Oldal nyomtatása - A móló és a csónakház

(https://i.imgur.com/zp4bWmb.png)

Egészen eddig tök jól sikerült kerülnöm Everfent. Nem azért, ami a nyáron történt, de azért, ami a nyáron történt. Fájt beismerni, hogy ennyire könnyen beadtam a derekam, és hogy olyan meggondolatlanul nekilódultam. Az meg persze még jobban fájt, mikor megálljt parancsolt nekem, de bele kellett törődnöm, hogy egy napra elég egy szüzességet elveszíteni. Komolyan, baromi romantikusnak tűnik így visszagondolva, hogy ez volt az első nekem, a kérdés már csak az, hogy ő vajon mit gondol erről. Mert azóta bizony valami nem ahogy nyugodni ott mélyen legbelül. Közel másfél hónap alatt egyetlen egy lányt sem hívtam el, mert egyikükben sem éreztem azt, hogy olyat tudna adni, amire vágyom. Fáj beismernem, de pokolian tetszik nekem ez a lány.
Ezért is döntöttem úgy, hogy ideje végre az ügy végére járni, és vele is megbeszélni, hogy mi legyen a továbbiakban. Mármint azt semmiképpen sem szeretném, ha esetlegesen kikotyogná, hogy mi minden történt köztünk ott a messzi távolban. Ami Olaszországban történt, az maradjon is szépen ott. Ugyanakkor én szívesen nyitnék vele egy angliai fejezetet is. Ezért is írom meg végre azt a levelet, hogy mikor és hol szeretném látni, és csak bízom benne, hogy el is jön. Bár az idő hűvös, sőt, kifejezetten hideg van én egyenruhámat egy póló-pulcsi összeállításra cserélem, nem húzok kabátot. Pedig lehet hogy jobba tenném, mert ahogy helyetfoglalok a mólón megcsap az az igazi metsző őszi szél. Nem fázok, még nem, de tudom, hogyha sokáig ülök itt, akkor hamar a gyengélkedőn közhetek ki. De igazából nekem már úgyis mindegy, nem? Cicát nem tudtam levakarni magamról, képtelenség volt visszazárni a szobába, így hát ő, mint a váratlan harmadik fél csatlakozik hozzánk. Összegömbölyödik az ölemben, majd néhány perc múlva már alszik is. Annyira szeretnék én olyan lenni, mint ez a dög. Gondol egyet, és már alszik is, ebből és evésből áll a napja. Semmi gondja nincsen. Imádnék így élni.

Elgondolkoztam már néha, Mérföld most konkrétan kerül-e engem, a nyáron nem tűnt a Wenlock típusnak pedig elijeszthetőség terén. Ha azon sértődött meg esetleg, hogy megállítottam a mindkettőnk lelkesedésében azon a ponton, hogy még épp nem voltunk meggondolatlanok, hát most na. Jobb ötlet lett volna mondjuk a saját személyes lakosztályomba vonulnunk el, ami az Apucsekkel megosztott, másfél négyzetméteres kempingsátor egyik fele?
Még ha ott ott is lett volna minden, amit random esti sétára nem jut eszembe magammal vinni, gondolom ennél csak kínosabb lett volna.
Oké, néha lehet, hogy azóta szúrópróbaszerűen megkíséreltem tormentálni a nagyteremben átlesve az asztalukhoz, de jellemzően pont másmerre figyelt, ha láttam. A tarkójának nem sokat érnének a kihívó bájvigyorok, azzal nem lehet piszkálni.
Aztán csak mi talál meg, titokzatos levél találkozóhellyel, mint ha valami illegális üzletet kötögetni jönnénk.
-Na mi az, tán csak nem tudsz kiverni a fejedből mégse?- nyitok köszönés gyanánt pimaszul a tárgyra téréssel. Csak az utolsó néhány métert lopakodtam direktben, szóval lehet, hogy hallott közeledni, de azért hátha készületlenül tudom érni. Arra azért nem számítok, hogy a vízbe beleugrana ijedtében. Egyelőre csak megállok hanyagul karba font kézzel mögötte, maradva az "illegális üzlet" jelenetnél, ha már tárgyalni akar valamit.
-Aztán hogyhogy itt? Visszavágóra készülsz talán?- bökök a tó felé, bár az én ízlésemnek most hideg lenne a víz egymás beledobálásához. Pluszminusz Frics kirakatna minket reggelig a víz közepére csónakban.

(https://i.imgur.com/zp4bWmb.png)

Már esküszöm, hogy azt hittem, hogy nem is jön el. Miért is ne merült volna fel bennem? Végülis lehet, hogy csak egy kis nyári kaland voltam számára, akire nem kíváncsi többet. Ejtett és kész. Aztán Cica megfeszül az ölemben, Everfen meg megszólal a hátam mögött.
- Hogy a dementor csókolna meg, frászt hoztál rám – morgok morcosan. De komolyan, miért kellett a szívbajt hoznia rám? Mondjuk az a jobb kérdés, hogy miért nem hallottam vagy éppen vettem észre legalább a macskámon, hogy valaki közelít hozzánk. Úgy elmerülök az önsajnálatban, hogy az már kikapcsolja az érzékszerveimet. Szörnyű. A kérdését meg inkább ignorálom, mert nem, valóban nem tudom kiverni a fejemből, de erről neki nem kell tudnia.
- Téged szívesen beledoblak, de ha nem haragszol, akkor én nem ugranék utánad – vigyorgok rá pimaszul. Kicsit talán hideg van és a víz sem éppen harminc fok, szóval azt hiszem, most kihagynám. Nem akarok a gyengélkedőn kikötni megfázás miatt.
- Nem ülsz le? – érdeklődöm meg. Cica közben kiugrik az ölemből és óvatosan közelebb oldalog a lány lábához. Körbejárja, megszaglássza, láthatóan egy kicsit bizalmatlan vele szemben, amit valahol megértek. Alapvetően sem valami szociális alkat a szentem, kevés embert kedvel, azokat meg, akikkel érzi hogy valami fezsültség van közöttünk különösen nem kedveli. – Cica, gyere ide! – parancsolok rá a bundásra, mielőtt valami meggondolatlan hülyeséget csinálna. Az hiányozna még, hogy végig karmolja, megharapja, vagy ilyesmi. – Két dologról szeretnék beszélni veled – kezdek bele, de nem vázolom fel egyelőre, hogy mi is az a két dolog. Legyen csak türelemmel egy kicsit.

-Aztán jól féltékeny lennél rá- kezdem korán a pimaszkodást. Persze könnyű így, hogy nincs a környéken denethor. Ha lenne, bezzeg nem lennék ilyen élénk.
De szerencsére azok legalább nem környékeznek folyamatosan minket. Van sokminden, ami nem hagy úgy igazán, rendesen lazítani, ahogy nem bánnám a prefektusság és kviddics mellé, de denethorok legalább nem keringenek itt.
-Ó, nem kéne ugranod, nyugi. Berántanálak magammal önállóan is.
Tessék, máris hozzuk a nyári formánkat. Minek bújkált eddig ez a gyerek? Hacsak nem pont ez elől, de azt meg valamiért inkább kétlem, megérzés.
-Macsk- hajolok le megvakarászni az állat füle tövét, ha hagyja, nem tartva tőle igazán. Jó reflexeim illene hogy legyenek, így terelőként, ha meg mégsem, hát na, macskakarmolás, lehetne rosszabb. Volt már rosszabb. Látszanak nyomai, ha pont úgy tartom a kezem. Pláne a másik, a csuklómon.
-Csak így parancsolgatva? De egye fene, idejövök- vigyorgok, egyértelműen az állatnak szólt szavakra válaszolva, és letelepedek Mérföld mellé. De hát most tőlem mi mást várt volna?
Hiányzott ez már, sokkal jobb kikapcsolódás, mint a biztonsági helyzeten fortyogni, amire túl sok okom van még azóta is, hogy az aurorok elméletileg dolgoznak az ügyön.
Jól esik a figyelemelterelés.
-Gondolom, az egyik, hogy miért is bújkálsz előlem szeptember óta?
Nem ússza meg a pimasz vigyorom nélkül, remélem nem gondolta, hogy megússza a pimasz vigyorom nélkül.

(https://i.imgur.com/zp4bWmb.png)

- Hát hogyne – válaszolok érzékelhetően gúnyosan. Na jó, talán van valami kis igazság abban, hogy szívesebben csókolnám meg én, minthogy hagyjam egy dementor karjaiba rohanni, de azért nem kell így átesni a ló túloldalára. A féltékenység talán egy kicsit erős szó.
- Nem vagy te ahhoz elég erős, Everfen – vágok vissza élből. Persze tudom, hogy ahogy esik a lendület sokat segíthet abban, hogy én is repüljek vele együtt a tóba, azért a kviddics tanított nekem néhány dolgot, még ha nem is értek igazán jól a tudományokhoz. Cica közben hagyja, hogy a hugrabugos lány a füle tövét vakarássza, ezt bezzeg élvezi a kis szemétláda. Ilyenkor bújik, dorombol, hogy simizze még az ember aztán egy óvatlan pillanatban lecsap. De hagyom, hogy ezt Merel esetleg a saját kárán tanulja meg. Ha megijed attól, ha a macskám esetlegesen megkarmolja akkor többet nekünk nincs dolgunk egymással. Aki Cicát nem fogadja el, az rám se számítson.
- Ha már te itt vagy, akkor végre Cica is visszajöhetne – vigyorgom rá egy pillanatra, hogy érezze a törődést, majd ismét az állatra nézek, aki végre méltóztatik visszatérni hozzánk. Befurakszik kettőnk közé, mintha ott lenne a helye. Mint egy igazi primadonna, szörnyű.
- Nem bujkálok előled, te kerültél engem folyamatosan. – Komolyan Edward, ennél rosszabb visszavágást. – Szóval az egyik, hogy nem kell megtudnia senkinek, hogy mi történt a nyáron. A másik pedig hogy mikor vihetlek el randizni. – Tudom, más srácok virágt visznek, meg letérdelnek meg megkérdezik, hogy mikor, hol, hogy, van-e kedve, én viszont konkrét tényként közlöm, hogy megyünk randizni, már csak a mikor a kérdés. Merel esetében muszáj ilyen rendhagyóan fogalmazni, mert máshogy tutira kikosarazna. Bár még így is van rá esély, de kevesebb.

-Ja, megyek is lekapni a legközelebbit!- fordulok hirtelen, mint ha indulnék máris keresni egy csókosszájú denethort. Persze vigyorogva meg is állok a mozdulatban egyből, visszafordulok, mind tudjuk, hogy ez csak a humorom sajátossága. Oké, a macska talán még nem, vele először találkozom.
-Nem vagyok azért gyenge, egy dolog, de a másik és lényegesebb, hogy tudom, hogy kell applikálni annyit, amennyi van- sejtelmeskedek, ez is ismert már rólam legalább a kviddicses körökben. A harmadéves mivoltomhoz képest mérföldekkel - höh - tovább járok erőnlét terén, amikoris kezdtem ezt a terelősdit, de már akkor is megvoltak a technikáim. Tény, jártam már párszor törött bordával a gyengélkedőn emiatt, de rárepülésből olyat lehet ütni egy gurkón, mint izomból Schwazenegger se tudna, sebesség és időzítés kérdése. Fizika az élet. Csak meg kell tudni tartani az ütőt hozzá.
Persze Mérföldeknek itt volt már közelebbi tapasztalata is arról, hogy milyen különböző módokon és értelmekben tudom levenni a lábáról, amikhez még pillogni se kell legtöbbször.
-Cica? Igazán kreatív névadó lehetsz, Fiú.
Cica, a macska tanúbizonyságot tesz arról a tényről, hogy definíció szerint ez az állat folyadék, és hézagmentesen kitölti a köztünk lévő hely alkotta "edényt". De mint a mondás is tartja, ha befér, beül ...Azt gondolná az ember, ez a szólás hangzatosabb lenne, legalább rímelne, még ha némi nyelvhelyesség kárára is.
De Cica csak elnyúlik a felsőbbrendűsége teljes tudatában, és megengedi az egyszerű halandóknak, hogy rájuk vetüljön a dicső jelenléte. Talán még a fülét is megvakarászhatják.
Kitől is ismerős ilyen pimaszul magabiztos hozzáállás?
-Aaaha, Mr. Egész Véletlenül Sose Vagyok Látótéren Belül, Még Ahol Statisztikailag Garantált Kéne Legyen, Hogy Néha Igen, minden bizonnyal így van. De ahogy gondolod- piszkálódok. -Mondj amit mondasz, igazából annyi a lényeg, hogy magadnak ne hazudj.
Igazából kicsit őszinte élettanács is. Én nem sértődök meg rajta, rég tudom, hogy nem a szavaknak érdemes hinni, olcsó kimondani őket, és elég jó megfigyelő vagyok úgyis levonni az igazi következtetéseimet.
-Na várjunk, szóval nyáron nem volt semmi, de folytatást persze akarsz neki? Kezdjük ezt az egészet egy második lépéssel, mi?
Hagyom az arcomat árulkodni, hogy csak kiforgaom a szavit, mert hát persze, de egyébként van tagadhatatlan érdeklődésem az ötlete iránt. Hátratámaszkodok a kezeimre, onnan méregetem somolyogva. Beletelt pár hónapba, de legalább nem fél kibökni. Végül.
-Hallgatom az ötletet, aztán biztos találunk időpontot, amikor rá is érünk.
Senki nem mondhatja, hogy nem adok esélyt az embernek. Amúgyis preferálok menet közben ítélkezni, nem előre, sokkal több minden kiderül úgy, amik szerint döntök.

(https://i.imgur.com/zp4bWmb.png)

- Még emlékszem, nem kell hogy emlékeztess – húzom el számat, mintha csak nem tetszett volna amit Olaszországban művelt. Mondjuk az tény, hogy nem voltam éppen elragadtatva attól, hogy beleborított a tengerbe minden gond nélkül. Az már annál inkább tetszett ami utána következett, de ez már tökre mellékes igazából.
- Tizenkét éves voltam na, nem lehet mindenki olyan zseni, mint te Lány – vágok vissza, hogy megmentsem egy kicsit a becsületem. Szerintem tökre meg van a bája annak, hogy nem gondoltam túl ezt a névadás dolgot és nem is tudok elképzelni semmilyen tipikus macskanevet ennek a primadonnának. Valahogy nem illik rá a Cirmi, Mici nem is tudom én hogy micsoda.
Leül a lány, Cica közénk fekszik és ujjaim szinte azonnal eltűnnek a szőrében. Tudom én, hogy imádja ha a hasát vakargatom, és elégedett dorombolással adja tudtomra, hogy valóban ínyére van a dolog.
- Az hogy nem vettél észre már nem az én hibám. Én mindent ugyanúgy csináltam, mint eddig – vonom meg vállaimat lustán. Nem hazudok én senkinek, se neki se magamnak, meg ha hazudnék se fogadnám meg csodás tanácsát. Mert bizony lehet, hogy szemétláda vagyok, de néha szoktam hazudni, hogy megkönnyítsem az életem. Ez egy ilyen műfaj.
- Nem ezt mondtam! Én csak arra kértelek, hogyha lehet holnap reggel ne ez köszönjön vissza a Próféta címlapjáról. – Persze, látom rajta, hogy megint csak azzal a híresen csodás humorérzékével van dolgom, de ez most elég komoly téma ahhoz, hogy ne forgassa ki a szavaimat ha nem muszáj. Mert én tényleg szeretném ezt most tök komolyan megbeszélni. Mindenesetre úgy látom, hogy azért vevő az ötletre, szóval látom a reményt. – Igazából gondoltam meghívlak egy vajsörre, vagy sétálhatunk egyet valamelyik délután. – különösebben nem gondoltam bele ebbe az elégbe, nem voltam biztos benne, hogy támogatni fogja az ötletet.

-De azért próbálsz itt erősködni, mi?- piszkálódok kihívóan. Mind tudjuk, hogy ja, nem lennék nála nyers erősebb, de meg tudnám oldani, hogy legalább magammal vigyem, ha bedobna, tekintve, hogy pont ezt csináltuk kábé a legutóbb.
Cica közénk fészkelődik, nem tudom megállni, hogy vakarásszam én is a fülét, hát fene jó dolgát ennek az állatnak. De a macskák már csak ilyenek, embert tartanak háziállatként, engedik nekik, hogy luxusban részesítsék őket, ameddig úgy gondolják. Vagy elsétálnak, ha nem.
-Nyugi, szerintem tök eredeti ötlet. Karakteres. Nem mindenki nevezi el a dolgokat csak úgy önmaguknak, és tessék, máris egyedi, hogy te igen. Fiú- szúrom még a végére incselkedésből. En is csak ilyen furán random vagy túlgondolt alkotásokat produkáltam eddig nagy "zsenialitásomban", mint egy alkoholista patkányt Szuttyompöttynek nevezni, mert cuki volt, vagy egy zsebkést Szegfűszegnek, mert tényleg konkrétan mittudomén miért. Valami túlgondolt tekervényes oka lehetett, amire senki nem jönne rá, mert talán nem is túl logikus.
-Mondom, mondasz, amit mondasz- vonok vállat kacér hanyagsággal, felismerem én a válaszaimat, nem kell a szavaikra hagyatkoznom.
-Nem azt mondtad, hogy ez a helyzet, azt mondtad, hogy ez legyen a látszat. De nyugi, csak a Szombati Boszorkányéról fog, és engem megint össze fognak keverni úgyis Evermannal.
Remélem az ő érdekében, hogy érti azért a vigyoromat, mert persze, hogy kiforgatom, amit ki tudok forgatni, de ha ismer, tudja, hogy én tényleg nem fogok innen semmit tovább adni, ha erre kért meg.
Az, hogy a pletykamalomból hall-e bármit, az egy teljesen másik kérdés, de a pletykamalomból már olyat is hallottam, hogy milyen fűszeres személyes kapcsolatom van elméletileg Lanci bával, pluszminusz ostor, amiről abszolút fogalmam sincs honnan szedték ha nem saját, igen kreatív kútfőből, mert személy szerint én nem látok abban a muksóban semmi olyat, amitől érdekelne ilyesmi kaland, úgyhogy valóságalapja nemigen van.
-Nyugi, tőlem max te hallasz innen bármiről. Gondolom, annyi még belefér.
Hanyattdőlve elnyújtózok a stégen, kicsit pont mint egy macska, ami épp megengedi, hogy az emberei gondját viseljék.
-Te szerzed a vajsört. Csak hogy legyen valami kihívás.

(https://i.imgur.com/zp4bWmb.png)

Egyetlen szemforgatással pontot teszek a beszélgetés végére, nem vagyok hajlandó válaszolni. Tudja, hogy ezzel megfogott, és nem kell állandóan emlékeztetnie, hogy hogyan járt túl az eszemen. És különben is, én nme próbálok meg erősködni vagymi.
Kezeink néha össze-összeérnek, ahogy mindketten a macskát szeretgetjük. Furcsa, zavarteli pillanatokat okoznak bennem már ezek az apró véletlen érintések is. Komolyan, megőrjít ez a nőszemély. – Örülök, hogy legalább egyedi ha nem is túl kreatív – mosolyodom el. Most komolyan, ki érti a nőket. Az egyik pillanatban még nem tetszik valami, a másikban meg már tök jó. Mondja valaki, hogy ebben van valami logika, amit idővel mi pasik is megérthetünk… Mert ha nincs, akkor én szerintem inkább többet nem nézek nőre, hanem átmegyek önmegtartóztatóba és életem végéig szingli leszek öt macskával. Cicával is, milyen jól meg vagyunk már. És mennyivel egyszerűbb vele az élet, mint mondjuk Everfennel. Mert Merel különösen az olyan megérthetetlen példányok közé tartozik, akiket ha akarok se tudok hova tenni.
Jó, nem hisz nekem. Hát ez remek. Inkább hagyom is ezt a témát, mert már így is rosszul jöttem ki belőle, nem hiányzik, hogy még mélyebbre süllyedjek. Bár mondjuk lehet ennél már nincsen lejjebb.
- Huhh, hát ez igazán nagy megkönnyebbülés. Jó, akkor így ebben megegyezhetünk – játszom a megkönnyebbültet a Szombati Boszorkány hallatán. Ha ő így, akkor én is így. Ez egy ilyen játék, kérlek. Értékelem, hogy vevő az ilyen szurkálódásra, mert biztos nem ülnénk itt, ha valami besavanyodott picsa lenne, akármennyire jó nő is. Külső megfog, belső megtart, tartja az ősi mondás.
- Annyi még belefér – bólint beleegyezően. Végül is az ő szájából talán még szexi is lehet hallani, hogy mi történt köztünk akkor. Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, hogy elnyúlik, mint Cica. Most rá akar hasonlítani, vagy mi? Ehhez szerintem már nincs elég jó idő, de nem akarok beleszólni, elvégre az ő élete, az ő döntései. – Ez nem kihívás, drágám. – Ugyan már, ha szerinte ez kihívás akkor nem ismer még engem eléggé.

Pimasz vigyorral konstatálom a győzelmemet.
De tényleg, én mikor nem vigyorgok bármihez? Oké, amikor valami véresen komoly, és gyilkolok a tekintetemmel, de addigra már rég lehet tudni, hogy balhé van, mert nem diszkrét a harcmodorom. ha célkövető széklábszilánkok röpködnek az irányomból, gondolom elég kézenfekvő megfeltételezni, hogy az nem kihívó netán flörtölő piszkálódásból van, de ilyen most nem is történik.
Ha meg vigyorgok valamihez, akkor nem vagyunk ellenségek. Bár tény, Wenlock például még így is megfutamodott annyi elől, hogy próbálgattam, az is tetszik-e neki, ha önmagam vagyok, nem csak az arcom.
-Nyugi, tudod, hogy én mindenkit mindig piszkálok mindennel.
Mármint, remélem, hogy tudja.
Lopva át-át lesek rá, ahogy néha összeér véletlen a kezünk macskasimogatás közben, hogy bírja az ilyet. Vagy "véletlen". Igazából mindkétfélére van példa, de ja, nem mindig vagyok egészen ártatlan. De olyan érdekes, hogy az ilyen magabiztos arcosharcosok mitől jönnek zavarba.
-Figy, gondolom tudod, mikre képes a roxforti pletykafészek, nem tudok ígéretet tenni a kollektív nevükben.
A stégen elnyúlva somolygok csak úgy fölfele. Eddig, így taláron át még nem olyan hideg a fa, bár tény, hogy a nyári verziót nem itt ismételném már meg ilyenkor.
-Szóval tőlem szeretnél hallani róla? Csavarjak is rajta, ahogy a pletykák szoktak?- somolygok pimaszul.
-Nem mondtam én azt, hogy olyan ördöngősen nehéz kihívás lenne.

the world
can wait

(https://i.pinimg.com/564x/1c/bc/3a/1cbc3a2bfada7b8439b4375713611ec8.jpg)

2002. június 3.
Éjszaka
to; Jason

Mostanában elfoglalt voltam. Nem volt időm igazán Jasonre, bár azért össze-összebújtunk, meg elmentünk Roxmortsba sétálni, de az RBF miatt egészen sokat tanultam és a szülinapjára is csak az utolsó pillanatban volt időm felkészülni, pedig nagykorú lesz. Gray azt mondta, hogy le kéne cumiznom és akkor biztosan felavatnám a "nagyfiút." Mintha ő annyira értene ehhez... hiába idősebb nálam, olyan volt, mint egy féltékeny dedós gyerek. Elmondtad neki, hogy velem is kikezdtél? Faggatózott szinte állandóan, éreztem, hogy szart akar kavarni, de nem vettem fel. Nem reagáltam a szavaira, erre csak ennyit mondott: Vajon mi lenne, ha megtudná? Semmi sem lett volna. Az előtte történt dolgok nem aggaszthatták Jasont, hiszen én akkor teljesen leválltam Morrow társaságáról.
Ma is ezzel a gondolattal hagytam faképnél Grayt, ahogy két muffinnal, meg rajfüzettel a kezemben, megindultam a csónakház felé. Direkt előbb akartam leérni, mint Jason, hogy tökéletesen felkészüljek az érkezésére. Ráadásul most nem is egyenruhában voltam, hanem a kedvenc kötött, szürke pulcsimat húztam fel, ami az esti hűvöstől képes volt megóvni, és a feszülős, fekete farmeromat, ami nem is nézett ki olyan borzalmasan az egyenruhámhoz tartozó, fényesre pucolt cipővel.
Az elmúlt időszakban kitapasztaltam, hogy hogyan lehet elkerülni Fricst vagy éppen az iskolában járőröző aurorokat. Bates harapása előnnyel is járt: a szagokat olyan élesen éreztem, mintha ténylegesen vérfarkas lennék. És nagyjából ennyi volt az egyetlen előnye. Rengeteg kilót fogytam, annyira, hogy már engem is zavarni kezdett, pedig világ életemben sovány voltam. A térdeim szinte állandóan remegtek, mintha összeakarnának csuklani. Gyenge voltam és csak Jason, Aerith és Dominic társaságában éreztem jól magam. Ők eltererlték az újdonságokról a figyelmemet.
A csónakház a maga poros ürességével fogadott. Éppen csak egy kis olajlámpást gyújtottam be egy gyors pálca mozdulattal, aztán a hónom alá gyűrt pokrócot leterítette, a közepére raktam a tányéron várakozó muffinokat és előkészítettem rajzfüzetemet, meg a szenet. Különleges ajándékkal készültem Jasonnek... reméltem, hogy nem túl szégyellős hozzá.
Addig rendezkedtem, míg nem nyílt az ajtó.
- Meglepetés! - Kiáltottam fel, majd odaszalaftam az érkezőhöz. Átkaroltam a nyakát és azonnal összecsókolgattam. Annyira, hogy aztán hirtelen minden olyan forró lett. - Boldog születésnapot... - Suttogtam az ajkaira.

meglepetés nap

(https://data.whicdn.com/images/317760766/superthumb.jpg?t=1534321544) (https://data.whicdn.com/images/331419684/superthumb.jpg?t=1560225204) (https://data.whicdn.com/images/344995881/superthumb.jpg?t=1591361124)
2002. június 3.
to; Louise

A szülinapok sosem voltak olyan különlegesek, amióta Robin, Frida és Adam óta. Ők olyan különlegessé tették ezt az egy napot, minidg szerveztek nekem egy kis bulit, együtt ettünk titokban össze mindent a Konyhán, és utána fájós tele pocakkal feküdünk valahol, ahol a prefektusok nem találtak meg minket, és átbezséltük az éjszakát. Szerettem ezt az emléket. De nélkülük valahogy nem volt ez a nap más, mint a többi. Apa mindig küldött egy kis zsebpénzt meg néhány érdekes mesekönyvet, vagy egy különleges tollat, amivel tudtam írni. Anya meg sokszor nem is küldött semmit, csak egy levelet. persze nem néztem én sosem az ajándékokat, csak anyánál úgy éreztem még mindig mérges rám, csak mert nem akarok a Minisztáriumban unalmas munkát dolgozni.
Viszont ma nagyon izgatott vagyok. Mert Louise szeretne velem együtt lenni. persze minden ilyen alkalomkor izgatott vagyok, mert különleges dolog, hogy ott vagyunk egymásnak, csendben és látványosan rajongva a ásikért. Szerettem őt, ahogy rám nézett, ahogy beszélgettünk. Aggódtam kicsit érte, azóta, hogy megmarta az a griffendéles fiú, de igzából én nem haragudtam rá. Hallottam Louise-től, hogy sokat bántották, és inkább sajnáltam őt.
Izgatottan igyekszem hát a Csónakház felé, kezemben egy gyűrött füzettel, meg akartam neki mutatni a verset, amit írtam róla, mert megfeledkeztem menet közben arról is, hogy egyébként szülinapom van. Út közben termmészetesen megbotlottam egy kavicsban így a tövábbi utat félvakon kellett megtennem, és kissé összekoszolódott ruhával. Igazából nagy izgatottságomban nem vettem észre, hogy az eséstől lecsúszott az orrom hegyére. Így érkeztem meg hát a bájos kis házba egy kiáltás keretében, mert megijesztett Piton professzor szobra.
- Meglepetés! - repül a karjaimba én meg csücsörítek felé, mert nem tudom honnan is érkezik, de ahogy megérzem magamon, ölelgetem és nagyon boldog vagyok. - Boldog születésnapot... - leheli az ajkaink közzé, mire elpirulok.
- Köszi, neked is - motyogom zavartan, eszembe se jutva, hogy amúgy ezt nem kell visszabókolni. Amikor aztán elszakadzunk annyira egymástól, hogy körbe is nézzek, konstatálom, hogy nem látok. - Louise, megvakultam. és megijesztett kint Piton - mondom, majd azért felé nyújtom a füzetem, de elvétve az irányt azt hiszem a gyomrába nyomom szegénynek. - Írtam neked verset!

the world
can wait

(https://i.pinimg.com/564x/1c/bc/3a/1cbc3a2bfada7b8439b4375713611ec8.jpg)

2002. június 3.
Éjszaka
to; Jason

Elég volt, hogy belépett a csónakház ajtaján, máris megváltozott minden. Jasonös lett. Szórakoztató, forró és kellemes... ez volt a béke, ami hiányzott azokból a napokból, amikben nem tudtam odabújni hozzá. Gyűlöltem, mikor tanulnom kellett és korán bemenni a klubhelyiségbe, mert ez az iskola úgy lett kitalálva, hogy elszeparálja a házakat. Én meglettem volna a beosztási rendszer nélkül is, mert az egész ostobaság volt. Csak arra volt jó, hogy az emberek között feszültséget keltsen.
- Köszi, neked is - mondta, nem mintha az én születésnapom is ma lett volna. Még legalább egy hónap volt addig, még is olyan finoman csókoltam meg, mintha legalábbis eltalálta volna a megfelelő váalszt. Imádtam, hogy ilyen, hogy ilyen kis teszetosza, hogy elrontja a beszélgetéseket, hogy nem tudja, mit kell mondnai. Tökéletesen megfelelt nekem így.
- Hát majdnem eltaláltad... - mosolyodtam el, az ujjaim még mindig a hajával játszottak, de aztán elengedtem annyira, hogy körbe tudjon nézni. Semmi nagy dolog nem volt, csak a pokróc, a két muffin, a rajzfüzetem, a szén... és a kintről betörő holdfény. A hatalmas ablakokon keresztül könnyen betalált és megvilágította a helyet.
- Louise, megvakultam. és megijesztett kint Piton - mondta, majd konkrétan a gyomromba nyomta a füzetét... legalábbis ez derült ki, mikor lenéztem és megláttam, mi áll bele a gyomorszájamba. Már majdnem elmosolyodtam, csakhogy furcsa, öklendező érzés lett rajtam úrrá a hirtelen jött meglepetéstől. - Írtam neked verset!
- Ó... mármint rólam? - jöttem zavarba és elvettem a füzetet. Nem emrtem kinyitni, mintha az valami nagy titkot rejtene, amit ha meglátok, olyan dolgokat tudok meg, amik veszélyesek. Valójában imádtam, hogy Jason ennyire szeret. Azt kívántam, bár tudnám viszonozni. Inkább zavaromban a szemébe néztem és finoman mozdítottam egyet a szemüvegén, ami az orrán lecsúszva várta, hogy valaki a helyére rakja. Aztán lágy puszit nyomtam az orra hegyére, s végül az ajkaira is.
- Most már jól látsz? - kérdzetem, aztán a tekintetem vissza is vándoorlt a füzetre. Örültem, hogy most nem hoztam magammal Szelenét, mert ettől a remegéstől azt hinni, hogy valaki éppen bánt. Pedig Jason engem sosem bántott... Jason szeretett engem. Azt hiszem.
- Mi lenne, ha felolvasnád nekem a verset? - kérdeztem, majd visszaadtam neki a füzetet. Aztán fogtam a kezét és magammal húztam a pokróchoz, én azonnal elfeküdtem rajta, az oldalamra dőlve. A kezemmel megtámasztottam az államat, úgy vártam, hogy elkezdje a verset.

A csónakház olyan kellemesen barátságos, még annak ellenére is, hogy Piton annyira ijeszgetni akart tőle. Legszívesebben tényleg elszaladtam volna, ha nem tudtam volna, hogy Louise itt vár. Olyan kis mesereszű volt ez az egész hley, és benne mi, mintha valami bájos kis történet főszereplői lettünk volna. Szerettem volna megosztani az életem történetét Fridáékkal, és kicsit elfacsarodott a szívem, hogy ezt már nem tehettem meg velük. Nem meséltem még róluk Louise-nak, mert túlságosan szomorú történet volt. És én megígértem Fridának, hogy nem mesélek szomorú történeteket. Ha egyszer megírom az ő meséjüket akkor... akkor sokkal jobb véget fogok nekik adni, mert... Azt jobban megérdemelik.
Kicist könnyes is lesz a szemem, a szülinapi megköszöntéstől, és a barátaim emlékétől is, úgyhogy szipogni kezdek, de közben mosolygok is. Fájdalmas érzés az, amikor valaki egyszerre boldog a csodás jelene miatt, és egyszerre szomorú mert nincsennek vele azok, akiknek itt lenne még a helyük.
Inkább csak csókolgattam és bújtam hozzá, ezzel is menedéket keresve és gyógyírt a sebeimre. Mert ő az volt nekem, mégha nem is mutattam ki csak a vidámságomat, ő az én aranyos sebtapaszom, mert vele midnen olyan szép és kedves.
- Hát majdnem eltaláltad... - mosolyodik el, én meg viccesen elhúzom a számat. Hunyorogva nézek a homályos foltokra, miközben hasba ütöm őt a füzetemmel.
- Nos, azt hiszem a lottózást nem nekem találták ki - motyogom kissé szerencsétlenül zavarban, mert tudom hogy mikor van az ő szülinapja, csak valahogy... Kibukott és még jól is esett.
- Ó... mármint rólam? - kérdezi zavarban, én pedig csak bólogatok, mert iagzából olyan természetes, hogy azokól verset írunk, aki tetszik nekünk.
- Persze, hogy rólad, te nagyon fontos vagy nekem - mondom ki, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De így is van. Fridáék után ő az aki igazán közel áll hozzám. Közben felkerül a fejemre a szemüvegem, így már tökéletesen látom nem csak Louise-t, hanem a helyet is ahol vagyunk. Bólintok
a kérdésére, és jobban szemrevételeztem a helyet és szélesen elviygorodom. - Ez teljesen olyan, mintha egy világvégi kis kunyhóban lennénk. A földön óriás mutáns állatok mászkálnénak, egy biológiai fegyver fura mellékhatásaként, az emberek ismét kolóniákban élnének, és ez lenne a mi kis házunk, a menedékünk a fura és hatalmas nagy mókusok meg verebek elől - indul meg belőlem a szó.
- Mi lenne, ha felolvasnád nekem a verset? - Erre persze elpirulokm és zavartan gyűrögetni kezdem a kezemben lévő, amúgy is viseletes kis füzetemet. Sok minden van benne. Még Adamékról is írtam. Meg az érdekes emberekről, akiket megbámultam. Meg minden furcsa ötletről. És persze aztán ott vannak a versek is. Elnyúlik a pokrócon, mire én is lehuppanok mellé, persze valamit azt hiszem sikerül kiborítanom vagy feldöntenem, de zavaromban észre sem veszem, csak kinyitom a füzetet, ahol a vers van.
- Naagyon kis béna. Tudod... Versekben nem vagyok jó, csak történetekben - magyarázom, de aztán megköszörülöm a torkomat, agyonigazgatom a szemüvegemet, és hol a lapra, hol Louise-ra lesek.

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

the world
can wait

(https://i.pinimg.com/564x/1c/bc/3a/1cbc3a2bfada7b8439b4375713611ec8.jpg)

2002. június 3.
Éjszaka
to; Jason

Kicsit könnyes lett a szemem. Nem számítottam rá, hogy bárki is ír majd hozzám verset... valahogy sosem éreztem magam elég jónak. Jason viszont mindig, valamilyen módon érzékeltette velem, mennyire szeret. Nem akartam másokkal lenni, a nyarat is vele akartam tölteni, semmint anyám állandó gyötrését viselni. Jason sosem bántott, sosem lett volna képes csúnya dolgokat vágni a fejemhez, ez pedig olyan boldogságot okozott, hogy azt lehetetlenség lett volna azt szavakkal kifejezni. Nyeltem egyet, majd megpróbáltam lazán végig feküdni a padlón - természetesen miután megigazítottam a szemüvegét.
- Ez teljesen olyan, mintha egy világvégi kis kunyhóban lennénk. A földön óriás mutáns állatok mászkálnénak, egy biológiai fegyver fura mellékhatásaként, az emberek ismét kolóniákban élnének, és ez lenne a mi kis házunk, a menedékünk a fura és hatalmas nagy mókusok meg verebek elől - magyarázta, de én csak elvigyorodtam. Imádtam volna, ha így maradhattunk volna, egy ilyen menedékben. Bár a lényeket, amiket Jason említett nem hiányoztak... de kettesben akartam lenni vele.
- Imádnék veled a világvégén lenni egy kis kunyhóban... ahol nem találnak ránk... - mondtam, miközben a testemmel úgy fordultam felé, hogy az oldalamon feküdjek és végig tudjon nézni rajtam, hogyha akar.
A verset viszont hallani akartam. Láttam, ahogy zavarba jön, ahogy ügyetlenül felbordítja a muffinokkal együtt a tányért. Csak odanyúltam és elhúztam, hogy legyen elég helye.
- Naagyon kis béna. Tudod... Versekben nem vagyok jó, csak történetekben - még mindig enyhe pír ült az arcán, ahogy beszélt. Csak egy bátorító mosolyt engedtem meg felé, aztán megköszörülte a torkát. Ezután jött a vers:

Zavarba jöttem. A vers gyönyörű volt, de úgy éreztem hirtelen, hogy én kaptam ajándékot, ahelyett, hogy Jason kapott volna a saját születésnapján. A szememben könnyek ültek meg, de mégis közelebb húzódtam, beletúrtam a hajába, és odahúztam magamhoz egy hosszabb csókra.
- Jason... ez gyönyörű... - suttogtam az ajkaira. - Le akarlak rajzolni meztelenül... lennél a modellem? - Dadogtam, kicsit félve, hogy mit szól. El is engedtem, hogyha akart hátrébb húzódhatott.

Békés ez a hely, olyan világvégi kis bunker. Kíváncsi vagyok hányan bújtak már itt össze ebben a bájos kis halas dolgokkal teli halászkunyhóban. Még talán apa és anya is jártak erre, amikor még szerették egymást. Bár néha anya viselkedése miatt elgondolkozom azon, hogy szerette-e apát valaha is. Valahogy sajnáltam, mert nem volt boldog. És ezért veszekedtünk annyit. De én nem akartam a Mágiaügyi Minisztériumba menni titkárnak. Anyának ezt jelentette azt, hogy szerettem írni. És tényleg szerttem, csak nem... olyan titkáros és unalmas dolgokat. Hanem vidám és aranyos történeteket.
De nem is akarok most euzzel foglalkozni, csak átölelem Luoise-t, és álmodozom egy szép világról megint, és arról bárcsak megoszhatmném a meséimet. Mindet egyszerre vele és Fridáékkal. Inkább csak beleburkolózom a finom kis csókokba, amiket egymásnak adunk, élvezem, ahogy átölelhetem és hozzám simulhat a teste. Aztán erőt veszek a versolvasáshoz. Igazából nem nagyon tudok olyan érzelmesen mesélni. Meg verset olvasni. A zavart hangsúlyozásommal mindig van baj, mert néha közben is elszalad a képzelőerőm és... És hát akkor már nem is figyelek arra, hogy közben már motyogok, vagy azt mondom hangosan, ami a fejemben lévő történet.
De most sikerül szépen felolvasnom a versemet. Szóval egészen romantikusra sikerült. Ami azért jó dolog. Igazából már el is felejtkezem a szülinapomról, és csak élvezem, hogy ketten vagyunk, hogy kint ciripelnek a tücskök és a tücsök manók, meg az egyéb ilyen akármik. Aztán meglátom, hogy Louise szeme kissé könnyes lesz én pedig összezavarodom, hogy mit csináljak, de csak közelebb húzza magát és hosszan megcsókol. Érzem, hogy kicsit belepirolok ebbe. Valahogy a hevesebb csükokba el szoktam pirulni, mert olyan érzelmesek, meg minden. De lehunyiom a szemem és élvezem a csókunk heves és édes ízét az ajkamon, miközben megborzongok, ahogy a hajamba túr. Örülök,, hogy nincs itt Selene. Valahogy zavarbaejtő lett volna.
Jason... ez gyönyörű... Le akarlak rajzolni meztelenül... lennél a modellem? - Erre kissé köhögni kezdek, mert félre nyelem a nyálam. Vagy Louise nyálát. Sűrűn pislogok párat és érzem, hogy a fülemig elvörösödöm.
- Öhm, hát öhm. Ehöm ház höm hemm - magyarázom, mert valahogy mondatokba szőni hortelen nem tudom, mert... egyelőre próbálok összeszedődni. - te gyönyörűen festesz - modnom aztán, nem mintha sok köze lenne ehhez az egésznez. - És... ha te kéred, akkor nem tudom visszautasítani... - motyogom aztán lassan, kissé szerencsétlenül kezdem kivatküztetni magam a ruháimból. Nem nagyon szexi a mozdulat inkább esetlen és olyan, mint amikor zavarba jövünk, amikor ránk nyitnak a szüleink zuhanyzás közben.
- Így... így jó leszek? - kérdezem bizonytalanul. - Hogy... hogy feküdjek? Tudod, nem vagyok olyan kecses, mint a Titanicból Rose... - magyarázom és eszembe se jut, hogy esetleg ő nem is tudja miről beszélek.

the world
can wait

(https://i.pinimg.com/564x/1c/bc/3a/1cbc3a2bfada7b8439b4375713611ec8.jpg)

2002. június 3.
Éjszaka
to; Jason

Csillogó szemekkel vártam Jason válaszát. Nem is tudom miért álmodtam napok óta arról, hogy őt rajzolom le meztelenül. Talán mert még sosem vetkőztünk le egymás előtt teljesen. Egy kis ruhán keresztül simogatás persze elő-elő fordult… de látni akartam. Látni, érezni, megörökíteni.
– Öhm, hát öhm. Ehöm ház höm hemm – magyarázta, mintha nem értené, mit kértem tőle. Talán azt hitte valami elvárásom van a testével kapcsolatban, de igazából nem volt semmi. Mégis mit várnék el? Hogy izmos legyen és egy kétlábon járó kétajtós szekrény? Nem érdekelt. Nekem az a természetesség kellett, ami ő maga volt. – te gyönyörűen festesz – folytatta.
– Köszi… – Vigyorodtam el, annyira édes volt, ahogy zavarba jött. Nem bírtam ki, hogy ne hajoljak közelebb hozzá és adjak neki egy finom csókot.
– És... ha te kéred, akkor nem tudom visszautasítani... – mondta, ahogy hátrébb húzódtam tőle. Figyeltem, ahogy vetkőzik. Engem nem zavart, hogy ügyetlen volt, mert valójában nagyon szép teste volt. Nem is látszott nyominak vagy szerencsétlennek, ahogy ott volt előttem teljesen ruhátlanul. Csak néztem, elidőztem a mellkasán, a karjain, a vállain, kicsit a hasán meg lejjebb. Hát igen, nehéz volt nem odanézni, szinte vonzotta a tekintetemet.
– Így... így jó leszek? – kérdezte, erre végre az arcára pillantottam. Az arckifejezésem elég komoly lehetett, valójában már azon gondolkodtam, hogyan lehetne lerajzolni, csak valahol a tudatom legmélyén csókokra, összesimulásra, a hajába túrásra gondoltam. – Hogy... hogy feküdjek? Tudod, nem vagyok olyan kecses, mint a Titanicból Rose...
Fogalmam sem volt, miről beszél, de nem is számított. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem az ingemet gombolni. A szemébe néztem, azt akartam látni, mit gondol erről az egészről, hogy izgatom-e egy kicsit testileg őt.
– Várj – mondtam és letoltam a vézna felsőtestemről a fekete ruhadarabot egy pillanat alatt bújtam ki a cipőmből a zokniból, a nadrágból és az alsóból. Már nem vett körbe semmi, ami elrejthetne Jason elől bármit is. – Így most már én is meztelen vagyok… nincs takargatnivalóm Jason… – Közelebb húzódtam és finoman megcsókoltam. Hosszabba sikeredett, mint akartam, mert a tenyerem végig simított a mellkasán és olyan, de olyan nehezemre esett távolabb kerülni tőle.
Nagy nehezen megfogtam a rajztömbömet, meg a darab szenet, amivel rajzolni akartam. Megköszörültem a torkomat és nagyon profin elkezdtem volna az alkotást, de akkor hirtelen minden éreztem azt a kis bizsergést. Tényleg nem kellett volna annyit csókolózni.
– Nagyon jó a tested…

Nagyon furcsa ez az egész, bár ha Louise kéri, persze megteszem, mert hát nagyon szeretem, és valahogy én is szerettem volna látni, ahogy fest. Magamat kevésbé, minden olyan szerencsétlenül áll rajtam ruhában is, hát még pucéran... Olyan csupasznak és sebezhetőnek érzem magam ruha nélkül, és ahogy a felsőimből kibugyoláltam magam, a szemüvegem is elkúszott valamerre így aztán meglehetősen furán hunyorgok Louise felé. Az egyik kezemmel zavartan eltakarom magam odalent, a másikkal meg a tarkóm dörzsöltem meg, és szerencsétlenül körbe is forgok, hogy mit is cisnáljak meg hova is feküdjek, aztán tanácstalanul visszanézek felé, miközben megfeledkezem arról, hogy a másik kezemmel takarnom kellene magam. SZóval mint a meztelen igazság úgy ácsorgok előtte, a világvégi kis bunkerünkben, ahol kint rekednek a falakon túl az óriásbogarak és az egymással hatrcoló ember kolóniák. nem tudunk éhen halni, mert van bőven ennivaló, és minden ami egy bunkerben fontos.
- Várj. Így most már én is meztelen vagyok… nincs takargatnivalóm Jason… – ettől még sűrűbben és zavartabban pislogok, mert lehet azt hiszem, hogy rosszul látok, de nem. Amennyire ki tudom venni, ő tényleg meztelen, úgy mint én. Szeretnék modnani valamit de csak egy suta torok köszörülésre futja, majd hirtelen egymás ajkán csüngünk, én pedig bátortalanul átölelem, ahogy összeér a testünk, forrón és romantikusan, mintha mi is egy szép és bájos film főszereplői lennénk, és ilyenkor kellene megszólalnia a szinfónikus zenekarnak is a háttérben.
Közben a csók valami ismerős és mégis ismeretlen változásokat indít be a testemen, bizsergek és hevesebben dobog a szívem is, és hirtelen azt kívánom, bárcsak ne húzódna el tőlem Louise, de ő nekikészül a rajznak, miközben és hunyorogva kissé szemüvegtelenül bámulok rá, és oda, ami meglehetősen... bájosan hívogat, hogy érintsem meg.
– Nagyon jó a tested… - mondja, én pedig közelebb csúszok, és hozzáérek a bőréhez ott, ahol régebben csak bizonytalan kis apróbb simításokat tettem, mert félős voltam és nem is tudom. Sosem csináltam még ilyet.
- Izé... köszönöm... de te... gyönyörá vagy - mondom halkan, és közelebb húzom most én magamhoz, miközben szépen lassan csókolgatom és simogatom, miközben finoman eldőlök vele a puha, kényelmes kis plédre. Nem igazán foglalkozom azza, hogy most mást kéne csinálnom, Louise teste olyan hívogató és gyönyörű, nem tudok neki ellenállni.
- Óhm..öm... Ne haragudj... - kapok észbe hirtelen és úgy bámulok rá, bár nem húzódom el. - Nem szerettelek volna lerohanni... bocsánat, én... izé... olyan bolond vagyok - magyarázom és úgy nézek rá. valahogy úgy érzem nem helyes, hogy ilyen nagyon rányomultam de ... A kezem még mindig aforró bőréhez ér és én... mégis annyira szeretném.
Nagyon szeretném.

the world
can wait

(https://i.pinimg.com/564x/1c/bc/3a/1cbc3a2bfada7b8439b4375713611ec8.jpg)

2002. június 3.
Éjszaka
to; Jason

18+
szexuális tartalom

Seth-tel annyira más volt, őt érinteni nem volt ilyen. Nem éreztem a tenyerem alatt a bőre melegét, egészen más vágyak és érzések hajtottak engem. Nem tudtam, hogyan vezessem rá Jasont, hogy mit akarok, nem voltam elég bátor vagy ügyes hozzá, kettőnk közül mégis csak én voltam a talpra esettebb, hát ezért simultam oda hozzá, próbáltam odahúzni magamhoz egy finom, puha csókra.
– Izé... köszönöm... de te... gyönyörá vagy – mondta halkan, alig értettem a szavait. Mégis, mikor közelebb vont magához, kicsit elpirultam. Minden vágyam az volt, hogy neki tetszek… és most megkaptam szavakkal is megerősítve. A szívem nagyot dobbant, ahogy eldőltünk a pléden. Hagytam, hogy rám másszon. Bátorítóan végig simítottam a vállán, a nyakán és a tarkójánál befúrtam az ujjaimat a barna tincsek közé.
– Óhm..öm... Ne haragudj... – nézett rám. Láttam, hogy kissé megilletődött, de én csak azt fogtam fel jóformán, hogy a lehelete az ajkaimon cirógat végig. – Nem szerettelek volna lerohanni... bocsánat, én... izé... olyan bolond vagyok – magyarázta tovább, de én csak közelebb húztam magamhoz és újra megcsókoltam.
– Én is ezt akarom, Jason… – suttogtam felé és megint megpusziltam az ajkait röviden. Kicsit úgy mozdultam, hogy a csípője egészen hozzám simuljon odalent. Érezni akartam, megmutatni neki, hogy én is akarom. – Én is erre vágyom… – simítottam végig a szabad kezemmel a mellkasán. Aprót martam a bőrébe, ahogy közénk nyúltam és finoman masszírozni kezdtem. Csak el akartam lazítani, azt remélve, hogy szép lassan, de ösztönösen jön majd neki, hogy mégis mit kéne csinálni.
Valahogy erősebbnek éreztem az illatát, s mintha hallottam volna a szíverésének is a ritmusát. Meglehet ez is az volt, amit Batestől kaptam. Még egy csókra odahúztam, elmélyítettem, hogy hosszan mozduljak, összedörzsölve a testünket odalent. Elhúztam tőle a kezemet is, hogy még jobban érezzem milyen forróság vár rá.
– Várj… – toltam el kicsit, aztán feltérdeltem és hátranéztem rá. – Így könnyebb lesz… – Tettem hozzá, hogy értse, mire gondolok. Megtámaszkodtam az alkaromon, hogy neki minél könnyebb legyen. Reméltem, hogy most már gyorsan összesimul a testünk és végre adhatok neki valami olyasmit, ami tényleg örökéletre szól. Tudtam, hogy én leszek neki az első és ettől csak meg hevesebben vert a szívem. – Ne félj… – suttogtam, ahogy megéreztem a teste melegét. Csak azt akartam, hogy dőljön kicsit rám, karoljon át és mozogjunk együtt. A forróság bennem olyan hevesen cikázott, hogy már másra sem tudtam gondolni csak is erre… vele kettesben.

valahogy egy kicist még bizonytalan vagyok magamban. úgy értem testileg, érzelmileg eléggé stabilan és nagyon is szerelemsen kötődöm hozzá, csak valahogy sosem csináltam még ilyet. Esetlennek és sutának érzem magam, miközben végig bizsergek és szinte az egész testem be van zsongva. Érzem az ő puha bőrét az ujjaim alatt, a szájának finom melegét az ajkaimon, és élvezem, ahogy összesimul a testünk, ahogy érezhetem a kellemes a illatát.
– Én is ezt akarom, Jason… Én is erre vágyom - suttogja Louise, majd én a szavira megborzongok egy kicist. Nem hittem volna, hogy valaki akarhat-e engem, amilyen szerencsétlen voltam, még amiatt pis piszkáltak, hogy még egy lyukba fem fogok beletalálni.
- Az jó - moytogom, kissé még aléltan, aztán csak hagyom, hogy had vezessen valmi ösztön, ami megmozgat kívül is és belül is. feledezem finoman a testét, gyengéden simítok végig a világos bőrén, és csókokkal borítom el, miközben egyre inkább szeretném én is, hogy összeolvadjunk.
Ahogy megállít egy picit összezavarodok, de aztán figyelem, ahogy olyan pózba helyezkedik, ami nem csak, hogy nagyon csábító, és szexi, de még meg is nyugszom, hogy neki is könnyebb lesz úgy. Kicist félek, hogy fájni fog e neki, először csak megpusilom, mielőtt még összeolvadna a csípőm vele, aztán engedem, hogy tovább sosodrjon az ösztön. Felsóhajotok, ahogy a bőre a bőrömhöz és és lassan mozogni kezdek, és már most érzem, hogy túlságosan jó így nekem. Az ujjaimmal gyendéden siítok végig az ágyékán, miközben másik kezem a hátát cirógatja.
Lassan, midnen egyes mozdulás után egyre jobban és jobban érzem odalent a bizsergést, aztán egyszer csak hullámokban tör rám az öröm, ahogy sóhajtva ráborulok Louise hátára, majd szépen lassan eltávolodva tőle ledőlök a puha pokrócra és borzongással telve rámosolygok.
- Szeretlek Louise. Ez életem legjobb születésnapja - mondom neki, és kitárom felé a karjaimat, hogy magamhoz húzzam, és öleljem és csak öleljem, a kis kunyhó végtelen csendjében. Kicist fészlekődöm, és tekintetem a komor plafonra vándorol, majd a ruháim közzül kitúrom a pálcámat, miközben orrbanyomom saját magam a nadrágommal, ami befedi az én fejemet és a Louise-ét is. A nadrágból kidugom a fejemet, amivel lecsúszik a szemüvegem valamerre, majd a pálcámat a plafon felé szegezve, egy apró kis bűbájt varázsolok aplafonra. Olyan utána a mennyezet, mintha az égbolt lenne, bár kicsit izgalmasabb, mint ami a nagyteremben van. Modnjuk több hold van az égen és mindenféle galaxisbeli fény meg csillag ragyog le ránk .
- Ez pedig az én ajándékom neked - puszilom meg presze kicist szerencsétlenül, mert megbököm az orrommal puszi közben a szemöldökét, és utána csak szorongatom és ölelgetem őt.

the world
can wait

(https://i.pinimg.com/564x/1c/bc/3a/1cbc3a2bfada7b8439b4375713611ec8.jpg)

2002. június 3.
Éjszaka
to; Jason

18+

Csak akartam… nem érdekelt mi történik vagy, hogy ügyetlenkedik. Jason szexi volt. A teste olyan szép volt, hogy szinte vétek volt elrejteni, mintha nem is az a nyomi srác lenne, akit piszkálnak. Ahogy összeolvadtunk és a testünk egyetlen ritmust járt, nem is számított igazán, hogy kik vagyunk. Egyetlen, forró valamivé váltunk. Nem gondolkodtam, a testem ösztönösen adta át magát neki. Ha kellett mozdultam felé, ha kellett előrébb dőltem, hogy könnyebben tudjon a magáévá tenni. Szerettem érezni magamban, mintha ott lenne a helye.
A bizsergés még azután is maradt, hogy úgy éreztem nem bírom tovább és mindenhol ragacsossá vált a combom és Jason finoman érintő ujjai. Ez a nedvesség elképesztően gyönyörűnek tűnt… de közel sem annyira, mint mikor egészen a hátamra borult és éreztem a tincsei simítását a bőrömön.
– Szeretlek Louise. Ez életem legjobb születésnapja – Még hevesen lüktetett a szívem, így csak a mellkasára borultam, mikor elterült a pokrócon. Finoman simultam rá és pillantottam fel az arcára. Imádtam a mosolyát. Élveztem az ölelését, az sem számított, hogy olyan forró volt a teste, mint az enyém és izzadtam.
– Én is nagyon szeretlek Jason… – suttogtam és kicsit meghatódtam, ezért is sikerült olyan szörnyű akcentussal kimondani a szavakat. Ez sem számított igazán, mert mellette minden mindenhogyan tökéletes volt. Még az is, hogy a nagy kutakodás közben a nadrágja fejbe talált és a szemeim is bekönnyeztek. Aztán előkerült a pálca és furcsa, kicsi kékes-lilás derengő fény uralkodott el a csónakház plafonján.
A hátamra fordultam, de a fejemet továbbra is Jason karján pihentettem. Így éreztem az illatát és megpillantottam a csodaszép, tejúthoz hasonló képet. Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes varázsló.
– Melinre, ez gyönyörű, Jason! – Magyaráztam, továbbra is túlzottan francia akcentussal, a szám elé kapva a kezemet egy pillanatra, majd leeresztettem és megsimogattam a combját.
– Ez pedig az én ajándékom neked – puszilt meg, az sem zavart, hogy kicsit ügyetlenre sikerült és az orra majdnem kiszúrta a szemem. Csak bújtam hozzá tovább és vigyorogtam. Egészen addig, míg meg nem pillantottam valakit az egyik hatalmas ablaknál. Valamiért az ugrott be, hogy ez csak is Seth lehet. Összerezzentem és eltoltam magamtól Jasont. Nem akartam, hogy az az állat bántsa.
– Öltözz fel… van kint valaki… – mondtam és én magam is elkezdtem magamra kapkodni a ruhákat. Nem mertem hozzá tenni, hogy talán Morrow lopakodott utánunk, hogy indokot találjon Jason terrorizálására. Én tényleg megpróbáltam eltitkolni előle, ami közöttünk van… csakhogy nem ment. Túl boldog voltam, túlságosan is jól éreztem magam vele és ezt lehetetlen volt elrejteni.
– Ez volt életem legszebb estéje… – motyogtam és megigazítottam rajta a szemüveget, ha elkészült, közben finom csókol lehetem az ajkaira. – Nem tudom, hogyan fogom kibírni nélküled a nyarat a Morrow-házban.
Erre valaki betört az ajtón. Nem Seth volt az, hanem Gray. Duncan Gray. Féltékeny pillantást vetett Jasonra, majd felém fordult: – Szedjétek össze magatokat, egy auror tart erre! – Suttogta. – Nem szólok Seth-nek. – Tette hozzá és beljebb lépett, még hátba is veregette Jasont, ami meglepően baráti gesztus volt Morrow egyik talpnyalójától. Tudtam, hogy hajlik rá, hogy mellénk álljon ebben Sebastianos ügyben.

Szeretném azt, hogy ez az egész örökké tartson, hogy ilyen békésen nézzük az eget amit felvarázsoltam, hogy csak egymás mellett kifáradtan pihegve összefonott ujjakkal nyugisan ússzunk el a világon, míg kint anniy minden történik. Rég nem éreztem ilyen menedéket és biztonságot az életemben, talán utoljára Fridáékkal töltött összebújós estéken, amikor sátrat építettünk a Konyhába és ott meséltem nekik azokon az éjjeleken, amikor Piton volt már az igazgató és minden szétcsúszni látszott. Az volt a menedékünk, a sátor volt a mi kis bolygónk. AHogy ezt gondolom, meghatottan, kicist remegő hangon felsóhajtok, és letörlöm a szememből a kicsorduló könnyeket. Annyira hiányoztak. Minden mesém nekik is szült, bárhol is legyenek. Louise-nak még nem meséltem róluk, de talán majd a nyáron fogok. Ahogy ez eszembe jut, látom a dombon magasodó öreg barackfát, a kereszteket előtte, és az törzsénél a kis hasadást, ami annyiszor vezetett már ét engem is a Csodaparkba, amikor anya nem értett, és már apa is elköltöz9tt tőlünk.
– Melinre, ez gyönyörű, Jason!
- Van egy hely, amit meg akarok neked mutatni, a nyáron - sóhajtok fel, és rápillantok, kicsit hozzá is dörgölöm a fejem a nyaka és a válla közötti találkozáshoz. - Van ott egy fa, és egy szupertitkos hely - folytatom, kissé keresve is a szavakat. - VAn egy történet amit el kell neked mesélnem - sóhajtok fel, de nem tudom befejezni, mert valaki jár kint, és Louise is elkedi magára kapkoni a cuccokat. Én is így teszek, megszüntetem a varázslatot, bár félig ott marad egy két csillag a plafonom, és gyorsan magamra rángarom én is a farmert, meg a laza pólot, bár ahogy a gatyámba akarom dugni a lábam, kissé szerencsétlenül csinálom, mert eltaknyolok. Öltözködés közben mindig elesek.
- Jól vagyok! - mondom, kissé kiszaladt levegővel, majd csak sikerült összeszednem magam, miközben hülyén érzem mgam, mert valahogy a szemüvegem egyik lencséje van a szememen, a másik meg a pottyanástól lecsúszott a fülemről, így pedig olyan látvány tárul a szemeim elé, amit az agyam sehogy sem tud megérteni, szóval minden olyan mintha egy Picasso képébe kerültem volna. Érzem, hogy Louise mintha meg lenne egy kicsit rémülve de nem tudom megközelíteni a Picasso térben szóval hülyén hadonászva keresem, hátha véletlenül megint megcsapoma kezeimmel, de legaláább meg is találnám. Viszont ő talál meg engem, és bodlogan dorombolva viszonzom a csókot.
– Ez volt életem legszebb estéje… Nem tudom, hogyan fogom kibírni nélküled a nyarat a Morrow-házban. - ahogy a helyére kerül a látásom, rá is vigyorogok, olyan hát megvagy szerűen, majd sebtében magamhoz ölelem.
- Nekem is... És... gyere hozzám. Anya fura, de annyira nem gonosz azt hiszem megértene minket - dünnyögöm elgondolkodva. Iagzából én még azt se mondtam el neki, hogy mi történt a barátaimmal 98-ban. Se azt, hogy életem első szerelme meghalt mert annyira megkínnozták a mardekáros ikerlányok. De apa persze mindent tud. Valahogy anyában nem tudom megmondani miért nem bízok. Pedig biztos nem akar rosszat. Egy anya sose akarhat rosszat a gyerekének.
Közben megjelent egy mardekáros, aki olyan fura pillantásokkal bámul rám, de én csak vigyorogva integetek neki, bár erre még mogorvábban bámul. Lehet találkozni akart volna ő is Louise-val? Lehet elcsábítottam pedig kellett volna neki segíteni egy háziban? Ilyen hülye gondolatokkal vagyok elfoglalva, amikor Duncan Gray hátba vereget, én pedig zavartan felcsúsztatom a szemüvegemet az orromra.
- Szedjétek össze magatokat, egy auror tart erre! Nem szólok Seth-nek - Erre csodálkozva nézek rá, majd Loise-ra pillantok. Tudom, hogy Seth megkeserítette az életét, és tudom, hogy mondjuk nem bánna vele kellemesen az a nagyon fura gyerek.
- Jó fej vagy. Nem szeretném, hogy bántsa Loise-t - pislogok rá aggódva. - Ha... ha a szüleimnek meglenne a hatalma, biztosan segítenének abban, hogy ne járjon ide. Túl sok gonosz dolgot művelt - sóhajtok szomorúan, majd össszerezzenek, mert egy vékony, nagyon langaléta aurot, aki lehet vagy két méter behajolva belenéz a csónakházba. Én ártatlanul vigyorogva integetek neki is, mire ő gyanakodva felvonja a szemöldökét.
- Hej, de jó dolguk van maguknak fiataloknak. Piknikeznek, csevegnek, megfeledkezve a világ dolgairól. Halljam mit keresnek itt, takarodó után?

the world
can wait

(https://i.pinimg.com/564x/1c/bc/3a/1cbc3a2bfada7b8439b4375713611ec8.jpg)

2002. június 3.
Éjszaka
to; Jason

Jason arról beszélt, hogy nyáron mutatni akar egy titkos helyet, mesélni egy újabb történetet… és ez megmelengette a szívemet. Bármi könnyebb lett volna, mint hazamenni és az anyám kegyetlenkedéseit elviselni. Menekülni akartam otthonról. Ezen gondolkodtam, ahogy elnéztem a bénázását a nadrágjával. Még az is jól állt neki, hogy felborult.
– Jól vagyok! – mondta és összekaparta magát. Én meg, amikor végre már volt rajtam ruha odasétáltam elé. Finom puszit adtam neki, hogy megigazítsam közben a szemüvegét. Élveztem az ajkai érintését, a bizsergés, amit az együttlétünk után éreztem kicsit rákezdett megint. Ezért csípőből hozzá simultam.
– Nekem is... És... gyere hozzám. Anya fura, de annyira nem gonosz azt hiszem megértene minket – dünnyögte az ajkaimra, miközben én a haját igazgattam a füle mögé. Az ujjaim aprókat mozdultak. Imádtam érinteni, kicsit kényeztetni őt minden aprócska érintéssel.
Mondtam is volna valamit, ha nem szúrom ki odakint az árnyat. Aztán, mire megigazítottuk magunkon a ruhákat rendesen, már nyílt is az ajtó. Nem lepett meg, hogy Gray az, bár elsőre azt hittem, hogy majd nekem esik. Tudtam, minek tartja Jasont, hogy elítéli az egész kapcsolatunkat… de amikor azt mondtam, hogy nem szól Seth-nek, megremegett a gyomrom. Talán még is van egy normális oldala neki, mégha az utóbbi időben nem is igazán mutatta meg. Olyan volt, mintha a régi beszélgetéseink nem is lettek volna. Utálatot éreztem felőle.
– Köszi… – Suttogtam.
– Jó fej vagy. Nem szeretném, hogy bántsa Loise-t – pislogott Gray felé Jason. – Ha... ha a szüleimnek meglenne a hatalma, biztosan segítenének abban, hogy ne járjon ide. Túl sok gonosz dolgot művelt – Folytatta Jason, de engem inkább az érdekelt, ami odakint történt. Újabb zaj szűrődött be ugyanis a kinti sötétségből, mintha valaki közeledne errefelé.
– Lépjünk… – kezdtem, de abban a pillanatban már nyílt az ajtó. Láttam, ahogy egy sovány, magas auror les be a résen. Jason egy zavart integetést engedett meg magának, Gray pedig egész egyszerűen megfeszült és közelebb lépett hozzám, mintha elém akarna állni. Egyideje persze nem szorultam rá Duncan védelmére. Valójában sosem volt így, csakhát
– Hej, de jó dolguk van maguknak fiataloknak. Piknikeznek, csevegnek, megfeledkezve a világ dolgairól. Halljam mit keresnek itt, takarodó után? – kérdezte mély hangon az érkező.
Azonnal remegni kezdtem, mert az jutott eszembe, hogy majd megint szólnak anyámnak. Nem akartam… elég volt, hogy farkasdolog miatt felbukkant az iskolában és akkora drámát csinált, mintha ténylegesen átváltoztattak volna. Engem meg végig csak a parfümjének az erős illata, a magas hangja zavart. Túlságosan is kiélesedtek az érzékeim. Azonban ott a csónakházban csak a saját, őrülten lüktető szívem hangja zavart meg.
– Csak, mi csak… – dadogtam, természetesen a francia akcentus erőteljes volt.
– Házit írtunk közösen. Együtt könnyebben ment, de Jason hugrabugos, ezért nem tudtunk összegyűlni a klubhelyiségben, itt meg viszonylag csend van – szólalt meg Gray és felemelte a jegyzettömbömet.
– Menjetek a hálókörleteitekbe! – Közölte szigorúan a férfi. Gray összeszedte a cuccinkat, én meg megfogtam Jason kezét és húztam kifelé a vékony, magas fickó mellett a birtokra. Gray is követett minket, de meglehetős távolságban, így oda tudtam hajtani a fejem Jason vállára.
– Bárcsak veled mehetnék haza…

Ahogy ez a Gray végigmér van benne valami furán féltékeny, de nem igazán értem, hogy miért ilyen. Gonodlom, csak fontos neki Louise, de persze nem jut el a tudatomig, hogy mondjuk szerelmes-e belé, vagy ilyemsi. Inkább csak azon avgyok, hogy rendesen összeszedjem a cuccokat, meg persze utána lehűljek az aurortól. Olyan érzésem, van, mintha valami nagyon rosszon kaptak volna rajta, pedig már rég nem is vagyunk olyan.. olyan helyzetben meg ruhátlanul. Mégis az jut az eszembe, hogy lehet Gray esetleg mindent hallott... Látott... tudott... Ettől pedig érzem, hogy nem csak a fejem pirul el, hanem a szemüvegem is.
De biztosan csak nem gondolkodok józanul, túlságosan is Louise és a születésnap bűvköre alatt vagyok. El is hessegetem a fura dolgokat a fejemből, és azon gondolkodom, milyen verset írhatnék modnjuk Louise-ről, meg arról, hogy mennyire szeretem és milyen vele, meg ilyenek. Igazából ő az egyetlen akinek képes vagyok verset írni, ami azért elég komoly dolognak tűnik, így csak félig meddig figyelek arra, hogy mi is történik, de Gray hangja kizökkent így figyelni is tudok a történésekre, nem csak Louise szép fenekére és vonásaira.
– Házit írtunk közösen. Együtt könnyebben ment, de Jason hugrabugos, ezért nem tudtunk összegyűlni a klubhelyiségben, itt meg viszonylag csend van - szólal meg Gray, pedig én is szerettem volna olyat mondani, hogy éppen elszabadultak a Jurassic Parkból a dínók és menekültünk a t-rex elől. De azt hiszem Gray hatásosabban meggyőzte a magas fickót, így elindulunk végre kifelé.
– Bárcsak veled mehetnék haza… - bújik a vállamhoz menet közben Louise, miközben érzem Gray meg az auror fűrkésző tekintetét a hátamban.
- Óó, tudod, mit szolnál ahhoz, hogy építenénk goyrsan egy klónozót? És akkor a hasonmásod menne el haza hozzád, te meg velem jöhetnél! Komolyan, minden 2000-ről készült filmekben voltak már repülő autók, meg holdutazás, de most még csak a varázsautók repülnek, de klónozó sincs... - kezdem el a hablatyolást valami eszeveszett módon. Aztán ahogy beérünk aRoxfortba és lassan közeleg az idő, hogy elváljanak útnajink, magamhoz húzom egy rövid kis csókra.
- Együtt leszünk a nyáron, ígérem... majd... veszek egy varázsszőnyeget és... megemntekel - vigyorodom el, még mielőtt végleg elválnának az útjaink, szorosan megölelem. Nincs még itt az évzáró napja, de hamarosan itt lesz, én meg hetedéves leszek, és ebbe belegondolni is nagyon rossz, hogy mi lesz ha elballagok. De itt a nyár, ami csak és kizárólag a miénk lesz, egyedül a miénk. - Majd elviszlek túrázni is. Ígérem élvezni fogod - súgom még az ajkaira, és intek egyet Graynek is. Majd megindulok, persze belemegyek egy falba is, talán rossz felé kanyarodok először, csak a szokásos.
De a gondolataim állandóan csak vele vannak tele, és azzal, milyen szép nyarat is fogunk mi együtt eltölteni.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT,!
A HELYSZÍN SZABAD!

magával meg mi lett?
(https://i.pinimg.com/564x/bc/34/c1/bc34c15311f3c0d65b1098f5c0497d2f.jpg)

la Fay
2003. október 20.

Smith professzor éppen Bájitaltan beadandókat javítgatott e késői órán, mert jobbnak látta ma elvégezni a feladatát, mint máskorra hagyni. Florian valószínűleg a mai napot a kedves barátjával óhajtotta eltölteni, ami nem is volt baj. Egy erős barátság sokszor mindennél erősebb támaszt adott az embernek. Örült, hogy volt valaki, akire a fiú számíthatott. Neki is kellemes társaságot nyújtott néha napján Macmillan is. Tehát éppen az utolsó dolgozatokat javította. Elégedetlenül csóválta a fejét Miss Miller csillámprral teleszórt lapjára, és a rózsaszín tintával írt betűire. Na meg azok a rajzok. És nem is bezsélve Miss Baileyről. Mintha félelemtől reszketve írta volna le a szavakat. Talán el kellene beszélgetnie vele, lehet, hogy valaki zaklatja a szerencsétlent. Aztán ott volt la Fayé is, azokkal a gigantikus szafaládé illusztrációival. Néha egyenesen meghökkent, milyen fiatalság kezében volt a jövő. Ám, nem volt előítéletes, talán egyszer benőhet a fejük lágya. Addig pedig ő akkor is terelgetni fogja őket.
Nagyjából éjszaka lehetett, amint átolvasta és értékelte őket, szigorú szabályok szerint, természetesen senkit sem kímélve. Voltak ígéretes és tehetséges diákok is, ám velük sem fukarkodott a szavakkal. Úgy döntött, jutalmul, hogy átnyálazta a dolgozatokat, tesz egy sétát a birtokon. Hátha lesz ott rendre utasító diák. De persze, kit is akartunk becsapni, csupán egy kellemes kis éjjeli bóklászásra vágyott, csendes magányában, hogy Florianról ábrándozzon. Még indulás előtt búcsúzóul megsimogatta Samantha puha bundáját, mire a cica elégedetten dorombolni kezdett, majd megindult a folyosókon. Szándékosan kerülgette most a járőrözés közben megcélzott területeket.
Kint kellemes őszi idő volt, és mi mást is tehet egy kellemes időben Smith professzor? Természetesen elégedetten rágyújtott egy szivarra, hogy aztán meginduljon valamerre, és gyönyörködjön a holdvilágban. Szép idő volt, kellemes és békés, talán csak a Rengetegből fel-fel törő rémületes hangok zavartak bele a csendbe, meg az ágait morcosan rázogató Fúriafűz hisztis nyöszörgése. Ezek a hangok nem is zavarták meg a professzort, szinte eggyéolvadtak atájjal, vele lélegeztek már.
Smith útja a mólóhoz vezetett, ahol találkozott a goromba tekintete Piton professzor szintén robusztus mellszobrával. Mintegy tanári tisztelet jeleként, biccentett felé, nem mintha a szobor visszabiccentett volna. tekintetével körbekémlelt a lankés dombokon, amikor is egy ismerős alakot látott ténferegni, egyre közelebb a tóhoz. Nem is tétovázz egy percet sem, megindult az alak felé.
- La Fay! - menyndörögte hangján, hátha az álomkóros észhez tér, de ahogy közelebb ért, egyre kevésbé volt biztos abban, hogy Florian alvajárt.

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/f6/a8/56/f6a856c65a199b7c8578cc033b9ff28b.jpg)

Csuklottam egyet, ahogy befejeztem a röhögést Jay viccén. Hogy mit mondott? Hát azt nem értettem, de annyira hülye arcot vágott közben! A gyomrom megfájdult a nevetéstől, így mielőtt visszatértünk volna a klubhelyiségekbe, kimentem, hogy sétáljak egyet.
Természetesen nem ittam sokat, csak éppen eleget ahhoz, hogy az a kellemes melegség átjárja a testemet. A lábaim ide-oda kóvályogtak a füves talajon... a csípős hideg alapvetően jól is esett, de aztán csuklottam egy nagyot. Ez az Flor, csak egyenesen. Ott a tónál még jó is lehet!
A tó. A gondolat úgy futott át rajtam, mintha éppen a Roxfort Expressz gázolta volna halálra a bennem szunnyadó gondolatokat. Végre. Kellett már egy értelmes gondolat. Nem tudtam elképzelni jobbat a hűvös víznél. Az majd magamhoz térit és akkor még a profhoz is be tudok nézni. Hát ez volt a terv.
Nehezen egyensúlyozva mentem tovább a tó felé. Hirtelen úgy tűnt, mintha két hold lebegne felette az égen. Nyeltem egyet, ami után egy halk büffentés is kiszakadt belőlem. Hát nem baj, csak a csónakház hallhatta, az viszont tökéletesen üres volt. Már közel volt a tó.
- La Fay!- Olyan volt, mintha mennydörgés szakítaná ketté a csendes eget. A hangra összerezzentem és lefékeztem a víz előtti néhány méteren. Aztán megint büffentettem egyet.
- MERLIN FASZA! - sikantottam fel ijedtembe. A tenyerem a mellkasomra fektettem, ám ez nem jelentett sikeres megnyugvást. A szívem még mindig őrülten kalapált, közelebb kellett lépnem, hogy lássam ki szólított megint rosszul a nevemen. Valamiért nem hittem volna, hogy Smith az, pedig csak ő hívott la Faynek. Nem, mintha nem tudta volna a nevemet.
A szélles vállak és az átható szivararoma elárulta.
- Ó... - szóltam olvadozó hangon. Odamentem elé és átkaroltam a nyakát. - Lesz a férjem...? - kérdeztem és kivertem a szájából a szivart is a fejemmel a nagy lendületben.

magával meg mi lett?
(https://i.pinimg.com/564x/bc/34/c1/bc34c15311f3c0d65b1098f5c0497d2f.jpg)

la Fay
2003. október 20.

TÓ (https://www.youtube.com/watch?v=Ya6lvbihp0I&ab_channel=Elef%C3%A1ntzenekar)

Smith professzor gondolatai kényelmes párnájába süppedt, miközben az esti éjszakában sétált a hűvös őszi szellő kíséretében. Fekete ballonkabátjába belemarkolt a hűs levegő, és igyekezett belefurakodni az ing mögé is, de persze arra már nem volt ereje. Smith professzor teste amúgy is lelkesen ellenállt a hidegnek. Lakkozott, elegáns bőrcipője halkan megropogtatta a talpa alatt pihenő, megárgult levelek elgyötört, fáradt testét. Mintha csak egy utolsó sóhajtás lett volna, mielőtt megadták magukat teljesen a föld és az elmúlás erejének. Elégedetten felsóhajtott, mert igazán jó érzés volt azokat a hosszú elemző kritikákat a dolgozatok végére írni. Természetesen segítőszándék vezérelte, a kemény szavak mögött megbújó jóakaratot valószínűleg elég kevesen fedezhették fel. Ez persze nem rendítette el a professzort a szavaitól.
Elégedetten bóklászott hát a birtokon, amikor is egy egyre ismerősebb alakot látott vezsélyesen a tó felé támolyogni. Nem bízta hát a véletlenre, megindult Florian felé, élesen és határozottan rá is ripakodva, hogy megtorpanjon, mert Smith hangja éppen olyan rémületesen tudott szólni, hogy még egy illuminált állapotban lévő diákból is kiszakadt egy pillanatra a lélek.
Nos, úgy tűnt, hogy határozottan így érezhetett Florian is.
- MERLIN FASZA! - rikkantotta hát egyenesen Smith arcába olyan élesen, hogy azt a Dáma is megirigyelhette volna. Smith borús, egyetlen egy csíkká változó szemöldöke mögül mérte végig a megrettent diákot, akiről sütött, hogy egy kissé megszaladt a talpa alatt az este. A mai fiatalok, gondolta, lépten nyomon meg tudták lepni, pedig még csak negyven éves sem volt. Ám persze annál többnek érezte magát.
- Nem éppen ez a nevem, la Fay - mormolta erőteljesen és tisztán hallhatóan, és közelebb lépett hozzá, hogy véletlenül se dobjon az ingatag lábakon álló Florian egy kellemetlen hátast a mögötte tátongó tóba. Ezzel egy időben persze Florian is odalépett hozzá, hogy karjait a professzora nyaka köré fonja. A mozdulat nem csak SMith professzort lepte meg, hanem a szivart is. Morcos hamut hagyva maga után pottyant először Florian vállára, majd a földre.
- Lesz a férjem...? - kérdezte tőle, mire persze SMith csak erélyesen megköszörülte a torkát.
- Nos, la Fay, először végezze el rendesen az iskolát - válaszolta kötelességtudóan, persze, hiszen mégis csak a tanára volt jelenleg. Még szeretett volna mondani valamit, azonban valami furcsa oknál fogva a föld egy kissé kibillent magából, és a levelek is meglehetősen csúszósakká váltak, így a nagy összeborulás közben SMith professzor dőlni kezdett a víz tükre felé.

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/f6/a8/56/f6a856c65a199b7c8578cc033b9ff28b.jpg)

Két hold van az égen és még Smith is felbukkan, mielőtt úszhattam volna egyet a tó hűs vízében. Jobb lett volna úgy belógni a szobájába, hogy már tiszta a fejem és nem hiszi azt, hogy ittam. Mert tényleg alig ittam! Csak abból a valamiből kortyoltam, amit Jay hozott. Talán az ital, talán az ijedtség váltotta ki belőlem, hogy szó szerint káromkodva ordítottam fel.
- Nem éppen ez a nevem, la Fay - közölte nyersen. Ah... olyan jól volt hallani a hangját, hogy azonnal a karjaiba vetettem magam. Csak szerettem volna megcsókolni, meg szerelmet vallani. A pillangók őrülten repkedtek a hasamban már csak az illatát érezve is. Dohány, meg Smith keveréke. I-M-Á-D-O-M.
- Nos, la Fay, először végezze el rendesen az iskolát - válaszolta kérdésre. Erre még jobban megölelgettem és bújtam hozzá, mint egy lelkes kiskutya, hogy puszit lopjon a gazdájától. Én csak jobban akartam érezni, ám a következő pillanatban csak azt éreztem, hogy dőlünk. Aztán jött a hideg víz, így még erősebben kapaszkodva Smith nyakába, őt ölelve bukkantam ki a habok tengeréből.
Hangosan kaptam levegőért, ahogy végre stabilnak éreztem magunkat. A víz ritka hideg volt eddigre.
- Nem lehetne, hogy mégis inkább most legyen a férjem? - dünnyögtem. Aztán hirtelen kiszakadt belőlem a nevetés... valahogy csak ekkor fogtam fel, hogy annyira öleltem, hogy miattam beesett a vízbe, vele együtt meg én is. Szánalmas egy pillanat volt, ám még mindig ködös valóságnak tűnt csupán, mintha álmodnék. Vajon Smith igazi volt vagy csak olyan, mint az a második hol ott az égen? Ki tudja, talán sosem fogok rá választ kapni.
- Szerintem a most a legjobb időpont. - Tettem hozzá és egyenesen a szemébe néztem vizes hajjal, a testemre tapadt ruhával. Neki jól állt ez, nekem viszont kevésbé, hiszen nem voltak szép, kerek izmaim, mint a professzornak. Nem is nagyon tettem érte. Mióta nem repültem, csak édességet ettem, meg kilógtam a tiltott rengetegbe, ha éppen olyanom volt.
- A most... - lehetem újra felé, kicsit feljebb tornázva magam. Finoman csókoltam meg az ajkait, alig voltam magamnál... de ez annyira tökéletesen jó volt. Az ujjaim elvesztek a rövid, sötét tincsekben. Valahogy alkohollal a testemben ez most még inkább érzékletes volt.
- Annyira szeretem... van itt egy esküvős cucc valahol...? - dünnyögtem az ajkaira.

magával meg mi lett?
(https://i.pinimg.com/564x/bc/34/c1/bc34c15311f3c0d65b1098f5c0497d2f.jpg)

la Fay
2003. október 20.

TÓ (https://www.youtube.com/watch?v=Ya6lvbihp0I&ab_channel=Elef%C3%A1ntzenekar)

Smith professzor erélyes felszólalása nem hatotta meg kifejezetten Floriant éjnek éjjelén. A fiúval határozottan madarat lehetett volna fogatni, vagy esetlek talán még cikeszt is, hiszen nagyjából három és fél méterrel járt a felhők felett. Ehhez nem kellett szakértői szem, sem nappali világosság, hogy leessen az embernek. Smith összevont szemekkel bámulta hát a fiút, kissé furcsán érezve magát ettől a túlontúl erős szerelmi kirohanásoktól. Smith végül is megpróbálta a karjai közzé zárni, gyászolva magában a drága szivart, ami éppen lehangoló puffanással landolt az avaros, kissé kókadt fűben. A biztonság kedvéért rá is taposott, mint egy kegyelemdöfés gyanánt, nem szerette volna, ha éppen miatta gyullad ki az iskola területe.
Eközben Florian csak lelkesen bújt tovább hozzá, mintha legalább is száz év telt volna el azóta, hogy nem látták egymást. Persze, SMith professzor tagadhatta volna, hogy nem hiányzott neki, akármikor is vált el az útjuk, de hát nem volt szokása magának hazudni. Azonban ezt a fajta, őszinte, már-már gyermeki szeretetrohamot még bájosnak is találta. Olyan volt, mintha egy kiskutya szerette volna a szeretetét magának kikövetelni. és közben így legyen az ember határozott, tanári szerepben. Nehéz az élet, SMith professzor.
Főleg, ha éppen egyenesen belecsobbantak a hideg tó vizébe. Szerencsére nem volt veszélyesen mély, de azért nem engedte el a kezeiből Florian, részeg ember és a víz veszélyes kombináció volt, ezt még az is tudta, aki soha életében nem volt részeg. Bár Smith professzor legendásan bírta az alkoholt, és ha be is csípett egy kicsit, amikor Mr. Macmillannal iszogatott, szinte fel se tűnt senkinek. Olyan volt az arca, mintha kőböl faragták volna. Szigorú és komoly. Még akkor is.
- Nem lehetne, hogy mégis inkább most legyen a férjem? - kérdezte ismét Florian, mintha nem is ő mondta volna ki, hogy nem is muszáj elvennie őt SMith-nek pár nappal ezelőtt. A férfi csak megköszörülte atorkát, enyhén zavartan, nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki ilyen elemi erővel ostromolja. És az arcába nevessen.
- Nos, ebben a helyzetben azt hiszem életveszélyes lenne, ha csak nem akar tüdőgyulladással túllenni rajta - adta meg a diplomatikus válaszát. Florian azonban közelebb kapaszkodott hozzá a vízben, túrta a haját, mire kellemes borzongás futott végig rajta, és aztán egy finom csókot is váltottak, mely egy kicsit elfelejtette vele, mennyire hideg volt a víz. Lassan viszonozta a csókot, aztán a követelőző, bájosan lelkes fiúval kievickélt a vízpartra, ahol a hideg szél beleharapott a csontjába is. Még a karjai között fogta Floriant, és lassan megindult vele a csónakház felé. Ott legalább - remélhetőleg - nem volt szél.
- Annyira szeretem... van itt egy esküvős cucc valahol...? - kérdezte dünnyögve a fiú, miközben belépett a nyikorgó ajtón.
- Ha magának a halászháló és a csali esküvős dolognak számít - magyarázta SMith professzor, és aztán ő inkább csak valami ágyszerűséget keresett, ahová le tudtak volna dőlni. -

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/f6/a8/56/f6a856c65a199b7c8578cc033b9ff28b.jpg)

A víz hideg volt, de Smith erős karjai között biztonságban éreztem magamat. A testéből áradó melegséget még így is éreztem, de a gondolataim annyira ködösek voltak, hogy még mindig csak azt akartam, hogy az enyém legyen. Adott egy ígéretgyűrűt és most már elég nagy vagyok, miért is ne házasodhatnánk meg? Mármint én szeretem, ő is szeret engem és a korkülönbség ellenére is ez így rendben volt. Bár nem hiszem, hogy valaha eljönne velem kviddicsezni, vagy Zonkóhoz, hogy baromságokat vásároljunk... sőt talán nem is lógna be velem a Szellemszállásra, de néha olyan jó nézni őt, vagy az ölében ülni és vele együtt olvasni egy borzalmasan unalmas könyvet.
- Nos, ebben a helyzetben azt hiszem életveszélyes lenne, ha csak nem akar tüdőgyulladással túllenni rajta - magyarázta a kérdésemre, mikor azt mondtam, házasodjunk össze most. Mégis mi kell egy házassághoz? Két gyűrű? Azt még akár készíteni is tudna ő - nem, semmiképpen nem én.
- De prof... olyan jó lenne...
A nyafogásom finom csókkal pecsételtem meg. A testem egészen az övéhez simult, a lábammal átkulcsoltam a csípőjét. Csak éreztetni akartam vele, mennyire, de mennyire szeretem. Nem is húzódtam el, még akkor sem, mikor megindult ki velem a vízből, hogy kissé ügyetlenül, de bemenjünk a csónakházba.
- Ha magának a halászháló és a csali esküvős dolognak számít- magyarázta, én pedig kicsit elhúzódtam, hogy körbe nézzek. A csónakházban csak egy-két szépen elrendezett csónak, egy halovány fénnyel világító lámpás meg néhány horgászfelszerelés volt. A fényt inkább a nagy ablakokon át beszűrődő, kinti holdfény jelentette.
- Jó. Hát ha nem akarja... - vágtam csalódott fejet és lekászálódtam Smith-ről. - Akkor éljünk vadházasságban... hikk! - Csuklottam, majd még böffentettem is egyet, amitől aztán végképp zavarba jöttem. Elpirulva kaptam a szám elé a kezemet és pislogtam rá.
- Bocsánat. - Dünnyögtem a saját tenyeremnek. Jay előtt ez sosem lenne gáz. De Smith... nos ő Smith. Előtte nehéz volt elengednem magamat, akármilyen harciasnak is látott korábban. Nem szerettem volna, hogy megorroljon, milyen udvariatlan vagyok és ilyenek. Na persze az voltam, de olyan vékony volt már a határ a szeretőm és a tanárom között, hogy nehéz volt megmondani, mi helyes és mi nem.
- Megértem, ha ezek után nem akar a férjem lenni - motyogtam tovább. Talán nem is értette, amit mondok. Az lett volna a legjobb, de azért elindultam kifelé. - Megyek a... aú! - Visítottam fel, ahogy beleszaladtam az ajtóba. Azt hittem, kicsit távolabb van, de nem.

magával meg mi lett?
(https://i.pinimg.com/564x/bc/34/c1/bc34c15311f3c0d65b1098f5c0497d2f.jpg)

la Fay
2003. október 20.

TÓ (https://www.youtube.com/watch?v=Ya6lvbihp0I&ab_channel=Elef%C3%A1ntzenekar)

Florian a hebehurgyábbnál is hebehurgyább volt, és még szerencse, hogy Smith professzor kellően tehetséges volt az úszásban. A szülei első számú kötelezettségüknek tartották azt, hogy gyermekeik megtanulják ezt a rendkívül alapnak számító tevékenységet, mert hát ki tudja mit hoz az élet, az embernek tudnia kell úszni, főleg egy szigetországban, ugyebár. habár Smith professzor nem állta, hogy bármije is vízhez érjen - ebben olyan volt, mint egy macska, nem csoda, hogy ilyen jól kijött Samanthával -, most hősiesen lebegett a felszínen, Floriant tartva a karjai között, aki ábrándos álmokat szőtt az esküvőről, amitől a professzor meglehetősen zavarba jött.
Florian üdítően gyerekes volt, és ő sosem tudott az lenni, már gyerekkorában sem, a merev szabályok és kötelezettségek miatt, hiszen a szülei szinte konkrét szabályrendszert alkottak, ahogy nevelték a gyerekeiket, azért jó volt elnézni a fiatalság erejét, hogy bennük volt tűz, volt élet és megélték a legvadabb hülyeségeket is, amiktől Oliver Smith egyenesen a falra mászott. Nem értett velük egyet, szigorú volt, de csendes magányában elismerte a fiatalok erejét. Főleg Florianét, akinek a bolondos természete állandó jelleggel szórakoztatta.
A víz hidege, na meg Florian testének hozzásimulása az övéhez kizökkentette szigorú mivoltából egy pillanatra a professzort, aki úgy érezte legszívesebben itt ellebegne akár élete végéig is, ebben apillanatban vele, de persze mégsem tehette, nem akarta, hogy megfázzanak. Nem mintha ő olyan sokat betegeskedett volna, talán a sok bájitalfőzés tette egy kissé jobban ellenállóvá, vagy egyszerűen csak rettegtek tőle a vírusok és a baktériumok is, biztos nem volt kedvük találkozni a sötét szemöldököt ráncoló fehérvérsejtekkel, a professzor testében.
- Dre prof... olyan jó lenne - dünnyögte Florian, miközben ő csak egy sóhajtás és néhány kítérő logikus és tanárosan távolságtartó válasszal ki is evickélt vele a partra. Persze jó lett volna, de talán majd akkor, amikor végre Florian is elballag az iskolából, annál kevesebb eséllyel lesznek ők veszélyben a kapcsolatuk miatt. Smith rendkívül örült annak, hogy Florian átkulcsolta a testét a lábával, de rendületlenül kászálódott ki és ment a csónakház felé.
- Jó. Hát ha nem akarja... Akkor éljünk vadházasságban... hikk! Bocsánat - magyarázta, ahogy beértek a kis helységben, mire MSith zavartan köhintett egyet, ami kissé megróvóra is sikeredett mert épp a böffentés és csuklás után reagálta éppen le a vadházasságot. Előhúzta a pálcáját, hogy megszárítsa a testüket, karhácsolva.
- La Fay, inkább szedje össze magát, és ne beszéljen ilyen vadságokat, ha kérhetném - magyarázta tanárosan professzoros hangján, miközben a fiú éppen önmagától jött teljesen zavarba. Valamit még még motyogott a fi, de képtelen volt azt megérteni, és még az ajtóba is belesétált, így hát SMith professzor odasietett hozzá, hogy óvatosan maga felé fordítsa és egy hűsítő varázslattal kissé enyhítse a Florian fején esetleg keletkezni próbáló puklit.
- Na jól van la Fay, most szépen lefekszünk, és megnyugszik az ölemben - magyarázta, és egy kellemes kis pkrócot terített el a földön, hogy puhán elfekdüjenek rajta.

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/f6/a8/56/f6a856c65a199b7c8578cc033b9ff28b.jpg)

Ebben az állapotban még mámorítóbb volt Smith professzor testéhez simulni. Tökéletes helyen voltam, éreztem az illatát, a szíve ritmusát és ahhh... azok a szemek! Közelről csak még őrjítőbbek voltak, ezért megcsókoltam a nyakát. A helyzet persze nem sokáig volt ilyen idillikus. A kevéske alkohol, amit Jayjel ittam, pont a csónakházban döntött úgy, hogy feltör belőlem. A hányást még csak-csak elkerültem, de egy böffentés így is kiszaladt, amitől zavarba jöttem. Az arcom rákvörössé vált, csak Smith azt nem láthatta, mert elég sötét volt. Az a kis lámpás, ami idekint világított, épp csak arra volt elég, hogy az ember ne bukjon orra és zuhanjon be a csónakok közé.
- La Fay, inkább szedje össze magát, és ne beszéljen ilyen vadságokat, ha kérhetném - mondta Smith, miközben már felém irányított a pálcáját. A szárítás jól esett, de közel sem volt olyan finom meleg, mint az ölelkezés, ráadásul az arcom csak még jobban kipirult tőle. Készen álltam rá, hogy bemeneküljek a hálókörletbe, de elfelejtettem, hogy itt ajtó is van. Arccal kenődtem fel az üveges ajtóra, erősen beütve a homlokom.
- Au... - visítottam fel, a sérült területet dörzsölve. Az volt persze a legrosszabb, hogy megborult velem az egész világ, alig tudtam meg megkapaszkodni valamiben, ami végül Smith volt. Valamit morogtam, hogy bocs, de kissé ködös volt az a pillanat. Csak azt fogtam fel, hogy kellemes hűvös nyugtatja a fejemen keletkezett púpot.
- Na jól van la Fay, most szépen lefekszünk, és megnyugszik az ölemben - mondta Smith, majd eldőltünk a földön, én pedig a hasán kötöttem ki. A fejemet a mellkasára fektettem, még így is borzasztóan szédültem.
- Látja, prof... ennyire szeretem... teljesen bolondot csinál belőlem - dünnyögtem. Az ujjaim békésen játszottak a bőrén, a nyakát és az arcélét érintve. Hogy lehet ennyire férfias? Sokkal, de sokkal erősebb volt nálam, ez pedig valahol annyira tetszett. Volt abban is valami izgató, hogy más nem nagyon tudott erről a kapcsolatról, csak a húgom... de ő is csak azért, mert jó volt valakivel megosztani ezt az egészet.
- És még csak el sem vett... hikk... - csuklottam megint. Aztán persze nem tudtam visszatartani, éppen csak felnyomni tudtam magam, mielőtt elhányom magam, egyenesen Smith ruhájára és nyakára. - A fenébe... bocsánat. - Dünnyögtem, majd még egy adaggal megkoronáztem. Ennyit a romantikus pillanatról. Most már biztos nem lesz a férjem soha.
Nagy nehezen legurultam róla, hogy a hátam a hideg padlót érje. Még így is szédültem, ahogy a ház öreg, deszkákból álló mennyezetét bámultam. Minden porcikám úgy remegett, ahogyan a gyomrom is. A fájdalom sem nagyon csökkent a testetemben, ami furcsa, nyomott érzést hagyott maga után.

magával meg mi lett?
(https://i.pinimg.com/564x/bc/34/c1/bc34c15311f3c0d65b1098f5c0497d2f.jpg)

la Fay
2003. október 20.

TÓ (https://www.youtube.com/watch?v=Ya6lvbihp0I&ab_channel=Elef%C3%A1ntzenekar)

Smith professzor sok mindent tapasztalt már meg az élete során, és az elmúlt rövidke időszakban a Roxfortban eltöltött iső is elég volt ahhoz, hogy már-már úgy érezze túl sokat is látott a diákság életéből. De persze más, ha csak egy részeg diákot szedeget össze a folyosón és dug be a gyengélkedőre, mint az, hogy Floriannal jár így. Kissé tanácstalan volt, de ezt igyekezett tanáros szigorúsága mögé rejtőztetni. zavartan megköszörülte hát a torkát, amikor Florian összefejelt az ajtóval, és éppen időben lépett oda, hogy biztos támasza legyen, mielőtt a fiú rongybabaként elterült volna. Inkább el is feküdt vele, hogy ne is mászkáljon Florian, hátha akkor inkább csak bezsélni fog, amit amúgy is megtett volna, de így egy kissé lényegretörőbben ontotta rá az érzelmeit a professzorra, aki még csak szokta ezeket a dolgokat, hiszen soha nem volt senkire sem ilyen elemi hatással.
Persze ő is érezte, hogy Florian mennyire megváltoztatta. Bár nem gyökeresen, de képes volt egy kicsit a jobb felé változni, meg összeszednie az erejét ami amúgy is volt neki, és szembe menni a szülőkkel is. Nem hitte volna, hogy egy tizenhét éves fiú tanítja meg ezekre a roppant fontos dolgokra. És persze nagyon is elbűvölőnek találta még most is a fiút, ahogy kissé alkoholtól - na meg a szerelemtől - csillogó szemeivel ránézett, akkor a vasállarca mögött SMith professzor igen csak olvadozott. Szerette nagyon Florian illatát, azt a heves elevenséget, ami átjárta, legszíveseben folyton maga mellett tudta volna. Persze már csak pár hónap volt hátra, hogy Florian elballagjon, és akkot tényleg sokkal szabadabban lehetnek majd együtt. Szinte várta, hogy beköltözzön hozzá a Szellős Házba. Mert Smith professzor igen is tudott néha ábrándozni is.
- Látja, prof... ennyire szeretem... teljesen bolondot csinál belőlem - dünnyögte a rajta Elterülő Florian, mire Smith professzor csak gynegéden beletúrt a hajába, és mélyen a szemébe nézett a fiúnak. Jól estek neki Florian cirógató érintései, és a pillantása, amivel csak őrá tudott így nézni.
- Maga is belőlem... - dünnyögte mintha ez lett volna élete legromantikusabb mondata, de persze ha nem is tűnt nagyon annak, ő most úgy is érezte. Sosem volt a bókolás mestere, na meg persze az érzelmei sem tükröződtek az arcára, de szerette azt muttani, hogy ő a masszív erő, akire bárki is tudott támaszkodni. Még akkor is, ha ez bizony rendkívül félelmetesnek hatott a diákok felé. De Florian valahogy mégis meglátta benne ezt a kedvességet, és olyan jól esett neki. Oda is hajolt egy kicsit megcsókolni és nem is bánta, hogy az a csók olyan kesernyésen alkoholos ízű, Florianhoz tartozott és jól esett neki ez a finom kis csók.
Teljesen romantikus volt.
Aztán Florian megszólalt.
- És még csak el sem vett... hikk... - csuklott az arcába, és aztán teljesen le is hányták az elegáns felső testét. Ha SMith egy mesefigura lett volna, biztosan teljesen gülü szemeket meresztett volna a hányásra, ami végigcsorgott még a nyakán is. Persze önuralmat tanúsítva ült fel és próbálta figyelmen kívül hagyni a hányás kellemetlen bűzét, ami belengte a teret körülöttük, miközben Florianból még egy adag szakadt ki, aztán csak elterült mellette a padlón. Smith professzor mérges volt, nem csak azért, mert le lett hányva és tönkre ment a ruhája, hanem mert Florian ilyen felelőtlenül berúgott. De persze nem eshetett neki rágalmakat zúdítva a fejére, ez nem az a pillanat volt.
Majd legközelebb elküldi büntetőórára, de most csak felé fordult, és inkább csak ledobta magárúl az összehányt ruhadarabokat, letörölgette egy vászonzsebkendővel a nyakát és odafeküdt Florian mellé, hogy simogassa a fejét, mert bizony sápadt volt, és messze volt a szobája a bájitaljaival.
- Na, la Fay, semmi baj, előfordul - dünnyögte, és kedveskedve simította végig a fiú sápadt arcát. - Talán biztonságban el kéne vinnem magát a hálószobámba, hogy a megfelelő ellátásban részesítsem - dünnyögte és végisimított Florianon, nem éppen erőszakosan, minden mozdulatában valami kellemes gyengédség lakozott.
- Itt vagyok, vigyázok magára, minden rendben lesz - suttogta és megpuszilta Florian arcát kedvesen. Ha a fiú szerette volna, szívesen megindult volna vele vissza a Roxfortba is, de akár itt is maradhattak.

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/f6/a8/56/f6a856c65a199b7c8578cc033b9ff28b.jpg)

Kicsit kellemetlenül éreztem magamat, ahogyan egyenesen ráhánytam… mármint Smith nem csak simán a pasim volt. Azt a szót sem igazán mertem volna rá használni, hogy a pasim. TEJÓÉG! Tulajdonképpen mi is nekem Smith? A fiúm? Ah. Mintha egy óvodás becézgetné a játszótársát. Az udvarlóm. Az meg még Smith-nél is öregesebb. Akkor mégis mi?! Mi a fene?!
Megköszörültem a torkomat, ahogy a hátam az öreg padlónak ütközött. A plafont bámultam, meg a korhadt deszkákat a kevéske fényben, amit a lámpás nyújtott. Nem éreztem igazán komfortosan magamat. Még akkor sem, mikor Smith kibújt a felső ruháiból és megnézhettem magamnak az izmos felsőtestét. Még mindig zavarba hozott, hiszen annyi időn keresztül éppen csak a fontos részek kerültek elő, mikor együtt voltunk. Gyönyörködésre nem volt lehetőségünk… túl veszélyes volt. A hálójában csak az utóbbi időben töltöttünk együtt több időt, addig volt a prefektusi fürdő, a mosdók… egy-két asztal… még nem szoktam meg, hogy ő így egyben az enyém.
– Na, la Fay, semmi baj, előfordul – magyarázta olyan csendesen, mintha nem is lánytam volna éppen. Na igen. Smith-nél ez körülbelül azzal volt egyenlő, hogy később majd alaposan leszid, de most egyelőre még itt van ez a vihar előtti csend állapot. Szóval csak élveztem a kedves simítást az arcomon. – Talán biztonságban el kéne vinnem magát a hálószobámba, hogy a megfelelő ellátásban részesítsem – folytatta, de most már az egész testemen simított. Ha nem lett volna miattam hányás szaga, ez egy egészen szenvedélyes pillanat is lehetett volna, ám helyett inkább szerencsétlenre sikerült az egész.
– Kétlem, hogy ma alkalmas lennék a szafaládényelésre professzor… – dünnyögtem és kicsit zaklatottan néztem rá. Jó, már nem volt annyira hányásszagú, mert a ruháit félretolta, de azért bőven bűntudatom volt még, amiért telibe hánytam. – Talán holnap. – Hunytam le egy pillanatra a szemem. De nem ellenkeztem. Elég könnyedén felemelhetett, szinte alélt voltam a hirtelen jött rosszul léttől. A gyomrom úgy kavargott, mint amikor egészen kicsi koromban Dommal felültünk a hullámvasútra.
– Itt vagyok, vigyázok magára, minden rendben lesz – mondta Smith és még egy puszit is kaptam az arcomra. Aztán szépen, lassan hagytam magam talpra húzni és megkapaszkodva a professzorba indultam el a kastélyba. Az arcomat is a bőréhez nyomtam. Bárcsak olyan finom illata lett volna, mint mindig, de most én bemocskoltam.
A lábam időről időre megcsúszott a nedves füvön, a lejtő sem esett jól, ami a kastély felé vitt a csónakháztól… de mentem, mert menni kellett, hogy biztonságban, kettesben legyünk. A holdból még mindig kettőt láttam, meg a kastély tornyaiból is időnként. De ezt nem tettem szóvá, sőt meglepően csendes voltam, még el nem értük a főépületet, ahonnan már könnyedén meg lehetett közelíteni Smith irodáját.
– Remélem, nem jön velünk szembe Nick. Biztosan megijedne magától félmeztelenül… – dörmögtem, ahogy lépcsők felé vezetett megint. – Egyszer azt mondta nagyon ijedt hangon, hog emlékezteti Sir Anthonyra… legyen az akárkit. – Sóhajtottam, majd ahol lefelé mentünk, jobba és balra, megint elhallgattam. A rosszullét mellett megint szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem magam.
– Ó… itt az irodája! – kiáltottam fel. A folyosó csak úgy visszhangzott.

magával meg mi lett?
(https://i.pinimg.com/564x/bc/34/c1/bc34c15311f3c0d65b1098f5c0497d2f.jpg)

la Fay
2003. október 20.

TÓ (https://www.youtube.com/watch?v=Ya6lvbihp0I&ab_channel=Elef%C3%A1ntzenekar)

A hányás bűze erőszakosan ynomult be SMith professzor orrábba, de ő egyelőre ellen állt a látványos kiakadásnak. Most aztán végképpen nem lett volna értelme egy részeg, bizonytalan és ki tudja miken agyaló kamasszal veszekedni. majd alapos büntetés vár rá, ami nem a megszokott lesz a számára. talán már ő is unta a lombik pucoltatást, vagy esetleg a szerencsétlen diákok már tényleg az összes fiolát, üvegcsét és lombikot kipucolta, de úgy vélte fő a változatosság, a szertárában rengeteg üst volt, ami az évek alatt gyűlt fel a hebrencs diákok által, így az üst selejtezés is egy igen kíméletlen feladatnak tűnt. De most nem is a büntetésen járt a professzor úr agya, hanem azon, hogyan nyalábolja fel a szenvedve fetrengő Floriant, akinek az arca hol sápadt lett, hol pedig kipirult. Smith számára még így is nagyon is szerethető volt a fiú, hiszen valahogy olyan jóleső érzéssel töltötte el, hogy még ezt a szétcsúszott arcát is megmutatta neki. Ahogy a dühösen üvöltöző Floriant is látta a Konyhában azon a furcsa estén.
– Kétlem, hogy ma alkalmas lennék a szafaládényelésre professzor… – válaszolta Flroian, miközben elnyomott egy sóhajt Smith professzor. Tisztában volt a helyzetükkel, és nem is szerette volna kockáztatni azt, hogy Florian esetleg a közben is esetleg rosszul lesz, és még meg találna fulladni a nagy szafaládézás közben. A gondolattól egyenesen megrettent, és hogy ezt leplezze megköszörülte a torkát.
- A szafaládé másnap is lesz - mormogta válaszul a professzor. Szerencsére péntek volt, így nem kellett olyan hamar elválniuk egymástól reggel. Szerette a pénteket, olyankor egy kicsit kevésbé volt felelőségteljes. Ilyenkor esetleg elment egy kávét meginni a kedves barátjával, Harolddal, vagy pedig egy kicsit később ébredt. Mondjuk nem fél ötkor, hanem ötkor. Míg Florian aludt a karjai között ő olvasgatott és szivarozott, az egész pedig rendkívül idillikus volt, mintha együtt éltek volna. Szerette ezeket a lusta pillanatokat Florian társaságában eltölteni. Mintha csak meglelte volna a lelki békáját.
Le szerette volna teremteni a felelőtlen alkoholfogyasztás miatt is, de most inkább csak egy támasz volt a számára, egy biztos pont, amibe kapaszkodhatott. Így seígtette fel a támolygó Floriant a padlóról, és egy intéssel suvickussal kitakarította a hányásból a kis házikót, meg magukról is a nyomait. Ezzel szerencsére a kellemetlen bűz is eltűnt róluk, na meg a friss levegő egészen kellemesnek hatott a szagok után. A bőrét kicist csípte ahideg szél, de nem volt olyan metzően fájdalmas, talán a tétestől még a hideg is megijedt. Támogatóan vezette át az udvaron egyenesen a kastély méltóságteljes falai közzé Floriant. Remélte, hogy úton út félen nem kell még heverésző részeg diákokat felnyalábolnia, de szerencsére csak Florianra kellett figyáznia. Csendben haladtak, Florian szokatlanul néma volt.
Egy ideig.
– Remélem, nem jön velünk szembe Nick. Biztosan megijedne magától félmeztelenül… - jegyezte meg Florian, mire a professzor csak hümmögöt egyet rendkívül bőbeszédűen. – Egyszer azt mondta nagyon ijedt hangon, hog emlékezteti Sir Anthonyra… legyen az akárkit - magyarázta tovább, mire Smith csak pislogott párat Florian felé. Tőle még a szellemet is tartottak, egyszer még a Véres Bárót is kénytelen volt rendre utasítani, aki kellemetlenül lehajtott fejjel somfordált el, és azóta is kerülte őt. Mint nagyjából minden szellem.
- Csak el ne hagyja a fejét a nagy ijedelmében - válaszolta szellemesen. Macmillan humora talán megfertőzte őt is, pedig nem tartotta magát kifejezetten vicces embernek. - Inkább maradjon is csendben - tette még hozzá, miközben kanyargósan végre-valahára meg nem érkeztek az irodájába.
- Bizony, megérkeztünk, úgyhogy most szépen az ágyba teszem - magyarázta, és bár másnaposságra meg rosszullétre nem voltak bájitaljai, na meg persze ilyet itatni alkoholra amúgy is veszélyes lett volna, így maga után húzta az ágyba, hogy ha nem kerülgette Florian olyan hányósan hányós rosszullét és az ölelésébe zárta.

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/f6/a8/56/f6a856c65a199b7c8578cc033b9ff28b.jpg)

Smith szobája felé haladva mind jobban éreztem az émelygést. Persze már régen nem volt mit kiadnom magamból, így újabb hányásra nem sok esély volt... de a fájdalom ott maradt a gyomromban, emlékeztetva arra, miért is lenne jobb, elkerülni az alkoholt.
- A szafaládé másnap is lesz - jegyezte meg Smith, mintha erre vevőbb lenne, mint a házasságunkra. Csak egy morgással jeleztem, hogy nem vagyok oda a válaszáért... én még korrepetálásra is járok egy harmadikoshoz... mármint Theron harmadikos ugye? Lehet, hogy másodikos. Vajon lesz esélyem egyáltalán évvégéig olyan szintre jutni, hogy lenyűgözzem a profomat? Nem hittem benne, pedig próbálkoztam, csak egyszerűen nem volt elég okos ezekhez a dolgokhoz.
És persze, mivel még kótyagos volt a fejem, csak baromságot tudtam beszélni. Féligfejnélküli Nick... mi bajom van nekem? Csak élveznem kellene, hogy hozzábújhatok, meg kettesben lehetünk. Még mindig zavarba tudott hozni, olyankor pedig képtelen voltam nem marhaságokat beszélni össze.
- Csak el ne hagyja a fejét a nagy ijedelmében - felelte. Meglepő módon humoros választ adott, s Smith-től ilyesmit hallani álomszerű volt. Sosem poénkodott, sőt általában hideg és csendes volt. Annyira meglepett, hogy még zavarba is jöttem tőle. Éreztem, hogy kipirul az arcom. - Inkább maradjon is csendben- tette hozzá, amikor az ajtóhoz értünk. Csak odabújtam hozzá és megvártam, hogy kinyissa az ajtót.
- Végre itt...? - kérdeztem kicsit meglepve. Eddig úgy tűnt, mintha összevissza kavarognánk a folyosókon és lépcsőkön. Egészen bele is szédültem, ám próbáltam csendben maradni. Gondolom, Smith-t is zavart, hogy hülyeségeket beszélek. - Azt hittem már, hogy az irodája átköltözött a kastély másik végébe... vagy valami... - Tettem hozzá dünnyögve.
Belépve oda, otthonos Smith-illat és szivarozás aromája ütötte meg az orromat. Attól legalább nem volt hányingerem, így a kellemetlen érzések is odakint maradtak. Csak a gyomrom és a fejem jelzett még mindig tompán.
- Bizony, megérkeztünk, úgyhogy most szépen az ágyba teszem.
- Prof, nem kaphatnék valamit fájdalomra... - motyogtam erőtlenül, de már az ágyba is húzott magával. - Egy fürdő is rám férne. - Folytattam, ám már át is ölelt, olyan védelmezően, hogy egészen megnyugodtam a belőle áradó melegtől.
- Prof... - sóhajtottam békésebben. - Biztos nem kaphatok egy fürdőt...? - A hangom kótyagos és elhaló volt.

magával meg mi lett?
(https://i.pinimg.com/564x/bc/34/c1/bc34c15311f3c0d65b1098f5c0497d2f.jpg)

la Fay
2003. október 20.

TÓ (https://www.youtube.com/watch?v=Ya6lvbihp0I&ab_channel=Elef%C3%A1ntzenekar)

Smith professzor út közben is attól félt, hogy Florian el találja magát hányni. Nem mintha nem tudta vonla eltűntetni a nyomokat egy pálcaintéssel, de azért örült volna, ha nem találkoznak senkivel ezekben a sötét éjszakai órákban. Ilyenkor már nem járőröztek a prefektusok sem, a diákok pedig jobb helyeken éppen az igazak álmát aludták, vagy pedig éppen egy éjszakai buli után próbálták megtalálni a saját hálókörletüket. Örült vonla annak, hogy nem botlik bele a többi diákba, akikkel mulatott Florian, mert akkor más irányt vett volna az útjuk. De szerencsére nem volt sehol senki, maximum egy-egy éhes macska. SMith professzor a szeme sarkából egy krémcsoki színű cicát vett észre, akinek a feje búbján egy nasis zacskó lobogott, mint egy zászló. Gyorsabban szedte a lépteit, mert az őt üldöző diákkal sem óhajtott találkozni. Kissé messzebb volt az irodája, a klubháztól, a hugrások bánatára - vagy éppen örömére -, de legalább gyorsan meg is érkeztek. Igyekezett nem túlságosan gyakran éles kanyarokat váltani a fiúval a karjai között, de az út így is szövevényesnek hathatott a számára.
A humorizálása magát is meglepte, nem csak la Fayt, aki zavarba is jött, bár ezt SMith nem igazán láthatta, mivel éppen a bejutás kötötte le teljes egészében a figyelmét. De ha látta is volna, azt betudta volna az alkoholtól való kipirulásnak is.
- Azt hittem már, hogy az irodája átköltözött a kastély másik végébe... vagy valami... - dünnyögte meglehetősen kütyagosan Florian, mire SMith csak elnyomott egy sóhajt. Persze, tény, hogy nem a legközelebb volt az irodája a bejárathoz, de azért elég gyorsan el lehetett érni ide is azért.
- Majdnem a másik végében vagyunk, la Fay, ez itt a déli szárny - magyarázta olyan professzorosan oktató hangsúlyozással, de hát nem tehetett róla, neki világ életében ilyen hanghordozása volt. Minden esetre végül sikeresen képes volt kinyitni az ajtót, amit bűbáj védett az engedetlen diákoktól, nem mintha bármelyik diák mert volna az ajtója előtt rosszalkodni. Túl félelmetes látványt nyújtott a mögötte felbukkanó SMith haragos alakja.
A szoba kellemesen meleg volt, és jó illatú, amit befűszerezett a nívós szivarok, és a könyvek, no meg a pergamenek kellemes és ízes aromája. Remélte, hogy ezek az erős illatok nem lesznek Florian hasára és lelkére gyomorforgató hatással.
- Prof, nem kaphatnék valamit fájdalomra... Egy fürdő is rám férne - magyarázta émelygős hangon Florian, mire SMith professzor gondolatban egyet is értett vele. Szerencsére hatalmas fürdőkád volt a szobájában, mert szeretett ő is elmerülni a kellemes vízben, olvasgatni, és szivarozni közben. Engedett mindig magának egy-néhány luxust azért, amikor volt rá egy kis csendes alkalma.
- Talán nem is lenne rosz ötlet - brummogta a kellemes és romantikus ölelés közben. Itt végre kettesben voltak, a zárt ajtók mögött, és nem kellett senkitől sem tartaniuk.
- Prof... Biztos nem kaphatok egy fürdőt...? - Erre SMith végül csak megindult a szép, kellemes árnyalatú fürdőszoba felé, ami az ő illatát itta mindig is magába. Neki talán nem is tűnt fel. Közben Samatnha is felbukkant, ráugrott a mosogató kagylóra és kívácnsian bámulta őket.
- Egy rendkívül gyógyító fürdőt fog kapni - magyarázta SMith, és elkezdte előkészíteni a fürdést. Habár bájitalt ódzkodott adni neki, egy nagyon kellemes gyógyító és pihentető fürdőt dobott össze különleges bájitalkeverékből, ami nyugtatóan hatott az ember lelkére és testére. Közben elkezdte gyengéden kihámozni Floriant a ruhákból.

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/f6/a8/56/f6a856c65a199b7c8578cc033b9ff28b.jpg)

Az ágyon elfekve is borzalmasan szédültem. Nem csak olyan volt, mintha fejbe vertek volna, hanem a gyomrom is borzalmasan fájt még mindig. A kellemetlen érzéstől persze csak valami bájitallal tudtam volna szabadulni, de Smith nem hajlott rá, hogy bármit is adjon. Biztosan azt gondolta, hogy megérdemlem. Miért is gondolta volna másképpen?
- Talán nem is lenne rosz ötlet - mondta aztán, mikor felvetettem, hogy fürdeni is jól esne. Eléggé fáztam, ráadásul éreztem még magamon a hányás szagát is. Nem akartam ilyen lenni Smith előtt... mármint ekkor kezdtem el felfogni, milyen gáz voltam. Talán az alkohol hatása kezdett múlni.
Év eleje óta arra törekedtem, hogy tetszek neki, lássa, milyen komoly lettem. Erre leittam magam és jóformán könyörögtem, hogy házasodjunk meg. Mégis minek...? A professzorom volt, ráadásul egyszer megígértem neki, hogy engem nem kell kényszerből elvennie. Nem akartam egy második Aurora lenni.
Csendesen hallgattam, ahogy mozog a szobában. A szemem persze lehunyva tartottam, remélve, hogy a szédülés lenyugszik... de valójában csak nagyon szégyelltem magamat. A víz csobogó hangja egészen megnyugtatott.
- Egy rendkívül gyógyító fürdőt fog kapni - magyarázta. Éreztem, hogy az ujjai elkezdik lefejteni a rólam a ruhadarabokat. Szerettem az érintését, mindig erős volt, de olyan kedvesen forró.
- Prof. Csak a maga kedvéért vettem fel ezt az inget... - dünnyögtem kótyagosan, ahogy lekerült rólam az anyag. Csak ezután keltem fel és hagytam magam eltámogatni a fürdőig. Hangos sóhajjal támaszkodtam meg a kádon.- Hatalmas... - állapítottam meg, de lendületesen Smith felé fordultam, ahelyett, hogy bemásztam volna. - Mármint a kád... - tettem hozzá, de az ujjaim máris a nadrágjával babráltak. Természetesen nem egyedül akartam mosakodni, hanem vele.
- Jobban vagyok... - még mindig élettelen volt kicsit a hangom, de az ujjaim fürgén dolgoztak, a nadrág pedig ügyesen lesiklott a lábain. Az alsónadrágot is letornáztam róla és persze minden felesleges ruhadarabot. Elég ritkán vetkőztettem én, így ez legalább akkora élvezetet nyújtott, mint egy sima együttlét.
- Megint izmosabbnak tűnik. - Állapítottam meg és végig simítottam rajta, átkarolva a nyakát pedig egyenesen a szemébe néztem. - Bocsánat, hogy ittam... hikk... - csuklottam az arcába.

magával meg mi lett?
(https://i.pinimg.com/564x/bc/34/c1/bc34c15311f3c0d65b1098f5c0497d2f.jpg)

la Fay
2003. október 20.

TÓ (https://www.youtube.com/watch?v=Ya6lvbihp0I&ab_channel=Elef%C3%A1ntzenekar)

Smith professzor, ha bár nem lett kifejezetten feszült az erőszakos házassági dolgok miatt, kissé fusztrált lett, mintha Florian egyetlen célja is csak ez lett volna. De elhessegette a gondolatot, igazából nem akart gyerekes módon kombinálni és az illuminált állapotban lévő diákok persze mindenféléket is összehablatyoltak. Inkább azzal foglakkozott, hogy rendbe szedje a szétcsapott diákot, akinek a tekintete is kissé ködösen csillogott. A fürdő gondolata meg egészen fellelkesítette, hiszen neki sem ártott volna, és az, hogy esteleg ketten bújjanak bele a kellemes habok közzé még inkább csábító volt.
A víz kellemes, ritmusos hangon csobogott, a gyógyító habfürdő illata kellemes aromával töltötte meg a teret. Kissé megel is volt a víz, párafátyollal vonta be a tükröt, de éppen jól esett, ha az ember tagjai nem rég átfagytak a tó hideg vizében, és még a csontjak érezték magukon.
- Prof. Csak a maga kedvéért vettem fel ezt az inget... - magyarázta Florian, mire Smith elégedett hümmögéssel bólogatott.
- Kifejezetten jól állt magának - mondta szigorú hangon, de azért persze ki lehetett hallani belőle a dícséretet. Szerette Florianban az egyszerűséget, hogy egy kissé hebehurgya és szétszórt volt még az öltözködése és a frizurája sem állt soha sehogy sem tökéletesen, miközben ő maga mániákusan törekedett a tökéletességhez. Bár mi tagadás, Florian iagzán feérfiasan nézett ki ebben az öltözetben is, nem csoda, hogy néha-néha azért végignézett a fiún. Meg persze az ing nélkül is kifejezetten csábító volt.
- Hatalmas... Mármint a kád... - fordult felé, miután beértek a fürdőszobába, Smith pedig megköszörülte a torkát, miközben a pókerarca mögött egy kissé talán zavarba is jöhetett. Eközben a macskája a kád szélén egyensúlyozva nyúlkált bele a kádba, és pofozgatta a habot, vagy az éppen felfelé szálló buboríékokat.
- Minden hatalmas - bólogatott nagy komolyan SMith professzor, aztán már vetkőzettték is ki a ruhájából Florian ügyes ujjai. Ezt elégedett sóhajtással vette tudomásul, miközben ő is lefejtette a fiúról az utolsó darabokat is. Már csak a bőrük simulhatott egymásnak.
- Jobban vagyok... - közölte erőtlen hangon, mire Smith csak kételkedve végigmérte.
- Ezt én döntöm el, la Fay, hogy mikor van jobban. Nyomás a kádba - dörmögte tanáros hanján, ahogy elnézte afiú szép testét. Szeretett benne gyönyörködni, szép látvány volt. Nem is nagyon volt ideje további szavakra, Florian közelebb húzódott és átkarolva a nyakát szinte az ajkaira lehelte a következő szavakat.
- Megint izmosabbnak tűnik. - Állapítottam meg és végig simítottam rajta, átkarolva a nyakát pedig egyenesen a szemébe néztem. - Bocsánat, hogy ittam... hikk... -
- Nem utasítom el a testmozgást. És a büntetését később megkapja - mormolta a professzor, Florian ajkaira, majd hosszasan meg is csókolta, majd egy óvatos mozdulattal bele is ült Floriannal a kádba, hogy a habok között végre ellazuljon a fáradt és megviselt izmuk, és a gyógyfürdő helyre tegye egy kicsit Floriant is. Nyugtató hatású volt, és jót tett a gyógynövényes illat az ember testének-lelkének. Közelebb is vonta magához, és a szemébe nézett Florannak, miközben Samatha kizökkenthetetlenül szórakozott a kád végén felgyűlt habokkal.
- Remélem most már jobban van, a társaság is remek

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/f6/a8/56/f6a856c65a199b7c8578cc033b9ff28b.jpg)

A fürdőben kicsit már józanabb voltam, mintha valami fátyolszerű anyagon keresztül néztem volna a valóságot. A párás levegőben Smith könnyen vetkőztetett, én pedig időről időre lehunytam a szemem, hogy a gyógyfűvektől aromás levegőt magamba szívjam. Reméltem, hogy ez kicsit kijózanít még inkább, ám a gondolataim mögött még mindig ott lüktetett a kérdés, hogy miért is nem akart elvenni engem.
– Minden hatalmas – állapította meg ő maga is torokköszörülve, én pedig hagytam, hogy a bőrömön letolja rólam a maradék ruhát. Aztán persze én is vetkőztetni kezdtem őt el-elidőzve a teste bizonyos részein, élvezve az izmai kerek, erőteljesen vonalait. Hát nem tökéletes? Hogy lehet ilyen tökéletes… és mégis mit akar éppen ő tőlem? Akárhányszor belegondoltam ebbe, arra jutottam, hogy előbb-utóbb kiszeret majd belőlem, mert megun vagy ilyesmi. Talán ezért is akartam meggyőzni arról, hogy jól vagyok. Nem akartam, hogy egy hülye gyereknek kezeljen.
– Ezt én döntöm el, la Fay, hogy mikor van jobban. Nyomás a kádba – felete szigorúan, de én közelebb léptem hozzá. Átkaroltam a nyakát, az ajkaimat az övéhez simítottam. Annyira jól érzés volt ennyire közel tudni magamhoz. A bőre, a lehelete mind-mind kellemesen forró volt és el is tűntette a reszketést, ami azóta is ott uralkodott rajtam. Még egy bocsánatkérés is kisiklott az ajkaim között.
– Nem utasítom el a testmozgást. És a büntetését később megkapja – felelte. Hozzám hasonlóan ő is az ajkaimra lehelte ezeket a szavakat. Én azonban nem reagáltam, csak megcsókoltam. Hosszan, de gyengéden. Könnyedén húzhatott s emelhetett be a kádba eközben, mert semmi másra nem figyeltem, csak arra, hogy boldogok legyünk együtt.
A vízbe ülve sóhajtottam egyet, ahogy elhúzódtam. Nem kerültem tőle távol, elég nagy volt a kád, hogy könnyedén odabújjak hozzá. Csak ekkor vettem észre a macskát, aki a kád szélén ülve a habokkal játszott.
– Remélem most már jobban van, a társaság is remek.
Bólintottam, majd elnevettem magam. Sosem tűnt fel még ennyire, hogy Smith-nek rengeteg háziállata van. Csakhogy nyáron a kutyája összenyalogatott, most meg a macskája akarta végig nézni, ahogy a gazdáját elevenen felfalom.
– Maga igazi állatbarát, mi? – kérdeztem. Az ujjaim a borostás arcán simítottak végig, miközben a tekintetem a macskáról vissza vándorolt rá. Így most újra a szemeibe nézhettem. Szokás szerint fagyos, kék volt a pillantása.
Finom csókot leheltem az ajkaira. Nem mélyítettem el, éppen csak egy hosszabb puszira sikeredett.
– Mit szól…na… – pusziltam meg újra. Az ujjaim az arca két oldalán simítottak végig egészen a hajához. –… ha én venném el magát? Nekem nem gond. – Haraptam meg az alsó ajkát, éppen csak jelzés értékűen. Határozottan kezdett belém visszatérni az élet.
– Kaphat gyémánszerű gyűrűt is. – Leheltem az ajkaira. Nem akartam én idegesíteni, csak zavart, hogy olyan furcsán elutasító volt.

magával meg mi lett?
(https://i.pinimg.com/564x/bc/34/c1/bc34c15311f3c0d65b1098f5c0497d2f.jpg)

la Fay
2003. október 20.

TÓ (https://www.youtube.com/watch?v=Ya6lvbihp0I&ab_channel=Elef%C3%A1ntzenekar)

Smith professzor őszintén remélte, hogy Florian nem fog neki feltenni több kínos kérdést. Ez persze ugyan csak hiú ábránd volt, mert Florian igen csak gyakorlott volt az ilyen kérdések feltevésében. De SMith professzort hagyjuk meg ebben a naiv álmodozásban, egyelőre.
Szeretetteljesen vetkőztette ki Florian a ruhák fogságából, és közben nagyon is tetszett neki a látvány ami fogadta. Szépnek és férfiasnak tűnt ebben a fürdővízi, gyógyillatú fényben Florian, és MSith professzor maga is elcsodálkozott azon, milyen mélységesen mélyen képes volt őt szeretni, minden furcsa és gyerekes szokása ellenére. Talán épp ez volt ennek a varázsa, hogy mindenben különböztek, és mégis olyan szenvedély dúlt közöttük, amire a legtöbben csak irigykedhettek. Egészen bájos, gyermeki gondolat volt ez tőle, amivel még saját magát is meglepte. Túlságosan érzelgős lett neki köszönhetően, habár ezt senki se lett volna képes megállapítani róla.
Jól esett számára is ez a kellemes illat, elmosta belőle a fáradtságot, ami egy kicsit megült a szemében, miközben javította azt a sok beadandót. Egyre jobban érezte, hogy nem csak Floriannak, hanem saját magának sem árt egy fürdés. De igazából ezek a gondolatok meglehetősen háttérbe szorultak a heves csókoknak köszönhetően, de végül mind a ketten bent csücsültek a kádban, egy szórakozott, kifejezetten játékos cica társaságában, akit jobban lekötött a hab látványa, mint az embereké. Smith úgy érezte, így aztán tényleg sok mindent megmutaott magából Floriannak. Az egész lelkét, mintha a szobában tárta volna fel előtte, és ez valahogy mégis olyan furcsán jóleső érzéssel töltötte el. Szavakkal igen csak nehezen fejezte ki magát, szigorú volt, tanáros, és komoly tekintetű.
Olyan békés most így minden, gondolta a professzor. Florian is jobb színben volt, együtt pihentek a habokban, és a bőr a bőrhöz ért. Igazi aranyélet, kellemes nyugalom, a hányás szaga is messze elpárolgott már... Olyan tökéletes.
– Maga igazi állatbarát, mi? - kérdezte Florian, mire SMith csak egy komor hümmögéssel válaszolt.
- Szeretem az állatokat - bólintott rá. Kedvesebbek voltak vele, mint az emberek. Közben élvezte a kellemes kis cirógatásokat, és a kék tekintete megtalálta Florian gyermekien csillogó barna szempárját. - Régen volt egy kékeszöld golymókom is - idézte fel kellemesen noszatlgiázva, olyan ábrándos tekintettem, mint amikor az ember idézi fel a vidám, boldog gyermekkort, ahol minden ártatlan volt, a világ pedig szép és biztonságos. Sebek és csalódások nélküli élet. Milyen régen is volt már. Kiélvezte a rövidebb puszit is, amit kapott.
Minden olyan békés volt, idillikus.
Egy ideig, biztosan.
– Mit szól…na… ha én venném el magát? Nekem nem gond - maygarázta Florian, miközben persze Smith határait kezdte el feszegetni. Csak a kellemes cirógatások miatt nem csattant fel, meg mert éppenséggel hatással volt rá a nyugtató fürdő is, viszont meglehetősen kellemetlenül feszélyezni kezdte ez a téma. Nem szerette volna, hogy egy veszekedésbe fordul ez az este. Így is el kellett viselnie, hogy hozzákényszerítettek egy házasságot, és nem esett jól neki ez az erőszakos közeledés Florian részéről. Smith szeretett mindent a maga idejében csinálni. Inkább mély hallghatásba merülve mormogott és hümmögött valamit, persze amúgy sem volt egy szószátyár típus.
- Florian... - sóhajtott fel, mély lélegzetet véve.
– Kaphat gyémánszerű gyűrűt is - csókolta meg, mire felsóhajtott. Fáradt volt már egy ilyen eszemcseréhez, de nem akart midnenre csak úgy rábólogatni.
- la Fay, egyelőre az legyen a célja, hogy kipihenje magát a mai éjszaka után. Túl nagy léptekben gondolkodik - mondta nagy bölcsen. - Egyelőre még el se váltam, csak benyújtottam a keresetet. Egy ideig örülnék a függetlenségnek - tette még hozzá, remélve, hogy meg is értik.

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/f6/a8/56/f6a856c65a199b7c8578cc033b9ff28b.jpg)

A víz kicsit, mintha még jobban segített volna magamhoz térni. Legalábbis ott lebegett felettem a józanság lágy fátyla kicsit megcirógatta volna az arcomat. Csak a szívem kalapált még mindig őrült tempóba, ahogyan korábban is. Másra sem vágytam, minthogy Smith azt mondja igen, menjünk és szökjünk meg most azonnal… de csak nem akarta kinyögni. Sőt, még az állatokról is elkezdett nekem csevegni, miközben én vallomást tettem neki, nem is egyet ma éjszaka.
– Szeretem az állatokat – pillantott a szemembe. A hideg kékség könnyen beleolvadt az én rendkívül sötét, barna pillantásomba. Azt kívántam bár fontosabb dolgokról beszélgetnénk. – Régen volt egy kékeszöld golymókom is – mesélte túlzottan is lágy hangon. Reméltem, hogy ez az állapot majd elég lesz ahhoz, hogy másodjára is bepróbálkozzak mindazzal, amit korábban is feszegettem már.
Nem is tudom miért, meg voltam róla győződve, ha eléggé akarom, akkor majd rábólint. Az arcát az ujjaim közé simítottam, finoman érintve a bőrét, ha szükséges volt.
– Florian... – vette egy mély levegőt. Azt hittem, hogy majd most mondja ki, amire vágyom. Még el is mosolyodtam a nagy izgatottságban… de egészen más szavak jöttek ki az ajkain még az apró csók ellenére is, amit az ajkaira leheltem.
– Én is nagyon szeretem, prof… boldogok leszünk… – magyaráztam nagyon-nagyon lelkesen. Még nem is sejtettem, hogy mi fog következni, de sok jóban nem bíztam.
– la Fay, egyelőre az legyen a célja, hogy kipihenje magát a mai éjszaka után. Túl nagy léptekben gondolkodik – közölte aztán kicsit túl komolyan. Annyira, hogy egy halk sikolyt is megengedtem magamának, egyenesen az arcába. – Egyelőre még el se váltam, csak benyújtottam a keresetet. Egy ideig örülnék a függetlenségnek.
Erre lesiklott a kezem az arcáról. Most komolyan függetlenségről papol itt? Eddig azért vált el, hogy velem lehessen… vagyis nem egyedül akar lenni, hanem velem. Én nem akartam, hogy Smith független legyen. Úgy csobbantam kicsit hátrébb a kádba, hogy a macskára is került jó mennyiségű víz. Az felnyávogott, majd elrohant a hálószoba irányába, ezzel lényegében drámai befejezést adva a mai napnak.
– Maga a legbunkóbb… a leg… a leeeg! – Kiabáltam az arcába, mert nem jutott eszembe újabb sértés. Igazából csak arra tudtam gondolni, hogy most azonnal ráfröcskölöm a vizet. – Én itt kitárom a lelkemet, maga meg független akar lenni! Hát akkor legyen, dehogy biztosan nem veszem a számba szafaládéját, azt sejtheti! – Veszekedtem tovább, majd felálltam a kádban és ránéztem.
– Végeztem! – Közöltem, majd szédelegve kimásztam a vízből.
A csempén persze megcsúszott a lábam. Kicsit neki mentem az ajtófélfának, de nem számított. Haladtam tovább a szoba felé, hogy kivegyek Smith szekrényéből egy inget és azonnal belepréseljem a még vizes testemet.

magával meg mi lett?
(https://i.pinimg.com/564x/bc/34/c1/bc34c15311f3c0d65b1098f5c0497d2f.jpg)

la Fay
2003. október 20.

TÓ (https://www.youtube.com/watch?v=Ya6lvbihp0I&ab_channel=Elef%C3%A1ntzenekar)

Smith professzor teljes szerelmes naivitással ringatózott egy kád vízben Florian la Fay részegen is meglehetősen eleven társaságában. Pedig az élet olyan szép, amikor az ember azzal fürdik együtt, akit mindennél jobban szeret, kiszörítva a habok és a vizen túli világba minden kellemetlen gondolatot és problémát. A víz rituálisan képes lemosni róla minden bajt és bánatot, minden egyéb mellett. Habár sosem tekintette magánt sellőfiúnak, szerette a víz érintését a testén, az eső sem zavarta. Smit professzor meglepődne azon, hogy milyen gazdag személyiséggel rendelkezik, hiszen még önmaga tulajdonságait se igazán látta. Elvakította a furcsa hűvös nevelés, melynek részese volt, karótnyeltségén és szigorúságán mélyebben még ő sem tekintett bele magába. De persze nem volt egy kifejezetten lelkis típusú férfi, azt a tulajdonságát elhagyta már réges-régen, gyermekkorában. Most inkább a bájitalokon, a tanításon és a diákok megbüntetésén töprengett.
Azonban az idő változása néha visszavezette régi önmagához, gyakrabban időzött el gyermeki napjai felett, ami leginkább egy golymóktól volt igazán boldog. Az ember egy idő után szeretett vissza-vissza nézni letűnt korának romjaira, mintha csak egy festményt szemlélt volna. Smith professzor lassan közeledett a negyvenes éveihez, ami igazából cseppet sem zavarta, ő gyerekkorában is mindig annak érezte magát, mint fiatalnál.
- Én is nagyon szeretem, prof… boldogok leszünk… - magyarázta csillógó tekintettel neki Florian, amire a szigorú komoly arc mögött SMith szinte meghatódott.
Florian tekintetében azonban nem lankadt a fátyolosan elszánt fény. A fiatalság igazán makacs volt, és mindezek tetejében egy híresen makacs le Fay volt itt előtte, aki eltökélten szerette vonla rávenni a házasságra. SMith igzaán szerette volna kielégíteni a fiú vágyait, de nem vágott volna bele ilyesmibe, amíg a fiú tanulmányai nem fejeződtek be. Ehhez meglehetősen szigorúan ragaszkodott. Voltak dolgok, amiben az emberek már nem tudtak változni, egy élet is kevés lett volna SMith professzort rugalmasabbá változtatni. Ám ő magát is meglepte, milyen szenvedélyes hévvel vonta vissza a házasságát Aurora Blackkel. A mély és őszinte szeretet a másik iránt talán az egyik legnagyobb erő lehetett, ami még egy ilyen férfit is változásra késztette.
És ez a férfi most egy kis nyugalomra vágyott. És bölcs szavait a szemben ülő fiú mélységes mély lázadással fogadta, olyan felháborodással, mintha egyenesen arcul ütötte volna. Samantha rémülten ugrott félre a lendületesen hátrébb húzódó Florian elől, és el is hagyta a tett helyszínét. MSith is szívesen lett volna inkább egy macska, aki akkor vág hátraarcot, amikor csak akar, de persze túl büszke volt és nemes jellem holmi macskás tettekhez.
– Maga a legbunkóbb… a leg… a leeeg! – magyarázta Florian, SMith professzor meg megdörzsölte a halántékát. legszívesebben üvöltött volna, hogy fejezze be ezt a nevettséges és erőszakos viselkedést, de megpróbált uralkodni magán, elvégre Florian még nem volt teljesen józan.
- Én itt kitárom a lelkemet, maga meg független akar lenni! Hát akkor legyen, dehogy biztosan nem veszem a számba szafaládéját, azt sejtheti! Vlgeztem! - vetette ki magát lendületesen a kádból Florian, miközben Smith csak morogva, mint egy mérges medve, beletúrva ahajába követte, maga köré tekerve egy sötétkék törölközőt.
- Talán ha hagyna egy lélegzetnyi szünetet a házasságom után, még fontolóra is venném - dünnyögte némi ingerültséggel a hangjában, de ment lelkiismeretesen Floian nyomában, aki támolyogva kötött ki a szobájában valószínűleg a ruhás szekrény előtt. Még idejében beérte, és utána nyúlva magával szembe fordította, hogy a szemébe nézzen.
- Nem utasítom el magát, egy házasság nem feltétlenül egy kapcsolat örök záloga, ne legyen ilyen naiv - magyarázta, majd egy kisebb szünetet tartva közelebb lépett Florianhoz. - Nem szándékozom ilyen kötelezettsége rángatni magát, mert akármi lehet még velem - mondta nagyon bölcsen, és felnőttesen. Nem szerette vonla, ha netalántán elhalálozik, Florian úgy maradjon fiatalon, özvegyen és megkeseredetten. Az élet előtte volt még, ahogy minden olyan fiatalon eljegyzett kölyök előtt, akik házasságba kényszerültek a család és az aranyvér miatt. Magát feláldozta, ugyan úgy, ahogy előtte is megtették már. De mást nem akart ebbe belerángatni. Még a saját meg nem született gyermekét se.

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/f6/a8/56/f6a856c65a199b7c8578cc033b9ff28b.jpg)

- Talán ha hagyna egy lélegzetnyi szünetet a házasságom után, még fontolóra is venném.
- Ha szünetet akar, akkor talán én is fontolóra vehetném, hogy akarok-e még ezerszer hülyét csinálni magamból a maga kedvéért! - Vágtam rá indulatosan.
Megbántottnak éreztem magam. Szinte minden porcikámban éreztem a testemben gyülekező feszültséget... a torkomban pedig fájdalmasan nőtt a gombóc. Sírni akartam, ehelyett viszont csak kirontottam a fürdőből, hogy benyúlva a szekrénybe Smith egyik tiszta ingébe bugyoláljam magam. Dülöngéltem, meg-meg torpantam, de már a kezemben volt az anyag, mikor a professzor beért.
A karomat elkapva fordított maga felé. Ahogy a szemébe néztem csak elsírtam magamat... annyira fájdalmas volt őt látnom. Nem is akart engem. Csak levegőt akart kapni Aurora után. Én meg csak egy bábú voltam neki, akivel ellehetett, amikor kedve volt. Már nem is részeg voltam, hanem mérhetetlenül bánatos és szomorú.
- Nem utasítom el magát, egy házasság nem feltétlenül egy kapcsolat örök záloga, ne legyen ilyen naiv - magyarázta. Már annyira közel állt hozzám, hogy éreztem az illatát, amit még a kád víz sem tudott lemosni. Túl keveset áztunk benne ahhoz. - Nem szándékozom ilyen kötelezettsége rángatni magát, mert akármi lehet még velem.
Erre még több könny folyt végig az arcomon. Most azt akarja mondani, hogy haldoklik? Talán bekapott egy átkot vagy egy mérget ivott meg véletlenül? Nem értettem, hiszen hány éves lehet? Negyven? A teste tökéletes volt és erős, nem látszott rajta semmi.
- Most azt akarja mondani, hogy meg fog halni? - hüppögtem. Végig simítottam az arcán, az ujjaim közül ki is siklott az ing. Éppen kettőnk közé esett a földre. - Akkor csak még inkább akarom. Az utolsó órájáig magával akarok lenni. - Lábujjhegyre álltam és megcsókolgattam az ajkait, majd átöleltem.
- Miért nem érti, hogy én ezt akarom... én nem akarok soha mással lenni. - Dünnyögtem szomorkásan. Nem tudtam megérteni, miképpen fordult meg a fejében egyáltalán, hogy nem kéne, csak azért, mert meghalhat. Nekem Smith volt az igazi, ez nem fog változni akkor sem, ha elhagy, ha meghal, ha egyszerűen eltűnik. Választottam.

magával meg mi lett?
(https://i.pinimg.com/564x/bc/34/c1/bc34c15311f3c0d65b1098f5c0497d2f.jpg)

la Fay
2003. október 20.

TÓ (https://www.youtube.com/watch?v=Ya6lvbihp0I&ab_channel=Elef%C3%A1ntzenekar)

- Ha szünetet akar, akkor talán én is fontolóra vehetném, hogy akarok-e még ezerszer hülyét csinálni magamból a maga kedvéért! - magyarázta sértett indulattal a hangjában Florian, mire SMith megengedett magának egy mély, nagy levegőnyi sóhajt, miközben a dühös szempárba nézett.
Kissé nevetségesen is festhettek csuron vizesen, a talpuk körül gyűrőző tócsával, ahogyan dacosan és szigorúan edzett tekintettel meredtek a másikra. Mind a ketten együtt akartak lenni, ezek a vágyak még Smith professzorban is ott tomboltak, csak csupán két különböző módon vágytak erre. MSith prfesszor szerette volna a saját tempójában végighaladni kapcsolatuk lépcsőin, és úgy várta, hogy önnön magától kérje meg a fiú kezét, nem pedig annak a lelkes kívánságára. Romantikusabbnak és ünnepélyesebbnek találta ezt a fontos dolgot, ha nem várt alkalommal ereszkedik térdre elé. Amikor majd elballagott, és amikor talán még szeretne aprofesszorral együtt lenni, akkor képes is lenne eljegyeznie őt. Így olyan kellemetlenül siettetve érezte magát és így a varázsa is odaveszett ennek. Az ő első alkalma sem volt varázzsal teli, nehéz kötelesség volt csupán. Meg akarta adni ennek az egésznek az ünnepélyességét.
Florian szeméből megint csorogtak a könnyek, miközben Smith csak meg próbálta magyarázni, hogy miféle aggályai vannak, és inkább előbb szerette volna, ha elvégzi a Roxfortot, még ha nem is a legtökéletesebb eredménnyel. Szerette volna, ha ezen túljutnak, ha nem akadályozza őket ez a nehéz béklyó, az iskola falai között. Akkor már nem is lenne a tanára, akkor már nem is lenne olyan nehéz és veszélyes. Talán túl ünnepélyesen fogalmazott, hogy a váratlan haláláról beszélt, de az ő korában már bármi megtörténhetett. Amúgy is bájitalokkal foglalkozott, veszélyes lehetett ránézve minden.
- Most azt akarja mondani, hogy meg fog halni? - kérdezte nehezen formálva a szavakat Florian. Smith nem bólintott ugyan, bár hallgatott még egy ideig, talán kissé túlzásba esett, elragadták az idősödő félelmei. - - Akkor csak még inkább akarom. Az utolsó órájáig magával akarok lenni - ágaskodott fel hozzá és megcsókolta finoman. SMith erős karaji gyöngéden ölelték át és viszonozta egy kicsit hosszabban a csókot.
- Ezzel meglehetősen zavarba ejt, la Fay - mormogta mély, kellemes hangján, és kellemesen csiklandozta az orrát Florian illata közben.
- Miért nem érti, hogy én ezt akarom... én nem akarok soha mással lenni - magyarázta, mire SMith megint csak sóhajtott. Mostanában sokat sóhajtozott, biztosan a korral járt.
- Megértem, és én se vágyom más társaságát, csak a magáét - mondta nagyon szofisztikáltan és elegáns ünnepélyességgel. - Szeretném a magam módján megkérni a kezét, amikor nem számít rá - vallotta végül be. SMith professzor soha nem volt ilyen eltökélt semmiben. - De előbb el kell végeznie a Roxfortot - mondta atyáskodó szigorúsággal.

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/f6/a8/56/f6a856c65a199b7c8578cc033b9ff28b.jpg)

Nem értettem Smith-t, miért nem mondta eddig, hogy baj van. Ha tudtam, hogy veszélyben van az élete, már sokkal, de sokkal előbb akartam volna ezt az egészet. Elegem volt belőle, hogy mindig elgyengít már a puszta jelenléte is. Nem tudom miért, de ilyen hatást váltott ki belőlem. Az érzéseim pedig rendszeresen túlcsordultak, sírtam és csak kapaszkodni tudtam belé, csókolni, remélve, hogy megnyugtat.
Viszonozta a csókomat. Hosszabbá, kicsit szerelmesebbé vált, ám most a szenvedély távol maradt tölünk. Talán kicsit őt is megrendítette ez a beszélgetés.
– Ezzel meglehetősen zavarba ejt, la Fay – mormogta mély hangon a professzor, ahogy elhúzódtunk. Barna szemeim megint az ő kékjeire, ez hozott tényleg kicsit nyugalmat, ám a hüppögés hiába maradt el, a könnyek ugyanúgy folytak a szemeimből.
– Megértem, és én se vágyom más társaságát, csak a magáét – felelte, ahogy elmondtam, hogy én már csak vele akarok lenni. Egy kicsit sem gondoltam volna másképpen, hiszen mikor ez az egész lett közöttünk… valahogy minden annyira egyértelmű volt, annyira a helyén volt. – Szeretném a magam módján megkérni a kezét, amikor nem számít rá – folytatta.
Kicsit nehezen tudtam volna elképzelni, hogy magától megteszi. Nem tudom miért. Talán azért, mert Aurorát is azért kérte meg, mert muszáj volt… és igazából az is csak egy gesztus volt, hogy helyette átvállaltam a dolgot. Igen ittam, erősebbek voltak az érzelem nyilvánításaim.
– De előbb el kell végeznie a Roxfortot – jelentette ki szigorúan. Csak azt nem értette, hogy én érte már most azonnal felállnék és kisétálnék a kastély falaira. Semmi szükségem nem volt RAVASZ szintű végzettségre. Nem akartam tovább tanulni, nem akartam a minisztériumnál titkár lenni. Én csak Smith-szel akartam lenni. Eleve azért maradtam a Roxfortban.
– De… – nyeltem egyet és lesütöttem a szemeimet. – Semmi érteleme eleve annak, hogy itt vagyok. RAVASZ-ból sosem lesznek jó jegyeim és úgysem tanulok tovább. – Tettem hozzá. A gyomrom görcsbe rándult. Kicsit bizonyára az ivástól, kicsit viszont attól, hogy végre őszinte voltam mindkettőnkkel. Egy ideig szerettem volna imponálni neki, megmutatni, hogy okos vagyok, de nem vagyok. Az a csoda, hogy nem kaptam mindenből Trollt máris.
– Prof. Én semmire sem fogom vinni. – Csuklott el megint a hangom. – Sosem leszek olyan menő, mint maga… és fogalmam sincs mi lesz velem, ha végeztem a Roxfortban, csak, hogy magával akarok lenni. – Lesütöttem a szememet. Tényleg túl érzékennyé tett Smith, amin a testemben lévő alkoholmennyiség sem segített.

magával meg mi lett?
(https://i.pinimg.com/564x/bc/34/c1/bc34c15311f3c0d65b1098f5c0497d2f.jpg)

la Fay
2003. október 20.

TÓ (https://www.youtube.com/watch?v=Ya6lvbihp0I&ab_channel=Elef%C3%A1ntzenekar)

Smith nehezen értette meg Floriannal, hogy mennyire véágyott rá, de jelenleg nem tudott rögtön férjhez menni hozzá. Ő szerette volna megkérni a kezét, talán olyan romantikus és kellemesen mint ahogy az unikornisokat is megpillantották, annak idején. Talán az voltbaz első őszinte pillanata, amikor bevalotta magának és Floriannak is az érzéseit, merte is felvállalni őket. De most jelenleg tanár volt, igazgató helyettes, és a rég vonalas tanárként elvárta, hogy Florian ne tagajdon meg magától minden lehetőséget. A RAVASZ kellett, bármikor hasznát vehette a tudásának. Főleg, hogy lassan megette őt az idő, nem volt már fiatal, bár még most is jóvágású volt, izmos, erős és a születésénél fogva előkelő. De lassan negyven éves lesz, Florian előtt pedig ott állt az egész élet.
A csók kellemes volt, hosszú és a professzor érezte a kellemes bizsergést a bőre alatt, ami egyszerre volt jó, és meglehetősen zavarba ejtő. Aurora mellett nem érzett ilyet, hosszú-hosszú évek óta nem érzett ilyet. Legszevesebben ebbe a pillanatba süppedt volna bele, a csókba ami minden kellemetlen bajt elmos. Nem volt kifejezetten konfliktus kerülő férfi, sőt általában mindig nyertesként került ki onnan. De szerette volna lezárni ezt a témát és belebújni Floriannal az ágyba, hogy kellemes melegben együtt végre alhassanak ezután a nehéz nap - és főleg éjszaka után -. Úgyis még ez elő fog kerülni többször is, amíg Florian nem végezi el az iskolát, egy kis békességre vágyott a kellemes vackában, a jó illatú, meleg színű ágyneműk között.
– De… Semmi érteleme eleve annak, hogy itt vagyok. RAVASZ-ból sosem lesznek jó jegyeim és úgysem tanulok tovább - magyarázta még mindig könnyező szemekkel, mire Smith kedvesen odanyúlt, és letörölte a könnyeket Florian arcáról. Nem szerette így látni, az eleven és vad természete sokkal inkább illett hozzá, mint a könnyek.
- Nem tudhatja, mikor lesz még jó magának az, hogy letezsi a RAVASZT. Még fiatal, és nem gondolkodik előre, de egy nap talán az lesz a legnagyobb segítség. Ha jó jegye lesz, ha nem - dörmögte halkan a kettejük között feszülő csendbe, amit néha az alvó macska halk dorombolása tört meg. Kint is teljes némaság uralkodott a birtokon, a hold fényét elmetszették a gomolygó felhők odakint, fekete palástot bortíva a tájra.
Smith hitte és tudta, hogy Florianban több lehetőség is rejlett, mint amit a fiú hitt magáról. Nem minden gyerek lehetett olyan tremészetellenesen okos, mint Hugo Theron, de Floriannak a képességei sem voltak átlagon aluliak, csak még nem kamatoztatta és bontakoztatta ki. Nem várta el, hogy az ő tárgyából legyen tökéletes, amúgy is kevesen érték el azt a szintet, amit ő követelt.
– Prof. Én semmire sem fogom vinni. Sosem leszek olyan menő, mint maga… és fogalmam sincs mi lesz velem, ha végeztem a Roxfortban, csak, hogy magával akarok lenni. –
- Együtt leszünk, la Fay, ezt megígérem - bólogat nagy komolyan Smith professzor olyan elszán tekintettel, hogy abban tényleg nem lehet kételkedni. Szerette volna ő is ezt, de voltak bizonyos dolgok, amikhez ragaszkodott. - És hogyje el, maga is rendkívüli képességű bizonyos dolgokban - suttogta és közelebb húzva magához gy kicsit az ágy felé kezdte magukat terelni. Talán a fájós dereka miatt, vagy csak össze akart vele bújni, hosszan és romantikusan. Meg Floriannak sem ártott volna kipihennie a hányást és az alkoholt, ami még egy kicist benne volt.
- Sose fogom lenézni magát

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor
(https://i.pinimg.com/564x/f6/a8/56/f6a856c65a199b7c8578cc033b9ff28b.jpg)

Bizonyára túl sokat ittam. Szinte éreztem, ahogy a bennem gyülekező érzések egyszerűen túlcsordulnak... de annyit szenvedtünk egymásért. Először nem tudta átlépni a saját határait, aztán mire belátta, hogy talán többet érek, mint Aurora, végre hajlandó volt komolyan venni engem. Most pedig, hogy megkaptam, természetesen teljesen magaménak akartam. Az életem többi része elképzelhetetlenül megfoghatatlan volt. Mi lesz mégis velem a Roxfort után? Irodai munkát nem valószínű, hogy kapok tovább tanulás nélkül, odahaza meg aligha volt komolyabb munkalehetőség a pincérkedésnél és Beddgelert borzasztó messze volt Roxmortstól... és Smith-től. Pénzem viszont nem volt kiköltözni a szüleimtől. Ezért bár vele képzeltem el a jövőt, ki tudja, mennyiszer és hogyan láthatnám. Valójában túl messze volt a RAVASZ és minden más, én pedig úgy éreztem elveszítem a kapaszkodómat, ami lényegében az iskola volt. Biztos kezdek felnőni, hogy ilyeneken gondolkodom... undorító érzés volt. Nem akartam felnőni. Nem akartam ezeket a problémákat, pedig Smith mellett csak felnőttként volt érzésem örökre megmaradni.
- Nem tudhatja, mikor lesz még jó magának az, hogy letezsi a RAVASZT. Még fiatal, és nem gondolkodik előre, de egy nap talán az lesz a legnagyobb segítség. Ha jó jegye lesz, ha nem - törte meg a beálló csendet Smith. Tudtam, hogy ő a tudást mindenek elé helyezte, de én nem. Mások voltunk. Fogalma sem volt, mennyi minden változott meg az elmúlt időszakban. A kviddics is semmivé lett és már nem is akartam visszatérni. Semmi esélyem nem volt többé kviddicsjátékossá válni, amennyire kiestem az egészből.
Csak könnyes szemekkel pislogtam rá. Ki kellett mondanom mennyire frusztrál a jövő. Neki könnyű, ő már felnőtt, helyben is van, én viszont ki leszek lökve a kapun és kezdhetek magammal, amit akarok... amiről nem tudom mi.
- Együtt leszünk, la Fay, ezt megígérem - mondta. A hangja olyan határozott volt, én meg annyira irigyeltem tőle. Végig simítottam az arcán mindkét kezemmel. - És hogyje el, maga is rendkívüli képességű bizonyos dolgokba- Folytatta kis nyelvbotlással, ahogy magához vont, én pedig engedelmesen simultam hozzá. Lassacskán haladtunk az ágy felé. Közben kicsit lábujjhegyre tornáztam magam és finom puszit nyomtam az ajkaira.
- Sose fogom lenézni magát - tette hozzá. Ha elértük az ágyat, hagytam, hogy elvesszünk a takarók puha habjában. Még mindig itt éreztem magam a legjobban. Valahogy Smith mellett voltam otthon. Most a testem nem bírt volna egy együttlétet, de hozzábújva biztonságban éreztem magam. Lehunyt szemmel is éreztem a szédelgést, de már kimerült voltam. Túl sokat ittam és sírtam, amitől egyenesen hasogatott a fejem.
- Én meg mindig szeretni fogom magát, prof. Akkor is, ha haldoklik... - dünnyögtem és úgy fordultam felé, hogy a mellkasába nyomhassam a fejemet. Imádtam beszippantani az illatát és még finom puszit is nyomtam a bőrére.
- Nekem mindig maga lesz az első... - Ezen a ponton éreztem, ahogy a sötétség magával ragad. Megadtam magam a kimerültségnek és elaludtam. Ha mondott is valamit, már úgysem hallottam. Csak az álom volt már, semmi más.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT.
A helyszín szabad.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 06. 01. - 19:33:23