Oldal nyomtatása - Könyvtár

i still taste
the past

(https://data.whicdn.com/images/194336055/superthumb.jpg?t=1439656691)
2001. december 16.
style (https://i.pinimg.com/236x/91/81/bd/9181bd248350dfbd09f5c48b896e886d.jpg)

Noah

A Könyvtárra finom lepelként hull a sötétség, amit csak a Hold tompa, sápadtkás fénye tör meg valamennyire az ablakon beömölve. Akkora a csend, hogy még a lépteim is hangosnak tűnnek, ahogy elsuhanok két polc közt, ujjamat végighúzom az egyik könyv gerincén, hogy érzem a rámtapadó porréteget.
Meglepően könnyű volt ma végigjutnom a folyosókon. Nem botlottam bele se egy idegesítő prefektusba, se egy aurorba... nem úgy, mint legutóbb. Persze hallottam őket, ahogy egymással sutyorogva kelnek végig egy-egy szakaszon vagy szárnyon, de aztán valahogy az összes eltűnt. Persze nem mondom... Elliot oldalán hamar kitanultam, hogy hogyan legyek észrevétlen, és ezt most igazán kapóra jön.
Kipillantok az ablakon, ahogy két sor közt haladok el halkan. Talán csak az általános paranoiám ez... de mégis furcsa érzés leng körbe. Túl könnyen eljutottam ide, még valamelyik irritáló kastélyi szellembe se futottam bele, hogy aztán magyarázkodni kelljen nekik is. Az én szerencsém általában nem így alakul. Mindig jön valami szarság, amit meg kell oldani, és eddig olyan sima minden. Az nemrégiben történtekhez képest ez azért meglepő... persze mit is csodálkozom? A Roxfort mindig is kibaszott messze állt a biztonságostól. Már bőven a háború előtt tömve volt halálfalókkal, amiről persze senkinek gőze sem volt... ha ez nincs így, valószínűleg én sem keveredem végre arra az útra, amire.
Megpróbálom magam mögött hagyni a kételyeimet, és végül csak tovább lépkedek a zárolt részleg felé. Kell nekem egy könyv... Mármint nem, ez így nem igazán helyes. Nem nekem kell, hanem Miss Beckettnek. A meglepő fordulat az egészben a helyszín, hiszen az eddigi rendeléseit általában valamivel nehezebben elérhető helyekről kellett előkerítenem. Roxmortsban lakom, a Roxfort ebből a szempontból nem jelent kihívást. A titkos járatok egy részével már akkor megismerkedtem, amíg ide jártam. Az kicsit furcsa, hogy ezek nagy része még mindig létezik... de a magamfajtáknak ez persze komoly előny.
Minden keserű érzésemmel ellentétben, ahogy a polcokon az ismerős köteteket, régi tankönyveimet pillantom meg, mégis felrémlenek bennem az emlékek. Furcsa ez... mintha tegnap lett volna, és ugyanakkor mintha sose történt volna meg. Létezhet ilyen? Biztosan, hiszen mindig ezt érzem. Túl sok minden történt az elmúlt években... ebben az egy évben pedig pláne. Tavaly ilyenkor az utcán vagy mocskos motelszobákban reszkettem és arra készültem, hogy végre kioltsam Feryll rohadt életét... Ahhoz képest rengeteg dolog változott.
Ellépek a polctól, fülelek egy pillanatig az ajtó felé, mintha hangot hallanék felőle... de talán csak valaki elsétál a folyosón a Könyvtár előtt, ki tudja? Ellazítom izmaimat, úgy lépek a zárolt részleg felé újra óvatosan, de abban a pillanatban hirtelen léptek zaja üti meg a fülemet, hogy megfagy a vér az ereimben. Az egyik polcsor takarásába húzódom és visszafogom a kikívánkozó, kelletlen morranást. Hogy a faszomba?
Halkan szívom be a levegőt és hangtalan mozdulatokkal a zsebembe nyúlok, hogy kihúzzam galagonya pálcám. Oké... semmi gond, nem gond. Ennél rizikósabb helyzeteket is megoldottam már. Nekibiccentem a fejemet a könyveknek és úgy hallgatózom tovább a léptek után.

★★ Aiden ★★
2001.12.16
(https://i.ibb.co/VNtfvQj/owl.png)

Vannak az életnek bizonyos szabályai, amit senki emberfia nem szeg meg, mégpedig jó okkal. Az, hogy a könyvtárban néma csend kell uralkodjon éjnek évadján és nem trappolunk keresztül rajta, mint önjelölt kiskirály a saját szemétdombján, példának okáért pontosan ilyen szabály.
Noah Nightingale imádja a szabályokat. Imádja megerőszakolni is őket, fordítva ellenben...
- Mi a faszt nem értettél azon, hogy nem?! - A középmély hang sistergő haragja veszélyesen közelről támad fel és előbb vágja magát futótűzként a polcok közé, minthogy gazdája egyáltalán testet öltene. Egészen biztosan nincs kielégítő távolságra, de legalább a lépések hangja megtorpan néhány pillanatra.
- Értettem, csak nem nem értettem egyet vele. - A férfi mély hangja könnyed, szenvtelen és valószínűleg most nyomta fel az első delikvens vérnyomását a kiakadásmérőig, mert amaz sziszegve káromkodik.
- Baszódj meg.
- Nem jellemző. De ha már így megint témánál vagyunk... - A Lumos gyér fénye felrebben a sorokat határoló főbb folyosószakaszon és a lépések szinkronban a fiatalabbik hangjával újra sürgős tempóban megindulnak. A következő szívdobbanásban ér a páros a látómezőbe és az árnyak közt rejtőző hívatlan vendég - hacsak nem kockáztatott meg azóta új búvóhelyet - páholyból nézheti végig a fényforrás körül zajlódó jelenetet. A srácot a félvállra csúszott talárral, szakadt inggel, Griffendéles nyakkendővel, meg a nála lényegesen magasabb férfit, aki a kora alapján tanár, vagy auror kell legyen. Ha kicsit is tisztában van az aktuális Roxforti viszonyokkal, akkor gyorsan rájön, hogy az utóbbiról lehet szó.
- Nincs valahol valami kurvafontos dolgod, hm? - Sziszeg a Griffis valami megmagyarázhatatlan ösztöntől pillantva hátra a válla felett, pont elkapva a másodperc töredékét, ahogy a fickó felé nyúl. Hagyja magát megfordítani, de a mozdulat részeként csúszik kezébe saját pálcája és mire tompa hanggal felkenődik háta az egyik könyvespolcon, a somfa már az auror torkának nyomódik.
- Hm. - A férfi megáll, lepillant a fenyegető pálcára, a srác vonásaira. Bármit is lát azokban a szemekben, annak hatására lassú, éles mosoly vonaglik meg a száján és mindkét keze feltapad támadója feje mellett a polcra. - Nagyon vigyázz, Nightingale. - Egészen közel hajol hozzá, ő pedig elfordítja a fejét. Az auror pálcájának fényében pillantása találkozik néma megfigyelőjük épphogy felsejlő tekintetével. Saját, pillanatnyi feszültségét a ráhajoló férfi tévesen a saját hatásának véli. - Az ellenállás kihozza belőlem az állatot.
Noah nem válaszol, helyette túlkapatott aurorját figyeli újra csak úgy szemsarokból. Elég néhány pillanat, amíg végre befogja a száját és lám a helyzet megoldódik; a férfi ellöki magát a polctól további ingerek hiányában és sarkon fordul.
A lépések jellegzetes, nyugodt ritmusa kifele tart, ám kell néhány nagyon hosszú másodperc, amíg valóban távozik is a könyvtárból, s arra ismét az elvárható néma csend ereszkedik. Vagy majdnem...
- Lumos. - A fény fellobban Nightingale pálcája végén és rögtön arra is irányítja, amerre mintha látott volna felvillanni egy szempárt, bár... kurvára lehet, hogy már csak képzelődik.

A Könyvtár néma csendjét egy pillanat alatt törik meg, én pedig feszülten simulok neki a polcnak, érzem hátamon a könyvek poros gerincét. Éreztem, annyira éreztem... Hogy is mehetett volna simán? Azt mertem volna gondolni, miközben aurorok lófrálnak a folyosón, senki nem akar majd a Könyvtárba járkálni éjszaka. Könnyedén besurranok a zárolt részlegbe, megszerzem a könyvet ami kell, a kabátom alá csúsztatom és már el is tűntem... faszt. Lófaszt.
- Mi a faszt nem értettél azon, hogy nem?! - A felcsendülő hangot diákhoz kapcsolom, amire egy kicsit felenged a feszültségem. Két betévedő diák nem ijeszt meg, talán még diáknak néznek engem is... bár ez kétségtelenül könnyebb lenne, ha a hasonmásom nem ballagott volna el júniusban. Szeretném persze azt hinni, hogy Benjamin arcát nem ismerte mindenki olyan jól, de ugyan már... hiába volt egy magábafordult depressziós a háború után, kviddicsjátékos maradt, azokat pedig mindenki megjegyzi.
Hallgatom a dulakodás hangjait, a fiatalabb mellett hirtelen felcsendül egy idősebb, karcosabb tónus, hogy egy kicsit lecsukom a szememet. Merlin faszára... rendben, nem gond. Akkor várunk. A sötétség az én lapjaimra játszik, de azért nem engedem le a pálcát az ujjaim közül, ott pihen a kezeimben, és minden idegsejtem arra koncentrál, hogy merre halad a páros. Ezt persze nem nehéz meghatározni... a szekrénysor alatt átütő Lumos fénye ugyanis tökéletesen jelzi.
Közel érnek, mire oldalra fordítom a fejemet, és éppen megpillantom, ahogy a magasabbik alak nekitaszítja a másikat egy polcnak, akiből a sötétben épp csak egy utána lebbenő, pirosnak tűnő nyakkendőt fogok fel. Francba, rossz hely... arrébb akarok lépni, és egy kicsit hátrébb is húzódom a gyér, kékes fény elől, de tudom, hogy már túl közel vagyok ahhoz, hogy egyszerűen csak átsétáljak egy másik sorba. Így megállok, megfeszített izmokkal, és abban reménykedem, hogy beleolvadok fekete ruháimmal a sötétbe.
- Nagyon vigyázz, Nightingale. - Az aurornak tűnő fickó hangja fenyegetően csattan, az élétől egy izom megrándul az államon. Vajon ez a rendeltetésszerű eljárás abban az esetben, ha valamelyik kopó elkap egy diákot tilosban járni? - Az ellenállás kihozza belőlem az állatot.
Elkapom a srác pillantását, tudom, hogy kiszúrt. Francba! Nem mozdulok, csak semleges arckifejezéssel állom a tekintetét, aztán lassan a fickó hátára pillantok, hogy figyeljem, mit reagál. Felkészülök arra, hogy mindjárt beköpnek... a srác csak felém mutat, én pedig a könyv megszerzése helyett azon agyalhatok, hogy hogy csússzak ki egy szaros auror karmaiból.
Aztán ez nem történik meg. Az auror - mostmár látom az egyenruháját is - ellöki magát a polctól és egyszerűen csak eltűnik egy másik sor közt, hallgatom, ahogy a léptei tompán csengve elhagyják a poros helyiséget. Addig egyikünk sem mozdul... A nehéz ajtó csukódik, a srác pedig csak azután biccenti felém a pálcáját.
- Lumos.
Hunyorgok egyet, ahogy pont szemen talál az fény, bántja az amúgy is gyenge jobbomat, és még egy elégedetlen morranást is megeresztek mellé. Úgy lököm el magam a polctól és lejjebb engedem a pálcámat, hogy visszacsúsztassam zsebembe - reménykedem benne, hogy egy diákkal szemben nem kell használnom.
- Megtennéd, hogy nem vakítasz meg? - kérdezem, és ki is lépek a fényből, ha tudom, úgy közelítem meg aztán valamelyest a srácot, de főképp azért, mert pont mögötte helyezkedik el valamivel a zárolt részleg. Végigkúszik rajta gyorsan a pillantásom, a rendezetlen talárján és szakadt ingén, de az arca nem ismerős, még ha nem is tűnik sokkal fiatalabbnak nálam. Miért is lenne az? Griffendéles. - Kicsit veszélyes az aurorokkal szívózni, nem? Még az egyikből kihozod az állatot.
Nem bírom visszafogni a halvány gúnyos éllel fűszerezett megjegyzést, de közben már el is lépek mellette, hogy a zárolt részleget jelző kis rácsot közelítsem meg, és végig is húzom azon ujjaimat. Nem pillantok vissza a fiúra, egyszerűen csak megtolom az ajtót, hogy be is surranjak a sötét varázslatokkal körbelengett könyvek közé, és mélyet szippantsak a levegőből. A zárolt részleg... milyen régen jártam itt!

★★ Aiden ★★
2001.12.16
(https://i.ibb.co/VNtfvQj/owl.png)

Ha az ember szélsőséges életet él, viszonylag hamar megtanulja, hogy az "A" terv egyszerűen csak sosem jön össze, szóval nem baj ha fel van készülve alkalomadtán a "ZS" kategóriáig.
Hogy Nightingalenek volt-e terve, amikor úgy döntött elüldözi magától az aurorpajtit így az éjszaka közepén abszolút tilosban fél gondolatra egy nagyon súlyos büntetőmunkától, kérdéses. Mi több, esélyesen meg se tudná mondani igazán, miért mond egyáltalán nemet, de mostanában előfordul. El kéne gondolkodnia ezen hosszasan és alaposan, de ez kifejezetten nem tartozik a kedvelt elfoglaltságok közé, pláne mert az ember minél jobban elmélyed a gondolatai között, annál nagyobb az esélye, hogy valami váratlan pokoli bugyorba zárt emlékörvénybe lép bele és az kérdés nélkül beszippantja magába. Hát biztos hogy nem.
Tudom, hogy tudod, hogy tudom. A végtelenségig lehet szemezni ilyen fájdalmas baromságokat kommunikálva, ám pillanatnyilag kisebb gondja is nagyobb egy árnyéknál a falon. Akkor is, ha az a könyvtárban van és ettől teljes joggal hagy ki egy nagyon fontosnak vélt ütemet a szíve. Utálja a könyvtárat. Konkrétan a mumusa ez a hely, de legalábbis annak egyes részei, melyeket úgy kerül el, akár a tüzet. Jobb esetben az egész helyszínt is, de a mocsadék aurorja szerint szembe kell nézni a félelmekkel.
Hogyne. Sokkal könnyebb akkor meghúzni hátulról, hm?
Sosem volt egy besúgó típus. Bárki is van a sötétben, az rejtve kíván maradni a tettek hiányából ítélve, ő pedig a tilosban járók íratlan törvényköve alapján hozza is azt a bajtársiasságot, amit kell. Vagy nem kellene, nézőpont kérdése. Bárhogy is, csak félig-meddig lélegez fel, ahogy a nagyobbik rossz (?) távozik a teremből és végre, végre... akurvaélet.
Még ő is meglepődik, hogy a Lumos valóban arcba talál valakit, eléggé ahhoz, hogy ne kapja félre a sötétben reflektornak ható hangulatvilágítást.
- Huh? Óh, bocs. - Viszonylag gyorsan felocsúdik a pillanatnyi megrökönyödésből és lefelé irányítja a pálcát épp annyira, hogy lásson még belőle valamit. Nem jut el igazán a tudatáig mit lát, mert a pillantás nyomán ő is lenéz magára és elfintorodik.
- Ugyan kérlek. - Forgatja meg a szemét a gúnyos megjegyzésre. - Mégis mit csinálhatna, bekefél az Azkabanba? A rohadék. - Halkan ciccen realizálva az ing állapotát, felrántja a vállán a talárt, hogy legalább az vállalhatóan nézzen ki. - Amúgy is, az állatok meglepően hasznosak, csak néha rágcsálják kicsit a pórázt. Micsi? - Megáll a tollászkodás, mert a srác magával vonszolja figyelmét a zárolt részlegbe, kíváncsian utána kukucskál a sorok között.
- Meh. Itt sem jártam még. - A hangja olyan váratlanul közelről szól, hogy az embernek automatikusan égnek mered tőle az összes haj- és idegszála. Még fény is van nála, hogy a picsába lopakodik ilyen észrevétlenül?
- Mi kéne? - Körbepillant ő is, de láthatóan nincs lenyűgözve a látványtól, kelletlen kifejezés költözik az arcára és csak akkor vedli le, amikor felpillant a random kollegára. Ezúttal már tüzetesebben is megvizsgálja az arcát és ettől valamiért hirtelen mintha lehűlne a levegő.
Szinte látszik, ahogy az árnyjátéknak hála a feketének tűnő szemekben megcsillan a felismerés... és nem. Nem úgy néz ki, mint aki különösebben falnak rohanna az örömtől miatta.
- Faszom. Te nem leléptél már? Mi a szart keresel itt, Fraser? - Nem. Kifejezetten nem a kviddics miatt jegyezte meg a nevét, de valóban nem nehéz arra asszociálni inkább. A tónus mintha megváltozott volna, de nem lényegesen... nem fedezhetők fel rajta valódi érzelmek némi leheletnyi távolságtartáson túl, holott belül mintha megfagyott volna a vér az ereiben. Valaki, akivel kurvára nem akart találkozni a sötétben, egyedül és pláne nem a Könyvtárban, ahol amúgy is karcolgatja az idegrendszerét a súlyos kötetek áporodott szaga.
És még csak nem is tudja, hogy a felismerés fals. Ellenkező esetben ugyanis esélyesen már itt sem lenne.

Vajon miért nem köp be? Persze, valószínűleg azt hiszi, hogy diák vagyok, és a griffendélesek amúgy is hírhedten nagy bajtársak, ha úgy van... így talán nem kéne túlzottan meglepnie, mégis meglep. Igazából számítok a vesztemre - és akármennyire is gyűlölöm beismerni, olyan jól haladt eddig minden, hogy hirtelen nem vagyok felkészülve arra, hogy elém kerüljön egy auror. Legjobb esetben is visszakísérne a klubhelyiségemhez... és onnan mi a tökömet csinálnék?
Visszabámulok a srác arcára, ahogy végre kicsit lejjebb ereszti a pálcája fényét. Mit is mondott az auror, mi a neve...? Night... ennyit jegyeztem meg belőle, igazából épp komolyabban aggódtam azon, hogy elkapnak-e, vagy sem. Talán okosabb lenne valami könnyebben beolvadó öltözetben megjelennem a kastély falai közt legközelebb... csakhogy nincs zöld nyakkendőm, se talárom. Talán otthon még találnék valamelyik poros szekrény mélyén... de kétlem, hogy jó volna rám. Tizenöt évesen egészen más testalkattal rendelkeztem, ennél sokkal soványabb és alacsonyabb voltam.
- Ugyan kérlek. Mégis mit csinálhatna, bekefél az Azkabanba? A rohadék. - Ahogy a srác dumál, egyszerűen csak ellépek mellette. Talán böknöm kéne felé egy köszönömöt... de az sosem volt az én asztalom. Vajon meddig tervez idebent lebzselni? - Amúgy is, az állatok meglepően hasznosak, csak néha rágcsálják kicsit a pórázt. Micsi?
Enyhén megemelt szemöldökkel pillantok vissza felé, aztán egyszerűen csak sóhajtok egyet, és átlépek a zárolt részlegre. Nem különösebben tér ez el az előző tértől, hacsak valakinek nincs rá egy kis érzéke... a sötét mágiával telt könyvek ereje ugyanis körbehinti a levegőt. De talán csak azért érzem ezt, mert túl sok sötét varázslatba keveredtem bele az évek alatt... szinte beleitták magukat a bőrömbe.
- Meh. Itt sem jártam még. - Akaratlanul is megrezzenek a hangjára, ami az előzőnél is közelebb csattan. Bosszúsan pillantok hátra ismét, de ezúttal nem hagyom szó nélkül:
- Most nem fogsz leakadni rólam, ugye? - kérdezek rá az egyértelműre, végül pedig oldalra lépek, hogy végighúzzam ujjaimat az egyik sor köteteinek gerincén. Érzem a bőrömre tapadó vaskos porréteget.
- Mi kéne? - kérdezget tovább a srác, én pedig még egyszer felé pillantok. Van valami a hangjában... nem tudom, talán csak képzelődök. Igen, nagyon valószínű, hogy ez a helyzet. Különben meg a korát tippelve egykor iskolatársak lehettünk, akár találkozhattam is vele. Ki tudja? Semmi sem lehetetlen. Persze Aiden Fraser már csak egy árnyékkal fedett név a Roxfortban.
- Egy könyv - lököm oda felé, de mielőtt elfordulnék, hogy minél gyorsabban kézre is kerítsem a Miss Beckettnek kellő kötetet, valamit a pálcája fényében csillanni látok a srác szemében. Kicsit oldalra hajtom a fejemet, de a felharsanásra nem is kell sokat várni.
- Faszom. Te nem leléptél már? Mi a szart keresel itt, Fraser? - Francba... hülye vagy, Aiden? Hiszen ő griffendéles! Miért is nem jutott el az agyamig hamarabb, hogy több, mint valószínű, hogy ismerte Benjamint? Kétlem, hogy így a sötétben könnyű volna minket megkülönböztetni. Napfényben az... Én valamivel magasabb vagyok, sötét ruhákban járok, na meg ott a szemem, ha valakinek végképp nem menne. A jobb szürkén, tompén virít bele a világba.
Halkan mormogok felé egyet, és elfordulok, hogy a polcok közé lépjek. Mi is kell nekem? A Miss Beckett által mondott cím természetesen a fejembe égett, és épp azt is sejtem, merre kell keresni...
- Egy könyvet - szolgálok a világrengető válasszal pimasz éllel, és óvatosan ki is húzok egy nehéznek tűnő kötetet a helyéről, hogy megnézhessem a borítóját. - Szóval milyen a Roxfort? Még mindig olyan baromi unalmas, mint régen?
Nem is erőltetem meg magam, hogy próbáljam Benjamint adni. Annyiszor rohantak már belém és harsogták az ő nevét... persze egy kicsit fárasztó ez, de mit is mondhatnék? Én haltam meg, és nem ő. Megvizsgálom a könyv borítóját, aztán egy elégedetlenkedő morranással vissza is tolom a helyére, és a következő sorhoz lépve.

★★ Aiden ★★
2001.12.16
(https://i.ibb.co/VNtfvQj/owl.png)

Óh hát. Manapság senkinek nem erőssége a köszönetnyilvánítás, már lassan azon döbben meg, ha valakinek véletlenül kicsúszik a száján. Köztudott, hogy mindenki mindent meg tud oldani magától és senkinek nincs szüksége segítségre, szóval bármi beavatkozás felesleges.
Szerencsére - avagy Fraser szerencsétlenségére - Nightingale nem az a típus, akinek ilyen apróságokkal össze lehet törni a kicsiny lelkivilágát, mi több. Eszébe sem jut, hogy elvárjon ilyesmit, elvégre az hogy nem köp be egy logikusan feltételezett diáktársat szimplán csak... természetes.
Lumos ide, vagy oda, ahhoz biztosan túl sötét van, hogy megemelt szemöldökökön lamentáljon, vagy úgy egyáltalán feltűnjön neki. Az pedig, hogy válaszra sem méltatják, nem újdonság. Dióhéjban erről szól az élete, szóval megtanulta kitölteni az üvöltő csendet mások helyett is.
- Ó ne aggódj, maradok. Vigyázok a seggedre ha már ilyen szépen kérted. - Az ő hangjában nincs az égvilágon semmi gúny, de farkas a farkast megismeri alapon csak kiszúrni benne az alattomos kis dögöt. Nyilvánvalóan érti a sorok között kiordibáló igényt és szimplán csak tesz rá magasról. Tipikus Griffendéles. Hé! Talán jövőre megválasztják címerállatnak.
- No shit, Sherlock. - Ezúttal rajta a sor, hogy megemelje szemöldökeit és sikerül ezt kombinálnia egy lapos pillantással is. Még a bejáratnál támaszkodik hátát az ajtófélfának vetve és világít a kutakodásnak, mert ő ennyire jó arc. Egészen addig a pontig, amíg nem ismeri fel a vonásokban azt, amit nem kellene.
Halkan sóhajt a semmitmondó válaszra, ezzel egyszersmind megkísérli kifújni magából a dermedtséget - sikertelenül. Nem tehet róla. Benjamin sem tehetett róla, de nyilvánvaló okokból kifolyólag mindig is a testvérére emlékeztette. Ahányszor elsétált mellette a folyosón azzal a búvalbaszott fejjel, képtelen volt bármilyen szinten is együttérezni vele, nem. El volt foglalva azzal, hogy szélsebesen túllegyen azon a néhány másodpercen, amíg a koponyájában valami veszett dühvel kezdte rángatni a pórázt és csaholás vérhabos hangjával próbálta szétszaggatni belülről, míg végül bele nem fájdult a feje. Sosem volt jóban a saját emlékeivel. Egész pontosan meg az Ostrom óta képtelen jóban lenni velük és szent meggyőződése, hogy ő maga is csupán addig boldog, amíg bezárva tartja mindet egy nagyon apró, eldugott, gyorsan porosodó kis lyukban. Még akkor is, ha képtelen magának bevallani, hogy a boldogságtól veszélyesen távol áll.
- A kérdést se értem. Öt perc nyugalmam nem volt még mióta itt vagyok, mikor volt ez a hely bármikor is unalmas? - Valószínűleg a tanári kar egy emberként hördülne fel erre a kijelentésre az "és erről mégis ki tehet" slágerrel karöltve. Óh, hát. Ki mondta, hogy unatkozni akar?
Komolyan meg kell küzdenie magával azért, hogy ellökje magát a faltól és utána eredjen, ahogy Fraser beljebb sétál. Egy pillanatra kecsegtet is a hiú ábránddal, hogy nem teszi és kicsit egyedül maradhat a kutatómunkában ám...
- Melyik könyv kéne? - A fény felvillan a gerincekre és ő maga is oda összpontosít a bajos társ helyett. Franc tudja, miért nem lép le tényleg. Talán mert a Griffendéles csak Griffendéles marad akkor is, ha már elballagott. Talán mert neki semmit nem jelentenek ezek a könyvek és semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy eggyel kevesebb legyen közülük. Talán csak... megtehet ennyit, ha már olyan kitartóan kerülte minden átkozott félévben, hogy még a kviddicsmérkőzésekre sem ment ki inkább. Lényegtelen valószínűleg.
- Kímélj meg a szarságoktól és mondd szépen melyik kell, gyorsabban végzünk.

Végigfut rajtam a frusztráció egy kelletlenül csipkedő borzongás személyében, ahogy hallom és észlelem, hogy követ. Reménykedtem benne, hogy egyszerűen majd fogja magát és lelép, de griffendéles... mit is várok egy griffendélestől? Benjamin sem tudott leakadni róla egy pillanatra sem, ha kellett, ha nem. Ismerős az él, amivel a fiú hangja cseng, mert Benjamin is pont ugyanilyen idegesítő érveket dob nekem indokként, csak hogy ne tudjam lerázni.
- Ó ne aggódj, maradok. Vigyázok a seggedre ha már ilyen szépen kérted. - Megforgatom a szememet, de ő ezt persze nem láthatja a hátam mögött. Felteszem, nem is érdekelné. Túlbuzgó piros... és ennyivel le is tudom az előítéletét magamban, nem töröm magam további jelzőkért. Igazából nem is érdekel, ki ez. Megszerzem a könyvet, lelépek... felőlem addig toporog mögöttem, ameddig akar.
- Milyen nagylelkű... - jegyzem meg halkan, inkább csak magamnak, és közben már a kötetek közt nézelődöm, igyekszem véletlenül sem elcsípni azt, amelyik visít. Találkoztam már vele egyszer, és nem akarok többször... pláne nem, hogy idevonzza az iskolában terjengő lehetséges összes aurort. Meg Friccst. Az a fazon még mindig él vajon?
- No shit, Sherlock.
Nem méltatom válaszra, arra sem sokban reagálok, hogy felismer. Tulajdonképpen egy részem nem is bánja, hogy Benjaminnak hisz... így az esetleg magam köré kevert szart a lehető legkönnyebben háríthatom át a testvéremre, annak teljes tudatában, hogy talán egyszer tényleg nekemjön és kettészed, annyira gyűlöl. Ami azt illeti, őszintén csodálom, hogy nem tette még meg. Talán nem ártott volna.
Visszafordulok a könyvek felé. A rendelés ezúttal valami ősrégi kötet Vadóc Wendelin életéről, maga az első kiadás... bár valami oka biztosan van annak, hogy a zárolt részlegen tartják, valamiért erősen kétlem, hogy olyan kurva izgalmas lehet.
- A kérdést se értem. Öt perc nyugalmam nem volt még mióta itt vagyok, mikor volt ez a hely bármikor is unalmas?
Hümmögök egyet kutakodás közben. Persze... amíg ide jártam, én is azt gondoltam, hogy izgalmas. Igazából csak kibaszottul veszélyes volt... Nem mintha a Roxfortot kellene okolnom azért, ami velem történt. Nem is teszem... tudom, hogy az én hibám, de néha azért jó egy kicsit megragadni az alkalmat és másra kenni, nem?
- Az izgalom nem itt kezdődik - rántom meg kicsit a vállamat, és kihúzok még egy könyvet a helyéről. A bibírcsókok mágiája... mi a tököm?
- Melyik könyv kéne? - A fiú beljebb lép, a fénynyaláb pedig a polcsorokra olvad. Szemem sarkából pillantok felé, és egy pillanatig nem is mozdulok, visszaengedem az ujjaim közt lévő poros lapkollekciót a helyére. - Kímélj meg a szarságoktól és mondd szépen melyik kell, gyorsabban végzünk.
- Végzünk? - Mostmár teljes testtel fordulok felé, és meg is emelem kicsit szemöldökömet. - Nem rémlik, hogy bármelyik szavammal is arra kértelek volna, hogy segíts... a griffendélesek miért akarnak mindenbe belemászni? - Ezt már inkább magamnak jegyzem meg, ahogy visszafordulok a polcok felé, de annyira nem halkítom le a hangomat, hogy ne hallhassa. Annyira azért nem érdekel a Benjamin imidzs, hogy ezt szigorúan magam előtt tartsam. Vetek felé még egy pillantást szemem sarkából. - Nyugodtan eltűnhe...
Szavaimba az ajtó nyikorgásának félreismerhetetlen hangja zavar bele, hogy egyből befogom. Egy pillanatra megmerevedek, de csak néhány lépést várok ki, mielőtt előrántanám pálcámat a helyéről, és halk mozdulattal a két részt elválasztó, nyitvahagyott kis ajtó felé bökök, ami aztán szerencsére hangtalanul be is csukódik. Ezután ragadom meg a srác karját és berántom magammal az egyik sor takarásába, neki pedig remélem, hogy van ennyi esze, hogy már eloltotta a Lumost. Mi ez a kibaszott forgalom ma a Könyvtárban?

★★ Aiden ★★
2001.12.16
(https://i.ibb.co/VNtfvQj/owl.png)

- Mhmhm - Ért egyet még vidáman, mert a könyvtár felzavart csendjében egy griffis oldalán saját magának max fejben beszél az ember fia.
Kérdéses hovatovább, hogy átgondolta-e úgy istenigazán a kolléga, magára kívánja-e hagyni egy olyan helyen, ahol saját bevallása szerint soha sem járt, olyan könyvek között, amiknek szokásuk vészjelzőként sikoltozni némi tapogatásra. Híres utolsó kihagyott gondolatok.
- Hmh. Nyűgözz le. - Hiába a másik nyilvánvalóan elutasító hozzáállása, ha aktuális kínjában éppenséggel ő maga kezdeményezett bővebb beszélgetést. Erősen kétli mondjuk az eddigiek alapján, hogy az arcoskodáson túl óhajt is beszélni bárminemű izgalmakról vele. És talán jobb is így. Megszerzi a könyvét, lelép, ő meg visszatérhet a hálókörletébe, hogy újragondolja az életét. Mostanában sokat tanácsolja magának, de valamiért sosem csinálja úgy istenigazán. Pedig a mai események fényében nyilvánvalóan kéne.
Jobb meggyőződése ellenére köt ki végül Fraser mellett és ahogy az felé fordul, kellemetlen hideg gondolat nyal végig a tarkóján égnek meresztve a rövid hajszálakat. Pillantása megállapodik a felemás szemeken. Elraktározza az információt magában, mellyel nincs ideje jelenleg foglalkozni, ám olyan jellegzetesség, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. De nem most. Most csendben marad, mert az összhatás amit kap egyszerűen csak... nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben, de nem tudja igazán megfogni, miért. Talán a hanghordozás teszi, netán az arckifejezés, vagy épp a feltételezett házát érintő megfogalmazás, ami alatt csak ott bugyborékol valami bűzös, ragacsos lápként egy tettenérhető ellenkező mentalitás.
Ritka pillanat, hogy rajtakapható a felszínesen túl bármi érzelmen, ám abban a pillanatban kristálytisztán látszik, ahogy sötét árnyékként suhan keresztül a szemeken egy kósza gondolat.
Van az a pillanat, amikor a logikának nincs ideje beérni az alapvető ösztönt és ez az ösztön most automatikusan rákényszeríti, hogy hátráljon egy lépést előbb engedelmeskedve a következő szavaknak, minthogy a srác egyáltalán kiejthetné őket.
Nem is teszi. Belevérzik a fülébe az ajtó nyikorgásának hangja és ettől ő maga is ledermed. Bámulatos reflexeket tudhat magáénak ellenben, mert még a hirtelen rázúduló hidegzuhany sem elég ahhoz, hogy összezavarja a prioritásait, gondolkodás nélkül alszik ki a Lumos fénye, mielőtt egyáltalán a nyikorgás megszűnne a polcok tömött sorain túl.
Nem hallja, ahogy záródik mögöttük az ajtó, mégis valami hatodik érzékkel tökéletesen tisztában van vele. Mint a vadállat, ami kiszagolja, hogy ketrecbe zárták és hirtelen semmit sem akar jobban, mint kijutni onnan. Fraser a lehető legrosszabb pillanatban nyúl hozzá és bár hajlandó beáldozni a karját és a pozícióját, cserébe az immár sötét pálca hegye belenyomódik a srác torkába. Kimondatlan, még tett nélküli mágia vibrál némán a hegyén, rá egyenesen a bőrre, lecsordulva a torokban, megülve a gyomrát valami kellemetlen, nehéz súlyként. Pengeélen egyensúlyoz az az átok és ez még a tökéletes sötétségben is kirstálytisztán kommunikál:
Egyetlen. Kurva. Mozdulatot. Se.
Kár a sötétért. Talán most megtudhatná, milyen pillantás képes száműzni egy aurort is és mégis... köszönőviszonyban sem lenne vele.
Nem tudja visszaterelni magát a megfelelő mederbe. Fogalma sincs, hogy szorítja-e még a karját, vagy csak valami hátrahagyott fantomérzés lüktet rajta levakarhatatlan billogként. Az a jellegzetes, átható dohányszag keveredve a saját illatával...
Pillanatnyilag olyan mértékig fókuszált saját feszültsége, hogy az egyetlen jele annak, hogy bármilyen szinten is tudatában van egyáltalán a kívülről érkező problémának kizárólag saját néma csendje.

Szeretem a könyveket. Megnyugtat a jelenlétük, az illatuk... könnyen bele tudok veszni akármilyen műfajba. Már ha van időm, persze. Mostanában - és az utóbbi három évben - nem akad, bár igaz, sokáig eszembe se jutott. Túlságosan lefoglalt a Feryll utáni hajkurászás és a rettegés, amit okozott. Vajon mikor tör rám újra? A tervem már majdnem kész... de mi van, ha három perc múlva besétál? Egy pillanatra sem mertem elengedni a pálcámat, reszketve szorongattam még alvás közben is, mert tudtam; akárhol ott lehet. Les engem... én pedig sosem tudtam, hogy honnan, és ez frusztrált a legjobban. Hogyan is nem vesztettem el az összes józaneszemet? Ez lehet életem legnagyobb kérdése.
- Hmh. Nyűgözz le.
Halk kis horkanással válaszolok a griffendéles szavaira, és óvatosan fektetek a tenyerembe egy puha kötésű, de nagyon öregnek látszó könyvet, amiben a címe alapján mindenféle varázslatról írhatnak. Csak kíváncsiságból forgatom körbe, hogy húzzam az időt a válaszolással. Valószínűleg nem is sejtené, mennyi mesélnivalóm lenne, ha valójában válaszolni akarnék... de nem akarok. Hogy az életem gondjait ráaggassam valami idegen griffendéles kölyökre "izgalmas" szímszóval? Az nem én lennék... sokkal inkább a testvérem.
- Hosszú történet - felelem egyszerűen. Pont ugyanezt szoktam mondani Elliotnak is, legalábbis mondtam... Aztán persze egy gyenge pillanat elkapott, de nem is tudom... hogy megbántam-e? Meglepő, de nem érzem ezt. Egyelőre legalábbis. A család téma nem igazán sodródik fel köztünk, és ez pontosan így van jól. - Hidd el, valószínűleg nem is akarod hallani.
A srác vonásai - már amiket látok belőlük ebben a sötétben - egy pillanatról a másikra változnak meg. Megfeszülnek és élessé válnak, ahogy engem méreget... én pedig nem tudom ezt hova tenni. Felismer? A kérdés akaratlanul is gondolataim közé szökken, és nem ereszt. Ez nem lehetetlen... miért is ne ismerhetne, mármint persze, Benjamin árnyán túl? Egyszer én is idejártam, bár az is igaz, az öcsémen kívül nem igen volt dolgom a pirosakkal... hacsak...
Elkergetem a gondolatot mielőtt akár csak körvonalazódhatna is. Aiden! Jelen! Az ajtó nyikorgása olyan hirtelen ránt vissza, hogy beleszédülök.
Párosunk egy szempillantás alatt sötétedik el. Hangosak voltunk? A francba is, miért nem tudott lekopni? A francba is, éreztem, hogy valami gázos lesz! Az agyam pörög, és cselekszem, de ahogy rántom magammal a srácot, hirtelen megérzem egy pálca félreismerhetetlen érintését torkomban. Erre pedig megszólal a kis vészcsengő, megmerevedek, és onnan pillantok le az alak felé, akiből persze szart sem látok a körvonalakon kívül. Nem vagyok ostoba... nem moccanok, vagy legalábbis olyan lassan, hogy ő lehetőleg ne vegye észre, de a következő pillanatban már az én galagonyám is a srác nyakába szúr. Hát jó, ha így játszunk...
Érzem a pálcájából kitörni készülő mágiát, és még így sem egészen értem. Vajon melyik mozdulatommal volt gondja? Különös... és kissé veszélyes, de mégis, egy részemet jobban zavarja a könyvtárat átszelő lépések tompa hangja. Ki a faszom ez? Megfeszül minden idegszálam, egyszerre ügyelek a srác támadására és arra, hogy még a lélegzetvételeim is olyan halkak legyenek, mint eddig soha. Még messze jár, akárki is ez... de egyre közeledik. Tekintetem lassan vándorol vissza a fiú felé, majd le a pálcájára, ha még mindig a torkomba szorítja. Nem félek a támadásától. Valószínűleg sokkal csúnyább átkokat tudok rásózni gondolkodás nélkül, mint ő rám... de mégse akarok párbajba keveredni a zárolt részleg közepén, nem egy ismeretlen betolakodó előtt. Amúgy se szívesen verek roxfortosokat... kevés kivétel persze akad.
- Hova tűntél, Nightingale? - hangzik hirtelen valami dörmögő hang, minket már csak halkan ér el. Nem tudom megállapítani, ez az előző hang-e... Mindenesetre nem engem keres, ez pedig elég ok lenne arra, hogy egy öntelt mosolyt vetve a srácra közöljem vele némán, hogy ha leszáll rólam, akkor nem lököm oda az elé, aki keresi. Lenne... de elmémet túlságosan lefoglalja a név, többször is végigfuttatom fejemben. Nightingale... képtelen vagyok eldönteni, hogy tényleg ismerősen cseng, vagy csak valamit nagyon félrebiccent bennem a sötétség és a nyakamhoz szoruló fegyver.

★★ Aiden ★★
2001.12.16
(https://i.ibb.co/VNtfvQj/owl.png)

Pusztán ennyiből szent meggyőződés lehetne, hogy amúgy éles ellentétei egymásnak, ám ez nem feltétlenül igaz. Bár a könyvek soha nem vonzották különösebben, képregényekből pont bármennyit le tud nyelni. Volt időszak gyerekkorában, amikor csak ez tartotta benne a lelket és hitette el vele, hogy lehet gondtalan akkor is, ha körülötte szarrá válik minden és ő maximum egy gyorsan ázó borítóján tutajozgatott elfelele valahova a semmibe. Valamibe mindenkinek menekülnie kell. Meglehet Frasernek sem csak lopnia kéne a könyveket, hanem valóban el is merülni bennük időről-időre, hogy ne őrüljön bele az életébe tényleg.
Milyen unalmas válasz. A szülők szoktak ilyeneket kiöklendezni magukból, ha le akarják koptatni az embert. Egy idő után meg ennyit sem.
Halkan sóhajt a semmitmondó szövegre, griffendéles vagy sem, a srác kifejezetten nem szórakoztató és pontosan nulla affinitása van bármiféle szociális tevékenységre. Ez akár lehetne is az egyutas jegye elfele innen és mégis... van az a pont, ahol minden logikát felülír a tudatalatti aktuális ösztönzése. Mert az már csak olyan állat, hogy lehet zárva hét lakat alatt, ha pillanatnyi szabadságot szagol, akkor mindegy már, mit szaggat szét benne a vágyott kiút kedvéért.
Most az egyszer abszolút egyetértenek. Pontosan annyira nem akar itt lenni, mint amennyire a másik nem akarja, hogy itt legyen. Az ember azt gondolná, hogy ilyen közös akarások már csak meghallgatásra lelnek, de az élet kegyetlen ribanc és ott húz le, ahol nem szégyelli. És ez a szakma viszonylag kevés dologban szégyenlős, ugye.
El kellett volna kapnia a pálcás karját. Ez a gondolat üvölt a fejében, miközben a másik pálca a nyakába fúródik. Miért tudja, hogy melyik a pálcás keze egyáltalán? Sosem látta Benjamint varázsolni. Vagy csak nem emlékszik rá. De ez itt nem... nem?
Nem igazán tudja végigengedni a gondolatot, minden idegszála úgy küzd ellene, mintha az élete múlna rajta. És valamilyen furcsa okból kifolyólag ő az az ember, aki ha magára parancsol, hogy ne gondoljon a rózsaszín elefántra, akkor meg is teszi. Csak le kéne nyugodnia kicsit, hm?
Az ő jelenléte egyszerűen csak nem olyan csendes... vagy talán csak túl közel vannak egymáshoz, ki tudja. A sötétben túl zajosnak tűnnek a légvételek, a szív megveszett sámándobjai, a fülben doboló pulzus, mintha még a pattanásig feszült izmok is recsegnének. A mögöttes érzelmet kiolvasni lehetetlen, de ha valami nem lehet kérdés, akkor az minden bizonnyal annak negativitása.
Van elég életösztöne ahhoz, hogy ne tegyen semmilyen hirtelen mozdulatot az ismerős hangra, mégis érzékelni hogy megváltozik a hangulat. Nem oldódik fel, egyszerűen csak bezárul kissé.
A somfa végén a vibrálás elcsitul és lassan, nagyon lassan elveszi torokról a pálcát amennyiben a másik is hajlandó szinkronizálni magát a néma fegyverletétel szabályai szerint.
Talán nem akar belegondolni, de nem hülye. Érti a saját okait. A korábbi jelenet talán nem erre utal, de kifejezetten jó kapcsolatot ápol az aurorral. Eléggé ahhoz, hogy kérés nélkül is kimentse a seggét a szituációból. Ám ez nem olyasmi, amire lehetőséget akar adni. Ez itt az ő problémája és az égvilágon senki másnak nincs hozzá köze. Még egyszer nem.
Bár egy pillanatig kecsegtetett azzal a lépések zaja, hogy eltávolodik, valószínűleg bejárta a távolabbi szakaszt és most egyértelműen visszafelé tart.
- Ne baszakodj már, nem jutsz át nélkülem a Déli szárnyon, mindenki itt lebzsel. - Túl közelről szól az a hang.
Amennyire az adott helyzetben tőle telik, óvatosan fog rá a srác kezére próbálva mellőzni minden fenyegetést. A tenyerébe rajzolja a kiábrándítóbűbáj mozdulatsorát, jelezve, hogy mire készül, hátha nem átkozzák le a fejét. És hacsak nem kap negatív reakciót, meg is teszi, először rajta, aztán saját magán. Nagyjából egy szívdobbanással az előtt, hogy az ajtó feltárul.
- Noah? - A Lumos fénye keresztülhasít odabent, de nem eléggé ahhoz, hogy képes legyen az árnyak közül felfedni a bűbáj hatását. Már feltéve ha Fraser hagyta magát, netán elvégezte saját magának, a cél szempontjából lényegtelen.

A legutóbbi Roxfortos látogatásom sem sült el valami kellemesen... de ennél azért határozottan sokkal kevésbé szerencsétlenül alakult. Akkor a prefektusi fürdőbe sikerült bekeverednem az aurorok elől, ahol aztán belegabalyodtam abba a vöröskébe... hogy is hívott? Adamnek? Ez újdonság volt, általában Benjamin vagyok, Aiden, James, vagy kibaszott mocsok.
Most pedig a torkomba mélyed egy pálcahegy. Remek... kibaszott remek. Ha nem lenne ilyen sötét, pláne a magasra nyúló polc árnyékában, talán a kölyök is látná a dühös tekintetemet, de aztán azt hamar le is nyelem. Hiába a fenyegetés, visszaerőszakolom magamra a szokásos higgadtságomat. Minek pánikolnál egy roxfortostól, Fraser?
Az előző auror hangjaira oldalra fülelek, majd a plafon felé forgatom a szememet. Tudtam, hogy el kellett volna zavarnom, a kurva életbe... mi ez, valami ócska fogócska, "kerítsük be Aiden Frasert?" Visszafogom a morranást, és legszívesebben kilökném a könyvsorok takarásából a srácot a közeledő léptek elé, de végül mégse teszem.
Lepillantok újra, ahogy a griffendéles pálcája végre kihúzódik a nyakamból. Kis sajgással jelzi a rész a hiányát, de aztán hamar elhal a tompa kis fájdalomutánzat, és válaszol én is hátrébb húzom a kezemet, de még nem engedem le teljesen. Készenlétben vagyok bármilyen hirtelen lépésre... akár elölről, akár hátulról érkezik.
- Ne baszakodj már, nem jutsz át nélkülem a Déli szárnyon, mindenki itt lebzsel. - Szóval nem is akkora állat a fickó, hm? Egyik szemöldököm kicsivel feljebb moccan, de egyéb reakciót nem adok, csak levillan a tekintetem, amint a srác a csuklómon kezd tapogatni. Érzem a tenyeremben az ujjai rajzát, és fel is ismerem a mintát. Nem mondom, hogy teljesen tiszta, mit művel... Az egyik pillanatban még nekemesett, most pedig egy pillanat alatt leleplezhetne, de továbbra sem teszi.
Bizalmatlan tekintetettel méregetem, de mégis hagyom, hogy rámfogja a pálcáját újra és rámszórja a bűbájt. Éppen egy lélegzetvétel múlva harsan fel a hang újra... immár olyan közelről, hogy megborzongok.
- Noah?
Noah... Noah Nightingale... furcsa éllel cseng fel bennem a név, mégse tudom hova tenni. Megfeszülve, ugrásra készen figyelem, ahogy a Lumos fénye egyre mélyebben siklik be a zárolt részleg sorai között, amíg végre egyszer csak megáll. Egy elégedetlen kis morranást hallat, mielőtt a fény tűnni kezd, a két részleget elválasztó kis ajtó pedig hangos csattanással csapódik vissza a helyére. Még néhány másodpercig nem mozdulok, megvárom, amíg a Könyvtár ajtaja újra nyikordul egyet. Csak akkor lépek távolabb a sráctól, leengedem a pálcámat, de nem dugom zsebre.
- Ez roppant izgalmas volt... szeretnél párbajozni egyet, hogy felverd a többi aurort is, vagy mostmár békénhagysz? - kérdezem tőle morogva, aztán ha nem él a felkínált lehetőséggel, újra a polcok fele fordulok, mintha mi se történt volna. Ezúttal célirányosan lépek a megfelelő szekcióhoz az önéletrajzok alá, és csak végighúzom a pálcámat az egymás mellett sorakozó gerinceken, hogy a bizonyos cím odavonzza aztán annak a hegyét. Elégedetten kikapom a kötetet a többi közül, és azzal a lendülettel a kabátom belső zsebébe is csapom. Ellépek a polctól, hogy sarkon forduljak, és a kölyköt lehagyva lelépjek végre... de mégsem mozdulok tovább. Valami kellemetlen súllyal nyomja a mellkasomat... ez pedig nem akar felengedni. Szemem sarkából Nightingale felé lesek, de nem tudom, hogyan kreáljam meg a szavakat. Ha még mindig azt hiszi, Benjamin vagyok, miért fogott rám pálcát? A griffendélesek összetartók, és Benjamin is csak a mardekárosoknak akart folyton nekimenni... a háború után meg már valószínűleg nekik sem.
- Honnan ismerlek? - lököm aztán oda mégis, a hangom halk, de az eddigiekhez képest meglepően komoly. Te is tudod, hogy nem Bent látod, hmm? Villant valami a szemében, ahogy rámnézett, villant valami bennem, ahogy visszanéztem... de mégis, fogalmam sincs, hogy mi. Ez pedig kibaszottul zavar.

★★ Aiden ★★
2001.12.16

Baromi könnyű lenne. Egyszerűen csak jelet adni magáról az aurornak, aki a látszat ellenére nem ma jött le a falvédőről és képességeinek messze nem a csúcsa, hogy épphogy nagykorúsodott diákokat húzogat unalmas perceiben. Nem... Noah olyasvalakit választott maga mellé aki képes megvédeni magát és elég önzés is van benne ahhoz, hogy elsősorban az önös érdekeit nézze. Mindig. A kapcsolatuk kívülről talán már-már barátinak hat, de kifejezetten cserealapú. Tettek és következmények oda-vissza dinamikáján kövezték alá és a mai napig ezen építkeznek. Azok a kövek nem érzelmek ingatag lábain állnak, kizárólag azon mi éri meg és mi nem. Szóval igen. Bevethetné a vállról indítható aurorját, mert megmondta már, hogy a pórázon tartott bizony baromi hasznos állat, ám...
Nem teszi. Helyette szabályosan rákényszeríti magát, hogy minden üvöltő ellenérzésével szemben is hozzányúljon addig a néhány töredéknyi szívdobbanásig, amíg némán is megérteti vele mit akar anélkül, hogy esetleges gyilkos hajlamú ellenreakciót váltana ki. Mert lássuk be, esélyesen az is elvonná egy darabig az auror figyelmét.
Nem reagál a saját nevére és nem is néz félre, ezúttal zárkózott arckifejezése nem egyeztethető sem az előbbi sistergő indulattal, sem a korábbi vidám játékos bajtársiassággal, amellyel kéretlenül körbevette. A Lumos fényét direktben nem kapó, mégis peremhatárán felsejlő arc nagyon sok minden, de biztosan nem egy boldog kiskölyök tulajdona. Azok a szemek jóval idősebbnek hatnak valódi koránál, mintha egy, vagy több ponton súlyos méreggel mocskolt volna bele az élet és a retinára égve már soha nem lehet többé ugyanaz.
A sötét pillák megrebbennek, ahogy a fémajtó kellemetlen zörgéssel telíti fel a ketrecszerű, elválasztott területet, de nem moccan addig amíg nem hallja meg ő is a bejárati ajtó jellegzetes, ódon dörmögését.
Egy izom megrándul az arcában a mogorva kérdésre és ezúttal nem válaszol, egyszerűen csak félrelép az útjából jelzésértékűen. Ezúttal meg sem próbálja felajánlani a segítségét és nem. Tisztán érezhető, hogy nem a korábbi monológ miatt.
Mi a gond, Noah, hm?
Miért nem átkozza le a fejét a picsába? Miért nem kezd bármit is a helyzettel? MIÉRT használt bármiféle segítő bűbájt egyáltalán ahelyett, hogy felnyomta volna az auror pálcájára?
Az ő gondja.
Hát persze. Miért nem tesz akkor most az égvilágon semmit sem? Még csak nincs is lefagyva tőle, az indulat ott zsibong a szervezetében, mintha helyet cserélt volna a vérével és most az táplálná a szívét és az agyát. Nem oxigénnel, üvöltéssel egyenesen.
Mégsem szólal meg. Éles pillantása követi minden átkozott mozdulatát egyetlen szívdobbanásra sem áltatva magát a ténnyel, hogy ez itt a Griffendéles változat. Még akkor sem, ha elvileg halott kellene legyen. Miért nem átkozta még le a fejét?!
Fraser jobban járna, ha csak szimplán távozna, ahelyett, hogy megdermed neki itt tökéletes céltáblának. Kihasználhatná a pillanatot, amíg a srác megpróbál elszámolni magával, amíg nem jut végleges döntésre abban, mit kezdjen halálból visszatért felemásszemű rémekkel. Nem. Neki kérdeznie kell. És nagyon rosszul kérdez.
Mellkasa mélyre szakad, ahogy elszisszen belőle a levegő, azok a szemek szinte villognak a nagy üvegablakon beszivárgó, felhők takarásából előbújó holdfényben.
- Átkozott kényelmes lehet. Felejteni. - A hangja olyan nyugodt és hűvös, ami kifejezetten rosszabb, mintha üvöltene felverve az egész kastélyt. Ez a hang olyasmi, ami felborzolja az ember tarkóján a pihéket.
- Van abban valami mocskosul vérlázító, hogy még csak nem is emlékszel, Aiden. - A név belevérzik a torkába. Ez nem az ő neve. Sosem volt. Amikor utoljára ezt a nevet üvöltött segítségért, nem neki szólt annak ellenére, hogy ő állt felette. Emlékszik az arcára, a pillantására, ami akkor még sértetlen ikerszemekkel büszkélkedhetett. Emlékszik Amycus undorító nevetésére. A többi mardekárosra, aki együtt nyekergett vele. Emlékszik az elmosódott arcok vérszagú masszájára. És arra, a kíntól mennyire kristálytisztán látta az övét. Nem...
- Azt mondtad az izgalmak nem itt kezdődnek. Erre gondoltál? Félhalottra kínozni néhány tehetetlen kölyköt? - Megfeszül az állkapcsa, ahogy egy pillanatra becsukja a száját és elhallgat. A következő kérdés már sokkal csendesebben szól. - Mégis mennyien kellettünk ahhoz, hogy egyszerűen csak ne is emlékezz valakire, akinek a szemébe néztél közben? - Pálcája szinte nyugodtan pihen az oldala mellett. Most nem süt róla az az istentelen feszültség mégis balgaság lenne azt feltételezni, hogy nem vár ugrásra készen bárminemű támadásra, vagy mozgásra. Már nem kiskölyök. Ezúttal kész megvédeni magát, ha szükséges.

Érzem, hogy a tekintete egy pillanatra sem enged el... ez pedig valamiféle különös okból frusztrál.
Nem ez az első eset, hogy összefutok egy egykori iskolatársammal... és nem ez az első eset, hogy szellemnek néznek - miután persze eljutott a tudatukig, hogy nem Benjamin vagyok, nyilván. Még mindig emlékszem Esther ártatlan, kék tekintetére, ahogy engem figyelt... mintha el se akarta volna hinni, hogy itt vagyok, létezem. Aztán ott volt Matt, akire akkor törtem tá a háta mögül, ahogy kettéroppantotta Benjamin karját... bennem pedig felizzott a harag, és pont akkora lendülettel akartam elpusztítani, mint Feryllt és a talpnyalóit.
Mindig éreztem magamban ezt a kettősséget, és még mindig érzem... tudom, hogy legfájdalmasabb lövést én vittem be Benjaminnak, és mégis gyűlölöm annak a gondolatát is, hogy valaki felhatalmazva érzi magát arra, hogy bántsa. Tudom, hogy képes lennél gyilkolni érte, még ha néha őt is szívesen megölném, hiszen egy irritáló segg... de mégis a testvérem. Ez így van rendjén valahol, nem?
Chrissie felsejlő, fájdalmasan lüktető képét egyszerűen csak ellegyezem, és biztos helyre csusszantom a könyvet. Az abból lüktető mágia kellemesen simít végig a bőrömön.
A szemem sarkából pillantok a Griffendéles felé - olyanok vagyunk, mint két összezárt állat a kennelben, a levegőben pedig egyre élesebbre növekszik a feszültség. Érzem a varázspálcámból felfelé lüktető erőt, mintha azt suttogná: átkozd le, mielőtt sarokba szorítana... Ettől pedig kedvem lenne eldobni a galagonyát. Mindig erre hív... kegyetlen, és gyilkolni akar, de persze nem is reménykedek. Akkor választott, amikor telve voltam keserűséggel és a gyilkosság utáni lüktetéssel, ő pedig ezt ki is kényszerítette belőlem. Úgy érezte, ez a dolga... és még mindig ezt érzi. Vajon mikre venne rá akkor, ha vele végeztem volna velük is? Talán Benjamint is... a francba, Fraser.
Épp egy pillanattal azelőtt fordulok vele teljesen szembe, hogy megszólalna. Már a csendben is érzem, hogy valami veszélyes fog következni... Ettől pedig csak méginkább arra gondolok, mi a francot csináltál már megint, Fraser?
- Átkozott kényelmes lehet. Felejteni. - A hangja olyan vészjóslóan nyugodtan serken, ami nem illik egy griffendéleshez. Ismerem őket... azt is jól tudom, Benjaminból mi hozza ki ezt a hangsúlyt.
- Van abban valami mocskosul vérlázító, hogy még csak nem is emlékszel, Aiden.
Szeretnél egy tompa kis horkanást hallatni, ahogy kimondja a nevemet, de még pont időben visszafogom magamat. Nem mozdulok, nem lépek közelebb vagy távolabb, csak hagyom, hogy meredjen rám, és közben erősen visszafogom a galagonya pulzálását.
- Ez hamarabb ment, mint gondoltam - biccentek egy kicsit, és egyik kezemet zsebrecsúsztatom, mintha olyan kibaszott laza lennék. Pedig nem vagyok az.
Noah Nightingale, Noah Nightingale... gondolkozz már, Fraser! Bárcsak jobban látnám az arcát... az annyival több emléket sodorna elő. De vajon kéne az nekem? A fenébe is, nem akarok emlékezni. Leszarom, miket tettem roxfortosként... mert amiket utána műveltem, azok sokkal borzalmasabbak voltak.
- Azt mondtad az izgalmak nem itt kezdődnek. Erre gondoltál? Félhalottra kínozni néhány tehetetlen kölyköt? - Vele együtt egy kicsit én is megfeszítem az állkapcsomat, érzem a rajta rángatózó izmot. Franc. - Mégis mennyien kellettünk ahhoz, hogy egyszerűen csak ne is emlékezz valakire, akinek a szemébe néztél közben?
Megérzem a csuklómon a kellemetlen lüktetést, mintha csak a jel nyoma még mindig azt suttogná, Feryll itt van. De nincs. Nem vagyok bolond, tudom, hogy nincs. Mostmár nem vehet rá semmire... már nem vagyok se az ő, se senki szolgája, és ebben a pillanatban egy kicsit mégis úgy érzem. Mégis, mindezt lenyelem, és egyszerűen csak magamra olvasztom az érinthetetlen maszkot, még ha a kis hang belül olyan megtörten is suttog tovább.
Halkan sóhajtok egyet, és távolabb lököm magam a szekrénytől, remélve, hogy a mozdulatra nem fog azonnal leátkozni.
- Bocsánatkérést akarsz, Nightingale? - A név furcsán kúszik ki az ajkamon. Már kimondtam... már kimondtam, biztos vagyok benne. És az is egyre élesebben rajzolódik ki előttem, hogy mikor... hogy hogyan... a csuklóm sajgásához pedig a hátam hege is csatlakozik. - Esetleg bosszút, hogy addig kínozhass, amíg mozgok? Tudom, milyen érzés ez, hidd el... - Kicsit kitárom felé a karjaimat. - Tudom, milyen az a fájdalom, amit minden erőddel el akarsz felejteni... de tényleg engem akarsz okolni érte?
A francba is, ki mást okolna? Egy kis részem fájdalmasan azt kívánja, bárcsak tudna róla... bárcsak tudna róla akárki, hogy ki volt Feryll, és miket tett velem. Bárcsak tudna róla a Minisztérium, és nem csak arról, hogy én mit követtem el... bárcsak lenne valaki, akit hibáztathatnék a saját tetteimmel, és nem nőne egyre elviselhetetlenebbé a súly a mellkasomon.

★★ Aiden ★★
2001.12.16

Sokkal. Sokkal jobban meg kellene döbbennie, hogy életben van. Nem képes rá. Nem tud meglepődni rajta, mert ahogy az a néhány szó elhagyja a száját, biccentve, baszódjonmegmindenki pózba vágva magát, nemes egyszerűséggel helyre csúszik a fejében néhány rosszul behelyezett kirakósdarab és így már a puzzle egésze értelmezhető képet mutat. Nem, nincs képessége a jövőbelátáshoz. Többet beszélt vele most, mint a közös iskolai években összesen valószínűleg, szóval elmondható, hogy egyáltalán nem ismerte. Amit megjegyzett belőle, az ösztöni volt. Karakteresebb mozdulatok. Az illata. A stílusa. Apróságok, amiket az agy valahol a mélyben őriz a végtelenségig egy olyan levegőtlen, ítéletnapig fojtogató dobozban, amiből csak néha üvölt elő Fraser levett fantomlenyomata ha véletlenül belerúg két függetlennek hitt gondolat közben.
Nem indokolja hát semmi, hogy úgy fogadja a tényt, mintha az normális lenne és ebben a pillanatban mi sem tűnik annál természetesebbnek.
Egyszerűen csak ignorálja a választ. Amit képtelen azonban, az a póz, ami készakarva mar rá az idegszálaira, hogy olyan húrokat pendítsen benne, amelyek dallamára valószínűleg egyikük sem áll készen.
Nem reagál verbálisan rá. Egyszerűen csak végighallgatja olyan figyelmességgel, amit az ember normál esetben ritkán sem kap meg másoktól. Nem azért, mert az égvilágon bármiféle kedvességet érezne az irányában, nem. Színtisztán azért, mert érdekli a mondandója akkor is, ha attól a benne dolgozó métely egyre nagyobb szörnyeteggé növi ki magát, feszegetve a húst, áttörve a csontokat, végigkaparva belülről a bőrén arra kényszerítve, hogy pontosan olyan szörnyeteg legyen, mint amit a helyzet megkíván magának.
Saját pálcájának néma, komor csendje köszönőviszonyban sincs azzal, amely örök rejtekében fekszik bal alkarján az Ostrom napja óta. Az utolsó mementója valaminek, amiről a másiknak egyszerűen nincs joga beszélni.
- Képes lennél rá? - Ezúttal ő löki el magát a polctól éppúgy elvárva, hogy ne átkozzák le a fejét, ahogyan pár pillanattal korábban ő sem tette. Mindkét kezét a talár zsebébe dugja pálcával együtt, ami tett jelen körülmények között élettel jóformán összeegyeztethetetlen.
- Melyik igény az erősebb, hm? - Nem törődik a saját biztonságával, ahogy megteszi azt a pár lépés távolságot, éles pillantása karnyújtásnyi távolságról izzik fel a felemás szemekbe. A közelsége fullasztó és ezúttal messze nem a jó értelemben. Olyan végtelen harag izzik odabent, ami nekifeszül az embernek anélkül, hogy egyetlen hangos szó is elhagyná a száját. - Az, amelyik képtelenné tesz rá, hogy kiejtsd a szádon éppúgy, ahogy a köszönöm se megy. Vagy az, hogy megalázz egy olyan bocsánatkéréssel, amiről azt sem tudod biztosan, miért teszed? - A pillanat kimerevedik néhány szívdobbanásra.
Váratlan hirtelenséggel érkezik a mozdulat, amivel balja az ing nyakára fog, alkarja keményen a szegycsontra nyomódik, ahogy visszatolja Frasert háttal a polchoz. A fekete pálca a talár ujjában szinte sír a feszültségtől. Ő tudja, hogy Noah szánt szándékkal hívja ki maga ellen a sorsot, pálca nélkül, színtisztán csak fizikai erőszakkal szemernyit sem törődve saját testi épségével. Mert ha ezen a ponton számítana neki él-e, vagy hal-e, egyszerűen csak... nem így tesztelné.
- Adj valaki mást, akit okolhatok, Fraser. - Kimélyült hangja sziszeg a sötétben, alig egy gondolatnyit húzza el a szekrénytől, hogy felkenje rá újra. Nem okoz különösebben fájdalmat. Nem kínozza addig, amíg mozog. De olyan mértékű feszültség vibrál a tagjaiban, amit ezen a szinten jóformán lehetetlen színtisztán verbálisan levezetni. Megőrül tőle. - Add bármi jelét, hogy tudod miért nem vagyok képes megbocsátani éppen neked. Persze... - Ha még nem átkozták el a francba, ezen a ponton egyszerűen csak elereszti. - Honnan a faszomból is tudnád. - Állkapcsa olyan keményen zár, hogy hallani a fogak koccanását. Komoly erőfeszítésébe kerül, hogy visszanyelje magába saját indulatait. És végül mégis... a mai éjszaka immár másodszor áll el az útjából.
- Csak menj. - Int az ajtó felé kellemetlen, tört mozgású lendülettel. - Megvan, amit akartál, nem?

Pörögnek a fejemben a képek. Az utolsó évem egy kalap szar. Emlékszek sok mindenre... sok sötét és fájdalmas képre, de mégis ez összekeveredett az idővel és háttérbe került, mert valahogy nem azok voltak a fontos dolgok, amik a Roxfortban történtek, hanem amik azon kívül. A Roxfortban elhittem, hogy enyém a világ... halálfaló lettem, tartoztam valahova, hatalmam volt, Feryllben társat éreztem... miközben persze rettegtem tőle, de még így is kivívta a tiszteletemet és úgy mentem utána, mint a többi talpnyalója. Azt hittem, jó úton járok... Nem érdekeltek Voldemort szavai, nem érdekelt semmi, csak a közelgő háború és a fejem felett lebegő félelem: mi lesz a családommal? Aranyvérű vagyok... talán jobban jártam volna, ha egyszerűen csak meghúzom magam, kimaradok mindenből és nem próbálok hősködni. Mert azt akartam. Hős lenni, megvédeni őket az akkor még nem is közelgő veszélytől... És nézd, mi lett a vége, Aiden.
Különlegesnek és erősnek éreztem magam, mintha a világ a talpam alatt lenne. Emlékszem, mennyire kifordultam magamból... túlcsordult bennem a kegyetlenség és a gyűlölet, kitört minden, amit addig visszafogtam. Az apám szeretetének és a hovatartozásnak a száraz, fájdalmasan repedező hiánya... Talán születésem óta nem voltam más, mint valami üres váz, ami csak telt a sötétséggel. Feryll szavai beleégtek a koponyámba... különlegesnek nevezett, én pedig azóta is beleborzongok, ha eszembe jut. Kért dolgokra... meg kellett neki mutatnom a hűségemet... én pedig rosszul voltam a gondolattól, hogy bántsak valakit, akit nem ismerek.
- Képes lennél rá? - Belebámulok Nightingale szemébe, amik megcsillannak a sötétségben. Mintha csak ismerne... mert nem, nem kérnék bocsánatot. Sosem voltam rá képes... és talán nem is leszek.
- Melyik igény az erősebb, hm? - Figyelem, ahogy ő is ellöki magát a szekrénytől, aztán oldalra pillantok. Nem, mintha nehezemre esne ránézni... nála nagyobb és fájdalmasabb hibáimmal is szemeztem már. - Az, amelyik képtelenné tesz rá, hogy kiejtsd a szádon éppúgy, ahogy a köszönöm se megy. Vagy az, hogy megalázz egy olyan bocsánatkéréssel, amiről azt sem tudod biztosan, miért teszed?
Kicsit horkanok a szavaira, de ahogy szóra nyitnám ajkaimat, ő olyan gyorsan mozdul felém, mint egy támadó oroszlán. Megmarkolja a galléromat és a hátam mögötti sornak vág, hogy a könyvek összecsengenek fülem mellett. Nem okoz különösebb fájdalmat, épp csak a hátam mély hegébe suhan bele egy kellemetlen kis nyilallás, de az hamar tovább is mosódik. Becsukom a számat, és lepillantok rá, de nem moccanok meg. A kezemben pihenő pálcával könnyedén visszatámadhatnék... és mégsem teszem.
- Most jobb? - érdeklődöm aztán halálos nyugalommal. A mellkasomat elöntik a keserű képek, mégis higgadt marad a maszkom... pedig minél jobban kirajzolódik előttem az arca, annál jobban érzem, mit tettem.
- Adj valaki mást, akit okolhatok, Fraser. - Feryll. Charles kibaszott Feryll. És mégsem mondom ki. Mert nem ő tette... hogy foghatnám rá, ha nem az ő kezében volt a pálca, ha nem őt lökte a földre, ha nem őt állták körbe röhögve Gosdwellék. Ő csak a háttérből figyelt, beleolvadva a falakba... néha elgondolkodtam, hogy ő csak a fejemben létezik, és senki más nem látja rajtam kívül. Megrándulok, ahogy újra nekicsap a szekrénynek, ezúttal pedig a hegem már erősebben tiltakozik.
- Add bármi jelét, hogy tudod miért nem vagyok képes megbocsátani éppen neked. Persze... - Egyszerűen csak elenged. Hátrébb lép, én pedig megfeszült izmokkal figyelem minden mozdulatát. - Honnan a faszomból is tudnád.
Néma kis sóhajjal engedem ki a felgyűlt levegőt, ami szorítja és égeti a mellkasomat. Nem hinné el, ha azt mondanám, hogy pontosan tudom, mit érez... én sem hittem volna el pár éve. Csak figyelem, ahogy odébb lép, az egyre erőteljesebben kitörni akaró pálcámat pedig egyszerűen csak egy finom mozdulattal a zsebembe csúsztatom.
- Nem kell megbocsátanod. A helyedben én sem tenném - szólalok meg aztán, mielőtt folytathatná. - Nem kell mást gyűlölnöd... engem a legegyszerűbb, hidd el. Szóval hajrá! Gyűlölj. - Ellököm magam a polctól egy óvatos mozdulattal, a sajgás ugyanis csak nehezen apad. Mégis, a lehető legfesztelenebb mozdulatokkal nyúlok fel és igazítom meg az ingemet. - De ne becsülj alá és hidd azt, hogy nem tudom, mit érzel.
Azt kívánom, bárcsak jobban tudnám sajnálni. Bárcsak erősebb lenne a bűntudat... de apa és és a húgom kép olyan erővel nyom el mindent, hogy a griffendéles srác csak egy porszem... hiába és érdemelne ennél többet.
- Csak menj - int az ajtó felé. - Megvan, amit akartál, nem?
Legyűröm az ingert, hogy megérintsem a kabátomban lapuló könyvet. Visszanézek az arcára, aztán egyszerű mozdulattal csak a zsebembe mélyesztem kezeimet, és úgy lépek előre. Aztán mégis lelassítok.
- Amúgy is, mit érne az én bocsánatkérésem? Az a többiekből nem hozna elő megbánást... nem jelentene semmit. - Ellépek mellé, elérve a kis rácsos ajtót pedig kilépek a Könyvtár rendes területére. Itt már valamivel erősebb a holdfény. Egyszerűen csak elindulok az ajtó felé, ha pedig nem mond semmit, akkor lassan el is tűnök minden sötétségemmel együtt a Könyvtárból.

★★ Aiden ★★
2001.12.16

Naivak voltak. Mindannyian ebben az átkozott iskolában, ami egyik kezével adott, a másikkal elvett. És nagyon. Nagyon sokat elvett. Errefelé minden év veszélyes. A mágia, amit tanulnak nevetséges játékszer ahhoz képest, amivel a valóságban szembekerülnek. Talpaspoharat és ékszeresdobozt csinálnak a háziállataikból, megtanulnak szemöldököt növeszteni, lángokat színezni, megtáncoltatni az ellenfelet. Nevetséges szemfényvesztést nyeletnek velük sűrű adagokban, aztán szabályok ketrecébe zárják őket, nehogy egy óvatlan pillanatban visszaöklendezzék mindet. Házakba sorolnak mit sem sejtő elsősöket kérdés és utánagondolás nélkül nevelve tovább már a kezdetek óta létező ellentéteket. Aztán ha valaki épp lelkesen megszállja a bohócképzőt, hogy elbábozzon velük unalmas perceiben, mindenki tátog, mint hal a szatyorban. Az ellentétek hatalmat kapnak, a jellemek elbillennek a szélsőségeik felé és addig torzulnak és korcsosulnak, amíg valódi kegyetlenséggel egymásnak nem esnek. És később... később tapintatosan rá sem néznek a problémára, a sötétségre, ami bemászott a fejekbe, a veszteségre, ami ott sistereg a mélyben, mint valami levegőért kapkodó futótűz főnixi feltámadásra váró forró hamva.
Nem. Egyáltalán nem jobb. Válaszolhatna az ingerlően nyugodt kérdésre, de nem teszi. Félő, ha hangos szóval is tudatosítja magában, akkor üvölteni fog:
Csinálj valamit, hogy jobb legyen.
Miért vár éppen tőle valamiféle... lezárást? Valamit, ami semlegesíti benne ezt a mérget, ami szépen lassan, apránként felemészti, mert minél mélyebbre nyomja, annál kevésbé tud tenni ellene?
Miért dühíti ennyire, hogy nem emlékszik rá, ha ő maga is mindent megtett azért, hogy elfelejtse?
Talán csak irigyli. Amiért neki sikerült.
Talán csak veszettül ingerli a tény, hogy egyetlen átkozott mozdulatot sem tesz, amivel igazán fájdalmat okozhatna, hiába táncol pengeélen vele minden mozdulattal. Szinte kívánja, hogy adjon rá okot...
Talán ez a gondolat, ami rábírja végül, hogy visszanyelje magába dühét, talán valami egészen más. Bárhogy is, Fraser veszélyesen higgadt mozdulatai az idegein táncolnak. Nem adnak az égvilágon semmi feloldozást. Megrándul a szája a "Gyűlölj" parancsszóval szinkronban. Semmi mást nem szeretne jobban, mint ezt tenni. Ennyi. Ezt az egyetlen egy dolgot kell megtennie és...
- Magányos lehet. - A hangja valahogy egészen más tónussal cseng ezúttal. Valami, valahol változott, de nem lehet kitapintani igazán hol és micsoda. Nincs benne az a dühödt, istentelen feszültség, mintha odabent visszazárult volna egy doboz, amit talán sosem szabad nyitogatni. Sok-sok ládika közül egy, ami fiatal kora ellenére túl sok helyet foglal el a koponya rejtekében. - Mindig menekülni, beleburkolózni ebbe a leszarom köpönyegbe és hagyni, hogy a magamfajták ész nélkül gyűlöljenek. - Zsebre dugott kezekkel, hátát a falnak vetve figyeli a srác alakját. Már nem érzi odabent azt a tomboló haragot, csak szimpla... ürességet.
A kérdésre rápillant és állja a felemás szemeket. Nincs az égvilágon semmi, amit rejtegetnie kéne előle.
- Semmit. - Olyan egyszerű természetességgel jön a szó a szájára, mintha ez soha nem is lett volna kérdés. - Két dolgot kértem tőled. Egyik sem a bocsánatkérés. - Az utolsó szavakkal egyszerűen csak elfordul tőle és hagyja távozni. Fraser képtelen megadni azt, amit akar tőle, hát engedi, hogy csinálja azt amiben a legjobb; a menekülést.

Fogalma sincs, hogyan jutott vissza a klubhelyiségbe. Ha találkozott is aurorokkal visszafelé, nem szólították meg. Nem kell tükörbe néznie ahhoz, hogy értse miért. Támaszthat ugyanis egy iskola követelőző szabályokat, van az a hangulat, kisugárzás és helyzet, amiben mindenki érzi minimális életösztönnel, hogy nem tanácsos előrukkolni vele.
Mérhetetlenül üres belülről. A pillantása két feneketlen kút a hálókörletek felkapaszkodó félhomályában. Valahol félúton elfelejtette, hogyan kell mosolyogni, avagy bármiféle jóindulatot érezni a világ felé egyáltalán.
Mikor realizálja, hogy nem a saját szobájukba nyitott be, egyszerűen csak... elfogadja. Nincs pánik, nincs öröm, nincs rá az égvilágon semmi reakciója. Nesztelen léptekkel sétál el az ágyig és olyan természetességgel húzza el a griffendélvörös függönyt mintha minden nap ezt csinálná.
És úgy is van. Csak éppen máskor nem Bates mellé bújik be egyetlen átkozott szó, a legminimálisabb magyarázat nélkül elvárva, hogy amaz álomba ölelje. Mocskosul fázik belül, de amíg befúrja a fejét az álla alá, amíg magába szívja az illatát és érzi a teste melegét maga mellett, addig nem fagyasztják meg teljesen a túl hosszú pórázra szaladt gondolatok.
Nightingale nem tűnik másnak egy furcsa álomnál, mely hajnalra úgy tűnik el az ember ujjai közül, mintha soha nem is létezett volna.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Roxfort RPG

Múlt => 2001/2002-es tanév => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 06. 17. - 16:16:28