Roxfort RPG

- Azt hallottam, Kínában van jégszobor park. Mindenféle haaatalmas jég állattal, meg jégházzal. Szerinted vannak ott jégszobor cápák? Vagy jéglajhárok?
Kicsit oldalra billentettem a fejemet, ahogy elképzeltem azt a bizonyos jégszobor parkot. Ott bizonyos nagyon hideg lehet... Különben meg minden elolvadna. Amúgy meg nehezen tudtam elképzelni, hogyan valósítanak meg egy ilyet. Én biztosan féltem volna, hogy valami megvadult kisgyerek fogja és lelkesen leborítja az egyik szobrot, csak mert meg akarta ölelni. Na meg persze... én is nehezen bírtam volna magammal, hogy ne simizzem meg az egyik jégcápát. Vagy jégfókát. Mindkettő baromi aranyos lehetett.
- Elképzelhető, de egy jégszoborállatkertben biztosan van - biccentettem felé. Az egész biztosan sokkal menőbb.
Ujjaim kezdek vörösödni a hidegtől, de nem bántam különösebben. Jól esett egy kicsit a hóban matatni Sophie-val, az utóbbi időben amúgy sem sok időnk volt egymásra. Valahogy olyan gyorsan szaladt ez az év... A továbbtanulás, a vizsgák, a tervezés, az otthon töltött hétvégék, a karácsony is mindjárt itt volt... Persze nem mondom, hogy nem élveztem. Főleg, hogy ennyi időt tudtunk együtt lenni Jasperrel, még így is, hogy ő már a Roxfortba járt. Az sem zavart, ha néha csak csendben hevertünk egymás mellett, valami tankönyvet bújva... Vele az is jó volt, egyszerűen csak elég volt a jelenléte, az, hogy nekidőlhettem a vállának.
- Majd meglátogathatnánk egymást. Mi Hertforshire-ben fogunk venni, az közel van az egyetemhez. Ahaam, ő épitészetre megy, én meg ugye a pálcakészítésre. És te eldöntötted merre mész?... Úgy értem nem akarlak stresszelni meg ilyenek... - Halványan elmosolyodtam az előbbi szavaira. Mi még ennyire nem tisztáztuk le a dolgokat Jasperrel, de valószínűleg szintén Hertforshire volt a cél. Igazából nem is érdekelt, csak az, hogy együtt legyünk. Tök mindegy, hol.
- Hát... valószínűleg a Godrikra - vontam meg kicsit a vállamat. Még mindig vacilláltam kicsit a szakok közt, és ez valószínűleg az utolsó pillanatig így fog maradni. Ilyen voltam, ha döntésekről volt szó. - Még a szakban nem vagyok teljesen biztos... de nemsokára kiderül.
Halk kis sóhajjal formáztam meg a rénszarvas lábát és odanyomtam a hasa mellé. Nem is rossz... igaz, nem volt sok szarvas alakja, de naaa... nem lehet minden tökéletes!
- Adjak egy kesztyűt? Tudod, van az a hóbortos hugrás srác, aki mindent elhagy, szóval szoktam betartalékolni magamnál ilyeneket, mert hát szegény Jason azt se tudja, hogy hol van. Szóval van kesztyűm.
- Ó, köszi! Te mindenre gondolsz. - Vigyorogva elvettem tőle a kesztyűt és gyorsan bele is bújtattam átfagyott ujjaimat a puha anyagba, ami azonnal melengetni is kezdett. - A többi hugrásnak szerencséje van veled. Bezzeg a mardekárosok... ott inkább leátkozzák a kezed, ha kölcsönkérsz egy kesztyűt...
Halkan nevettem felé, hiszen ez azért nyilván nem így volt. Erős sztereotípia lengte körbe a zöldeket, igaz, nem teljesen alaptalan. A leghangosabb tagjaink ugyanis gondoskodtak róla, hogy fenntartsák ezt a... mhm... hírnevet. A kedvenceim a Morrow félék voltak, akik úgy vonultak végig a klubhelyiségen a nevetséges kis falkájukkal, mintha bárkit is érdekelt volna.
Ezután húzta aztán elő Sophie a levelet, a papír különleges aromája már onnan is megcsapta az orromat. A legutóbbi alkalommal, amikor előkerült egy levél, egy sokkal kellemetlenebb hír került színpadra... ennek az ellenkezőjében reménykedtem most. Sophie annyira kedves és aranyos volt, nem érdemelte meg hogy bármiféle rossz történjen vele.
Többször olvastam végig a levelet egymás után, hogy teljességgel megértsem, ami oda van írva. A kézírás és a penna minősége is furcsán nemesinek tűnt... különös volt.
- Igen. Anya anyuja írta... Hát fogalmam sincs mikor lehet, nem olyan régi akkor koszosabb lenne nem?
Kissé hümmögve bámultam fel rá, majd bólogattam néhányat. A levél valóban frissnek tűnt, de... ki tudja? Egy postaládában azért nem sok behatás érhette. Dátum persze nem szerepelt a lapon.
- De ha friss... - gondolkodtam el hangosan. - Akkor miért csak most írt neki? Anyukád már elég régóta nem lakik ott... lakott... öh... szóval, eddig miért nem kereste?
Lehuppantam a hóba, az sem zavart, ha az átáztatta kissé a nadrágomat. Néhány egyszerű varázsigével azt meg lehet szárítani. Ennek az egész levél mizériának az eredetét kideríteni sokkal bonyolultabbak tűnt.
- Ahh te olyan okos vagy Ave, nem is tudom mi lenne velem nélküled, lehet megbolondulnék - ölelt meg Sophie váratlanul, mire mosolyogva fontam köré a karjaimat, és biztatóan meg is paskoltam a hátát. - Tudod anya naplójába végül beleolvastam. És megváltoztatta a nevét is, mert elszökött tőlük. Szóval azt hiszem nem válaszolok rá.
Halkan sóhajtottam egyet, ahogy visszább húzódtam és a hószarvas hátára tettem egyik kezemet. Furcsa, kettős dolog volt ez... hiszen valahol minden anya megérdemli, hogy tudja, ha a gyereke... szóval, igen. De aztán persze ott volt a másik oldal, hogy miért akarna valaki elszökni otthonról, ha amúgy minden rendben van? Én már csak értettem ezt... azt viszont biztosan szerettem volna, hogy ha velem történik valami, arról apa tudjon. Mégiscsak apa volt az... apám.
- Biztos vagy benne? Írhatsz neki akár... névtelenül is. Mintha egy szomszéd lennél, vagy barát. Nem kell tudnia, hogy az unokája vagy. De az igazságot talán megérdemli... - pillantottam rá alsó ajkamat rágcsálva. Az persze megint más kérdés volt, hogy hogy írja le Sophie egy levélben, hogy meghalt az anyukája.
- Szerinted tegyünk masnit a nyakára? - kérdezte aztán Sophie, én meg visszapillantottam a szarvasra. Egészen kezdett már összeállni, már csak egy dolog hiányzott... Az agancs.
- Abszolút! Szerinted az agyancsa hogy nem fog leesni? - kezdtem el lassan formázni azt is... csak többszöri sikertelen próbálkozás után lestem fel újra. - Vaaagy... használhatnánk egy gallyat is...
 

Gyönyörű ilyenkor a kastély parkja. Még nem szállt le a nap, de már nem süt oly erősen, hogy elriasszon bárkit is. Kellemesen hűs, a fák néhol árnyékot adnak, ideális helyszín ez a festéshez és arra, hogy az ember elmerüljön kicsit a gondolataiban. Ezra gondosan állítja le az eddig a hóna alatt tartogatott festőállványt. Beletömködi kicsit a puha földbe, egyenesbe hozza, majd a horizontra emeli egyik vastagabb ecsetét, majd elfordítja kezét vízszintesbe.
~ Jó lesz. ~ Gondolta magában, majd egy nagyobb vázlatfüzetet helyezett az állványra és lapozott egyet.
Előtte a horizonton rengeteg fa és maga a füves rét, néhol egy-két pillangó. Madarak inkább a fák lombkoronáiban bújtak el, onnan szólaltatták meg a délutáni fúvós dallamát. Gyönyörűen szól, sehol egy hamis dallam.
Kikerült már a festőpaletta is, mi még koszos volt a korábbi festése miatt, de már száradt ahhoz, hogy új festék színek kerüljenek fel rá. Először valami tompább színben gondolkozott, amire felviheti a többi alapot, az kihozza a mélyebb tónusokat, de talán két fényvilágban is gondolkodhatna. Tanakodva néz le közben a fehér alapozó színre is, még hozzá kettőt hozott magával, talán szükség lenne rá, azonban csak vázlatfüzetbe fest, ami gyakorlásra van, talán elhanyagolható.
Egy vászon van a táskájában, de talán nem lesz annyi ideje a napnyugtáig, tehát egy bátor bólintással mégis első opciójánál marad. Vázlatfüzet, mező és park.
 -  Madárének hangja zúg, házam biz a Hugrabug, jó az idő, szép a táj, Ezra is szép és ő a király. – énekelgetett magában, miközben palettájára nyomogatta a türkiz és az okkersárga festékeket, amit egy kis oldószerrel tett hígabbá, kenhetőbbé.
Rég festett már szabadban, leginkább otthon szokta művelni ezen tevékenységét, de már kezdtek elfogyni onnan is a megfesthető lehetőségek. Ilyenkor apja mindig új megvilágításokkal traktálta, édesanyja pedig vagy adott neki valami észszerűtlen magyarázatot, vagy csak megkérte, hogy ne zargassa őt. Bátyja flegmán vállba verte és közölte vele, hogy nem menő festeni, míg húga folyton játszani akart, vagy elvette a festékeit és rendszerint összekente magát.
 -   Festő leszek, mind közül a legnagyobb, portré a szebb vagy a tájkép a jobb? – motyogta folytatva szeánszát, festésének előkészítését.

Szinte táncra perdült, ahogy a színeket vitte fel füzetének alapozott lapjára. Úgy járt a keze, mint a karmesterek pálcát tartó karja egy előadás fináléján. Kifejezetten élvezte a festést, bár aggódott, hogy lemegy a nap, mire végezne és eléri a takarodó idejét, bár egy mosollyal elhessegette ezt a gondolatot, megszokta már a büntetőmunkák végzését és ha még egy kis szerencséje is lesz, akkor Sandy mellé osztják be.
Mindenesetre megpróbál azért most majd időben felérni, nem nagy képet kezdett el festeni, valószínűleg végezni fog vele, mielőtt fellőnék neki a pizsamát.
- Lemegy a nap, de nem fontos, csak a vekkerem legyen most pontos. – dudorászta ismét, ami eszébe jutott, nem nagyon zavarta semmi, egyedül volt a természet lágy ölén, senki nem volt, aki megzavarhatta, vagy meghallhatta volna idétlen dalolászását. Ki tudja, milyen csorba esne hírnevén a suli falain belül, főleg, hogy mire egy pletyka körbeérne, addigra már úgy ki lenne színezve, a terjesztő sem ismerne rá a témára. Valószínűleg, a festés közbeni éneklésből romantikus melankóliát torokhangon való sikoltozása lenne szigorúan nagymama bugyogóban persze.
Annak azért örült, hogy jegyei jól sikerültek, hiába kap annyi büntetőmunkát és követ el annyi csínyt, a beadandókra odafigyel és a tanulást sem veti meg. Semmilyen büntető feladat nem érne fel édesanyja haragjával, ha rossz jegyet vinne haza. Igazi törtető típus és ezt elvárja mindhárom gyermekétől is.
Sóhajtott egy mélyet, azt az elégedett fajtát, majd valami hirtelen ötlettől vezérelve a kastély felé vezette tekintetét. Szeretett volna ihletet kapni, ez a hatalmas, védelmező iskola pedig mindig megindította, főleg ilyen időtájban. Mosollyal az arcán figyelte az ódon nagy falakt, ahogy elreppen mellette néhány madár, szinte szinkronban vannak az őt körülvevő éneklő tollasokkal. Már éppen fordította volna vissza a tekintetét, mikor meglátott valakit az egyik fa tövében.
~ Na van itt valaki más is, jól döntött, jó időnk van. ~ gondolta magában bólogatva, mikor hirtelen tágra nyíltak szemei és ijedten tekintett ismét hátra.
 - Van itt valaki! – állapította meg rémülten, majd kapkodva próbált az állványa felé nyúlni, takarva a képet, amit éppen festett, no nem mintha ezzel éneklését meg nem történtté tehette volna. Ez amolyan hirtelen reflex. Meg is lett a baj belőle, ugyanis a kép felé kapkodásban megdöntötte az állványt, aminek köszönhetően az beleakadt lábába, kapaszkodási lehetőség híján pedig eldőlt azzal együtt.

Próbált feltápászkodni, de csalódottan vette tudomásul, hogy mellényére a konkrét tájkép odaragadt, legalábbis vissza-tükröződött.
~ Így kell festmény duplikálni, szép volt Ezra. ~ korhollta le magát az ifjú, így csupán négykézlábra állt, úgy próbálta magáról levakarni a füzetet, ami szerencsére nem sérült meg olyannyira menthetetlenül. Sóhajtott egyet, mikor léptek zaja ütötte meg fülét, így elöntve arcát a vérvörös zavartság nem nézett fel Henriette-re, lehajtott fejjel megköszörülte a torkát, és megfordult mellkasán a konkrét festményével.
-  Jól vagyok, igen. Köszönöm. Ezt így terveztem, tudod én ilyen extrém absztrakt festő vagyok. – ült fel végül kényelmesebb pozícióba, majd egy idétlen mosolyt erőltetett az arcára. Kedves lánynak tűnt Ezra számára, nem sokan rohantak volna oda hozzá, esetleg kinevetni őt, bár nem hibáztatta volna, valóban idétlenül viselkedett a zuhanást leszámítva. Ismerős is volt neki, valószínű, hogy ő is Hugrabugos, talán étkezésekkor tűnt fel neki az fiatal lány.
- Óh, köszönöm, igazából rám esett az egész, de szerencsére nem sérült meg annyira, kedves tőled, hgy ettől megdícsérted. – mosolyodott el a fiú zavarában, majd gondolkozott rajta, hogy fel kel a fűről, de olyan kényelmesnek tűnt neki ücsörögni a fa tövében. Nem volt kiszáradva a fű, szinte csiklandozta sejhaját, még jól is esett ebben a melegben egy kis hűs a tomporának.
 - Ezra Ellsworth vagyok, örvendek. Csüccsenj le itt az Ellsworth birtokon. – mutatott a maga mellett lévő fűtengerre, majd felhúzta lábait és ölébe fektette rajzfüzetét. Hagyta az állványt a földön, a pelattája kéztávolságban volt, így nem kellett feltápászkodnia, hogy elérjen egy-egy festékes tubust. Ha meg véletlen nem volt valami szín a közelében, a mellényéről kölcsönzött egy keveset, azt valószínűleg úgy is ki kell dobnia. Az olaj sajnos nem jön ki könnyen a ruhákból.  
 - Hugrabugos vagy igaz? Emlékszem rád a reggeliről. – kérdezte abszolút közvetlen hangnemben, miközben új ülőhelyzetéből új perspektívát keresett a horinzonton ecsetének kinyújtásával.
 - A legjobb embert találtad meg itt kinn a parkban. Mellettem izgalom az élet. – kacsintott végre levetkőzve teljes zavarát és továbbra is a horizontra koncentrállt. A nap fényébe kicsit belelógott a zöld szín a fákról, de azt ha kinyújtja, igazából kicsit megváltoztatja vele az összeképet, de maga a festmény menthető. A színek túlságosan egységben vannak ahhoz, hogy túlságosan összekeveredjenek, csupán a részletek mosódtak el, azt pedig könnyen ki tudja javítani, csak időigényes. A ruha az más kérdés, az sajna már bukta. Bár, ha kidolgozza azt is és lekeni lakkal, talán lessz egy mellénye tájképpel a mellkasán. Mekkora bizniszt csinálhatna ebből.

A fiú alaposan megrágta a lány nevét, mielőtt véleményt nyílvánított volna arról, ismeri-e az illetőt. Egy dolog, hogy egy név már valamilyen úton módon megfordult emlékei között, más az, hogy össze is tudja párosítani azt egy személlyel.
- Nos, örvendek Henriette. – mosolygott a másodéves fiatal bemutatkozása után, miközben figyelte ahogy lecsüccsen mellé a fűre.
- Használjuk ki ezt a kis időt, míg be nem sötétedik, mert bár izgalmas Friccs elől menekülni, de a büntetőmunka annyira nem vicces. – kacsintott a Hugrabugos lányra Ezra, majd ellapozta félkész festményét jegyzettömbjéről. Megva-karta tarkóját, miközben hallgatta Henriette válaszát lehetséges ismerettségükről.
- Igen Hugrabugos vagy, ezek szerint te is. Nekem az Újságból jobban rémlesz, mint a reggeliről.
- Újságból? Benne voltam egy újságban? Ilyen hires lennék? – pislogott zavartan az ifjú, majd ránézett háztársára.
- Amennyiben szeretnéd, adok interjút. Bár nem tudom, milyen témákban írsz. – ajánlotta fel önfeledten, miközben festékeiből különböző színeket nyomott ki a palettájára. Krapplakk, ivory fekete, titanium fehér. Egymást követték a színek, ugyanis céllal tette ezt, nem is sejtette még Henriette, hogy igazi festőt fog belőle faragni az ötödéves fiú. Na nem akarja most megtanítani festeni, absztrakt játékot fog vele játszani, méghozzá kérdezz-felelek festő módra.
- Hogy lehet, hogy eddig sose láttalak, csak hallottam rólad?  - törte meg a csendet.
– Hát a legtöbb időt a festőtermemben töltöm, vagy a cimboráimmal ötletelgetünk a következő csínytevésünkön, viszont a tanulást sem hanyagolhatom el. Ez a három dolog sok időt kivesz egy ember napjából a tanórák mellett. – válaszolt egykedvűen, majd mikor elkészült a festékek kinyomásával, felnézett a lányra.
- Van kedved Kérdezz-felelek-et játszani? Nagyjából még van egy fél óránk. – nézett a horizontra kis szünetet tartva, hogy Henriette megeméssze ötletét.
- Persze, nem kell lehozni az újságban vagy bárhol, csak úgy játékból. – nevetett feje búbját vakarva.
- Három-három kérdést teszünk fel egymásnak és amennyi kérdésre válaszolunk, annyi vonalat húzhatunk a lapra a palettán lévő festékkel. A színt természetesen a válaszoló választja ki. Ha csak két kérdésre válaszolunk, akkor két vonal és így tovább. – magyarázta ujjaival mutatva számszerűsítését.
- A végére megismerhetjük egymást, jókat nevethetünk és kettőnk játékából egy igazi absztrakt mű fog készülni. Mit szólsz hozzá? – kérdezte végül játékosan meglóbálva a palettát Henriette előtt. Mivel fiatal, remélte, hogy benne lesz egy ilyen kis dilis játékban, ami egyébként szórakoztató is tud lenni.
- Kezdem.- nézett fel mosolyogva az égre, jól megfontolva milyen kérdéseket tegyen fel, ugyanis nyílván nehezeket akart, nehogy a válaszadó, vagyis Henriette máris három vonal behúzásával kezdjen.
 - Mi a célod az életben? Milyen emberré szeretnél vállni? Mi a legnagyobb titkod? – tette fel sorozatban a kérdéseket, az utolsónál természetesen gúnyosan elmosolyodott, tudta ugyanis, hogy erre a kérdésre nem fog válaszolni vagy hantázni fog, kicsi az esélye, hogy tényleg elmond egy féltve örzött titkot, amit aztán ő vagy elfogad vagy nem.

---

//Játéktechnikailag ez úgy fog kinézni, hogy nyitsz egy paint progit és ott kiválasztasz egy új lapot és amennyi választ adott Henriette, annyi vonalat húzol, olyan színnel amihez kedved van és olyan irányban, ahogy jól esik, nagyjából egy normál ecset vastagságút. A válaszod végén pedig beilleszted ide, mintha csak egy képet töltenél fel. Azzal fogunk to-vább haladni. //

---

- Igen Hugrabugos vagyok, ezek szerint te is. Nekem az Újságból jobban rémlesz, mint a reggeliről. – válaszolt ké-szségesen, mire visszakérdezve rá is tapintott a lényegre.
- Pontosan, én is hugrabugos volnék. – válaszolta Ezra is mosolyogva, majd elhülve hallgatta a lány mondandóját.
- Áhh én sajnos nem irok, inkább a szerkesztőségnél segítünk be a barátaimmal, és ott olvastam rólad az egyik cikkben, amiben az egyik csínytevésedet írták le. - Mosolyodott el, mire az ifjú elhülve bámult maga elé.
- Benne voltam az újságban és én nem is tudok róla? Sűrgősen kell szereznem egy példányt és kikeretezve kiteszem a falamra. – vihogott büszkén felemelve hüvelykujját.  
A játék kitalálójának magyarázata közben látszódott Henriette-en, hogy tetszik neki az ötlet, legalábbis felragyogott az arca, miközben mesélte a művészpalánta a szabályokat. Végülis megfelelő elfoglaltság ez két fiatalnak, akik most ismer-ték meg egymást.
- Tetszik, igazán jól hangzik, és már most kiváncsi vagyoka végeredményre. - Mondta lelkesen és ezzel nem volt egyedül, Ezra is érdeklődve készítette ki a festékeket és a lapocskát, amire kettejük műve elkészülhet majd.
- Háth nem egyszerűek a kérdések, meg kell hagyni... De, hogy mi a célom az életben... – intette le Henriette az ifjú fiút, aki csak mosolyogva mutatott halántékára.
- Ha könnyű lenne, össze vissza firkálnánk a lapot olyan színekkel és vonalakkal, amik nem jelentenének sokat. – vála-szolt a fehér árnyalatú vászonra mutatva, majd érdeklődve hallgatta a lány válaszát.
- Két lehetséges célom van. Vagy bekerülni egy profi kviddics csapatba, vagy munkába állni mint Auror. –
- Hasonló az enyémhez, csak én a kviddicset kicserélném művészetre. – nevetett önfeledten Ezra, majd boldogan nyújtotta át a palettáját és egy egyszerűbb ecsetét, hogy megérdemelten húzza meg az általa megadott válaszának színét.
- Milyen ember szeretnék lenni? Ez viszonylag egyszerű,mert most is erre törekszem. Egy szeretet teljes, segítőkész, magabiztos, független nő szeretnék lenni. Mondjuk lehet nem erre voltál kíváncsi, de hát én így szűrtem le...
- Remek, elfogadjuk. Nemes és szívmelengető, ilyen emberekre van szüksége kis házunknak. – tapsolt a fiú önfeledten, majd ismét átnyújtotta az ecsetet, mint valami díjat, hogy meghúzza következő vonalát.
- Viszont a harmadik kérdésre nem válaszolok, mert hát ugye azért titok és nem tudhatja sok ember.
- Megértelek, viszont én meg szeretem a titkokat. – nyújtotta ki Ezra a nyelvét játékosan, majd figyelte, ahogy játszótársa kérdésein gondolkodik, szinte lázasan várta a felé szánt próbát.
- Mi volt a tavalyi évben meghozott legjobb döntésed? Mi a legnagyobb félelmed? Éss mi lennl szivesebben Oroszlán, Sas vagy Delfin? – pörgette le a kérdéseket, amiket érdekesnek tartott az ifjú tini, sőt tetszettek neki nagyon.
- Tavalyi legjobb döntésem? Talán, hogy megismerkedtem egy bizonyos lánnyal. – válaszolt mosolyogva, majd ha Henri-ette elfogadja a választ, meghúzza saját vonalát.
- Félelmem? Az idő. Hogy eljár felettem az idő úgy, hogy nem értem el, amiket kitáűztem magam elé célul. Hogy úgy távozom, hogy nem éltem. – mondta Ezra a lenyugvó nap irányába bámulva. – Nem szeretnék megbánni semmit, tudod? – mosolygott végül bátorítóan, remélve, hogy nem lőtte le a jó hangulatot, majd nagy sóhaj mellett húzott meg egy erőteljesebb vonalat.
- Egyértelműen sas. A három közül, ő a legszabadabb. – bólogatott elégedetten, majd behúzta a harmadik vonalát is.
- Hát kedves Henriette le Fay, most én jövök. Melyik a kedvenc tantárgyad? Kit kedvelsz az iskolában a legjobban? A harmadik pedig, mi az amit a következő tanévre ki tűzöl magadnak célul? – tette fel sorban a kérdéseket, majd mo-solyogva nyújtotta felé az ecsetet várva a válaszokat.

Korához képest Henriette elég érettnek tűnt, kedvesnek és melegszívűnek, Ezra biztos volt benne hogy jó barátra lelt a lányban.
- Ez elég mély válasz volt... És remélem sikerül megvalósítani a célod.
– Hát még én! El foglak majd hívni az első komolyabb kiállításomra, megígérem! – nyújtotta az ég felé ökölbe szorított kezét a fiú, majd kinyújtotta végül, mintha elakarna érni valamit, az eget, a csillagokat, mindent.
- Elég telhetetlen vagyok egyébként. Lehet a korral jár. – nevetett végül.
- Kedvenc tantárgy? Nehéz kérdés... és nehéz választani is. Talán a repüléstan..igen az a kedvencem – válaszolta, majd az ecsettel már  úgy véste is be a vonalat, mint Smith professzor bájitaltanon az elégtelen eredményt.
- Nem csoda, hogy szeretsz repülni, a kviddics csapat tagjaként el is várható. Remélem majd láthatlak a meccseken. – bíztatta az ifjú mosolyogva, remélve, hogy feldobhat Henriette-re is egy-két galleont. Tessa majd nem győz lesni, ahogy újdonsült barátja elnyeri neki a griffendéles újságíró spórolt pénzét. Aztán pedig majd jól elköltik Henriette-tel Rox-morts-ban. Már a gondolattól is nevethetnékje támadt.
- Kit kedvelek a legjobban? Háth egyértelműen a bátyámat Floriant, de ha nem számít ez a kérdés családon belülre akkor a barátaimat akikkel a szerkesztőségnél segítünk be.
- Persze, hogy számít. A család és a barátok majdnem ugyanolyan fontosak. – bólogatott még mindig mosolyogva.
- Mi is volt a harmadik, oo igen, hogy mit tűzök ki magamnak a kövi tanévre célul. Hogy tudjak figyelni egy bizonyos tanár óráin... és ne terelje el a figyelmem senki azaz semmi. – láthatólag zavarba jött, miközben behúzta harmadik művészi vonalát a vászonra, biztos eszébe jutott az emlegetett tanár.
- Talán Smith professzorra gondolsz? Az kedvel engem, majd szólok már neki ne piszkáljon. – kacsintott önfeledten, bár erősen túlózva, igazából tudta nagyon jól, hogy nem a szíve csücske, de mindenkinek ezt mondja, hallja csak vissza a tanárúr.
Most azonban jöttek a felé feltett kérdések. Megszorította az ecsetet és úgy várta a megválaszolásra váró tételeket.
- Miért kezdtél el festeni? Mikor idejöttél a roxfortba melyik házba szerettél volna kerülni? És végül melyik volt a legnagyobb és legviccesebb csínytevésed? –
- Hogy miért? Festeni? – nézett maga elé kicsit elkomorodva. – Hát nem tudom. A madár miért repül, a ragadozó miért vadászik, lehet talán a lételemem. Hm… Édesapám is művész, de nem festett soha…hm…erre nem tudok válaszolni, de ezen gondolkodni fogok. – mosolygott megjátszva a bosszúságot, amiért most egy vonallal kevesebbet fog behúzni.
- Azt hiszem a kék volt akkoriban a kedvenc színem, tehát a Hollóhátba. A bátyám azonban griffendéles volt, tehát az is jó let volna. A mardekár nem volt szimpatikus, tehát azon kívül mind jó lett volna azt hiszem. – nevetett végül, majd behúzta elégedetten a vonalát.
- A legnagyobb? Hát, azt nem tudom, de nekem az tetszett a legjobban, mikor megjósoltam Trelawney professzornak, hogy egy trágyagránát áldozata lesz. Megdobtam vele a nap folyamán és még jó jegyet is kaptam a jóslatért. – mesélte minek után újra önfeledten elkezdett nevetni, ahogy visszagondol arra a délutánra.
 - Későre jár viszont, mit szólnál hozzá, ha eltennéd a képet és legközelebb folytatnánk. Sőt kezdhetnénk egy újat is akár. – nyújtotta felé az elkészült képet.
 - Adj a képnek nevet vagy címet. – mosolygott, ahogy összepakolta cuccait.

Gyönyörű, szinte már tavaszias délután volt én pedig teljesen megnyugodva sétáltam a kastélyparkban köszönhetően a kviddiccs edzésemnek, ami a tanítások után teljesen üdítően hatott. Szerettem seprűre ülni és csak úgy céltalanul repkedni, szinte felért egy lelki megnyugvással, az pedig mikor az ütőt is megragadhatom és odacsaphatok a gurkóknak segít teljesen levezetni a feszültségemet. Ezt mindig addig csinálom, míg időm engedi, vagy ki nem fulladok teljesen és elégedetten engedem le a seprű orrát a talaj felé és úgy szállok le, mint egy katona, ki megnyert egy háborút. Önmagam harcát, talán ez lehetne a legjobb hasonlat a dologra és bár elég közhelyes a gondolat, de a bennem lévő feszültséget sajna nem más okozza csak én magam. Erre már rég rájöttem, nincs kit okolnom, nem mutogatok másra, hogy apám, a nővérem, az idegesítő iskolatársaim a hibásak, nem, sajnos én nem tudom helyén kezelni a dolgokat. Nem volt túl sok barátom, a csajok is csak azért lógtak körülöttem, mert jól néztem ki és rideg voltam, na jó ezt mondjuk annyira magam sem bántam.
Sokan voltak most kinn a kastélyparkban, nyilván a jó idő miatt, tavaszodott, sokan már nyárias öltözékben sétálgattak, mint ahogy a virágok nyíltak úgy alakulgattak a szerelmek is, valahol ez egy sztereotípia, ha jön a tavasz, mindenki szebbnek látta a másikat. Már éppen azon elmélkedtem, visszavonulok tanulni kicsit a hálókörletembe, mikor egy nagyobb csoportot láttam gyülekezni az egyik padnál. Nem voltam túl kíváncsi természet, nem is gondoltam rá, hogy ott a helyem, valamiért a visszafelé vezető utat úgy tettem meg, hogy arra kanyarodtam. Közelebb érve meg is láttam egy táblát „gyűjtés” felirattal rajta, majd sajna az elvegyülésre szánt tervem kudarcba is fullad, mert az eddig ott álldogáló három Hugrás diák el is jön onnan. Zavartan pislogva álltam így egyedül a táblával szemben, kinek tulajdonosa a kis fura szöszi, legalábbis magamban így szoktam nevezni, nem szokásom a gúnyolódás, bár sokan keverik az őszinteséget a bunkósággal, így végülis meg van a magam keresztje, de a nevekkel való viccelődés nem tartozott a repertoáromba.
- Öhm…Szia Wheeland. – köszöntem neki végül, miután már kellemetlenné vált a helyzet, ugyanis eddig a Hugrások mögött állva kukucskáltam a táblára, de mivel elfordultak a lánytól, egyedül maradva álldogáltam ott előtte. Elég hülyén vette volna ki magát a dolog, ha most elfordulnék és elsétálnék.
- Szép időnk van…vagy mi. – böktem oda zsebre vágva kezeimet. - Öhm, a minisztériumban mugli sört ittak, tudtad? - tettem hozzá megvakarva a halántékomat, ahogy továbbra is céltalanul illegtem, billegtem a pad előtt. Ilyen hülye helyzet, ha tudnám milyen érzés, mikor az ember zavarba jön, nyilván most hasonlót éreznék.
- Szóval…pénzt gyűjtesz? Vagy ilyesmi? Az szép dolog. – tettem hozzá rá sem nézve a szőkeségre, majd már azon agyaltam, jó, ennyi elég lesz, megtettem, amit megkövetelt a haza, nem csináltam magamból hülyét, ideje lesz távozni.

Elmerengtem a kis bódén, ahogy visszaköszönt a lány, nem is igen figyeltem rá, mit válaszolt. Teljesen színes volt, virágokkal és furcsa foltokkal, ami annyira nevetségesen gyerekessé tette az egészet, hogy mosolyra húzta a számat. Ismertem valamennyire a lányt, voltak furcsa húzásai, állatokat men-tegetett és folyton ilyen gyűjtéseken vett részt, de még sosem láttam, hogy ennyire komolyan vette volna. megrántottam a vállam, majd ismét ráemeltem a tekintetem, habár a hátam mögül érkező nap-fénynek hála Wheeland sokszor elhunyorogta magát, engem ez cseppet sem zavar, jóval inkább a kettőnk között bekövetkezett erőltetett beszélgetés. Magamnak köszönhetem, így gyorsan úrrá kell lennem ezen az érzésen és hozni a formámat. Attól legalább ellazulok. Megrántottam a vállam a hülye szóviccemet követően, majd a mellettünk lévő padra ülltem. Szétterültem, mint egy kviddics pálya, és úgy emeltem fel a tekintetem a lányra, mostmár magam is hunyorogva. Jó ötlet volt Flint…legalább kényelmesen ülök. A minisztériumos kérdésére nem válaszoltam, oké, bevallom nem volt túl jó a poén, de visszakérdezni egy miértet nekem is sok volt, azt hiszem erre mondják, hogy valamit el kell engedni. Legyintettem, majd szerencsére rátértünk az adakozásra, ami inkább volt az asztalom, bár általában értelmesebb dolgokra szoktam pénzt áldozni, mint az állatok megmentése.
- Igeeen! – lelkendezett a lány miután megkérdeztem, pénzgyűjtés reményében álldogál itt a napon, ahelyett, hogy tanulással töltené az idejét. A Gyógynövénytan órán is elég szétszórt volt. - Te is szeretnél adakozni? Úgy gondoltam pénzt gyűjthetnék, hogy tudjak egy cicaetetőt csinálni az el-hagyatott macskáknak, akik Roxmortsban vannak. De már nem is csak cicaetető lenne, nem akarok diszkriminatív lenni. – akaratlanul megráncoltam a homlokom a mondandójára, úgy figyeltem őt a padról, mint aki teljesen megőrült vagy legalább is csak viccelődik.
- Te most szivatsz. – mutattam rá Wheelandra miután elmosolyodtam. Értem én a humort, még akkor is, ha fárasztó vagy fekete humorról van szó, de ez most telitalálat volt. Vicces ez a lány.
- Na de most komolyan. Venni akarsz magadnak valamit? Szép ruhát? Vagy egy nagyobb gyűjtő bódét? – kérdeztem teljes komolysággal, ahogy ismét rátekintettem a lány előtt lévő tákolt adományozó bodegára, rajta a cuki kis persellyel. Az mondjuk tényleg menő volt.
- Gyere, csüccsenj le, ne álldogálj egész nap, amúgy se hiszem, hogy a diákok ebben a jó időben a macskáidra fecsérelnék az idejüket. – magyaráztam, majd a padra ütögettem a tenyeremet. – Miért nem a szegényeknek gyűjtesz, a rászorulóknak vagy a mentális betegeknek. Tudod te, mennyi van a Mungóban? – kérdeztem felelősségteljesen megrázva felé az ujjam. Ha adakozásról van szó nem ismerek humort, rendszeresen szoktam álnéven adakozni a Mungónak és különféle szervezeteknek, akik a Rend miatt elhunytak családjait segítik. A legutóbbi kalandunkon is rengetegen sérültek meg, köztük én is, de nem mindenki volt olyan szerencsés, mint én, volt aki már sajnos nem tudott hazamenni a családjához.
- Soha nem tudunk annyi pénzt gyüjteni, amivel mindenkin segíthetnénk. – morogtam végül magam elé elkomorodva, függetlenül attól, leült-e mellém végül vagy állva maradt.
- Ki szorul rá igazából, ki aki az, csak hasznot húz? – töprengtem elmerengve. – Az állatok amúgyis vadonélők, még a házimacskákban is benne vannak a gének. Minek nekik egyáltalán etető? Esznek ők a földről is. – vakkantottam végül oda, miután felocsúdtam saját gondolatmenetemből.

Gyönyörű az idő, mindenki inkább a szabadban próbálja elfoglalni magát, leginkább izgalmas tevékenységekkel, Wheeland errefel inkább a macskáknak gyűjt egy etetőre, amit talán rajta kívül senki nem fog tölteni. Kinek junta eszébe macskákat etetni? Arról nem is beszélve, hogy hova fogja rendszeresíteni? Odaszoknak, azt meg senki sem fogja neki megengedni, hogy az üzlete vagy a háza elé tegye, de még az iskola igazgató is ódckodna az ügytől. Mondjuk, ha Hagridot kérdezné meg, lehet ő hajlana rá, végül pedig ő is megbánná döntését, miután vagy tíz macska körözne a háza körül nap, mint nap.
Nagyot sóhajtottam, miközben azon töprengtem, hogy Wheeland csak tényleg fura, olyan segítőkészen kedves vagy csak nem gondolta át logikusan a dolgokat. Bár a kettő nem zárja ki egymást, ő megmarad a mi kis fura szöszinknek.
- Az állatmentésben sosem viccelek. – válaszolt még mindig lelkesen, de sajnos ez az a fajta lelkesség volt, ami nem ragadt rá más emberekre, hanem inkább elijesztették vele.
- Pedig viccesen viselkedsz. – vetettem oda még mindig úgy mosolyogva, mint akinek az év viccét mesélték el.
- Olyan vagy, mint azok a macskás nénik akik együtt élnek vagy tíz-húsz macskával. – mutattam rá végül, s bár úgy tűnt megfontolja a ruha vagy a nagyobb bódé vásárlásra vonatkozó ajánlásomat, de ő inkább utóbbin gondolkozott el komolyabban, ami megint csak komolytalanná tette számomra az ügyet. Komolyan, mi van ezzel a lánnyal.
- De! Az állatok igen is fontosak! – magyarázott, miközben elfogadta a helyet, amivel megkínáltam. Gondoltam rá egy pillanatig, hogy nem fog mellém ülni, mivel annyira nem ismerjük jól egymást, de csak nem fél tőlem, nem harapok, habár a csajozós hírem lehet megelőzött, de mostanában a tanulásra és a kviddicsre koncentrálltam inkább, bár ez mondjuk másnak lehet új információ, ugyanis a hírem rossz volt. Bunkó, rideg, idegbeteg, direkt okozok fájdalmat másoknak a kviddics meccseken, összejövök a csajokkal, majd elhajtom őket szórakozásból, csak szexre kellenek és a többi rosszindulatú pletyka. Persze ezek nem igazak, de nem foglalkoztam velük általában, tényleg el tudtam foglalni magam tanulással, edzésekkel. Nem volt sok barátom na és? Kinek kellenek…
- Persze, fontosak, de akkor inkább adakozz egy menhelynek. – válaszoltam mostmár megkomolyodva, mert egyébként nem akartam kiparodizálni a kezdeményezését, csak szerintem rosszul fogott hozzá.
- Hogyne számítana, hogy éheznek, de egy etetővel nem segítesz nekik. – tettem még hozzá hátradőlve a padon. Élveztem a napfényt, fel is emeltem a fejem, hogy kellő D-vitamin jusson az arcomra, mikor a szegényeknek való adakozásáról próbálta bizonygatni odaadását. Elégedetten bólintottam, de nem válaszoltam neki, nem is igen volt szükségem arra, hogy bizonygassa igazát, elhittem neki. Jó lelkű lánynak tűnt.
- Várjunk csak, te akkor szoktál adományozni? - kérdezte, majd fel is verte a nyugalmamat azzal, hogy párszor megpaskolta a vállam. Nem esett jól, össze is rezzentem, ahogy rá emeltem tekintetem. - Milyen lovagias vagy, nahát, nem is gondoltam volna rólad. – tette hozz, mire elfintorogtam magam. Persze, ő is azt hiszi, hogy egy bunkó vagyok, nem meglepő.
- Nem szoktam. – hazudtam olyan nyugodt hangnemben, ahogy más napszakhoz illően köszön. Nem akartam, hogy kiderüljön, nem akartam, hogy apám fülébe jusson, mert ezért is elővenne, bár szerin-tem a húgom, Eleonore is megszidna érte. Ez a saját titkom. Adok azoknak, akiknek nem lehet annyi, mint nekem, mert nekem nincsenek nagy igényeim, nem vágyom nagy kúriára, díszes ágyra, ötcsillagos ebédekre az undok családommal. Bárkivel szívesebben cserélnék, aki rászorul, csak megszabadulhassak a családomtól.
- Ehetnek a földről, főleg mérgezett ennivalót, és akkor elpusztulnak - biggyesztette le a száját, majd hozzátette. - Attól, hogy az embereknek segítünk, az élőlények is számítanak, részei az élet körforgásának.
- Ennyi erővel te vagy én is ehetünk mérgezett ennivalót, ez nem szempont. – feleltem unottan. – Utóbbiban viszont igazad van. Számítanak, csak rosszul közelíted meg a dolg… - akadt el a szavam, mert úgy felpattant a padról, mintha valami ijesztő vagy nagyon izgalmas dolog keltette volna fel a figyelmét. Akaratlan összerezzentem, és már kérdezni is akartam tőle, mi ütött belé, de megelőzött.
- Hallod ezt? Gyere nézzük meg! – kérlelt, majd elindult valami hang irányába, de mivel én még mindig furcsán néztem őt, ahelyett, hogy elindultam volna, visszafordult és megragadta az ingemet és úgy rángatott maga után.
- Hééé, agyadra ment a nap??! – kiáltottam, de úgy tűnt a képzeletbeli hang ideiglenesen károsította a hallását.

Nem volt bajom alap esetben az állatokkal, a kúrián is volt kutya, macska, de szerintem az öregem még egzotikus állatokat is tartott, csak hogy felvágjon vele a cimboráinak és persze mindenkinek, aki látogatóba jött hozzánk. Persze ezt nem osztom meg Wheeland-el, még a végén nekem esne, milyen szívtelen állatkínzó vagyok, pedig nem is én tartom őket, hanem apám, bár mondjuk biztos nincsenek rossz körülmények között. Azt viszont lefogadom, hogy egy vagyont költött rájuk, észben kell tar-tanom, hogy még csak véletlenül se hívjam meg magamhoz soha Wheeland-et, bár…mondjuk miért is tenném.
- Szóval nem dobsz a perselybe? – kérdezte hosszú csend beálltával és belátom az én hibám volt, vagy el kellett volna csak sétáljak, esetleg valamivel oldanom ezt a fura helyzetet. Megadóan sóhajtottam, úgy tűnik addig nem ereszt, amíg nem adakozok a nyamvadt macskái etetőtálkájára, ami mennyi is lehet vajon? Pár knút? Vagy mekkorát akar ez venni, egy medencét tele kajával? Nem tudom, mit gondoljak, de szerintem emögött a terv mögött nincs átgondolás, sem logika. Megrántom a vállam.
- A menhelyek elaltatják azokat az állatokat, akik nem kellenek senkinek. – közölte a hideg tényeket a lány, mire elgondolkodva bólintottam. Ez valóban így van, de mi egyszeri halandók nem tehetünk ez ellen, ez sajna évek óta globális probléma.
- AHA! Hogy micsoda zseni vagy! Lehetne akkor egy saját kis vackuk, ahová mehetnének a hideg elől. Egy cicaház! Ott lenne neki minden. Ezaz, álmodjunk nagyokat! – kiáltott fel örömébe, mind amellett, hogy még rá is csapott ismét a bódéjára, aminek következtében megint összerezzentem. – Ezt…ne…csináld… - sziszegtem a fogaim között a mellkasomhoz kapva, de ügyet sem vetett rám, csak folytatta megállás nélkül, nem sok ilyen lelkes embert ismertem. - Nem hiába Martin Luther King az egyik példaképem. – bólogatott még mindig, mire én csak fintorogva emeltem rá a tekintetem. – Martin Luther ki? – kérdeztem, de már teljesen elveszítettem a fonalat. Megint hibáztam, mert hagytam, hogy tolja magából a szót, dolt belőle minden, amit kitalált és ez csak ahhoz vezetett, hogy újra előkerült az adakozás téma. Megint én lettem célpontban és a pénztárcám. Úgy néz ki, nem kerülhetem el a sorsom, adnom kell, hogy végre békén hagyjon. - De ha nem akarsz, az sem baj. – tette hozzá közönnyel vállat vonva, ami talán az első hasonló cselekedete volt ittlétem óta. Tud ilyen is lenni. Éppen elindultam a bódé irányába a zsebemben turkálva, arról beszélve, mennyire egyszerű bá-rkit megmérgezni, ha nincs résen az ember, mikor lecsittegett. De nem szerettem, körülbelül annyira, mint amikor megijesztenek. Ha ezt a kettőt, együtt csinálják, azzal az őrületbe lehet kergetni. Éppen vissza is fordultam, hogy közöljem vele, mennyi olyan dolgot elkövetett ittlétünk alatt, amire allergiás vagyok, mikor megragadta a ruhámat és elkezdett magával cibálni.
Számonkérésem, mikor megálltunk süket fülekre talált, sőt hirtelen a kezét ráfogta a számra, ezzel érve el, hogy maradjak csendben. Ez a lány befogta a számat. Mi a fenét képzel.
- Ez valami madár – suttogta, mire én próbáltam levenni a kezét a számról, de ekkor lerántott a földre, aminek következtében majdnem beestem a bokorba, ami mellett leparkoltunk.
- Te mit képzel-el-el-elsszzz. – kezdte el rángatni a fölsőmet, ahogy számon akartam kérni minősíthetetlen tettei miatt.
- Huu, Flint, Flint. Mivan, ha ez egy…eegy dirikól. – fordult felém izgatottan, de csak egy feldühödött hollóhátas fiút láthatott szétgyűrt ingben, térdepelve a földön. – Nem tudom, de mi lenne, ha hagynád a természetes élőhelyén, mielőtt annyit szenvedne tőled, mint én. – morogtam, majd levettem a lány kezeit a ruhámról és kezdtem volna kisimítani a gyűrődéseket az ingemből, mikor valami csapódást éreztem a vállamon. Oldalra pillantottam és egy nagyobb fehér foltot pillantottam meg a ruhán, ami készült lefolyni újabb területet szennyezve be.
- Óh, ne mááár. – nyúltam zsebkendőért, majd ismét dühösen fordítottam a fejem először Wheeland felé, aztán a fejünk fölött lévő fa irányába. Ilyen az én szerencsém.

Volt valami báj és kellemes Wheeland jelenlétében. Nem foglalkozott a rossz dolgokkal és mindenben a jót látta. Talán azért, mert mindig, minden esetben csak jót akart tenni? Egy rossz szava nincs, nem morog, mint én és nem húzza fel magát semmin, lelkiismeretes és mindig fellelkesül, ha egy varázslény van a közelében, sőt bármilyen állat felöl töretlen az érdeklődése. Kedves lány, de egy kicsit idegesítő is, ahogy próbálja rá tukmálni másra, hogy adakozzon, vagy, hogy segítsen és gondolkozzon úgy, ahogy ő teszi. Bár, lehet neki van igaza.
- Hogy hogy ki? Sose hallottál róla? – kérdezte teljesen elképedve, mire én csak zavartan megráztam a fejem. Hogy hallottam volna róla, jó voltam mugliismeretből, egyik kedvenc tantárgyam volt, de a mugli művészeket és irodalmat annyira nem ismertem, legalábbis gondolom, hogy valami előadó lehet, ha ez a szlogenje, hogy álmodjunk nagyokat. Lustán megrántottam a vállam ezzel megerősítve, hogy halvány fogalmam sincs arról, megint miket hord össze. De nemsoká megtudom, amennyire a lelkességét ismerem, nem fog tudatlanságban hagyni.
Elképedve hallgattam az ismertetőt a polgárjogi aktivistáról, majd fintorogva vettem tudomást arról, mivel is foglalkozott. El sem tudtam volna képzelni azt, hogy itt a varázsvilágban mindenki egyenlő legyen. Az aranyvérűek lenézték a mugliszármazásúakat és ezen egy Marking Luther Tin nem tudott volna változtatni, de minden bizonnyal ez fordítva is igaz volt. A sár és félvérűek sem rajongtak az aranyvérűekért, legalábbis én is megkaptam a magamét pletykák útján, amit a hátam mögül hallottam. Fenn hordom az orrom a hovatartozásom miatt, azért vagyok arrogáns, mert aranyvérű vagyok és a többi. Ezért is mondják ezt a hátam mögül…oda valók.
- Nehezen tudom elképzelni, hogy ez itt a varázsvilágban működne. – morfondíroztam hangosan. – valószínűleg csak bolondnak titulálnák a te példaképed. – néztem rá felvont szemöldökkel, de persze nem veszítette el a lelkesedését, egyre jobban csak bíztatott az adakozásra és már majdnem meg is adtam magam, mikor valami furcsa hangra felfigyelve magával rángatott a susnyásba. Ha nem Wheelandről lett volna szó, azt hittem volna, valami ürüggyel próbál becsalni a bokorba, hogy rám vethesse magát, sok lány próbálkozott ezzel a manőverrel, de ezt a szőkeségről nehezen hinném el. Nem az a típus, akinek bejönnek a rideg, undok aranyvérű pasik.
A bokorban aztán bántam, hogy nem csak egy lopott csőrözésre rángtatott be a lány, be lett fogva a szám, meg lettem rángatva, majd egy jó kora madár pottyantott a ruhámra. Gondolom, hogy nagy volt, mert a belének tartalma igazán terjedelmesen folyt le a vállamról, amin persze Wheeland jókat kacarászott. Nagyon dühös voltam. Miért van az, hogy egy gyönyörűnek és nyugalmasnak ígérkező délutánomat rendre elrontja egy lány. Főleg az, aki egy világmegváltásra törekvő mugli humorista egyenlő jogúságot hirdető példaképet istenítő szöszi. El kezdtem volna törölgetni a ruhámról a madárürüléket, mikor közölte velem, hogy talán egyszerűbb lenne varázspálcával, mire még jobban felmérgeltem magam. Teljesen kiverte a fejemből, hogy egy eltüntető bűbáj tényleg nagyobb csodát tesz, mint egy zsebkendő, zavartságomat próbáltam elrejteni, majd hagytam végezze el a műveletet és eldöntöttem utána jól a sorsára hagyom a madarával együtt.
A pálcájával aztán max a szememet bökte volna ki, felfelé nézelődve a madarat kereste, nem foglalkozva azzal, hogy megszúrta a mellkasomat a pálcájával erre hátraestem és leültem a fűbe.
- Hagyd! Majd én. – hurrogtam le mostmár türelmem veszítve a lányt a fűben ücsörögve, majd saját pálcámmal eltüntettem a madárkakit. – ha van egy kis csöpp esze annak a madárnak, elbújik előled, látva, mit művelsz velem. – morogtam az orrom alatt, ahogy feltápászkodtam a földről és a lány elé léptem.
- Nekem ennyi elég volt az állatok megmentéséből Wheeland módra, dobok pár ghalleont a dobozodba és itt sem vagyok. – poroltam le a frissen megtisztított ingemet és a sejhajomat, amit biztos befogott a fű és a kosz. De biztos nem hagyom Wheelandnek, hogy eltüntesse róla a koszt, még a végén oda szúrná ahol…na oda. Már éppen fordultam volna el, magára hagyva a szöszit, mikor valami ütést éreztem a fejem tetején és egy kicsit meg is rogytam, bár inkább az ijedtségtől, mint a súlytól. Esetlen szárnycsapdosás kotorta szét a szépen belőtt frizurámat és csipogás félreismerhetetlen hangja ütötte meg közelről a fülem.
- Merlinre. Mit vétettem. – Kapadoztam mérgesen a fejem teteje felé, próbálván leszedni a hajamba ragadt valamit. – Ne segíts! Éppen eleget tettél már! – mutattam a lányra, mielőtt még valami olyat tesz, amivel még inkább bajba sodorna.

Nem igazán tudtam adózni Wheeland varázslény imádatában, vagyis annyira amennyire szerette volna, ugyanis én inkább az a nem megyek a közelükbe és nem ártok neki kategória voltam, de hogy megmentsem. Engem se mentett meg egy madár sem, mikor a Rend tagjai rám vetették magukat és a Mungóba juttattak. De meg tudom érteni, miért csinálja, Hagrid is hasonlóan eszelős, ha állatokról van szó, még egy nagy, ijesztő sárkányra is azt mondaná, hogy tünemény, míg én minél messzebb akarnék kerülni tőle. Egyetlen állatot tisztelek egyedül, azok a hipogriffek, na azzal a teremtménnyel le lehetne venni a lábamról, mélyen meghajolnék neki, mert egyedülállóak és tiszteletet parancsolóak és nem a méretük miatt, hanem a megjelenésükért.
- Sajnos aki hisz a jóban, azt annak hiszik. Lelőtték - mondta szomorúan elhúzva a száját is ezzel is jelezve bánatát, amivel ki is zökkentett a hipogriffek utáni imádatomból, remélem nem maradtam le King valamelyik hatalmas tettéről. Ekkor hogy jelezze számomra, mit is jelet a pisztollyal való lelövés vagy csak drámaibb akart lenni a mondandójával, nem tudom, de mutatóujjával a saját fejére célzott. - De, ettől függetlenül, még hihetünk benne, és nekünk is lehetnek álmaink. – Na ebben végre egyetértettem a szőkeséggel. Az álmaink határoznak meg minket, amiből végül célok születnek és értelmet adnak az életnek. Egyetértően bólogattam felé.
- Szép gondolatok ezek és ne hagyd, hogy eltérítsenek tőle. – szorítottam meg a vállát a lánynak ezzel is bíztatva, hogy ne adja fel a céljait, mindegy az, hogy ez a King adta őket vagy bárki más példakép mutatta az irányt. Hogy miért lettem hirtelen ilyen közvetlen, mert szerettem, ha valaki próbálja megélni a céljait és nem adja fel, függetlenül attól, ki mit mond neki vagy mivel próbálják őt kigúnyolni.
Persze az álmait rajtam akarta kiélni és éppen egy madár megmentésével, ami persze pont annyira tojt rám, mint amennyire én akartam a témára, de sajnos az szó szerint. Ez Wheelandet jó kedvre derítette, míg én morgolódva vettem tudomásul, hogy nem csak kinevettek, de még ki is gúnyolt, amiért a motorikus izom rendszerem gyorsabban működött, mint a varázslásra való ösztönöm. Szép, rám erőlteti egy madár megmentését és még ki is vagyok gúnyolva.
 - Örülj, hogy nem hippogriff tette, szerintem akkor ki se látszanál. – Nevetett még mindig, mire megrántottam a vállam. – Annak még örülnék is, imádom a Hippogriffeket. – válaszoltam egykedvűen, amint a távozás mellett döntök, de sajnos ebben is megakadályoz a madár, aki úgy tűnik, ma teljesen rám kattant. Sosem vettem részt ilyen kalandban és bár valamilyen szinte izgalmas volt és a szöszi lelkessége egyszerre volt bájosan együgyű és kellemes. Mennyi melegség van ebben a lányban, bárcsak a negyedét átvehetném, lehet szebb életem lenne.
- Ha így kalimpálsz csak még jobban megijed és tiszta tojat lesz a fejed is. – ellenkezett az ellen, hogy nem kértem a segítségéből, mire csak fintorogva vettem tudomásul, igaza van. Nem szeretem, ha másnak volt igaza, ugyanis, ha odapróbáltam nyúlni a fejem tetejéhez a madár vagy megcsípett, vagy el kezdte húzni a hajamat, az eltávolítására való próbálkozásommal.
- Óvatosan! A hajaaam! – sziszegtem, ahogy kibogozta a már rég összevisszaságban álló frizurámat, majd mint egy elbaszott dodó úgy álltam a lány előtt szégyenszemre, szemeimet lesütve. Próbáltam életet lehelni a hajamba és a kinézetembe, de szerintem nem lett túl megnyerő.
- Neked kell meggyógyítanod. – közölte, mire én feladtam a külsőm rendberakását és megadva magam a helyzetnek nagyot sóhajtottam. – Rendben, nekem már úgyis mindegy, szörnyen festek. – rántottam meg a vállam, majd már elő akartam kaparni a pálcámat, mikor elgondolkoztam. Én nem ismerek gyógyító mágiákat, negyedéveseknek nem tanítanak még és oké, hallottam a Hippokrax bűbájról, ami a ficamokat helyre teszi, de még soha nem használtam és lehet, nagyobb bajt okoznék vele.
- Öhm…te ismersz gyógyító bűbájt? Én még sosem próbáltam, félek, nagyobb bajt okoznék vele. – kérdeztem megalázkodva, ugyanis nem szerettem, ha nem tudtam valamit és ezt be is kellett nyíltan ismernem.

Nem voltam valami nagy természet kalandor, oké, szerettem sétálni, főleg éjszaka, de hogy bevessem magama  fák közé és madarak meg állatkák után kutassak, na az már nem az én műfajom volt. Mondanám, hogy irigyeltem Wheelandet ezért, de nem, egyáltalán nem, ha ő erre vágyik csinálja, de másokat ne rángasson ebbe bele, nyilván más a helyzet egy bajba jutott varázslénnyel vagy egy madárral, de alapjában véve én nem vagyok otthon az ilyen témákban. Ez olyan, mintha én rángatnám el Wheelandet kviddicsezni, biztos nem lenne hozzá akkora érzéke és még csak nem is élvezné. Na mindegy, megint nyert a gyengébbik nem én pedig elrontom a napomat, hogy segítsek egy bajba jutott madárkán meg a fura szöszin.
Felmerült bennem a gyanú, hogy a lány egyáltalán nem kedvelt engem, ahogyan kitépte a hajamból az állatot, jobban figyelt a kicsi valami kényelmére, minthogy csomókban nála marad a hajkoronám. Jó, persze nem sokat beszélgettünk eddig és csak a kíváncsiságomnak köszönhető, hogy ekkora bajba keveredtem, ugyanis, ha nem mentem volna oda a bódéjához kíváncsiskodni, akkor már rég a szobámban ücsörögnék egy jó könyv mellett.
Még csak arra sem méltat, hogy elmondja, hogy nézek ki. Hogy menjek így végig a sulin? Hát mit fognak rólam gondolni, mindig tökéletesen van belőve a séróm, még kviddicsezés közben is figyelek arra, hogy megfelelő legyen a megjelenésem. Csupán felvonja a szemöldökét és a madárkával foglalkozik. Persze, miután közöltem vele, hogy én nem igen tudok még olyan gyógyítómágiákat, amivel lehetne ezen a madárkán segíteni, a homlokára csap egy akkorát, hogy nem csak én, de még a madár is megijedt.
- Ez fájhatott. Gyakran csinálod ezt? – kérdeztem, ahogy félve néztem a madárra, nem-e fog kiesni a kezéből, de biztos vagyok benne, hogy ő is most azon gondolkozik, visszarepül a fejemre.
- Huppsz. Bocsánat. Hmm. Negyed évben nem tanítanak nekünk semmi ilyesmit, tényleg. Béna. De megtanultam egy ötöd éves varázslatot. – Aha. – válaszolok felvonva a szemöldököm. - Tudod, biztos ami biztos, hogy ha kell. –Hogyne. – bólogatok kétségekkel a hangomban. - Szóval, akkor fogd meg. – hadart, majd késlekedés nélkül a kezembe tolta a madarat és esküszöm egy pillanatra, mintha azt láttam volna, ahogy a madár imádkozna.
- Ja, hoppá. Köhöm. Mi is az....  – elmélkedett, mire összenéztünk ismét a madárral. Fordítva akarta elsütni a varázslatot vagy a pálcát fordítva vette a kezébe. Hát nem valami magabiztos mágiahasználó, korábban is majdnem lukat fúrt a mellkasomba vele.
 - Szóval, Ferula! – mondta ki a varázsigét, de ekkor a madár megmozdult és felrepült a fejemre ismét a pillanat tört része alatt. – Ne…várj! – kiáltottam, de a madárka annyira fürge volt és kicsi, már nem tudtunk megállni, így a kezemet egy jókora sínpolya ölelte át, míg a madárka csipogva bújkált megint a hajamban.
- Létezik ilyen? – kérdeztem nézegetve a kezemen keletkezett kötést, majd ráemeltem a tekintetem Wheelandre. Már amolyan kínos mosoly ült az arcomra, a szemem azonban félreismerhetetlenül tikkelni kezdett. – A varázslat viszont nem rossz. – bólintottam azért a kezemet szorító pólya minőségére. Próbáltam nyugodt maradni, de ez már sok volt a gyenge érzelmi világomnak.

 A seprűt megülni nem ilyen kalandos és megerőltető, mint Wheelanddel tölteni egy délutánt. Egy könnyed kis beszélgetésben még benne lettem volna, magával ragadó a személyisége, kicsit szentimentális, kicsit bohókás, de el lehet viselni, ha kellő türelemmel rendelkezik az ember, már pedig most úgy tűnik, kellő mennyiségre van szükségem. Túl vagyok már egy madárürüléken, fűben és sárban fetrengésen és a kaki tulajdonosa ráadásul bele is fészkelt a hajamba kétszer. Mindemellett Wheeland sem könnyítette meg az életem és bár aranyos és bájos a lelkessége, még a mosolya is elragadó, de veszélyes a közelében tartózkodni, a Flinteket biztos kiírtaná a túlzott öröme és lelkessége. Mi nem vagyunk erre programozva, talán, ha a tanulásba fektetne ennyi időt és energiát nálam is jobb lehetne. Na jó, azért nem esek túlzásokba, nálam nem sok jobb van, talán az a Baldron gyerek tudná felvenni velem a versenyt, de simán lehagynám.
- Jaa, hogy ezt? – néz fel rám ábrándozó tekintettel. - Igazából nem tudom, miért gyakran szoktam? – kérdi tőlem, mire összevont szemöldökkel némán bámulok rá, amolyan “hülye vagy?” nézéssel. – Honnan tudhatnám? – kérdezem teljesen elhűlve, de miután már a madárkával együtt remegünk a mágia előkészületei alatt, nem tudtam jobban kibontakozni a témát illetően. Nem is tudtam hirtelen melyikünk van rosszabb helyzetben, de biztos, hogy most nem cseréltem volna a madárral, még rá is néztem, egy amolyan sajnálom cimbora tekintettel, mégis erősen álltam ott, nem akartam, hogy Wheeland félelmet lásson a szememben, mert akkor biztos végem lett volna.
Az, hogy teljesen elrejti eddigi derült, kedves megjelenését és tekintetét mégjobban elborzaszt, nem is tudtam, hogy ez a lány tud komolyan nézni. A mai kaland után biztos, hogy egy darabig máshogy sem fogok tudni rátekinteni Isára, mint félelemmel telt arccal, de a madár is már biztos bánja, hogy a fejemre esett.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve meg is gondolja magát, és a kezemből a varázslatot megelőző másodpercek töredéke alatt repent fel és mire már a kezem egy sínpólyába gabalyodott és olyan szorosan fogta, hogy a fantom kéztörésem is helyrejött tőle. Szinte hallottam a madár nevetését, ahogy azt mondja, sajnálom cimbora, miközben Wheeland úgy nevetett, szóhoz sem jutott. Végül én magam sem bírtam ki, talán a nap margója vagy a lány derűs viselkedése, de még a helyzet szürreális alakulása is vezethetett ehhez, én is elkacagtam magam.
- Hahahahah! Ez nagyon jó. – mondta könnyét törölgetve a lány, miközben én is vele nevettem és a fejemen lévő madárka csipogása is biztos felért egy kárörvendéssel.
- Ha látnád most az arcod, Merlinre! – mondta, mire én legyintettem az éppen maradt kezemmel. – Ah, inkább meg se nézném. Hahahaaa. Így a tükör elé nem állnék, nem hogy kijöjjek a szabadba. – folytattam én is a nevetést, mikor végre a lány összeszedte magát és felkészült még egy bűbájra.
- Azt hiszem kedvel téged. – mosolygott, mikor végre sikeresen alkalmazta a ferulát és a madár is abbahagyta a rosszindulatú kacagást mímelő csipogást.
- A fejemen tuti otthon érzi magát. – mondtam, félve attól, végül rá fog pottyantani a hajamra, bár ahogy tényleg festhettem, ennél rosszabb már nem jöhetett. Ah…mocsida kín lesz eljutni a szobámig anélkül, hogy bárki is felfigyeljen rám.
- Majd rajzolok a sínpólyádra virágokat. – huncutkodott továbbra is, mire még rá is bólintottam volna, de azért annak a bizonyos lószerszámnak is van vége. Megkomolyodtam ismét, majd elkezdtem lehámozni magamról a kötést, figyelve, hogy a madár le ne essen a fejemről.
- Talán, valahogy visszatehetnénk a fészkébe. – néztem fel végül, miután megszabadultam a kötéstől. Úgysem hagyott volna békén a hugrabugos lány, míg biztonságban nem tudjuk a védencét.

Ritkán szoktam nevetni, na nem azért, mert nem tudok, hanem, mert sokszor nincs miért. A családi életem megköveteli a szigort és a komolyságot, hát ott aztán még ennyi derű sincs, nem csoda, hogy ragad rám ebből, ha ezt láttam egész életemben példaképpen magam előtt. Az iskolában kezdtem érezni milyen is derűsnek lenni, de akárhányszor ezt meglátta apám, rám szólt, hogy komolyodjak meg, egy Flint nem viselkedhet széltoló módjára, néha engedek el egy-egy vigyort, még csak mosolynak sem mondhatnám. Wheeland persze az ellentéte, mondhatnánk, hogy vonzzuk egymást, de nem, a világ legkülönbözőbb párja vagyunk, akik a csillagok együttállása, rengeteg szűz feláldozása és a bolygók sorba rendezéseokán kezdtek el együtt nevetni. Hogy hatással tudnánk-e lenni egymásra, minden bizonnyal igen, de senkinek nem lenne jelenleg érdeke abból, hogy egy madár megmentéséből rendszert csinálnánk és a parkban szerveznénk egy állatmentő kommandót. Na jó, talán a szöszi értékelné a kezdeményezést, de hogy én ebből rendszert csináljak, kizárt dolog.
Végül hátbacsapkodott, ami már a sok megaláztatást követően fel sem tűnt, nem is tudtam a hozzáfűzött szavakat hova tenni. – Mi a hollóhátas izé? – kérdeztem felvonva a szemöldököm, de már teljesen mindegy volt, nevettem és jó, ha ezt a Hugrás szösszenet felírja magának, mert talán rajta kívül még senki sem látta ezt a csodát, bár remélem lesz még benne részem, mert valóban jól eső érzés volt. A karomon lévő sínpólya teli virágokkal elképzelve tényleg röhelyesnek tűnhetett, viszont a vidám lány valóban átragasztotta a jó kedvét, ilyenből kellene azt hiszem még több az iskolába.
- Azt mondod, hogy elfutna előled a tükörképed? – kérdezte még mindig vigyorogva, mire én is hozzá hasonlóan vigyorogva bólogattam. – El is bújna. – mondtam neki,. mikor ismét kacarászni kezdett, mialatt én próbáltam leszedni magamról a szépen rám varázsolt pólyákat és kötéseket. A madárka gondtalanul csiripelt a fejemen, miután már Wheeland is abbahagyta a nevetgélést.
- Az állatok megérzik ki a kedves meg a jó ember. – itt azért egy apró fintor kiült az arcomra. Neveztek már mindennek, szemétnek, bunkónak, undoknak, durvának, de kedvesnek soha. - Mondjuk azért ne bízd magad egy nundura... - tette hozzá mosolyogva, mire megint megráztam a fejem. Ki a fene bízna meg egy nunduban? Vérszomjasak és veszélyesek. A madárhoz való felpipiszkedése zavart meg a varázslényen való elmélkedésben, mire csak elfordultam a közelségétől. - Úgy látom a lába csak kificamodhatott, és most már jól van. - tette hozzá, mire én felajánlottam neki, hogy talán fel is vihetnénk őt arra a helyre, ahonnan leeshetett.
- okézsoké, vigyük vissza! – bólogatott a kérdésemre, mikor megindultunk vissza a bokrok irányába, ahonnan a fejemre pottyant a kis hamis. - Nézd az lesz az! – kiáltott fel a lány, mire felnéztem, már orrba is csapott a kezével. Még jó, hogy a madár nem repült le a fejemről, de ez nekem még ígyis fájdalmas volt.
- Vigyelhetnél gyobban. Az orrob vold – gyűrtem meg kezemmel az orromat, ahogy az ütést elszenvedtem, majd sóhajtottam egy nagyot, ahogy felnéztem a fára.
- Jól sejtem, nekem kell megmásznom. – fintorogtam a lányra, majd megrántottam a vállam, miután átrágtam a lehetőségeimet a varázslatok terén, nem igen jutott eszembe, semmilyen biztonságos bűbáj, ami garantálná, hogy a madárnak nem eshet baja. Kár, hogy nincs itt a seprűm, várj csak. Már a fa törzsét fogva jutott eszembe, talán ilyen távolról is menne.
- Invito seprű! -  nyújtottam ki a kezemet, miután a pálcával elmorogtam a szükséges varázsigét. Mindig nyitvahagyom az ablakot, hogy kiszellőzzön, ugyanis szeretem a rendet, a tisztaságot és a jó illa-tot. Várni kellett egy keveset, majd egy kis idő múlva a seprűm a kezemben landolt, majd gondolva, hogy ez olyan szép és drámai pillanat odanyújtottam Wheelandnek.
- Szeretnéd te felvinni a fészkébe? – kérdeztem derűsen.  

Hollóhátas izé. Már teljesen elvesztem a lány magyarázatában, el se tudtam képzelni mire gondolhat, vagy hogy mire akart kilyukadni. Mi mindent megfejtünk és az agyunk más dimenzióban van, szemöldököm összevonva bámultam rá, majd elmosolyodtam és megfogtam a vállát. – Nyugi, csak szeretjük a tudást. Ennyi, nem több. – válaszoltam, majd remélve, hogy megelégszik ezzel a válasszal, talán rátérhetünk a madár megmentésének befejező fázisára, habár még útba jött a kinézetem megtárgyalása is, amin ismét felnevettem.
- Nem vagyok Rusnya? Sok szép dolgot mondtak már nekem a lányok, de a te bókod a legkreatívabb. – mosolyogtam végül, majd feladva a harcot, hogy ma itt normális beszélgetések fognak zajlani megráztam a fejem és végighallgattam a szórakozott szöszi előadását Jackkel és a furcsa zöld keléses fickóról. – megnyugtató, hogy tőlem elfogadnád a fagyit. – bólintottam végül, miután befejezte ezt a lehengerlő történetet, majd rátértünk a madárka megmentésére. Persze azért előtte megint az életemre tört, ma már nem tudom hanyadjára, kész életveszély ez a lány és nem tudtam eldönteni, hogy valami átok sújtja, vagy alapból ilyen.
- Jaj bocsi. – vigyorgott, miután kiütötte az orromat a helyéről, én pedig könnyes szemmel masszírozgattam vissza azt a helyére. Persze, nyilván véletlen volt, remélem, szeretném azt hinni, így nem morgok, amúgyis jó a kedvem most ahhoz. Nincs is idő most itt negatív ellenérzésekre, ugyanis, magamhoz hívtam a seprűmet, hogy a fához emelkedve a helyére tegyük a kis bicebócát. Úgy gondoltam, a kis életmentő arassa le a babérokat és neki kellene a helyére tennie, nyilván job a kisugárzása, benne jobban megbízik, meg aztán nekem nem is volt hozzá sok kedvem.
- Ehhmm... Szóval, esetleg, hogy én? De ez a te seprűd, ha eltöröm, nem tudok neked venni egy újat. Nincs hippogriffed véletlenül? – kérdezte, mire mosolyogva felvontam a szemöldököm és legyintettem fel. – mert, ha lenne hippogriffem és azt törnéd el, akkor azt tudnál venni másikat? – kérdeztem össze-fonva magamelőtt a karjaimat amolyan védekezésképpen, de látszott a lányon, hogy a nap során talán először zavarban volt.
- Kilövésre felkészülni! – pattant fel a seprűmre, mint aki leginkább rodeóra készülne, az elején aggódalmat véltem felfedezni a mozdulataiban, de végül sikerült eljutnia a fészekhez és pár szó erejéig a ott is maradt a madárkável. Nagyon nem hallottam, miről csacsoghattak, bár Wheeland-et ismerve biztos nem elmés és tudományos előadást tart arról, hogy kell életben maradni, így türelmesen vártam, míg leer, addig is megint az orromat tanulmányoztam, nem lett-e valami baja.
A feltámadó szél vetett végett diagnózisom felállításában, éreztem, hogy valami nincs rendben, az a fajta érzés volt ez, ami végigfut az ember gerincén egyenesen az agyába, ahol szöget üt a felismerés és az aggodalmat kiváltó tényező irányába kapjuk a fejünket, ahogy végül tekintetünkkel meglátjuk az érzés okozóját, hogy a pánik helyet cserélhessen vele.
Wheeland egyensúlya megingott és lefelé kezdett zuhanni a seprűn, szerencsére nem teljes erőből, így amikor közelebb ért, megpróbáltam odafutni hozzá és az utolsó pillanatban ölbe kapni, hogy a seprű végül tehetetlenül a fának caspódjon és kettétörjön.
- Jól vagy? – kérdeztem a lánytól, mikor együtt néztük a seprű fűbe pottyanó maradványait. Ha még mindig az ölemben volt, addig nem engedtem le, míg nem adott jóllétéről hangot vagy tanubi-zonyosságot, ha nem sikerült elkapnom, akkor próbálok neki legjobb tudásom szerint elsősegélyt adni. Nem igen leszek zavarban attól, hogy az ölemben pihent, amúgy sem érzem, ha zavarba jövök, de már nem egy-két lányt vittem kézben, tehát nem gondolok semmi rosszra, örülök, ha Isának nem lett nagyobb baja. – Jó könnyű vagy. – teszem hozzá amolyan megállapításként. A seprűm állapota annyira nem zavar, bármikor vehetek másikat, de az emberélet az pótolhatatlan.

Úgy látom Wheeland teljesen földön kívülieknek látja a Hollóhátasokat, legalábbis nem érti, hogy le-hetünk ilyen okosak, pedig nem így születünk, bár persze a jellemünk alapján választ a sipka, de a tudást tanulás árán szerezzük, ami bizony mindenki számára elérhető. Akár neki is. Ő is tudást szerez az állatokról, tehát ugyanabban a malomban örlődik, mint mi, Hollóhátasok, csak más az érdeklődési kör. Érdekes egy téma, annyi bizonyos.
- Hogy lehet azt szeretni? Még csak nem is tudsz vele beszélgetni, meg ilyenek. Az embereket érdekesebbnek tartom. – magyaráz, mire felvontam a szemöldököm. Elég szélsőséges ilyen mederbe terelni a témát, magától adódik, hogy egy fogalommal nem tudsz elbeszélgetni.
- Nem, de a tudás által tudsz az emberekkel beszélgetni. Ugyanis a beszélgetés is egy tudás, nem jár alapból, kicsi gyerekkorodban megtanulod. – magyaráztam tudálékosan, majd még ütöttem a vasat, amíg meleg. – A varázslényekről is sokat tudsz,  az pedig szintén egyfajta tudás, amit megszereztél. - mutattam rá az igazamra, ami általában magától értetődő és biztos voltam benne, hogy most is kikezdhetetlen a logikám.
- Fagyit mindenkitől elfogadok, mert az finom. Bár ha sok gömböset kérsz, lehet, leesik és az bizony szomorú dolog. – mondta, miután a kinézetemről a fagyizásra terelődött a szó, bár én csak megjegyeztem neki, hogy jó érzés, hogy tőlem elfogadná, nem gondoltam, hogy reagálni fog erre a mondatomra, de azért elmosolyodtam a gondolatmenetére. – Azonban nem tudod meg, hogy leesik-e, míg nem eszel belőle, úgy meg nem tudnád, hogy finom. – mondtam bólogatva, mert a citromos fagyiért én magam is éltem-haltam. – Bár az elég para, hogy mindenkitől elfogadnád. – néztem rá kicsit fintorogva, de túltettem magam gyorsan a dolgon, mert odaértünk a madárkához és felkészült Isa a felszállásra. Természetesen, mint minden ez sem sikerült jól neki, a maga módján elbohóckodta a dolgot, elwheeland-elte a repülést. Bár nem fogok ebből szóhasználatot létrehozni, nem kenyerem más nevén gúnyolódni, így ezt megtartom magamnak és a fantáziámnak. A hippogriffekről szőtt mondatán csak mosolyogtam, valóban elég törhetetlenek, de azért egy seprűt sem egyszerű összetörni, bár ugye ő most bemutatta, nincs lehetetlen.
Ahogy a kezemben landolt a lendülettől féltérdre ereszkedtem, de szerencsére nem esett túl magasról és pihekönnyű a lány az alacsony, karcsú alakjával, így nem esett nehezemre megtartanom, bár bevallom könnyelmű dolog volt, de lehet kevésbé sérültem volna így is, mintha a földdel találkozott volna.
- ÁÁÁ, ja, már nem esek höh . – ordítozott még mindig az ölemben és amíg abba nem hagyta becsukva a szemem elhúztam előle a fejemet, majd szétdurrantotta a dobhártyámat. – Nem…már nem esel. – mondtam végül, mire átkarolta a nyakamat és úgy fogódszkodott, mintha még mindig zuhanna. Nem lepődöm meg, nagyobb baj is történhetett volna.
- Oké, oké, azt hiszem egyben vagyok, csak a cuccod nem. – válaszolt a megállapításomra, ami a súlyát illeti, mire én csak megrántottam a vállam. – Nem fontos, van még ott, ahonnan ez jött. – válaszoltam, míg még mindig a karomban héderelve darálta tovább a megállapításait. - Még szerencse, ha dagi lennék leszakadna a karod, az meg nem lenne jó látvány, bár lehet te vagy erős – vigyorgott, majd végül kimászott a kezeim közül. – Te könnyű vagy én meg erős. – vigyorogtam szintén, de azért megráztam a kezeimet, miután letettem a földre.
- Lepergett előttem az életem, azt hiszem, csak nem láttam semmit, mert becsuktam a szememet - magyarázta sóhajtva, mire én csak bólintottam. Erre aztán nem igen tudtam érdemben reagálni, furcsa egy lány még mindig ezt vallom, de megvan a maga bája, furcsa, de jól éreztem magam a közelébe, független attól, hogy, ha a közelemben van, rengeteg szerencsétlenség történik velem.
- Ez egy rendkívül izgalmas nap volt! – tette hozzá, mire felkapartam a seprűm maradékait és elindultunk vissza a birtok irányába. – Igen, független attól, hogy nem szeretem az izgalmakat. Sóhajtottam drámaian, majd ha odaértünk a bódéjához a zsebembe nyúltam, pár gellaont felmutattam neki és beledobtam a cuki kis perselyébe. – Elég deficits nekem ez a kaland. – állapítom meg játszott sóhajjal, de végül rámosolyogtam a lányra. – Köszönöm az izgalmakat Wheeland. – intettem neki, majd elindultam a hálókörletem felé, hogy végre pihenjek egyet és rendbe rakjam a kinézetemet, mert bár Isa elfogadna tőlem egy fagyit, de az önbecsülésem egy fagyi értékénél azért nagyobb.