Roxfort RPG

A prefektusi szolgálat érdekes dolog. Néha unalmas, ha mondjuk este kell járőrözni a folyosókat, és a környék festményei is rég aludni akarnak. Van hogy még egy lumoson is rinyálnak, úgyhogy megéri átszokni a sötétben látáshoz, általában van elég szórt fény hozzá. Jóval érdekesebb, ha ugyanezek a festmények tivornyázni akarnak épp, és nekem illene akár rájuk szólni érte? Elméletileg. Túl szórakoztató ilyenbe botlani, hogy megszakítsam.
Fárasztó, ha épp elsősöket kell pesztrálni, és valamelyik apró fúziós erőmű kitalálja, hogy márpedig te most mászóka vagy, törődj bele, és tartsd ki még a karod, kell valamire kapaszkodni. És akkor az extra csavar, ha eközben nem vagy hatodéves létedre három fejjel magasabb náluk, mert kibebalettozott hobbitgenetika. Bár ha úgy vesszük, nagyon jó kviddicsterelő edzés, szimultán erőnlét és egyensúly, ha nem akarsz felborulni harmincöt kiló kölök miatt.
És van, hogy leginkább fura, Szeszély-gyanús általában, és vagy eseménydússá válik hirtelen, vagy csak megjegyzed és továbbmész.
Például random szoba, ahol lekapcsolva felejtették a gravitációt.
Vagy...
Például random szoba, ahol egy vihar tart főpróbát mennydörgésből? Valahogy kétlem, de a hangok alapján ez is lehetne. Pálcával a kezemben nyitok be.
-baQa'...
Nos, a főpróbát eltalálhattam, csak a viharfelhőket nem. Ehelyett úgy látszik, Iskolában Is Kiállítható Dávidszobor készül castingra a következő Godzilla szerepre. Egész véletlen most hasznos lenne egy lekapcsolva felejtett gravitáció, a levegő közepében lógva nem nagyon tudna leverni minden mást.
Pláne rálépni a lányra a terem túlvégében?
-Oké, itt tényleg mi a répa történik?- kérdezem fennhangon, leginkább csak felhívni a figyelmet a jelenlétemre, miközben én is rendesen felmérem a helyzetet.

 

Reménykedek kicsit, hogy a "köszönésem" egy pillanatra megtorpantja legalább Szoborzillát, egy, hogy ne egyből üsse agyon a másik lányt, kettő, hogy eggyel több másodpercem legyen jól becélozni. Apropó szép hárítás a pajzsbűbájjal, már csak az a jó kérdés, mit kellett kivédeni, azt még nem láttam az ajtótól, amit épp nyitottam. Ha ez a szobor tényleg túl beleélte magát a godzillaszerepbe, és mittudomén, sugárzássugarat tud okádni, az nem lesz túl szórakoztató.
A pillanatnyi lebegtetés egy jó lehetőséget ad, még ha borulni is kezd a szobor.
-Exsuctio!- Becélzom a háta közepét, és teljes vállból rántok egyet a pálcán, biztos, ami biztos, nem finomkodunk a húzóbűbájjal. És azzal a mozdulattal lépek is ki oldalra, ahogy az óriás átbillen hátrafele, ne énrám boruljon. A pálcát rajta tartva át is körözök a lány mellé, hátha ketten jobban be tudjuk védeni egymást.
-Megvagy? Mi történt itt?
További jó kérdés, hogy ha a szobor fel akar még kelni - és a szerencsémet ismerve nem arra számítok, hogy nyugton maradni szándékozik mostmár - mivel lehet vajon sikeresen hatástalanítani?
Gondolom a lebegtetés egy működőképes mód lenne, feltéve, hogy fel tudjuk emelni. Ha nem éri a lába a földet - vagy bármi végtagja bármi felületet - hiába kapálózik, csak kívül kell maradnunk azon a távon, amit még elér. Egyre jobban irígykedek a gravitációlekapcsolós képességére valakinek, amit nekem kell néha megszüntetnem, ha ott felejti, most igazán hasznos lehetne. De annak hiányában...
-Ötletek?

-Az igazat megvallva, lassan már semmiről nem merek nyilatkozni, hogy normális-e... Bár ha abból indulok ki, hogy ez egy iskola, amit arra terveztek, gyerekek lakjanak itt háromnegyed éveket egy huzamban, ilyennek tényleg nem illene lennie benne.
Bár ez csak vélemény, ugyanezen iskola mellett van egy horrorerdő, tetszőleges féle halálos lénnyel, és még csak drótkerítés sincs körülötte, úgyhogy nem tudom, mennyit számítana az érvelésem ide vagy oda.
-Áh, jó tudni, hogy akkor az legalább nem a szobor volt. Szép védés a protegoval amúgy- nyugtázom a hírt, hogy sugársugarat nem kell ezek szerint kerülgetnünk mindjárt. -Ha elég tömör, azzal nem törtem volna össze, de ja, az átkaid meg kéne látsszanak rajta, ha csak hagyományos kő lenne.
Ameddig a lány a szobrot tartja szemmel, én szétnézek a teremben. Milyen jó, hogy átjöttem ide mellé, így most az ajtó a Vergődő Dávidon túlra került hozzánk képest. Vicces lesz, ha nem tudjuk semerről kerülni anélkül, hogy felénk csápolna.
-Oké, ha más nem működik, kimegyünk az ablakon. Remélhetőleg van valami tetőféle elég közel, vagy majd levarázsoljuk magunkat valahogy- rukkolok elő a vésztervvel, hasznos gondolkodni rajta, még ha van helyette jobb mód is. mindig hasznos készenlétben tartani egy vésztervet, minimum vészfelszerelést. Nem véletlen nem látni engem lassan már sehol a bűvölt rekeszes táskám nélkül, az utóbbi évek ezt az egyet nagyon jól a fejembe verték.
De egyelőre jó ötletnek tűnik a felemelés.
-És onnan tovább? Ha elég magasra tudjuk emelni, hogy semmit ne érjen el, és elférjünk a karhossza alatt, ki tudunk menni, és nem tud ránkborogatni semmit. Aztán szerintem spuri lejelenteni egy tanárnál, remélhetőleg lassabban fér át az ajtón, mint mi.
Esetleges őraurorokkal még mindig annyit tervezek maximum, hogy riasztom őket is, ha összefutunk, de továbbra is jobban bízok a tanári kar életképesebb tagjaiban. McGalagony állítólag egy egész sereget toborzott szobrokból az ostrom alatt, róla elhiszem, hogy de tudja aktiválni ezt az egyet.
De egyelőre felkészülök az emelgetésre. Az a legjobb a vésztervekben, ha végül nincs szükség rájuk.
-Számold be- biccentek a lánynak, miközben felkészülök vele együtt varázsolni.

Gondtalanul ücsörögtem a művészteremben és alkottam. Vagyis csak mondanám, hogy alkottam, valójában csak kiadtam magamból a dühömet és az elkeseredettségemet. Ez is egyfajta folyamata az alkotásnak, plusz egy pszihológiai elengedés, ami némi energiát és kreativitást enged a vászonra fes-teni. Kék és vörös színek keresztezték egymást, ami alatt egy lány portéja díszelgett. Tudjuk ki portré-ja és ez alatt nem Voldemortra kell gondolni, hanem arra a bizonyos lányra, aki összetörte a szívemet. Mióta megjártuk Florral a szükség szobáját és láttam a tükörben, ahogy ismét hozzám simul és csókol-gat, megint feldobta a kellemetlen érzéseket és úgy éreztem nem szabad mostmár elnyomnom őket. Ki kell adjam magamból és a karácsonyra neki festett ajándékot találtam a legjobb eszköznek arra, hogy erre végre pontot tegyek. A bulin akartam neki odaadni, de miután elhívtam a táncparkettre táncolni, ott közölte velem, hogy csak fellángolás volt és hagyjuk ennyiben. Darabjaira tört a lelkem és Thessának köszönhetem, hogy ott a partyn nem zuhantam össze, na meg persze a manóknak, akik bemásztak a gatyámba.
lihegtem, de nem tudnám azt mondani, hogy a fáradtságtól, inkább a haragtól és a stressztől, már én is tiszta festék voltam, a hajam mindenfelé állt, nem tudtam leállni. Kell bele egy hugrabug is, valóban, így előkaptam a sárga festéket, és kinyomtam belőle egy keveset az ecsetre.
Mozdulatlanul álltam és néztem. Nem tudom, hogy mire vártam, lehet ihletre vagy meggyőződésre. Esetleg még mindig nem tudtam elengedni Sandyt és ez a sárga szín az, ami leginkább rá emlékeztet? A házam, az iskola és minden, ami ideköt? Talán lehet az lenne a legjobb megoldás, ha megszöknék és soha vissza se jönnék ide, akkor talán végre el tudnám engedni a kezemet és a sárga szín is újraa repertoáromat képezhetné.
Addig azonban csak görcsölő kézzel fogok állni a vászon előtt, mint most is. A szemeit még nem színeztem le…minden macatos már, de még mindig felismerhető a képen. Megadtam magam, leengedtem a kezemet és térdre estem. Nem akartam már sírni, nem volt erőm és belefáradtam ebbe. Gyenge vagyok, gyenge vagyok érzelmileg és lelkileg is, csak a testem hajt előre nap, mint nap és nem tudom, mit tegyek magammal.
- Engedd el! – fogtam meg a bal kezemmel az alktoni vágyó jobbot, ami egyszerűen nem akart a vászon felé közeledni. – Gyerünk. – erőlködtem, mire szinte már belesajdult az alkarom, de csak erőlködtem tovább, titkon abban reménykedve, hogy megsajnál valaki és véget vet ennek a drámának.

Sokáig tartott mire eddig az elhatározásig eljutottam, így már csak karnyújtásnyira van a boldog elengedés, a felszabadulás, hogy végre önmagam lehessek, hogy kiszabadulhassak egy vágy alkotta rabságból, egy nem létező fogságból, amit csak a szívem generál, az önzés, mert önző vagyok. Egy személyt akarok, egy olyan embert, aki szabad, nem köthetem magamhoz, mégis ragaszkodok hozzá, a kezeim közt akarok tartani és bár igen, játszott velem, pedig talán még akkor is sebezhető voltam, mikor kivetette rám a hálóját, most aztán tényleg darabokra tört mindent. Hónapig csak bolyongtam, bújkáltam, nem beszéltem, egy átlagos depis tini időszakát éltem, aztán pedig elkezdtem elromlani. Durvábbnál durvább csínyeket követtem el, amik már inkább hasonlítottak szenyózáshoz, mint nevettető viccekhez. Csínymester helyett tahónak és bunkónak kezdtek hívni és szépen lemorzsolódtak mellőlem a barátaim, sőt inkább ellöktem őket. Nora, Zander, Henriette vagy Thessa, mindenkit elüldöztem magam mellől. Ha nem is a viselkedésemmel, akkor a közönnyel, amit viseltettem feléjük, de a lényeg ugyanaz maradt. Talán már egy hónap is eltelt, mióta ott jártam Florral a szükség szobájában és megláttam a tükörképem Sandyvel, amint hozzámsimul. Nem tudtam, akkor mit akar velem az a tükör, napokig évődtem rajta, így úgy döntöttem, el kell engednem a dolgot és akkor ismét a régi lehetek. Vagy legalábbis egy kicsit normálisabb.
- Te meg mit csinálsz? – hangzott a kérdés mögülem, mire csak felsóhajtottam és elengedtem a sárga festékkel megspékelt ecsetet. – Nem látod? Próbálok elengedni… - morogtam bosszúsan, mire kapcsoltam, hogy bizony állt valaki mögöttem és akaratlanul összerezzentem. Megijedtem, pedig tiszta a lelkiismeretem, az ecset is kirepült a kezemből, egyenesen a vászonnak, aminek eddig nem mertem nekitolni. A sárga szín is ráemlékeztetett, a bombasztikus szőke leányzóra, akibe beleestem, akiből most próbálok kiszeretni.
Az ecset tehetetlenül hullott alá a földre, apró festéknyomot hagyva a padlón és a ruhámon. Nagyot sóhajtottam és ismét térdre estem, ahogy a festékes kezemet végighúztam a vásznon, mintha csak megsímogattam volna a képen lévő személyt. Érzelemmentes tekintettel néztem a képet, ahogy elkentem rajta a sárgát és elvegyítettem a kék és piros színek káoszában narancs és zöldes árnyalatokat alkotva ezzel. Nem foglalkoztam a mögöttem álló Norával, a kezem magától járt, az arcom szinte meg sem rezzent, addig húztam a sárgát, míg végül egy arc jelent meg a vásznon, eltakarva mostmár talán teljesen az alatta lévő lányt. Egy fiú arc volt, az teljesen kivehetővé vált, és persze magamat ábrázoltam ilyen groteszk módon, mégis felismerhetetlen volt. Fogtam egy kis sárga színt a padlón heverő ecsetről és a fejforma szájrészéhez illesztettem. Az ajkai nem voltak teljesek. Remegett a kezem, ahogy próbáltam felfelé kanyarítani a száját egy mosollyá változtatva a sárga, görcsös vonalat. Nem ment tovább. Szinte már erőlködtem, az egész testem beleremegett. – Gyerünk. b*szott mosoly. Vigyorogj te átkozott! – kiáltottam már teljesen csüggedten, majd elengedtem az izmaimat és lehajtottam a fejem. Nem néztem fel, nem fordultam a lányhoz, úgy morogtam magam mögé, hogy a fejem lógattam, a hajam szinte belekaristolt a vászonba.
- Segítenél? – kérdeztem. – Úgy hallottam rajzolsz. Segíts nekem mosolyt rajzolni. – morogtam, majd reméltem, hogy megszán és oda vezeti a kezemet, ahová kell, ami még most is makacsul a vásznon remegett. Csak egy apró vonal kell és el is készül.

Végre sikerült azt a mosolyt meghúzni és bár túl sok volt az önkritika és a hiszti, valamiért nem engedtem meg magamnak hogy megkönnybüljek vagy hogy boldog legyek. Talán Nora segítsége elég lehet arra hogy végre fellélegezzek, bár sok barátom közrejátszott abban, hogy végre elengedhessek egy drámai, szomorú korszakot. Az újrakezdés pedig mindig izgalmas.
Úgy ugrottam fel a földről, mintha mi sem történt volna, megfogtam a vásznat és a kukáig sétáltam vele, majd nemes egyszerűséggel beleejtettem.
- Na ezzel meg is volnánk. – töröltem meg játékosan a kezeimet majd önfeledten mosolyogtam a lányra. – Köszi, nélküled nem ment volna. Nem is tudom, mennyi galleon ért az az egy vonalad. – kacsintottam rá, majd odaléptem egy állított, grafikus asztalhoz és elővettem pár lapot a mappámból, ceruzákat, ecseteket és satírozókat, na meg persze radírt.
- Szóval ember alakot akarsz rajzolni. – hümmögtem leginkább magam elé, miközben a pálcám segítségével tisztává varázsoltam a kezeimet és a ruházatomat. – Mi sem egyszerűbb. – tettem le magam mellé, mikor végeztem, majd intettem felé, hogy jöjjön közelebb. Nem volt nagy ördöngőség, igazából mindenki más stílusban alkot, még a formák és az alap körvonalak is eltérőek, izgalmas less kideríteni Norának milyen is az elképzelése a művészetéről.
- Alap esetben az emberek egy-egy testrésze olyan, mint a torz alakzatok. – magyaráztam, amint rajzoltam egy egyenes függőleges vonalat, majd három vízszinteset. Ezek alkotják a bábum, vagyis emberi alakomnak az alapját, vázát. Ezen fognak majd a kis köröcskéim elhelyezkedni, amikből végül testrészek lesznek. Engem is így tanítottak rajzolni annak idején, bár nem elhanyagolható tény a tanulmány, tehát az emberi test ismerete és a gyakorlás.
- Próbáltad már egyébként? – fordultam meg hirtelen, mikor eszembe jutott, hogy túl hirtelen támadtam le ezzel a lányt. Lehet már van elképzelése, vannak mintái, én meg próbálok egy teljesen új vonalat ráerőltetni, hol ott lehet csak az övét kellene tökéletesíteni. – Vannak rajzaid? Muta őket először, mielőtt folytatjuk. Tudnom kell hányadán állunk. – motyogtam mosolyogva, majd míg előpakol-ta a kis füzetkéjéből a rajzokat, már, ha vannak nála, addig én egy fiókban kezdek kotorászni és előha-lászok egy próbabábut (https://st.depositphotos.com/1810390/1626/i/600/depositphotos_16267965-stock-photo-manikin-jumping.jpg), ezt a mini fajtát, ami meg van bájolva. Igazából utasításra úgy fordul, ahogy mi szeretnénk, így nem kell odanyúlni érte, miközben alkotunk, mert lehet kiesnénk a ritmusból. Nagy segítség volt nekem is, míg fiatalabbként gyakoroltam az alaktant.
- Tudod, az is nagy segítség, ha megfelelően ismered az emberi testet. Csontfelépítés, izomzat stb. – magyaráztam, míg nézegettem a rajzait, ha pedig nem adott mintát, akkor a bábuval foglalatoskodtam. – Tessék, állítsd be, olyanra, amilyenre szeretnéd, én pedig lerajzolom. – adtam át végül mosolyogva a bábut, majd megfordultam a székemen az ablak felé, felhúztam a lábaimat és a térdemmel tartottam meg a fejem, míg Nora eldöntötte hogy szeretné tanulni.

A rajzolás nem volt nagy kunszt, addig míg rá nem görcsöl az ember. Ez inkább szórakozás, hiszen a vonalakat úgy igazgatjuk, húzzuk, vonjuk, ahogy a kedvünk tartja, rengetegszer újrakezdhetjük, ismét nekiállhatunk, tehát teljesen mi uraljuk a folyamatot. Ha pedig nem leljük benne kedvünket, félbe is hagyhatjuk. Bárcsak minden ilyen könnyen menne.
- Most már jobb? – kérdezte, mikor már ültem a lapocska felett, mire én felnéztem, elgondolkodtam egy pillanatra, majd elmosolyodtam magam. Inkább lelkes vigyor volt, mint őszinte, de egy kicsit tényleg job volt, így bólintottam. – Igen, persze. – böktem azért még oda, majd vissza is fordítottam a fejem a munkára, amit még alig kezdtem el, de már magával ragadott. Ilyenek vagyunk mi művészek, ha belekezdünk, kicsit őrültek módjára dolgozunk és viselkedünk.
- Mm-mm. Otthon ez tilos, tudod, mint az alkohol, a házasságtörés, és a szerelemből való házasodás. – magyarázta, mire csak bólogattam rendületlenül és még mindig a vonalak rajzolása közben válaszoltam vidáman.: - Na, ha már ezt megszeged, csak egy karnyújtás a szerelemből házasodás. – tényleg akartam, hogy ez a lány boldog legyen, megérdemelné, maximálisan. De nem erőszakoskodtam tovább a témával, megbántani vagy megsérteni sem akartam, így csendben elvettem a füzetét és áttanulmányoztam a rajzait. Hümmögve lapozgattam, egyrészt mert nem csak a művekre voltam kíváncsi, hanem magára a fejlődésre, így míg végig nem értem nem mondtam semmit, csak hümmögtem, lehet idegesítő is voltam, mint egy vén öregember.
- Szépen árnyékolsz és látszik a fejlődés, nem lesz nehézség az alakrajzolással sem. – bólintottam végül, ahogy visszaadtam a füzetkéjét, majd mikor beállította a kis bábut, ahogy az neki tetszett, összecsaptam a tenyereimet. – Nézzük akkor. – tettem hozzá, majd a lapom fölé hajoltam és elkezdtem a beállított bábu vonalait felrajzolgatni. A testének grbületeit és tengeléyt akartam a vonallal élezni, igazából az arányok tökéletes felviteléhez elengedhetetlen. Kezdőknek és haladóknak is ajánlott ez a forma, de a nagy öregek is használják még időspórolás szempontjából.
- Megrajzolod a test alapjait és a végtagokat, tudod…hogy lásd előre hogy állnak a bábuhoz hasonlóan. Utána jöhetnek…az alakzatok. – magyaráztam közben ahogy rajzoltam, a keze és a lábai helyére egy-egy nyújtott ellipszist rajzoltam, a feje helyére egy gombócot és így tovább. Nyilván a teste helyére csak kitöltést csináltam, nehogy összevisszaságnak hasson.
- Hogy tanultál rajzolni? – kérdezte Nora, miközben utánozta a ceruzavonásaimat, majd hogy ne hagy-jam válasz nélkül és meg is nézzem, hogy halad átlestem hozzá. – Apám mugli rajztanár. – válaszoltam szűkszavúan, hiszen ebben a mondatban benne van minden válasz. – De festeni apám kollegája tanított. – tettem hozzá bólintva, miután láttam, hogy a lány alapjai is jók lettek, bár remélem megértette a lényegét ennek a technikának.
- Mivel most csak a bábut rajzolod, kezd el szépen a vállrészét és haladj lefelé. Használd a ceruzád ívét, hogy az arányokat pontosítsd. – mutattam neki, miközben az enyémet a hüvelykujjamhoz illesztettem, a többi ujjammal meg beszorítottam. Egyik szemem behunytam és odatartottam a bábu közepéhez és úgy számoltam ki nagyjából melyik oldal a nagyobb, arányosabb. Nem akartam most túlzásba esni, rég is rajzoltam, így csak satírozgattam és nagyjából rajzoltam le. Mostmár Nora magára van utalva, a technikai részét megmutattam, mostmár azt veti papírra, amit lát, persze, ha valamit nem ért, vagy nehéz segítek neki, mert apró tippek minden résznél vannak.
- Az árnyékolást felesleges magyaráznom gondolom, van hozzá érzéked. – teszem hozzá, rámosolyogva, meg azért oda is pillantva, hogy halad.

Látszott Norán, hogy mennyire feszeng már csak azért is, mert a rajzolással is megszeg egy bizonyos hazájabeli törvényt. Biztos vagyok benne, hogy izgalmat is érez, de azért ez még mindig kicsinyke dolog azzal szemben, hogy valaki ellentmond a szüleinek és a hagyományoknak, csak azért, hogy mással házasodjon. Nem igen tudtam elfogadni magam sem ezt a dolgot, megértettem, de én is túlságosan szabad elvű voltam ahhoz, hogy egy ilyen törvényt lenyeljek, még akkor is, ha több éves hagyománya van. Egy bátorító mosollyal nyugtáztam a válaszát és bár tudtam a kacsintás mögött egy enyhe lemondás van, én mégis hittem abban, hogy mindenkit megillet a boldogság és a szabad választás joga. Kicsit talán el is szorult a gyomrom a sajnálkozásban, de mivel ő sem mutatja gyengeség jeleit, én sem akartam emlékeztetni a fájdalmára, így próbáltam optimista maradni. Nem könnyű tekintve az én problémáimat, de ezek is apróságok, amiket magam győzhetek le. Tovább kell lépnem és ha ennyi viszonttagságot követően Nora is erős tud maradni, én sem leshetek ennyire limonádé. El is kezdhetjük mondjuk egy jó rajz készítésével, de előtte azért meglesem a korábbi munkáit. Nem túloztam, mikor arról beszéltem neki, hogy szépek a munkái, igazából van aki tehetséggel és ilyen látásmóddal születik és van aki évekig tanul és gyakorol, mire egy épkézláb fát vagy tengerpartot le tud rajzolni. Biztos vagyok benne, hogy sok kreativitás és fantázia szorult ebbe a lányba, azok tudnak a legtökéletesebben elvonatkoztatni a hétköznapi normáktól és vonalaktól, átadva magukat a tökéletes álomvilágnak, színeknek és árnyalásoknak.
Bele is kezdtünk a rajzolásba és ahogy néha lesve odapillantottam a Mardekáros lány lapjára elégedetten bólogattam, amolyan tudálékos apó módjára, aki büszkén, mégis szigorú szakmaisággal tekintett diákja műveire. Remélem azért nem csak utánozza azt, amit csinálok és maga az elmélet is megragad benne, ezek az ellipszisek és vonalak azért vannak, hogy megkönnyítsék a testrészek alakítását, már ennyiből látni lehet, hogy fog állni a rajzon szereplő bábu.
- Nálatok iskolában is van rajz? – nálunk? Mosolyogva fel is nézek a lányra, nem értettem, mire gondol a nálunk szó alatt, de biztos arra értette, hogy a muglik világában. Megrántottam a vállam, mert nyilván többet értek ehhez, mint ő, hiszen ő aranyvérű, hiába éltanuló, a muglik életéről édesapámat tekintve valószínűleg többet tudok.
- A mugliknál van, bár össze van vonva a művészet történettel és egyéb művészeti ágakkal. Szobrászat, festés stb, igazából a gyerekek kreativitását akarják ezzel fejleszteni. – magyarázok, mikor szinte már öntudatlanul, magamtól elkezdtem a bábu karjának mért ellipszist rajzolni és végső alakot adtam a mértani testnek. Remélem idén is elmegyünk nyaralás címszóval apám kollegájának a nyaralójába, legalább tovább fejlődhetnék. – A felkar rövidebb, így, a kézfej meg először legyen sok vonal. – mondtam szinte alig hallhatóan, miközben észre se vettem, ahogy a nyelvem kidugtam a számból a koncentrálás közepette. Rossz szokásom, hogyha már annyira belemerülök, akkor lógatom a nyelvem, sőt sokszor a lábammal dobolok valami nem létező muzsika ütemére.
- Furán néz ki így, de... majd lesz arca is ugye? Így olyan mint valami szörny a rémálmodból. – aggodalmaskodott, mire felkacagtam. Nem, nem őt nevettem ki, csupán aranyos volt, biztos nehéz volt az általában büszke, mindenről tájékozott Nora Nareknek most bizonytalannak mutatkoznia, de attól nem kell félnie, hogy itt nálam ez bármit is számítana. Én csak egy barátot látok benne, abból pedig az egyik legjobbat. – Olyan arcot villantasz neki, amilyet szeretnél. Ahhoz nekem is fénykép kellene, hogy visszaadjam az arányokat, hogy felismerhető legyen. – javítottam ki magam, ugyanis nem, tényleg nem egy bábu fejét terveztem az alak nyakára helyezni, de fejből fogok valamit odatenni, ötletek nélkül, valami rögtönzött személy lesz, vagy ilyesmi. Egy lány, ki tudja, lehet a következő barátnőmet festem oda.
- Köszi, Ezra, nélküled nem menne. – ismét mosolyogva néztem fel a rajzomból rá és felé is fordultam. – Amennyit már te segítettél nekem, száz rajzzal se tudnám eléggé meghálálni. – motyogtam neki némi zavarral a hangomban. – Bármikor szükséged lesz rám, itt leszek neked. – tettem hozzá teljesen elvörösödve, de annál magabiztosabban. Nem bántam, ha észreveszi, de hogy lefojtsam ezt az állapotot, gyorsan kezembe vettem a rajzát és az arcom elé tartottam. – Ühüm, ühüm. Nagyon jó lesz. Javaslom majd a továbbiakban a gyakorlás mellett a testek tanulmányozását. Tankönyvekből, sportújságokból stb. – motyogtam még mindig, majd ha már elmúlt ez a plöttyedt érzés, visszaadtam a rajzot és én is befejeztem a sajátomat. Amennyiben még kérdése lett volna, vagy szeretett volna még rajzolni, az időm engedte és a nap hátralévő részében amúgysem volt különösebb dolgom, talán meg is hívom még egy mézsörre is, ha végeztünk. Bármikor szívesen áldozok a barátaimra időt. Bármikor.