Oldal nyomtatása - Az amazóniai őserdő

hát ez egy dzsungel
(https://i.pinimg.com/564x/37/37/1d/37371d8b63709b5ef24e66f6ee8b4a2c.jpg)

Pedro
(alias José Fernando Flores Castillo)
2001. július 10.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/1f/bd/c5/1fbdc516421526fc767c668b9b3e9fcd.jpg)

A fickó azt mondta idejöjjek. A fickó azt mondta, itt majd megtalálom, amit keresek. Csak éppen azt nem mondta mit keresek, leszámítva egy inka romot a dzsgunel közepén, amiről a muglik a mai napig nem tudják mi célból épült. A fickó azt is mondta, hogy varázslók építették és azt is, hogy ma már csak a varázslat tartja egyben azokat a régi köveket. De vajon mit rejt? Mit akar ennyire éppen onnan? Ha elmondta volna, nyilván könnyebb lenne. Ehelyett annyit mondott, hogy Ecuadorba menjek és ott egy Sarayaku nevű település szélére, ahol őslakosok élnek, mert ott kell találkoznom valami bajszos emberrel. A legfontosabb ismertetőjegyét legalább elmondta.
Sóhajtottam egyet, ahogy a forróság a bőrömet szinte égette. A homlokomon, a hajam alól máris egy csepp izzadtság sietett az állam irányába. Gyűlöltem. Úgy éreztem menten elájulok és egyszerre voltam megállás nélkül szomjas és nemszomjas. Nem nyúltam a vizes palackhoz, hiába éreztem, hogy az ajkaim kiszáradnak. Csak pár perce érkeztem zsupszkulccsal, máris rosszul voltam. Ez a klíma nem nekem való.
A városban – ha egyáltalán annak számított – már volt valamiféle civilizációs előjel, de az emberek még mindig inkább hagyományos módon festették a bőrüket. Engem nem néztek meg annyira maguknak, talán már hozzászoktak a turistákhoz. Viszont ahogy haladtam a városból kifelé, a házak egyre inkább fából és egyéb, a dzsungelből származó alapanyagokból készültek. Nem viskók voltak, inkább nyitott, épp csak tetővel és néhány tartóoszloppal rendelkező építmények. Az itteni emberek tudták milyen odakint aludni… milyen elviselni mindent, amit a természet ránk zúdít. Hát így éltem én is tizenöt évig, csak éppen nem tikkasztó forróságban, hanem esőben, hóban, szélben… és kibírtam. Mára már ez az egész nem tűnt többnek, mint ostoba álomnak, amiből London szakított ki.
Ne sajnáld már magad, O’Mara! Más örülne, hogy nem a sárba fetreng és titkon te is örülsz neki. Bólintottam a hangnak, hadd élvezze, hogy ebben is igaza volt. Nem voltam már az az ember, igazság szerint az is kérdéses volt, hogy ezt itt hogyan élem túl. A dzsungel az ellenségem volt, a benne lévő állatok szinte egytől egyig veszélyesek.
Valahol az utolsó viskónál, az erdő széle mellett pillantottam meg egy bajszos Pedrót. Ott ácsorgott. Átbújtam egy szárítókötél alatt, a ruhák éppen súrolták a fejemet, egy valamit talán le is sodortam, mert éreztem, ahogy a hátamnak csapódik.
– Helló! Gondolom te vagy a Pedróm– nyújtottam felé a kezemet, de igazából, ha akarta, ha nem megragadtam az övét és alaposan megszorongattam egy kacsintás kíséretében. – Elliot vagyok. – Tettem hozzá, nem figyelve szándékosan, hogy mit magyaráz, ha egyáltalán megszólal. A tiszteletkörök megvoltak, így hát a fák felé fordultam. Hát itt kezdődik az út – gondoltam és csípőre tett kézzel bámultam arra, miközben a hátamon egyre nehezebbnek tűnt a táska. Egy pillanatra úgy éreztem meg is borulok hátra felé, így hát belekapaszkodtam Pedro karjába.
– Nehéz volt téged megtalálni. Tudtad, hogy itt mindenki bajszos? – kérdeztem és közben engedély nélkül elindultam a fák közé. Remélem van nála olyan vágó izé, amit a kalandorok a könyvekben mindig visznek magukkal a dzsungelbe. Nem örülnék, ha rám tekeredne egy inda.

Nueva Aventura
(https://i.pinimg.com/564x/e1/3d/3a/e13d3a702c54df77c7576b0e092f5b2c.jpg)

2001.07.10.

Elliot

Úgy hozta a sors, hogy sokkal előbb tértem vissza Dél-Amerikába, mint sejtettem. Amikor az a fickó azt mondta, hogy van valaki, akinek segítenem kell igazság szerint nemet akartam mondani. Még mindig nehéz döntés volt otthagyni a családom megmaradt tagjait Angliában, de mivel anyám nem szólt hozzám amúgy sem az ő véleménye mondjuk nem kifejezetten számított. Santiago meg nagyjából egy két lábon járó zombi, fel sem fogja, ha ott vagyok és azt sem, hogyha nem. Lucas már más tészta, de mindegy is, nem feltétlenül ezek az okok voltak azok, ami miatt nem akartam eleinte részt venni ebben a kalandban.
Én egyedül szoktam kincsekre vadászni, ez egyfajta magányos elfoglaltság. De gondolkodtam és végül igent mondtam, a szívem mélyén nagyon szerettem volna kiszakadni Anglia szürke hétköznapjaiból. Azt már megszoktam, hogy a családom úgysem érti, hogy miért nem tudok egy helyben maradni, de egyszerűen az ottani élet nekem nem elég színes és nem elég mozgalmas. Mégis ki élvezi azt, hogy egésznap nézheti az ablakból ahogy esik az eső?
Ecuadorba szervezték a találkozónkat, de igazából nem tudtam, hogy kire számítsak. Annyit mondott az ember aki felkeresett, hogy a dzsungelben meg fogjuk találni a kincset. Csak éppen azt nem közölte milyen kincset és hogy mi a fenét kezdjünk majd vele. Hát reméltem, hogy az útitársam egy kicsit többe tud nálam.
A dzsungel pereméhez közel várakoztam, elviselhetetlenül meleg volt, habár én ezt jobban kedveltem, mint Anglia rideg időjárását. Mivel nem tudtam, hogy milyen emberre számítsak nem is nagyon képzeltem magam elé senkit. De mikor megjelent az a fazon… hát le sem tagadhatta volna, hogy nem ide valósi.
- Helló! Gondolom te vagy a Pedróm. Elliot vagyok. – mutatkozott be, amikor odaért hozzám és megrázta a kezemet. Próbáltam nem túl lesajnálóan végig nézni rajta, de meg voltam róla győződve, hogy egyáltalán nincsen felkészülve arra, hogy mi vár majd ránk odabent a dzsungelben. Na de a lényeg az, hogy ne haljon meg.
- Igazból nem Pedro a nevem, de mindegy. Fernando Flores, ha képes leszel megjegyezni, Elliot. –mondtam, de felőlem akár Pedronak is hívhatott, éppenséggel a nevek annyira nem számítottak, csak az, hogy megtaláljuk amit keres ez az ember. Vagyis nekem ez volt a fontos, hogy Elliot milyen szándékkel jött ide, az teljes mértékig a magánügye volt.
- Nehéz volt téged megtalálni. Tudtad, hogy itt mindenki bajszos? – kérdezte, majd azzal a lendülettel el is indult a fák közé. Gyorsan felkaptam a zsákomat és követtem, nehogy szem elől tévesszem. Valahogy az volt a sejtésem, hogy nem is tudja mennyire könnyű eltévedni egy dzsungelbe és utána szépen lassan szomjanhalni.
- Azt kétlem, de ha te mondod. – vontam meg a vállamat. - Jártál egyáltalán valaha dzsungelben? – érdeklődtem. Úgy tűnt, hogy eléggé elhivatott, mert egyelőre csak ment előre, mint aki teljes mértékig tisztában van vele, hogy mégis merrefelé tart.
- Egyébként beavatnál, hogy mit is keresünk konkrétan? – kérdeztem, most nem akartam magyarázkodni, hogy az a pasas nekem semmi konkrétat nem mondott, mert igazából én sem kérdeztem. Elég volt, hogy azt a két szót használta egy mondatban, hogy „kaland” és „Dél-Amerika”, ezzel ugyanis eldöntöttem, hogy mindenképpen igent fogok mondani az utazásra.

Ülünk az ég korlátain, mint elitélt fegyencek. Nem igaz, O'Mara? Ezzel a gondolattal vettem tudomásul, hogy a kis házizék mögött álló valaki az Pedro s hogy éppen felé tartok. Eléggé ki voltam szolgáltatva ebben a helyzetben. Nem lehettem benne biztos, hogy ő tényleg az én emberem vagy hogy ez nem megint egy csapda, aminek a vége az én halálom lesz vagy legalábbis a megtámadásom. Már régen nem tudtam kiben bízhatok s kiben nem. Mindenki ellenség volt.
Vajon miért van itt mindenkinek egy fél hernyó az orra alatt? Elmélkedés közben az ujjaim az ajkaim fölé siklottak, talán abban a reményben, hogy ott is találok majd valamiféle szőrt leszámítva azokat a bébipihéket, amik sosem alakultak igazán úgy, hogy valaha is le kelljen őket borotválni.
– Igazból nem Pedro a nevem, de mindegy. Fernando Flores, ha képes leszel megjegyezni, Elliot. – Nem nagyon értettem, miről beszél, szóval csak vállat vontam és egy hosszú pillanatig a szája fölött mozgó hernyót figyeltem. Talán ezért nem is fogtam fel úgy igazából, hogy valami magyaráz a nevéről. Számomra ő Pedro volt. Könnyű volt megjegyezni és amúgy illet is hozzá. Olyan igazi latin volt a kellemesen karamell bőrével és a sötét szemeivel. A bajusz is valami nemzeti viseletnek tűnt, ezt meg is említettem az újdonsült túravezetőmnek.
– Azt kétlem, de ha te mondod. – Vonta meg a vállát. Igazából olyan túl laza pasasnak tűnt, akinek minden mindegy volt. Ez nem tetszett, elő kellett hoznom belőle az állatot. Máris végig mértem, mintha ez alapján kideríthettem volna, mi bosszantja fel igazán. Egy embert ugyanis nem ismerhetek ki addig eléggé, míg legalább egyszer nem akad ki rám és nem próbál meg kinyírni. – Jártál egyáltalán valaha dzsungelben? – kérdezte, mert a következő pillanatban én bizony megindultam a fák közé.
Nem hittem volna, hogy veszélyesebb lehet, mint azok az erdők, ahol eddig voltam. Persze hallottam pletykákat, hogy az amazóniai esőerdő bizonyos szakaszain nem lehet hoppanálni s hogy a helyi varázsló törzsek mindenféle mágiákkal védik a territóriumukat. De nem hittem benne, hogy ez veszélyesebb lehet az Európában tapasztalt dolgoknál. Nem, egész egyszerűen tudtam, hogy legyen akármi is, ezt is túlélem.
– Nem, de Európa legelátkozottabb erdőit megjártam és ott bizony nem adtak mellém egyetlen Pedrot sem – vállat vontam, pont olyan nem törődöm stílusban, mint ő. Jól esett belépni a fák közé, érezni azt a nedves, sáros, kissé talán mocsaras szagot. – Szóval gondolom néhány pucér emberrel, meg egy halom nagyra nőtt macskával is elbírok. – Tettem hozzá és hátra pillantottam, hogy Pedrora kacsintsak.
Felnéztem a hatalmas fákra. Egy kicsit felhős volt éppen az idő, ezért nem sütött át az élénkzöld levelek között a nap. De így legalább nem is bántott annyira a szememet. Tetszett, hogy olyan furán kusza volt itt minden. Kicsit a saját káoszomra emlékeztetett, mert bennem is ilyen indák és csomók táncoltak újra és újra, annyira, hogy már nem tudtam kibogozni sem őket.
– Egyébként beavatnál, hogy mit is keresünk konkrétan? – kérdezte.
– Pápaszemes Johnny nem avatott be? – érdeklődtem, célozgatva az összekötőnkre. A pasas persze totál vaksi volt, lehet hogy rosszul emlékezett és Pedro nem is bajszos volt… csak mondjuk a sörtől volt egy kis hab a száján. Nekem ugyanis azt mondta, hogy Pedroval egy sör felett találkozott. Lehet, hogy nem is ez volt az a Pedro? Csak egy pillanatra gondolkodtam el, hogy talán rossz latinóval sétáltam be az erődbe, aztán vállat rántottam. Kit érdekel, ha egyszer van társaságom? Maximum a végén lebunyózzuk, ha meg van a nemmegnevezett kincs. – Egy inka romot kell megtalálnunk. A Pápaszem azt mondta, hogy valami templom lehetett és szerinte pontosan tudni fogom, mit kell keresni, ha odaérünk. – mondtam és beletrappoltam egy mocsaras területbe. Nem volt túl mély, így nem akadt be a cipőm és könnyedén haladtam tovább előre.
– Tudtad, hogy erre vannak majmok? – igen, ezt idegesítésnek szántam, de teljesen ártatlan arccal pillantottam rá és karoltam belé, mikor végre teljesen mellém ért. Kellett egy támasz, mert olyan pici és „gyenge” vagyok. Egyelőre jobbnak láttam nem kimutatni a fogam fehérjét. Arra még később szükség lehet.

Nueva Aventura
(https://i.pinimg.com/564x/e1/3d/3a/e13d3a702c54df77c7576b0e092f5b2c.jpg)

2001.07.10.

Elliot

Meglepett, hogy ez az Elliot egyáltalán valaha járt bármilyen erődben is. De azt kell mondjam, hogy az egyáltalán nem baj, hogy magabiztos volt és láthatóan nem aggódott a testi épségéért. Nem tudom, hogy mi fog várni ránk, még elég közel voltunk az esőerdő pereméhez, de bent a mélyebb részeken sose lehet tudni, hogy mire számítson az ember. Persze, itt konkrétan még én sem jártam, de el tudtam képzelni, hogy mire számítsak az eddigi tapasztalataim alapján.
Elliotnak tudnia kellett, hogy Dél-Amerika mennyire különbözik például Angliától vagy csak úgy simán Európától. De pár óra múlva majd gondolom megérti amikor már ölni tudna egy korty vízért. Ugyan a nap nem tűzött ránk köszönhetően az esőerdei növények jótékony takarásának, de iszonyúan fülledt meleg volt és bármikor elkezdhetett esni az eső csak úgy a semmiből.
- Pápaszemes Johnny nem avatott be? – kérdezte meglepetten Elliot miután megkérdeztem tőle, hogy mit is tud pontosan a küldetésünkről.
- Hogy őszinte legyek azt sem tudta, hogy így hívják –válaszoltam őszintén. Nem nagyon kérdezgettem azt a fazont a részletekről, ez pedig csak egyértelművé tette, hogy mennyire vágytam már arra, hogy visszatérhessek ide. Hát igen, nekem Dél-Amerika az igazi otthonom. Igazából Chile úgy önmagában jobban hiányzott, de nem hiszem, hogy Elliot szeretett volna oda kitérőt tenni.
- Egy inka romot kell megtalálnunk. A Pápaszem azt mondta, hogy valami templom lehetett és szerinte pontosan tudni fogom, mit kell keresni, ha odaérünk. – magyarázott tovább Elliot. Ez érdekesen hangzott, mégis honnan tudhatná pontosan, hogy mit kell majd ott keresnie? Romok itt bárhol lehetnek, igazság szerint még elvarázsolt tárgyakkal is tele lehet a környék. Amennyi időt töltöttem itt Dél-Amerikából abból megtanultam, hogy az itteni varázslók előszeretettel szeretik elrejteni az értékieket fura helyeken, például ilyen az esőerdő.
- Tudtad, hogy erre vannak majmok? –kérdezte miközben belesétált egy mocsarasabb részbe.
- Nem, ez teljesen új információ – válaszoltam. Gondolom azt hitte, hogy ezzel idegesíteni tud, de engem elég kevés dolog idegesít a világon. Most pedig ráadásul éppen egy kaland kezdetén voltunk így pedig kifejezetten jó kedvemben kapott el.
- Mennyire ismered az itteni varázsló kultúrát? – kérdeztem, hogy eltereljem a témát. Nem mintha nem akartam volna a majmokról beszélni, de azokról elég volt annyit tudni, hogy nem szabad a szemükbe nézni még véletlenül sem.- Megmondom őszintén én Dél-Amerika másabb részeit jobban ismerem. –tettem hozzá, nem akartam félrevezetni. Feltételezem az ő tapasztalatával és az enyémmel közösen tényleg megtaláljuk azt az inka romot. De reménykedtem benne, hogy elég sokáig fog tartani ez a kalandozás. Nagyon jól éreztem magamat már most, pedig még öt perce sem voltunk itt, de otthonosan éreztem magamat. Anglia ehhez képest tényleg csak egy nagy szürke, füstös semmi volt. Nem is voltam benne biztos, hogy haza akarok menni.
Eszembe jutott anyám is, aki valószínűleg soha nem fog megbocsátani nekem, szerintem nem is érdemes hozzá hazamennem. De nem akartam most elrontani a saját hangulatomat, inkább tovább faggattam Elliotot.
- Milyen kalandokban szoktál amúgy részt venni? – kérdeztem, nem akartam tolakodó lenni, de tényleg érdekelt. Vagy legalábbis ez volt az egyetlen közös pont bennünk egyelőre.

A bakancsommal könnyedén trappoltam bele a mocsarasabb részre. Nem számított, mert ez nem ázott át, éppen csak annyit éreztem meg, hogy a víz egészen a lábszáram közepéig felcsapott. Közben persze szorosan Pedro mellett maradtam, mert még mindig egy kicsit idegesíteni akartam. Jobb lesz még a mi kis utazásunk elején kitapasztalni a határokat, na meg ebben a kutyagolásban nem ártott meg egyikünknek sem egy kis szórakozás. Főleg nem nekem.
– Nem, ez teljesen új információ – válaszolta, mikor felhoztam a majmokat. Na, nem mintha örültem volna, ha mondjuk felbukkan egy itt és lelopja a kalapot a fejemről. Hallottam már mindenfélét róluk, de eddig a legközelebbi találkozásom velük pár hete, a belfasti állatkertben történt. Oda sem mentem volna el magamtól, de tudtam, hogy Averyt ez boldoggá teszi… s ennyi a minimum volt azok után, hogy mennyit elszenvedett miattam az elmúlt évben. Hol velem, hol velem és Nattal volt… igazság szerint ilyen sokszor még nem cuccoltam át egyik helyről a másikra.
– Biztosan nem én vagyok a te túravezetőd? – kérdeztem vigyorogva és szorosan belekaroltam a karjába, hogy egészen egymáshoz simuljunk. Legalább olyan izzadt lehetett, mint én… ez a párás levegő tönkre tette az embert. Már csak egy póló és egy rövidnadrág, a bakancs és egy kalap volt rajtam, mert idefele jövet neki vetkőztem, mégis olyan forróság volt, hogy az ember nehezen viselte. A nap persze nem tűzött, nem csak a fák miatt, éppen be is borult. Könyörgöm mondd, hogy nem most szakad ránk valami monszun… Fohászkodtam magamban, mert a forróság és a pára mellé csak a még nagyobb pára nem jött volna jól.
– Mennyire ismered az itteni varázsló kultúrát? – kérdezte aztán. Majd olyan folytatás érkezett, ami miatt már komolyan megkérdőjeleztem, hogy jó Pedrohoz mentem-e oda egyáltalán: – Megmondom őszintén én Dél-Amerika másabb részeit jobban ismerem.
Megköszörültem a torkomat és elengedtem a karját, hogy előre menjek. Valahol ezen a ponton kezdtem el némiképpen erősebben érezni a mágia jelenlétét, de amúgy az egész erdőből áradt valami ilyesmi. Néhányan az Amazonasra magára is azt mondják, hogy varázslatot hordoz. Bár a koszos hullámokba és örvényekbe nem gondoltam volna, hogy tényleg van ilyesmi, de a helyi törzsek bizonyára a saját területeiket levédték ilyesmivel. Na meg, nem egy régi rom is lehetett erre.
– Már cseppet sem vagyok benne biztos, hogy te vagy az én Pedrom. – közöltem egyszerűen és éppen csak hátra pillantottam, ahogy haladtunk előre. Nem álltam meg egy pillanatra sem. Nem tudom mennyire mehettünk be az erdőbe eddigre, de ha elnéztem a vállai mellett, nem láttam már ki a furcsa kis kunyhók felé. Azt mondják, hogy pár hivatalos település van már az erdőben, de azt igazából ugyanúgy őslakosok lakják.
– Milyen kalandokban szoktál amúgy részt venni? – kérdezte valahonnan a hátam mögül. Én a mellettünk lévő növényzetet bámultam, ahogy lassabbra vettem a tempót, mintha valamit mozdulni láttam volna ugyanis.
– Ilyesmikben, mint ez. Veszélyes és sok Pedro van benne. – Vállat vontam. Az ismeretlen helyekre azért általában volt egy kísérőm, vagy legalább valaki aki eligazított annyira, hogy megtaláljam a megfelelő irányt. Most azonban jobbnak láttam kussolni, mert megint megredzült mellettem a növényzet. Nem baj, gyorsabbra vettem a lépteimet és talán jó egy órán át némán haladtam, figyelve a környéket. Meglehet több idő is eltelt, mert ekkora éreztem azt, hogy szomjas vagyok. Az ajkaim egészen kiszáradtak és mintha egy cseppet szédültem is volna.
– Kell a vizem… – jegyeztem meg Pedronak és kiráncigáltam közben a táskámból a kulacsot, hogy igyak egy kortyot. Nem akartam úgy járni, mint azon a bizonyos olasz úton, amikor majdnem elájultam. Egy kis víz elég volt, hogy jobban legyek, mikor megéreztem azt az éles fájdalmat valahol a lábszáramon. Nem volt időm még felszisszeni sem, máris elveszítettem az egyensúlyomat és eldőltem, be a növények közé. A tenyeremet egy élesebb kő felhorzsolta. Csak annyit éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul s nehezebben kapok levegőt…

Nueva Aventura
(https://i.pinimg.com/564x/e1/3d/3a/e13d3a702c54df77c7576b0e092f5b2c.jpg)

2001.07.10.

Elliot

Állítólag Elliot járt már hasonló kalandokon, vagy legalábbis erdőben biztosan. Ez valamennyire megnyugtató volt, de mi most éppen az amazóniai erdőket jártuk, ami picit azért más volt, mint amit Európában megszokott az ember. De nem akartam szóvá tenni, így is úgy tűnt, hogy érzékenyen érintette, hogy nem vagyok Dél-Amerika ezen részén annyira ismerős. Nekem sem esett jól, hogy azt mondta, hogy talán mégsem én vagyok a Pedroja – nem mintha örültem volna annak, hogy nem képes megjegyezni a nevemet. Ha látott már valaha életében mugli szappanoperát, akkor tudhatná, hogy a Fernando egy teljesen átlagos név. Igaz lehet az én hibám, hogy nem használom a teljes nevemet, a José talán jobban felkeltette volna, de Angliában rövidítenünk kellett.
A bátyám is a második nevét használta, valamiért ez nálam is így alakult. Az pedig, hogy anyám vezetéknevét használtam igazából csak az egyszerűség kedvéért tettem. A Fernando Flores rövid volt és könnyen megjegyezhető, sajnos Angliában nem volt megszokott a négy tagú név használata.
- Kell a vizem… –mondta végül Elliot mikor már egy ideje csak csendben mentünk. Azt hittem végig olyanokat fog mondani, mint korábban, hogy tudom-e sok majom van itt. De nem beszélt többet majmokról, mintha teljesen rákoncentrált volna a kincsvadászatra. Nem zavart, én csak jól éreztem magamat az erdőben, mint mindig.
Természetesen ahogy ezt kimondta én is éreztem, hogy eléggé kiszáradtam. Séta közben nem szokott feltűnni, de egyébként is a kalandjaim nagy részében vagy majdnem szomjanhaltam vagy halálra fagytam – attól függően, hogy éppen milyen földrészen voltam.
- Pihenjünk egy pár percet, rád fér… – mondtam, miközben ivott, de mire ledobtam a hátizsákomat már minden megváltozott. Csak annyit láttam, hogy Elliot egy hang nélkül eldől, mint egy zsák krumpli.
- Elliot, héj… kelj fel! –mondtam, miközben már ott is termettem mellette és próbáltam legalább felültetni a földön. A hallásom jó volt, hallottam ahogy valamilyen állat kúszik messze tőlünk, de Elliot szemeit nézve úgy tűnt, hogy nincsen képben mi történt. Megmarta egy kígyó, csak erre tudtam következtetni. Felhúztam a lábán a nadrágot amennyire nem volt kínos és észrevettem az egyiken a kígyó fogának halvány kis árnyékát. Ha szerencséje van talán nem mérges volt… de erre sok esély nincsen.
- Elliot, nézz rám! Nincsen semmi baj, megkeresem a legközelebbi falut vagy valamit, ahol segítenek rajtad! –mondtam, bár nem voltam benne biztos, hogy érti. Egy pillanatra olyan volt, mintha a Szent Mungóban lennék és Santiagot nézném, ahogy a semmibe bámul. Megráztam a fejemet és letöröltem az izzadtságot a homlokomról, majd a pálcám után nyúltam. Gyógyító varázslatokban nem voltam rossz, így megpróbáltam valamit tenni mielőtt a hátamra kaptam volna Elliotot és minden cuccunkat, hogy megkeressük a legközelebbi falut. Vagy bármit, ahol van civilizáció és ahol talán tudnak segíteni.

Éreztem, ahogy minden erőm elhagy és a testem mindenféle ellenállás nélkül csapódik bele a talajba. Az elszáradt levelek, leesett faágak felsértették a bőrömet, de a lábam ott a vádlim körül mindennél fájdalmasabban lüktetett. Valami sötét dolog kúszott végig onnan az ereimen, egy kis időre megbénítva minden porcikámat. A vizes palack pedig bezuhant a mellettem lévő kisebb növénykupacba.
– Elliot, héj… kelj fel! – hallottam Pedro hangját ugyan, de kellett egy jó pár perc valószínűleg, mire felfogtam, hogy ott van… hogy rám néz és nem csak a fák lombjai között betörő fény világít a szemeimbe olyan erőteljesen. Bár odafent most nem sütött a nap, de a felhők miatt elképesztően fehér fény uralkodott. Míg az utcán sétáltam, meg is bántam, hogy nem vettem fel egy napszemüveget indulás előtt.
Valamit nyöszörögtem Pedronak ugyan, de nem tudtam a hangokat szavakká formálni. Olyan volt, mintha az egész testem megbénult volna. Éreztem, hogy valamit matat a lábamon, pont ott ahol annyira lüktetett a fájdalomtól a testem. Haza… haza… Még a gondolataim is akadoztak, hiába akartam arra koncentrálni, hogy hazajussak.
– Nat… – nyöszörögtem bele az erdő csendjébe. Közben Pedro arca megint a látóterembe került. Addigra már egy picit tudtam mozogni ugyan, de a méreg egyre erőteljesebben terjedt… ez nem zavart meg egyébként abba, hogy érezzem a körülöttünk lévő mágiát. Ezzel a legnagyobb baj persze csak annyi volt, hogy az egész erdőben ott volt, ettől pedig majdnem képtelenség volt rendesen hoppanálni. A legtöbb kalandor vagy kutató gyalog tette meg éppen ezért itt a távokat.
– Elliot, nézz rám! Nincsen semmi baj, megkeresem a legközelebbi falut vagy valamit, ahol segítenek rajtad! – megpróbáltam úgy fordítani a fejemet, hogy egyenesen a szemeibe tudja nézni. Fura volt az eddig cseppet mufurc Pedrot aggódva látni… persze ő nem tudta, hogy minden szart túl élek. Halványan elmosolyodtam. Éreztem, hogy mennyire szárazak máris az ajkaim, fájt még ez a kis grimaszszerű valami az arcomon – amit inkább nem neveznék mosolynak.
– Nat… – motyogtam tovább, ahogy Pedro hátára kerültem. Átkaroltam a nyakát annyira, hogy még ne fojtsam meg, de le se csússzak… mármint sejtem, hogy elég könnyű vagyok, de azért nem vártam el tőle, hogy végig ugyanazzal az erővel tartson, mint az elején mindennek.
Éreztem, hogy egyre erőteljesebb a mágia. Vagy egy törzs lakhelyének közelében lehettünk vagy éppen a romnál, amit annyira kerestünk. Ujjaim belemarkoltak Pedro felsőjének anyagába, mikor újabb remegés és izzadtság roham tört rám. Nem halhattam meg, hiszen csak most született meg a fiam, aki még alig láttam… alig tartottam a karomban. Nem engedhettem meg magamnak, hogy feladjam. Nem engedhettem meg a méregnek sem, hogy most legyőzzön. Gyerünk, O’Mara, éld túl… éld túl… A hang mormolta ugyanezeket, de nem éreztem a régi erőt magamban. Még mindig megsebzett voltam, mert eltávolítottuk a szalagot, a hegek még mindig erőteljesen kirajzolódtak a csuklómon.
– Pedro… ezt túl kell élnem… – suttogtam, ajkaimat egészen a füléra tapasztva, mert nem volt erőm elhúzódni tőle. A fák között, mintha némi mozgást is kiszúrtam volna, de lehet hogy csak a beképzelt árnyékok voltak azok, akiket már annyiszor láttam magam körül. A lázálmok is sokszor előidéztek ilyesmit s most biztos voltam benne, hogy megváltozott a testem hőmérséklete, hiszen még ebben a párás, forró levegőben is reszketett a testem.

Nueva Aventura
(https://i.pinimg.com/564x/e1/3d/3a/e13d3a702c54df77c7576b0e092f5b2c.jpg)

2001.07.10.

Elliot

Hát hazudnék ha azt mondanám, hogy így képzeltem el ezt a kis esőerdős kincskeresést, de talán kijöttem a rutinból. Már egy ideje csak Angliában tevékenykedtem és nem tartottam attól, hogy esetleg egy mérges kígyó megmarhat itt valakit csak úgy. De hát ez az amazóniai őserdő, itt semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy az ember azt megszokta. És persze a baj gyorsabban megtörtént, mint ahogy reagálni tudtam volna.
Elliot látványa egy kicsit sem volt szép, szinte el tudtam képzelni ahogy a méreg terjed a testében és ismét eszembe jutott a bátyám. Nem, kizárt, hogy Elliot olyan állapotba kerüljön. Lehet, hogy nem ismerem még régóta, de most én vagyok itt vele és ezt nekem kell megoldanom.
– Nat… – ezt az egy szót motyogta folyamatosan. Arra gondoltam, hogy valami rokona lehet az, de nem érdekelt igazából. Mármint most egyelőre csak egy falut próbáltam találni, ahol tudnak esetleg segíteni, de kezdtem kétségbeesni.
Nem tudom, hogy mennyi időt gyalogoltam Elliot-al a hátamon, szerencsére kb. semmi súlya nem volt, de éreztem, hogy kezdek elfáradni. Ideges voltam, mert az agyhalott bátyám járt az eszemben meg az, hogy akárkije is van Elliotnak otthon, nyilván nem örülne neki, ha meghalna vagy agyhalott lenne.
Már kezdtem feladni a reményt mikor végre éreztem valami furcsát a levegőben. A mágia nyomai ott voltak az erdőben, ahogy pedig egyre mélyebbre mentünk úgy érződött egyre erőteljesebben. Nem nyugodtam meg ettől függetlenül, mivel azt sem tudtam milyen kígyó marta meg Elliotot, nem tudtam, hogy mennyi idő kellett ahhoz, hogy elterjedjen a testében a méreg és milyen következményei lesznek a dolognak.
– Pedro… ezt túl kell élnem… –suttogta Elliot, mikor már egészen közel értünk a mágikus nyomok központjához. Már szinte lüktetett a levegő a varázslattól, tehát reménykedtem benne, hogy jó nyomon vagyunk.
– Nyugi, nem Dél-Amerikában fogsz meghalni és nem ma – mondtam, habár én magam sem voltam semmiben sem biztos, de ezzel talán éppen magamat is nyugtattam. Aztán végre mozgást láttam az előttünk álló fák között. Hamarosan pedig pár alak lépett ki onnan és meg kellett állapítanom, hogy errefelé eléggé naturalisták a varázslók is.
– Megmarta egy kígyó a barátomat, kérem segítsenek –csak ennyit tudtam mondani, abban sem voltam biztos, hogy értik amit mondok, de végül is megölni nem akartak. Az egyik ember intett, hogy kövessem és pár lépéssel később már egy kis közösségben találtuk magunkat. Hát igen, naturalisták voltak mint már említettem, de azt értették, hogy Elliot megsérült és segítőkésznek tűntek.

Nem dögölhetsz meg, O’Mara… A hang még ott suttogott bennem, de nem olyan erőteljesen, nem olyan mindent áthidalón, mint annak idején, amikor még a szalag is a csuklómon volt. Ott már nem lüktetett más, csak a hegek, amiket magamnak okoztam s amik minden bizonnyal jó hosszú ideig emlékeztetni fognak, azokra a hibákra, amiket tettem. Éreztem, ahogy a méreg percről percre jobban terjed a szervezetemben. Remegés, láz… és még képzelgés is… újabb és újabb árnyak táncoltak a szemeim elé és ha le is hunytam őket, azok akkor is velem maradtak. Ezek azok voltak, amiket annak idején Oroszországban is láttam.
– Nyugi, nem Dél-Amerikában fogsz meghalni és nem ma – mondta Pedro teljes meggyőződéssel, én pedig minden erőm bevetve átkaroltam szorosabban a nyakát, nehogy lecsússzak. Fogalmam sem volt, hogy mennyire bír el… már egy ideje nem követtem nyomon a súlyom alakulását.
Nem tudtam válaszolni megint csak. Túlságosan ki volt száradva a szám és úgy éreztem menten elájulok. Hirtelen minden mozogni kezdett, a levelek, a fatörzsek… de nem úgy, mintha csak a szél cirógatnak rajtuk végig. Nem. Ez sokkal durvább, sokkal szürreálisabb volt. S nem egy árny lépett ki közülük, miközben a testemben jó adag sötétséget pumpált fel a méreg. Mégis magatehetetlen voltam. Nem volt ott az a mindent átható erő, ami a szalaggal megvolt… nem volt ott… mert lemondtam róla Natért. De nem így akartam meghalni. Nem így akartam, hogy vége legyen annak az egésznek, amiért levágtuk onnan. Megfogadtam, ha meghalok, akkor az ő védelmükben teszem azt, a családomért. Nem ilyen szánalmas módon akartam végezni, csak mert nem voltam elég elővigyázatos.
– Megmarta egy kígyó a barátomat, kérem segítsenek – hallottam Pedro hangját, de hiába voltam a hátán, olyan távolról hallottam a hangját, mintha csak víz alól figyelnék. Még egyszer megremegtem, majd hirtelen minden sötét lett körülöttem. A fülemben hallottam, ahogy a szívem vadul lüktet, azonban nem láttam semmit.
Nem tudom hány órán át voltam ebben az állapotban, de végtelennek tűnt. Csak kesernyés-savanykás tintaszagot éreztem, ahogy finom csokoládéba keveredett. Ez volt a mindenem. Ez volt az én életben tartó, mindent átható illatom.
– Nat… – suttogtam erőtlenül, majd egy erőteljesebb nyöszörgés után kinyitottam a szememet. Valami nádtető közepét bámultam. Nád… büdös… átázott szag. Hirtelen jött a felismerés, hogy még mindig a dzsungelben vagyok. Az egész testem megremegett, mintha csak a hideg rázott volna ki.
A lábamnál matatást éreztem, így odapillantottam. Éppen egy pucér pasas csomózott valami kötést a lábszáramra, illetve majdnem egészen a térdhajlatomhoz, ahol a kígyótámadás ért. Fájt, maró érzés volt, de szinte éreztem, ahogy az a valami kiszippantja a bőröm alól a mérget… most egészen másképp lüktetett végig a porcikáimon. Megúsztad… A hang elismerte, hogy megint én nyertem. Megint ez a törékeny, betegesnek nevezett test gyűrte le a kórt. Ezek után mondja bármelyik medimágus, hogy túlzottan is alultáplált vagyok.
– Pedro… – Nyögtem ki nagy nehezen, mert őt nem láttam semerre. Igaz nagyon nem tudtam mozgatni a fejemet, mert mindenembe még ott lüktetett a tompa fájdalom. – Pucér ember… nem látott egy bajszos faszit? – kérdeztem, mire az őslakos csak a saját nyelvén magyarázott valamit. Szuper. Ezt megszívtad, ha Pedro nincs hallótávolságon belül. Még a végén téged is levetkőztet… – gúnyolt a hang.

Nueva Aventura
(https://i.pinimg.com/564x/e1/3d/3a/e13d3a702c54df77c7576b0e092f5b2c.jpg)

2001.07.10.

Elliot

Az összes falu közül ami itt lapult az esőerdőben szerencsére egy olyanra sikerült bukkanni, ami barátságos volt. Nem mondom, hogy a naturalista életstílus nem volt zavarba ejtő, de végül is értették a dolgukat. A helyi gyógyító szinte azonnal kezelésbe vette Elliot sérülését és meg voltam róla győződve, hogy jó kezekben van. Persze, ha későn értünk ide és a méreg már nagyon elterjedt… de hagyjuk, ebbe egyelőre nem akartam belegondolni.
Imádom a kalandozást, de tény és való, hogy az ilyesmi azért nem veszélytelen. És nem voltunk elég jól felkészülve, mondjuk engem még sosem mart meg kígyó, ha egyedül utaztam, így amúgy sem tudtam volna felkészülni arra, hogy mit kell tenni ilyen esetekben.
Egészen más volt erre a varázslókultúra, mint amit az ember Angliában megszokott. Sokkal természetközelibb, ennél jobban nem tudnám leírni, hogy milyen is itt a helyzet. Na de a lényeg, hogy képtelen lettem volna a gyógyító és Elliot közelében lenni, mert akkor csak Santiago jutott volna megint eszembe. Márpedig próbáltam mindent megtenni, hogy ne kelljen az agyhalott bátyám képét látnom magam előtt. Itt és most nem számított, hogy mit hagytam otthon magam mögött.
Megkínáltak valami fura étellel, de illedelmességből elfogadtam és cseppet sem volt olyan rossz, mint ahogy kinézett. Nagyjából megértettem amiket beszéltek, na nem mintha beszéltem volna a nyelvüket, de mutogattak hozzá, valamiért mindenki nagyon kommunikálni akart velem. Persze, itt én és Elliot voltunk az egzotikus látvány. De meglepett, hogy a gyógyító hamarosan keresett, abban a percben úgy voltam vele, hogy ez most jót és rosszat is jelenthet. Követtem a kis házikóba ahol Elliot hevert, úgy tűnt, hogy életben van.
– Hogy vagy? –kérdeztem, miközben megálltam mellette. Az arcáról sokat nem tudtam leolvasni, de ha nem lett agykárosodása ennyitől én már annak is örülök. Jelen pillanatban azonban még azt is kétségesnek láttam, hogy tudjuk-e majd folytatni az utunkat vagy sem. – Megmart egy kígyó, de ezek az emberek tudják mit csinálnak, értenek az ilyesmihez. Talán pár napig pihenned kell, de rendbe fogsz jönni –tettem hozzá, bár ezzel igazából magamat akartam nyugtatni, mivel egyelőre még én sem tudtam, hogy mennyire súlyos a helyzet.

Még nem egészen fogtam fel, hol vagyok… bár a pucér ember meglehetősen színes képet festett az új környezetről, egyelőre jobban lefoglalt az, hogy magamhoz térjek rendesen. Ahogy felültem, még éreztem a szédülést, na meg a forró, párás levegő az arcomon, amitől egy pillanatra úgy éreztem, elakadt a lélegzetem. Túl sűrű volt, túl erőteljes nyomást helyezett a tüdőmre. Jól van, jól van… rendben vagy – próbáltam bíztatni magamat, ahogy a lábszáramba nyilallt valami fájdalomféle. A pucér ember mögöttem kétségbeesett hangon magyarázott valamit, majd egyszer csak kirohant a kunyhóból. Ekkor fogtam fel, hogy lényegében a padlón feküdtem egy kupac levélen meg valami szőttesen.
Megráztam a fejemet, hátha az segít, de az a nyomott, furcsa érzés megmaradt. Vissza kellett dőlnöm egy pillanatra, hogy vegyek egy mély levegőt, átmasszírozzam a homlokomat az ujjaimmal. S éppen ekkor érkezett meg Pedro is. Nehéz lett volna nem kiszúrni a pucér emberek között. Egyrészt ránézésre ő volt a legmagasabb közöttük, ráadásul volt rajta ruha is, ami nem elhanyagolható különbség. Ennyi fedetlen testrészt az elmúlt félévben nem láttam összesen… ugyanis Pedro nyomában néhány érdeklődő is megjelent. Nem merészkedtek közel a kunyhóhoz, de azért kiszúrtam őket, ahogy be-belesnek az ajtószerű résen.
– Hogy vagy?
– Nyugi.. Minden a legnagyobb rendben van… – vontam vállat és megint megpróbálkoztam a felüléssel. Fájdalmasan hunytam le a szemeimet, majd egy nagyot nyögve megint ülő pózban találta magamat. – Voltam már szarabb helyzetben is. – Tettem hozzá némiképpen erőlködő hanggal. A gondolataim sokkal tisztábbak voltak, talán egy kis szédülés, meg valami furcsa erőtlenség lett úrrá rajtam. Ha valamit nem akartam, hát akkor az az, hogy bárki is gyengének vagy betegnek lásson. Túlélem ezt is, mint annyi minden mást. Erős voltam, mert erősnek kellett lennem, ha nem akartam, hogy ez az út elhúzódjon… már pedig nem akartam. Látni akartam Noah, Averyt, Adát és Kis Natot, mert nekem azok a gyerekek jelentették a családot most már.
– Megmart egy kígyó, de ezek az emberek tudják mit csinálnak, értenek az ilyesmihez. Talán pár napig pihenned kell, de rendbe fogsz jönni – magyarázta Pedro túlzottan is nyugtató stílusban. Hát nem gondoltam volna, hogy aggódni fog értem… mármint eddig nem úgy tűnt, mintha bírná a fejemet. De végül is megmentette az életemet, szóval majd valahogyan kárpótolnom kell.
– Kipihentem magam. Mennünk kell tovább… – mondtam, mire megjelent egy nő – szintén teljesen meztelenül – és lett az „ágyam” végébe egy hatalmas zöld levelet. Azon volt valami húscafat meg zöldség, majd mutatta, hogy egyek. Ha valamire nem tudtam gondolni, hát akkor az a kaja. Odanyúltam érte, majd a szabad kezemmel megkapaszkodva Pedro lábán, majd tovább haladva a hasa és a mellkasa felé, szép lassan felhúztam magamat. A sérült lábamra nem tudtam súlyt helyezni, de legalább megálltam olyan félig-meddig emberszerűen, Pedro arcába hajolva.
– Szerinted ezt komolyan meg kell ennem? – kérdeztem halkan, de odakintről már megint egyre többen lestek és hát az itteni nők inkább túl testesek, mint szépen voltak, szóval egy kicsit zavart a látvány. Megköszörültem aztán a torkomat, majd egy falat húst megfogtam és a számba toltam. – Hmmm… nyimnyami… – csámcsogtam, de amúgy tökrágós és íztelen volt. Erre felé nem sokat tudtak a fűszerekről… meg arról sem, hogy nem rajongok a húsért. A zöldségről meg kiderült, hogy valami gyümölcs, de azt is csak egy falatra méltattam.
– Ha eddig nem hánytam, mostmár tuti fogok…

Nueva Aventura
(https://i.pinimg.com/564x/e1/3d/3a/e13d3a702c54df77c7576b0e092f5b2c.jpg)

2001.07.10.

Elliot

Elliot nagyon tettre kész volt, ahhoz képet legalábbis, hogy nemrég megmarta egy kígyó. Értem, hogy meg akarja találni a kincset, ami azt sem tudjuk, hogy micsoda, de konkrétan a lábán is alig tudott megállni. Szerintem ha nem álltam volna ott az ágya mellett és nem tudott volna megkapaszkodni bennem, akkor lehet még le is esett volna a földre. Márpedig több sérülés nem kellene erre az útra azt hiszem. De legalább velem nem történt semmi még.
– Szerinted ezt komolyan meg kell ennem? – kérdezte, egyszerűen a fejére volt írva, hogy undorítónak tartja az ételt, amit hoztak neki. Hát tény és valós, hogy ezek az őslakosok egészen máshogy táplálkoznak, mint amit mi megszoktunk, de szüksége van egy kis energiára, hogyha még most tényleg tovább akar menni. Egyébként normális esetben nem támogattam volna, hogy még most induljunk tovább, de az a helyzet, hogy jobbnak tűnt tényleg nem háborgatni itt az őslakosokat.
– Nagyon úgy fest – válaszoltam.
– Hmmm… nyimnyami…– mondta Elliot nem túl meggyőzően miután evett egy falatot. Nos, azért sem lenne szerencsés itt maradni, mert nem hiszem, hogy ennél jobb ételt fogunk kapni és Elliot biztosan akkor elkezdne hisztizni. – Ha eddig nem hánytam, mostmár tuti fogok…– tette hozzá.
– Jól van, ne szenvedj, tovább megyünk még ma – mondtam, hogy megnyugtassam. – Megpróbálok beszélni a pasassal, aki segített… bár nem beszélem a nyelvüket és ők sem a miénket, de ha kell valamit még tenned a sérülésre, akkor csak ő segíthet. – tettem hozzá, éreztem előre, hogy ez remek móka lesz, de igazából nem számított. Ha minél előbb útra kelünk megint, akkor annál gyorsabban fogunk célt érni. Ha Elliot egy kicsit is jobban érzi magát, akkor nem halogathatjuk túlzottan a dolgot.
Hagytam, hogy Elliot egy ideig még eljátssza, hogy minden ízlik neki és addig megpróbáltam valamit tényleg kiszedni a pasasból. Elliot sérülésére mutattam, kézzel-lábbal magyaráztam ahogy csak tudtam, de azt hiszem nagy nehezen elértem a célomat. Kaptunk valami kis fiolát és azt sejtettem, hogy ezt vagy meginnia kell majd Elliotnak vagy a sérülésre kennie. De már ez is több volt a semminél és ez azt jelentette, hogy tényleg mehetünk tovább, amit Elliot biztosan rendkívül értékelni fog. Az itteni emberek azt kell mondjam elég érdekes jelenségnek találták, főleg most, hogy már fel is ébredt.

Undorodtam az ételtől, amit elém tettek. Valójában fogalmam sem volt mi az, de ránézésre akár férgek is lehettek volna rohadt gyümölccsel. Beleborzongtam, ahogy végig néztem az első kóstoló után a levélen tálalt ételeken. Nem tudtam eldönteni, hogy a számban uralkodó kesernyés íz vagy maga a megjelenése volt-e borzasztóbb. Nem, mintha csokoládéban reménykedtem volna, mikor elindultam erre az útra… de reménykedtem egy kis kókuszvízben meg, hogy meg tudunk állni vizet forralni a kávémnak. Egy jó adag instant feketét beszereztem ugyanis a mugli boltból, amit útközben találtam Pedro irányába menet.
– Jól van, ne szenvedj, tovább megyünk még ma – közölte Pedro, miután bejelentettem, hogy tutira elhányom magamat. Kicsit szenvedve ácsorogtam előtte, bele-belekapaszkodva a karjába, mikor elveszítettem az egyensúlyomat. – Megpróbálok beszélni a pasassal, aki segített… bár nem beszélem a nyelvüket és ők sem a miénket, de ha kell valamit még tenned a sérülésre, akkor csak ő segíthet.
Sóhajtottam egyet, majd egy milliméternyi falatnál megint előadtam a nyiminyamit. Igazából úgy tűnt ez boldogságot okoz a sok pucérnak, de engem jobban foglalkoztatott az, amit Pedro mondott. Mi az, hogy nem beszéli a nyelvüket? Azt hittem azért van itt, mert ő mindent tud… de lassan tényleg az volt az érzésem, hogy én egyedül is végig tudtam volna csinálni az utat – nyilván leszámítva a kígyótámadást.
– Ezeknek túlságosan tetszem. Ugye nem esznek embert? – kérdeztem, mikor egy halom pufi nő vihogni kezdett örömében. Lehet meglátták a lehetőséget a helyzetben, hogy most majd jól megeszem, meghízok és akkor majd levághatnak, mint egy malacot. Merlinre, de jó helyzetbe keverted már megint azt a hülye fejedet! A hang úgy hüledezett bennem, mintha legalábbis olyan egyszerű lenne megenni Elliot O’Marát. Tudtam, hogy megúsznám, de ennek ellenére inkább aludtam volna valahol a dzsungelben ma éjszaka.
Hamarosan a pucér pasi, akit akkor láttam meg, amikor megamhoz tértem odajött hozzám és még egy pillantást vetett rám, egészen pontosan a térhajlatom felett. Ezután mutogatva magyarázott valamit Pedrora mutatva. Azonnal megláttam a fiolát, ami gondolom mindazt tartalmazta, amire szükségem lehet.
– Oké… – közöltem kissé bizonytalanul, majd a zsebemből előkapva egy darab, eléggé olvadt csokit a kezébe nyomtam fizetésként. – Ez is nyiminyami… ugye most majd azt eszik meg és nem engem?– kérdeztem Pedrotól és a lábamra pillantottam. Egy kis kötés volt rajta, de még mindig lüktetett a méreg maradványaitól, meg a fájdalomtól. Egy lábon ugráltam el a kunyhó kijárata felé, mire megint sikoltozni kezdtek a nők meg a kislányok… gyanúsan nagy volt a sikerem még mindig a helyi fehérnép közelében.
– Azt hiszem, mára jobb lesz, ha már csak egy táborhelyet keresünk, jó messze innen… – morogtam és megkapaszkodtam Pedro vállában, hátha úgy könnyebb lesz ugrálnom. Hát ettől csak mindketten ritka lassúak lettünk és nagyjából tizenöt percbe került, mire kellően eltávolodtunk a kunyhóktól és pucér lakóiktól.
Megint a dzsungel sűrűjében találtuk magunkat, átkelve egy vízfolyáson. Nem volt túl nagy, még csak el sem lepte a bakancsomat. Azonban a folyamatos ugrálástól és a feltételezhetően még bennem dolgozó méreg egy részétől szédelegtem, émelyegtem egyre lassultam.
– Szerinted miért néztek annyira? – kérdeztem kicsit remegő hangon.

Nueva Aventura
(https://i.pinimg.com/564x/e1/3d/3a/e13d3a702c54df77c7576b0e092f5b2c.jpg)

2001.07.10.

Elliot

Elliot kívánságának eleget téve még ma tényleg tovább mentünk a dzsungelben és magunk mögött hagytuk nagy nehezen a pucér vendéglátóinkat. Nem mondom, hogy bántam, de jelenleg hálásnak kellett lennünk, hogy egyáltalán segítettek. Csak reméltem, hogy jól értettem, hogy mit mondott a gyógyító pasas, mert nem szerettem volna, hogyha útközben Elliot megint megpróbált volna meghalni. Ha rajtam múlik akkor nem is fog, nem szeretek hullákat szállítani.
– Szerinted miért néztek annyira? – kérdezte Elliot mikor már kicsit lassabban mentünk. Nem mintha eddig gyorsan haladtunk volna, hiszen nem is volt egyszerű úgy menni, hogy Elliot csak az egyik lábát tudja használni.
– Hát ázsiai vagy és elég fehér a bőröd. Nem sok hozzád hasonló fordul meg errefelé – vontam meg a vállamat bénánk, miközben tovább botladoztunk. Sejtettem, hogy habár Elliot jobban volt azért a méreg még nem teljesen ürülhetett ki a szervezetéből és előbb elfáradt, mint amúgy normális esetben. Mivel az utat kettőnk közül ő tudta jobban úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha pihenünk. Végül is ennek a nagy útra kelésnek csak az volt a célja, hogy ne legyünk annak a pucér törzsnek a közelében.
– Nézd, ott fel tudjuk állítani a sátrat –mutattam magunk elé, ahol egy kicsit ritkásabban állt egy facsoport. – Estére pont jó szálláshelynek tűnik, reggel meg majd kitaláljuk, hogy merre haladjunk tovább – tettem hozzá, majd mikor közelebb értünk a kiszemelt helyre megpróbáltam leültetni Elliot-ot egy kósza farönkre. Nem akartam kérdezősködni, hogy hogyan érzi magát, még a végén sértésnek vette volna, de azért kivettem a hátizsákom zsebéből a fiolát a gyógyszerrel és odaadtam neki.
Míg ő a sérülését vizsgálta én elővettem a pálcámat és megpöccintettem vele a sátrat, hogy aztán egy csapásra minden a helyére is kerüljön. Ha van valami amit igazán szeretek a mágiával kapcsolatban, akkor az az ilyen praktikus varázslatok használata. Őszintén, szerintem a mai nap után egyikünk sem volt olyan állapotban, hogy fel tudjon állítani egy sátrat. Elliot kifejezetten sápadtnak tűnt, de nem tettem szóvá, csak elé tettem egy üveg vizet annak reményében, hogy megérti, hogy igyon több folyadékot.
Őszintén kíváncsi voltam, hogy ezek után milyen események várnak még ránk. Egy kígyómarás ilyen korán eléggé balszerencsés dolognak tűnt, de ezt sem tettem szóvá- Elliot és én nagyon mások vagyunk, más dolgokban hiszünk és másoknak tulajdonítunk nagyobb figyelmet. Ez engem mondjuk nem zavar, a lényeg, hogy ne haljon meg itt nekem még azelőtt, hogy megtalálnánk azt a nagy kincset amiért idáig jöttünk.

hát ez egy dzsungel
(https://i.pinimg.com/564x/37/37/1d/37371d8b63709b5ef24e66f6ee8b4a2c.jpg)

Pedro
(alias José Fernando Flores Castillo)
2001. július 10-11.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/1f/bd/c5/1fbdc516421526fc767c668b9b3e9fcd.jpg)

Jó volt kilépni a fák közé megint. Éreztem a nedves talaj különös aromáját s a pára vizes ült meg a bőrömön. Ott bolt az arcomon, a homlokomon, mintha csak izzadnék egy hosszú séta után. Valójában ennyit még bőven bírtam volna, ha nem mar meg az a kígyó és nem úgy vonszolom magam után a lábamat vagy éppen ugrálok egy lábon, amíg csak bírok. De amúgy is közeledett az este, a fák lombjai között már nem sütött át a nap, helyét borult szürkület vette át. Fény nélkül pedig veszélyes egy erdő közepén mászkálni. Ezt már megtanultam.
- Hát ázsiai vagy és elég fehér a bőröd. Nem sok hozzád hasonló fordul meg errefelé – mondta.
Válaszként mordultam egyet. Nem szerettem, ha ázsiainak neveznek. Legjobb esetben is csak félig voltam az, de ha valaki meglátná az apám barna szemeit, a fekete hajának őszülő tincseit, nem merhetne rá megesküdni, hogy mindezt nem tőle örököltem. Ráadásul a Próféta is folyamatosan „Nathaniel Forest kínai szeretőjének” nevezett meg. Ha volt valami, amit gyűlöltem, akkor az ez volt. Bath-ban születtem, angol állampolgárként. Az anyám volt ázsiai és nem én. Pedro persze mindezeket nem is sejtette. A mandulavágású szemek minden bizonnyal megtévesztették. Engedd el, O'Mara! Ázsiai vagy és kész! A hang úgy röhögött bennem, mintha muszáj lenne. Beleborzongtam az orgánumába.
- De jó nekem. Olyan vagyok, mint egy különleges sajt... – sóhajtottam fel már-már szánalmasan. Mindig így éreztem magam, ha valaki szépnek, másnak, feltűnőnek titulált. Talán csak zavarban voltam, ám ezt én magam nem tudtam behatárolni... Ráadásul azt sem tudtam eldönteni, hogy Pedro részéről ez bók vagy csak megállapítás.
- Nézd, ott fel tudjuk állítani a sátrat – mondta. A tekintetemmel követtem az ujja vonalát. Egy kupac fa volt ott, de talán leheletnyivel kevésbé sűrűn álltak, mint máshol. Mondjuk engem épp eléggé megrázott a sátor szó ahhoz, hogy ne tudjam rendesen felmérni. Reméltem, hogy Pedro majd hatalmas levelekből készít nekünk szállást, mint a kalandregényekben. Csalódott sóhajjal indultam arra, persze közben azon agyaltam, hogyan tegyem tönkre a sátrat, hogy a következő este már ne abban aludjunk.
- Estére pont jó szálláshelynek tűnik, reggel meg majd kitaláljuk, hogy merre haladjunk tovább – folytatta, de nem igazán figyeltem rá.
Hamarosan felállította a sátrat, amiből azt szűrtem le, hogy az erdőnek épp egy olyan pontján voltunk, ahol működik a mágia. Nem volt talán stabil, de a sátor állt. Az elém kerülő vizes palackból hatalmasakat kortyoltam, hogy aztán bemásszak a sátorba. Ez nem volt olyan csillivilli, mint amilyet Nat akart velem elcipeltetni. Ez kicsi volt, egy lámpással és két hálózsákkal.
- Pihenek - szóltam ki Pedronak, miközben lerúgtam a cipőimet és benyomtam magam a kék színű hálózsákba. Nem tudom mikor vagy hogyan aludtam el, de egyszer csak minden sötét volt, néma és békés. Átadtam magam az álmatlan alvás ölelésének. Az sem érdekelt, ha megmászna egy hatalmas, szőrös pók vagy bemászna egy kígyó a fekhelyemre.
Akkor keltem, amikor valami reccsent odakint. A sátor falán a reggeli fények betörtek... Igazából nem is figyeltem, itt van-e Pedro mellettem. Csak megfogtam a pálcámat és a következő reccsenés után kimentem. Olyan volt, mintha valaki mászkálna odakint, de talán csak a hirtelen túlzottan is felerősödő mágikus erő szórakozott velem. Éreztem, hogy jobban jelen van, mint egy éjszakával korábban, amikor felállítottuk a sátra. Alighogy kiléptem a pálcám végéből szikra hullott... Ez a hely már nem volt alkalmas varázslásra.

Nueva Aventura
(https://i.pinimg.com/564x/e1/3d/3a/e13d3a702c54df77c7576b0e092f5b2c.jpg)

2001.07.10.-11.

Elliot

Nehéz volt eldönteni, hogy ez a halálos meleg volt-e most jobb vagy jobban bírtam volna, ha inkább halálra fagyok valahol. Szerettem Dél-Amerikát, de azt én is beláttam, hogy a meleggel néha nehéz felvenni a harcot. Nem hiszem, hogy olyan rengeteget gyalogoltunk volna mióta magunk mögött hagytuk azt a törzset, de mégis elfáradtam és nagyjából a hálózsákomon kívül semmi sem érdekelt.
Azért igyekeztem ettől függetlenül éber maradni legalább addig míg Elliot el nem aludt. Nem kellene, hogy még egy kígyó megmarja vagy megcsípje valami olyan rovar, ami azt sem tudom, hogy létezik-e egyáltalán vagy sem. Lehet, most egy kicsit én is paranoiás voltam, de a tény, hogy ilyesmi soha nem történt velem – pedig több ezerszer jártam már a világ ezen részén – azért egy kicsit elgondolkodtatott. Talán direkt történnek ezek a dolgok? Vagy Elliot csak szimplán vonzza a bajt?
Nos, erre gondoltam akkor is, amikor nem sokkal később felébredtem. Már azt sem tudom mikor aludtam el, de csak azután próbáltam egyáltalán pihenni, hogy hallottam Elliot egyenletes légzését. Erre most, mintha alig telt volna el öt perc már magamhoz is tértem. Odakintről hallottam hangokat és Elliot nem volt a hálózsákjában.
– Elliot, ébren vagy? –kérdeztem, miközben kimásztam nagy nehezen a sátorból. Elég kába voltam még, de azért felfogtam, hogy ezek a furcsa recsegéshez hasonló hangok valahonnan kintről jönnek. Nem tudom, hogy Elliot mondott-e valamit, de láttam az alakját a sötétben és azt is, hogy a pálcája csak erőtlen szikrákat szór a föld felé.
– Hát, úgy tűnik itt már nem sokat ér a pálcánk – mondtam és közben próbáltam elnyomni egy ásítást. Valamennyire lehűlt a levegő, de még mindig nyomottnak éreztem az időt és tudtam, hogy ebből később még nagy esőzés lesz. Valószínűleg olyan sáros lesz a talaj, hogy nem nagyon fogunk tudni megállni majd az elkövetkezendő napon pihenni sehol sem. Hát igen, az esőerdők már csak ilyenek. – Mi volt ez a hang? – kérdeztem, mikor hallottam azt a recsegést megint, amit már bentről is hallottam. Eddig abban a hitben voltam, hogy csak Elliot mozgolódása lehet az. De úgy tűnt, hogy ez valami más volt és attól tartottam, hogy itt már egyáltalán nem leszünk biztonságban. Talán tényleg okosabb lett volna még most tovább állni, de annyira fáradt voltam, hogy erre gondolni sem tudtam. Csak azt reméltem, hogy nem most akar ránk támadni egy másik törzs, mert akkor inkább megadom magamat, csak hadd aludjak legalább egy órát még.

hát ez egy dzsungel
(https://i.pinimg.com/564x/37/37/1d/37371d8b63709b5ef24e66f6ee8b4a2c.jpg)

Pedro
(alias José Fernando Flores Castillo)
2001. július 11.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/1f/bd/c5/1fbdc516421526fc767c668b9b3e9fcd.jpg)

Remegve ácsorogtam a sátor előtt. A varázslat, ami olyan hirtelen jelent meg az erdő ezen pontján most ott lüktetett az ereimben, vont volna magával messzebbre. Csakhogy a lábam még túlságosan fájt ahhoz, hogy csak úgy meginduljak. Így előre nyújtottam a kezemet, mintha a tenyeremmel akarnám kitapintani a mágia apró szálait… valójában azonban koncentráltam. Lehunytam a szemem, hogy érezzem a rezgéseket, amik talán éppen most vezetnek el a romok irányába. Mégis honnan máshonnan származna ilyen erő? Vágytam, vágytam még előrébb.
– Elliot, ébren vagy? – ekkor fogtam fel, hogy Pedro beszél hozzám. Nem kétség, hogy korábban tette fel a kérdést, csak kellett egy pillanat, hogy eljusson a tudatomig. Furcsa szürkület volt, talán látta, ahogy a pálcám villan egyet, de varázslat nem történik. Felé fordultam, hogy találkozzon a tekintetünk.
– Megváltozott körülöttünk a mágia ereje – válaszoltam csendesen, nem törve meg az erdő némaságát. Még én is úgy éreztem, hogy ezeknek a fáknak, ezeknek a bokroknak olyan hatalma van, amiről egy egyszerű varázsló még csak álmodni sem mert. Mi itt vendégek voltunk a múlt egy olyan apró darabkájában, ami felülmúlt minket. Ha jól bántunk vele, talán megmutat valami újat, ha rosszul akkor pedig nem is biztos, hogy élve ússzuk meg ezt a kis kalandot. Vajon Pedro érezte ezt vagy csupán bennem tudatosult?
– Hát, úgy tűnik itt már nem sokat ér a pálcánk – mondta, mire én csak lassan bólintottam válaszként.
A pálcát tartó kezem mozdult is, hogy egyetlen fegyverem a helyére csúsztassam a farzsebemben. Valamikor ekkor bukkanhatott fel a nap a távoli horizonton, mert a szürkületet hirtelen aranyszínű fény váltott fel. Az erdő pedig, mintha életre kelt volna. Körülöttünk zajok és reccsenések hallatszottak.
– Mi volt ez a hang? – kérdezte Pedro. Leengedtem az előre nyújtott kezemet és felé fordultam, megvártam, hogy a tekintete rám fókuszáljon, hogy együtt próbáljunk meg megoldást találni, ha esetleg egy jaguár próbálná ránk vetni magát… vagy ha a szomszédos kannibáltörzs akarna minket ma megenni.
– Ez csak egy erdő, Pedro. Egy öreg, bölcs erdő, tele mágiával. Nem kell minden zajtól megijedni – közöltem és elindultam előre, hogy a sátorból kihúzzam a hátizsákomat és elkezdjek készülődni a tovább indulásra. Ha más haszna nem volt ennek az ébredésnek, hát az, hogy minél előbb útra keljünk.
Alig, hogy behajoltam az éjszakai szállásunkra megszédültem. Éreztem, hogy a térdhajlatomban végig lüktet a fájdalom. Nyeltem egyet, megráztam a fejemet és feldobtam a vállamra a táskát.
– Tovább kell mennünk. Arra – közöltem és egy alig két méterre álló fa felé böktem. Egészen meghajlott a törzse, mintha csak jelezni akarta volna, hogy erre menjünk tovább… de ha nem is lett volna így a mágia szinte a fülembe súgta a helyes irányt. Hát ez volt az én különleges képességem és most már Pedro is biztosan sejthetett, hogy nem csak vaktában bököm ki merre kell haladnunk.
Már majdnem neki álltam bontani a sátrat, de akkor újabb reccsenés jött a fák közül… majd valami kiáltás hangja hallatszott. Ösztönösen hátráltam Pedro felé, úgy hogy a táskám neki ütközött. Újabb reccsenés, ez már konkrétan léptek zaja volt, mert mind sűrűbben, mind hangosabban tört elő a fák közül.
– Bassza meg… – előrángattam egy kést a zsebemből. Egy olyan kést, amit nem kellett volna magamnál tartani, mert túl veszélyes volt, mégis elraktam még odahaza. A leveleket figyeltem, hogy honnan jönnek a hangok. Készen álltam rá, hogy azonnal hozzá vágjam ahhoz, aki onnan lép ki.

Nueva Aventura
(https://i.pinimg.com/564x/e1/3d/3a/e13d3a702c54df77c7576b0e092f5b2c.jpg)

2001.07.11.

Elliot

Lehet, hogy egy kicsit paranoiás voltam magamhoz képest, de sosem tartottam jó jelnek, ha fura hangokat hallottam egy erdőben. Mármint ki tartja az ilyesmit normálisnak? Ráadásul én hozzá vagyok szokva az ilyesmihez, az életem kilencvenöt százalékát hasonló helyeken töltöttem, bár lehet, hogy Angliában kezdtem már berozsdásodni. Azonban ez annyira nem lepett meg, tényleg túl sokáig nem vettem részt semmilyen kalandban, hiányzott és talán kezdtem beleőrülni abba, hogy otthon kell ülnöm. Anyám vádaskodó tekintete csak a hab volt a tortán.
De most nem igazán akartam foglalkozni az otthoni problémákkal, elvégre itt voltam Dél-Amerikában. Ilyenkor mindig kicsit olyan volt, mintha tényleg hazatértem volna – hiába, én ide tartoztam és nem Angliába. Furcsa, hogy a családomból én vagyok az egyetlen aki így érez valószínűleg. Mégis most jobbnak láttam az itteni helyzetre koncentrálni és reméltem, hogy nem fogok a fáradtságtól elájulni, mert Elliot szerint tovább kellett mennünk.
– Tovább kell mennünk. Arra –közölte és egy hajlott fatörzs felé mutatott.
– Rendben –bólintottam, de nem adtam hangot annak, hogy fáradt vagyok és szerintem nem fogunk sokáig jutni. Elliot láthatóan tudta, hogy merre kell mennünk és én bíztam benne. Nem ismerem ugyan annyira, de valahogy azt az érzést keltette bennem, hogy most pontosan tudja, hogy merre kell mennünk. És elsődlegesen ez az ő kalandja volt, tehát gondoltam ez talán nem véletlen.
Odamentem, hogy segítsek neki elbontani a sátrat, de akkor megint hallottam a reccsenést, amit az előbb is. Meg mertem volna rá esküdni, hogy nem vagyunk egyedül, bár Elliot szerint ez egy erdő, ahol vannak fura hangok. Hát igen, fura hangok vannak, de a léptek és a fura hangok között van különbség.
– A rohadt élet –motyogtam, persze pont egy olyan helyen támadnak ránk, ahol a pálca már nem sokat ért. Magamhoz rántottam a táskámat, miközben hallottam, hogy Elliot is káromkodik és elővettem az egyetlen fegyvert, ami nem a pálcám volt, de mindig magamnál tartottam. Csak egy normál kés volt, amit még a legelső dél-amerikai kalandom előtt szereztem, de hasznosnak tűnt, főleg jelen pillanatban.
Az eddig lépéseknek tűnő zajok erősödtek, mintha futottak volna felénk és Elliot is hátrált. Láttam, hogy az ő kezében is kés csillan, de természetesen azon voltam, hogy megvédjem. Azért nem lenne jó, ha nagyobb bajba kerülnénk, mint amiben alapban is vagyunk. Hirtelen nem is éreztem magamat már annyira fáradtnak.

Húzz el a francba innen, O’Mara! A hang szinte fenyegetően súgta a tényeket, miközbe Pedro már ott volt mellettem, hogy a sátrat bontsa. Igen… a sátrat. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy Nathaniel Foresttel valami furcsa, távol kapcsolatban állnak. Egyáltalán nem az a vászondarab volt a legfontosabb, sőt ami azt illeti, inkább rohanni kellett volna. Ezért is kaptam elő a bicskámat, hogy egyetlen fegyverként legalább azt tartsam magam elé.
– Ezek tudnak köpőcsövezni, mi? – kérdeztem Pedrot, majd megfogva a karját, miután ő is káromkodott egyet, elkezdtem magammal hátrafelé húzni, erőteljesen fülelve, hogy esetleg meghallom az ominózus hangot. Hoppanálni akartam, mert azt kellett volna ahhoz, hogy innen egész egyszerűen tovább jussunk… sérülés nélkül. Erre azonban semmi lehetőség nem volt. A mágia zavaros volt s ellenséges, nem tűrte meg, hogy irányítsuk vagy részesüljünk belőle. Voltam már ilyen helyeken, ám kevésbé sérülten és sokkal felkészültebben.
Valami hangosabban recsegett ropogott a szemközti susnyásban. A levelek őrült módon mozgolódni kezdtek és megint hallható volt, ahogy valaki rálép egy kiszáradt ágra. Erre nem csak, hogy összerezzentem, de a szívem is vadabbul kezdett kalapálni a mellkasomban. Kit érdekelt már, hogy az imént még lüktetett a lábam a fájdalomtól… már csak rohanni, rohanni akartam még inkább.
– Azt hiszem, most van itt az ideje annak, hogy FUTÁS! – Kiáltottam el magam, de közben fogtam Pedro karját és úgy kezdtem el szaladni. Rohanj, O’Mara, menekülj, mint egy gyáva féreg… A hang úgy kántált bennem, mintha csak bűntudatot akart volna kelteni, de hiába… neki erre nem sok esélye volt abban a helyzetben. Mentenem kellett a seggemet, hogy még a karomba tarthassam Noah-t, hogy csókolhassam Natot, hogy ölelhessem Adát és Kis Natot, hogy elvihessem vásárolni a Roxfort előtt Averyt.
Hallottam, hogy mögöttünk valami mozgolódik… sőt sokkal inkább valakik. Csakhogy én szálkásabb és erősebb voltam, jobban bírtam a futást s persze Pedroból sem néztem ki kevesebbet, ezért hát rángattam magam után még vagy fél-egy órán át. Addigra csendesedett el körülöttünk annyira az erdő, hogy már tudtam: egyedül vagyunk. Az egyetlen bibi csupán az volt, hogy elvesztettem az irányt… elvesztettem a mágia furcsa kis fonalát, amit máskor olyan könnyen követtem. Lihegve dőltem előre, megtámaszkodva a térdeimen… majd egyszer csak remegve féltérdre rogytam. A fájdalomnak megadta magát a megmart lábam. Ezzel a tempóval nem sok esélyem volt, hogy gyógyuljak.
– Nincs sátrunk… nincs vizünk… nincs kajánk… és nincs hálózsákunk sem… – állapítottam meg lihegés közben, ahogy a tenyerem az avaros talajra érkezett. Nedves volt, mintha nem rég esett volna erre az eső. – Kezd ez a kis kaland egyre bulisabbnak tűnni… – nevettem fel magamhoz képest keserűen. Aztán megkapaszkodva Pedro karjában szépen felhúztam magam a földről. Nem adhattam fel, nem engedhettem meg magamnak egy pillanatra sem, hogy gyengének tűnjek.
Megköszörültem a torkom, hogy körbe nézzek, de még csak ötletem sem volt, hogy merre tovább. Így megindultam előre, hátha elkapom újra azt az érzést.
– Na haladjunk… – Tettem hozzá, majd összezárva a bicskámat, bedugtam a zsebembe.

Nueva Aventura
(https://i.pinimg.com/564x/e1/3d/3a/e13d3a702c54df77c7576b0e092f5b2c.jpg)

2001.07.11.

Elliot

Nem tudtam, hogy az üldözőink köpőcsövezni is tudnak-e, így Elliotnak erre a remek kérdésére nem tudtam válaszolni. Azt nem nagyon értettem, hogy ebben a pillanatban miért éppen ezt tartotta fontos megvitatnivalónak, mert igazából az fontosabb volt, hogy húzzunk el onnan minél gyorsabban. Kit érdekelt, hogy mindenünk odavesz, amire szükség lett volna még a kalandunk további részére? Engem ugyan nem, azért az életemet jobban szerettem, mint a vizespalackomat.
– Azt hiszem, most van itt az ideje annak, hogy FUTÁS! – mondta Elliot, miközben én a magam részéről még káromkodtam egy sort, de egyet kellett vele értenem. A mágia annyira labilis volt itt, hogy a futáson kívül nem maradt semmi esélyünk sem. Nem baj, én megszoktam az ilyesmit, Elliot pedig meglepő módon olyan gyorsan futott, hogy hamar magunk mögött hagytuk a fura alakokat. Vagyis nem is tudom, hogy kiket, nem néztem hátra, pedig lehet akkor meg tudtam volna állapítani, hogy van-e köpőcsövük vagy sem.
– Mi a szar volt ez az egész? – kérdeztem, bár tudtam, hogy Elliot erre nem fog tudni válaszolni. Valahogy azonban kezdett az a sötét érzésem lenni, hogy a mi kis megbízónk elhallgatott valamit Elliot elől. Nem vagyok alapban paranoiás, de ez most enyhén szólva is furcsának tűnt, ha lesz még egy ilyen, akkor majd Elliotnak is szóvá teszem, de jelenleg voltak nagyobb problémáink is.
– Nincs sátrunk… nincs vizünk… nincs kajánk… és nincs hálózsákunk sem… Kezd ez a kis kaland egyre bulisabbnak tűnni… – mondta Elliot, keserűen felnevetett, miközben a karomba kapaszkodva felhúzta magát a földről. Mintha hirtelen ő is elvesztette volna a képességét, hogy pozitívan lássa a dolgokat. Eddig azért elég derűs volt, még a kígyómarás ellenére is.
– Hát, lehetne ennél rosszabb is – mondtam, nem mintha ez megnyugtatónak hatott volna. Mindenesetre megveregettem a vállát. – Túlélted a kígyómarást, ez már gyerekjáték lesz – tettem hozzá bíztatásként. Magamban meg arra gondoltam, hogy túléltem Szibériát és nem egyszer majdnem szomjanhaltam, mert annyira a küldetésre koncentráltam, hogy megtaláljam a kincseket. Ez a kaland sem más, mint bármelyik kincsvadászat, amin részt vettem, tehát ugyanúgy túl is fogom élni, meg Elliot is.
– Na haladjunk… – mondta végül, de sejtettem, hogy most már jobban szeretné, hogyha vége lenne a kincskeresésünknek.
– Tudod még, hogy merre kell mennünk? Úgy tűnt az előbb, hogy pontosan tudod merre kell mennünk, de már messzebb vagyunk a táborhelyünktől – mondtam, de azért követtem. Valószínűleg Elliot meg fogja találni a helyes utat, akkor is, ha az egy kis kitérővel jár majd. Remélem, hogy nem fognak megtámadni minket megint, nem bírnám ha köpőcsöveznének ránk.

A lábamban lüktetett a fájdalom tovább is, de megpróbáltam összeszedni magam. Még ki kellett tartanom, hogy minél gyorsabban hazamehessek és a kezembe foghassam Noah-t. Talán el sem kellett volna jönnöm erre az egészre… de közben tudtam, hogy nem ülhetek már a seggemen, nem várhatom a csodát tovább, egyszerűen élnem kellett a magam életét, mielőtt elsikkad, mert állandóan csak vágyakozom valami többre, valami jobbra. Most itt vagy, ezt élvezd, te marha… – emlékeztettem magam a saját kedvenc megjegyzéseim egyikére, miszerint nincs értelme majdokra várni, ha egyszer itt van a most.
– Mi a szar volt ez az egész? – kérdezte Pedro, mire apró vigyorra húzódtak az ajkaim. Ami első válaszként jutott az eszembe az az, hogy: ez itt az élet, Bajszikám. A szavakat azonban nem mondtam ki, inkább lehunytam a szememet és próbáltam arra koncentrálni, hogy minél gyorsabban visszanyerjem az erőm. A lábamból, mintha a kígyó mérge végig siklott volna minden tagomon úgy remegtem.
Hangosan fújva ki a levegőt húztam ki magam. Megmozgattam kicsit a fájós lábamat, hogy összeszedjem magam, aztán elnéztem a távolba, várva, hogy megtaláljon a mágiának ez a furcsa ereje, ami itt ült meg a fák között. Csakhogy olyan volt, mintha egy fuvallat tovább lendítette volna messze tőlem, mint annyi minden mást is… az is csupán képzelgés lett volna, mint a boldogság, amit magaménak hittem hosszú hónapokon át? Nem adhattam fel, kutatnom kellett.
– Hát, lehetne ennél rosszabb is – közölte Pedro és megpaskolta a vállamat. Bíztató volt, de már régen nem másokból merítettem az erőmet. Sok minden tartott életben, a bosszúvágy, a gyerekeim. – Túlélted a kígyómarást, ez már gyerekjáték lesz.
Bólintottam és kihúztam magam ismét, mintha visszanyertem volna az önbizalmamat. Igaza volt, túlélő vagyok. Nem ez az első, hogy felszerelés nélkül ragadtam egy erdőben, sőt nem is ez az első, amikor halálos sérülést szereztem. Valószínűleg akkor is túléltem volna, ha a törzs tagjai nem segítenek… csak másképpen. Nehezebben. Végig csináltam volna, mert volt mibe kapaszkodni, nem úgy, mint annak idején, mikor majdnem éhen haltam ott a fák között Romániában.
Megindultam hát előre. Nem tudtam merre, csak egy szimpatikus fa felé. Nem éreztem semmit, nem éreztem az apró regés hullámot, ami elvezethetett volna a mágia forrásához… gyanítottam, hogy szórakozik velem ez az erdő.
– Tudod még, hogy merre kell mennünk? Úgy tűnt az előbb, hogy pontosan tudod merre kell mennünk, de már messzebb vagyunk a táborhelyünktől.
Nem álltam meg egy percre sem. Már megtanultam, hogy gyengeséget mutatni a legnagyobb hiba, amit az ember elkövethet. Fájhat akármennyire is, erősnek kell lenni, be kell bizonyítani, hogy engem semmi és senki sem győzhet le. A fájdalom úgyis elmúlik.
– Azon vagyok, hogy rájöjjek– válaszoltam szinte suttogva. Most nem akartam a hangommal megtörni az erdő gyanús csendjét. Szükségem volt arra, hogy felvegyem a fák rezgését, mindazt, ami körbe vesz minket.

2001. július 18.

Nem gondoltam volna, hogy kishíján hét napba fog kerülni visszatalálni az ösvényre. Azalatt növényekből szereztük a folyadékot, bogyókat, kígyót és egyéb gusztustalan élőlényt ettünk s hatalmas levelekből építettünk sátrat. Bár mindennap eszembe jutott Noah finom kis bőrének érintése, a gyerekek mosolygó arca, de szép lassan átadtam magam teljesen a kalandnak. Élveztem ezt az egészet, amit valószínűleg Pedro nem értett, de nekem ez egy kiszakadás volt, egy új kezdet.
Már nem is tudtam igazából milyen nap van, csak a kezembe vontam a tűzből kivett korommal egy x-et megint. Nagyon mocskos voltam amúgy is, nem számított ez. Nyolcadik napja voltam az erdőben és két nap múlvára ígértem magam haza… ami azt jelentette, hogy legkésőbb holnap reggel meg kellene próbálnunk kikeveredni az erődből. Erre nem sok esélyt láttam… de végre… végre éreztem a bizsergést, ahogy a levelek között kibukkant egy hatalmas kődarab. Nem volt természetes, ember építette alkotás volt. Talán egy épület része lehetett valamikor, mert mostanra nem volt több egy kupac kőnél.
– Ez az… – suttogtam és megérintettem az ujjammal a finoman megmunkált építmény. Hirtelen erősen csapott arcon a mágia, mintha viharos szél lenne. Csak mentem, mentem előre a fájós lábammal, a kiszáradtságtól lüktető fejemmel. Már nem volt kérdés, nem volt semmi nehéz, csak mentem előre.
Nagyjából félóra volt, hogy elérjük a tovább épületeket. Na ez már templomnak tűnt… de nem láttam semmit, ami kincsnek tűnne. Mást viszont igen… árnyalakokat, amiktől ösztönösen hátrálni kezdtem. Már nem volt a szalag a csuklómon, mégis olyan könnyen találtak rám. Remegve ütköztem neki Pedronak.
– Be kell jutnunk a romok közé – mutattam egy viszonylag egybe maradt épületrészre. Innen egy hatalmas lépcsősor vezetett felfelé, talán ott volt egy ajtónyílás így. Így hát megindultam fel.

Nueva Aventura
(https://i.pinimg.com/564x/e1/3d/3a/e13d3a702c54df77c7576b0e092f5b2c.jpg)

2001.07.18.

Elliot

A felszerelés hiánya szerencsére nem okozott nagy törést a kalandunkban – ami azt illeti Elliot még meg is lepett azzal, hogy mennyire könnyen tudott alkalmazkodni a kialakult helyzethez. A magam részéről nem volt nehéz megszokni a gondolatát annak, hogy napokig nem eszünk majd rendeset és talán ivóvizet sem találunk, hiszen azt hiszem, hogy voltam már ennél rosszabb helyzetben is. De még így is szerencsésnek nevezhettük magunkat. Hét nap szenvedés után megtaláltuk a megfelelő ösvényt. Egészen pontosan Elliot volt az, aki megtalálta.
Nem tudom, hogy miféle hatodik érzéke lehetett, de nem is kérdőjeleztem meg. Talán valami különleges képessége van, amivel érzi, hogy merre találhat meg mágikus tárgyakat. Nem tudhatom, de hallottam már ilyesmiről, tehát éppenséggel nincs kizárva. Viszont egyre jobban kezdett foglalkoztatni, hogy mégis mit keresünk pontosan. Az a fazon nem mondott nekem túl sokat, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Ez a kaland csak egy jó fedősztori volt ahhoz, hogy végre elszakadjak Angliától. Tudom, sokan nem értik, de az a hely képes teljesen megőrjíteni attól függetlenül is, hogy ott töltöttem majdnem az egész gyerekkoromat.
Még itt az erdő közepén is jobban otthon éreztem magamat, mint anyám közelében. Hát igen, a mi kapcsolatunk sem lesz már a régi, de azt hiszem felesleges is lenne megértenem, hogy miért alakult így az egész. Igen, hibáztam akkor a háború alatt, mert későn értem oda. Nagy veszteségek érték a családunkat, de mégis miért rágódjak a múlton? Santiago sosem lesz már a régi és Sofia sem fog soha visszatérni közénk. Lehet, hogy én túl racionálisan kezelem ezt a témát, de mégis kezdem úgy érezni, hogy nem érdemlem meg azt a fajta mérhetetlen dühöt, amit anyám érez irántam.
Már nem tudtam milyen nap van, Elliot sem valószínűleg, de hát ezekben a kalandokban éppen ez a jó. Nem kell az időre gondolni vagy legalábbis én nem gondoltam rá. Elliot talán éppen ekkortájt „fogott szagot”, eljutottunk egy kődarabhoz, ami egyértelműen emberek (varázslók) munkájának tűnt. A természetben ilyen csak úgy nem fordul elő és ki tudja, hogy még mi minden van itt az erdőben elrejtve?
– Ez az… – mondta Elliot, miközben a kezét a kő sima felületén nyugtatta.
– Ezek szerint jó úton vagyunk? – kérdeztem reménykedve, már tényleg jó lett volna valami kézzel fogható kincset látni. Érezni lehetett a mágia erős jelenlétét a levegőbe, Elliot pedig elindult egyenesen előre. Szó nélkül követtem és hamarosan további építményeket pillantottunk meg a fák között.
Eljutottunk egy tempolmhoz, valamikor biztosan hatalmas építmény lehetett, most elég romosnak tűnt. Éreztem a bizsergést a végtagjaimba, ez volt az én terepem, habár azt nem tudtam pontosan, hogy merrefelé lehet a kincs, az Elliot terepe volt.
– Be kell jutnunk a romok közé – hallottam Elliot hangját.
– Mutasd az utat, itt leszek mögötted –válaszoltam, majd mikor elindult valóban követni kezdtem. De valami furcsa volt, az itteni mágia ismeretlen volt számomra is, akkor is, hogyha ez tulajdonképpen az én kultúrám része volt. Nem tudtam, hogy Elliot érzi-e, de eddig úgy tűnt, hogy nagyon érzékeny az ilyen dolgokra, úgyhogy minden bizonnyal igen.
– Érzed ezt, Elliot? Szerintem itt valami nincsen rendben… –magyaráztam, de ahogy egyre közelebb értünk a templomba olyan érzésem volt, mintha egyre sötétebb lenne. Elliot alakja elveszett ebben a sötétségben és teljesen olyan érzésem volt, mintha magamra maradtam volna. Alapvetően nem féltem az egyedülléttől, már megszoktam, de ez a hely valahogy négyszeresére erősített minden érzelmet és most nem volt jó érzés belegondolni abba, hogy igazság szerint semmim nincs az életben a kalandvágyon kívül. Megráztam a fejemet és mentem tovább arra, amerre Elliotot sejtettem.
– Elliot? –kérdeztem, de választ nem kaptam egyelőre és ez egyáltalán nem tűnt jó jelnek.

hát ez egy dzsungel
(https://i.pinimg.com/564x/37/37/1d/37371d8b63709b5ef24e66f6ee8b4a2c.jpg)

Pedro
(alias José Fernando Flores Castillo)
2001. július 18.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/1f/bd/c5/1fbdc516421526fc767c668b9b3e9fcd.jpg)

Azt hittem a fák között ragadok, azt hittem nem láthatom többé Noah kis arcát, vagy nem sétálgathatok az Abszol úton Avery tankönyveit cipelve, hogy közösen készüljünk az új tanévre. Minden, amit mostanában megszerettem egyszerűen kezdett álomnak, egyszerű vágynak tűnni csupán. Néha-néha megérintettem a nyakamban lógó „Minden” feliratos nyakláncot, remélve, hogy végre jön az én megmentőm, elvisz innen és újra ölelhetem a gyerekeket. Az a kő, amit találtunk és minden bizonnyal egy régi épület utolsó emléke volt, mégis olyan volt, mint a messiás, ami egyenesen a fény felé vezet.
– Ezek szerint jó úton vagyunk? – kérdezte Pedro, én pedig közben elhúztam a kezemet a kőről. Egyszerű bólintással jeleztem, hogy igen… igen, a lehető legjobb úton vagyunk. Nem akartam beszélni, egy kicsit nem. Olyan dolgok hatása alatt voltam, amiket nem tudtam megmagyarázni egész egyszerűen. Egyszerre voltam megkönnyebbül, mégis aggódó. Eddig is veszélyes volt az erdő, de egy ilyen helyen csak még inkább az lehetett. Noahért élnem kell – próbáltam bíztatni magam, szinte tudva, ez még nekem nem a vég.
Amint elindultunk a templom felé, s annak hatalmas lépcsőjére léptünk, éreztem a mágia hatalmát. Régi volt, nyers, zabolázhatatlan és olyan erőteljesen nehezedett a mellkasomra, mintha egyetlen dolgot akarna: összeroppantani az egész testemet.
– Érzed ezt, Elliot? Szerintem itt valami nincsen rendben… –mondta Pedro. Igaza volt, valami nem volt rendben, mégis ezt kellett tenni a kincsért és azért, hogy végre mindketten hazamehessünk.
– Készítsd fel az elméd… ez most nem fizikai csata lesz… – suttogtam, ahogy odabent a rom zártabb részében ránk telepedett a sötétség. Tudtam, hogy a gyengepontjaimat fogja kinézni magának és rájuk tapad, addig kínozva, míg bele nem roppanok. De nem adhattam fel. Kicsit az egész mágia, ami itt uralkodott arra emlékeztett, amit még Esmével találtunk még ott Londonban.
A sötétben hideget éreztem, mintha a párás levegő, ami odakint volt nem tudna behatolni ide. Aztán egyszer csak elveszett Pedro illatát, ami még az erőd nedves bűzében is olyan felismerhető volt, hiába volt izzadt és mocskos, mint én. Ki akartam mondani a nevét… de nem tudtam… nem tudtam, mert megláttam őt magam előtt. Anyám állt ott egyetlen szál fehér ruhában, mezítelen lábbal. Hosszú, sötét hajába belekapott valamiféle szél, amit én nem érezhettem. Kinyújtotta felé a kezemet, én pedig olyan szívélyesen léptem oda, mintha nem tudnám, ez csak még mélyebbre fog taszítani.
– Anya… – súgtam tenyerem a tenyerébe fektettem, hogy aztán elsírjam magam. Csak most értettem, hogy az ő sorsa az én sorsom volt… sosem tudtam igazán boldog lenni, mert magamon hordtam a bélyeget, amit ő is. – El fogjuk nyerni ezt a feloldozást… – súgtam, ahogy a szemébe néztem és láttam, ahogy ő is könnyezik. Hangtalanul, kevésbé harsányan, mint én. – Megölöm mindet… – Folytattam, miközben ujjait az én ujjaim közé fűzték. Hirtelen fény villant… és eltűnt a furcsa, dohos, romos szag… nem maradt más csak az otthon illat. Az otthonnak az illata, ami soha nem lehetett igazán az enyém. Ott volt Nat és a gyerekeink… boldognak tűntek, mintha minden rendben lenne. Én meg csak álltam ott és néztem, ahogy a nappali padlóján ücsörögnek a játékaik felett. Azonnal felismertem Noah-t… a kislányt, aki nem valószínű, hogy valaha meg fog születni… de a kisarcán ott voltak Nat vonásai. Ezt a képet vágytam mindennél jobban és tudtam, sosem lesz az enyém. Talán egy másik világban, egy másik Elliotként képes lennék úgy szeretni Natot, ahogy van… és én lennék neki is igazi. De nem vagyok, tudom már egy ideje. Csak szenvedünk együtt és hiába rohannék most rögtön haza, hogy a karjaiba vessem magam, az többé nem lenne ugyanolyan, mint az elején.
Aztán meglátott Nat és felkelt a gyerekek közül, hogy elém sétáljon. Látszott, hogy már idősebb, hogy ősz szálak vegyülnek a szakállába és a hajába. Én pedig csak megérintettem, ujjaimat finoman az arcához simítsam. Nekem ő volt az igazi… tudtam, hogy ami utána jön már sosem lesz igaz és örök… de nem bántam. El kellett engednem a boldogságáért. Így mikor hazamegyek innen, még egy kicsit élvezem a társaságát, hogy aztán egész egyszerűen elengedjem egy jobb jövőbe, amiben én már csak Noah apjaként vagyok benne.
– Szeretlek… – suttogtam felé és könnyezve ugyan, de elmosolyodtam, hogy azt higgye, minden rendben. Még ez a képzelt Nat is olyan tökéletes volt, mint ő igazából. Oda akartam hajolni egy csókra, de mielőtt még megtehettem volna összeesett a földön… nekem meg elakadt a lélegzetem. Éreztem, hogy valami szorít a mellkasomban, hogy valami mindennél jobban fáj. Csak figyeltem, ahogy mozdulatlanul ott fekszik, a szemei bámulnak a plafon irányába, a gyerekek meg bőgni kezdenek a háttérben. – Én nem akartalak bántani… én nem… – hullottam térdre mellé és megfogtam a kezét. A fejemet a mellkasára hajtottam, hogy aztán zokogva, érezzem az illatát… és ne érezzem többé a szívverést, ami állandóan meg tudott nyugtatni. Úgy éreztem belehalok, belehalok ebbe a pillanatba… de közben tudtam, ha meg nem is hal, az a Nat már az életben sem lesz, aki az enyém volt valamikor. Összeszorítottam a szemeimet, hogy csak a teste melegét érezzem, semmi mást… nem akartam ilyennek látni.
A körülöttem lévő világ szertefoszlott. Már csak a sötétben térdeltem annak a kegyetlen templomnak a belsején, ami pontosan megmutatta, miféle veszteség ér éppen… miféle veszteség lesz az, amit meg kell élnem még ebben az életben. A jobb kezemet a szívemre szorítottam, mert úgy éreztem minden dobbanás fáj. A hangos zokogásom töltötte meg egyedül a teret… de mintha valami más motoszkálást is hallottam volna. Nem érdekelt… képtelen voltam mozdulni. Kellett egy pillanat… kellett egy pillanat, hogy megértsem ez csak egy álomkép volt, hogy Nat illata, testének érintése csupán az emlékeimben olyan élénk. De közben tudtam: ez itt a jövő. Ez a jövőm, mert ezt érdemlem.
Ahogy a könnyek látni engedték lenéztem a padlóra… előttem egy apró aranyfigura hevert, amiből gonosz mágia áradt. Hát ez okozta… és éppen ezt kerestük. Valahogy tudtam egyszerűen, ahogy a megbízom is megmondta.
– Fernando… megvan…

Nueva Aventura
(https://i.pinimg.com/564x/e1/3d/3a/e13d3a702c54df77c7576b0e092f5b2c.jpg)

2001.07.18.

Elliot

Nem tudom, hogy ez a rom milyen erőkkel bírt, de egyáltalán nem volt rám jó hatással. Jártam már elátkozott helyeken, de ez egészen más volt azokhoz képest. Itt mintha a romok mind-mind különböző varázslatokat hordoztak volna magukban. A sötétség nem volt megnyugtató, egyszerűen csak a hideg borsózott a hátamon tőle. Úgy éreztem, mintha teljesen megvakultam volna és biztos voltam benne, hogy elveszítettem Elliot-ot is. Nem tudom, hogy mi történt vagy hogyan, egyszerűen csak a jelenléte mintha teljesen megszűnt volna.
Hozzá voltam szokva az egyedülléthez, de amit itt éreztem az egészen más típusú magány volt. Olyan ami mélyen bennem volt, mégis próbáltam mindig elnyomni és úgy tenni, mintha nem is létezne. A sötétségben láttam dolgokat, láttam Santiago de Chilét, az otthonomat, amit ott kellett hagynom egy idióta rendszer miatt. Az apámat láttam, az arcát, azt a mély elégedetlenséget, ami miatt nem tudott beilleszkedni soha az angliai életbe. Sokban hasonlítottam rá, akkor is, hogyha ezt soha nem vallottam be neki.
– Elliot? Hallasz? –kérdeztem, de a hangom gyenge volt. A sötétség és a megannyi emlék súlya szinte összeroppantott.
– Volt már ennél rosszabb is – suttogtam magamnak, de akkor mintha a hely megváltozott volna.
A Szent Mungóban voltam, vagyis azt hiszem ez inkább csak egy illúzió volt. Elvégre hogy kerülhettem volna a Szent Mungóba? Az jelenleg éppen a világ másik vége volt, ez lehetetlen volt. De ott voltam mégis, Santiago ágya mellett, aki még mindig tehetetlen állapotban feküdt és bámulta a plafont. Ez az elátkozott hely is csak azt erősítette meg bennem, hogy soha semmi sem lesz már a régi. A bátyám már nem lesz a régi, ráadásul elég valószínű, hogy ez az én hibám nagyrészt. Késtem, tudom, hogy késtem, de nem tudok visszamenni az időbe, hogy megváltoztassam a történteket.
– Nem tudom megváltoztatni, nincs hozzá erőm – mondtam, miközben éles fájdalom nyilallt a fejembe. Ki akartam innen szabadulni, a Szent Mungó illúziója is fullasztó és idegesítő volt. Ez a hely pedig az elmémmel játszott, Elliotnak minden egyes szava igaz volt. Nem mintha kételkedtem volna benne, de tényleg igaza volt. Azt be kell valljam, hogy a fizikai megpróbáltatások egyértelműen könnyebben elviselhetőek voltak számomra mindig is. Ez az elmejáték teljesen kimerített.
Becsuktam a szememet és próbáltam mindenre gondolni, aminek nincs köze a családomhoz, vagy úgy egészében az életemhez. Tisztában voltam vele, hogy Sofia holttestét nem akarom látni ezen a helyen, éppen elég volt a traumákból. És szerettem volna úgy kimenni innen, hogy még mindig mentálisan erős embernek tartom magamat. Nem akartam többet látni, nem érdekelt a múlt, sem a jövő, csak a mai nap érdekelt és az, hogy kijussunk innen.
– Elliot! – üvöltöttem és hirtelen megszűnt minden, csak a sötétség maradt. Elliot alakját láttam a földön térdelni, nem tudom, hogy meddig jutottunk a templomban, azt sem tudtam, hogy merrefelé tudunk majd kimenni de jelen pillanatban ez nem is számított. A szörnyű látomásoknak talán vége volt, nem lehettem benne biztos, de ezt az egy tiszta pillanatot addig akartam húzni ameddig csak lehetett.
– Fernando… megvan… – mondta Elliot és közelebb mentem hozzá. Láttam a padlón azt az aranyfigurát, ami ezek szerint a kincs volt, amiért idáig szenvedtünk. Különösen sötét és gonosz mágiát árasztott magából ez az egyetlen apró tárgy és inkább elfordítottam a fejemet róla.
– Fernandonak hívtál – mondtam döbbenten, már egészen megszoktam, hogy én csak Pedro vagyok.

Éreztem, ahogy az a sok keserűség egyre gyűlik és kavarog bennem. Nat élettelen tekintete már nem rám, nem a gyerekeinkre, nem a boldogságunkra, csak a semmibe révedt. Pontosan így fordul majd el tőlem, ha pontot teszünk minden végére, ha kimondjuk rendesen, hogy vége. S rajtam volt a sor, hiszen tudtam, ő akkor sem mondaná ki, ha már hosszú hetek, hónapok óta nem láttuk volna egymást. Kényelmesebb volt elfordulni, szó nélkül hagyni, minthogy szembe nézzen azzal a valósággal, ami bár rossz, de egy újfajta jövőhöz vezetett. Tudtam én, hogy nem lehetek neki az igazi, még akkor sem, ha hátra pillantva a közöttünk történtek emlékére minden olyan csodásnak, olyan valódinak tűnt… mintha csak egymásnak teremtettek volna minket. Őt talán nekem teremtették, mégsem vette észre, csak hajtott, hajtott egy olyan életet, ami hazug volt és csupa csillogás. Hogy állhatnék közé és a hírneve közé? Közé és az írás közé? Mindig is csak másodhegedűs voltam ebben a kapcsolatban, akit előrángatott, ha valamiért szüksége volt rám. Nem bántam, sok-sok hónapon át élveztem, hogy a babája lehetek. De annak vége. Meguntam. Rosszul voltam a tudattól, hogy valaki szeszélyétől, önbizalmától függjek ilyen mértékben. Bár tudom mit mondana: örökre a Natod vagyok… de igazából sosem volt a Natom egészen… csak amíg elhittem a szavait.
Véget ért a látomás és a tekintetem a furcsa, kegyetlen aranyfigurára vándorolt. Hát ez ért meg valakinek ennyit. Nem akartam újra ezeket a látomásokat mégis megérintettem a bábút, ahogy meghallottam Pedro hangját valahol a hátam mögött.
– Fernandonak hívtál – jegyezte meg, de nem néztem rá. A figurát bámultam, ahogy az ujjaim közé szorult az apró formája. Éreztem, ahogy lüktet benne az a mágia, bejut a bőröm alá. Nem számított, hiszen volt már bennem elég kegyetlenség. Ez csak szította annak a gyenge kis lángját.
– Nem ez a neved? – kérdeztem suttogva és lassan felnyomtam magam a kővel borított padlóról. Felé fordultam úgy, hogy lássam a vicces, hernyószerű bajszát, a barnán csillogó szemeket. Megkérdeztem volna mit lát… de nem mertem, mert akkor talán nekem is szavakba kellett volna öntenem mindazt, ami könnyeket csalt a szemembe. Ezúttal nem vigyorogtam. Nem szórakoztam vele, csak óvatosan érintve meg a hátát elkezdtem kihúzni a templomromból, hogy kijussunk a párás levegőre.
Nem pillantottam vissza. Nem akartam látni a helyet, ahol zokogás közben felhorzsoltam a bőrömet, ahol kék-zöld foltok csúfították el a testem. Tudtam, hogy otthon fog várni Nat és meg akar majd gyógyítani… de én csak erre a pillanatra fogok gondolni: amikor elveszi tőlem a sors. Mert elfogja, az más kérdés, hogy én mondom ki az odavezető szavakat. De meg kell tennem, hiába fogadnék még mindig neki örök szerelmet.
– Ennek a kalandnak vége, Fernando… ideje hazatérnünk – karoltam át, hogy sántítva ugyan, de szép lassan visszatérjünk az életünkbe mindketten.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Roxfort RPG

Karakterek => Elliot O'Mara => A témát indította: Elliot O'Mara - 2020. 06. 17. - 09:08:49