Roxfort RPG

Visszafogom a spontán érzelemdobbanást, ahogy elolvasom a rövid cetlit, mer kedvem támadna hirtelen megölelni valakit - Mirát, köszönetképp, csak hát ugye ő nincs a közelbe, azér a cetli - de csak Hú van még itt rajtam kívül, és bár nem vagyok emberként közel se összemérhető a házi quodpotcsapat éljátékosaival, de bagolyként azér tőlem sem lenne egészséges egy lelkes-szorongatós. Úgyhogy csak visszafogottan megsimogatom a tollas buksiját, mielőtt útjára engedném.
Választ nem is küldök vele, hiszen mire útjára röppen, szinte röppenek én magam is, amint felnyaláboltam az "útravalóm". Őszintén szólva azzal nem egészen készültem, úgyhogy csak egy kis dugi bödön forrócsoki-porom van erre a célra, de biztosan feltaláljuk vele magunkat. Biztos lehet krém-sűrűre is csinálni mondjuk.
De készültem mással is...
Majdnem meg sem látom a kis esti piknikünk helyét, ilyen nyílt térbe nehéz megmondani, pontosan honnan jönnek ezek a jó illatok, de egy kis kósza botorkálás után meglátom a csónak alól földre vetett fényt, kicsit oldalról. Meg kell hagyni, a vár felől valóba jól kiárnyékolja magát. Már készülnék kopogni a csónak deszkáin, de mire elég közel érnék, már ott integet Mira is.
Minő szörnyűség, hát így kénytelen vagyok a kopogás helyett lelkesen visszaintegetni, és fürgén odaszedni a lépteimet, hát még ilyet.
-Antigravitációs?- mászok be a csónak alá és Mira mellé, eddig hagyományos súlyúnak tűnik minden. Bár minket ismerve...
-Te is ...mármint látom, nem innen, itt nagyonis itt voltál.- És a legszétszórtabb elismerés dekorációér díjat Lu nyerte, gratulálunk neki. Még ámuldozok a mindenféle szépségeken, fénysortól, kilátáson át, Miráig, közbe letekerészem a nyakamból a sálat, hirtelen ahhoz túl jó idő van.
-Nagyon ...otthonos. És semmi gond, azt meg hoztam én- mutatok fel egy nagyobb cetlit, tulajdonképpen levelet. Ötleteltünk valami ilyesmit a palacsintanapon is már, és az egyik első dolgom volt azután elkérni Nagyi palacsintareceptjét. Befészkelődök Mira mellé, kicsit szűkösebben, mint amennyire a csónaktól muszáj lenne, de hát na, ugyan kit is próbálnánk megtéveszteni, közbe gyorsan átfutom azér a receptet.
-Sütőporunk az van?- jövök rá csak most, hogy minek van mi köze az amerikai palacsinta jellegzetes vastag tésztájához. Bizony pont ennek, úgyhogy biztos ezzel nem készült Mira, ha ebben különböznek a receptek, és ami pláne biztos, hogy innen már ki nem robbantjuk magunkat, annyi szent. Talán úgyis csak a sütőport kihagyva kapjuk a hiányzó receptet? Ugye? De amúgyis, megoldjuk, ne aggódd túl, Lu, vagyis ennél túlabb már ne, ennyire is fölösleges.
És végül a klasszikus Lu-trükk: probléma nélkül kibökni egy bizonytalanságot, hogy egy másikról eltereljem a figyelmemet.
-Nagyon... romantikus- javítom a korábbi megállapítást, a csillagfényes tóra kinézve, aztán Mirára, mosolyogva, kihúzva kicsit magam, a szégyellős összehúzódásra ösztökélő inger ellenére. Tessék, mostmár kinn van, kimondtam ahogyan őszintén éreztem, akkor már vállaljam is szépen.
Még ha bizonytalan is, és óvatos lennék, csak apránként puhatolózva, Mira pontosan hogy érez. Talán bizonytalan, talán új, vagy túl hirtelen, vagy túl fura neki ez. Én. Sophie-nak is végül túl fura voltam... Vagy talán én aggódom túl, ő meg csak tőlem vár valami magabiztosabb jelet? Netán ugyanazér, ugyanúgy óvatoskodik velem, mint én, csak fél, hogy egy túl nagy lépéssel megijesztene? Nem tudom, de ha sokáig folytatom ezt a találgatást itt és most, lassan semmit sem fogok tudni.
Egyvalakit ismertem, aki előre tudta, hogy tetszünk egymásnak, bizonytalanság nélkül, akkoriba még én voltam a bizonytalan igazából... nem sokáig. Nem történt sokminden, egy lépcsőn ülve gitározott, úgy éreztem, direkt nekem, pedig gyűlt köré egy egész kis hallgatóság,.. maradtam beszélgetni... végül nem egészen csak beszélgetni. Csak egy kis nyári fellángolás, de kifejezetten egyértelmű volt.
Na, az én szerencsém persze, hogy nem ilyen.
És mégis, sehogy máshogy nem szeretném ezt a pillanatot Mirával, nem változtatnák rajta semmit, bizonytalan-félénk-óvatosan tökéletes így, ahogy van. Nem egészen csak barátság, és majd csak rájövünk, pontosan mennyivel is több. Annyival mindenképp, hogy kimondjam, igenis romantikus egy tóparti, csillagfényes palacsintasütés.

-Hmm, igaz- bólogatok a magyarázatra. -Azt talán biztosabb, ha nem most kísérletezzük ki, hogyan repülne, meglepően bonyolult.
Kering a köztudatba repülő autók ötlete, de ezt az extrát még Apa sem szokta vállalni, hogy belebűvöli. Önjáró, nagyobb beltér, varázs-hajtotta, automata váltós,.. de röpképes még nem volt.
-De ha más nem jut eszünkbe, egyfajta antigravitációt már ismerünk- teszem hozzá somolyogva. Tény, így a csónak alatt röpködni benne nincs elég hely, de talán már így is megfelelően zárt térnek számít, vagy csak egy kicsit kell kiegészíteni hozzá.
Miközbe a receptkérdés megoldódik - többé-kevésbé, - jól egymáshoz kuporodunk kibogarászni a papíron meg a liszteszacskón lévő betűket. Oké, lehet, hogy - mivel a levelet már olvastam korábban is - én csak sunyin Mira vállára hajtottam a fejem, miközbe ő bogarászta a betűket, de na. Olyan közel van, meg olyan meggyőzően kényelmesnek látszik a válla, hát muszáj voltam!..
Lu, te egy gyenge ember vagy. Meg milyen összeszedett is...
-Ó. Óóó! És tényleg!- Lu azt sem tudja, milyen napot írunk. Mármint legalább most rájött. -A romantikus az bármikor jó dolog- pillogok Mirára boldogan, megkeresve a tekintetét, remélve, hogy oszlatom azt a bizonytalanságot is, amit felfedezni vélek benne. -Most pedig tökéletes.
Egy pillanatra megijedek, hogy én rontottam el valamit, amikor Mira tekintete csak ledermed. Aztán észrevéve a lángokat, azzá alakul, hogy talán én gyújtottam azt tudatlan-akaratlanul, valahogy. Pedig az nem így szokott működni. Esetleg talán most Mira volt, nála máshogy kapcsolódó érzés-varázslat párosítással?
Miután végigrohantam mindenféle aggódásokon, sikerül megragadnom a kezdeményezést, meg azzal együtt a serpenyő nyelét. Jó messzire kitartom a csónak alól, és testtel is behúzódok a lángolgató karamella és Mira közé védelmezően. Csak innen hogyan tovább?
-Hogy oltsuk el?- pislogok hátra a vállam fölött, Mira hoz-e valaki ítéletet.
Csak borítsam a homokba? Vagy ezt lehet vízzel oltani? Van rá valami varázslat? Ahhoz pálca kéne. Kotorászok látatlanba, hátha megtalálom, addig meg legalább eltartom jó messze bármitől, amit tovább tudna gyújtani, meg elállom az útját Mirához - igen, a kis lángoknak, amik így nem is tudnának a serpenyőből kijutni, legfeljebb elégetik az egész karamellát.
De ez is számít valamit ...ugye?

-Hmm, vagy egy kis direkt?- sejtelmeskedek, a véletlen mondhatni garantált, legalább egy kicsit. Olyan jól tudom érezni magam Mira társaságába, és soha nem szelídültek meg teljesen az érzelem alapú véletlen-varázslataim, egy-két tincs haj hajlamos lehet a maga útjára libbenni. Talán már meg is történt, csak mondjuk a tarkómon, és nem láttuk. A kedvenc bűbájunk meg ugye egy másik jó szórakozás.
-Nem, akkor a plafonra esne fel, az az első dolog, ami megállítaná. Mondjuk lehet, hogy visszapattanna... mennyire rugalmas egy palacsinta?
Ez persze csak egy pillanatnyi érdekesség.
Van itt egy másik pillanat, amiről pedig azt kívánom, bár eltartana örökké. Csak Mira létezik benne, a gyönyörű csintalan mosolya, csábító szeplői, és a szempár, amibe belepottyannék, mint súlytalanul az égbe. Ez persze túl szép lenne.
Ehelyett lángok szakítanak ki mindkettőnket ebből a pillanatból.
Kicsi, tény, de neki annál ijesztőbb lángok. És valahogy engem is kezd elkapni a pánik, nem tudva hirtelen, mit csináljak.
Vizes rongy? Azzal le lehet fedni? Lefedni! Ez az.
Jobb ötletem híján csak gyorsan megfordítom a serpenyőt, le a földre, egy darabig még ott tartom, mielőtt alálesek, hogy biztos elaludt-e minden láng.
Aztán egyelőre ott hagyom, átfordulok gyengéden magamhoz ölelni Mirát, simogatni a hátát, amég megnyugszik.
-Jól vagy..? Jól van... semmi baj... csak egy kis adrenalin, megesik ez velünk néha. Nézd, eloltottam- suttogom-duruzsolom neki nyugtatóan, és nem engedem el, amég ő nem kezd kibontakozni az ölelésből.
Végül, miután megnyugodtunk, mostmár előkeresem a varázspálcám, és elkezdem kitakarítani a serpenyőből a beleégett karamellát, meg abba ragadt homokot.
-Kár érte, de legalább már nem harap- mutatom fel végül a tiszta serpenyőt, az arcomra is felkúszik már egy félzeg mosoly. Talán mostmár lassan sikerül visszatérnünk az eredeti kerékvágásba is.

Bátorítóan rámosolygok Mirára, ahogy előpislog a szavaimra, és gyengéden vissza is ölelem meginn, ahogy a vállamba keres menedéket, hümmögetek kicsit, nem egészen dallamnyi dúdolás, de talán egy kis nyugtató duruzsolásnak megteszi. Még adok egy puszit a fejére, ahogy szétbontakozunk. Mintegy búcsúzóul, pedig nem megyek én innen három lábra sem, csak a serpenyőig.
-Ugyan, ugyan... Itt vagyunk, itt van még a egész este, nem vesztettünk semmit- bizonygatom Mirának, hogy semmi jelentősről nem csúsztunk le ...a karamellát leszámítva, az illata alapján nagyon finomnak ígérkezett. De finomnak ígérkező pillanatból, abból lehet itt még számtalan, ne ezt az egyet álljunk le siratni.
Játékosan kipillogok a serpenyő takarásából, mint legyezővel szokták, csak hogy oldjam kicsit a hangulatot.
-És nem bocsánat. Te már nem kérhetsz feleslegesen sokszor bocsánatot valamiér, azt én már rég lefoglaltam az én rossz szokásomként.
Hátha egy kis humor segít visszazökkenni a vidám hangulatunkba. És mire nekiállunk a receptnek, valóba már a szokásos bolondozásnál tartunk.
-Igen, így jó távol vannak egymástól, és nem tudnak összeveszni- viccelődök, miközbe keresek két tálat, vagy két dolgot, amiből tálat tudok átváltoztatni. Ha más nem, ez a csónak tele van deszkákkal, biztos lehet belőle varázsolni egy-két fatálat.
-Amúgy a fehérjét és sárgáját kell valahogy szétügyeskedni ...Az neked mennyire megy?- érdeklődöm meg enyhe aggodalmassággal, miközbe lerakok egy tálat magunk közé, és elkérem az egyik tojást. Szörnyen azér nem aggódok, csak picit, végülis legfeljebb nagyon jól szórakozva fogjuk szétgányolni a tojásokat, esetleg nekifutunk párszor, mire sikerül.

Serpenyő mögé rejtett, sunyi mosollyal nyugtázom boldogan, hogy sikerül visszacsalogatnom Mira jókedvét a lángokból.
-Ejj, bizony milyen rossz lány vagy. Ez nekem a gyengém- csóválom a fejem, és "büntetésül" megnyomom az orrát a serpenyő szélével. Már ha ki nem tér előle, óvatos mozdulat, mer persze, hogy nem akarom azér megütni a nyeles vaskoronggal. És az sem hátrány, hogy a vízvarázslat, amivel a maradék homokot lemostam a serpenyőről, le is hűtötte épp csak langyosra.
A másik tálat is odateszem, egymás mellé, hogy ne kelljen messzire vinni a sárgát, és kézbeveszek egy tojást, a fehérjés tál fölé tartva alacsonyan.
-Ugyan, csak nem lehet olyan nehéz... jáj,.. jáj,.. neesszét... itt itt itt... huh.
Oké, szóval azér nem olyan könnyű fel is törni, de nem is szétloccsantani a tojást, de ketten valahogy megoldottuk. A második héját már előtöröm a serpenyő peremén.
-És még könyékig sem vagyok tojásos!- teszem hozzá Mira diadalmas kijelentéséhez vidáman. De az ujjaim azér még így is furi fehérjések. Mibe töröljem? A pokrócba nem kéne azér. Végül a homokkal dörszölöm szárazra, és aztán meginn varázslattal mosom le a homokot, kinn a csónak előtt.
-Óóó, igen- veszem kézbe a mérőpohár vagy minek hívjákot, és a fényfüzérekhez emelve nézegetem egy ideig. -Itt vannak rajta ezek a... vonalzók? Igen, tessék, folyadék uncia! Sőt, van liszt is. Ezek itt.
Meg is mutatom Mirának a megfelelő vonalsorokat.
-Öööm... ezen a poháron több ilyen sor van, mint amennyi körbe ráfér... rizs, olaj... bogár szem? Mi az a "tucsánka"?
Visszaforgatom inkább a poharat a keresett hozzávalók szerinti mércékhez - a pohár nyele ehhez háromszor is körbeér, - és visszaadom Mirának, mielőtt elveszek a fura és ismeretlen hozzávalók vagy mértékegységek neveibe.

Mira zavarára én is zavarba jövök, ez a mondat tényleg zavarbaejtően sikerült. Mármint, ez most olyan "öhm, hih, izé", kellemes zavar, és remélem, jól látom, hogy Mirára is ilyen féle igaz. Csak hát ugye, ki tud ilyen nyíltan, szinte magabiztosan flörtölni, és nem egyből saját maga - is - elpirulni rajta? Mármint, egész sokan lehetnek gondolom, de nem én.
Nem, én szolidarítok a vigyori pirulásba, és már meginn bemenekültem kósza hajfürtök mögé, de hogy nehogy ijedtnek tűnjek, erőt veszek magamon, csavarok egyet a bújkáláson, és kipillogok a tincsek között.
Végül ez a szendeségünk körül kergetőzés után csak eljutunk a főzőcskézésünk tényleges lépéseiig is, és valahogy megküzdünk két egész tyúktojással.
-Ja, csak furi csúszós ujjakkal.- De valóba lehetnék könyékig is ilyen. De az egyébként strandról vett szárítási ötletnek hála, nem lesz mostantól minden más is tojáscsúszós, és a mérőpoharat sem kell elejtenünk.
-Van itt még "font pehelytoll" is, meg sziaaa- olvasom fel még a furibb dolgokat, amit a pohár ír, miközbe Mira közelebb hajol, kicsit kíváncsiság is, de főleg mostanra alibi, ahogy a poharat bemanőverezem közénk, és az üvegén átpislogva nézek a szemébe, a mondat végét már csak elkacarászva.
Nagyon komolyan vesszük ezt a palacsintát.
-Mi?- A bányászvárost egész egyszerűen nem értem, de mondjuk soha nem is földrajzból voltam a legjobb. De talán jó is a kizökkentés annak tényéből, hogy az átlátszó üvegen át tudunk egymásra pillogni is, mer így még ma eljuthatunk talán a palacsintáig.
-Ó, igen, arra van itt egy bűbáj!- Előkotrom a receptes levelet, Nagyi nagyon kedvesen írt még néhány tippet is, köztük ezzel a biztos habverőbűbájjal, ami állítólag pontosan pont jóra csinálja a habot. Ami nagyon hasznos lenne, ha sikerül, mer máshogy erős a gyanúm, hogy "kiadósan kevergetett tojásfehérjével" kéne beérnünk.
Jó stabilan az ölembe veszem a tálat, és többször áttanulmányozom a rövid instrukciót a bűbájhoz, mielőtt megpróbálom varázsolni, hogy biztos el ne rontsam.
-Woó!
Nos, a varázslat az sikerül.
Olyan jól sikerül, hogy a tojás hirtelen felörvénylik, én meg úgy hátrahőkölök, hogy koppan egyet a csónak. De miután mégeztem a fejem búbja dörzsölésével, megkönnyebbülve tapasztalom, hogy ennél profibb habra nem is számíthatnék, még az elfordított tálba is rendesen bennemarad.
Diadalmas óvatossággal teszem le a tálat, mostmár tényleg el ne rontsam a habot, ha ilyen jól sikerült.

-Ó, ez nem a palacsintába kell- somolygok át a mérőpoháron, még egy félénk kacsintást is valahogy belecsempészek. Ez... szokatlan önmagamtól is, ja.
-Vagy hogy izé, a toll? De szerencsére az sem, jól is néznénk ki...
Ééés ez már a szokásos Lu.
Bundasapka, mint népi étel, amit pohárral kell mérni egy font tollpihéhez... miről beszélünk egyáltalán? Vagy a "miről" igazából mindegy is? Vagy ez a fura pohár zavar össze minket furán, vagy nem is lényeg igazából maga a téma. Remélem, utóbbi, én jól érzem magam Mira társaságába ilyen értelmetlenségek között is.
-Varázsdolog lehet. A varázsló találmányok néha mégfurábbak tudnak lenni, mint a bűbetlenek.
A bűbetlen dolgok legalább érthetőek, ha tudod, minek vannak, nincsenek fura összefüggéseik, amiknek nem kéne köze legyen egymáshoz. Bizonyos szempontból a palacsinta is ilyen, a lisztből meg tojásból meg a többiből a tésztája van, a sütés meg folyékonyból szilárdra csinálja, egyszerű. Legalábbis ha odafigyelünk rendesen.
-Persze, persze. Inkább csak hangos volt. De köszönöm- kopogtatom meg a csónakot a fejem fölött, hogy jól vezeti a hangot, meg mosolygok Mirára. Nyugtatóan, hogy nem kell aggódni, meg hálásan is, mer jól esik azér. Nem nagyon ütöttem be a fejem, de az ő mosolyával még csak meg sem érzem.
-Hm?- Mirára nézek, ahogy mellém húzódik, óvatosan kicsit átkarolom a derekát is, ha engedi.
-Ó, csak el ne felejtsük megfordítani!- veszem le a serpenyőt a főzőlapról a szabad kezemmel, kicsit megrázogatom oldalra, amég a palacsinta el nem mozdul. Ha tud ide-oda csúszkálni, akkor nincs leragadva, tehát forítható.
-Segítesz vele?- pillogok Mirára bájosan. Persze valahogy össze tudnám ügyeskedni a megfordítást elejtés nélkül, valószínűleg valami kanállal vagy vajazókéssel, vagy amint van itt, átbillenteni a másik oldalára, de ejj, ahhoz kéne mindkét kezem.

-Igen, és már csak óvatosan össze kell... öhm,.. Miraaa, ezt most direkt így mondtad!- Belegondolva, egész rég jöttem már rendesen zavarba. Mira jó hatásának tudom be, hogy inkább ilyen pirulgatós, de igazából szórakozunk módon jellemző rám újabban.
Nos, itt egy hagyományos zavar, csak hogy el ne felejtsem, milyen is. És mégis, eközbe most is jót nevetek rajta, őszintén, nem csak kínos-heherészek. Csak pirosabban. Oké, tegyük hozzá, hogy ez mind csak onnantól számít, hogy észrevettem az áthallást. Na de most mi lessz itt!
-Igen, onnan lehet tudni, hogy elég kemény, hogy még így is benne marad- követem el ádáz bosszúmat, miközbe Mira összedolgozza a tészta két felét, a szükséges kontextushoz csak fejjel lefele fordítva a tálat, amibe a hab volt. Kegyetlen ördögi démon vagy, Lu.
Azzal meg ne is foglalkozzunk, mit gondolhatna ezek alapján, ha kívülről hallana minket valaki. Itt van helyette ez a gyönyörű pár perc például, hogy csak ülünk együtt, amég a palacsinta sül.
-Mhm, tökéletes- duruzsolom egyetértően, boldogan bólogatva, és közelebb is hajtom a fejem kicsit Miráéhoz. Úgy odabújnék teljesen is ahhoz a csábító nyakához, csak akkor ott is maradnék miközbe túlsül a palacsinta, és óóó, a palacsinta, jó, hogy eszembe jutott!
-Hát, ami azt illeti, nekem lenne elégetnivalóm azér- pislogok le a derekam irányába röviden, -...de igen, sokkal jobb úgy, ha előbb finom és megettük.
De mostmár a kezembe van a serpenyő, nem a "lángon", így már nem fog túlsülni, amég megfordítjuk. Sokkal szomorúbb lenne a súlyomról morfondírozni, ha még egy odaégett palacsintát is gyászolni kéne, netalán holtába még Mirát is ijegetni akarná, mint a karamella itt korábban. Na azt már nem!
De ez a veszély nem is fenyeget, jobban fenyeget inkább a nyersen maradó fél palacsinta, Mira egy-két inch híján épp nem éri el innen a villát. Még ha ez egy közelebb hajolással orvosolható is lenne.
-Mit szólsz ...ehhez?- helyezkedek kicsit, közelebb bújva hozzá, ahogy azóta is átkarolom. Illetve, és ha ő is felismeri a trükkösen kreatív manővert: Vele együtt hajolva közelebb a villához, hogy elérje.
Tudom, mer ha fordítva ültünk volna ugyanígy, nekem sem akaródzott volna elhajolnom őtőle, erre a rövid pillanatra sem. Így meg nem is kell.
Megvan a villa, innentől minden megvan a boldogsághoz. Csöndes, békés percek együtt, közbe még egyre növögető palacsintatorony is, mi több kéne még? Oké, egy-két dolgot még el tudnánk képzelni biztosan, ami nem épp rontaná az élményt.
-Ó, persze, ha szeretnéd! Én meg majd elkapom, ha véletlen túl messzire akarna repülni.
Bele sem gondoltam, hogy meló lenne, meg csapatmunka igazából, Mira fordítja a palacsintákat, és csak tartom a serpenyőt. De láthatóan izgatott a dobálós fordítás kapcsán, és egy külön boldogság már csak így látni is, ki vagyok én, hogy megtagadjam tőle? És ahogy átadom a serpenyő nyelét, van benne még egy plusz kis ártatlanka izgalom is, ahogy a kezünk összeér a csere közbe, mer hát véges hely van ezen két kéznek, és leejteni sem akarjuk. Én meg csak átveszem addig a villát - bár így most nem sok haszna lesz, kétlem, hogy azzal én a levegőből el tudnám kapni a palacsintát - és csak lelkesen, csodálattal figyelem Mira mutatványát.
Bármeddig el tudom nézni áhítattal az ügyességét, a kviddicsedzéseihez képest meg ez igazán semmiség lesz, és hipp-hopp megsütjük a maradék palacsintát is.
Amit aztán ugyebár csak nem hagyhatunk meg dísznek.

-Deee, vagy száznegyven font vagyok, az már túlsúlynak számít- erősködök még, de azér jól esnek Mira szavai. Hozzá is teszem végül egy hálás mosollyal: -De... ha szerinted ez is tökéletes, neked elhiszem.
És Mira irígykedő pillantására a hozzátevéshez is hozzáteszem: -Te pedig nem is lehetnél tökéletesebb! Te még sportos is vagy. Meg bátor. Kalandos. Itt nekem kéne irjgykednam.
Vagy szegény palacsintának, neki sajnos még egyértelműen hátra van a másik oldala, mielőtt csatlakozhat hozzánk a tökéletességbe. De együtt ezen is segítünk, miután a villát megszereztük a megfordításhoz.
-Látod, együtt pedig mindent megoldunk- vigyorgok Mirára játékosan, miközbe végre tényleg elindul a palacsintatermelés.
Amég meg nem akad, pont az izginek hangzó, dobálós mutatvány előtt.
-Mira..?
A másik kezemmel is átkarolom, bár most előről, védelmező módon, miközbe követem a tekintetét a tó felé, hogy mit látott odakinn.
-Ugye... ugye de nem tud kijönni a partra..?- kérdezem én is olyan hangomat vesztve, mint ő. Velünk mér történik mindig valami, amikor néhány pillanatnál tovább jól érezzük magunkat? Ez itt most csak mi kettőnkre tartozik, ne piszkáljon bele senki!
Félősen szorítok egy kicsit még Mirán, mielőtt bocsánatkérő pillantással elengedem, nem is tudom, hogyan bátorodva tettekre. Egy-két kész palacsintát beleteszek a habhoz hsznált, azóta üres tálba, pálcát ragadok, és a tálat kilebegtetem a tóra. Talán az illatok csalták ide a sellőt, tessék, akkor vigyen belőle, és minket hagyjon magunkra. A főzőlapot a biztonság kedvéér beljebb varázsolom, mer nem tudom, megfogni hol lehetne, amikor forró, aztán elővarázsolok egy újabb pokrócot, ami függönyként kiteríti magát a csónak nyitott felére. Kár a tájér, amit így nem látunk, de tessék minket most békén hagyni. Végül félősen visszabújok Mira mellé, a biztonság érzését keresve a pillantásába, a közelségébe. Én most nem aggódni akarok, hanem vele lenni.
-Bocsánat, csak... Ez a mi esténk, csak ránk kéne tartozzon... az ott maradjon ki belőle.

-De te annyi minden vagy, amiről én csak álmodozni tudnék- erősködök még, nagyrészt a róla szóló szavaimhoz ragaszkodva, hogy de ne tagadja őket.
Öhm... ezt most meg úgy értettem vajon, hogy én csak álmodozni tudnék arról, hogy olyan legyek, mint Mira, vagy hogy róla, mer mennyire csodálom ezekér a tulajdonságaiér. Is, az egész lényével együtt.
Oké, Lu, ez a téma túl mély most neked, gyere el szépen a szélétől, mielőtt beleesel. Nézd, milyen szép pillanatok vannak pont most a valóságba, nem akarod kihagyni őket.
Inkább hiszek is magamnak, és sütögetjük a palacsintákat csapatmunkába, félkarúan ügyeskedve, mer közbe természetesen egymásba karolva is kell lennünk, semmiképp sem máshogy ...legalábbis amég meg nem zavar a kéretlen vendégünk.
Aggódva pislogok még egy sort az új függönyre - miután az azon és a víz tükrén túli sellőre így már nem tudok - és kicsit bűntudatom is van a mogorva bánásmód miatt, de tényleg nem tartozott rá a mi dolgunk. Legyen el a palacsintájával, így is nagylelkűség volt, hogy adtam belőle.
-Ó.- Egy pár pillanatig eltart, hogy rendesen tudatosulnak Mira szavai, egy kicsit elpirulok, és büszkén kihúzom magam. Egy kicsit. Egyfelől magamhoz mérten, másfelől meg mer nagyonsok hely amúgy sincs a csónakplafonig, és inkább nem ütném be a fejem meginn. Szóval... Mira szerint hősies volt, ahogy elküldtem a betolakodónkat egy tál palacsintával.
Nem is kellemetlen érzés. A következő meg még annyira sem.
Talán ösztönösen hajolok közelebb én is Mira mozdulatára, kellemesen pirulva fülig, és nagy szívdobbanással viszonozva a csókot. Először a sercegést is megpróbálnám figyelmen kívül hagyni, de ahogy az ajkaink elválnak egymástól, csak odakapom a tekintetem, talán kicsit ijedten is. De eszembe jut a serpenyő előző magányakciója, és nem, ha rajtam múlik, semmi nem ronthatja el Mira számára mégegy pillanatát ennek az estének. Megkönnyebbülve nevetek fel, ahogy végül csak egy szaltózó palacsinta fogad minket a serpenyőbe, nem meginn lángok.
-Ez... ez most szerintem nem én vagyok- somolygok Mirára, cuki gondolat, hogy olyan boldog volna, hogy oda se nézve palacsintát süt tőle.
Mégis, néhány váltott, derült pillantás után finoman átveszem tőle a serpenyőt, hogy ne kelljen azér ennyit tartania, a palacsintát a többi tetejére csúsztatom, a serpenyőt pedig csak leteszem egy félreesőbb rész homokjára, biztos ami biztos, semmi máshoz ne érjen, amég forró. Van itt most elég nagyon finom dolog. Meg a palacsinták is.
Visszatérve mellé, ismét átkarolom Mirát mindkét kézzel, ezúttal védelmező helyett gyengéden, és odahajolva hosszú, szenvedélyes csókkal viszonzom a tőle kapottat.
-De... ha lehetek egy kicsit bátor, akkor...- teszem hozzá végül, a mondat vége gyanánt óvatosan egy lágy csókot lehetve Mira karcsún és kicsit szeplősen annyira vonzó nyaka hajlatába.
-...de... csak ha nem bánod.- Felpillantok meginn rá, még a közelségébe veszve, de valahol kicsit aggódva is azon, vajon túl nagyot léptem-e, nem voltam-e túl hirtelen neki. De talán - reménykedek benne - ide is igaz, hogy tetszett neki a bátorságom. Ez is, a pillanat hevébe, csak úgy jött, csak nem álltam le gondolkozni rajta.

-Hát olyannak ismersz engem? ...Vagy szeretnél?- teszem hozzá sejtelmesen somolyogva, csábos pillogással, de a végét már el is kacarászom. Az nem én lennék, tőlem soha nem kapna ki. De olyan jó, könnyed érzés, ha vele vagyok, szabad, aggodalmak nélküli. Máskor nem lenne bátorságom, sem önbizalmam ilyen humorhoz - és valljuk be, flörtöléshez - de így, Mirával kettesbe, olyan szabadnak érzem magam, eszembe sem jut szinte, hogy ilyet ki sem mernék mondani.
És egyértelműen nem kikapás, ami ezt követi.
Még a bőréhez érő ajkakkal elmosolyodok az apró mozdulatra, amit a megborzongásából érzek, csak érzem rajta valahogy, hogy tetszett neki. Mire megerősíti szóba, már tudom. Van valami meghitt ebbe, forró, óvatos bátorkodás, egy-egy lépés tovább, közelebb, felváltva. Aprót sóhajtva felsimítok Mira hátán, ahogy viszonozza ezt a nagyon izgalmas és személyes puszit, arccal odabújok a fejéhez, beleszimatolni a haja, bőre illatába.
Nagyon jó idő lett itt hirtelen...
Visszahúzódok csak annyira, ami szükséges ahhoz, hogy egymásra nézhessünk, egy részem ennyit is nehezen akarna engedni, de úgy nagyjából Mira füle mellettről nehéz lenne rámosolyogni játékosan, valamibe sántikálósan.
-De... mintha említettél volna valami antigravitációs csónakot...- Körbelesek somolyogva, bízva babba, hogy érteni fogja. Így a függönnyel végülis elég zárt tér van a csónak alatt, hogy működne bizonyos kedvenc varázslatunk, és miközbe van elég helyünk kényelmesen elférni, most a falak sincsenek messze, bármelyik irányba csak egy karnyújtás lenne, és nem röpködnénk irányíthatatlanul. És mostmár meg sem nagyon zavarna minket más.
Természetesen ha Mirának is van kedve hozzá, könnyed súlytalanságba is folytathatjuk a ...bátorkodást.

Mér érzem az évvégi nyomás nyomait, ahogy visszatérek ide? Évekkel ezelőtt végeztem már. Lehet mondjuk, hogy Tessáról ragadt rám át belőle az utóbbi néhány levélváltásunkkal, ahogy neki közeledett a vizsgaszezon.
Mondjuk ha ez azér van így, mer őróla levettem vele némi aggodalmat, akkor nem is olyan baj, örülök hogy segíthetek. Különös kapcsolat ez köztünk, de jól esik újra törődni valakivel, nyújtani egy kis támogatást a leveleinkbe, ott lenni meghallgatni.
Nosztalgiát is hoz magával a Roxfort, szép, bár emiatt egybe szomorkás emlékek. El kell hogy engedjem, de talán pont ez fog segíteni. Itt lenni az emlékek között, de közbe valami jelenbe lévővel foglalkozni, kihúzni magam a múltból. És persze, hogy a tóparton leszünk most is... De legfeljebb megtanítom Tessát is, hogyan kell tolakodó sellőt passzív-agresszíven sütivel megkínálni..?
Már messzebbről is integetek neki, ahogy odaérek, persze vissza is ölelem aztán.
-Óóó, valaki nagyon látványos ma- bókolok elismerően. Úgy tűnik, ma ő választotta a nadrágkosztümöt, és nagyon csinos rajta ez az élénk piros szín. Rajtam talán túl élénk is lenne, de Tessához gyönyörűen illik.
-Nosztalgikus- fogalom össze röviden, ennek minden vonzatával. Ne kelljen miattam is aggódnia, én kibírom, őt meg nyomta mostanába elég saját stressz is.
-Szeretnék valami bátorítót mondani, de sajnos az is hasonló lesz. Olyan többet tudsz, de szintén többet nem tudsz érzés...- saját tapasztalatom szerint. De hogy hesegessem a rossz gondolatokat, megemelek egy kis papírdobozt. -Hoztam egy kis sütit.
Ha már arrafele jöttem úgyis. Ugyan a bérletünk nem érvényes, ha csak beugrani és elvinni akarok, csak helybe fogyasztásra, és még pikáns tündérekkel sincs díszítve, de azér legyen egy kis közös nosztalgiánk is.
Közbe nyújtogatom egy kicsit a nyakam, hogy látok-e még bárki ismerőst, hogy integessek nekik is, bár gyanítom azok legfeljebb a felnőtt vendégek között akadnak majd.

Mondanám, hogy azért vagyok itt, hogy felcsípjek egy, két jó csajt, Lola még magyarázott is valami Digby professzornőről, hogy őt feltétlen meg kell kíséreljem felkérni, életbe vágó. Igazából hagytam, had higgyék, hogy ez a pillanat az, ami megváltoztatja Vincent gondolkodását és kilábal a mély depressziójából, de igazából csak Lolitát akartam megnézni a csini kis ruhájában. Jajj, hát mennyire gyönyörű az én kis vagány hercegnőm, imádom azt a csajt. Persze Elliot és Aiden társasága is üdítő volt számomra, jól is esett, hogy velük tölthettem az estét, kicsit családias hangulatban.
Mosolyogva reagáltam Elliot nem tetszésére az italválaszték felhozatalára, bár felragyogott a szemem, amikor előkapta a belső zsebéből a laposüveget. Bár, persze nem adta ám ingyen az italt, így kénytelen voltam előrángatni egy frappáns szorit a rengeteg pajzán emlékem közül, ami ide kötődött, mert hát már itt sem bírtam magammal.
- Emlékeztek, volt az a felsőéves Hugrás lányka, Liana talán. Darázsderék, szép fenék, na mindegy, ti úgysem értékelitek ezt. – legyintettem feléjük felfogva a tényt, hogy kikkel állok szemben. - Na szóval, megbeszéltünk egy találkát a prefektusi fürdőben, tudjátok, pancsi, tipi-tapi. – magyaráztam, ahogy már kezemben fogtam a laposüveget. – Megjelentem és elmerültem a habokban teljes harci díszben, majd vártam, megjelenjen az est másik szereplője. Mikor motoszkálásra lettem figyelmes, fel-terebélyesedtem, kőkemény pálcával, de helyette Friccs macskájával néztem farkas szemet. Hát gyerekek, sosem futottam még olyan gyorsan olyan…és olyan mereven. – ráztam meg a fejem, próbálván az emléket kitörölni a fejemből, majd le is rántottam egy kortyot az italból, érezvén, megérdemlem erre a történetre. – Nézzétek, most is engem bámul. – böktem nevetve Friccs és a macskája irányába.
Ekkor azonban megakasztja a beszélgetésünket Pomfrey és fejbe kólintja Elliotot, mire Aidenhez hasonlóan én is elnevetem magam. Tovább mosolygok, miután Aident nézik kisfiúnak, aki persze egyből rámtereli a gyanút. Jól lakott napközis?
- Bár alap esetben jól esne, hogy fiatalítasz, de te vagy köztünk a legfiatalabb. Vigyázz inkább, nehogy büntetőmunkára küldjenek. – mosolygok rá, majd visszaadom Elliotnak a laposüveget. – Te jössz. – tettem hozzá kacsintva, mikor Aident megtámadja egy tányér. Én előkaptam hozzá hasonlóan egy szál cigarettát, majd figyeltem elkeseredett harcát a manók által megbűvölt evőeszközzel.
- Látod, még a tányér is diáknak néz. – mutattam rá mosolyogva, ahogy meggyújtottam a cigimet. Remélve, hogy a tányér minket békén hagy, azért csak körbeemeltem a tekintetem és magamba szívtam megannyi emlék morzsáját. Persze megnéztem magam az idősebb tanárnőket is, voltak szemrevalók, őket egy mosollyal díjaztam meg, azzal a csibész fajtával. - Ti látjátok Lolát? - kérdeztem mellékesen pipiszkedve a tömegben.

"Miért nehéz felé nyúlnom,
mikor a vágy gyökeret ver.
egyszerűbb lenne kihunynom,
csak félre lépnem."

Ismét egy buli, ahová az akaratom ellenére kell mennem, legalábbis Eleonore ragaszkodott hozzá, hogyha valami bunkó flörtölni akarna vele, lépjek közbe, mert most ezt a bulit a csajokkal szeretné eltölteni. Engem ez annyira nem érdekelt. Mint ahogy az várható volt mindenki az RBF-en izgult és mostmár megkönnyebbűlve ünnepelték a sikerét, mit vannak úgy oda tőle.
Kinyaltam magam, ahogy azt kell, a frizurám jól állt és egy igen menő öltönyt szabattam magamra a mai estére, ugyanis nem jelenhetek meg többször ugyanabban a szerelésben, kinéznének, legalábbis a családom szerint.
Unottan sétáltam a tó irányába, igazából nem vártam ettől az estétől sokat, beszélek pár tanárral, talán Narekkel és Monstoval iszom egy puncsot, aztán lelépek. Holnap korán reggel edzeni szeretnék és ebbe nem fér bele a hajnalig tartó tombolás.
Már épp bementem volna, mikor megláttam, hogy valaki nem messze tőlem valami virágot vizslat. Hemmings? Ez ő? Szőke? Meg, micsoda ruha költeményben van, nem is gondoltam volna, hogy valaha képes lesz csinosan felöltözni. Ahelyett, hogy bulizna, itt kint nézegeti a virágokat, de biztos vagyok benne, hogy amilyen nyuszi, még be se ment. Drámain megforgattam a szemeimet, majd zsebrevágtam a kezeimet és odasétáltam hozzá.
- Szia. – köszöntem flegmán, ahogy mellé léptem és én magam is lenéztem a virágokra. Fintorogtam egyet, majd inkább felnéztem a holdra, mintha csak amolyan súgallatra várnék tőle. Végül szokatlan és váratlan döntés fordult meg a fejemben, amit talán maga az égiek súgalltak nekem vagy maga a hold üzent, de szó nélkül megfogtam a kezét és felé fordultam.
- Ritkán öltözöl ilyen csinosan. Kár lenne veszni hagyni. – morogtam, majd elkezdtem befelé cibálni a kapun. Nekem sincs sok kedvem ehhez a bulihoz, de ha már itt vagyunk, menjünk be és csörögjünk egyet vagy igyunk valamit. Nem kell sokáig ténferegni benn. Persze, ha elrántja a kezét vagy visszakozik nem rángatom tovább, hagyom, had udvaroljon a virágoknak, én pedig nézek magamnak egy csajt odabent.

"Miért nehéz felé nyúlnom,
mikor a vágy gyökeret ver.
egyszerűbb lenne kihunynom,
csak félre lépnem."


A bent lévő felfordulás nem hat meg különösebben, ha bár már átléptük a kaput, még senki nem nézett felénk. Lebegő tányérok és asztalok kínálták a finomabbnál finomabb ételeket és italokat és úgy tűnik, mindenki megtalálta a magának való elfoglaltságot. Vannak, akik a tónál bohóckodtak, árnyakat láttam elsuhanni a fák között, de mindent vitt Friccs és a macskájának tánca.
A virágokra való utalása túlzottan nem érdekelt, hát ha kellett neki virág, majd kifelé menet tépek egyet neki, de akár többet is, nem érdekelt a következmény, bár szerintem nem is igen foglalkoztak volna vele, főleg ma este.
Hemmings végül nem ellenkezett és nem is rántotta ki a kezét az enyémből, még mindig fogtam, ahogy a kapunál nézelődtem. Nem hinném, hogy a múltkor történteket követően ismét felütné a fejét a kötözködős társaság, a pletykák pedig nagyon rég nem érdekeltek engem. Amúgysem vagyunk együtt Hemmingsel, csak nem akartam egyedül bejönni, mert az lelombozó és gáz, na arról nem fog pletyka szárnyra kelni, hogy nem találtam magamnak senkit.
- Szerinted ez jó ötlet? – kérdezte, majd lenéztem rá. Tényleg csinos volt, a szemei is most egészen máshogy ragyogtak. Kár, hogy nem aranyvérű, nagyon kár. Bár, lehet csak azért törődöm ennyit vele, mert hozzám hasonlóan hollóhátas és olyan kis elesett, szeretném ezt hinni, ezt akarom.
- Jobb, mintha külön jönnénk be. Pletykáljanak, ha akarnak, nem érdekel, viszont egyedül könnyebb célpont vagy. – mondtam neki szinte kerülve a feltűnést, majd a kapuban álló tanárok felé intettem egyet egy félmosollyal és elkezdtem befelé vezetni Hemmingset a tánctérre.
- Ne aggodalmaskodj, ez a buli elméletileg nekünk van. Élvezd ki. – magyaráztam neki, majd felém fordítottam és elkaptam a derekát, a másik kezemmel, ami eddig az ő kezében pihent felemeltem a karját és próbálván követni a zene ritmusát elléptem jobbra, majd vissza, végül megpörgettem a lányt saját tengelye körül.
- Szeretek táncolni. – közöltem vele, próbálván megfelelően vezetni őt és lassan feloldódtam, már nem éreztem szükségét annak, hogy bárkit is szemmel tartsak. Néha, egy-egy ismerős felé mosolyogva bólintottam, de próbáltam Hemmings szemeit annyiszor lekötni, amennyiszer lehet, nem akartam, hogy másfelé figyeljen és azon aggódjon, ki van körülöttünk.

          Bevallom, azt hittem, hogy a Dali kiállítás után soha többé nem akar majd látni engem. Próbáltam normálisan viselkedni, de nagyon előjött belőlem a művész és elkezdtem áradozni a festményekről, és előbújt belőlem a gyerekes énem. Utólag visszagondolva nagyon gáz volt, de ott észre se vettem magam. Lelkes voltam, mert akkor úgy gondoltam, hogy az egy csodálatos délután. Másnap viszont a fejemet vertem a párnába.
          Mondjuk, ha jobban belegondolok, akkor mégsem volt annyira gáz. Vagyis… nem tudom, de abból ítélve, hogy most meg éppen haladok a Roxfort felé a végzősök báljára Reeddel az oldalamon. Hamarosan, mert vele majd később találkozom. Még pár pillanat. Úgy izgulok, mintha életem első randija lenne. Ugye nem fog hazaküldeni? Jesszusom, még életemben nem készültem ennyit egy randira, mint most.
          Napokkal ezelőtt elhívtam az egyik barátnőmet, hogy segítsen ruhát választani, aztán ki kellett találni a hajam, és mivel nem akartam annyira… olyan karácsonyfa lenni, csak néhány ékszert aggattam magamra. Aztán a cipő. Az volt a legnehezebb, mert valami kényelmeset akartam, de mégse sportcipő vagy papucs legyen. Szóval, végül is összeállt a szettem, de kellett hozzá egy kis idő.
          Kicsit megtorpanok, ahogy meglátom Reedet a kapuban. Olyan elképesztően szívdöglesztő ebben a ruhában. Azt hiszem, kényszeríteni kell majd magamat, hogy ne egész este őt és azt az elbűvölő kék szemeit nézzem.
          - Szia! Ugye nem vártál nagyon sokat? – lépek oda hozzá, majd meg is csókolom.
          Kismilliószor megköszöntem neki a meghívást erre az estére. Mondjuk csak gondolatban, mert levélben csak párszor. Amíg Willow tanított néha a tudta nélkül is belógtam, ha másért nem csak azért, hogy a birtokon lógjak. Most már azért nehezebben tudnám kimagyarázni, hogy mit keresek itt. Illetve, most már megint van rá indokom.
          - Nagyon jól nézel ki. Félek, néhány diákod le fog csapni a kezemről, ha nem figyelek oda egy percre.
          Elmosolyodom, majd belekarolva megindulunk a bál helyszíne felé. Már annyira izgatott vagyok.

"Miért nehéz felé nyúlnom,
mikor a vágy gyökeret ver.
egyszerűbb lenne kihunynom,
csak félre lépnem."


Szeretem, mikor megnyugodnak a dolgok és élvezheti az ember ezt a fajta csendet és egyedüllétet. Na jó, éppen most Hemmings tipegett mellettem és agonizált teljesen felesleges dolgokon, mint hogy nem lenne jó, ha együtt látnának meg minket. Mi történne? Rengeteg itt a tanár, úgysem hagynák, hogy jelenet kerekedjen ki itt pár rendetlenkedő diák között.
- Meg tudom védeni magam, Leonard..... idáig is megtudtam. – felvontam a szemöldököm és úgy néz-tem rá, majd egy gúnyos mosoly kíséretében hümmögtem egyet a kijelentésére. Igazából a hollóhátas társaimat mindig megvédtem, ha lehetőségem volt rá és kiérdemelték a védelmemet, de leginkább azt utáltam, ha valakit kigúnyoltak. A Flemming gyerek is szekálta sokáig Hardingot, de aztán társra talált Monstro személyében, így tudom, hogy mellette biztonságban van. Ügyes párbajos és helyén van a szíve is, azt hiszem sokkal tartozom neki, azon kívül, hogy múltkor megosztottam vele a sütimet.
- Én is. Apu hóbortja volt. Egy lány tudjon táncolni – válaszolt mosolyogva, mire én bólintottam a vála-szára és elnéztem felette, mert zavart a tekintete. – Igaza volt. – morogtam oda neki azért, majd kiléptem hátra, hogy legyen egy kis szusszanásnyi terünk, vissza közel léptem és araszolgatva körbe-jártam őt, miközben felemeltem a kezét. Ezt mind a zene ütemére próbáltam, közben mivel már háttal volt nekem a lány, szétnéztem. Azonban igazam volt, teljesen felesleges aggódni, itt ma este nem tör-ténhet semmi attrocitás, ez a buli tényleg azért van, hogy jól érezzük magunkat.
- Mikor bejöttünk, az egyik tálon láttam citromos sütit... szerintem a manók szerelmesek beléd. – a kijelentésre azonnal magam felé fordítottam és visszatettem a derekára a kezem, majd tovább jártunk a ritmusra, de arcszerkezetem teljesen élt váltott, a rideg, magabiztos arc gyerekes izgatottsággá változott és a tálakat fürkésztem az andalgó párok között.
- Nem nézni kellett volna, szólj, ha megint látod. – közöltem vele teljesen felpörögve, majd pörgettem rajta még egyet, hogy a hátam mögött is szét tudjak nézni, majd vissza és a karomba fogtam, ahogy azt a zene koreográfiája megkövetelte. Lenéztem rá, majd vissza feltoltam és ismét kezdtem előlről a vezetést.
- Amúgy szingli vagy? Nincs kedvem senkit leütni ma este, mert féltékenységi jelenetet rendez nekem. – morgok neki, miközben folyamatosan a sütit lesem, persze odafigyelve a mozdulataimra, mert nem szeretném behajítani Hemmingset a tömegbe, vagy rálépni a lábára.

Unottan ballagok be a bulira, miközben nagyokat pislogok. Nem rég keltem fel, mert éjszaka sokáig voltam fenn, hogy előkészítsem Smith professzor elleni újabb merényletemet. Gyorsan kinyaltam magam, majd leigyekeztem, bár nem átallottam magamhoz venni egy durranó petárdát. A poén kedvéért, ha unalmassá válna a buli, majd az enyelgő párok közé hajítom az erdőbe. Elmosolyodok erre a gondolatra, de végül gyorsan elkergetem, ahogy meglátom az ismerősöket és bohókásan intek feléjük. Sokat komolyodtam az utóbbi időben, legfőképpen a szakításom óta, bár a csínyjeim ugyan úgy ütnek, de kicsit talán túlzóbbak lettek és megváltozott a jelentésük is. Már nem a poénokra hajaztam, hanem az előadás módra, hogy minél több energiát és meglepetést vigyek bele, szerettem a vele járó pörgést és adrenalint. Illedelmesen bólintottam az éppen mellettem elhaladó Brown professzor felé, aki csak morogva reagálta közeledésemet. Hát igen, még mindig nem heverte ki, hogy megvicceltem őt és Campbell professzort a levéllel, ami mindkettejüknek egy életre szóló randi reményét kecsegtette, csak hát…egymással.
Meg is volt a böjtje ennek a poénnak, több hónapon keresztül róttam a köröket a kastély parkjában Brown edzéstervének hála, Campbell professzor pedig még ennél is rosszabb büntetéseket talált ki nekem, inkább nem is emlékszem vissza rá. Meg is rázom a fejem, miközben a hideg végigcikázik a gerincemen.
Valami ital most jól esne, de lehet nyomok mellé valami kis könnyebb tea sütit is, mivel ébredés óta enni se nagyon volt időm. Ellötyögök, eldumálgatok, kajálok egy jót és kinevetem az enyelgőket, ez a ma esti program, nem terveztem semmi különsebbet, de ki tudja, lehet a mai este máshogy alakul.
A pulthoz állok, majd öntök magamnak valami furcsa puncsizét és a kezembe veszek egy teasüteményt, mikor hallom, valaki mellém lép. Fürgén emelem fel a tekintetem és lépek egyet oldalra, mert hát…nem vagyok túl közkedvelt a vicceim miatt, így mindig óvatosnak kell lennem.
Óh, ez az amcsi lány. Tyra, ha jól emlékszem. Nahát, hogy kirittyentette magát, egész csinos. Csak remélni tudom, hogy nem vette észre a gyors munstrát és gyorsan el is fordítom a tekintetem.
- Hát hali. – bököm oda játékosan. – Nem kell megszólalnod, tudom miért jöttél. – mondom neki mosolyogva, majd hirtelen emeltem rá a tekintetem és csábosan megnyaltam az ujjam, amivel félresimítotam a szemöldököm.
- Há, viccelek, nyugi, Ezra vagyok. – nevetem el magam, miután megvárom a reakcióját, biztos ilyen, Merlinreeeeee mit akar ez. Ejjj, de jó kirángatni az embereket a komfortzónájukból.

Összefont kézzel áldogáltam a tanárok asztalánál, miközben szigorú tekintettel követtem a diákok mozgását. Voltak, akik már a buli elején beszaladtak az erdőbe, ami engem túlzottan nem érdekelt, nem fogok mindenkit kirángatni onnan, tudom, tombolnak a hormonok és most amúgysem bűn ott tartózkodni, ha gond van, úgyis visítoznak és csak remélni tudom, nem mennek olyannyira mélyre az erdőben. Pár kolléga amúgyis rám szólt, hogy lazítsak, ne feszengjek itt a diákokat szidalmazva, akik rohangáltak és megkörnyékezték lapos üvegekkel a puncsos tálat. Persze, az én belső zsebemben is lapult egy kis lágnyelv nehéz időre, de ne mások italát tegyék már tönkre, csak mert piálni akarnak. Akkor legyenek kemények és igyanak az üvegből, ne keverjék be. Nem mintha nem vettem volna elejét a dolognak és koboztam volna el ezeket a kis flaskákat, amik most a mögöttem lévő tanároknak kialakított asztalon pihentek. Jók lesznek majd, ha a saját italom elfogy, majd lehet elkortyolgatom Smith és Campbell társaságában, bár csak tudnám, hova tűntek.
- Még egyszer rohangáláson kaplak, szkanderezni küldelek a fúriafűzzel! – kiáltok rá még egy rohangálós kedvű alsósra, majd figyelem, ahogy ijedt tekintettel hátrál el tőlem és csatlakozik barátaihoz, olyan lassan sétálva el, hogy még egy csiga is utolérné őket. Na ezt már szeretem. Minél kevesebb nyűggel túl kell éljem az estét.
- Az meg? – pillantok meg a távolban egy fiatal lánykát, aki egy alsóbb éves diákot ölel meg és integet neki, miután beszélt vele pár szót. Miért olyan ismerős? Nem lehet. A kis Weatherly? Körbenézek, majd úgy döntök, hogy járőrözöm egyet a lány irányába, hátha közelebbről felismerem a vonásait. Mikor Törökországban gyakorlatoztam, ott ismerkedtem meg az öreg Weatherlyvel és sokszor elhívtuk egymás családját, mikor még…na igen, a feleségem velem volt. Öt éve már, hogy nem láttam Zeynepet azt hiszem, sosem tudtam kimondani ezeket a török neveket, Édesapja is Emirhan Yildi…mindegy, mindig csak Emirnek hívtam, nem fontos. Közelebb lépve pedig tényleg a kis Zeynepet pillantom meg és előtörnek belőlem az emlékek.
- Weatherly? Te vagy? – kérdezem óvatosan, mert hát lehet már tévedek, ugyanis nem mostanában találkoztunk, nem vagyok már mai csirke sajnos és a szemeim már gyakran megviccelnek, főleg sötétben.

Nem volt túl nívós az este, de ki kellett hozni belőle a legjobbat és hát ezért voltam itt, hogy ma is örökre szóló emlékeket szerezzek. Na persze ez nyílván nem a sütis asztalnál fog megtörténni, de valahol el kell kezdeni a nyomulást, bár meglepő módon mindenki csak lötyög, beszélget vagy elvonulnak a fás részek felé. Hol vannak már azok a bulik, amikor manók másznak az ember gatyájába, vagy letépkedik a ruhát a csajokról. Nagyot sóhajtok, mert erre ismét Sandy jutott eszembe, de nem szomorodtam el, inkább mosolyogtam kicsit a halloweeni estére gondolva. Mekkora cink volt, Merlinre.
Már épp elmerültem volna a szörnyebbnél szörnyebb emlékek sokaságában, mikor megjelent pirosban az amcsi lány, és kedvet kaptam egy kicsit szocializálódni, talán azóta nem volt alkalmam csajjal beszélgeti, mióta Nora vígasztalni próbált a vásárban.
- Hogyne, többet is mondhatsz, azonban nyitott könyv vagy számomra. – nevettem, mikor láttam, hogy foglalt a keze a csokis fánk okozta krémfoltoktól, de engem ez cseppet sem érdekelt. Megragadtam a mancsát, majd jó alaposan megráztam. – Egye fene, veled tölthetek egy kicsit a zsúfolt időbeosztásomból. – mondom neki, majd mikor elengedem a kezét, a nagyja csokit lerázom a földre, a maradékot meg belekenem a mellettem elhaladó alsóbb éves srác hátába. – Jól nézel ki haver. – kacsintok rá, mikor ijedten rám pillant, azzal a ki ez és miért fogdos tekintetével.
- Micsoda megtiszteltetés, hogy az én nevem azon pár ember neve között van, akiket fejben tartasz. – mondom neki színpadiasan túljátszva a dolgot, majd sóhajtok egyet, ahogy nekitámaszkodok az asztalnak és kortyolok a puncsizémből. – Sokan leginkább elfelejtenék a nevem. – vigyorogtam rá idétlenül, majd kérdésére csak belebambultam a semmibe.
- Trelawney? Szétváltunk egy kis időre. – mondom neki megrántva a vállam. – megjósolta, hogy a sütis asztalnál amerikai édességgel fogom kényesztetni magam. – mondtam mosolyogva, majd miért is bírtam volna ki, rákacsintottam Tyrára. Kiváncsi voltam, mennyi az a mérték, amivel kirángathatom a csigaházából.  

A maga módján szórakoztató és bájos volt a parti, aranyosak voltak a szépen felöltözött alsós évesek, ahogy rohangáltak és jól érezték magukat, a nagyobbak pedig a táncparketten ropták a talpalá valót, tényleg elkapott a nosztalgikus hangulat.
Szórakozottan hallgattam Elliot és Aiden művitáját, amit egymás szórakoztatására adtak elő, aranyos volt nézni a vívódásukat, pont olyanok voltak, mint annak idején én és Tia. Ez sem volt komoly veszekedés, csak jelzés egymás irányába a szeretetről és arra, hogy vágynak egymás figyelmére.
- Ugyan gyerekek, nem arany pezsgőért vagy a fiatalság forrásáért jöttünk. Lolát jöttünk megnézni és kinyírni azokat, akik rányomulnak. – kacsintottam az Urak felé, majd aztán Elliot laposüvegéért nyúltam. – de azért ez sem árt, hogy elviselhetőbb legyen. – kuncogtam alig hallhatóan, majd kortyoltam egyet a finom nedűből.
- Héé, most tiszta kajás lettem. – méltatlankodott Aiden, mire odanyomtam a kezébe az alkoholt tartalmazó flaskát. – Legalább lesz egy sztorid az Arany Pezsgőben is. – mutattam rá közben, ügyet sem véve arról, mennyire összemocskolta őt a lezúgó sütistányér, amit Elliot csapott le, bár nem tudtam eldönteni, tényleg megsértette Aiden vagy csak drámaira akarta venni a figurát, de amennyire ismerem, inkább az utóbbi.
- Az ott nem Lola? – a válaszra már nyújtogatni is kezdtem a nyakam, hátha meglátom, de fintorogva vettem tudomásul, hogy amit Aiden lát, az számomra láthatatlan.
- Hol látod? Én csak egy jó bigét látok valami kétajtós szekrénnyel. - A Lola alkatú kislányról lemaradtam, nyilván elbújt a hegyomlás mögött vagy tovaszaladt, ez van, ha lecsúszik az ember a fontosabb dolgokról, a reflexeim már nem a régiek, biztos a korral jár.
- Egyébként, hogy mindenkinek igaza legyen, ezután elmehetnénk az Aranypezsgőbe is. – rántottam meg a vállam, miután már biztosra vettem, hogy Lola nincs a közelben. Jól esett volna egy kötetlen kis szórakozás igazi alkohol társaságában, amit nem kellett retikülőkkel operáló banyák elől dugdosni.

Egy régi barátság egy családdal és a viszontlátás örömre meg tudja változtatni az ember hangulatát és hozzáállását, már, ami a bulit illeti, de ez a szép a véletlen egybeesésekben, hogy bekövetkezhet. El is felejtettem hirtelen a körülöttem rohangáló gazfickókat vagy hogy többen megkörnyékezték megint a puncsos tálakat, úgyis mindenki azt mondta, hogy lazítsak, hát miért ne tenném.
- Mr. Brown, de jó Önt újra látni. – válaszolt hatalmas mosollyal az arcán. Nem is tudom én is mikor vigyorogtam így utoljára, talán, mikor Digbyvel töltöttem az időmet. Hogy megnőtt ez a lány, igazi nő let és hát…megnőtt mindene…Merlinre milyen ruha van rajta, majdnem kin van mindene. Jajj, mit szólna Emir ha látná. Nem…ne, nem rontom el senki mulatságát, de az öleléskor próbálok nem a nekem feszülő nőies vonásokra gondolni, hanem arra a Zeynepre, aki öt évvel ezelőtt a bicepszemen lógott és állandóan kérdezősködött mindenféléről, amiről a kamaszok általában szoktak, de már annyira nem emlékszem én sem.
- Hogy van? – kérdezte az ölelést követően, mire én még mindig inkább másfelé néztem zavartan, végül krákogtam egyet, levettem az öltönyömet és ráterítettem a hátára. – Hűvös van drágám, kinn van az egész…khm…na szóval, jobb lesz, ha összehúzod ezt így. – magyaráztam teljesen megfeledkezve a kérdéséről és a jól belebugyoláltam a ruhadarabba.
- Jól vagyok Weatherly, de te mesélj, hogy kerülsz ide? – kérdeztem, még mindig vöröses arccal és szinte láttam magam előtt Emirt, ahogy bólint felém és megveregeti a vállam. Merlinre, hogy öltözködnek újabban a mai fiatalok, borzasztó, hát nem csoda, hogy minden férfi errefelé bámul, adok én nekik, csak jöjjenek Zeynep közelébe.

          Talán jobb lenne, ha kicsivel több lenne az önbizalmam. Akkor nem félnék tőle, hogy valamit rosszul csinálok, és akkor Reedet is elvesztem. Egy ideig ostoroztam magam ilyennel a párkapcsolataim után, és most már azt hiszem, túlságosan is félek tőle. Pedig tudom, nem kéne.
          Hatalmas mosollyal az arcomon karolok bele páromba, kicsit hozzá is símulok, de mivel hosszabb távon kényelmetlen így menni ebben a cipőben, kiegyenesítem magam. Régen voltam utoljára itt, nem is akartam őt zavarni a tanítás ideje alatt. Tudom mekkora stressz tud lenni az év végi hajtás. Willow is mesélte az év többi részéhez képest mennyien kérnek ilyenkor segítséget.
          - Szóval, ne féltselek a diákoktól? – térek vissza egy picit a korábbi témánkra. - Elfelejted, hogy én is jártam ide, és hacsak azóta nem változott meg gyökerestül a diáklányok gondolkodás módja, akkor hidd el, nagyon is van okom félni.
          Másrészről a Roxfortban gyorsabban terjednek a pletykák, mint a tananyagok, szóval holnap ilyenkorra már mindenki tudja, hogy a drága gyógynövénytan tanáruknak új párja akadt.
          A Fekete-tó környéke csodálatosan fel van díszítve. Olyan, mintha egy romantikus regény kellős közepébe lépnék be. Mindig is elcsodálkozok a mágia mennyire sokszínűen felhasználható, és milyen csodákra képes. Tudom, hogy talán vannak hátrányai is, de én imádok boszorkány lenni.
          - Csak gyümölcspuncs, meg gyerekpezsgő, de senki sem akart kockáztatni.
          - Nekem nem gond. Nem bírom az alkoholt. A Fawcett vér hátránya  – mosolyodom el.
          Nem tudom az unokabátyámmal ivott-e valaha, de biztos vagyok benne eljutott hozzájuk is a híre annak, mennyire nem bírja ő sem az alkoholt. Tekintetemmel követem az övét, és akkor látom meg, hogy itt van Elliot is. Követem Reed példáját és odaintek neki én is.
          - Nem is tudtam, hogy ismered Elliotot.
          Elveszek az asztalról egy pohár gyerekpezsgőt, majd szembe fordulok vele úgy, hogy a szabad kezemmel újra a kezét keresem. Egy gyors csókot nyomok az ajkára. Nos, igen, kijelöltem a területemet így nyilvánosan is, szóval remélem, nem kerül sor cicaharcra az este.

-Tudom, itt is van, de gondoltam, ez kicsit személyesebb így- magyarázkodok a sütihez. Bár ha bizalmatlan akarok lenni, azt is felhozhatnám, hogy ki tudja, mit piszkálnak bármi csínytevők bele a büfépult kínálatába, úgyhogy legalább a hozott sütiről biztosak lehetünk, hogy nincs vicces kedvébe. De erre most nincs szüksége a hangulatnak, meghagyom kimondatlanul.
Gyorsan be is sütizzük az egészet, így a hova lerakásán sem kell aggódni. Pontosan a helyére került.
-Mr. Brownt igazábol a Minisztériumbol ismerem- említem, azogy integetek a kávézói csendestársamnak, egyszer futtába kiszúrva a tömeg fölött. Bár elfoglaltnak tűnik, lehet nem vette észre. -Még mielőtt ide jött át.
Esmét ismerem még föl, csápolok egyet neki is lelkesen, ha erre néz.
-Az meg Esmé, bizonyos módon neki köszönhetjük a tündéreket- osztom meg halkabban, mint valami titkot. -Ő illusztrátor, egyszer álltam neki modellt egy mesekönyvhöz, amin dolgozott.
A tündéres motívum valahogy azóta is megfogott. De végülis, szépeket lehet alkotni vele, legyen az könyvbe, vagy sütin cukormázzal, a bogár-tündéren még kocsira festve is gondolkodtam néha - persze a Minisztériumiakra pingálni nem hagynák jóvá. Na de ha egyszer lesz véletlen egy VW Bogaram..!
Remélem, ezzel kényelmesen el is siklunk az eredeti kérdés fölött, mint kielégítő válasz, pedig ezekböl egyik sem a Roxfortból származó ismeretség. De most inkább nem akarom fejtegetni azt, ami igen... annak más környezet illene, nem egy bál. Tény, mondanám egy módon életreszólónak, és igen, egyes vélemények tartói mondanák "csak nagyon jó barátok"nak is, de sajnos - ...azóta - semmilyen kapcsolatot nem tartunk, és eleget aggódok is emiatt.
De ezzel nem a mai napot kéne rontani...
Nem ragaszkodtam volna hozzá, hogy kapjunk témaelterelést, de egy csapatnyi így is belénkbotlott.
-Mi..?- fordulok én is utánuk, inkább csak az eseményekbe zavarodva még, nem is felháborodással, de mire eljutnék két szóig, megrohamoz minket a repeta is.
Egy darabig csak pislogok Tessa válla fölött, aztán csak megfáradtan sóhajtok egyet.
-Persze, semmi baj, csak... Bocsánat, hogy rád is hozom a szokásos szerencsémet...
Mer mindig kell történnie valaminek. Soha nem lehet csak egyszerűen jól érezni magunkat a változatosság kedvéér, mindig közbe kell jönnie valami bonyodalomnak. Úgy tűnik, nem szabadulok ettől sehol.
De, talán mára ez letudja a kvótát..?

- Már min…már mindegy? – hebegek habogok, mint egy végnember, ahogy fogom a fejem és összevissza nézelődök, mintha csak másoktól várnám a választ erre a nevetséges vádra, miszerint az édes kis zeynep már odaadta valakinek a…óh, belegondolni is szörnyű, hát mit szólna erre szegény Emír barátom.
- Ne is beszéljünk ilyenekről édeském. – válaszolok, ahogy szóba hozza a kis Saraht, és szintén a homlokomra csapva veszem tudomásul, hogy már majdnem egy éve itt tanítok az iskolában, de soha nem vettem észre a kicsi lányt, bár így mostmár kicsit ismerősnek tűnnek a vonásai, talán meg kel-lene látogatnom öreg barátomat egyszer. Emlékeket felidézni, panaszkodni a sorsunk iránt.
- És Tristan is.... hamarosan házasodik, ahogy hallottam. – tette hozzá, mire én a volt szerelmére néz-tem. Sosem felejtem el, legutóbb látogatásunk alkalmával Emírt hogy kihozta vele a sodrából, egész ottlétünk alatt csak arról papolt, hogy egy lánynak kiválasztott férfi való, nem egy Tristan féle bajkeverő. A feleségem persze Zeynepnek adott igazat, én pedig független maradtam a kérdésben, nem akartam megbántani Emírt, de valamilyen szinten igazat adtam neki is, a hagyomány az hagyomány, akármennyire is vezérelnek gyerekkori szerelmek, mint ahogy most látszik is, ez is az volt.
- Hogy repül az idő. Mond csak itt élsz a környéken? Egyszer elugorhatná…elugranék. – javítottam ki magam gyorsan, miután belegondoltam, hogy tulajdonképpen ez a romhalmaz az otthonom és nem nagyon van hova mennem.
Már éppen dátumokat ajánlgattam volna, mikor egy sereg gyerek rohant el mellettünk, mire mérgesen felmordultam, azonban a legnagyobb problémát az utolsó lurkó okozta, aki rám öntötte estében a puncsos löttyét.
- Ne máááár. - mérgelődtem ahogy a ruhámra emeltem a tekintetem, majd még fektében talpra állítottam a gyereket. Óvatosan lesöpörtem a ruháját, és végignéztem rajta, miközben ő maga falfehérré vált.
- Minden rendben kölyök? - kérdeztem, majd kifújtam a levegőt és ha igent felel, hozzáteszem. - Hétfő reggel 7-kor várlak az irodámban. - tettem hozzá komoran, majd meglöktem a hátát, iparkodjon a barátai után.
- Ezek a gyerekek. - mosolyogtam Zeynep felé, mintha ez mindennapos dolog lett volna. Igazából nem akartam, hogy azt gondolja, itt tanítok, közben pedig igazi tuskóként viselkedem. Persze, ami ez után jött, arra nem gondoltam, egy manó segítségével akár el is tűnt volna az a kicsiny folt, de épp, hogy nőni kezdett. Segítségkérőn néztem Zeynepre, mert ruha tisztára mosó bűbájokat nem ismertem. Ahhoz értettem, hogyan robbantsan le az ütődött manó fejét a helyéről. 

"Miért nehéz felé nyúlnom,
mikor a vágy gyökeret ver.
egyszerűbb lenne kihunynom,
csak félre lépnem."


Már tökéletesen át tudom adni magam a nyugalomnak és a csendnek, legalábbis ami a külső tényezőket illeti, mindet kibírom zárni, hiszen Hemmingsen kívül senki más nem zavarja fel az álló vizet. Neki pedig most elnézem. Csinos, látszólag jól érzi magát, ő is megérdemel egy kevéske nyugalmat, hiszen elég sok mindent kapott az utóbbi időben. A táncunk pedig egyszerűen tökéletes, nem csak, mert én vagyok a vezető fél és tökéletesen tudok öt-hat féle tánctípust, hanem mert Hem-mings is tanulta édesapjának köszönhetően. Elégedetten bólintok, ahogy akadálymentesen vesz néhány általam mutatott format, majd mikor elmosolygom magam a kijelentésére, miszerint meg tudja védeni magát, csak rázom a fejem. – Ma nem Hemmings. A ma este csak érezd jól magad. – válaszolok neki, majd hogy érezze komolyan gondolom az elmondottakat rá is mosolygok. Nem hagyom azonban, hogy sokáig élvezze a látványt, megpörgetem és tekintetemmel tovább keresgélem az általa emlegetett süteményeket.
- Szingli vagyok. – volt egy sejtésem egyébként, már ahogy lekezelte Monstro mellfogdosásos esetét, rögtön éreztem, hogy nem igen veteti körbe magát pasikkal. Mondjuk ez nem feltétlen indok, Narek is elég tempteramentumos tud lenni, ha úgy közelítenek felé. Már éppen rá akartam kérdezni az okára, mikor hirtelen magával kezdett húzni egy asztal irányába, ahol a sütiket vélte korábban felfedezni, majd én odaálltam, hogy magamhoz vegyek egy tányért és rápakoltam vagy öt szeletet. Persze nem láttam, hogy eközben egy gyereksereg majdnem magával rántotta a leányzót, aki miután én boldog arccal megfordultam, belémkapaszkodva próbált talpon maradni. Az öltönyöm elejét ragadta meg, én pedig kérdőn néztem rá, miközben a tányért úgy szorítottam, belesajdult a kezem.
- Szeretem a bálokat. – forgatta a szemeit, mire én csak msoolyogva megráztam a fejem és felseg-ítettem a másik, szabadon lévő kezemmel. – Még, jó hogy ilyen könnyű vagy. – mutattam a sütiket, amiket szereztem, célozva ezzel arra, hogy így anélkül meg bírtam tartani, hogy a süti odaveszett volna. – Gyere, sétáljunk, így nyugodtan megehetjük a sütiket. – mutattam az erdő irányába, bár nem akartam őt bevezetni oda, csak egy kis nyugit akartam, a tánctértől és a gyerekektől távol.

Szokás szerint jött a kioktatás a szerelmesektől, pedig azt hittem, pont azzal sértem meg őket, hogy a csajok méreteiről hadoválok, erre kiderül az esik rosszul nekik, hogy elterelem a szót, mivel szerintem nem érdekli őket, bár én épp arra gondoltam, hogy itt vannak egymásnak, így már nekik kár másokról mesélnem, még a végén itt szerelmi cicaharc alakult volna ki. De csak mosolygok, amolyan csibészesen, ahogy szoktam, ebben jó vagyok.
- Ha lenne pia te már rég a táncparkett közepén riszálnád üvöltve. – szólt Aiden Elliothoz címezve most a csipkelődést, mire én elégedetten bólintottam az ötletre. – Na, azt megnézném, itassuk le. – javasoltam, de ekkor megint én lettem a középpontban, igazából olyan volt ez, mint egy adok kapok édeshármasban. – Elliot, édes unokaöcsém, unalmas lenne engem nézned, mert elég gyorsan befűzöm a lányokat. – kacsintottam kicsit játszott sértődéssel a hangomban és már nyúltam is volna az italos flaskáért, mikor Aiden meglátta a kis Lulut, amint az éppen eltűnik a fák között egy srác társaságában.
Igazából megszólalni nem volt időm, olyan gyorsan megindult a két ösztövér állat, csak rohantam utánuk, ahogy bírtam és mire már odaértem Aiden már fejjel lefelé lógatta a srácot, így én kihasználva a helyzetet odarohantam Luluhoz, hogy megnézzem jól van-e, bár valószínű, hogy Elliot megelőz, hiszen ahogy beugrott ide közéjük, még azok is szétreppenhettek, akik csak a közelben érzezték jól magukat.
- Jól vagy Lolita drága, nem nyúlt hozzád igaz? – kérdeztem aggódva.

          Figyelem, ahogy egyre több diák és külsős is érkezik a Fekete-tó partjára. Úgy tűnik nagyon is érdekesen alakul ez az este. Ha másért nem, akkor azért, mert a világ legszexisebb pasija oldalán mutatkozhatok meg hosszú idő után az iskola falai között.
          Gyorsan beavatom Reedet a családunkat sújtó átokba, már ami az alkohol fogyasztást illeti, így az asztalhoz lépve már tudom is, hogy mit fogok választani. Csupán egy pillanatra elfelejtkezek róla, mikor meglátom, hogy Elliot felé int.
          - A sógorom volt a férje. Vagyis hát a majdnem sógorom, mert sosem házasodtam össze Batsával. Terveztük, de talán jobb is, hogy nem történt meg.
          Látom rajta, hogy nem igazán akar erről beszélni most. Korábban már érintettük ezt a témát, emlékszem az újságcikkekre is róluk, de különösebben soha nem mélyedtem el benne. Mindenkinek jár a magánélet, és soha nem tartottam etikusnak, hogy a pletykalapok belemennek ilyen dolgokba is. Tudom, hogy egyszer majd át kell beszélnünk teljesen ezt a dolgot, de hagyom, hogy majd ő nyíljon meg, amikor jónak érzi. Még én sem meséltem neki sokat a múltamról, csak nagy vonalakban, amit fontosnak tartottam, és néhány olyan dolgot, ami kicsúszott egy kis fecsegés során.
          Megsimogatom bátorításként vagy vigasztalásként a karját, és igyekszem elterelni a figyelmét valamivel. Valami olyannal, ami könnyen a rendelkezésemre áll most.
          - Na mit kérsz, pezsgő vagy puncs?
          - Azt hiszem, ha nem akarok csúnyán lerészegedni és nálad aludni a Roxfortban – amit egyébként nem bánnék annyira, legalábbis az utóbbit -, akkor a pezsgő nekem tökéletesen megfelel.
          Nyúlok egy pohárka felé, majd koccintásra emelem a poharamat. A kellemes melegben kicsit megszomjazom, de inkább visszafogom magam, és csak lassan kortyolgatom a hűsítő italt.
          - Van kedved utána táncolni egyet?

-Nem az... hát... izé...- Már reflexböl menne a mentegetőzés, de eljut az agyamig a konkrét kérdés is, ami valljuk be, elég specifikus volt. Nagyon érdekes szinekbe pompázhatok, ahogy elmosolygok a helyzetkomikumon, de egybe zavarba is jövök az emléken, mer ha így vesszük, valóba nem az első alkalom.
-Mármint, úgy általába értem, mindig mikor csak úgy egyszerűen jólérezni akarom magam valakivel, mindig történik valami ciki, vagy fura, vagy kellemetlen ...de ja. Volt már egyszer ez konkrét összeragadás is.
Remélem, legalább vagyok annyira vicces látvány mindent egybevéve, hogy az Tessának kicsit megtörje a kellemetlen hangulatot. Én már megszoktam a szerencsémet, de őt tessék kihagyni belőle.
-Öhm... varázslatokbol sosem voltam a legjobb.
Próbálgatok közbe elválasztódni, de hamar felhagyok vele. Rajtam csak ez az egyébként igazán csábos dressz van, mitöbb a háta lényegébe csak a lenge fűzésböl van. Ha eröltetem, a végén még elég ...illetlen eredménye lenne az én szerencsémmel. Bár Tessának vannak legalább rétegei.
-A zakódból valahogy ki tudsz bújni lefele? Szerintem nagyrészt csak az ragadt hozzám. Legfeljebb úgy teszek, mint ha csak magam előtt fogva őrizném neked. Úgy talán egyszerűbb lesz kitalálni rá valami megoldást.
Vagy esetleg hűvös volt nekem, és az ellen adta kölcsön? Oké, erre nagyon jó keresztkérdés lenne, hogy mér nem a hátamra terítve van akkor. Mindenesetre ez pillanatnyilag a legjobb ötletem a helyzet orvoslására. Talán ha nem nyomin összeölelődve kell lennünk, majd könnyebben kitalálunk valami rendesebb megoldást is.
Vagy ha minden kötél szakad - de legalább a ruhánk nem - az egyik kezembe foghatom az övét, a másikat a hátára teszem, és úgy teszünk, mint ha lassútáncolnánk, az talán nem néz ki olyan cikin kívülről.

 


"Miért nehéz felé nyúlnom,
mikor a vágy gyökeret ver.
egyszerűbb lenne kihunynom,
csak félre lépnem."


Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen kis party egész kellemes is lehet számomra. Régebben vagy nem jöttem el, vagy csak felszedtem egy csajt és elvonultunk az erdőbe kamatyolni. Valahogy nem érdekeltek az ilyen felhajtások, de lehet csak azért, mert Eleonore kiölte belőlem a bulik iránti örömöt. Hemmings is most kellemes társaságot nyújtott, csinosan volt felöltözve, könnyedén viselkedett és plusz pont, hogy kiderült, tud táncolni.
Miután sikeresen megmentettem Hemmingset az eséstől és a sütiket a leeséstől egy eredményes estének könyveltem el a mait és mivel a lány elfogadta a jobbomat, bevezettem az erdők irányába egy nyugisabb tisztásra, ahol senki nem volt rajtunk kívül. Persze az erdőben mozogtak az árnyak, de hát ki nem hagyhattak volna remekebb alkalmat arra, hogy kamatyoljanak anélkül, hogy bárki figyelné őket, ezzel pedig együtt tudtam érezni.
- Ha nem jönne be a kviddics, lehetnél zsonglőr is. – mondta könnyed témát indítva, miközben nyugodtan hallgattam a tücskök és a természet harmónikus muzsikájátt. – A családom is rajongana az ötletért. – bólintottam mosolyogva, miután megettem a sütit, majd egy a zsebemből előhalászott zsebkendővel megtörölgettem a számat.
- Egyébként tényleg nem rossz ez a bál. Öt éve itt vagyok, mégis ez az első, amin részt vettem. – magyarázta, mialatt a díszletet csodálta, persze ez idő alatt volt alkalmam alaposabban szemügyre venni olyan helyeken, ahol alap esetben nem illene. Egyébként nem vagyok ilyen kisstílű, de adta a helyzet. – Persze, mert velem töltöd az estét. – mosolyogtam rá, miközben egy fához érve, gyengéden megfogtam a karját. – Én is jól érzem magam. – válaszoltam megkomolyodva, teljesen lejjebb véve a hangom, majd közel hajoltam hozzá. A pillanat tört része alatt jött rám az érzés, teljesen magával ragadott, lehet a süti, lehet az este, hogy jól éreztem magam, de lehet, hogy a lány mély dekoltázsa vagy csak egyszerűen a közelsége.
- Ezért pedig jutalom jár. – lehelltem az ajkára, majd, ha nem ellenkezett, óvatos, de annál forróbb csókkal jutalmaztam meg. Természetesen, ha ledob magáról vagy esetleg nyakon is vág, nem esek kétségbe, megköszörülöm a torkom és megköszönöm neki az estét egy csibészes mosoly kíséretében. Amennyiben magával ragadja őt is az őrület, olyan csókot adok neki, amilyet egy jó darabig biztos nem felejt el. Talán percek is eltelnek, miután elhagyom a száját és egy mosollyal válaszolok a felmerülő kérdésére, a miértekre, a hogyan merészeltedre vagy a lehet-e még egyszer kérdésre.

          Ha lehet ilyet mondani, ez a bál most sokkal szebb, mint az, amit akkor rendeztek, mikor én voltam végzős a Roxfortban. Ráadásul a kastélyt most szebbnek is látom. Talán ennek az az oka, hogy akkor háború volt, mintha az iskola is sokkal feketébb ruhát öltött volna szemben a mostani fényesen csillogóval.
          De az is lehet, hogy csak a légkör teszi.
          - De hiszen, éppen az előbb mondtam, hogy itt minden alkoholmentes. Ez a diákoknak szól, drágám.
          - Azt hittem, hogy a puncsban azért van valamennyi gondolva a felnőtt vendégekre.
          Próbálom kicsit menteni magam, annak ellenére, hogy tényleg ezt hittem, pedig teljesen egyértelmű volt, hogy mit mondott korábban. Most olyan zavarban vagyok, nem akarom, hogy azt higgye, nem figyelek rá.
          - Persze, ha tudtam volna, hogy akkor itt aludnál, hoztam volna apám kedvenc whiskey-jéből. Roskadozásig van a kastélyunk pincéje vele.
          Nem kell sokat gondolkodnom a válaszon. Végül is, Felix kibír egy estét nélkülem. Rajta kívül pedig nem vár senki otthon.
          - Igazság szerint, maradhatok, ha akarod. A festményeim megvárnak, Felix pedig el lesz egyedül is. Egy éjszakát sokszor töltött már egyedül.
          Az alkohol továbbra se vonz, de az már igen, hogy még egy kis időt együtt tölthessünk. Ha már lehetőség adódik rá. Igazából a hoppanálásnak köszönhetően akár Reed is jöhetne hozzám, de tudom hogy holnap még lehet nehéz napja, szóval nem akarom ezzel fárasztani.
          Iszom egy kicsit a pezsgőből, amíg szemezek a táncparkettel. Jó lenne lejteni is egyet, ha már egy ilyen táncos eseményen vagyunk.  El is fogadom a felém nyújtott kezet, hagyom, hogy vezessenek.
          - Furcsa ízlése van a kölyköknek.
          - Ez most jó értelemben furcsa vagy rossz értelemben?
          Hozzá bújok egy picit, végig simítom izmos karját, hagyom, hogy a zene és ő vezessék a mozdulataimat. A zenei ízlés mostanában tényleg kicsit más lett, de nem tudom mire gondolhat ő. Aranyvérűként, kastélyban nevelkedve biztos más zenékhez volt szokva. Arról nem beszélve, hogy mostanában a varázstalanok zenéi is kezdenek bekúszni a varázsló társadalom legmeglepőbb helyeire is.
          - Egyszer elviszlek egy éjszakai szórakozó helyre. Ott fogsz majd érdekes zenéket hallani – nézek fel rá. Remélem sejti, hogy nem csak poénból mondom. Csak legyen vége a tanításnak.

Nincs olyan lehetőség, vagy esély, hogy én azt figyeljem hogy egy felsős barom elvigye a kis Lolitámat és csúnyálkodjon vele a sötétben. Nem, lehetetlen, ő egy kis vagány virágszál, nem azok közé a csitrik közé való, akik illegetik magukat minden jött ment felsőbb éves diáknak. Ennek a lánynak a szülei és a nagybátyja ismert, hires és tökéletes emberek, akik az ilyesmit nem tűrik. Na jó, utóbbival lehet egy kicsit túloztam, de fontos a pozitív önkritika.
- Na jó. Az ő fenekét fogdoshatod. – motyogott Elliot, mire én csak feleszméltem, mintha a gyomrom-ba rúgott volna valaki, így csak óvatosan, lassan, félelemmel telve néztem le a lányra, kinek a vállait fogva próbáltam óvni, a magát biztosan összekakáló fiútól. - Vinnie, ne fogdosd a csajt, aki nem Lulu. – mordult rám, mire én szinte parancsszóra engedtem el a vállait és léptem egyet hátra. – Én, nem… - magyarázkodtam volna takarítva a kezeimet a nadrágomon, mire Elliot és Aiden már jöttek a saját kitalált mentő ötleteikkel, míg én óvatosan hátráltam.
- A varázsjog gyermekvédelmi részlegéről jöttünk, hogy szemmel tartsuk magukat, az iskola kérésére, és ha olyat látunk, szituációs feladattal cselekedjünk az adott helyzetben  - kontrázott Elliot férje, mire én vöröses árnyalatban és idegesen bólogattam. – Iiiigen, jól reagáltál arra a helyzetre, ha… letámadna egy fiú…izé…szép munka. Széééép munka. – mutogattam a hüvelykujjaimat a lány felé, majd megfor-dultam és elindultam kifelé a susnyásból.
- Jöjjenek uraim…még sok megoldandó szituációnk van… - emeltem fel az ujjam, ahogy kifelé ballagtam. – innom kell…ez nagy gáz.. – morogtam az orrom alatt, remélve, hogy nem kap senki el pedofília vádjával, azért mégis csak felépítettem magamnak egy hírnevet és praxist.
- Igyunk erre valamit. Erőset… - mondtam nekik, ha velem tartottak. 

-Tényleg leginkább csak bosszantó általába, de kezd már elegem lenni belőle. Alig van, hogy nem jön közbe semmi, amikor csak jólérezni akarom magam.
Hogy azt a karácsonyt ne is említsük.
Apropó az a karácsony, eleve ne is gondoljunk rá.
-Akár a múltkor. Összeségébe jó volt sütit pingálni meg megismerni téged, de az sem történt anélkül, hogy elkeverték a dolgokat, aztán ragaszkodtak, hogy de ők tudják jobban. Ki tud jönni jól, csak érted, könnyű ráunni, hogy mindig van valami gebasz.
Tessék, csak itt van a magyarázkodás is. Összeszedek hozzá egy mosolyt azér, ne azt vegye le, hogy nem örülök a társaságának. A ragasztós puncs társaságának nem örülök.
Végül felfüggesztjük a panaszkodást egy tornamutatványér cserébe, ami legalább valóba beválik. Már csak a blézer van hozzám ragadva.
-Bűvésztrükk!- vigyorgok is könnyíteni a hangulatot, és széttárom a karjaimat, mutatva hogy a piros ruhadarab nem esik le, pedig abszolút nem fogom.
Azér hamar visszafogok rá, biztos a biztos, és így hogy Tessa nincs benne és könnyebb hozzáférni, megpróbálom, hogy óvatos matricaleszedős módon vajon könnyebb-e szétválasztani a két ruhát.
-Ó. Ha ezek után van még kedved, én szivesen táncolok veled- mosolygok rá kissé esetlenül.
Legfeljebb talán furán kell manővereznünk egy élénkpiros kabátkát hozzá. De ha így is lenne, talán mostanra elfogadjuk csak a helyzetkomikumként.