Roxfort RPG

"A különlegesség nem egy jelentés,
nem fogható, érezhető, ízlelhető.
ugyanakkor az lehet minden teremtés,
igen, mindannyian azok vagyunk. "

Kész őrület volt ez a tanév. Rendesen kifordultam a komfortzónámból, ahhoz képest, ahogy a múltban viselkedtem. Csendes, zárkózott voltam, sosem kerestem senki társaságát, ha fel is szedtem valami csajt, akkor is elrángattam a lányt a társaságából és megbújtunk valahol egy csendes kis zúgban. Ahhoz képest mostanság egyre többet keveredek olyan helyzetekbe, amikor másokkal kell diskurálni, többet járok ki Roxmortsba ráadásul más emberekkel csoportosan, többet vagyok a konyhában és rengeteg pitét készítek, mi több, meg is osztottam azt korábban a háztársammal. Ilyen biztos nem fordulhatott volna elő mondjuk a tavalyi vagy az előtte lévő tanévben.
- Béna próbálkozás, Flint... – válaszolt a srác, de én nem vártam meg, hogy rá tegye a mancsát a sütimre, sikertelenségemtől függetlenül fordultam és indultam el a folyosón futva. Leállhattam volna hadakozni vagy elmagyarázni mellemet kidüllesztve, hogy nem kap a sütimből, de utóbbi Monsto esetében süket fülekre találna, bélpoklós, soha nem értené meg, verekedni meg nem akartam vele, mégis csak egymás hátát védve küzdöttünk a varázslók terén, kialakult valami bajtársaisság vagy ilyesmi. Nem tudom, a lényeg, hogy nem akartam bántani, bár azért adni sem szerettem volna a sütimből, a múltkor is meg kellett osztanom a kis vézna Enolával. Azért az más tészta, mert azért csak csinosabb, mint Monstro a melleiről nem is beszélve…hé, hol jár az eszem…megrázom gorsan a fejem, ahogy bekanyarodok a folyosó sarkán, nem törődve azzal, hogy akár Friccs vagy az egyik tanár elkaphat.
- Flint! Nem rázhatsz le ilyen olcsó trükkel! Kérem a sütirészemet! – kiáltott utánam, mire felvont szemöldökkel néztem vissza utána a sarokról. Ez megveszett, nekiáll ordibálni, növelve az esélyét a lebukásnak, gyorsan, kell valami búvóhely már nem csak Monstro elől, hanem a tanárok elől is.
Ez jó lesz.
Állok meg egy ajtó előtt, amire figyelmeztetést körmöltek és mellette el is barikádozták néhány deszkával. Na ez jó lesz nekem, itt nem fog keresni senki. Lehajolok vigyázva, hogy a sütimnek ne essen baja, majd megpróbálok benyitni, s meglepődve konstatálom, hogy nincs zárva. Két keresztbe beszögelt deszka elég ahhoz, hogy távol tartson bárkit is? Na jó a szöveget nem olvastam el, lehet hiba volt, s ahogy belépek és rohanvást becsukom az ajtót, meg is tudom miért. A lábam szép lassan elhagyja a küszöböt, és bár tartom magam a kilincsen, gyorsan elengedtem, mert pite után kellett kapnom, az kicsúszott a kezemből a lebegés hatására, de sajnos csak meglökni tudtam, ahogy utánakaptam.
- Neeee! Mi a frász van ezzel a teremmel. – kiáltottam, majd teljesen megfeledkezve a szobában röpködő tárgyakról, úszni kezdtem a levegőben a sütim után. Menet közben a kezemmel ellöktem egy asztalt a másikkal meg egy cserepet, de sajna a sütim kifordult a tálcáról és már magában lebegett a semmiben. Nem tudom utolérni.

"A különlegesség nem egy jelentés,
nem fogható, érezhető, ízlelhető.
ugyanakkor az lehet minden teremtés,
igen, mindannyian azok vagyunk. "


Nevetséges ez a helyzet, hogy lehet ilyen szobát így tárolni, hogy nem pakolják ki és nem zárják el normálisan? Most a sütim látta kárát egy két lábon járó fekete lyukkal a nyomomban. Zavartan lebeg-tem a levegőben, miközben mindennap használt tárgyak ütköztek nekem, majd aggódva figyeltem, ahogy Monstro is felszállási engedélyt kérve közeledik.
- Ne közelíts! - kiáltottam, bár tudtam, hogy ezzel nem tudom hátrálásra késztetni őt, így tovább próbáltam evickélni az édességem után.
-  Itt másképp működik a mágia. – magyarázott a mardis srác, mire egy sóhaj kíséretében vettem tudomásul szavait, igazából kezdeti meglepődöttségemtől eltekintve, magam is rájöttem valami nem stimmel a szobával.
- Minek hoztad pont ide? Ennyire utálsz? – nyafogott, mire drámaian megforgattam a szemeimet, ahogy visszanéztem rá. - Láttad, hogy éhes vagyok! – tette hozzá, mire felhorkantam. – Nem utállak, de te mindig éhes vagy! – kiáltottam vissza, majd mikor ismét visszafordultam, hogy tovább evezzek a pitémért, egy asztallal találkoztam, ami ugyan csak a mellkasomba ütközött, de lényegesen hátrébb tolt engem a levegőben. Felkapaszkodtam rá, majd végigfutottam rajta, hátha ezzel nagyobb lendületet tudok venni.
- Rendben van! Megfelezem veled, csak kapjuk el épségben! – egyeztem bele, ahogy ismét utána eredtem, miközben gyomorideg let urrá rajtam, ahogy megláttam, hogy az ablak felé igyekszik. Ha kitöri az ablakot és lezuhan, biztos hogy szélütést kapok és itt fogok lebegve meghalni egy sületlen szoba közepén.
- Nem mehet kárba! – tettem még hozzá, ezzel is morálisan bíztatva magunkat, hogy sikeresen vegyük a hadműveletet, tényleg sajnáltam volna, ha baja esik a sütimnek, így akkor már tényleg megosztom bárkivel, aki kér belőle, csak én is megkóstolhassam azt.

"A különlegesség nem egy jelentés,
nem fogható, érezhető, ízlelhető.
ugyanakkor az lehet minden teremtés,
igen, mindannyian azok vagyunk. "

Nem igazán tetszett hogy ismét meg kellett osztanom az édességemet valakivel és nem azért nem utáltam az illetőt vagy mert önző voltam, csupán meg volt a szokásos rituálém erre a sütikészítős témára és abba más diák vagy egyáltalán más élőlény nem fért bele. Mindig elkészült a pitém, levon-ultam vele valamhova, vagy bementem a szobámba és csipegettem belőle. Elraktam másnapra, s mi-kor már jobban összeértek az ízek, megint csipegettem belőle és ez így ment pár napig, amíg végül be nem faltam az egészet, ha most ezt megosztom Monstróval, az egészet felfalja, nekem meg me-ghagyja max a sarkát.
- Mert fejlődő szervezet vagyok! – kiabált a szőke mardis, mielőtt telibetrafálta egy pad. Lehet, így előnyre teszek szert, de azért arra még hagyok időt, hogy felvonjam a szemöldököm a kijelentésére. - Te azért nem vagy éhes ennyit, mert örökre ekkora maradsz. – Oké, magas vagyok a koromhoz képest, de ez családi örökség, annyira nem is magas, igazából inkább középkategória alkat.
- Végzős vagy! Nem fejlődsz te már sehova. – korholtam le, majd úsztam tovább a levegőben, a fela-jánlásomra pedig érkezett egy másfajta üzleti lehetőség, ami számomra nem volt túl kecsegtető.
- Rendben! – feleltem kurtán, majd gyorsabban kezdtem szedni a karjaimat és a lábaimat, hátha az előnyömet meg tudom tartan. Monstro is majdnem akkora volt mint én, bár abban igazat adok, hogy már nem valószínű hogy sokat fogok nőni, általában a Flintek 16-17 éves korukig elérik a teljes ma-gasságukat.
Valamit morgott az orra alatt, ahogy már szinte mellém ért, de azt nem értettem annyira, a piszkálására felvontam az álltam, püffögve vettem tudomásul, hogy nem hogy a sütimet akarja elvenni tőlem, de a vérem is szívni kezdték. Nemes egyszerűséggel megpróbáltam rálépni a vállára hogy róla vegyek lendületet, amivel talán el is fogom érni az édességet. Ha sikerül, még válaszul hozzáteszem.
- Az úszás nem az erősségem. – mosolyogtam gúnyosan. Még ilyet, egy Hollóhátas próbál meg kiszúr-ni egy mardekárossal. – ne szívd mellre, tökre kedvellek. – tettem hozzá. Persze, ha nem sikerült a tervem és fölém kerekedik, akkor szomorúan lebegve veszem tudomásul, hogy beszóltak és még a sütimnek a nagyobbik felét is elveszítem.

"A különlegesség nem egy jelentés,
nem fogható, érezhető, ízlelhető.
ugyanakkor az lehet minden teremtés,
igen, mindannyian azok vagyunk. "

Tisztára, mint egy mugli vígjátékban, repkedünk itt a semmiben, kergetve egy süteményt, közben meg ha lementünk volna a konyhára, biztos kaptunk volna másik édességet.
- Áhá. Én is pont sajnálom a kaját attól, akit kedvelek. – értetlenül rántom meg a vállam, mert igazából, attól, hogy kedvelek valakit, még nem feltétlenül szeretnék adni neki a tulajdonomból, mert mondjuk magamat jobban kedvelem. Ha adnék neki a sütimből, kevesebb maradna nekem, így eltenném magamnak későbbre, attól mondjuk még kedvelem az illetőt, de magammal sem akarom kiszúrni. Jó, múltkor Hemmingsnek adtam a sütimből, de olyan kis vézna, rosszul éreztem volna magam, ha megeszem előtte mind a három szeletet.
Miután nem sikerült a tervem és nem tudtam a srácok lendületet venni, a levegőbe léptem, így kicsit vissza is süllyedtem, amivel előnyhöz jutattam Monstrot. Türelmetlenül nyúlt érte, mire én a fejemhez kaptam és úgy kiáltottam. – Óvatosan! – Persze, hogy szét esett. Apró morzsákra tört szét és a krém is majdnem külön vált, én pedig könnyeimet próbálván visszanyelni araszóltam a sütim földi maradványai felé. – Én mit ttettem? Na meg aztán, mi az, hogy a te sütid? – korholtam le, mikor pár darab morzsát a számba emeltem.
- Tartozol nekem egy citromos sütivel! – ráztam meg felé az öklömet, majd két kezem közé kaptam ismét a fejem és úgy dühöngtem. Mérgemben még egy cserepet is arrébb rúgtam. – A héten már másodjára csináltam meg. – dühöngtem, mire a szám elé kaptam a kezem. – Csináltattam…csináltattam természetesen. - válaszoltam ijedten, még csak az kéne, hogy valaki rájöjjön, hogy ilyeneket készítgetem magamnak, meg is büntetnének, meg szárnyra kellnének ezek a rosszindulatú pletykák.

"A különlegesség nem egy jelentés,
nem fogható, érezhető, ízlelhető.
ugyanakkor az lehet minden teremtés,
igen, mindannyian azok vagyunk. "

Lassan tudatosul bennem, hogy a sütimnek vége és be kellett érnem azzal a pár falattal, amit a leveg-őben el tudtam kapdosni. Miután lenyugodtan, vettem egy mély levegőt és unottan Monstróra sandítot-tam. Értetlenkedve nézett rám, szinte láttam a tekintetében, hogy ő még most is engem hibáztat és biztos meg van győződve arról, ahogy szavai is azt dugallták, hogy bizony ez az ő édessége volt, így én egy hatalmas sóhajjal vettem tudomásul, hogy a további vita felesleges. Amilyen zabagép hírében áll, bármit is mondhatok, nem fog egyetérteni azzal, hogy ez az enyém volt, főleg, mert én ké-szítettem, az meg hogy ad nekem egy másikat, hiú ábránd lesz csupán, mert az csak akkor lenne lehetséges, ha kettőt hozna, vagy ha ott lennék, amikor szert tesz rá. Megenné egymaga az egészet és csak az üres plöttyedt tálcát nyújtaná nekem a bamba vigyorával és közölné, finom volt.
- Van valami kajád? – kérdezte végül, teljesen kiverve a fejemből a gondolatmenetet, amin épp rágódtam, majd lebiggyesztett szájjal néztem rá. – Elég gyorsan túltetted magad a sütim elvesztésén. – fontam keresztbe a kezeimet a mellkasomon, majd az ajtó felé emeltem tekintetem, miközben kikerültem egy arra lebegő széket.
- Menjünk le szerintem a konyhára és nézzünk valamit. Hátha maradt még ilyen citromos, limonádés pite. – rántottam meg végül megadóan a vállaimat, majd elkezdtem én is lefelé úszni, mintha csak a tengerparton lennénk az átkozott terem helyett és épp a vízben evickélnénk. Eszembe is juttatta, hogy lesz majd most idén egy nyaralásom is a kedves családommal. Rémes szokott lenni általában és a húgommal együtt legszívesebben kihagynánk az egészet, de a szüleim valamiért azt hiszik, mi ezt olyan nagyon várjuk. – Egy mézsör is jól esne most. – teszem hozzá, ahogy az ajtó felé közeledünk, majd megvártam, hogy kimenjen először és csak azután követtem. Ha lebukna, ne vigyen magával engem is, talán nem köpne be engem is. – Halkan, nehogy lebukjunk. – javasoltam azért biztosra menve, majd ha sikerrel jártunk, valószínűleg a konyha irányába indulunk, reménykedve abban, találunk valami elemózsiát.