszmélek rá, hogy hogyan is néz ez ki kívülről, és gyorsan odébb libbenek, már amennyire gyorsan itt lehet. Nem kerülök azért olyan messze, közben vigyorogva nyikkanok, bár ez a mostani vidám pofa megint inkább a kacajvíz hatása, én meg elvörösödöm, aztán kitör belőlem a kínos röhögés is.
- Bocsánat, azt hittem poén lesz, ha elcsaklizom előled, csak izé… Nem gondolkodtam - teszem hozzá, aztán bocsánatkérőn nézek rá.
- Na, de tényleg, áruld már el, kibe zúgtál bele! Ígérem, nem szúrom el, legfeljebb kicsit kifaggatom, hogy neki ki tetszik. Erre valók a barátok - szalad ki a számon, bár lehet, hogy hülyeség, és túlmegyek egy határt, de már az alkohol akkor is kituszkolta belőlem.

-Mi? Nem! Nem az!.. Dehogy...- szinte konkrétan megijedek Mira válaszára, a gondolatra, hogy megbántottam vele, még a kezembe is megáll az üveg, ahogy épp egy szőlőszemnyi italpogyó lóg ki belőle, és kezdi is már lassan visszahúzni a felületi feszültsége. Tessék, Lu, ez te voltál most, ha tisztán fogalmaznál látod, nem azt hitte volna, hogy bénának nevezed a segítséghez.
De... de... lámpaláz...
-Nem azér, mer nem értenél hozzá! Igazából,.. igazából ngyon sokat tudsz segíteni a magabiztosságomnak, ha itt vagy!
Érdekes, a jellegzetes mentegetőzéseim közbe néha olyan vallomások ki tudnak csúszni, amit máskor harapófogóval kéne kihúzni belőlem. Mer nyomi félős és gátlásos itt valaki másképp, Lu. Csak aztán mégjobban félek, hogy megbántottam valakit vagy csalódást okoztam... Amennyi fura dolog van itt Angliába, én is elég fura vagyok, be is illhetnék.
Nagyon úgy érezve, hogy már rég túl mélyre ástam magam, inkább befejezem a mozdulatot a kacajvíz kitöltésére, már abba készülök menekülni. Azt is sikerül túllőni a célon, pár gombostűnyi csepp elszabadul a plafon felé, a szándékozott meg elég nagy bogyóra sikerül.
Mondjuk...
Két főre egész oké méretű.
Mira szerencsésen félrehajol a sportolói reflexeivel, így nem ütközünk össze. Bár belegondolva... De nem. Így is kínos a helyzet, mégkínosabb lehet a vigyor az arcomon, próbálom is leerőltetni róla a kacajvíz hatását. Szép és romantikus ábránd lehetne, véletlen így összecuppanni, de lássuk be: ebbe a helyzetbe most talán jobb is, hogy elkerültük, így eleve bénán magyarázkodások és önbizonytalanságok közepette.
-Izé... na. Szóval. Nagy levegő, Lu- szedem össze magam Mira kérdésére, eltökélve, hogy most tényleg kibököm végre, egyértelműen, mer már így is katasztrófánál tartunk a bénázásom miatt, mégtovább rontani ennél...
-Szóval. Izé. Nem azér nem tudnál segíteni, mer nem tudnál,.. hanem mer... hát... izé. Szóval, mer már egy másik szerepet töltesz be.
Kurvaélet, Lu, lassan már én sem hiszlek el!
A fejem biztos rég piros mostanra, valahogy magamra ripakodok fejbe, még a szemem is összeszorítom, nyakam is behúzom, mint ha taslira számítanék. Megérdemelném.
-Mármint izé, azt. Őt. Az te vagy.
És most légyszi hagy tépjem le az arcom több különböző okból is. Igen, abból meg mindegyik én vagyok.

to Miss Mira Luna Wyne

(https://i.pinimg.com/564x/54/b5/a7/54b5a76fd4f917ad0386885bbfe65a2b.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/19/fd/36/19fd3637b0ed644c092e81ce77ffaae1.jpg)

waltz on air (https://www.youtube.com/watch?v=b80qJb1_JW4&ab_channel=edelblutmusic)

Megijeszt, hogy megijed. Megint nem jót szóltam? Szóltam. Szerintem ennyi már elég. Mélán mosolyogva, mondhatni buta pókerarccal hallgatom, ahogy próbálja menteni a menthetőt, egyébként egész kedvesen. Furcsán keringünk így, kezdünk olyanok lenni, mint két bolygó, s a kacajvízcsepp-gömbök körülöttünk a kisebb bolygócskák, meteoritok, üstökösök.
Mennyiféle vigyort ki tud csalni az emberből ez a kacajvíz, de tényleg… És mennyiféle színárnyalatot. Én elsápadok, mint Luci halványszőke haja, az ő szép pofija meg lassan az én vörös loboncom árnyalatához idomul. Először azt gondolom, csak az előbbi malőr miatt, hogy majdnem összecsókolúztunk.
-Izé... na. Szóval. Nagy levegő, Lu…
Kíváncsian félrebillentem a fejemet, a hajam lassú hullámban követi. Meg az egész mindenem is, szép komótosan, mert ilyen fura ez a súlytalanság, hogy elindul egy apró mozzanat, és egész sorozatnyi esemény kerekedik belőle. A végén az egész mindenét máshol találja az ember, mint ahol volt. Itt nincs a mindennapok gravitációja, hogy határt szabjon, hogy törvényeket erőltessen az emberre. Itt csak szelíd káosz van, és végtelen nyugalom.
-Szóval. Izé. Nem azér nem tudnál segíteni, mer nem tudnál,.. hanem mer... hát... izé. Szóval, mer már egy másik szerepet töltesz be.
Próbálom kimatekozni az aranyosan akcentusos szavakból, hogyan is érti ezt. Összehúzom a szememet, próbálva értelmesebben kinézni, miközben dolgoznak az agytekervényeim. Felém repül egy kis csepp kacajvíz, még az előző körből tévedhetett erre, én meg nagy gondolkodásomban csak úgy elkapom a nyelvemmel, mint egy lusta béka. Csak egy halvány mosolykát csal elő belőlem, mert hát nem egy nagy adag, de kicsi a bors és erős.
Luci meg egész furcsa, mintha még mondani szeretne valamit - és az igazából jó ötlet, mert ebből én ennél kevesebb elfogyasztott alkohol után sem érteném, mire is akar célozni. Csak azt nem értem, miért csinál úgy, mint aki fél. Már elég ártatlan értetlen arccal állok - pontosabban szólva lebegek előtte, próbálva valamilyen fix pályát találni magamnak, amikor végül is kimondja a lényeget.
-Mármint izé, azt. Őt. Az te vagy.
A szavak már megvannak, az értelem még kicsit késik. Még mindig ugyanolyan zavarodott a képem vagy egy fél percig, aztán ahogy elér hozzám a jelentés, úgy üt be a dolog, mintha bevettem volna valamit a pia mellé.
Kikerekedik a szemem, de tényleg. Kéne mondanom valamit. Ugyanakkor még fogalmam se volt, mit. Én még fiúkra se igazán gondoltam lányokra meg végképp. Volt sok minden más a fejemben, hogy ez kimaradjon. És hát nem is gondoltam volna, hogy én bárkinek úgy is feltűnhetek, hiszen… Hiszen én én vagyok. Nekem csak felszínes dolgaim vannak (nem számítva azokat a szálakat, amik Cartwrighttal összefűznek, de az egy ritka kivételes és nagyon atyai dolog), és én nem vagyok úgy igazán se csinos, se nőies. Se igazán szerethető. Ezért aztán az első dolog, amit kimondok, nem is megy messzire.
- Komolyan? - suttogom hitetlenkedve, és elfelejtem a stabilizálódással kapcsolatos folyamatos helyezkedésemet, így aztán véletlenül ellebegek a plafon felé. Nem sokat, mert aztán a szavak súlyával együtt a saját súlyomat is visszakapom, hirtelen és teljesen, úgyhogy nagyott nyekkenve, arccal előre belezuhanok egy nagy babzsákba. Luci mellettem ér valahol földet, azt hiszem neki se lesz baja, hiszen a párnáktól amúgy is alig lehet látni a padlót. De pont, amikor felnéznék, a nyakamba záporozik némi kacajvíz, azok az iménti kóbor cseppek, amik megszöktek.
- Jól vagy? Bocs… Bocsánat... Ez most miattam van... - mondom Lunát keresve, mert ez a hirtelen földetérés még az is lehet, hogy én voltam. Igen, talán a mentális súlyt a varázserő fizikailag is leképezhette. Próbálom összeszedni magam, leszerencsétlenkedem magam a zizgő-bizgő ülőalkalmatosságról, és talpra is keveredem végül, hogy ha kell, Szöszkének is segítő kezet nyújtsak.
- Én… Te… hogy mi csak barátok… azt gondoltam… - habogok össze vissza, mintha egy másik bolygón élő, beszédhibás, manószerű űrlény lennék. Aztán becsukom a szám, szusszanok egyet, végiggondolom, mit is akarok most szavakba önteni, és összeszedem a maradék agyamat.
- Szóval te is nagyon fontos vagy nekem, olyan jó, hogy jóban vagyunk, és nem szeretnélek megbántani, és most nem tudom, mi is van, szóval… Szóval talán jobb, ha most…. Ha nem baj… - hátrálok, menet közben a kezem ügyébe akad a táskám és a seprűm. Ez utóbbi, mikor felveszem, egész meglódul felfelé, mintha ki akarna ugrani a kezemből, hogy fel is emel kicsit a talajról, de lehet, ez csak a súlytalanság maradványtünete.
- Szóval nem baj, ha ezen kicsit gondolkodom? - nyögöm ki az első épkézláb mondatot nagy nehezen, már az ajtófélfába kapaszkodva. Lesütöm egy pillanatra a szememet a cipőmre, amin aprót hintázok is, de aztán meg felnézek, és félszegen Lucira mosolygok, majd a válasza függvényében vagy távozom, vagy nem.

-Teljesen- bólogatok megerősítésnek, valahonnan még egy biztató mosolyt is összeszedtem, ebbe a magam is szétszórt, szétesett állapotába egész meglepő teljesítmény, de ezek eszembe sem jutnak, csak az, hogy biztos pont legyek most Mirának, támasz, amég összeszedődik.
Elég fura abba belegondolva, hogy pillanatokkal ezelőtt még teljesen képtelennek tűnhettem én ilyen stabilitásra, nem hogy még adjak is belőle. Fura vagy, Lu.
Csak mosolyogni tudok arra is, ahogy nagy töprengve Mira elkap egy kósza italcseppet, ez a lány nagyjából mindent jobbá tud tenni csak azzal, hogy ő.
Aztán spontán a fenekemre esek. Elég váratlan dolog ez súlytalanságba. Ja mer megszűnt, így már érthető.
-Semmigond... semmigond... puhára estem- jelentem egyből egy párnakupac aljáról. A fejem alatt egy egész ismerős darabot találok... ez a párna követ engem? Mondjuk nem akkora baj, így nem koppan a fejem.
Hálásan fogom meg Mira kezét, ahogy felsegít a padlóról. Aztán lehet, hogy kicsit bénán-lassan engedem el...
Nem tudom, igazából változtat-e ez bármit még a helyzet bénázásán most köztünk.
-Hát... igazábol... annyi sok mindent jelentesz annyiféle módon, és...
Én sem találom a mondatom végét.
Végül csak esetlenül integetek neki a táskám mellől, ahogy ő az ajtóba kapaszkodik, annyira marasztalnám, de belátom, hogy csak egre furább lenne már ez most, és nem akarom elijeszteni magamtól az én ...furaságommal.
-Dehogy, persze, természetesen. És... jóéjt...- Estét? Délutánt? Nem is tudom, mennyi időt voltunk itt.
Remélem nem most rontottam el mindent. Mindig ez van, mindig csak történnek miattam a rossz dolgok, vagy én magam rontom el. Soha nem akarom, de így jön ki. Sophie-nak is túl fura voltam végül, és nem tudom lerázni a gondolatot, hogy most Mirával tartunk pont ugyanott...

Köszönöm a játékot :3

To: Fawcett professzor

2002. május 9.
(https://i.pinimg.com/564x/83/2d/e1/832de1e10acc35188d00eb724e651878.jpg)

i am the storm

Még a fülemben csengett Soulier nyüszítő hangja, ahogy a körmeimet belemélyesztettem. Úgy hagytam ott a folyosón, hogy Frics, valamelyik professzor és néhány diák állták körbe, ahogy a ruháját átáztatta a saját vére. A cipőm orrán is ott csillant a vöröslő, száradásnak induló anyag, az ujjaimon is ott volt, a számban, az arcomon, a nyakamon, az egyenruhámon. Hiába siettem, nem tudtam magam mögött hagyni ezt... nem, mert ez az iskolai tanulmányaimbe kerülhetett. Még is futott, el akartam bújni, mielőtt valaki elrángatna McGalagony elé és közölnék, hogy szóltak a szüleimnek, értem kell jönni és hazavinni... mert kicsapnak.
Rosszat tettem. Tudtam, hogy rosszat tettem, hiszen Digby professzor a koncentrációs problémáim miatt már azt is elintézte, hogy ne kelljen leckéket leadnom. Szerzett nekem egy pszicho-medimágust az iskolán kívülről. Én mégsem tudtam elég jó lenni. Nem ment, mert akárhányszor Morrow-ba futottam bele és ahogy végig nyalt az ajkain. Tudtam, hogy ő volt... hogy ő volt az, aki Noah-nak adta ki magát, aki megpróbálta a számba nyomni azt. Remegés futott végig rajtam az emlékre, amit ott a sötétben, a Griffendél öltözőjében éltem át és későn jöttem rá, hogy nem Nightingale az. Nem akartam erre gondolni. Nem akartam egyáltalán gondolkodni, de a könnyek mégis kiszakadt belőlem.
- Nem vagyok az unokatestvérem! - Ezt ismételgette Soulier, mikor megkérdeztem miért röhög ki. Talán nem is tette, talán csak képzeltem. Nem érdekelt, martam, téptem, azt akartam, hogy Morrow féljen tőle és ne merjen még egyszer a közelebe jönni. Mert megtette... bántani akart, akárcsak tegnap, mikor két barátja leszorított a földre. Csak azért engedtek el, mert felbukkant Frics a folyosó végén. Tudtam, hogy tönkre akartak tenni, már többen pletykáltak arról, hogy vérfarkas is vagyok és már átment rajtam minden fiú a Griffendélből. Edward neve is szóba került, ami miatt nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán a kviddicscsapatban maradhatok. Kétségbeestem. Féltem. Sőt: egyenesen rettegtem, hogy bántani fognak. Ezért akartam megmutatni, milyen erős vagyok.
Az egyik terembe rontottam be, ahol furcsa sejtelmes fény uralkodott és mindenhol puha párnák voltak. Még nem jártam itt, de most pont jó volt. Sírva rogytam be az egyik sarokban heverő párnahalomra. - A francba... Sebastian... de hülye vagy... - motyogtam magamnak, ahogy az ujjaimat belenyomtam a puha anyagba.

Átértékelés

(https://i.pinimg.com/originals/93/90/95/939095e86e7f7a8c52bfeff5e1239b63.gif)

Sebastian
2002. május 9.

A következő óra anyagát készítem össze éppen, amikor egy rövid kopogtatás után lényegében berontanak a szobámba. Már épp ledorgálnám Ms. Whigfieldet, amikor meglátom mennyire rémült ábrázata van. Kilépek az asztalom mögül és egy székhez vezetem. Megpróbálom megnyugtatni, de a sietségtől még éppen csak levegőt tud venni. A kisasszony nem az én házam diákja, ezért fogalmam sincs, hogy mi lehet az oka a váratlan és ennyire elsöprő megjelenésének.
- McGalagony professzor várja egy nagyon fontos ügyben a gyengélkedőre.
Nem szokatlan, hogy az igazgatónő egy-egy diák kapcsán beszélni akar velem, leggyakrabban azért, hogy rendre utasítsam a mardekáros diákjaimat, ezért nem is értem, hogy miért ez a nagy rohanás. Felveszem a talárom, majd miután a kisasszony kipihente magát egy pár pillanattal később el is indulok a helyiség felé.
Kopogtatás után belépek a szobába. Nem tart sokáig rátalálnom, hogy melyik ágynál lehet az, akivel a probléma van. Odasietek, de az igazgatónő azonnal félrehív, így az ágy körül már csak Solier néhány barátja maradt.
- Frics azt mondta, hogy Mr. Batest látta elmenni a helyszínről. Keresse meg, majd hozza az irodámba!
Nem kell részleteznie a helyzetet az igazgatónőnek. Csak bólintok egyet, majd a kérdéses diák keresésére indulok. A kastély elég nagy, ha a birtokot is hozzáveszem, akkor elég sok hely lehet, ahol el tud rejtőzni. Természetesen itt feltételezem azt, hogy a birtokon maradt és nem menekült el valahova. Nem örülnék neki, ha értesítenem kellene a szüleit arról, hogy a fiúk egy kérdéses helyzetbe került, ami után eltűnt az iskola területéről. Persze, a szüleit így is értesítenünk kell, de egyelőre úgy gondolom, hogy a tájékoztatás lesz az elsődleges szempont.
Alaposan átgondolom, hogy most mégis merre kéne mennem. Számba veszem a lehetséges termeket az iskola falain belül, és végül megindulok a gyengélkedőhöz legközelebbivel kezdve. Nem hiszem, hogy a tantermeket és a tanárikat is át kéne néznem, ezért eléggé leszűkül a lehetőségeim száma, de még így is sok.
Egy fél óra keresgélés után, mikor már éppen arra gondolok, hogy a kastélyon kívül kell keresnem, eszembe jut a nyugalom terme. Annál jobb hely nincs egy zaklatott elmének. Elég határozottan érzem azt, hogy az lesz a jó hely, de azért óvatosan közelítem meg. Végül is pont annyi esélye van annak is, mint a többinek.
Mikor benyitok, akkor látom is, hogy jól tettem, amikor a megérzéseimre hallgattam. Az egyik sarokban a párnák között meglátom Mr. Bates alakját. Leszerelem kintről a kilincset az ajtóról, nem akarom, hogy bárki megzavarjon most.
- Örülök, hogy magát épségben találom itt.
Lassan közelebb megyek, és közben ledobom egy kupacra a taláromat. A diákok többsége tudja rólam, hogy mennyire utálom ezt a ruhadarabot, de órákon és hivatalos ügyben kénytelen vagyok viselni. Ezzel is akarom jelezni felé, hogy nincs bajban, elsősorban nem a büntetés miatt jöttem.
- Elmondja nekem, hogy mi történt?
A fiún végignézve már nem fér hozzá kétség, hogy jól látták az ő távozását, de ez esetben több aggasztó kérdés is felmerül majd, amit Solier szüleivel is tisztáznunk kell majd. Lassan közelebb megyek, és leülök egy fotelra nem messze tőle. Várom a vallomást, az ő szemszögét, hogy mi történt.

To: Fawcett professzor

2002. május 9.
(https://i.pinimg.com/564x/83/2d/e1/832de1e10acc35188d00eb724e651878.jpg)

i am the storm

Ujjaim vadul markoltak bele a párna anyagába. Most éreztem csak, mennyire egyedül is vagyok. Már nem volt Noah, hogy odarohanhassak hozzá és azért sírjak, hogy vígasztaljon meg... nem volt nekem senkim sem. A szüleimet nem érdekeltem, mióta rájöttek, hogy meleg vagyok. Nem mondhattam el nekik, hogy egy hatodéves fiú bántott... nem mondhattam el, hogy zsarolnak olyanokkal, hogy elmondják mindenkinek vérfarkas vagyok. Azt sem mondhattam, milyen szánalmasan lökött félre valaki, akivel addig a pontig minden működött. Már-már meg is nyíltam volna neki. Hiszen mindent látott belőlem, a vézna testemet, a marás nyomát az oldalamon, amivel vérfakassá tettek... a félelmeimet, az érzékeny pontjaimat s ő mégis elárult engem. Reméltem, hogy legalább megérte neki. Ha már én nem lehetek boldog, legalább őő hadd legyen. Ezt kívántam neki, őszintén.
Hallottam, hogy valaki bejött a terembe. A könnyfátyolon keresztül is láttam, hogy Fawcett professzor az. Nem menekülhettem már, de nem is akartam. Talán, ha kicsapnak a szüleim is hajlandóak észrevenni, hogy létezem...
- Örülök, hogy magát épségben találom itt.
Soulier miatt van itt. Mégis csak ő a házvezetőtanára, és bizonyára remek ötletei vannak a megbüntetésemre. Egyelőre azonban nyikkanni sem tudtam, mert megláttam az a kezemen Soulier vöröslő vérét és ez egészen összezavart.
- Elmondja nekem, hogy mi történt?
Mintha nem tudta volna a választ. Éreztem, hogy remegés fut végig a gyomromon, hogy a hányinger erőteljesen ült meg az amúgyis szörnyű állapotomon. Láthatta Fawcett is mennyire remegek. Az önmagában is csoda lett volna, ha dadogás nélkül meg tudok szólalni.
- Belemartam... és vérzett... - motyogtam magam elé. - Megérdemelte... - tettem hozzá. Nem tudtam, mit kéne mondanom... hogy az unokatestvére megpróbált megerőszakolni és félig-meddig meg is tette? Fawcett vajon hinne nekem? És még is hogyan mondjam el, hogy a számba akarta nyomni azt, méghozzá Noah alakját felvéve. Azt nem tudom hogyan csinálta, talán metamorfmágus, hiszen annyiszor néz ki másképpen.
- Morrow... Morrow miatt érdemelte meg... - Folytattam rekedten és megpróbáltam felülni, hátha akkor a hányinger csillapodik. Nem így történt. Csak ülve hüppögni kevésbé volt gyerekes, mint szószerint bezuhanva lenni. - Ki fognak csapni?

Átértékelés

(https://i.pinimg.com/originals/93/90/95/939095e86e7f7a8c52bfeff5e1239b63.gif)

Sebastian
2002. május 9.

Ez egy nagyon bonyolult eset. Szerencsére nem minden ügy ilyen, de attól még nem lehet egyiket sem félvállról venni. Biztos vagyok benne, hogy ennek is lesz megoldása. Mielőtt azonban bárkit is elítélnék a történtek miatt, és végleges következtetést vonnék le, mindenképpen utána kell járnom az esetnek. Ennek egyik módja Mr. Bates megtalálása és kikérdezése. Vagy ha nem is kikérdezése, de legalább elbeszélgetés vele.
Lassan közeledek felé, nem akarom megijeszteni. Az ajtót így is bezártam, csak mi tudjuk kinyitni belülről. Nem akarom, hogy megzavarjanak. Az ő egészsége és az igazság most a legfontosabb, és ha bármit is elmond nekem, akkor annak nagyon fogok örülni. Aztán szép lassan, de megjelennek az első szavak.
- Mr. Morrow?
Egy újabb diák, akit meg kell hallgatni az esettel kapcsolatban. Az egyik párnát átalakítom tállá és vizet teszek be, majd a diákom felé nyújtom.
- Mossa meg magát! Úgy könnyebb lesz valamennyivel.
Teljesen úgyse fogja tudni eltüntetni a vért, mert addig, amíg nem békél meg a tettével a lelkiismerete mutatni fogja majd. Hagyom, hogy tisztálkodjon, amíg szeretne. Közben igyekszem végiggondolni a válaszomat a kicsapással kapcsolatos kérdésére.
- Nem fogok hazudni. Nem tudom. Mindent elkövetek azért, hogy ne csapják ki. Ehhez azonban tudnom kell a részleteket. Biztos vagyok benne, hogy nem csak egy egyszerű folyosói hecc váltotta ki a maga reakcióját.
Én is voltam diák, nekem se volt könnyű. Nem úgy, mint Mr. Batesnek, ahhoz képest nekem gyerekjáték volt a Roxfort, de volt más, ami miatt aggódnom kellett. A Sötét Nagyúr hatalma teljében volt, és a halálfalók csemetéi miatt nem volt könnyű az olyanoknak, mint én. Dumbledore sem tudott megvédeni mindenkit mindentől.
- Mr. Soulier sérülései nem súlyosak, túl fogja élni. Sajnos maradnak majd nyomai a támadásnak, de nem fog vérfarkassá változni. Minden attól függ, hogy a fiú és a szülei hogyan reagálnak a hírre.
Remélem nem kell mondanom ifjú tanítványomnak, hogy az ő szülei is értesítve lesznek az esetről, de ettől még a döntést nem fogja befolyásolni. Attól is függ az egész, hogy a Minisztérium mennyire neszeli meg az ügyet és mennyire tudja McGalagony professzor elsimítani.

To: Fawcett professzor

2002. május 9.
(https://i.pinimg.com/564x/83/2d/e1/832de1e10acc35188d00eb724e651878.jpg)

i am the storm

Ahogy Morrow nevét kimondtam, hirtelen leesett, hogy kettesben vagyok egy férfi tanárral. Ránk zárta az ajtót... miért? Miért? Miért? Éreztem, ahogy minden porcikámon végig szalad a remegés. A szám azonnal kiszáradt és megint a hányinger kerülgetett. Ezúttal nem Soulier vérének fémes bűze vagy éppen a zokogás okozta kimerültség volt az oka. Én csak nem akartam, hogy hozzám érjen. Sokkal erősebb volt nálam, esélyem sem lett volna megvédeni magamat.
Nem tudtam válaszolni semmit. Úgy éreztem a hangom cserben hagyott s nincs választási lehetőségem, nem tudok kimenni, mert bezártak ide. Egy kicsit hátrébb siklottam a párnák között. Így néztem végig, ahogy az egyik párnát tállá varázsolja, majd megtölti vízzel. A művelet végére annyira összehúztam magam, amennyire csak tudtma. A felhúzott térdeimet átöleltem a karjaimmal.
- Mossa meg magát! Úgy könnyebb lesz valamennyivel. - Nyújtotta felém a tálat. Nem nyúltam érte, legszívesebben kiütöttem volna a kezéből... csakhogy nem mertem megmozdulni. Mégis nagy nehezen kipréseltem magamból néhány szót, aztán a tálért nyúltam. Nem akartam érezni magamon a száradó vért. Azonnal letettem és közre fogtam a lábammal az edényt, mintha csak törökülésbe ülnék. Így kezdtem el mosni az arcomat, majd a kezeimet. A vörösség nem akart múlni. Egyre maszatosabb lett.
- Nem fogok hazudni. Nem tudom. Mindent elkövetek azért, hogy ne csapják ki. Ehhez azonban tudnom kell a részleteket. Biztos vagyok benne, hogy nem csak egy egyszerű folyosói hecc váltotta ki a maga reakcióját. - Folytatta Fawcett professzor. Nem néztem rá... mintha azzal elkerülhetném, amit csinálhat velem. Nem mertem megszólalni sem.
- Mr. Soulier sérülései nem súlyosak, túl fogja élni. Sajnos maradnak majd nyomai a támadásnak, de nem fog vérfarkassá változni. Minden attól függ, hogy a fiú és a szülei hogyan reagálnak a hírre. - Nyeltem egyet. Ha az én szüleim is megkapják a levelet a Roxfortból, lehet nem is akarnak többé odahaza látni. Lehet, hogy nem is tekintenének a fiúknak. Már akkor sem álltak velem igazán szóba, mikor Noah miatt szóltak nekik.
- Nem akarok... - Próbáltam kipréselni a szavakat a számon. - Nem akarok... mondani... - A pániktól még mindig ki volt száradva a torkom és a fene nagy remegésemben véletlenül felrúgtam a tálat, a nadrágom és a cipőm azonnal átázott, én pedig felpattantam.
- Magának nem akarom elmondani... - küzdöttem ki végül normálisan a mondandóma. Fogalmam sem volt, mit mondjak amúgy sem. Azt, hogy Morrow a számba akarta kényszeríteni a... azt? És mennyire hinnének nekem vagy vennének komolyan? Nightingale óta elkönyveltek egy szerepbe, mintha az azt jelentené, hogy minden idősebb fiúval összefekszem. Csak vele akartam... és már azt is megbántam.
- Kérem... hagyjon békén... - A felhoz hátráltam és szép lassan megpróbáltam az ajtó felé araszolni. Valójában nagyon is feltűnően rettegtem tőle.

Átértékelés

(https://i.pinimg.com/originals/93/90/95/939095e86e7f7a8c52bfeff5e1239b63.gif)

Sebastian
2002. május 9.

Úgy tűnik, ez az ügy sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondoltam. Abban már elsőre is biztos voltam, hogy nem egy folyosói hecc miatt történt a támadás, ezért úgy gondolom, valami sokkal komolyabb történt itt. Azonban ezt ki kell szednem belőle valahogyan és nem úgy, hogy legilimenciát használok. Mondjuk nem is tudok, akármennyire is próbáltam megtanulni, nem ment.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy fél tőlem annak ellenére, hogy nem adtam rá okot. Nem is megyek közelebb hozzá, csak igyekszem megnyugtatni. Örülök viszont, hogy sikerül a tál használatára rávennie magát. Akármi történik majd, ha innen kimegyünk, nem véresen kéne átmenni a kastélyon. Nem mintha az idősebb diákokat félteném, akik közül páran megélték a háborút ezen falak között, de vannak fiatalabbak is.
- Kérdezhetek valamit? – felállok, és picit hátrébb megyek.
A lehető legkevesebb stresszt akarom okozni neki, de van valami, ami nem hagy nyugodni. Egy diáknál mindig fontos a családi háttér, ha valaki más, azt néha a szülők is nehezebben kezelik és képesek eltaszítani a gyereküket. Vajon erről van szó? Valahogy Solier rájött volna valamire? Vagy Morrow?
- A szülei tudnak róla, hogy vérfarkas?
A szoba ablakához lépek és ott megtámasztom magam a falnál. Remélem ettől picit könnyebb lesz neki. Nem erőszakolom ki a választ, ezért mikor nem akar a korábbi kérdéseimre válaszolni, megpróbálom inkább könnyedebb területre terelni a témát. A pálcámat előveszem, és bár távol vagyok, kicsit megszárítom a nadrágját, eltűntetem a vizet a párnákról, hogy utánunk is tudják használni.
- Rendben, akkor kinek szeretnéd elmondani, hogy mi történt?
Próbálom csevegésre fogni továbbra is. Ha nem velem akar, nem gond, ellenben amíg elmegyünk innen, le kell nyugodnia. Nem hiszem, hogy jót tenne neki, ha a sok diák között ilyen idegesen mászkálna.
- Hogy megy a kviddics? Szeretsz játszani?
Látom, ahogy araszol az ajtó felé. Ez nem lehet véletlen. Nincs sok kapcsolatunk, nem lehet az óráimmal baja, nem vagyok ijesztő. Legalábbis a diákjaim többsége alapján, amit hallottam. Akkor… ha nem tanárként? Miért fél tőlem?
- Az ajtó nyitva van, bármikor elmehet, de csak akkor, ha elkísérhetem a házvezetőjéhez.
Feltételezem, hogy ő az, akivel beszélni akar.

To: Fawcett professzor

2002. május 9.
(https://i.pinimg.com/564x/83/2d/e1/832de1e10acc35188d00eb724e651878.jpg)

i am the storm

Fawcett ijesztő volt. A lehető legijesztőbb, amivel szembesülhettem egy zárt helyen… nem akartam. Nagyon nem akartam, hogy ő is megpróbáljon büntetés róni rám. El akartam menekülni Digby professzorhoz, mert ő megvédett. Legutóbb is megvédett. Tudtam, hogyha kérném most is a segítségemre sietne és neki elmondhatom Morrowt. Inkább neki, mint Fawcett professzornak, aki rájönne milyen gyenge vagyok és ki akarna használni.
– A szülei tudnak róla, hogy vérfarkas? – Nem is érzékeltem, hogy távolabb sétált. A kérdésre csak egy halk nyögés szakadt ki az ajkaimon. Hát nem egyértelmű a válasz? Kiskorú vagyok, ha nem tudnák a szüleim mégis miképpen védenének meg magamtól, amikor nyáron odahaza vagyok? Éreztem, hogy ez is csak egy csapda, ami ahhoz kell, hogy legyőzzön.
Nyeltem egyet, de nem válaszoltam. Semmi köze nem volt az életemhez, még csak nem is volt a házvezetőm. Remegve túrtam át a hajamat és próbáltam meg hátrálni, az ajtó felé. Valahogy ki kellett jutnom innen, mert a mellkasomban éreztem a feszültséget.
– Rendben, akkor kinek szeretnéd elmondani, hogy mi történt? – kérdezte. Nem akartam reagálni sem erre az egészre. A hátam neki ütközött a falnak, úgy hátráltam tovább az ajtó felé. Egészen odasimultam, a tekintetem idegesen tartottam a tanáron, ellenőrizve, hogy mikor esik nekem.
– Digby professzornak… – Nyüszítettem, mint egy kutya, akinek a farkára léptek. Aztán elértem az ajtóig. Nem is néztem oda, ujjaim a kilincsnél matattak, de nem tudtam kinyitni. Talán csak a remegéstől, de nem ment azonnal. Minden porcikámat gyengének és törékenynek éreztem. Hiába támadtam meg félórával korábban Soulier-t, most nem volt bennem egy csepp erő sem. A vérfarkas visszavonulót fújt a tudatom mélyére. Velem együtt rettegett.
– Hogy megy a kviddics? Szeretsz játszani?
Nem tudtam csevegni. Nem tudtam válaszolni. Az ajtó felé fordultam, úgy nyomtam le a kilincset.
– Kérem… engedjen ki… – Motyogtam, ahogy ujjaim a hideg fémet ölelték körbe. Éreztem, hogy le tudom nyomni, mégis minden erőfeszítésemet be kellett vetnem, hogy az valóban meg is történjen.
– Az ajtó nyitva van, bármikor elmehet, de csak akkor, ha elkísérhetem a házvezetőjéhez.
Nyeltem egyet megint. Ezúttal csak bólintottam. Ha a folyosón akart mellettem jönni nem zavart, ott voltak mások, akik látták volna, amikor bánt. De igen… mindennél jobban vágytam Digby professzorhoz. Aztán lenyomtam remegő kézzel a kilincset és lenézve a véres cipőim orrára, végre kiléptem a folyosóra.
– Többet ne zárjon be… kérem… – motyogtam és átöleltem magamat a karjaimmal. Úgy éreztem menten rosszul leszek, elájulok vagy megőrülök. A szívem őrülten kalapált, a könnyeim patakokban folyt, remegtem és fulladtam. Úgy rohantam végig a folyosón, a lépcsőn, hogy elérjem Digby professzor irodáját. A kopogást azonban meghagytam Fawcett professzornak, túlságosa remegtem ahhoz, hogy legyen bátorságom hozzá.

A játék más helyszínen folytatódik!

α ︱ b e t h ︱ α

(https://i.pinimg.com/236x/c2/44/01/c2440168afea5c63d7d0babecd73334e.jpg)

β︱meglepetés e költemény︱β

Ω time 20031024 beat: csillagok között (https://i.pinimg.com/236x/c2/44/01/c2440168afea5c63d7d0babecd73334e.jpg) Ω

Izgatott voltam, mert hát mégis csak Beth tizen hetedik szülinapjáról volt szó. Ez azért nem volt mindennapi, és én is alig vártam, hogy végre felnőtt legyek. El akartam otthonról költözni. A szüleim mérgezőek voltak és szörnyűek, akik egész nyáron azzal gyötörtek, hogy észre sem vettek, hogy ha mégis akkor az arcomba dörgöltek mindent, amit csak tudtak. Amy nem volt már közöttünk, nem csak a családból lépett ki, miattam, hanem már az életből is. Egy test volt, egy lélegző test, ami nem élt. Ez pedig fájt, akkor is fájt, amikor ezt nem tudatosították bennem. A nyáron kevesebbet tudtam Beth-szel találkozni de legalább a levelezések megmaradtak. Megszökhettem volna otthonról megint, hogy aztán elmenjek a világ végére, vagy Beth-hez, de valahogy nem volt hozzá bőr a képemen, hogy ott legyek. Erős szerettem volna lenni, aki a saját lábán is megállt, hiába gyötörte a szél, és a szüleinek kegyetlen hangja. Legalább nem vertek. Végül is nem. Nem úgy. Csak szavakkal.
Izgatott voltam, és alig vártam, hogy végre megünnepelhessem a háztársakon túl is a szülinapját. Különleges ajándékkal készültem neki, ami ott lapult a zsebemben, és bár adtam neki egy doboz bonbont, amikor a háztársak felköszöntötték, ezt nem akartam mindenki szeme előtt átadni. Ezért is beszéltem meg vele a találkozót itt, a nyugalom termében. Hamarabb jöttem ide, egy kicsit át is rendeztem a helyet, amit szintén meglepetésnek szántam, mert azt csak sötétben lehetett jól látni. Ez a hely a zakatoló idegeimet is képes volt megnyugtatni a mágiája miatt. Persze amióta vele voltam, így sem éreztem magam teljesen lelki idegroncsnak, csak kicsit.
Letelepedtem egy párnára, és kipakoltam a zsebemből. Összezsugorított plédeket hoztam magammal, meg egy kis kekszes dobozt csórtam el a konyháról, amiben Beth kedvenc édességei voltak. Őket egy bűbájjal visszanöveltem az eredeti méretükre, és a két kékes ezüstös pléd elnyúlt a párnák és a puffok között. A kezem a zsebemben lapult, miközben az ajándék anyagát tapintották ki az ujjaim. Sosem voltam ezekben jó, Amynek sosem adtam semmit, mert anynira utáltam, de most már tanácsot se tudott adni. Elnyomtam magamban egy sóhajt, és csak pislogtam az ajtó felé, hogy végre Beth is megérkezzen. Most nem gondolhattam rá, egy kicsit, nem lehettem szomorú, hiszen születésnap volt. Ahogy meghallottam a neszt a lány felé indultam, hogy ügyetlen és esetlen mozdulatokkal valahogy megöleljem. Nem tudtam rendesen kifejezni magam, az érzéseim, de Beth valahogy mindig megértett.
- Szia! Hoztam takarókat. Meg amúgy egy kis nasit is. Meg van pezsgő is. Bár csak gyerek, a manók nem adtak iagzit - magyaráztam és megpróbáltam lazán mosolyogni hozzá.

◊ it's october ◊
2003.10.24.
(https://i.pinimg.com/564x/3f/47/ec/3f47ecca18312a747eaac0f05767e24d.jpg)
◊ Hugo ◊

zene ◊ October eyes (https://www.youtube.com/watch?v=eir_cL2Ds24&ab_channel=AltBloom-Topic) outfit ◊ simple (https://i.pinimg.com/564x/04/bf/3b/04bf3b2c29ca4302c6437f6ad1ac5e2a.jpg)

Tizenhét. Ez azt jelenti, hogy most már ha ledvem szottyan valami likőrös lónyálat inni, vagy whiskeyt kóstolni, megtehetem. Nem mintha csillapíthatatlan vágyat éreznék rá, de a tudt, hogy lehet, már az is olyan izgatottá tesz. A klubehlyiséges köszöntés is olyan, de olyan jól esett! Egy rahedli édességet kaptam. Az egyik egy nyúlós féle, amit elvileg 5 méterig is ki lehet nyújtani, és méterenként változik az íze. Azt írja a zacskó, hogy banán, csoki, citrom, kísértet, epe. Fúj. Ki akarná megenni az epe ízűt? Na mindegy, azért majd megkóstolom. Kaptam Ben Fraser alakú csokit, meg csokibékát is, zizis, soha nem olvadó fagyigombócot, ami bár furán izzóan világítm elég jól néz ki. De mégis csak azt vrom, hogy Hugoval kicsit kettesben legyek. A nyáron nem találkoztunk túl sokat, így csak hosszú leveleket írtam a tulajdonképpeni semiről. Elmeséltem, milyen filmeket néztem meg kategóriékra lebontva, és mindet ki is elemeztem. Nem sok tetszett igazán, így inkább lett egy kritika lista, mint élménybeszámoló. Próbáltam kicsit elterlni a figyelmét, küldtem neki saját készítésű sütiket, amikkel otthon próbálkoztam, és igyekeztem nem szapulni a szüleit, mert hát..azért azt mégse kéne. És bár a nyáron teljesen kifakadtam Sophienak, hgy a helyzet tarthatatlan, felháborító, és tömlőcbe kéne zátni a szüleit( na jó, ilyet nem mondtam, és igazából mindnt csak gondoltam, nem is panaszkodtam), szóval attól még nem írhatom ezt meg neki.
- Szia!
Jól esik megölelni, de érzem, hogy nincs kicsattanó kedve. Bárcsak valamivel fel tudnám vidítani, amitől pár napig nem gondol az otthonra, Amyre...
Hoztam takarókat. Meg amúgy egy kis nasit is. Meg van pezsgő is. Bár csak gyerek, a manók nem adtak iagzit Ó, milyen kedves! Nem bánom, hogy a pezsgő gyerek, az a legfinomabb.
- Szuperül hangzik! És a gyerek pezsgő a legfinomabb! Látom, látom, hogy nincs minden rendben. Letelepedek az egyik takaróra, majd Hugo arcot kezdem fürkészni. Szobrot lehetne faragni a mélabús arcifejezése miatt, de megpróbálom nem rögtön letámadni a kérdéseimmel. Úgyis felhúzom magam a szülein...
- Nasi..hetek óta nem ettem édességet, a mai napra készülve, remélem bírni fogom. Öhmm..bocsánat, ha nagyon erős az ullatom, a folyosón egy mardekáros lány olyan illatcsóvát hagyott maga után, hogy a ruhámra tapadt. Még jó, hogy nem a taláromban voltam....

α ︱ b e t h ︱ α

(https://i.pinimg.com/236x/c2/44/01/c2440168afea5c63d7d0babecd73334e.jpg)

β︱meglepetés e költemény︱β

Ω time 20031024 beat: csillagok között (https://i.pinimg.com/236x/c2/44/01/c2440168afea5c63d7d0babecd73334e.jpg) Ω

CSendesen várakoztam a itt, a nyugalom termében. Szerettem a mágiát, ami itt ült meg, olyan volt, mint egy kellemes kuckó, és most, így este kevésbé volt esélyes az, hogy több diák is ide gyűljön, mert szinte mindenki már a hálókörleteiben volt. Elvileg. Láttam Nora alakját kifelé osonni a kestélyból, de igazából nem érdekelt, hogy ki mit csinált. Csak Beth volt a fontos, meg az, hogy egy kicsit kettesben legyünk. Most amúgy is nehéz évünk volt, neki közeledtek a RAVASZ vizsgák, nekem pedig az RBF és persze fontosnak tartottuk,. hogy tanuljunk. Általában egymás mellett tanultunk, segítettünk a másiknak, de most jó volt egy kicsit kiszaakdni ebből a monoton körből. A szülinap mégis csak fontos volt az ember életében, körbekerülte a földet, leélt 365 napot. Meg nagykorú is lett, felnőtt, úgyhogy ha nem is értettem nagyon a bulikhoz egy kicsit szerettem volna különlegessé tenni.
Örültem, hogy megjelent, hogy megölelhettem, és megérezhettem a kellemes illatát, és a vörös tincsek cirógatását az arcomon. A közeláébe jobban éreztem magam és a gondjaim is a háttérbe szorultak.
- Szuperül hangzik! És a gyerek pezsgő a legfinomabb! - válaszolta beth én pedig nagyban bólogattam is.
- Szerintem is. A szőlős a legjobb, pedig nem is szeretem a szőlőt. De így valahogy finom - magyaráztam, és a pálcám segítségével kinyitottam, hogy töltsek neki is magamnak is, majd mellé ültem törökülésben, miközben azon gondolkodtam, mikor adjam oda a neki szánt ajándékot. Tökéletes pillanatban szerettem volna.
- Nasi..hetek óta nem ettem édességet, a mai napra készülve, remélem bírni fogom. Öhmm..bocsánat, ha nagyon erős az ullatom, a folyosón egy mardekáros lány olyan illatcsóvát hagyott maga után, hogy a ruhámra tapadt - magyarázta én meg igazából nagyokat pislogtam. Igaz, hogy volt egy erős parfümös illata, a Beth-es illat mögött, de igazából jól állt neki, bár egy kissé az ember torkára is tapadt.
- Hmm, mostanában mindig illatfelhők vannak az iskolában - dünnyögtem elgondolkodva, a folyosók néha, egyes pontokon kifejezetten erősen illatozak, mintha elszabadultak volna a növények az üvegházból. - De most itt van egy halom édesség, amiket szeretsz, meg hoztam pár újdonságot is, például levendulás fagyisüteményt, ilyesmiket - magyaráztam, majd hatásszünetet tartottam. Ez a nap nem az én bánatomról kellett szóljon, hanem Beth-ről.
- Beth... - szólaltam meg de aztán elakadtam, nem tudtam hirtelen hogyan konferáljam fel magam. Pár pillanatnyi néma csend is eltelt, miközben a szemébe tekintettem. Úgyhogy inkább megfogtam a kezét, és a tenyeremből az övébe ejtettem a kis kristályt (https://i.pinimg.com/564x/0a/71/28/0a7128ea948781a55c59670dd203b978.jpg), amitről valahogy ő jutott az eszembe.
- Szóval... boldog születésnapot - dünnyögtem, és megköszörültem a torkomat. Közelebb hajoltam, hogy egy apró, óvatos csókot is adjak neki.

Az az igazság, hogy az elmúlt napokban teljesen kiment a fejemből, hogy nekem mindjárt szülinapom lesz, pedig előtte még annyira készültem arra, hogy iszok majd alkoholt, persze csak módjával, de akkor is. Nagykorú lettem, és ez nekem fontos volt. De hiába, a napokban találtam a könyvtárban pár érdekes könyvet, és valahogy kiesett az egész szülinap dolog. Egyáltalán nem bánpm, hogy Hugo kölyökpezsgővel várt, sőt, örülök annak, hogyv várt és készült, pedig tudom, hogy este sokkal jobb olvasni, meg taulni, mert az egész épület lecsendesedik, és végre lehet koncentrálni anélkül, hogy valaki sipítozna a környezetedben. A gyerekpezsgőről a gyerekkorom jut az eszembe, az otthoni szilveszterek, és a gyerekzsivaj.
- Szerintem is. A szőlős a legjobb, pedig nem is szeretem a szőlőt. De így valahogy finom -
Én sem lelkendezem a szőlőért, de a mazsola sem zavar a kuglófban, ellenkezőleg. Gyorsan le is huppanok, Hugo pedig sec perc ki is bontja a z üveget. A saját illatom persze rögtön megcsapja az orrom. Nora Narek néha az idegeimre megy az esti kilógásaival, és az illatcsóváival, amiket maga után hagy. Borzasztóan önfejű, és túlságosan is a külsejével van elfoglalva. Pedig aranyos lány lehetne, igazán.
- Hmm, mostanában mindig illatfelhők vannak az iskolában
Igen. Jó, az is igaz, hogy bejött valami új parfüm izé, amit a lányok össze vissza vásárolgatnak. Többeknél is láttam, és éreztem is az illetukat. Egyis másik nem is lenne olyan rossz, ha nem a fél üvegcsét öntenék magukra.
- Van most valami új parfüm őrület. Őszi eső, meg Ködhajnal...azt hiszem nagyon felkapták, mindenki ezekkel fújja magát. Magyarázom értetlenül, mert sosem értettem ezekhez a dolgokhoz, és nem is gondolom, hogy ez az iskolába illő. Nekem is van egy üvegcsém a szekrényemben, de általában karácsonykor fújok belőle, vagy valami különleges alkalomra néhány cseppet. Vaníliás, és imádom.
De most itt van egy halom édesség, amiket szeretsz, meg hoztam pár újdonságot is, például levendulás fagyisüteményt, ilyesmiket -
Awaawóó, jól megnézem a kis édeseket, és ki is választok valami extra kakaós cukordrazsés golyót, és veszek egyet a levendulás fagyis sütiből is.
- Ú...isteni. Mpndjuk itt a Roxfortban minden olyan finom. Te emlékszel az első napodra és a vacsorára? Azt sem tudtam, mihez nyúljak. Otthon ilyenek sosem ettem. Azt sem tudtam, létezik ennyi féle étel.
Kacagok fel jókevűen, visszaemlékezve a kis elsős Bethre. Jól meg voltam szeppenve.
- Beth... - Megállok az evésben, és leteszem a kezemben lévő kakaós golyót. Határozottan úgy tűnik, szeretne valamit mondani, de csak nézzük egymást. Jaj, talán kakaós a szám? Gyorsan megtörlöm, de még mindig nem mond semmit. Aztán a tenyerembe helyez valamit. Felfordítom a kezem, és akkor látpm meg a kis kristályt, ami olyan szép, mint egy kristálytiszta vízesés, vagy egy mély tó. Olyasmi, amikben a sellők élnek. Nem is tudom, mit mondjak, annyira..annyira nagyon szép.
- Szóval... boldog születésnapot -
Egy kedves, lágy csókot is lehel az ajkamra, én meg ettől teljesen elérzékenyülök, mint valami bolond kis fruska. Érzem, hogy a szemeim megtelnek könnyel, de nem akarok sírni, a végén még megrémül, hogy valami rosszat tett.
- Jaj Hugo..kö..köszönöm szépen, ez valami..csodaszép. Milyen kő? És..és..honnnan szerezted?

α ︱ b e t h ︱ α

(https://i.pinimg.com/236x/c2/44/01/c2440168afea5c63d7d0babecd73334e.jpg)

β︱meglepetés e költemény︱β

Ω time 20031024 beat: csillagok között (https://i.pinimg.com/236x/c2/44/01/c2440168afea5c63d7d0babecd73334e.jpg) Ω

A szülinapok nekem nem jelentettek túl sok mindent. Otthon általában Amy körül forgott minden, az enyémet meg jóformán csak a nővérem tartotta észben, én pedig általában teljesen kiakadtam, és nem bírtam elviselni azt a furcsa törődést, amit kaptam tőle. A meleg mosolyát, az ölelését, mindegyiket olyan kínnal telve fogadtam, mintha csak megütött volna. Szánalmas volt, ostoba és gyerekes düh és dac, olyan miatt büntettem, amiről nem tehetett, és nem érdemelte meg. Most meg már esélyem sem volt, hogy helyrehozzam. Eltűnt belőle a tudat, halovány képe volt csak annak a lánynak, aki egykor moslyogva egyenes háttal mászkált a folyosókon. Beth szülinapján is talán ezért akartam ilyen ünnepélyes lenni, hogy megtudjam tényleg tudok-e tényleg rendesen odafigyelni. Tökéleteset akartam, szépet és maradandót. És amúgy is Bethről volt szó, aki hirtelen mindent sokkal szebb fénybe mutatott nekem, mint amit eddig láttam. A világom kék volt, de most ez a kék melegséggel töltött el, lassan párolgott ki belőle a keserű bánat és a fájdalom, ami minden alkalommal a szívembe mart.
A szőlős pezsgő szerencsére egy kicsit elterelte a gondolataimat más felé, mondjuk arra, hogy utáltam a mazsolát, furcsa dolog volt, és régen, amikor nagyon kicsit voltunk, és még képes voltam testvéri szeretetet érezni a nővérem irányt, nagyon régen mindig neki adtam a mazsolát a gabonapehelyből. Mostanában pedig inkább Beth-nek gyűjtöttem a mazsolákat vagy ha olyan volt a süti inkább neki hagytam. Mellette furcsán, kevésbé voltam önző, mintha nem is én lettem volna.
[- Van most valami új parfüm őrület. Őszi eső, meg Ködhajnal...azt hiszem nagyon felkapták, mindenki ezekkel fújja magát - magyarázta, miközben én csak elgondolkodva hümmögtem egyet. A suli bizonyos szakaszain erősebben terjengett egy-egy bizonyos furcsa felhő, és amikor Nora mellett kuksoltam Bájitaltanon, nem is éreztem a bájital illatát. Nora furcsa lány volt, első ránézésre csak egy buta tyúknak tűnt, akinek túl sok szabadideje van, és mindig kifestette magát, pedig néha, jobb pillanataiban nem is volt olyan ostoba. Végül is érdekes volt vele vitatkozni, csak utána az ember még nap végén is érezte a belőle áradó illatot, nekem meg sokszor kellett utána tüsszögnöm.
- Én szeretem azt az illatot, ami hozzád tartozik - szólaltam meg, és persze ettől még zavarba is jöttem, majd a hajamat kezdtem el piszkálgatni. Nem nagyon értettem a bókoláshoz, és nem is volt tőlem megszokott, inkább csak a számba kaptam egy kis édes süteményt, igyekezve, hogy természetesnek tűnjön. Szerencsére Beth még lelkes is lesz és témát is váltunk.
- Ú...isteni. Mpndjuk itt a Roxfortban minden olyan finom. Te emlékszel az első napodra és a vacsorára? Azt sem tudtam, mihez nyúljak. Otthon ilyenek sosem ettem. Azt sem tudtam, létezik ennyi féle étel - magyarázta én meg elmosolyodtam, aranyos volt, amikor így belelendült a fecsegésbe, én persze sose tudtam ilyen gazdagon beszélgetni vagy lelkenedzni, néha még abban is kétkedtem, hogy vannak érzéseim.
-Én se láttam még annyi kaját, mint ott. Nagyon izgatott voltam, mert sose láttam még ehez foghatót, a szüleim muglik - roppant furcsa muglik - Aztán a nővéremet dobáltam rétessel és mazsolával - tűnődtem el, és már ott is azon voltam, hogy valamivel bebizonyítsam neki, meg a szüleimnek is, hogy én sokkal jobb vagyok. - Neked milyen volt az a nap? Én megijedtem a Bárótól.
végül összeszedem a bátorságom és Beth-nek adom az ajándékot, azt a szép kék követ, amiről ő jutott az eszembe. Zavartan nézek rá, nem is tudom mit csináljak, a csók után is olyan csillogó szemekkel néz, hogy azt hiszem el fogja sírni magát. Talán nem tetszik neki? Lehet sose leszek olyan jó, hogy szép ajándékot adjak egy lánynak?
- Jaj Hugo..kö..köszönöm szépen, ez valami..csodaszép. Milyen kő? És..és..honnnan szerezted? - Megkönnyebbülten felsóhajtok, aztán csak az előttem lévő párna csücskét kezdtem el zavartan piszkálgatni.
- Van egy bolt az Abszol úton, ahová mindig benézett Amy, és sok szép kristály volt ott. Gondoltam keresek neked egy olyat, ami illik hozzád. Igazából egy kicsit különleges, este, ha lemegy a nap, besütétül, és látszanak benne az égbolt csillagai, még akkor is, ha felhős az ég. A föld pályájának megfeleően - magyaráztam, talán kissé elmenve tudományosabb hangsúlyba, de Beth úgyis értett ilynkor is.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Főépület => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 06. 01. - 19:19:19