Roxfort RPG

Előzmény: Északi szárny - Belső udvar.

A társalgóba vezető úton Jaqen nem sokat szól újdonsült társához. Főleg azért mert nem ismeri, és bár eddig előzékeny volt, az idegenekkel mindig bizalmatlan. Főleg ha Mardekáros az illető.

Elsőéves volt, amikor élete egyik meghatározó élményét szerezte itt, a Roxfortban. Azóta kicsit kedvesebb a lányokhoz mint az átlag, mondhatni alázatosabb. Ezt néhányan túlzásnak, feleslegesnek, vagy épp átlátszónak tartják. De Ők nem látták azt amit akkor a fiú...
Ez a hölgy pedig...más mint azok az emberek, akik körbevették. Legalábbis úgy néz ki. Biztosan sok negatív jelzőt kap mindenhonnan. Bár már jó ideje a Roxfortban lehet, mégis: A Mardekárosokat övező pletykák, rosszallás, és megvetés olyan dolgok, amikkel a ház talán minden tagjának meg kell küzdenie, Roxfortos évei alatt.

Nem kétséges, vannak akik rászolgáltak a pletykákra, és a megvető pillantásokra. Jaqen viszont úgy érzi, ez a lány nem tartozik közéjük. Vagy ha igen, jól titkolja...
Ő olyan embernek tartja magát, aki a rosszban is meglátja a jót. Nem keresi feltétlen, de meglátja.
Mint anno, a szellemmel is történt...vajon hol van most?

A folyosókon végigmenve, nyomában egy Mardekárossal, megvető, illetve meglepett pillantásokat kap Ő is. Külseje miatt sokan úgy vélik, hogy inkább a zöld házban lenne a helye, azonban ezek az emberek nem ismerik a személyiségét. Az viszont igaz, hogy szomja a tudás után, tökéletes alapot szolgáltat arra, hogy a Hollóhátban legyen. Itt is sokra fogja vinni, ebben minden tanára biztos.

Rosszul érzi magát amiért újfent kellemetlen helyzetbe hozta a lányt. Bár erről nem ő tehet tulajdonképpen.
~Utálom az embereket...~

 A társalgóba beérve  biccent Aerith-nek, hogy üljön le, majd nekiáll megfőzni egy teát.

-Milyet szeretnél? -kérdi a lányt miközben pálcájával megkocogtatja a teafőzőt, amiben egyből felforr a víz. Pár perc kell csupán, és már végez is.

A helyiségben egyébként senki sincs, ami kissé furcsa. Bár jó idő van, a legtöbb diák valószinűleg kint élvezi a napsütést. Ennek fényében ők ketten úgy festenek mint két magának való, búvalbélelt, elvont művészlélek. Nos, a "magának való" Jaqen esetében stimmel.

Miután töltött magának, és Aerith-nek is egy csésze teát, leül a lány mellé. Nem szeret mások szemébe nézni, mert a pillanat olyan mintha jelentőségteljes lenne, emiatt pedig folyton elneveti magát. Néha persze ránéz társára (hogy életben van e még) illetve a szemébe is hajlandó belenézni, azonban csak rövidebb ideig.

-Ízlik a tea? - kezdi a beszélgetést
-Lássuk csak. Leülni egy másodéves, Hollóhátas félvérrel, akit nem is ismersz...igazán meglepődtem amikor megrángattál. Úgy hallottam nem kedveled azt a társaságot akik belém kötöttek -itt iszik egy korty teát- miért voltál hát velük?
Amint ezekre választ kap, újabb kérdéseket tesz fel:
-Tudod az előítéletek olyan dolgok, amiknek vagy van alapjuk, vagy nincs. De ha folyamatosan ezekre hagyatkozol, az olyan mintha megpróbálnál átmenni minden téglafalon, csak azért mert a King's Cross pályaudvaron is át lehet menni az egyiken. Persze pont neked mondom ezt...viszont talán releváns lehet. Hisz itt a mi esetünk: Ha nincs az a kis incidens, a mai napig azt gondolom rólad, hogy ugyanolyan vagy mint Dean.

Sóhajt egyet, majd leszed egy levelet a talárjáról. Akkor tapadhatott rá, amikor a földre került. Tovább kortyolja a teáját, miközben maga elé néz, és csak néha fordítja tekintetét a lány felé.

~Lehet valaki átlagosan szép? Nos akkor Ő az...vajon aranyos is tud lenni? Mindenesetre inkább érdekel a személyisége...csak ne fojtson bele a csészémbe. Jobb lesz ezt hamar meginni, nehogy magamra haragítsam.~

Gyanúsan, szemráncolva forgattam kezeimben a különös levelet, ami már az ízlésemnek túlságosan is agyon volt fújkálva. Fintorral az arcomon szagoltam meg újra és újra, majd prüszköltem egyet és megráztam a fejem, majd nem is foglalkozva a dologgal lehajítottam a díványomra és nekiláttam az edzésnek. Általában az edzések mindig jó érzéssel töltenek el, megnyugtatnak, feltöltenek, lehetőséget bztosít arra, hogy leadjam a felesleges energiákat, de most zavart voltam. Folyamatosan egy dolog járt a fejemben. A levél. Mivan, ha Digby írta? Fenébe, legalább lett volna rajta név, vagy rejtélyes kód, abból kiszűrtem volna, ki akarná, hogy a társalgóba evickéljek. Hogy érdekelhet engem egy ilyen baromság, főleg edzés közben. Ahogy patakzott rólam az izzadság és lihegtem a díványra ülve, figyeltem azt az átkozott, még mindig erősen illatozó levelet. Átverés lehet vagy igaz talán? De mit akarnék én egy olyan nőtől, mint Digby? Nem nekem való, igazi vadmacska, az olyanok, mint ő, inkább Campbell fogára valók, egyébként is bennem már rég nincs semmi szerethető, kiölték belőlem rég. Amit a Dementorok meghagytak, a feleségem szipolyozta ki belőlem, tehát már nem maradt semmi, ami bennem kívánatos lehet, főleg nem a viselkedésem. Persze a testem kőkemény, de ennyi, ez manapság már nem kívánatos, magában nem elég.
Legyintettem ismét egyet és folytattam az edzést, hogy még kínzóbb legyen, több súlyt pakoltam a rúdakra, hátha egy kis szenvedés elveszi az eszem a hülyeségről.
Végül, leütöttem pár tojást, reszeltem rá citromhéját és egy kevéske mézet locsoltam rá, majd felvertem. Egy húzóra megittam az egészet, fintorogtam rá egyet, majd úgy indultam rendbe szedni magam. Sajnos nem szabadultam a gondolattól, így a fürdőbe vettem az irányt. Több hetes szakállamtól megválltam, fejem tetejét is leborotváltam, megfürödtem, szinte azon kaptam magam, hogy talán évek óta nem voltam ennyire patyolat, randira kész.
Randi? Nem is voltam randin, mióta a feleségem elhagyott. Jézusom. Torpantam meg az ágy szélén egy pillanatra, ahogy eluralkodott rajtam egy kevéske pánik. Ez maradt belőlem. Egy pánikbeteg, érzelemszegény roncshalmaz. Erőt vettem magamon és nagyokat lélegeztem. Nem tudom, mi támadott meg ismét, talán a lehetősége annak, hogy egy hölggyel randizhatok, vagy még mindig a múlt szelleme kísért, de beletelt vagy öt percbe, mire ismét rendbe kaptam magam. Megráztam a fejem, majd ittam egy pohár vizet. Legcsinosabb ruháimat öltöttem magamra. Egy gyönyörű királykék inget és egy feszülő fekete farmernadrágot, aminek biztos nem tudnak ellenállni a nők. Á, miket gondolok…a feleségem nem tudott…vagy csak ezt mondta… Egy cinikus mosoly jelent meg az arcomon. Mi ez az érzés? Olyan vagyok, mint egy gyerek. Kicsit jó érzés is. Évek óta nem voltam ilyen jól. Miért is ne? Miért is ne érezhetném magam jól? Miért ne lehetne randim?
Ezek a gondolatok kavarogtam bennem, ahogy mosolyogva végigrohantam a társalgóig vezető úton. Egy köntöst magamra kanyarítottam, hogy ne lásson meg csinos ruhában senki, még a végén lebukom vagy rosszra gondolnak, így alvó köntösömben suhantam végig a kastélyon hatalmas mosollyal az arcomon.
Végül ott álltam az ajtó előtt. Ismét megrebbent a szemöldököm, kicsit vert a szívem és kiverte a víz a homlokom. Ne legyél már beszari Brown, ő csak egy nő, nem harap, megérdemled a boldogságot ennyi évnyi szarakodás után. Arcon vágtam magam, majd benyitottam. Korom sötétség fogadott, de még izgalmasabbá tette a dolgot. Persze még mindig volt bennem egy kis félelem, de éreztem, szinte a levegőben éreztem az illatát. Bár lehet ez még mindig az az erős parfüm, ami a levelemben szerepelt, de mintha mostmár jobb lenne, esetleg a hozzáállásom változtatta varázslatossá. Bizonytalanul lépkedek a sötétben, kicsit aggódom is, fel ne ökleljem DD-t, de lehet meg sem érkezett még. Már éppen azon elmélkedtem, hogy fényt csinálok, mikor végre megtaláltam valamit, vagy valakit, de sajnos hiába löktem meg a mellkasommal, nem tudtam elkapni az illetőt, beleakadtam a lábaiba és estem vele együtt.
- Mi a...? – hallottam a hangját az illetőnek, ahogy nyekkent egyet alattam, s ezzel a szívbajt is hozta rám, ugyanis ez a hang nem egy nőtől származott.
- Mi a franc?! – nyekeregte ismét, majd megpróbált lerángatni magáról, még a könyökét sem általlotta használni, hogy megszabaduljon tőlem.
- Mi a fene? Mit keresel itt te Csirkefogó!? – hökkentem meg, ahogy próbáltam leszállni róla, de sajnos eredménytelenül. A Köntösömet összekötő selyem mindkét oldala beleakadt a viragos alakú valamin, amit a derekán viselt… Igazából ratyikoszorúnak hívom, de mások előtt nem mondogatom inkább, ugyanis hallottam bizonyos pletykákat.
- BigBoy?! Most komolyan?!  - emelte meg a hangját. - Kopj le rólam! Nem szexelek veled! – kiáltotta, mire akkorát pattant egy ér a fejemen, hogy még a tiltott rengetegben is hallhatták.
- Ki a frász akarna veled szexelni? Nincs kedvem a Szent Mungó nemibeteg gondozójában ücsörögni. – vágtam vissza próbálván felkelni, de mint ahányszor próbálkoztam szorosabban húzódott össze a köntös pántja a rózsafűzéren és szorosabban húzott oda ehhez a bohóchoz.
- Minek hívtál ide? Le akartál járatni? – kérdeztem teljesen ingerülten. – Hát sikerült, ugyanis összeakadtak a ruháink. Nem tudok így felkelni. – magyaráztam neki, miközben azon elmélkedtem, hogy ketté tépem a ruháját, a mérgem meg is lenne hozzá, de inkább elvetem a gondolatot, még inkább azt gondolná, akarnék tőle valamit.

Tudtam, hogy túlságosan szép, hogy igaz legyen. Egy szerelmes level Dd-től, mire gondoltam? Nyilván-való volt, hogy valaki átvert minket, legalábbis a semmirekellő reakciója erre engedett következtetni, ugyanúgy össze volt zavarodva, mint én. Na de, hogy ennyire félreértse a dolgokat, mit akarnék én tőle? Egy ölelésemtől kettétörne.
- Ezt nem hiszem el! Vagy három tonna vagy! – hisztizett még mindig, miközben én azon voltam, hogy valahogy eltépjem azt az átkozott övet.
- Legalább három tonna izom, vezérgiliszta. Neked sem ártana egy kevés. – magyaráztam vissza neki, ahogy erőlködtem, majd végre pont annyira tudta engedni a szorításon, hogy a job lábammal feltérdel-hessek.
- A francokat nem tudsz, te perverz! – kiáltott vissza, mikor közöltem vele, hogy nem tudok róla felkelni, mert összeakadtak a ruháink. Kezdtem elveszíteni a hidegvérem és erre a lányos hisztérikája különösen nagy hatást gyakorolt. Micsoda primadonna, nem is értem, mit esznek ezen a nyálgúnáron a nők.
- Tudod, ha odajössz személyesen, megmondtam volna, hogy nem vagy az esetem, BigBoy, de amúgy sem flörtöltök veled soha! Soha! – magyarázott tovább görcsösen, mire én csak püffögve elnevettem magam. Ki akarna összejönni vele, nem értem, mitől van így elszállva magától?
- Elég legyen a sértésekből, mert a következő kviddics meccsen a fejed lesz a gurkó!  – kiáltottam rá mérgemben, majd bíbelődés közben még hozzátettem.– Különben is minek küldted a levelet? Még be is parfümözted, te nyavalyás. – dühöngtem, mikor már teljesen elveszítettem a kontrollt  és épp azon voltam, hogy két kézzel erősen megmarkoljam a köntösöm övét és kettétépjem, mikor zajok ütötték meg a fülünket a szoba másik szegletéből.
- Ó! A Campbellke és Brownie együtt. Visongott a szellemalak, akit csupán pár alkalommal láttam eddig ittlétem alatt, annyit azonban már tudtam, hogy bajkeverő és szeret rosszban sántikálni.  - Imádni fogja McGali néni, ha ezt meghallja. – folytatta a gúnyolódást, mire én is eltoltam egy szentségelést az irányába, de nem vettem komolyan a fenyegetését. Nem úgy az alattam nyűglődő törpe, szinte hiszté-rikusan fakadt ki ismét.
- Meg ne próbáld! - Kiáltott rá a Csirkefogó, de Hóborc végül elrepült egy idegesítő dalocskát dudolva rólam és a terelőről. - Miattad annyi a hírnevemnek... te nagydarab barom! – folytatta a hisztit, mire én megint felbasztam magam és folytattam az előzőleg kigondolt ötletemet.
- Ugyan szállj már le a földre, csak a tinilányok vannak oda érted, az még nem hírnév. – magyaráztam neki, végül sikerült anélkül feltápászkodnom, hogy elszakadt volna a köntösem öve.
- Még mindig össze vagyunk akadva, de mostmár fel tudsz kelni. – mondtam neki, majd kiakasztottam az övet a köntösömből, így végül mindketten kiszabadultunk, annyi szépséghibával, hogy az övem, az ő idétlen övéhez ragadt még mindig. Nem érdekel azonban, inkább veszek másikat.
- Amúgyse hinne neki senki, mindig lódít. Arról mesélj inkább, miért küldted el nekem a levelet? Mit akartál tőlem. – vettem elő a borítékot a zsebemből és, ha már feltápászkodott meglebbentettem a feje előtt.
- Az övemet pedig kérem vissza, ha végre le tudtad szedni magadról, de így már remélem elhiszed, hogy tényleg összeakadt a csillivilli derékszorítóddal. – tettem még hozzá és reméltem, hogy mostmár lenyugodott annyira, hogy nem tesz semmi meggondolatlan dolgot. Nem vagyok biztos benne, hogy nem viszonoznám háromszoros erővel.

Förtelmes helyzet, leginkább kihasználnám az almkalmat és hálaadási tökké verném a kolléga fejét, már csak azért, hogy én jobban érezzem magam. Semmi személyes.
Sosem kedveltem a páváskodó, önimádó embereket, ezt még tetézte a mások felé mutatott viselkedése is, nem értem miért vette fel az igazgató nő ezt a bohócot, lehet, hogy a kviddicshez ért, de minden más területen rossz példát mutat a diákoknak. Ahogy a folyosón járőrözök, több csőröző lurkót látok, mint egy szerelmesek számára közkedvelt parkban, arról nem is beszélve, hogy a héten már kétszer küldtem büntetőmunkára két párt prefektusi fürdőben enyelgésen rajtakapva.  
– Hogyne… csak arról vagyok híres, hogy tinilányok rajonganak értem… - püfögött vissza a gázgúnár, miközben már felegyenesedtünk és rendbe tettük magunkat.
- Ne játszd meg magad, nem győzöm beszedni a rólad készült rajzokat a diáklányoktól, – magyaráztam leporolva magam. – bár legalább a rajzok hitelesek voltak…a pálcikaember jellegükkel. – mosolyogtam ahogy visszaemlékeztem a förtelmes rajzokra, melyek egy borzas hajú mosolygó pálcika embert ábrázoltak seprűt lovagolva.
- Nem kéne ilyen lekezelőnek lenned, csak azért, mert féltékeny vagy. Meglepő, de cseppet sem imponáló. – válaszolt, mire elkapott a nevető görcs. Hosszú idő után nevettem önfeledten, amit nem gondoltam volna, főleg nem, hogy a csirkefogó fogja elsütni a poént.
- Rád? Szóval úgy nézek én ki, mint aki gyerekek szerelmére és rajongására vágyik? Ne nevettesd ki magad. – legyintettem felé, ahogy levettem a vállamnak hajított övet és visszaigazítottam a köntösömre. A vádaskodására, miszerint én küldtem el neki a levelet, felvontam a szemöldököm, bár már többször hangoztatta az itt eltöltött tíz perc alatt, de eddig azt hittem csak kitalálta, mint a megalázásomra szolgáló ürügy, de mikor nekem nyomta ugyanazt a levelet, mint, amit én is kaptam megjelent egy ér a homlokomon.
Szó nélkül nyúltam bele magam is a belső zsebembe és fényt csiholva pálcámmal olvastam végig ugyanazt a szöveget, mint ami az én zsebemben lévő papíroson csillogott, villogott parfümbe áztatva.
Még mindig hallgatásba burkolózva nyújtottam át saját borítékom, majd ráemeltem sokat sejtető, mérges tekintetem.
– Ha tetszem, közöld normálisan. Ne rám mutogass! – közölte, mire ismét felvontam a szemöldököm, és nagyot sóhajtva adtam meg magam a már beteges hiúságának.
- Én a nőkhöz vonzódom és amúgy se csajozni jöttem az iskolába. Azt derítsük ki inkább, ki vert át minket. – válaszoltam robot módjára, miközben a levélből próbáltam ismerős jeleket, esetleg olyan stílust találni, amivel már találkoztam valamelyik diáktól vagy tanártól.
- Lehet valamelyik rajongód akar szívatni téged. Volt valaki a napokban, akit csúnya módon felszarvaztál? Vagy valószínűbb, hogy megrontottál valakit és ezzel akart bosszút állni. – vetettem oda neki és biztos voltam benne, hogy az utóbbi lesz a valószínűbb.

Korábban úgy óbégatott, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát, most meg játssza a higgadt, kimért felnőttet.  Arról nem is beszélve, hogy ő is még csak egy huszonéves gyerek, miért gondolja bárki, hogy attól, hogy nagykorúvá érik, már agyilag is benő a feje lágya.
– Jelenleg te vagy szánalmasan röhejes. – mondta hosszú csendet követően, mire én ciccentettem egyet, ahogy éreztem, ismét elpattan egy ér a fejemben. Szemtelen vakarcs, tud egy kicsit kviddicsezni és már azt hiszi övé a világ. Nem értem mit látott benne McGalagony, de nem rendezek nagyobb jelenetet, mint, ami eddig volt, még a végén engem hurcolnának meg. Amennyire benyalta magát mondjuk a tanári karban, tuti, hogy így lenne, Smithen kívül biztos, mindenki az ő pártjára állna. Elhűlve figyeltem, ahogy elővesz egy cigit és rágyújt, nem fogom ugyan lekorholni, mert itt pipázik a társalgóban, nem régiben mi is megengedtünk magunknak egy szivart Smithszel, ahogy versengtünk, melyikünk regulázott meg több diákot, de az, hogy felém fújja az átkozott füstjét, túl ment minden határon.
- Legalább felfelé fújd az átkozott cigidet, mert feldugom a seggedbe. – közöltem vele ridegen, ahogy felnéztem a kezeimben tartott levelekből, majd nekilöktem a mellkasának az ő példányát és beleültem egy fotelba.
– Attól még mert odavannak értem a kamaszlányok, BigBoy, nem jelenti azt, hogy meg is döntöm őket. – válaszolt felmordulva, mintha ezzel megsértettem volna az önérzetét. Már, ha van ennek a ficsúrnak önérzete, bár szerintem az egóján kívül más nem nagyon érdekli. A Bigboy nevet már megszoktam, legnagyobb sajnálatomra, mindenki átvette ezt a mocskos szokást és elkezdett különféle becenevekkel bombázni engem, Smith és McGalagony az egyetlen, akik a normális nevemen hívnak, még a drága Digby is becézget, mióta ez a lúdtollas tinilányokon érlelt tuskóhordó betette ide a lábát.
– Talán meglep, de a felnőttek érdekelnek.
- Engem ne etess, téged csak a saját egód érdekel. – böktem oda neki félvállról, majd ketté téptem mérgemben a levelet és a dohányzóasztalra hajítottam. Biztos lehet benne, hogy elkapom a mocsadékot, aki ilyen helyzetbe hozott és éveken keresztül fogom szívatni.
– De, ha komolyan is vennéd a dolgot, akkor válaszolok is: nem, nem volt mostanában egy nő sem. Nora Narek van állandóan a sarkamban, de nem, nem törtem össze jobban a szívét, mint máskor. Nem dugtam meg, csak elutasítottam, mint mindig. – magyarázta Len, miközben az államat vakarva gondolkoztam, ki lehet az a személy, aki mindkettőnket utálhat egyszerre vagy csak örömét lelhette abban, hogy kitoljon velünk.
- Narek? – néztem fel gyanúsítottként felelevenítve elmémben az említett személyt.
- Nem, ő biztos nem lehetett, nemrég mentettem meg a seggét a McCarthy lánnyal egyetemben, mikor tilosban jártak a könyvtárban a zárt részlegen. – morfondíroztam tovább, majd hozzátettem magyarázatként. – nem hinném, hogy azok után még meg merne viccelni minket.
- Kikre gyanakodnál, akik általában jól derülnének egy ilyen csín elkövetésén? – kérdeztem felnézve a még mindig dohányzó kollegára, kicsit megnyugodva mostmár, remélve, hogy végre tanárhoz méltó viselkedésre vált ő is és a nyomozásra fog koncentrálni. Nem hiszem el, hogy nem idegesíti a gondolat, hogy valaki átverte őt.

Hiába szóltam rá, direkt cukkolni kezdett azzal, hogy a cigijénak a füstjét rámfújja, tényleg, mint egy rossz kamasz, aki most érte el a lázadó korszakát. Sóhajtottam egyet, végül úgy dönöttem, taktikát váltok. Nem megyek bele többet ebbe a fárasztó adok-kapok játékba, csak felhergelem magam, ha pedig megcsapom, attól félek kirúgnának és ez a Parancsnokságon is valószínűleg az utolsó csepp lenne abban a bizonyos pohárban. Inkább elhesegetem a füstöt, amit rámfújt, majd tudomást nem véve róla gondolkoztam tovább. Minél hamarabb lezárom ezt a beszélgetést, annál hamarabb vonulhatok a hálómba és maradhatok egyedül a szégyenemmel.
– Az a baj veled, Brown – mi a fene? A nevemen szólított, végre normálisan használta a nevemet.- hogy az embereknek még csak a felszínét sem kapargatod. – folytatta a szövegelést, mire én felhúztam a szemöldököm. Miért akarnám én bárkinek a felszínét kapargatni, nem akarok én itt jópofizni senkinek, neki meg plane nem.
- Nem érdekel, mit gondolsz rólam. – rántottam meg a vállam, majd ügyet sem vetve rá gondolkoztam tovább azon, amit felvetettem. Persze, a mondandója megint felhúzta az agyam, amit Narekkel kapcsolatban mondott. Nem is tudja, mi történt akkor, nem arra gondoltam, hogy félnie kellene tőlem, hanem inkább hálásnak kellene lennie, amiért megmentettem a seggét és még csak meg sem bün-tették azért, amiért a McCarthy kisasszonnyal tilosban jártak, szeszély ide vagy oda.
Azért kerültem ide a suliba, hogy segítsek a rend és a szeszély elhárításában a falakon belül, de ez csak duma volt. El akartak takarítani a Parancsokságról. Nem vár engem már ott vissza senki és semmi, azt várják, hogy hibázzak és kirúgjanak. Tudják, hogy hibát követtek el azzal, hogy megvádoltak és bezárattak az Aszkabanba, de nem akarják meginni a levét, inkább elhallgattatnak. Tehát, ha itt bármi rosszat csinálok, amiért az igazgatónő elgondolkodna a kicsapásomon, nem, hogy csak kirúgnak, de tönkre is teszik az életem egyúttal.
 - Dominic Monstro. Fura fazon, volt pár órámon, de szerintem nem lenne ekkora koponya, hogy ezt a viccet egyedül kiagyalja. – válaszoltam magam elé, miután már teljesen beleuntam az itt tartóz-kodásomba és Campbell-el való diskurzusba. Elfáradtam és pihenni akarok. Sorra érnek a megaláztatások, nem hiányzik nekem még az, hogy egy huszonéves kioktasson, inkább egyedül keresem meg az elkövetőt. Hóborc úgyis vallani fog, megtöröm és akkor meg lesz a tettes is, Campbell meg maradjon meg annak, ami eddig is volt. Bálványnak.
- Na, nekem mára ennyi elég volt a meglepetésekből. Lepihenek, holnap órám lesz. – mondtam nagyot sóhajtva, majd felkeltem ülőhelyemről és kinyújtoztattam elgémberedett, súlyos izomlázzal terhelt végtagjaimat.
- ja és még valami Campbell. – fordultam még az ajtóból hátra. - Soha nem akartam, hogy bárki féljen tőlem. Annyit akartam, hogy hagyjanak békén. Nem önszántamból vagyok itt, nekem ez nem öröm. – mondtam majd lenéztem a kilincsre, melyen a kezem pihent.
- Ne hívogasson engem bulizni, nem akarok haverkodni, beszéljenek ki a hátad mögött, vagy amit akarnak, nekem mindegy. – mondtam kinyitva az ajtót, majd ahogy kiléptem rajta, mégegyszer megismételtem a kérésem.
- Csak hagyjon békén Campbell Professzor.