Oldal nyomtatása - Bájitaltan szertár

ISSA
(https://data.whicdn.com/images/297671403/superthumb.jpg?t=1506035844)
2001. szeptember 29., este
a Roxfort folyosói

Végigsimítottam a karomon, megborzolva a mardekáros egyenpulóver kis bolyhait, amelyek már a sok használattól váltak ki. Hideg volt... Végigjárta a folyosókat, én pedig halványan megborzongtam ettől. Igazából nem voltam álmos, de ettől függetlenül szívesebben töltöttem volna az időt a hálókörletben, vagy mondjuk a klubhelyiség meleg kandallója körül. Már lassan eltelt az első hónap, de én még mindig nem egészen zökkentem vissza a nyáron felvett ritmusból, hogy sokáig fent maradok, aztán sokáig alszok. Sajnos ez a kastélyban csak ritkán történhetett meg... és hát az általában unatkozó Wampus akkor is felkeltett, általában a fejemre mászott, és csak azt éreztem, ahogy egy nagy, szőrös izétől nem kapok levegőt. Azt persze sosem értette, miért lököm le magamról... egészen olyan fejet vágott ilyenkor, mintha igazából nem lenne tudatával azzal, hogy kishíján megfojt.
Nem rajongtam ezekért az éjszakai járőrözésekért. Nem mintha annyira féltem volna, vagy valami... de ha már itt vannak az aurorok, miért nem ők csinálják? Persze, ők is a folyosókon lézengtek, nem csak nappal de éjszaka is, és ilyenkor akárhányszor összefutottam valamelyikükkel, meg kellett persze mutatnom a jelvényemet, meg minden... Nem volt túl sok hasznuk, egyáltalán nem.
Az egész helyzetnek nem volt sem értelme, sem haszna, de igyekeztem inkább nem ezen bosszankodni. Unottan sétáltam végig a folyosón, ahogy átkaroltam közben magam, ujjaimmal karomon doboltam, és kibámultam az ablakon át a holdfényes éjszakába... Amikor is egyszercsak valamiféle hang cikázott bele a folyosó békés csendjébe. Megálltam, és a zaj forrásának az irányába fordultam, arra gyanakodva, csak az egyik auror járkál erre. Mostanában azért nem gyakran merészkedtek ki a diákok akkor, amikor nem volt szabad... szerintem egy kicsit mindenkit megijesztettek a közelmúlt történései... ami persze nem volt túlzottan meglepő. Indultam is volna tovább, annyiban hagyva az egészet, de ekkor újabb hang következett - és ez már jobban kivehető volt, pontosan, mintha valami apró tárgy puffanna a földön.
- Hmmm... - mormogtam elégedetlenül, és megfordulva a hang irányába indultam. Hát jó, akkor nézzük meg... Amúgy is itt volt az ideje újra felvenni a komoly prefi-arcot, azt hiszem.
Már akkor feltűnt a fény, ahogy a folyosó végére értem, és hamar rájöttem arra is, hogy a Bájitaltan szertárból szűrődik ki. Talán csak az egyik tanár volt? Valamiért kételkedtem ebben... Sokszor eljártam erre, hiszen nem messze volt a klubhelyiségünk sem, de sosem találtam itt Miss Tachibanát, vagy bármelyik más professzort a szertárban turkálni. Ide pedig másoknak nem volt belépése... ugyebár...
- Helló? - szólaltam meg, még mielőtt teljesen elértem volna az ajtót, ami egyébként nem volt teljesen becsukva, pont így ömlött ki a fény a homályos folyosóra. Megérintettem a kilincset, és végre befordultam az ajtókeretbe, bepillantva az üvegcsék százai közé... és egyből kiszúrtam az ismerős alakot. - Merlinre... te?!
Akaratlanul gördült ki a számon a kérdés, ahogy felismertem az egyik háztársam. Nem is akárkit... Issa Mounirt... vagy akármi is volt a neve. Nem tudtam róla semmi különösebbet, azon kívül, hogy ahol ott volt ő is, az egyet jelentett a káosszal, és ez pontosan elég volt. Az eddigi találkozásaink sem voltak túl pozitívak.
- Mit keresel te itt? - sóhajtottam fel. Valamiért kételkedtem benne, hogy egy tanár megbízásából ügyködött idebent.

Avery

(https://i.pinimg.com/236x/1b/2f/e2/1b2fe2ba797e9b1bf491339f2f21671d.jpg)

2001. szeptember 29.

Nem hiszem, hogy az aurorok annyira jó munkát végeznek a Roxfortban, mert simán ki tudtam lógni a klubhelyiségből és gond nélkül eljutottam a Bájitaltan szertárba. Ugyan lebuktam Belby professzor előtt, hogy mik a terveim, de ettől függetlenül nem terveztem feladni a célomat, hogy végül valahogy mégiscsak animágus legyen belőlem. Lehet, hogy kicsit túlságosan is makacs voltam, amiért megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy elkészítsem a bájitalt és tényleg animágussá váljak. A körülmények mind ellenem szóltak, hiszen konkrétan lépten nyomon lebuktam a kis játszmáimmal.
Nem tudom egyébként miért vagyok ennyire szerencsétlen, eddig azért azt gondoltam magamról, hogy viszonylag jól tudok bármit csinálni anélkül, hogy lebuknék közben. De hát ez van, kezdem elveszíteni a kontrollt. Sokszor eszembe jut mostanában az apám, miket mondott és miket akart, hogy megtegyek. Soha nem leszek olyan mint ő, de tényleg soha, ezt már megígértem magamnak.
Lefirkáltam egy darab pergamenre, hogy milyen hozzávalók kellenek pontosan a bájitalhoz. A szertárba nem volt nehéz bejutnom, de odabent hamar rájöttem, hogy nem voltam tisztában a rendszerrel ami itt bent volt. Kapkodva kerestem a hozzávalókat, hiszen tudtam, hogy este most már a prefektusok mellett az aurorok is róják a köröket a folyosókon. Nem kellene eggyel sem összefutnom, bár mint említettem nem hiszem, hogy túl jó munkát végeznének.
– Helló? – szólt hirtelen egy hang, mire majdnem kiejtettem egy fiola valamit a kezemből.
– Hát ezt komolyan nem hiszem el… –sóhajtottam fel, miközben betömtem a zsebeimbe mindent, ami eddig a kezemben volt.
– Merlinre... te?! – kérdezte ugyanaz a hang és mikor megfordultam hát persze, hogy a prefektus csaj állt mögöttem. Talán nem lepte meg, hogy pont engem talált itt. – Mit keresel te itt? – sóhajtott fel. Legszívesebben én is felsóhajtottam volna, elvégre mi a francért kell mindig mindenkinek rosszkor rossz helyen lennie? Kicsit kezd az az érzésem lenni, mintha igazából itt mindenki engem figyelne meg. Lehet, hogy paranoiás is vagyok most már.
– Nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom neked, de ha éppen tudni akarod, alvajáró vagyok – válaszoltam halálosan nyugodt hangon, ez volt a legkézenfekvőbb magyarázat. Nem mintha bíztam volna abban, hogy beveszi, de nem fogom felfedni a titkaimat. Felőlem levonhat pontot vagy szólhat a professzoroknak, hogy kapjak még több büntetőmunkát, az sem igazán érdekel. – Mire magamhoz tértem már itt voltam a szertárban. Érdekes… bár elég közel van a klubhelyiséghez – tettem hozzá és igyekeztem ártatlan képet vágni, bár tudom, hogy ez nem az erősségem. Nem szeretek magyarázkodni, de sejtettem, hogy Belby már betervezett nekem egy büntetőmunkát és McGalagony is megtudta, hogy megrongáltam egy könyvtári könyvet, úgyhogy fogalmazzunk úgy, hogy ez az évem nem indult a legjobban a Roxfortban. Mondjuk… melyik indult jól? Hagyjuk is.
– Most ki akarsz hallgatni, vagy mi van? – kérdeztem, bár sejtettem, hogy ezzel nem loptam be magamat a szívébe. De most mit mondjak neki? Semmit sem tud rólam, csak, hogy fura a nevem és nekem is zöld a nyakkendőm. Már rég letettem róla, hogy bárki megértse, hogy mit miért csinálok, hiszen nagyrészt én sem értem magamat, egyszerűen csak lázadok minden és mindenki ellen.

ISSA
(https://data.whicdn.com/images/297671403/superthumb.jpg?t=1506035844)
2001. szeptember 29., este
a Roxfort folyosói

Nem mondom... legalább feldobta az estémet ez a kis incidens. Vagy inkább a napomat, semmi érdekes nem történt ugyanis mostanában, Jasperrel csak levelekben tudtunk kommunikálni egyelőre, és hát Sophie-val sem tudtunk annyiszor összefutni, mint szerettünk volna. Neki ott volt a pasija, az a Teddy gyerek... amit még mindig nem értettem, na de mindegy is... szóval ja, szerelem, meg tanulás, meg minden ilyesmik. Azt hiszem, az utolsó év erről szólt. Meg arról, hogy Wampus megrágja a tankönyveimet.
Szóval ahogy bedugtam a fejemet az ajtón, és realizáltam, ki áll odabent, egy kis részem még örült is neki, hogy nem tanár. Az annyira uncsi lett volna... persze rajtakaphattam volna mondjuk két aurort is, na, ahhoz képest még egy az Issa figura is semmiség volt.
– Nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom neked, de ha éppen tudni akarod, alvajáró vagyok – kezdte, mire felszaladt a szemöldököm. – Mire magamhoz tértem már itt voltam a szertárban. Érdekes… bár elég közel van a klubhelyiséghez.
Csak pislogtam rá egy pillanatig, hogy ezt most tényleg komolyan mondja-e. Vártam, hogy felröhög, vagy hogy legalább csak valami apró árny átsuhan az arcán, ami leleplezi, hogy hazudik... de semmi nem történt. Rezzenéstelen arccal pislogott rám, én meg kissé zavarodott fejjel vissza rá.
- Ahaaa... és gondolom a lakatot is álmodban szedted le - biccentettem fejjel az ajtó felé, aztán visszanéztem a srác arcára, tekintetem pedig lassacskán a zsebe felé vándorolt, ami úgy tűnt, mintha nagyon meg lenne tömve valamivel. Érdekes...
– Most ki akarsz hallgatni, vagy mi van? – kérdezte, én meg egy halk kis sóhajjal visszalestem a folyosó felé. Hát tény, nem nagyon hittem el ezt az alvajárós sztorit...
- Persze, minden vágyam kihallgatósdit játszani az éjszaka közepén... - mormogtam, aztán visszanéztem rá. Csípőre akartam tenni a kezemet, de aztán realizáltam, hogy azzal már tényleg nagyon túlpörgött prefektusnak tűnnék, így végül csak összefontam karjaimat magam előtt. - Oké, felőlem visszamehetünk a klubhelyiségbe békésen is, és hajlandó vagyok elfelejteni a történteket, feltéve persze, ha visszapakolsz mindent a helyére - lestem a zsebe felé -, vagy pedig...
Hirtelen újabb hangok csendültek meg a folyosón, mire egyből befogtam a számat. Léptek és susogások voltak, amelyek erősen sejtettem, hogy nem egy másik prefektustól származnak. Ez a szakasz a Mardekár klubhelyiségéhez esett legközelebb, eddig már nem nagyon jöttek el a többi házból... Szóval aurorok? Remek.
- Merlinre... - dünnyögtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve beljebb léptem, és becsuktam a szertár ajtaját. Igyekeztem óvatosan, hogy a nehéz ajtó ne zendüljön nagyot a folyosón... én nem akartam lebukni, hogy aztán aurorok rángassanak vissza a klubhelyiségbe, még akkor sem, ha tulajdonképpen nem az én hibám lett volna. Mármint, nem én settenkedtem be ide cuccokat lopni! De a gyökér aurorok biztosan nem hitték volna el, hogy nem bűntárs vagyok. Feszülten pillantottam az ajtó felé, ahogy a hangok egyre tisztábbak lettek.
- Merlinre esküszöm, hogy hangokat hallottam erről... biztosan már megint kiszökött valami kölyök... - morgott az egyik figura a folyosón, úgy hallatszott, nem is olyan messze. Csak abban reménykedtem, a srác csendben marad... csak nem akarhatta bemártani saját magát is.

Avery

(https://i.pinimg.com/236x/1b/2f/e2/1b2fe2ba797e9b1bf491339f2f21671d.jpg)

2001. szeptember 29.

Nem igazán mondanám, hogy kellemetlenül éreztem magamat, amiért pont a saját házam prefektusa talált rám, de megnyugtatóbb lett volna, ha mégsem történt volna semmi ilyesmi. Kezdem tényleg elveszíteni a kontrollt, amivel az a baj, hogy a végén csak hülyeségekbe keveredek. Még csak szeptember van, lehet, hogy nem kellene most kirógattatnom magamat a Roxfortból. Persze, a hülye apám akkor biztosan megint felbukkanna és ajánlana valami nagyon jó egyezséget. De ki a fene akarna visszamenni Egyiptomba? Én biztosan nem, nem érdekelnek a sötét kis mesterkedései. Igazából örültem volna, hogyha nem jut olyan sűrűn eszembe apám meg Egyiptom, de a paranoia miatt már nem tudtam néha másra sem gondolni. Ezért is kellett a bájitallal foglalkoznom, mert az elvonta a figyelmemet ezekről, de ezt mégis ki értené meg? Kevesen ismernek igazán jól itt engem, az én családom pedig elég régimódi, előbb-utóbb vagy kényszerítenek, hogy visszatérjek a sivatagba és az legyek, akinek születtem vagy keresnek másik örököst. Ez utóbbi pedig nem tűnt eléggé könnyen kivitelezhetőnek, hiszen apám mint tudjuk elég „bájos” ember volt.
– Persze, minden vágyam kihallgatósdit játszani az éjszaka közepén... – morogta a prefektus és összefonta a karjait maga előtt. Gondolom nagyon idegesítettem és nem hitte el, hogy alvajáró vagyok, de ezért nem tudtam hibáztatni. Éppenséggel nem is különösebben érdekelt, hogy hisz-e nekem vagy sem, az emberek első reakciója általában az, hogy én mindig csak hazudok. – Oké, felőlem visszamehetünk a klubhelyiségbe békésen is, és hajlandó vagyok elfelejteni a történteket, feltéve persze, ha visszapakolsz mindent a helyére, vagy pedig...
– Most azt hiszed, hogy loptam? Pont innen, mégis miért tenném? Alvajáró vagyok, nem tolvaj! – vágtam vissza mérgesen, habár tisztában voltam vele, hogy a zsebeim elárulnak. Na mindegy, addig kell ártatlannak tettetnem magamat, ameddig csak tudom. Azonban hamarosan a folyosó felől újabb hangok érkeztek, valaki közeledett arra és komolyan azt kezdtem gondolni, hogy ez életem legelcseszettebb napja.
– Merlinre...– dünnyögte a lány és meglepő módon becsukta a szertár ajtaját.
– Nem akarsz feladni az auroroknak? –kérdeztem, egy kicsit meglepett, de tényleg. Azt hittem majd kapni fog ezen az alkalmon, hogy lerázzon és gyorsan visszatérhessen az idióta prefektusi feladataihoz. Hallottam, hogy odakint két felnőtt beszélget, biztosan aurorok lehettek, másra nem tudtam gondolni, hiszen most a diákok után az aurorok vannak a legtöbben az Roxfortban.
– Idióta aurorok… – morogtam mérgesen, majd odaléptem az ajtó mellé és elővettem a pálcámat. – Disaudio! – suttogtam és reméltem, hogy ennyi elég lesz arra, hogy legalább minket ne halljanak meg. – Colloportus! – tettem hozzá az ajtó kilincsére mutatva a pálcámmal. Az volt a sejtésem, hogy majd megpróbálnak benyitni, de talán egy időre ez majd elvonja a figyelmüket arról, hogy itt most bujkál valaki. Reméltem, hogy sikerült összezavarnom őket, majd visszafordultam a prefektus felé.
– Félsz az auroroktól vagy mi? Ha itt rád találtak volna neked semmi bajod nem esett volna, ott villog rajtad a fényes prefektusi kitűző –jegyeztem meg, hát nem véletlen, hogy engem sosem próbáltak meg kinevezni prefektusnak azt hiszem, nem is való hozzám ez a szerep. – Engem meg simán beköphettél volna, biztos kaptam volna valami király büntetőmunkát –tettem hozzá gúnyosan. Nem tudtam, hogy még ennyi időt kell itt töltenünk, de nagyon úgy tűnt, hogy a két auror még egy ideig nem akar elmenni a közelből. Hallottam, hogy kint diskurálnak valami roppant érdekeset, úgyhogy inkább leültem az egyik polc mellé a földre, hogy kivárjam mikor lesz elég tiszta a levegő ahhoz, hogy elhúzzak. Amiket meg sikerült megszereznem eszem ágában nem volt visszatenni a helyére, már túl régóta húzom ennek a bájitalnak az elkészítését, most már nem állíthat meg senki és semmi. Ebbe beleértettem a prefektust is.

ISSA
(https://data.whicdn.com/images/297671403/superthumb.jpg?t=1506035844)
2001. szeptember 29., este
a Roxfort folyosói

Volt valami az aurorokban... az összes auroroban. Mintha mindenhol ott lettek volna, de közben semmi érdemlegeset nem csináltak. Olyanok voltak, mint egy csapat fennhéjázó kölyök, csak nagyképűen mászkáltak a folyosókon, de valamiért biztos voltam benne, hogy ha tényleg bekövetkezne a baj, ugyanolyan haszontalanok lennének. Utáltam ezt az egészet... hogy így kell eltöltenem az utolsó évemet itt. Az iskola már nem volt ugyanaz, pláne nem, ahogy az egyenruhások fel-le keringtek mindenfelé.
– Nem akarsz feladni az auroroknak? – bámult rám meglepetten a srác, mire csak a plafon felé fordítottam a tekintetemet, és reménykedtem persze közben, hogy a szavai nem jutottak el a kint járőröző aurorokhoz. Azt még nehezebb lett volna kimagyarázni, hogy mit keresünk a szertárban ketten, csukott ajtó mögött.
- Talán szeretnéd, hogy feladjalak nekik? - kérdeztem vissza suttogva. Az őszinte válasz azonban az volt, hogy nem, tényleg nem akartam... Nem voltam igazából annyira kegyetlen prefektus, mint amilyennek mindenki gondolt, és azért nem szívesen toltam volna be valakit az aurorok orra elé. A professzorok mások voltak, persze... de az aurorok idegenek voltak és furcsák... nem illettek a Roxfortba.
Figyeltem, ahogy megbűvöli a kilincset, aztán a polcsorokra pillantottam. Jópár fiola hiányzott innen-onnan, de persze azok a tanárok is lehettek... De biztos voltam benne, hogy ott lapul néhány Munir zsebében is... vagy mi a fene volt a neve. Mit keresett volna itt bent különben? Alvajáró, ugyan már... ennyire hülye azért a szőke fürtjeim ellenére sem voltam.
– Félsz az auroroktól vagy mi? Ha itt rád találtak volna neked semmi bajod nem esett volna, ott villog rajtad a fényes prefektusi kitűző. Engem meg simán beköphettél volna, biztos kaptam volna valami király büntetőmunkát.
Olyan fejet vágtam, mint aki nagyon elgondolkozik a szavain, és bólogattam is mellé egy sort, miközben csípőre tettem a kezemet, nem is leplezve a nemtetszésemet. Inkább hálásnak kellett volna lennie, hogy nem köptem be tényleg... hogy mindenki milyen hálátlan és bunkó! Nem ez volt az első alkalom, hogy kicseszhettem volna Minorral... á, nem, márcsak a neve sem érdekelt. Tulajdonképpen miért is vagyok ilyen jószívű?
- Tudod mit? Majd én kitalálok neked valami büntetőmunkát! Ne aggódj, nagyon fogod élvezni... - Ahogy a srác lehuppant a földre, én is hátrébb léptem hogy a falnak dőlve csússzak a földig, de a polcokról persze totál elfelejtkeztem. Egyből bele is ütköztem, hogy az üvegek halkan felcsendültek, de aztán ahogy odakaptam - hogy nehogy leüssek valamit -, a kezemmel véletlen meglöktem az egyik bájitalos üvegcsét, amely amúgy is a polc szélén egyensúlyozott... És nem volt annyi szerencsém, hogy a földre csapódva a tartó ne törjön szilánkokra. A benne lévő élénk rózsaszín lötty azonnal szétfutott a padlón.
- Hooppá... ugh! - Önkéntelenül mordultam fel ahogy megéreztem a bájitam mardosó bűzét, és az orromhoz kaptam, hogy befogjam azt ujjaimmal, ne is érezzem a szagot. Merlinre, mi ez?! Nem remekeltem Bájitaltanból... ötletem sem volt, mit törtem épp össze. Csak azt tudtam, hogy elviselhetetlen szaga van, és léptem is az ajtó felé, hogy a kilincs felé kapjak... de persze az zárva volt.

Avery

(https://i.pinimg.com/236x/1b/2f/e2/1b2fe2ba797e9b1bf491339f2f21671d.jpg)

2001. szeptember 29.

Mondhatjuk, hogy nem így terveztem ezt a mai napot, sőt… azt hittem, hogy ennél sokkal egyszerűbben és gyorsabban ki tudom pakolni a Bájitaltan szertárt és aztán úgy el tudok majd tűnni, mintha soha nem is jártam volna itt. Hát azt hiszem, hogy ezek után majd kétszer is átgondolom, hogy akarok-e egyáltalán az éjszaka közepén ilyesmit csinálni. Lehet, hogy itt lenne az ideje mindent feladnom, mert már kicsit unom, hogy mindig akadályokba ütközök.
Jelenleg a legnagyobb akadály a prefektus csaj volt… ha eszembe jutna a neve biztosan egyszerűbb lenne, de hát nem vagyunk barátok. Tudom, hogy Mardekáros, de ettől még nem kell ismernem, nem igaz? Engem sem ismer minden egyes Mardekáros, csak azok, akik egy kicsit is tudnak az aranyvérű családokról. Na igen, néha a családnév sokkal nehezebb teher, mint az ember gondolná. Megráztam a fejemet, nem akartam erre gondolni, főleg nem a prefektus csaj társaságban.
– Tudod mit? Majd én kitalálok neked valami büntetőmunkát! Ne aggódj, nagyon fogod élvezni... – mondta, miután kérdőre vontam, hogy miért nem dobott fel az auroroknak. Értem én, hogy mindenki kellemetlenül érzi magát, amiért itt van ez a csomó vadidegen nő meg pasas, de hát pont azért vannak itt, hogy a hozzám hasonlóak ne csináljanak hülyeségeket, nem? Nyilván nem, de azért az elég érdekes, hogy így is el tudtam jutni ide a szertárba simán, úgy, hogy egyetlen egyel sem találkoztam a folyosón. És nem tudom milyen rendszer szerint járőröznek.
– Már alig várom. Ne fogd vissza magad, bármit kitalálhatsz –válaszoltam unott hangon, azért reménykedtem benne, hogy nem kell órákat itt töltenem vele. Füleltem egy picit, hátha hallom még kint beszélgetni az aurorokat. De akkor a lány irányából hangos csörömpölést hallottam és mire odanéztem már valami élénkrózsaszín cucc már a földön folydogált szerteszét.
– Hooppá... ugh! – csak ennyit morgott a lány, de nem figyeltem rá, rögtön felkeltem a földről.
– Oh, bassza meg! – morogtam az orrom alatt, kegyetlen büdös volt a rózsaszín cucc. Ilyet miért tartanak itt egyáltalán? Közben mintha a lány megpróbálta volna kinyitni az ajtót, de hát az esélytelen volt, miután varázslattal zártam be.
– Nyugi, megoldom! – mondtam, miközben a kezemmel eltakartam az orromat, de a rózsaszín valaminek a szaga még így is elviselhetetlen volt, lassan öklendeznem is kellett. Próbáltam valami varázsigére gondolni, ami segíthet, de az agyam nem funkcionált rendesen, azt hiszem ez is a fura bájital mellékhatása lehetett.
– Héj, nyissátok ki az ajtót! –valaki ezerrel kopogott az ajtón kintről, biztos voltam benne, hogy aurorok vagy egy professzor.
– Re… reparo… – motyogtam szerencsétlenül, de elkezdtem köhögni ettől a szagtól és a pálcám nem azt akarta csinálni, amit én. Mire észbe kaptam csak annyit láttam, hogy a fal mellett álló polcok elkezdenek mozogni és hamarosan még több üvegcse csapódott a földre. – A rohadt életbe! – tettem hozzá köhögve, odakintről meg még mindig kopogtattak. Komolyan ezek nem ismernek egyetlen ajtó nyitó varázslatot sem? Igazából most már nem számított mi történik, életem végéig csinálhatom majd a jobbnál jobb büntetőmunkákat, kivéve ha most dönt úgy McGalagony, hogy kirúg. Sajnos az sem lepne meg, ez pedig rekord lenne így szeptember végén még tőlem is.
– Héj, prefektus? Jól vagy? –kérdeztem, mert nem hallottam már egy ideje a hangját, de mivel jelenleg az egész Bájitaltan szertár romokban hevert volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan több bájital hatását is érezhetjük, hacsak nem tudja valamelyik nagyon okos végre kinyitni az ajtót a másik oldalról.

ISSA
(https://data.whicdn.com/images/297671403/superthumb.jpg?t=1506035844)
2001. szeptember 29., este
a Roxfort folyosói

A dühöm nagyon hamar átcsapott valami másba, ahogy az a büdös izé végigfolyt a padlón. Hogy mibe? Hááát... most mondjam, hogy féltem? Igazából sosem voltam a legjobb Bájitaltanból, méghozzá azért, mert kissé ijesztőnek találom ezt a sok cuccot, amit egymásba öntünk és kavarunk meg főzünk... Ó, Merlin szerelmére, ez miért ilyen rohadt büdös? Nagyon-nagyon reméltem, hogy nem épp valami mérgező gázt szabadítottam világra. Nem álmaim halála volt egy másik mardekárossal megposhadni az egyik szertárban.
– Oh, bassza meg! – hallottam a fiú hangját, én pedig megpróbáltam az egyik még csupasz felületre tántorogni, de a rózsaszín lötty olyan sebesen futott szét a padlón, hogy esélyem sem volt. Egyből elérte a bakancsom talpát.
– Nyugi, megoldom! – Kissé kétségbeesetten bólintottam egyet, közben pedig a kezem egyből a kilincsre vándorolt, de persze hiába. Az előbb ugyanis bezárta mögöttünk Issa... Francba! Előrántottam a pálcámat persze azonnal, de ahogy megcéloztam volna az ajtót egy megfelelő varázslat után keresgélve elmémben, annak túloldaláról hangok csendültek.
– Héj, nyissátok ki az ajtót! - Megrezzentem, ahogy elkezdték verni az ajtót, és közben visszapillantottam Issa alakjára. Remek, így még nagyobb bajban vagyunk... nehezen ismertem el, de az én hibámból. Vettem volna egy mély levegőt, de a szagra fulladozni kezdtem és felköhögtem, hogy muszáj volt pulóverem ujját orrom elé szorítanom.
A fiú közben mintha egy varázslattal próbálkozott volna a hátam mögött, de csak a még több földre csattanó üveg hangját hallottam. Fenébe... rendben, szedd össze magad, Avery! Ki kell nyitni ezt a rohadt ajtót... Kinyitottam a számat a varázslatra, de erre újra csak köhögni tudtam.
– Héj, prefektus? Jól vagy? – Próbáltam csillapítani a fulladozásomat, miközben éreztem, hogy a bájitalok szinte pezsegni kezdenek a lábam alatt ahogy egymáshoz érnek a különböző főzetek. Merlin szerelmére, mibe kerültünk... A pálcám hegyét erősen nekinyomtam a kilincsnek.
- Persze... remekül... - feleltem rekedten, bele pulóverem anyagába. Aztán megpróbáltam kihasználni azt a fél pillanatot, amíg tudok beszélni, hogy kinyögjem a varázslatot. - Alohomora!
Kérlek, nyisd ki! Végigszaladt a hátamon az izgatott bizsergés, és szinte megugrottam ahogy éreztem a zárat kattanni. Sebesen löktem ki a nehéz ajtót hogy feltáruljon a nyílás, és ahogy kimenekültem a helyiségből, megragadva a fiút is valahol húztam magam után.
- Merlinre! - hallottam az egyik felnőtt hangját, ahogy krákogva kaptam levegőért. Nem tudtam, pontosan mire érti, nekünk szól vagy pedig hozzá is elért ez a lehetetlen bűz... de nem is érdekelt, csak az, hogy végre újra átjár a tiszta oxigén. Nekitámaszkodtam a falnak, és kicsit még mindig zihálva lestem a szertár felé, aminek szerencsére az egyik auror becsukta az ajtaját, hogy ne jöjjön ki a szag. - Most aztán nagy bajban vagytok! Mégis mi a Merlin seggét kerestetek ti odabent?
Végighúztam a fogaimat alsó ajkamon. Gondolkozz, Avery, gondolkozz... tiszta volt, hogy kénytelen voltam elővenni a rosszabbik mardekáros énemet, de muszáj volt kitalálnom valami hazugságot, csak hogy ne küldjenek mindkettőnket a tanév végéig bagolyürüléket takarítani.
- Aa... a Szeszély volt - magyaráztam, és próbáltam összeszedni minden tehetségem, hogy valamennyire hihetőnek hangzzak. - Én prefektus vagyok, és csak le akartam kísérni a Gyengélkedőbe az egyik háztársamat... - sandítottam Issa felé. - A klubhelyiségünk itt van a közelben. Erre jöttünk el, a szertár pedig megőrült...
Nem tudtam, beveszik-e vagy sem. Mindenesetre legalább nem esett nehezemre nagyon komoly és elesett fejet vágni, hiszen még mindig fájt kicsit a mellkasom és a torkom az előbbi köhögőrohamtól.

Avery

(https://i.pinimg.com/236x/1b/2f/e2/1b2fe2ba797e9b1bf491339f2f21671d.jpg)

2001. szeptember 29.

Nem akartam szándékosan tönkre tenni az egész Bájitaltan szertárt. Mármint esküszöm azt mertem hinni, hogy majd lazán megszerzek mindent és aztán lelépek, meg majd úgy fog tűnni, mintha soha nem is jártam volna itt. De hát mit mondhatnék? Azt hiszem üldöz a balszerencse, mert mostanság semmi sem úgy sikerül, ahogy eltervezem. Na de tényleg, én őszintén nem akartam itt ekkora felfordulást csinálni. Ráadásul mást sem akartam volna belerángatni, de a prefektust sikerült. Hát remélem, hogy emiatt azért őt nem hurcolják meg. Lehet, hogy egy bunkónak tűnök alapban (és valljuk be az is vagyok), de azért nekem is van szívem és a prefektus nem érdemelte meg, hogy miattam szívjon. Persze szívesen hergeltem meg már konkrétan vártam, hogy mikor robban, de azért na… nem akartam én ezt, nem így.
Akármi is volt abban az elsőnek elszabaduló bájitalban szörnyen köhögnöm kellett tőle és akkor még nem is beszéltünk az összes többiről. Ha meglátják a professzorok, hogy mit műveltem itt, akkor tényleg az év végéig minden egyes nap csinálhatom a jobbnál jobb büntetőmunkákat. McGalagony pedig egészen biztosan megfontolja a kirúgásomat. Szegény anya, ha ettől nem fog szívrohamot kapni, akkor nem tudom mitől.
– Baszki… –morogtam két köhögés között, miközben azt hiszem a prefektus megoldotta az ajtó kinyitását. Éreztem, hogy kihúz maga után a szobából és még köhögtem odakint egy sort, mire megláttam a két szerencsétlen aurort.
– Most aztán nagy bajban vagytok! Mégis mi a Merlin seggét kerestetek ti odabent? – kérdezte az egyik eléggé idegesen. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy valami csípős odaszólást vágjak az auror fejéhez, de a lány gyorsabb volt nálam és talán ez jobb is volt.
– Aa... a Szeszély volt. Én prefektus vagyok, és csak le akartam kísérni a Gyengélkedőbe az egyik háztársamat... A klubhelyiségünk itt van a közelben. Erre jöttünk el, a szertár pedig megőrült... – magyarázta és közben rám sandított egy percre. Megmondom őszintén az tényleg meglepett, hogy hazudott… mármint az én kedvemért. Érdekes.
– Pontosan ez történt. Mármint alvajáró vagyok és a klubhelyiségben beütöttem a fejemet… mindegy, hosszú történet, nem éreztem jól magamat, ezért indultunk a Gyengélkedőbe –erősítettem meg a prefektus szavait. Nem mintha nagy reményeim lettek volna, hogy elhiszik, de hát egy próbát megért. Arról nem beszélve, hogy az előbbi eset után talán amúgy is el kellene mennünk mindkettőnknek a Gyengélkedőre.
– Megőrült a szertár? –kérdezte eléggé szkeptikus hangon a szertár ajtajához közelebb álló auror.
– Igen, elég félelmetes volt –válaszoltam és próbáltam a megrúgott kiskutya képemmel ránézni. Az a baj, hogy az ilyen színjátékok nem tartoznak az erősségeim közé, szóval kételkedtem benne, hogy nekem hinnének, de talán a lány szenvedése valódibbnak tűnt az enyémnél.
– Erről azért szólnunk kellene az igazgatónőnek, nem igaz? –kérdezte a kollégáját az auror, én pedig a lény felé pillantottam. Ha ebből most kimászunk valahogy, akkor tartozok neki egy köszönettel és egy bocsánatkéréssel is. Oké, ez utóbbi nehezen fog menni, de megpróbálkozom vele. Tudom, hogy a nem túl bájos stílusomról vagyok híres, de néha képes vagyok normális emberként is viselkedni meglepő módon.
– Jól vagy? –kérdeztem tőle halkan, miközben a két auror éppen azt vitatta meg, hogy vajon most mit csináljanak. Komolyan ezeket azért küldték ide, hogy megvédjenek minket?

ISSA
(https://data.whicdn.com/images/297671403/superthumb.jpg?t=1506035844)
2001. szeptember 29., este
a Roxfort folyosói

Szinte el is felejtkeztem a fulladozásomról, ahogy végigsuhant a hátamon valami rettegéshez hasonló borzongás. Az auror felcsattanását persze meg is értettem valamennyire, habár továbbra sem gondoltam hogy osztaniuk kéne azt észt, hisz tulajdonképpen egyáltalán nem tartoztak ide... De azért attól féltem, hogy mi lesz, ha ezek tényleg elrángatnak minket az igazgatóiba. McGalagony biztosan nem repesne örömében, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg már Fawcett professzor is alszik, pedig ő még talán meg is védene minket, mégiscsak a házvezetőnk... És ő csapja a szelet a bájitaltan tanárnak is, nem? Óóó, mennyire jól járnánk vele... dehát biztos voltam benne, hogy nincs ekkora szerencsénk.
– Pontosan ez történt. Mármint alvajáró vagyok és a klubhelyiségben beütöttem a fejemet… mindegy, hosszú történet, nem éreztem jól magamat, ezért indultunk a Gyengélkedőbe – csatlakozott be Issa is a hazugságba, aminek azért nagyon örültem. Meg a sötétnek is, hogy a folyosói gyertyáinak lágyan rezgő fényében talán annyira sem tudják leolvasni az arcomról, hogy nem mondok igazat... Nem vagyok én annyira jó hazudozó, vagyis hát nem gondolnám magam annak, pláne, hogy utána folyton bűntudatom van.
– Megőrült a szertár? – kérdezett vissza az egyik auror, sütött a hangjáról a hitetlenkedés, ami igazából nem lepett meg... bár... pont a Szeszély miatt vannak itt, akkor meg mit nem hisz el azon, hogy már megint felbukkant és megtámadott két ártatlan diákot?
- A Szeszély egyre veszélyesebb dolgokat produkál - tettem hozzá kissé duzzogva, és átöleltem magam, ahogy lepillantottam a cipőmre, amelynek orra és valószínűleg talpa is úszott a különböző bájitalok erősen rózsaszínnek tűnő keverékében.
– Igen, elég félelmetes volt – egészített ki a fiú is a másik oldalról, és ahogy felé pillantottam láttam az arcára erőltetett ártatlan arckifejezést is, ami azért meglehetősen röhejesen nézett ki erről az oldalról... pláne, hogy közben még láttam magam előtt a bájitalokkal teli zsebes alakját is, ahogy azt próbálta nekem beadni, hogy alvajáró. Úgy tűnik, ez a sztori népszerű volt, hiszen itt is bevetette, de persze ettől nem hittem el jobban.
– Erről azért szólnunk kellene az igazgatónőnek, nem igaz? – gondolkodott hangosan az egyik auror a társa felé fordulva, hogy legszívesebben felsóhajtottam volna, de az utolsó pillanatban még azért visszafogtam. Persze így még mindig fennállt az igazgatói látogatás esélye, ami még frusztrált kicsit... McGalagony professzornak mindenképpen nehezebb lehet hazudni, mint ennek a két figurának a sötét folyosó közepén.
– Jól vagy? – hallottam meg aztán Issa suttogását megint, hogy bólintottam egyet felé, aztán újra visszanéztem az aurorok felé. Annyira elmerültek a diskurzusban, hogy talán még azt se vették volna észre ha egyszerűen elsétálunk.
- És te? - kérdeztem vissza, és közben visszacsúsztattam a varázspálcámat a helyére, gondolva, hogy erre úgyse lesz már szükség. Hirtelen aztán a két fickó visszafordult felénk, és az egyik méregetett minket egy darabig, mielőtt megszólalt volna... kicsit megijedtem, hogy hirtelen realizálta, hogy éppen át akarjuk csapni őt is, meg a társát is, olyan fejet vágott ugyanis, mint aki minimum kísértetet lát... ami persze a Roxfortban még csak meglepő sem lett volna. Bár szerintem Nick volt a legrosszabb, azzal a fura cilinderével meg a félig levágott fejével... fúj...
- Elkísérünk titeket a Gyengélkedőre - makogta aztán, és biccentett fejével az említett helyiség irányába, hogy a szívem nagyot dobbant, de meg is indultam, nehogy meggondolja magát. Merlinre...!

Avery

(https://i.pinimg.com/236x/1b/2f/e2/1b2fe2ba797e9b1bf491339f2f21671d.jpg)

2001. szeptember 29.

Lehet, hogy hülye voltam alapban, de az nem az én stílusom volt, hogy másokat is bajba keverjek. Mármint, miért tettem volna ilyet? A prefektus tulajdonképpen sosem ártott nekem, nem voltunk barátok, de ellenségek sem. Azt nem akartam, hogy miattam esetleg neki is büntetőmunkát kelljen végeznie meg hogy nézett volna az már ki? Azért mégiscsak egy prefektusról van szó. Mindegy, úgy voltam vele, hogyha ez az egész eset tényleg eljut McGalagonyig, akkor ő is úgyis engem fog csak elővenni, hiszen ismeri az „előéletemet”.
Mikor a lány bólintott, hogy jól van azért egy kicsit jobban éreztem magamat. Végül is nem miattam tört össze az első bájitalos üveg… csak az utána következő ötszázról tehetek én.
– És te? –kérdezte hasonlóan halkan, mint én, miközben a két auror még mindig valamit egyeztetett. Az a helyzet, hogy nem lepett meg a szerencsétlenkedésük. Végül is, ők nem diákokhoz vannak szokva, hanem gyilkosokhoz meg elmebetegekhez. Azt hiszem. Nem egészen tudom, hogy mit csinál egy auror.
– Igen, végül is nem haltam meg – vontam meg a vállamat és inkább elfordultam tőle. Nem bírtam, ha valaki egy kicsit is aggódott értem. Mármint, nem hiszem, hogy ő aggódott volna értem, de visszakérdezett, hogy jól vagyok-e és gondolom nem csak udvariasságból tette. Vagyis lehet, hogy igen, nem tudom, túl hosszúra nyúlt ez az éjszaka azt hiszem.
– Elkísérünk titeket a Gyengélkedőre – mondta végül valamelyik auror, ami őszintén meglepett. De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem örültek volna, hogyha McGalagony szúrós szemekkel méregeti őket, amiért felverték az éjszaka közepén.
– Az jó lesz, még mindig nem érzem jól magamat – válaszoltam és még produkáltam is pár köhögést, ami nem esett nehezemre, szinte még éreztem a bájitaok által okozott furcsa illatkavalkádot az orromban.
– Akkor haladjunk végre –morogta a másik auror, aki kicsit lemaradva követett minket. Most őszintén nem tudtam, hogy merjek-e még mondani valamit addig, amíg el nem jutunk a Gyengélkedőre. Óvatosan betettem a kezemet a zsebembe, szerencsére azért egy-két dolgot sikerült így is eltulajdonítanom. A prefektusra sandítottam, gondolom, szerinte az lenne a helyes, ha az alapanyagokat visszatenném oda, ahonnan elvettem. De eszem ágában nem volt ezt tenni, nekem kellenek ezek, el kell kezdnem azt a hülye bájitalt megcsinálni, mert egyébként semmi értelme annak, hogy olvasgatok az animágiáról. Meg amúgy is jó lenne már végre valami előrelépés ebben az egészben, ezt pedig a prefektus nem értheti meg.

ISSA
(https://data.whicdn.com/images/297671403/superthumb.jpg?t=1506035844)
2001. szeptember 29., este
a Roxfort folyosói

Halkan sóhajtottam egyet, ahogy az auror kibökte, hogy a Gyengélkedőre megyünk. Nem voltam benne biztos, hogy azért, mert tényleg hittek nekünk, vagy csak ők sem voltak teljesen biztosak abban, mi mást kéne tenni... de engem aztán nem zavart. Miután Issa imitált pár köhögést is mellé, megindultam utánuk a sötét folyosón át a Gyengélkedő felé, ami innen nem is volt olyan messze.
Ahogy magunk mögött hagytuk a szertárat, az persze frusztrált egy kicsit, hogy mit fog szólni ehhez mondjuk Tachibana professzor, ha meglátja holnap... bár biztos vagyok benne, aki ebben rutinos, annak néhány pálcaintés mindezt feltakarítani. Nem mintha én nem hetedéves vagyok... Ráadásul prefektus, meg minden, ennek az egésznek meg se kellett volna történnie. Miért is nem hagytam gondolkodás nélkül, hogy az aurorok csak rajtakapják a srácot, ahogy a szertárból lopkod? Merlinre, én meg az a jó szívem...
Persze az aurorok morgolódtak még egy sort, mire elértük az ajtót, nekem pedig átfutott az agyamon, hogy vajon Madam Pomfrey alszik-e valaha? Csak mert a Gyengélkedő egy olyan hely volt, amelyet éjjel-nappal látogatni lehetett, a javasasszony pedig mindig úgy tűnt, mint aki tökéletesen készen áll bárki torkán lenyomni egy kis bájitalt.
- Köszönjük! - pillantottam az egyik aurorra, aki csak bólintott egyet, majd a társára nézett, mintha csak azt kérdezte volna tőle, hogy most mi legyen a következő lépés. Addigra én már nyúltam is a kilincsért, hogy benyissak a sötét, tompa holdfényben úszó helyiségbe.
- Menjetek be, mi pedig beszélünk az igazgató nővel - jelentette ki végül a másik, mire bólintottam is, majd beléptem a Gyengéledőbe és megvártam, hogy Issa is kövessen. Az ajtó csak ezután zárult be, azon át pedig még hallottam az aurorok beszélgetésének és lépteinek hangjait.
Itt már kissé hosszabban fújtam ki a levegőt, miután körbenézve láttam, hogy néhány szuszogó egyénen - akik valószínűleg kviddicsjátékosok lehettek, folyton azok sérültek meg - kívül senki nem volt körülöttünk, egyelőre a Madam sem tűnt fel.
- Ez húzós volt... - jegyeztem meg továbbra is meglehetősen halkan, és összefontam magam előtt a karjaimat. Csak azután fordultam teljesen Issa felé, hogy felhúzott szemöldökkel a zsebei felé pillantsak. - De még szerencse, hogy itt vagyunk, mostmár elmondhatod Madam Pomfreynak is, hogy alvajárás kínoz.
Persze, nem akartam feltétlenül gonoszkodni, az amúgy sem volt igazán az erősségem, de azért jól esett egy kicsit csipkelődni. Könnyűszerrel elvehettem volna tőle a fiolákat... de aztán az megint hogy nézett volna ki? Madam Pomfrey elkezdett volna sipítozni, hogy kiraboltuk a szertárat, és az egész kezdődhetett volna az elejéről. Mindenesetre maga a tény kissé aggasztó volt, hogy mire kell neki ez a pár cucc... és az egyértelmű volt, hogy nem valami iskolai feladathoz.
- Bagolytrágyát szeretsz jobban takarítani, vagy esetleg besegíteni Hagridnak az állatkáival? - kérdeztem aztán csevegő hangnemben, máris tervezgetve a büntetést a fejemben, hiszen incidens a büdös bájitalokkal ide vagy oda, ezt nem felejtettem el... remélem, Issa sem gondolta, hogy megússza. - Óóó, vagy tudok egy még jobbat...
Aztán hirtelen felbukkant az egyik sötét sarokból a Madam, és sebesen át is sietett az ágyak közt, valami furcsa pizsamaszerűségben. Szóval tényleg itt alszik...
- Maguk meg mit keresnek itt? Merlinre... üljenek le! - mutatott az ágyak felé azonnal, meg se várva, hogy válaszoljunk, majd pedig, ahogy felvázoltuk neki, mi történt, ő persze már lelkesen bele is vetette magát a kotyvasztásba, hogy aztán lenyomhasson valami gusztustalan ízű löttyöt a torkunkon, mint általában.

Köszönöm a játékot! ;D

l o l,
g o t o h e l l

(https://i.pinimg.com/564x/95/5a/25/955a25508e5a41a6d56a65c641675af1.jpg)

2002. február 14.
to; Jason

Unalmas. Rohadtul unalmas volt, ahogy Seth-et és Grayt bámultam, meg ott volt a másik két pincsije is… valami Adwell meg az, amelyiknek fogalmam sincs, mi a neve. Ezek voltak ott a Palacsinta napon, ahova eleve el sem kellett volna mennem annak reményében, hogy Seth esetleg észrevesz. Soulier vagyok, nem egy nyamvadék Adwell vagy a másik kettő. De nem, neki ez kell. Napok óta nem szóltam hozzá kígyónyelven. Igazából sehogyan, csak néha-néha így hozzá csapódtam a társasághoz, mintha még lenne értelme.
Ezúttal, míg ők a gyerekes szarságaikat tervezték, én az újdonsült fehér kígyómmal a csuklóm körül ücsörögtem. Szeléné lett a neve, mint a Hold istennőjének, mert bizonyos fényviszonyok között a pikkelye ezüstösen csillant meg. Tetszett, ahogyan ide-oda siklott a bőrömön, vagy amikor a szemembe nézett és értettük egymást. Egészen más világokat nyitott meg előttem, nem volt időm olyanokon gondolkodni, hogy éppen kit zaklassak, mint egy óvodás. Főleg így, hogy még anyám sem volt a közelemben.
Egyszerűen csak felpattantam, rápillantottam Grayre. Azok a zöld szemek egészen másmilyenek voltak, mint eddig… tudtam, hogy sikerült elcsábítanom, de nem számított. Már nem akartam tőle semmit. Csak végig nyaltam a számon, hogy nézzen jól meg magának, aztán egyszerűen hátat fordítottam és elindultam kifelé. Ilyenkor volt jó a folyosókat, járni, mikor mindenki más a klubhelyiségben volt és leckét írt.
Végig sétáltam a klubhelyiségtől a Bájitaltan teremig és valahol a szertár előtt álltam meg… mintha zaj szűrődött volna onnan… valami furcsa nyöszörgés, aztán egy mélyebb hang, meg még egy mélyebb hang. Akár Seth bandája is lehetett volna, de azokat magam mögött hagytam. De a hangos ismerősek voltak.
Hagyd annyiban… menj tovább… Próbáltam magam rávenni és léptem is egyet odébb. Csak egy aprócska lépés volt, de aztán sóhajtottam egyet és visszafordultam. Feltéptem az ajtót, hogy megnézzem kik vannak odabent. De csak az a szerencsétlen hugrabugos srác volt, akivel állandóan összeütköztem a folyosón. Nem foglalkoztam vele, csak egy nyomi volt. Egy sima nyomi… most mégis úgy állta körbe három nagydarab srác, mintha a világ legszörnyűbb dolgát követte volna el.
– Helló – köszöntem halkan, hátha végre felém fordulnak. Eddig láthatóan észre sem vették a jelenlétem. – Mit csináltok? – Kérdeztem csak úgy mellesleg, majd felemeltem a kezemet, amin Szeléné tekergett.
– Mi a szart akarsz, Soulier? Menj vissza Morrowhoz, hogy bepelenkázzon. – Közölte az egyik. Erre a kígyó felágaskodott és kitátotta a száját, mintha marni készülne. – Vidd innen azt a dögöt!
– Hallod ezt, dögnek nevezett… – motyogtam az állatnak, mire az hangos sziszegéssel húzta ki még jobban magát.
– Ne uszítsd… – Kezdtek el egyszerre hátrálni mindannyian. Én meg csak kegyetlenül elmosolyodtam, ami már-már betegesnek hathatott. Nem számított, a lényeg az volt, hogy elég ijesztő legyen.
– Várj még… – Súgtam a kígyónak sziszegve, mire a három nagyarc elmenekült a szertárból és még be is csukták maguk után az ajtót. Ezután pillantottam rá a srácra. – Szia. Louis vagyok.– Nyújtottam felé a kezemet, mikor a kígyó szép lassan csillapodni kezdett a karomon.

title:
Tudsz sziszegni?

(https://data.whicdn.com/images/289326158/superthumb.jpg?t=1497335920)

2002. február 14.

play with:
sziszegő srác

Az egész nap kellemes volt. Csak egyszer vesztettem el a szemüvegemet, és csak a reggeli közben akartak kigáncsolni a felsőbb évesek. Igazából nem tudom melyik házhoz tartoztak, mert mint mondtam elhagytam a szemüvegemet. Aztán persze elesés közben rájöttem, hogy a talárom zsebében volt. Nem igazán értem, hogy került oda. De még jó, hogy varázsló vagyok és tudok varázsolni. Szóval igen ez egy könnyed átlagos nap, mint amilyen a többi is. Igzaából még ezek ellenére sem gondolom azt, hogy sok ellenségem lenne.
A nap lassan telt el, én meg éppen beadtam egy dolgozatot, Tachibana tanárnőnek... amit azt hiszem egy hónappal ezelőtt kellett volna? vagy még később? Igazából nem tudom, de ahogy a dolgozatra és rám nézett a professzor, már lehet ő sem emlékezett arra, hogy mi is ez, meg hogy én ki vagyok. Minden esetre, csak nem fogok megbukni belőle, mert nem éppen az erősségem a Bájitaltan. Hadd legyek őszinte, nem tudok koncentrálni. Valahogy sokkal érdekesebb dolgok kötnek le, mint például az, hogy vagyon hogy nézett ki az a valami aminek a szemgolyóját sütjük bele a főzetbe, meg ilyenek.
SZóval éppen angolosan távoztam, és azon gondolkodtam, vajon mégis de most tényleg mit szólna az öcsém és a húgom ahhoz, ha elmodnanám nekik, hogy amúgy tudok varázsolni? Mondjuk még ezzel várnom kéne addig, míg nagykorú nem leszek. Akkor legalább fel is tudnék vágni nekik. És jelenleg nem akarom, hogy eltörjék a pálcám meg ilyenek. Apa csalódott lenne. De sokszor tényleg egészen nehéz tartani a számat. Nem is tudom, apa hogy bírja ki. Bár ő maga mögött hagyta az egész varázslósdit és most barista valami kávézóban. Azt hiszem anya egy életre elvette a kedvét a Minisztériumtól is.
A következő pillanatban azt veszem észre, hogy valaki megragad és szabályosan belök a szertárba. Értetlenül pislogok, hogy a főnix tolléra, mégis mi folyik itt. Három Mardekáros egyed áll előttem, és úgy érzem magam, mint Bilbo a Hobbitból. Mert ezek hatalmas trollok. De tényleg hatalmas tagbaszakadt mardekárosok, és gonoszan vigyorognak.
- Hm üdv, nagyon szépen köszi ezt a hirtelen meginvitálást valami titokzatos klubbgyűlésre, de azt hiszem összekevertetek valakivel, szóval megyek is - magyarázom de aztán megtaszítanak és belőlem meg kiszalad egy nyögés, ahogy a falnak csapódom.
- Hova hova ilyen sietősen Bright? - kérdezi az egyik gonosz vigyorral a száján mire én hümmögök egyet.
- Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy teszek egy békés kis sétát a parkban, és megpróbálok becserkészni néhány villangót, akik az aljnövényzetben rejtőzködnek. Közben békésen elgyönyörködnék a hóesésben, és innék egy kis forrócsokit. Apropó, nektek sem ártana, határozottan úgy tűnik kint vannak az idegeitek - magyarázom, miközben ők olyan arcokat vágnak, amiket nem igazán lehetne barátságosnak nevezni. De mielőtt a legtermetesebb troll megszólalna, kinyílik az ajtó, és még egy Mardekáros gyerek lép be rajta. Ez az egész kezd valami groteszk rituális áldozati akármihez hasonlítani.
- Helló. Mit csináltok? - szólal meg az új srác a teremben, én meg igazán kíváncsi vagyok ki is ez pontosan, de mindeki hirtelen elém áll és én nem látok semmit. Nem sok mindent értek, hogy mi történik az elkövetkező percekben, de sziszegést tuti hallok. Aztán meg a trollk kereket oldanak, és én kettesben maradok a sráccal, aki sziszegett? Fogalmam sincs. Közben dörzsölgetem még a gyomrom is, mert bár férfiasan kezelem azt hiszem a fájdalmat kissé még kellemetlenül émelyító az a gyomros amit a hablatyolásom után kaptam.
- Szia. Louis vagyok - nyújtja felém a kezét, én meg teljesen belefeledkezem a kezén tekergő állat bámulásába.
- Kígyó! - kiáltok fel. - De menő. Mármint de tényleg. Te sziszegtél vele? Az de király - magyarázom miközben rázogatom a kezét. - Ez a kommunikáció olyan, mint a filmekben is? Egyébként Jason vagyok. Remélem te nem akarsz rituálisan feláldozni. AZt hiszem rágós lennék neki. Meg hát nem biztos, hogy ízlene neki a szemüvegem.

l o l,
g o t o h e l l

(https://i.pinimg.com/564x/95/5a/25/955a25508e5a41a6d56a65c641675af1.jpg)

2002. február 14.
to; Jason

Unalmas. Megint csak unalmas, bár a kígyós mutatvány még az én komor kedvemet is egy pillanatra feldobta. Valahogy erősnek éreztem magam, nem úgy, mint amikor az anyám a sarokba szorított és átkok sokaságával tört rám… akkor mindig éreztem, hogy a varázslatok milyen mértékben menetelnek át a testemen, hogy egész egyszerűen nem volt erőm, csupán térdre rogytam s hagytam magam megtörni. Vicces, hogy ezeknek a nagydarab srácoknak eszükbe sem jutott valami átkot küldeni elém, csak azért, mert a kezemben volt egy amúgy egyelőre teljesen ártalmatlan kígyó és még párszaszó is hagyta el az ajkaimat. Ebben még önmagában semmi ijesztő nem volt… hacsak nem maga a tény, hogy Seth a rokonom. Ezt nagyjából mindenki tudta a suliba s neki volt azért egy híre.
Megvártam míg a három nagydarab kereket old, csak ezután néztem rá a srácra. A Hugrabugba járt, bár nem igazán ismertük egymást, de már láttam… láttam, ahogy páran piszkálják vagy valami hülyeség történt vele és pánikba esett. Ezekkel az alkalmakkal megpróbáltam úgy tenni, mintha nem is látnám. Igaz akkor még nem volt meg Szelené, hogy erőssé tegyen. Azelőtt nem volt más csak a bántat és az állandó fájdalom, amit anyám viselkedése hagyott emlékként a lelkemen.
– Kígyó! – Kiáltott fel, mikor tudatosult benne, hogy kettesben maradtunk a Bájitaltan szertár zárt ajtaja mögött. – De menő. Mármint de tényleg. Te sziszegtél vele? Az de király – folytatta, csak úgy ömlött belőle a szó. Mindenesetre nem állítottam le.
Legalább egyikünk beszélt és ez nem volt hátrány, mert megszoktam, hogy a szavak, amik elhagyják az ajkaimat nagyrészt sziszegések. Nem tudom, hogy miért törtem magam, hogy megpróbáljak Seth közelébe férkőzni… őt lefeljebb Adwell és a seggnyalása kötötte le. Engem észre sem vett. Jobbnak láttam elhatárolódni tőle, de még Graytől is és a magam életét folytatni úgy, ahogyan nekem tetszik. Talán Soulier a nevem, de ha vége a Roxfortnak… sőt, amint betöltöttem a tizenhetet, úgy lépek le otthonról, ahogyan lehet. Volt vagyonom, amit apám kifejezetten rám hagyott, s azt úgy használtam fel, ahogy nekem tetszett. Az pedig bizony egy jó messzi házra onnan, lehetőleg Franciaországban, jó lesz.
A fiú végül elfogadta a kézfogást.
– Ez a kommunikáció olyan, mint a filmekben is? Egyébként Jason vagyok. Remélem te nem akarsz rituálisan feláldozni. AZt hiszem rágós lennék neki. Meg hát nem biztos, hogy ízlene neki a szemüvegem.
Visszahúztam a kezem és óvatosan végig simítottam Szelené pikkelyes testén. Nem ágaskodott fel s nézett támadóan a fiúra. Amíg nem adtam rá a megfelelő parancsokat, vagy nem érezte a belőlem áradó megfelelő érzéseket, nem esett neki senkinek.
– Mi oka lenne bántani téged? – pislogtam rá értetlenül és odanyújtottam a karomat, amelyiken a kígyó pihent. – Simogasd meg most! – Kíváncsi voltam hatnak-e rá a parancsaim. Megvártam a reakcióját, mielőtt visszahúztam volna magamhoz a karomat és én is óvatosan végigcirógattam volna újra a nyálkás bőrt. Volt valami lenyűgöző ebben az állatban, az engedelmességével együtt, amivel kizárólag rám hallgatott. Sethnek esélye sem lett volna vele szemben.
– Nos, egyelőre nem áldozlak fel rituálisan azt hiszem… majd talán később. – Sóhajtottam és a lehető legkomolyabb képet vágtam hozzá. Persze, hogy csak szórakoztam vele. De olyan vicces volt, ahogy izgult és magyarázott. Valójában nem is tudom, láttam-e valaha aranyosabb dolgot ennél… aranyosat… Louis! Megráztam a fejemet.
– Tudtad, hogy mások smárolni járnak a szertárba?

title:
Tudsz sziszegni?

(https://data.whicdn.com/images/289326158/superthumb.jpg?t=1497335920)

2002. február 14.

play with:
sziszegő srác

Sosem lehetett normális állatom, otthon anyánál nem. Fuhurt az orosz cicámat is apa családjánál kellett elszállásolnom, és csak élvezhettem az együtt töltött időnket a suli alatt. Mármint azokat az időket, amikor nem karmolt meg, vagy nem fújt rám nagy büszkén. Határozottan macskás macska volt, minden értelemben. Beképzelt, önző és öntörvényű, na meg barátságtalan. Végül is anya válaszotta amikor elsőéves voltam. Meg sem lepődöm. Nem mintha ez mind megakadályozott volna abban, hjogy a közelébe férkőzzek. Igazából mivel csendes magányomban inkább nem gondoltam sem Fridáékra, inkább vagy fantáziáltam és történeteket találtam ki, félhangosan motyogva a macskának, vagy annaka ki éppen arra járt, vagy egyszerűen csak a közelábe akartam férkőzni. Ez pedig egy lehetetlen küldetéssel ért fel, de én nem akartam feladni.
– Mi oka lenne bántani téged? Simogasd meg most! - hangzik el a költői kérdés én meg elgondolkodva belepislogok a srác különleges szürke szemeibe, amik valahogy olyan szomorúen csillognak, hogy kedvem lenne felvidítani valamivel. De hát én nem vagyok az a nagyon mókamester, maximum önnön magam nevetségessé tevésében vagyok szinte verhetetlen.
- Nem is tudom... talán rájön, hogy ő egy kígyó és meg akar enni, mert kíváncsi milyen íze van egy hugrabugos fiúnak, aki szemüveget hord? Vagy esetleg úgy dönt áttér az egzotikumokra és emberbizniszbe kezd? Mondjuk nem is tudom, kicsit nehéz lenne akezeden hordozni őt, miután egészben bekap engem. Jason alakja lenne szegénynek, és csak feküdne a szertárban. Vajon az nem fáj nekik, hogy egy állat nyomja őket belülről?
magyarázok hadarva, miközben elgondolkodva simogatom meg a kígyót, aki olyan aranyosan pislog meg mozgolódik közben, hogy meg tudnám ölelni. Ha mondjuk plüssből lenne biztosan.
- Nos, egyelőre nem áldozlak fel rituálisan azt hiszem… majd talán később. – mondja, mire én megkönnyebbülve sóhajtok, majd a szertár csukott ajtaja felé nézek. Mintha valami kattanást hallottam volna a túloldalról, de lehet csak képzelődtem.
- Ez nagyon kedves tőled - bólogatok, miközben a szemüvegem lecsúszik a földre a nagy bólogatás közben. Presze nem mintha feltűnne. - Majd előtte szólj azért, hogy megírjam a végrendeletemet. A féltestvérem nagyon meg szeretné szerezni magának a marvell képregény gyűjteményemet. Pedig igazbából csak négy éves, de tetszenek benne neki a rajzok. Veled is előfordult már, hogy szuperhős akartál lenni? - kérdezem, miközben igyekszem úgy állni, hogy ne nagyon verjek le mégtöbb üvegcsét meg fiolát.
– Tudtad, hogy mások smárolni járnak a szertárba?
- Tényleg? Tachibana tanárnő szerinted hány diákra nyitott így rá? Egyébként nem túl szűkös ez a hely ehhez? - kérdezem, miközben zavarbaejtően közel érzem magamhoz a fiút, miközben megint valami motozást hallok a szertár ajtaja felől.
- Szerinted beragadt? - kérdezem suttogva.

l o l,
g o t o h e l l

(https://i.pinimg.com/564x/95/5a/25/955a25508e5a41a6d56a65c641675af1.jpg)

2002. február 14.
to; Jason

– Nem is tudom... talán rájön, hogy ő egy kígyó és meg akar enni, mert kíváncsi milyen íze van egy hugrabugos fiúnak, aki szemüveget hord? Vagy esetleg úgy dönt áttér az egzotikumokra és emberbizniszbe kezd? Mondjuk nem is tudom, kicsit nehéz lenne akezeden hordozni őt, miután egészben bekap engem. Jason alakja lenne szegénynek, és csak feküdne a szertárban. Vajon az nem fáj nekik, hogy egy állat nyomja őket belülről?
Egész aranyos volt, ahogy magyarázott… szóval nem bántam. Csak az érdekelt, hogy érintse meg Szelénét, mert én azt akartam, így hát még közelebb tartottam a kezemet hozzá. Vajon nekem is bevállnak a parancsolgatások? Sethnek mindig működött… és bennem is bőven csörgedezett a Morrow vér. Mégis elmosolyodtam, ahogy a fiú ujjai finoman megérintették Szeléné sikamlós, ficergő testét. Hát ő is befogadta Jasont.
– Szerintem nem akar Jason-alakú lenni. – állapítottam meg, ahogy elhúzódva az állat végig siklott a csuklómon. Egészen olyan volt, mintha örömtáncot járna az új barátnak hála. Igen, nekem is kezdett szimpatikus lenni… de valahogy jobban szerettem volna rajta gyakorolgatni az erőt, ami éppen csak ébredezni kezdett bennem. Láttam, ahogy az ajtó felé pillant, de még nem akartam, hogy kimenjen. Hiába piszkálta valaki odakintről a kilincset, az amúgy is láthatóan beragadt. Nyilván a Szeszély miatt, vagy ránk zárta az a három hegyi troll, akiket korábban elüldözött Szeléné.
– Ez nagyon kedves tőled – bólogatott, mikor közöltem vele, talán később feláldozom majd rituálisan a házi kedvencemnek. – Majd előtte szólj azért, hogy megírjam a végrendeletemet. A féltestvérem nagyon meg szeretné szerezni magának a marvell képregény gyűjteményemet. Pedig igazbából csak négy éves, de tetszenek benne neki a rajzok. Veled is előfordult már, hogy szuperhős akartál lenni?
Hümmögve pislogtam rá, aztán egész egyszerűen értelmesebb témára váltottam. Nem tudtam eldönteni, hogy zavarban van-e és azért beszél ennyit, vagy ez nála valamiféle alapbeállítottság volt. Mindenesetre nekem egyetlen célom volt, hogy kizökkentsem ebből és minden Louis-erőmmel ezen dolgoztam… így hát felhoztam a csókolózós dolgot a szertárban. Valószínűleg ekkor esett le neki, milyen közel állok hozzá.
– Tényleg? Tachibana tanárnő szerinted hány diákra nyitott így rá? Egyébként nem túl szűkös ez a hely ehhez? – kérdezte, ahogy odakint megint valaki megpiszkálta az ajtót. Erre Jason suttogóra véve a hangját folytatta a kérdés tömeget: – Szerinted beragadt?
Hümmögve pillantottam a kilincsre, majd vissza rá. A szemüveg ujjlenyomatos felületén keresztül kutattam a barna szemeket. Vajon csókolózott már? Vajon milyen érzés lenne, ha éppen akkor nyílna ki az ajtó, mikor odahajolok hozzá? Elmémben ezer meg ezer apró fogaskerék próbálta kikalkulálni, hogyan lehetne számomra a legszórakoztatóbb ez a jelenet.
– Nem érdekel, hogy beragadt-e. – közöltem végül aztán, majd közelebb léptem úgy, hogy kicsit súroljuk egymás testét, Szeléné pedig a csuklómról átmászott az ő karjára, végig siklott fölfelé, a vállai irányába a ruha anyagán keresztül. – Szerintem pont elég ez a hely a smároláshoz… – Tettem hozzá aztán, majd lehunytam a szememet és odahajoltam. Szerencsétlen voltam, ügyetlen, mégis ahogy az ajkaim az övéire simultak, szinte ösztönösen tudtam, mit és hogyan kell tennem. Finom volt, rövid, szimplán kísérleti.
– Látod… simán elférünk… – motyogtam a szájába a szavakat.

title:
Tudsz sziszegni?

(https://data.whicdn.com/images/289326158/superthumb.jpg?t=1497335920)

2002. február 14.

play with:
sziszegő srác

Kezdett ez a szertár túlságosan is zavarbaejtően kicsinek tűnni. Úgy értem, ahogy rápillantottam a srácra, valamiért kissé zavarba jöttem. Mert hát mindig zavarba szoktam jönnim, de ez a fajta zavar olyan zavarodottan zavart volt. Azt hiszem... Mármint ilyet eddig általában csak a lányok közelében éreztem, de most pedig Louisval is, ami furcsa és különös, mégsem akad közben a torkomon a szó. Helyette inkább mégjobban dőlt belőlem. Össze vagyok zavardova, mint amikor nem tudom eldönteni mit válaszoljak a testvéreim azon kérdésére, hogy melyiküket szeretem jobban. Megköszörülöm a torkomat, és igyekszem csak a fiú kezén tekergő kígyóra figyelni, ami olyan szép és gyönyörű volt. Szerettem az állatokat, akár csak a meséket.
Aztán pesrze minden igyekezetem ellenére a smárolásnál kötöttünk ki, én pedig csak a talárom ujjának a lelógó végét piszkálgattam, és próbáltam arra gondolni, hogy minden normálisabb diák ilyeneken agyl, nem pedig azokon, hogy mondjuk milyen sárkány bújik meg éjszaka az ágy alatt, vagy hogy mit csinálnak titokban a festmények, ha senki sem figyeli őket. Igazából meg vagyok róla győződve, hogy titkos fogadásokat kötnek arra, melyik diák fog legközelebb leesni a mozgólépcsőkről.
– Nem érdekel, hogy beragadt-e. – szólal meg Louise, majd mire észbe kapnék közelebb lép, én meg kikerekedett szemekkel nézek rá, hogy mi történik, lehet tényleg megetet a kígyóval és tényleg Jason alakja lesz, de ehelyett, hogy bekapott volna egészben, bekúszott a talárom alá, és felmászott a vállamig, mire én megborzongtam egy kicsit.
- Hümm, nahát én lettem az új gazdatest? Még midnig jobb, mintha belebújt volna a számba, és átvette volna az irányítást felettem - hablatyoltam megint zavartan, mire megáéreuztem, hogy a mardekéros fiú a kelleténél közelebb került hozzám, én pedig akelleténél jobban kellemesnek találtam ezt aközelséget, de továbbra is csak szerencsétlenül bámultam rá, mintha csak a gyűrűk ura első kiadásával szemeznék és félnék bármit is csinálni.
– Szerintem pont elég ez a hely a smároláshoz… - dünnyögi, mire bármit is akarnék kinyögni, lakatot tesznek a számra egy másik szájjal. ELőször még azt is elfelejtem, hogy be kéne csuki a szememet, csak pislogok, mint hal a szatyorban, ahogy az ajkaink óvatosan egymáshoz érnek, és mivel ez életem legelső csókja, talán egy picit oda is koccannak a fogaim az övéhez, mire még inkább zavarba jövök, bhogy szerencsétlen vagyok.
– Látod… simán elférünk… – motyogta, mire én kiböktem egy remegő kis ahhahamaham-ot, miközben picit hátrébb akartam lépni. A kzememmel beletúrtam a hajamba, de a könyökomet bevertem az egyik kisebb polcba, így a fejünkre borult valami bájital, mert megint szerencsétlenkedtem.
- Hmm, nagyon fess vagy ebben az ezüstös csillámizében - dünnyögöm. - Mintha csillagporos lennél... egész jól mutat - böktem ki, majd óvatosan, kissé bizonytalnul visszacsókoltam, miközben afülembe szisszentett a kígyó is, de aztán kattant a zár, és belépett rajta valaki, egy meglepett Ó-t hallatva.

l o l,
g o t o h e l l

(https://i.pinimg.com/564x/95/5a/25/955a25508e5a41a6d56a65c641675af1.jpg)

2002. február 14.
to; Jason

Már nem válaszoltam a szavaira. Csak közelebb léptem, úgy hogy a testünk egy egészen kicsit összeérjen. Nem olyan volt, mint Seth, nem volt benne ridegségem, sem nagyképűség. A tekintetem először a szemüveg mögött rejtőző barna szemeket néztem meg magamnak, aztán a "smárolás" szót kiejtve az ajkaira pillantottam. Puhának tűntek... meg akartam kóstolni őket. Talán csak azért, hogy kipróbáljam mások mit esznek az ilyen helyzeteken. Én is élvezni akartam a Roxfortos éveim minden pillanatát, hiszen nem sok választásom volt, ha eljött a nyári szünet. Ki voltam téve anyámnak, a kínzásoknak, hogy újabb sebhelyet hagyjon rajtam.
Az ajkaim finoman feküdtek az övére. Nem voltunk olyan ügyesek, mint ahogy a regényekben vagy mondjuk mások a folyosón. Lehunytam a szememet mégis, hogy átadjam magam az érzésnek. Nem zavar, hogy összekoccannak a fogaink, mert éreztem, hogy pillanatról pillanatra könnyebben megy. Finoman faltam hát az ajkait. Így motyogtam felé, lágyain az ajkai közé lehelve a szavakat.
Csak akkor láttam mennyire zavarba jött, mikor elhúzódott tőlem... vagy legalábbis megpróbált a szűkös helyen. Nem sikerült, talán épp egy centi keletkezett közöttünk. Ahogy beletúrt a hajába, valami csilingelve tört össze és ömlött ránk a tartalma. Ezüstös, fehéres csillám volt, mint Szeléné pikkelyei. Végig folyt a sötétbarna tincseimen, az arcomon, a nyakamon a talárom anyagára.
- Hmm, nagyon fess vagy ebben az ezüstös csillámizében - mondta. Ekkora esett le, hogy Szeléné átsiklott a talárja alá, s most ott volt a nyakánál, lágyan sziszegve, hogy milyen aranyos ez a fiú. Tényleg aranyos, őrült, de aranyos... - Mintha csillagporos lennél... egész jól mutat - Az ajkai megint az enyémekre találtam. A nyelvem átsiklott az övére, finoman, ösztönösen simítva rajta. Finom tánc volt, sokkal lágyabb és kellemesebb, mint a korábbi próbálkozásunk.
- Jason... holnap tal... - motyogtam, az ajkaim még mindig az övét cirógatták. A csók folytatódott, ám az ajtó felől mintha megitn motoszkálás jött volna. Hallottam, ahogy kattan a kilincs nyelve és kintről betévedt a huzat, végig simítva a nyakamon. Szeléné egy pillanat alatt siklott át a vállamra, majd tűnt el, lefelé haladva a talárom zsebében.
- Mit kerestek itt, Merlinre?! - Frics volt az. Éreztem, ahogy a takarítószeres bűz megtölti a kis helyiséget. - Diákoknak ide belépni, tilos! Erről tudni fognak a tanárok! - Magyarázta és kegyetlenül elvigyorodott. - Irány a klubhelyiség, mindkettő! - Magyarázta, majd megragadta a karom és kihúzott a folyosóra. Nem is láttam, hogy Jason követ-e, de nem volt más választásom, mint megindulni a klubhelyiség felé. Épp csak egy pillanatra fordultam hátra.
- Holnap együtt reggelizünk? - kérdeztem, de nem vártam választ, csak tényleg megindultam a klubhelyiség irányába. Boldogan ugráltam végig a folyosón, mintha valami kiváló dolog történt volna velem... végül is csak egy csók volt... de még órákig éreztem az ízét a nyelvem hegyén.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.

IGEN Ő A FIAM
(https://i.pinimg.com/236x/98/f8/2b/98f82bc417bdee4cccfa245f6232b163.jpg)

la Fay
2004. 04. 09.

Smith professzor csak nem rég ért vissza az iskolába, ugyan is a hátvégén megzsületett a közös gyereke Aurora Blackkel. A hírre egészen össze volt zavarodva, és talán még most sem ocsúdott fel abból, amin átesett azon a napon, amikor először nyomták a kezébe a csecsemőt. Bár külön folytatták az életüket, Aurorával megbeszélték, hogy közösen nevelik fel a gyereküket. Amúgy sem akartak még egyet, éppen elég volt nekik egyszer egymással lefeküdniük. Aurora nem volt sosem az ő esete, és a lány is inkább tekintette őt valami társfélének, de sosem élete párjának. Aurora megígérte, hogy kevesebbet fog férfiakkal hálni ezen időszak alatt, bár ebben Smith professzor erősen kételkedett. A szülei nem jelentek meg a neves eseményen, a Black családból is inkább a kellemesebb társaság érdeklődött a gyermek felől, na meg Serenáék családja is küldött egy bájos képeslapot.
Dúló érzelmekkel ácsorgott hát a bájital szertár előtt, hogy a szokásos ellenőrzést végezze el. A kezéét hátrakulcsolva mustrálta a polcokat, mellette pedig egy penna és egy pergamen lebegett, szorgalmasan jegyezve a hiányt, vagy éppen a még meglévő hozzávalókat. Mindig elvégezte ezt a műveletet, hiszen fel kellett töltenie a készleteket, és bár Lancaster professzoral kiemelkedő csapatdinamikája volt, a ritkább alapanyagokat nehezebben szerezte be. Így fel is írt párat, ami fogyóban volt. Szigorú arccal bámulta hát a sorokat, amik között még csak por sem mert letapadni. Óh, nem nem volt ez már az a koszos, pókhálós szertár, minden patyolat tiszta volt, dekadens és rendszerezett. Sosem volt még ilyen tiszta ez a hely, jegyezte meg már néhányszor még maga McGalagony is, a professzor mellkasát pedig büszkén ki is düllesztette hozzá. Igényes férfiember volt, és bár ezt a leltározást elvégezte a mai nap, most kissé szeszélyes bódulat miatt ismét nekiállt.
Volt egy fia.
Még ahogy ezt a szót ízlelgette magában, megannyi érzelem súlytotta, és fogalma sem volt arról, hogy ehhez Florian mit fog szólni. Még nem mondta neki, hiszen csak nem rég jött vissza, napközben. Esélyük sem volt rendesen beszélgetni, és a legutóbbi vitájuk után még egy kissé nehezményezte a fiú bukását, de egyes tanárok sajnos nem voltak olyan jószívűek, mint a kedves Maris.
Ennek okaként, hogy még nem bezséltek üzent neki, hogy a szertárban találkozzanak, így amíg a fiúra várt, ő körülményeskedve nézegette polcokat.
- Kifogyóban van a sellőpikkely, a zsálya és a csalán - dörmögte a pennának, aki gyor mozdulatokkal jegyezte fel a szavait. - Thesztrál sörény és sárkányvér - mormogta tovább, aztán amikor neszezést hallott abbahagyta a diktálást és a belépő Florian fellé fordult.
- Bizonyára sejti, hogy miért utaztam el pár napra, de etikusnak tartom közölni a már nyilvánvalóvá vált tényt: megszületett a fiam - mondta és a fiú arcát fürkészte. Nem várt tőle kirobbanó örömöt az igaz, de meg akarta vele osztani ezt.
A fiam. Még mindig olyan furcsa volt ez a szó, eddig még ki se mondta igazán, maximum levelekben írta, mint Macmillan barátjának.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith
(https://i.pinimg.com/564x/73/e1/23/73e12335c3d9fff2cecb61ee463c11ae.jpg)

outfit (http://)

Lassan sétáltam végig a folyosón. Egy kicsit féltem Smith-szel találkozni. A gyomorgörcsöm kellemetlenül nyomta a hasamat, arra késztetve, hogy minden lépésnél kicsit előre hajoljak. A tenyeremben persze ott lapult az a néhány málna szem, amit az egyik manótól kaptam a konyhán, de nem tudtam nekilátni sem. Féltem, hogy Smith majd megint elővesz, mert mondjuk rosszjegyet kaptam vagy nem voltam elég aktív, míg dolga volt.
Elértem a szertárhoz, ahova hívott. Nyitott tenyérrel, a málnákkal léptem be hozzá. Azonnal elkaptam a szigorú tekintetet, a jegyzetelő pennát a levegőben. Nem volt jó kedve... már megint mi a fenével bosszantottam fel.
- Jó napot... - kaptam be egy szem málnát. Reméltem, hogyha a vércukorszintemet kicsit felnyomja a gyümölcs, nem leszek olyan veszett sápadt. Láthatta rajtam, hogyan érzem magam.
- Kifogyóban van a sellőpikkely, a zsálya és a csalán - dörmögte. Nem is nekem, hanem a mellett dolgozó pennának. - Thesztrál sörény és sárkányvér - fordult végül felém. Az íróeszköz megállt a levegőben, kicsit úgy éreztem, az is engem figyel. Egészen úgy tűnt, mintha egy vallatás közepébe keveredtem volna.
- Bizonyára sejti, hogy miért utaztam el pár napra, de etikusnak tartom közölni a már nyilvánvalóvá vált tényt: megszületett a fiam - mondta. Erre még jobban elsápadtam és már nem is volt gusztusom tényleg a málnákhoz. Letettem őket az egyik szekrény szélére.
- Ő... hát nem volt annyira nyilvánvaló... - túrtam át a hajamat és kicsit félrenéztem. Nem volt komfortos a szúrós tekintetbe merülni éppen most. Nyilván féltékenynek kellett volna lennem és kissé zavart is, hogy mással lett gyereke... de tőlem ezt úgysem kaphatja meg.
- És mi a neve? - dünnyögtem elég zavartan. Gratulálni képtelen lettem volna, ezért megpróbáltam csevegni vele. Végül is lefeküdt azzal az Aurorával, amikor velem volt... még akkor is, hogyha a velem lét számított megcsalásnak. De az én szempontomból pont fordítva. Kicsit még fájt a dolog, mégsem gondoltam rá tüskeként. Végül is engem választott.
- Biztosan gyönyörű gyerek... - nyeltem egyet. Nem akartam bőgni vagy túl érzékeny lenni. Tudtam, hogy neki ez fontos.

IGEN Ő A FIAM
(https://i.pinimg.com/236x/98/f8/2b/98f82bc417bdee4cccfa245f6232b163.jpg)

la Fay
2004. 04. 09.

Nem hallotta meg a fiú köszönését, a gondolatai messzi vidékre sodorták, és még a saját dünnyögését is olyan távolinak hallotta. Nem minden nap lesz az emberből apa, és valahogy ez a dolog nem várt furcsaságként telepedett rá. Pedig tisztában volt a tényekkel, gyermeket nemzettek Aurorával, holott egyikük sem kívánta egymást. MÉg bájitalt is készített Smith a lánynak, hogy többször ne kelljen próbálkozniuk. Kölcsönösen és szinte barátian megállapították, hogy nem táplálnak egymás iránt semmit, de a gyereket a válás után is ketten akarták nevelni. Smith nem akarta, hogy a fia bármilyen módon is sérüljön, vagy hogy egyik szülőjének a hiánya mellett nőjön fel. Habár a nagyszülők kelletlenül álltak ehhez a dologhoz, kénytelenek voltak beletörődni.
Azonban, hogy a fia megszületett, és tényleg felelős volt egy életért, mely tőle, belőle kakadt rendkívül megrendítette és sokkos állapotban volt még szinte. Apa lett. Hogy ezt eméssze magában monoton hangon sorolgatta a pompázatos, makulátlan tiszta, katonás sorrendbe rendezett üvegcsék és fiolák előtt a hiányzó darabokat.
Eszébe jutott a sajnálatos eset is Jack Glynnel. Minő pazarlása ez egy tehetséges életnek. Smith professzor most is mély csalódottságot érzett ahogy erre gondolt. Ő volt az évfolyam legtehetségesebb diákja a tárgyából, és megkockáztatta, hogy majdnem anynit tudott, mint egy hetedéves. Sőt lehetséges, hogy többet is. Kellemetlen, de nem lehetett ezt szó nélkül hagyni. Bármennyire is sajnálta a dolgot, és bármennyire is kergette az őrületbe Miss Wheeland azzal, hogy miért nem jöhet vissza.
Ahogy Floriant végül érzékelte, a sercegő pennával és a pergamennel felé fordult, mintha csak valami jegyzőkönyvet készült volna felvenni. Csendes délután volt, szinte csak a penna sercegése és a kettejük lélegzete hallatszódott a szertárban. Bevallotta hát, távollétének okát, férfias zavarba burkolódzva. Florian sápadtnak tűnt, a tompa fényben is, ami meglehetősen aggasztotta őt. Figyelte, ahogy a kissé málnától maszatos arccal bámult vissza rá. Pedig még csak veszekedni sem akart vele, csak tisztességesen közölni a tényeket: hogy apa lett. Bármily furcsán is hangzott.
- Ő... hát nem volt annyira nyilvánvaló... . - motyogta zavartan Florian, és SMith meg is lepődött, hogy ilyen furcsán fogadta a bejelentést. Drasztikusabb reakcióra számított. Meg is köszörülte atorkát, hirtelen nem is tudott mit mondani, de a csöndet megint le Fay törte meg.
- És mi a neve? - kérdezte, mire Smith hirtelen nem is tudta, hogy nevezték el. Sok lehetőség felmerült, Aaron, Mark, de végül mind a ketten egységesen döntöttek.
- Stephen Smith - válaszolta, és megköszörülte a torkát. Aurora dallamosnak találta, hogy alliterál a két név, és Smith meg azért, mert egy kellemetlen rokonét se hívták így, így nem tudtak rá egyből negatívan asszociálni rá az emberek. Tiszta lapot óhajtott a fiának, egy jobb élethez, jobbhoz, mint ami neki volt.
- Biztosan gyönyörű gyerek... - motoygta, mire Smith bólogatott.
- Bizonyosan - válaszolta kimérten. Nem értett a gyönyörű gyerekekhez, szerinte ugyan olyan mogorván nézet, mint ő. Még a homlok ráncai is ugyan azok voltak, csak a haja volt egy kicsit sötétebb.
- Jól van? Sápadtnak néz ki. Csinálhatok egy gyógyfőzetet - lépett közel Florianhoz.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith
(https://i.pinimg.com/564x/73/e1/23/73e12335c3d9fff2cecb61ee463c11ae.jpg)

outfit (http://)

A puszta gondolattól is rosszul voltam, hogy Smith szemébe nézzek megint, miközben leteremt azért, mert nem tanultam. Most mit rontottam el vajon? Elmentem minden órára, csak éppen rosszul teljesítettem. Ez nem az én hibám volt... vagyis nem csak az enyém. Smith-nél amúgy is nehéz volt megugrani az elvárásokat. Gyakorlatilag akármit csinálhattam, rossz jegyet adott vagy büntetőfeladatot, de ha már itt tartunk, Lancaster sem volt éppen jobb.
A téma azonban a tanulásomnál is mellbe vágóbb volt. Nem hittem volna, hogy fájni fog, ha azt mondja, megszületett a fia. Egy kicsit azonban mégis ott motoszkált bennem. Persze, hogy fájt. Persze, hogy majd megőrültem a kíntól, amiért képtelen voltam elfogadni, hogy más valakivel lett gyereke. Neki erre szüksége volt, mert aranyvérű volt, így pedig most már örököse is volt. Nem volt ott a nyomás, hogy ezt a problémát előbb-utóbb meg kell oldani, mégis gyűlöltem ezt az érzést. Talán jobban el is sápadtam, mint korábban. Most egy más fajta rettegés uralkodott el rajtam.
- Stephen Smith - felelte. Stevie. Milyen bájos... biztosra vettem, hogy máris olyan viccesen ráncolja a homlokát, mint Smith. Ettől pedig csak még jobban elszorult a szívem. Én ezt sosem adhattam volna meg neki. Vajon ettől most majd vonzódni fog Aurorához? Az a nő annyi gyereket adhatna neki, amennyit csak akar.
Úgy éreztem, még a levegőm is elfogy, ahogy megpróbáltam valami dicsérőt mondani. A mellkasomban őrülten kalapált a szívem. Nem akartam féltékeny lenni és azt érezni, hogy ettől most köztünk minden megváltozik és nyáron majd akkor kapok észbe, mikor már elvett megint valakit. Vagy esetleg megint Aurorát.
- Jól van? Sápadtnak néz ki. Csinálhatok egy gyógyfőzetet - lépett közelebb. Természetesen így máris megéreztem az illatát, amitől ellágyult a szívem.
- Én... azt hiszem jól vagyok... - sóhajtottam fel és megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Nem kellene rosszul lennem, mégis mitől vagyok rosszul? Smith boldog. Nekem is boldognak kéne lennem... vagy legalábbis támogatóbbnak lennem. Ehhez képest nem kaptam levegőt, a szívem fájdalmasan zakatolt. - Lehet, hogy mégsem... - mondtam és úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj. Meg kellett kapaszkodnom Smith-ben, hogy megtartsam magam. Aztán megpróbáltam levegőhöz jutni és végre sikerült úgy, hogy a mellkasához nyomtam a fejem.
- Bocsánat... csak elfáradtam vagy allergiás vagyok a málnára.

IGEN Ő A FIAM
(https://i.pinimg.com/236x/98/f8/2b/98f82bc417bdee4cccfa245f6232b163.jpg)

la Fay
2004. 04. 09.

Smith professzor furcsa, kába hangulatán la Fay furcsa vibrálása sem segített. Nehezen talált vissza a jelenbe kusza gondolatai közül. Az apaság úgy hullott az ölébe, mintha minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a volt felesége kipottyantott volna egy gyereket, aki az ő arcát örökölte. Felkészült már erre, de mégis nem tudta hova tenni. Egyszerre volt kétségbeesett és bujkált benne valami megmagyarázhatatlan öröm. Talán azért is volt ilyen furcsa az egész, mert a válás óta nem sokat találkoztak Aurorával. Ő is a maga útját akarta járni, felbátorodva Smith tettén, bár a gyermeket közösen akarták felnevelni, hogy rendes anyaképe és apaképe is legye. Bár Aurora sem volt mintaanya és Smith professzor sem mintaapa.
Közölte hát a tényt Floriannal, aki meglehetősen döbbent arcot vágott hozzá. Tudta jól, hogy nem fog ennek a hírnek örülni, igazából saját magán se érezte azt a mámoros boldogságot, amit állítólag kellett volna. Remélte, hogy a fia azért gazdagabb érzelmi világgal fog rendelkezni. Igazából már amikor Aurora teherbe esett, mind a ketten megkönnyebbültek, hogy többször nem kell együtt csinálniuk. Kellemetlen volt mind a kettejük számára az egész, melyet a szülői elvárások róttak rájuk, és tökéletesen egyetértettek abban, hogy többször bizony nem csinálják. Aurora úgyis talált magának mindig valami férfit, akit éppen szédíthetett, vagy aki őt szédíthette. Neki meg itt volt Florian. Aki eléggé sápadt volt.
Közelebb is lépett a gyümölcsmaszatos fiúhoz, miközben a pergamen és a penna kellemes szusszanással tette le magát az egyik polcra.
- Én... azt hiszem jól vagyok... - szólalt meg kisvártatva a fiú, erre meg SMith kétkedően vonta össze a szemöldökét, a szokásos módon, miközben egyre sápadtabbá vált Florian.
- Lehet, hogy mégsem... - nyögte, és SMith időben kapta a karjai közzé a nekitámaszkodó fiút. Csak sóhajtott egyet, mintha egy medvebrummogás lett volna. Talán nem kellett volna közölnie így vele a tényeket, de sosem lett volna rá tökéletes alkalom. Tudta, hogy Florian utálta azt a szerencsétlen Aurorát, és biztos volt benne, hogy utálni fogja a fiát is. Ami mondjuk felettébb rosszul esett neki.
- Maga varázsló, la Fay, nem lehet allergiás a málnára. Jöjjön inkább innen ki velem, mert úgy tűnik ez a zárt levegő nem tesz jót magának - magyarázta és támogatóan kifelé kezdte el terelni a szertárból, a Bájitaltanterembe. Ott most senki se vehette észre őket, és feltűnést sem keltettek volna, ha végigterelgeti a gyengélkedő helyett a szobájáig.
- Üljön le - utasította, és kivételesen a kényelmes tanári székébe ültette, amin mondjuk ritkán ücsörgött, mert mindig egyenes háttal állt az órák alatt, amit a királynő palotaőrei is megirigyelhettek volna. - Vegyen mély levegőt - mondta neki, és a háta mögé lépve kedvesen megmasszírozta a vállát.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith
(https://i.pinimg.com/564x/73/e1/23/73e12335c3d9fff2cecb61ee463c11ae.jpg)

outfit (http://)

Úgy omlottam Smith karjaiba, mintha tényleg beteg lennék. Valójában csak minden a küszöbön állt ahhoz, hogy elveszítsem őt: mástól lett gyereke, csalódott bennem, mert képtelen voltam letenni a RAVASZ vizsgákat. Sosem fogok megfelelni neki, mert minden, amire szüksége van, az nem én vagyok. Legalábbis most már kezdtem így hinni. Mégis a karjaiba bújtam... mert mindig hiányzott az illata és az érintése.
Nem tudtam, hogyan kéne ezt kezelnem... mármint nyilván nem utálhatom Smith fiát, de nekem a kisgyerekek olyan furcsák. Mindegyik bőg és büdös is. Na meg egy másik embertől van. Azért lett, mert Smith nem akart engem választani... kicsit ez a hír is arra az időszakra emlékeztetett.
- Maga varázsló, la Fay, nem lehet allergiás a málnára. Jöjjön inkább innen ki velem, mert úgy tűnik ez a zárt levegő nem tesz jót magának. - Duruzsolta, miközben a karjaiban tartott.
Csak bólintottam. Hagytam, hogy a szertárból átvezessen a tanterembe.
- Sajnálom prof... - Suttogtam kicsit szomorkásan. Nem akartam, hogy miattam legyen megint rosszkedve. Abban bőségesen volt részem ostanában. - A fiának persze örülök. Mégis csak magáé... szóval kizárt, hogy ne legyen gyönyörű.
A terembe lépve kicsit elszorult a szívem. Lényegében a folyamatos hibáim miatt még egy évig gyerek leszek. Ha jogilag már nem is, Smith szemében akkor is. Ugyanezekben a padokban foguk ülni az egyenruhámban, míg ő csalódottan magyaráz.
- Üljön le - terelt a széke felé. Szófogadóan leültem, kicsit az ő szemszögéből látva a világot. Furcsa volt, sosem ültem még tanári székben. - Vegyen mély levegőt - folytatta. Mögém lépett, az ujjai a vállamra simultak. Miközben a mély levegőre koncentráltam, ő óvatosan masszírozott, mintha attól félne, eltörök.
- Komolyan mondtam, hogy örülök... csak tudja... furcsa érzés... - Nyeltem egyet. Kicsit könnyesek lettek a szemeim, mert ezt a vallomást nem igazán akartam megtenni. Mármint miért kockáztatnám a kapcsolatunkat... már így is a szakadék szélén állok. Smith pedig bármikor lelökhetett.
- Több dolog kapcsolat Aurorához, mint hozzám.

IGEN Ő A FIAM
(https://i.pinimg.com/236x/98/f8/2b/98f82bc417bdee4cccfa245f6232b163.jpg)

la Fay
2004. 04. 09.

Smith nem igazán értette mi történt most Florian lelkében. Már lemondott arról, hogy idén elvégezze a fiú az iskolát, ami meglehetősen frusztrálttá tette, de már kénytelen volt ezt magában tartani. Semmi kedve ne volt arra, hogy állandóan ezen vitázzon vele, ha már nagy nehezen végre sikerült kettesben lenniük. Az élet nem volt sütőtökös pite, ahogy tartja a bölcs mondás, ugyebár. A szertárban hűvös volt a levegő, nem érezni itt, hogy beköszöntött a tavasz, szépen lassan mindent megtöltve új élettel. Iagzából ő igen csak egyszerű dologra vágyott, kettejüket illetően: békés együttlétet, azon kívül, hogy nem telepszik rájuk a lebukás nyomása. Túl öregnek gondolta magát ehhez a stresszhez, főleg, hogy nagyon nagy felelőssége volt a diákok és az egész iskola iránt. Talán kissé túl komolyan is vette az iskola iránti elkötelezettségét.
Jól esett neki, hogy közel tarthatta magához a fiút, annak ellenére, hogy annak elme és idegállapota miatt egészen aggódott. Még azt us elfelejtette hirtelen, hogy éppen az apaság kapuját lépte át, és egy apró kis ártatlan életért lett felelős, egészen az élete végéig. Ez a tény nem riasztotta el, igazából a diákok iránt is így érzett. Túlságosan elkötelezetten szerette volna a diákokat felkészíteni a kinti világ nehézségeire. Amivel láthatóan ő is pontosan ugyan úgy küzdött.
Kiterelte magukat hát a szertárból, be az üres terembe. Szeretett volna ablakot niytni, de ez eléggé nehéz lett volna, hiszen a pincehelyiségben voltak. Pedig ő is nagyon vágyott rá, hogy egy kellemes tavaszi szellő körbeszaladjon itt, és jobban esett volna a sápadt fiúnak is. Úgy nézett ki mintha látta volna elő egyenesben Félig Fejnélküli Nick félig lefejezését. Szóval, mindent összevetve, jót tett volna, ha a kinti virágzás üdítő illata eljutott volna hozzájuk is.
- Sajnálom prof... A fiának persze örülök. Mégis csak magáé... szóval kizárt, hogy ne legyen gyönyörű - magyarázta Florian. Erre Smith megint kissé megilletődött, hiszen a fiú édes volt, bájos apró, olyan apró, hogy az ember el se hinné, hogy egyszer az apja magasságát fogja örökölni. Észbe kapott, és megköszörülte atorkát, majd szolidan biccentett is egyet.
- Milyen kedves Florian - mondta illedelmesen megköszönve a bókot. Hiszen szerette ám még most is betartani a normákat. Bár azt már nem mondta, hogy nézze meg egyszer vele. Inkább egy romantikus sétára vágyott most vele, a birtokon lévő szép cseresznyefák alatt, ami persze kizárt volt. Nem igazán lehettek együtt fényes nappal. Smith professzor azonban minden szenvedést válalt annak érdekében, hogy jövőre - most már tényleg - elvégezze Florian az oskolát és végre felszabadultan együtt lehetnek.
Smith professzor igyekezett megnyugtatni Florian idegeit.
- Komolyan mondtam, hogy örülök... csak tudja... furcsa érzés... - szólalt meg Florian, és Smith szinte látta maga előtt, ahogy a fiú könnyei locsolják még az egyenruháját is.
- Több dolog kapcsolat Aurorához, mint hozzám - jelentette ki Florian, amit szinte majdhogynem sértette őt. Mégis miben? Egyszer elhálták a szánalmas és kellemetlen nászéjszakát, Aurora úgy lett terhes, hogy nem akart még gyereket, Smith pedig soha nem szeretett volna. Az egész borzalmasan kellemetlen volt, egy olyan kapcsolat, amit inkább a közös szenvedés kötött össze. Az egymás iránti empátia, hogy Smith nem szólt semmit Aurora gyermeki afférjairól. A lány pedig ennek értelmében mindig elecsetelte neki a kalandjait, mintha csak gyónt volna. Aurora is csak a félelem miatt buktatta le őket, ő volt a gyenge láncszem. Inkább gyermek volt a szemében a nő, mint feleség és anya.
- Na de la Fay - szólalt meg Smith, aztán csak megrázta a fejét és Florian elé sétálva rápillantott a fiúra. - Ez ostobaság - jelentette ki. Úgy érezte a fiú az életének ezen részét kellemetlenül túlkomplikálja. - Honnan veszi? Magával vagyok, maga a fontos a számomra - közölte, és ez iagzán mély vallomásnak számított a részéről.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith
(https://i.pinimg.com/564x/73/e1/23/73e12335c3d9fff2cecb61ee463c11ae.jpg)

outfit (http://)

Könnyebb volt úgy beszélni, hogy Smith a hátam mögött volt. Na meg tény, hogy is ne örültem volna a fiának. Gondolom az apaság boldoggá tette, hiszen éppen azért vette el Aurorát, hogy fenntartsa a családlja nevét. Stephen pedig bizonyára tökéletes lesz erre a feladatra. Jó nevelést fog kapni... engem meg bizonyára pont emiattam nem fog soha megismerni. Hát igen. Elhúztam a számat. Ha valamiben nem volt helyem, akkor Smith-nek abban az életében, ami a családjához köti. A szülei is miattam tagadták ki, Aurora meg bizonyára nem akarná, hogy az apja szeretőjéről is tudjon a fia.
- Milyen kedves Florian - jegyezte meg Smith torokköszörülve, ahogy gratuláltam neki és elmondta, hogy örülök neki. Őszinte voltam vele, de a félelmeimről nagyon nehezen nyíltam meg. Mármint önzőség volt ezt az egészet a saját képemre átformálni. Mégis kimondtam, mert tudnia kellett, hogy féltékeny vagyok arra a nőre. Mégis csak annyi minden kötötte már az én profomhoz.
- Na de la Fay - szólalt meg az őszinteségemre kisvártatva. Aztán elém sétált és lepillantott rám. Azt vártam, hogy most meg mondja, milyen szörnyű ember vagyok, amiért nem tudtok őszintén örülni tényleg egy ártatlan gyereknek. Hát ő tényleg nem tehetett erről a helyzetről. - Ez ostobaság - tette hozzá. Éreztem, hogy ennyire fogja komolyan venni mindazt, amit érzek.
- Honnan veszi? Magával vagyok, maga a fontos a számomra.
Jól esett, amit mondott, de én mégis lesütöttem a szememet és elnéztem oldalra, hogy ne lássa, máris könnyezem. Nem kellett volna gyengének mutatnom magam, de ezek a családi dolgok még mindig megviseltek. Ebbe már tényleg nem tudtam belehelyezni magamat... ahogy abba sem, mikor a felesége elkezdett fogdosni.
- De én ennek sosem leszek a része. A szülei bizonyára látni akarják az unokájukat is, idővel magát is, de engem nem. Ezért sosem lesz közös családunk. - Mondtam halkan, bár nem gondoltam, hogy Smith meghallaná, amit mondok neki. Szeretett nem foglalkozni problémákkal, csak mondott rá valamit, aztán reméltük, hogy megváltozik, de nem változott. Ahogy az sem, hogy én itt maradok az iskolába. A szüleim megmondták, hogy muszáj lesz, pedig én nem terveztem semmi hasonlót... inkább éltem volna a világomat a Szellős Házban.
- Sajnálom, hogy velem nem lehet a családja része. - csuklott el a hangom.

IGEN Ő A FIAM
(https://i.pinimg.com/236x/98/f8/2b/98f82bc417bdee4cccfa245f6232b163.jpg)

la Fay
2004. 04. 09.

Smith érezte, hogy Florian nem fogadta kirobbanó örömmel a hírt, ami nem is volt csoda. Nehéznek ígérkezett az, hogy felneveljen úgy egy gyermeket, hogy rendes csaldi kör sem adatik meg neki. Smith nem volt kifejezetten oda a babálért, de a saját fiához m,ár most kötődni kezdett, mintha egy kis darabka lett volna belőle, ami esélyt kap egy szebb jövő építésére. ez igen csak megindító volt, a romantikus lelkének. Szeretett volna rendesebb apa lenni, mint amilyen az ő apja volt. De szeretett volna közös és hosszú életet Florian mellett. Na meg el is óhajtotta volna venni, szépen titokban, olyan kellemesen romantikusan, még a nyáron, ha nem bukott volna meg persze a fiú. Úgy érezte két világ között egyensúlyozva próbálja megtalálni a középutat, de ez egyre nehezebben ment neki.
Aurora bizonyára azt akarta, hogy legyen sokat a gyerekükkel, hogy minél kevesebbet sérüljön, de SMith professzort a szíve Florian felé is húzta. Az élet milyen nagyon fel tud forogni az ember körül.
Smith érezte, hogy Florian is nehezen iseli ezt az egészet, de ő váltig állítja, hogy képtlen lenne emiatt róla lemondani. A fia is fontos volt, de hogy Florianról lemondjon az lehetetlen lett volna a számára. Minden bizonnyal őt is megviselte volna, ha neki születik mondjuk egy nőtől gyermeke, akivel utána még el is válnak. Megértette az érzéseit, és szerette volna elvenni ezeket a fájdalmas tüskéket belőle. Komolyan vette ő azt, amit mondott, átérezte a fájdalmát is, és éppen ezért érezte azt, hogy teljesen tehetetlen. De nyilván ő volt a felnőtt, ha ő maga is elbizonytalanodik és kétségbe esik, azzal csak rontana az amúgy is keserves helyzetükön, muszáj volt legalább neki keménynek lennie.
- De én ennek sosem leszek a része. A szülei bizonyára látni akarják az unokájukat is, idővel magát is, de engem nem. Ezért sosem lesz közös családunk - mondta halkan Florian, ő meg sóhajtott egyet. Nem iagzán fütyült ő a bajokra, a diákok problémáit is meghallgatta, habár nem ő volt a legjobb választás arra, hogy emocionálisan támogasson bárkit is, ahhoz ő túl kemény volt.
Nem szülhettek egymásnak gyereket, az igaz, de mostanában népszerű lett az örökbefogadás is. Bár egyelőre Florian nem tűnt annak az igazán apa típusnak, Smith szemében még most egy kamasz volt, aki a felnőtté válás kapujában állt, és mindig is izgatottan várta azt, amikor a diákjaiból felnőttek lesznek. Milyen emberré válnak, mit visznek magukkal az iskolából.
- Maga tanított meg arra, hogy ne hagyjam, hogy a szüleim diktáljanak nekem. Ha akarják látni a gyerekemet, akkor el kell fogadniuk, hogy maga lesz a társam a követlező években, vagy pedig nem látják a fiamat - válaszolta határozottan. - Maga az életem részévé vált, és ezen senki sem fog tudni változtatni, és ha szeretne magával is alapítok családot. A világ változik, és a változásokat az e,berek okozzák benne - sóhajtotta majd ránézett az előtte ülő Florianra, és a tenyere közzé fogta az arcát, hogy letörölje a könnyeit.
- Sajnálom, hogy velem nem lehet a családja része. - mondta még elhaló hangon, ő pedig odahajolt hozzá és megcsókolta.
- A fiamnak is tudnia kell, hogy ki az életem egyik értelme. Maga már az életem része, és ezen nem változtat sem a szüleim, sem pedig Aurora véleménye, akit amúgy sem érdekelt ez soha sem - tette hozzá halkan, és nem akarta, hogy ennyire kívülállónak érezze magát, ő mindenben megadná neki a lehetőséget arra, hogy ez változzon.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith
(https://i.pinimg.com/564x/73/e1/23/73e12335c3d9fff2cecb61ee463c11ae.jpg)

outfit (http://)

Lehet ezt a helyén kezelni egyáltalán? Szeretem, de mástól van egy gyereke... ráadásul éppen attól a nőtől, aki mindig is a legveszélyesebb volt a kapcsolatunkra. Ő tényleg szét tudott volna választani minket. Mindene megvolt hozzá, hogy megtegye és csak Smith tudja, hogyan tudott engem választani helyett. Nem volt nevem, leszámítva, hogy a nagyapám mágiatörténész volt, de annak sem éppen a legjobb. A külsőm is veszettül átlagos volt, nem volt ízlésem, folyamatosan kócos voltam és akármennyit is fejlődtem Smith mellett, tökéletes sosem leszek.
Szerettem volna megfelelni és megadni neki mindent, amit csak lehetséges. Csakhogy önmagamat még én sem tudtam meghazudtolni.
- Maga tanított meg arra, hogy ne hagyjam, hogy a szüleim diktáljanak nekem. Ha akarják látni a gyerekemet, akkor el kell fogadniuk, hogy maga lesz a társam a követlező években, vagy pedig nem látják a fiamat - mondta. Furcsa volt ezt hallani. Smith minden körülmények között képes lett volna engem választani a szüleivel szemben. Talán megelégelte már, hogy ilyen idősen is ők hozták a döntéseket helyette és én csak egy plusz kör voltam neki. - Maga az életem részévé vált, és ezen senki sem fog tudni változtatni, és ha szeretne magával is alapítok családot. A világ változik, és a változásokat az e,berek okozzák benne.
Csak nagyokat pislogtam rá könnyes szemmel. Nekem? Család? Sosem gondoltam ilyesmire. Talán azért, mert túl fiatal voltam az ilyen gondolatokhoz, vagy mert egyszerűen sosem érdekelt a házasság, meg a gyerekek. Előbbi is csak Smith mellett lett fontos, mert neki fontos volt. Én pedig őt akartam.
Ahogy leguggolt elém és a tenyerei közé fogta az arcomat, belesimultam abba a kellemes, meleg érintésbe. Az apró csókok kicsit megnyugtattak, már nem éreztem magam olyan veszettül idiótának. Megértette a szavaimat.
- A fiamnak is tudnia kell, hogy ki az életem egyik értelme. Maga már az életem része, és ezen nem változtat sem a szüleim, sem pedig Aurora véleménye, akit amúgy sem érdekelt ez soha sem - folytatta halkan. Nem hittem volna, hogy győzködés helyett megértő lesz. Smith szerette irányítani a helyzeteket, most még is inkább kedves és vigasztaló volt. A tekintetét sem láttam olyan jegesnek, mint máskor.
- Prof... - dünnyögtem és lecsúsztam a székből, úgy hogy az ölébe kerüljek és átkarolva a nyakát, hosszabban csókoltam meg. Amolyan jutalom volt ez, amiért kivételesen ilyen aranyosan viselkedett. Smith ritkán volt ilyen. Még akkor is tekintélyt parancsoló volt, mikor kettesben voltunk a szellős házban.
- Köszönöm. Megígérem, hogy szeretni fogom a fiát, amennyire tőlem telik... - Suttogtam az ajkaira, bár nehezemre esett. Mindig ott lesz ez a kis tüske, hogy Aurora Black a kisfiú anyja. De nekem amúgy sem kéne gyerek. Én csak és kizárólag Smith-t akartam.
- Bár nem hiszem, hogy közösen lesz valaha családunk, de támogatni akarom... - leheltem felé a szavakat. Persze nagy volt az esély, hogy valaki ránk nyit itt vagy éppen egy szellem - neadj' Merlin Hóborc - belebeg. Nem érdekelt. Lágyan csókoltam meg az ajkait ismét. Az ujjaim már az inge gallérját piszkálták. Csak érezni akartam.

IGEN Ő A FIAM
(https://i.pinimg.com/236x/98/f8/2b/98f82bc417bdee4cccfa245f6232b163.jpg)

la Fay
2004. 04. 09.

18+

Smith professzor határozottan meg volt róla győződve, hogy Aurora nem piszkálná sem őt sem Floriant. Általában vagy híres kviddics játékosok után rohant, vagy valami más híresség után, hajszolt valamit, talán hogy szerelembe essen, de egyelőre nem jutott tovább az alkalmi kapcsolatoknál. Most, hogy anya lett, nem is lesz ideje semmio mással foglakkozni, még főiskolára sem mehetett, mert rendes háztartásbeli nőt akartak belőle a szülei. Smith professzor eltökélte, hogy ráveszi valamilyen képzésre, a lány remek eredménnyel végezte el a Roxfortot. Itt is megmutatkozott az atyáskodó természete, és a lányra sem tekintett másképpen, mint egy terelgetésre szoruló, eltévedt bárányra. Floriant pedig szerette volna egyenesben tartani, nem bírta volna elviselni, hogy elveszti teljesen az irányítást az élete felett. Márpedig most határozottan úgy nézett ki, Smithnek pedig ezt rettenetes volt látni.
Őszintén beszélt Florianhoz, szerette volna, ha valahogyan a fiú is megérti az ő érzéseit. Smithnek volt egy olyan érzése, a fiú rettegett attól, hogy a gyermeke miatt félre fogja őt dobni, de erről szó sem volt. Miatta kicsit képes volt összeszedni magát, és változtatni az életén, ami igen csak az előnyére vállt. Sosem lenne képes elgayni Floriant, bármennyire is volt féltékeny, akaratos vagy éppen meglehetősen makacs, Smith igazán becsülte benne, hogy így is megélte az érzelmeit, ő erre sosem volt képes, keretek között mozgott érzelmileg.
Igazán szeretett volna most egy támogató férfi lenni, nem csak egy tanár, aki folyton parancsolgat és iorányítja a diákokat az ösvényen, hanem társ, aki képes megérteni Florian kusza érzéseit, análkül, hogy egyet legyintene, és azt mondaná, hogy nőjjön fel, mert ez olyan gyerekes. De mégis csak egy kamasz volt, aki talán még most is önmaga megismerésének útján járt.
Florian a következő pillanatban az ölébe vetette magát és hosszasan megcsókolta. Élvezte az ajkainak ízét a sajátján lehunyta rá a szemét, hogy még hosszabbra nyújtsa ezt a csókot. Szerette ahogyan összesimult a testük, és közben érezhette Florian kellemes illatát. A csók kissé savanyú és gyümölcsös ízű volt az előbbi erdeigyümölcsöktől, amiket Florian rágcsált míg meg nem érkezett a szertárba. Most cska ők voltak a csendes teremben, diákoktól kellemesen távol. Nem szívesen járkáltak ide amúgy sem, nem volt népszerű és forgalmas helyen a Bájitaltan terem. Ennek most kifejezetten örült.
- Köszönöm. Megígérem, hogy szeretni fogom a fiát, amennyire tőlem telik... - suttogta Florian, SMith pedig válaszolt volna, hogy nem kényszerítheti senkinek sem a szeretetére, de örült, hogy ezt megteszi érte Florian. Már-már megható volt ezt tőle hallani.
- Hálás vagyok ezért - dünnyögte vissza mély hangján a professzor.
- Bár nem hiszem, hogy közösen lesz valaha családunk, de támogatni akarom... - dünnyögtre még Florian, mire SMith már nem is válaszolt, csak beletúrt a fiú hajába, miközben ő a gallérjánál matatott. Szerette volna ő is érezni jobban is őt, ruhák akadálya nélkül, és még csak az sem zavarta, hogy ez egy tanterem volt. Kissé elvette az eszét Florian közelsége, hogy ha így elmerültek egymásban.
A kezével a fiú ruhája alá nyúlt, hogy végigsimítson a bőrén, majd a nadrágjából kezdte kibontani Floriant, hogy a keze a fiú forró bőrét simítsa odalent, miközben sóhajtott egyet a csókba.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith
(https://i.pinimg.com/564x/73/e1/23/73e12335c3d9fff2cecb61ee463c11ae.jpg)

outfit (http://)

18+

Sosem tudtam volna haragudni azért Smith-re, mert lett egy fia. Azért igen, hogy engem csábítgatott, közben elvett egy nőt és még le is feküdt vele... de ezt tudta. Emlékezhetett rá, ahogy rátörtem az esküvőn, ahogy leráztam, amikor azt mondta, legyek a feleség mellett, mint szerető. Én őt teljes szívemből akartam és hogy ez fordítva is így legyen, rögös utat jártunk be. Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam, kicsit bele is sóhajtottam az érzésbe, mielőtt biztosítottam róla, a fiára sosem fogok haragudni, sőt szeretni próbálom majd.
- Hálás vagyok ezért- dörmögte válaszul. Ujjai beletúrtak a hajamba. Rá nem haragudtam, amiért tönkre teszi, hiszen csak miatta fésülködtem meg és próbáltam felnőttesebb lenni. Valójában sokszor untatott ez az állapot, hiányoztak a bulik Jayjel és a többiekkel... de Smith volt az életem középpontjában. Ő adott értelmet a puszta létezésemnek.
Az ujjai hamar a ruhám alá simultak. A terembe persze csak távolról szűrődtek be az iskola zajai... nem is hallottam meg a többi diák zsizsegését igazán. Csak Smith-t akartam, érezni a melegségét, kicsit megnyugodni és elfelejteni a félelmeimet, amiket eddig minden mozdulata táplált bennem.
- Prof... ah... - sóhajtottam fel, ahogy a tenyere már a nadrágom alatt érintett. Még hevesebben csókoltam, gomboltam már ki az ingét tovább, hogy felfedjem a bőrét. Mikor az ajtó irányából hangosabban jöttek a lépések zajai.
- Professzor úr! - Recsegő hang csendült, talán még csak a folyosó végén, ám én pattantam is, hogy a helyére tegyem a nadrágomban a dolgokat. Összegombolja és betűrjek, hátat fordítva Smith-nek. A hangból persze egyértelmű volt, hogy Frics az. Ki más lenne ez a morgós vén medve?
Megköszörültem a torkomat és Smith-re pillantottam, ahogy elkészüljek.
- Áh! És itt a jó madár is! - Lépett be Frics az ajtón, miközben a hajamat próbáltam a helyére tenni. A testem még bizsergett a be nem teljesült együttléttől.
- Mi? Én már megint... mi? - kérdeztem. Megköszörültem a torkomat és Smith-re, meg Fricsre bámultam felváltva. A gondnok persze fogott egy rongyot és felém rázta meg.
- Az egyik tanterem padja tele van firkálva le Fay írásával, puska a dolgozatokhoz! - vádolt meg. Erre persze megforgattam a szememet, azt nem is csak én írtam. De igen, az igaz volt, hogy volt benne kezem, meg néha ráírtam a dolgozatmegoldásokat is, miután valamelyik hollóhátas hajlandó volt lediktálni. De nem az én hibám, hogy minden évfolyamon ugyanazokat a kérdéseket teszik fel ismétlésként.
- Ilyen a fiatal generáció! Én azt mondom meg kell bűntetni.

IGEN Ő A FIAM
(https://i.pinimg.com/236x/98/f8/2b/98f82bc417bdee4cccfa245f6232b163.jpg)

la Fay
2004. 04. 09.

18+

Smith professzornak, közel az ötvenhez nem igen tudta könnyedén venni a változásokat. Saját maga pedig egyedül nem is lett volna rá képes. És mégis Florianért megtette, hogy az egész családja haragját kivívta magának, csak mert nem akart többet meghajolni valami felett, amit tisztelnie kellett volna élete végéiig. Szerette volna, ha a gyermeke maga választ, még ha el is várta volna nevettségesen, hogy aranyvérű legyen a jövendőbelije. Amibe az ember belenőtt, azon nem tudott változtatni. Ő megtette a kötelességét és a gyermekének kevesebb szenvedést kívánt, és remélte, hogy Aurora is megtalálja a maga boldogságát.
Ő Florian mellett az volt, minden kellemetlen bosszúsága ellenére. Szenvedélyesen vonta magához, nem is figyelt a zajokra, csak hevesen csókolta a fiút, hosszasan és mélyen, miközben a keze lejjebb vándorolt, és megsimította őt a nadrág alatt. Belesóhajtott a forró csókba, ahogyan Florian ujjai az ingét gombolták ki. Éppen közelebb vonta volna magához jobban, amikor ismerős csoszogás közeledett feléjük.
Még éppen időben húzódtak el egymástól, és igazították meg a ruhájukat, mielőtt Frics berontott volna. Na ezért is örült volna jobban annak, ha Florian már nem diák, és nem kell ilyen rendkívül körülményesnek lennie minden együttlétüknek. Akkor kevesebb feszültség adódott volna közöttük, így is viszontagságos és rögös úton lettek tényleg együtt. Még éppen elsimította a haját, kisimította a ruháin a ráncokat, amikor feltépte az öreg gondnok az ajtót, olyan hevesen, hogy az egyenesen nekivágódott a falnak.
Smith megköszörülte a torkát úgy nézett Fricsre, aki mit se törődve a mogorva, kék pillantással hevesen magyarázni kezdett.
- Áh! És itt a jó madár is! - rázogatta a rongyot Florian felé, Smith meg megdörzsölte a halántékát.
- Mit akar maga azzal a ronggyal? - kérdezte sóhajtva a professzor. Talán valaki megint falloszokat pingált az egyik folyosó falára, vagy összefirkált valamit. De a válasz már meg is érkezett.
- Az egyik tanterem padja tele van firkálva le Fay írásával, puska a dolgozatokhoz! - magyarázta Frics, mire Smith felelősségteljesen pillantott Florianra. - Ilyen a fiatal generáció! Én azt mondom meg kell bűntetni.
- Azzal a ronggyal? - kérdezett vissza erélyesen a professzor, majd megcsóválta a fejét. - Köszönöm, hogy értesítésemre adta Mr. Frics ezt a sajnálatos eseményt. Indítványozom a firkamentes bűbájt a padokra az igazgatóasszonyal. Jó magam pedig elbeszélek Mr. le Fay fejével - mondta a professzor, és várakozóan nézett Fricsra, aki csalódottan morgott az orra alá, hogy nem vághatta kupán a fiút.
A gondnok még egy kárörvendő vigyort vetett Florian felé, meglehetősen gonoszat, majd kicsoszogott a teremből. Smith pedig magyarázatot követelve nézett Florianre.
- Csak nem megleste a dolgozataim kérdéseit legutóbb? Már szinte magam sem tudom, hogyan büntessem meg - csóválta meg a fejét Smith de most fáradt volt a tisztességes tanulásról papolni. Olyan nagy kérés az, hogy békésen együtt töltse a mindennapjait azzal, aki lényének részévé vált, és nélküle nem lenne fontos semmi sem? Bizonyára.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith
(https://i.pinimg.com/564x/73/e1/23/73e12335c3d9fff2cecb61ee463c11ae.jpg)

outfit (http://)

Még mindig a nadrágomat igazgattam, mikor Frics már javában üvöltözött felém rázva egy mocskos rongyot. Szerencsére Smith előbb kapcsolt, mint én, így még védekeznem sem kellett. Amúgy sem tudtam volna mit mondani, ki voltam pirulva, remegett minden porcikám és csak arra vágytam, hogy Smith ágyába kerüljek. A testem őt akarta, nem Frics ragyás, vén képét.
- Azzal a ronggyal?- kérdezte Smith szinte felháborodva. - Köszönöm, hogy értesítésemre adta Mr. Frics ezt a sajnálatos eseményt. Indítványozom a firkamentes bűbájt a padokra az igazgatóasszonyal. Jó magam pedig elbeszélek Mr. le Fay fejével.
Frics nem fogadta könnyen Smith válaszát. Nyilván végig akarta nézni, ahogy a kislábujjamnál fogva fellógat és addig faggat, hogy mit tettem, amíg meg nem török. Hallottam mindenféle pletykákat arról, hogy régen szabályosan középkori kínzásokkal büntették a diákokat, de sosem hittem el, hogy igazak. Frics viszont úgy hangoztatta őket, mintha azok tényleg lehetségesek volnának.
Kegytlen vigyorral az arcán csoszogott el végül az öreg gondnok, én meg csak sóhajtottam egyet. Megkönnyebbültem, de Smith szigorú tekintetét képtelenség volt nem elkapni. Remek. Azok a kék szemek aztán képesek voltak ijesztő csillogásra.
- Csak nem megleste a dolgozataim kérdéseit legutóbb? Már szinte magam sem tudom, hogyan büntessem meg - csóválta meg végül a fejét. Nem volt más választásom, ki kellett használnom, hogy még tőlem bizsereg a teste... ha ugyanazt érezte egyáltalán, amit én. Így közelebb léptem és finom csókot leheltem az ajkaira, ahogy lábujjhegyre állva átkaroltam a nyakát. El kellett csábítanom.
- Mi lenne, ha ezt most elfelejtenénk és visszavonulnánk? - dünnyögtem nagyokat pislogva rá. Aztán még egy finom csókot adtam neki. Bele sem gonfoltam, hogy Frics esetleg az ajtónál hallgatózik, várva az elég tételt azért, amiért a padra firkáltam. Oké... talán egyszer vagy kétszer tényleg megnéztem a dolgozatkérdéseket, míg aludt. De még így is T-t kaptam mindenre.
- Miért olyan nagy baj amúgy is...? Így sem kaptam T-nél jobb jegyet.

IGEN Ő A FIAM
(https://i.pinimg.com/236x/98/f8/2b/98f82bc417bdee4cccfa245f6232b163.jpg)

la Fay
2004. 04. 09.

18+

Smith professzor igen csak vágyott már a békés nyáriszünetre. Minden porcikája a nyugalomért visított, pedig ez nem fordult elő vele gyakran. Igazából, mondhatni Florian miatt volt kissé megviselt. A teste meglehetősen nehezen viselte, hogy titkolni kellett a kapcsolatukat, na és a lelkéről ne is beszéljünk. Néha úgy gondolta túl öreg ő már az ilyen drámához és stresszhez. Olyannyival egyszerűbb lehetne az életük, de persze megpróbálta ezt az élet nagy próbatételeként felfogni. Aminek a végén ott volt a kincs, a jutalom. Naiv és gyerekes gondolat volt ez a részéről, de még voltak a lelkében olyan darabok, amik elbújva de egyértelművé tették, miért is került a Hugrabugba annakidején.
Persze a teste még bizsergett az előbbi összesimulástól, és örült neki, hogí Mr. Frics nem volt ebben olyan éles szemű, főleg ha éppen dühös volt minden diákra aki csak levegőt vett körülötte. Nem is értette, hogyan lehetett az ő tökéletes, hercegnőjének, Samanthanak a barátja Mrs. Norris.
Még éppen hogy magához tért abból a forróságból, ami beborította a testét, és már megint csak azzal kellett foglalkoznia, hogy leszidja Floriant.
- Mi lenne, ha ezt most elfelejtenénk és visszavonulnánk? - kérdezte Florian. Ahogyan próbálta elterelni Smith professzor gondolatait egészen bájos volt, de persze kis puszik még nem törték meg a professzor kissé ideges páncélját, hiába érezte úgy ő maga is, hogy a teste bizony nagyon is vágyott Florian társaságára.
- Miért olyan nagy baj amúgy is...? Így sem kaptam T-nél jobb jegyet - kérdezte Florian és egészen közel simult hozzá. Smith professzor úgy érezte igen csak meg kell magyaráznia, miért nem mindegy milyen jegyet kap. Szinte már voltak olyan ösztönös, tanári dolgai, amit muszáj volt megjegyeznie.
- A közös jövőnk érdekében nem mindegy, Florian la Fay - mormogta, és mélyen felsóhajtott, de nem húzódott el tőle, nem annak köszönhetően, ahogyan Florian próbálta elcsábítani, hanem mert még az előző, félbehagyott simítások még a bőrén égtek.
- Induljon az irodámba, ott megkapja a büntetőfeladatot - mondja szigorú hangsúllyal, de Florian úgyis érthette, hogy mire gondolt. Odahajolt egy csókra is, mielőtt ellépett volna tőle, túl kockázatos lett volna itt összesimulni.

igen, ő a maga fia
▪ 2004. április 9. ▪

Smith
(https://i.pinimg.com/564x/73/e1/23/73e12335c3d9fff2cecb61ee463c11ae.jpg)

outfit (http://)

18+

Már nem akartam mást, csak magamhoz csábítani Smith-t. Az kellően elterelte volna a figyelmét a puskázási szokásaimról... milyen hülye hagyna ki egy ilyen lehetőséget? Egy tanárral alszom, az asztalán van a dolgozat kérdéssor. Dehát így is T-t adott, na jó, meg egyszer H-t. Hitványt, mintha valami szörnyűséget követtem volna el a lap ellen, amire írtam.
- A közös jövőnk érdekében nem mindegy, Florian la Fay - mondta szigorúan, de én az ajkaira haraptam picit.
- Akkor ne adjon T-t... - suttogtam az ajkai közé. Végül is valahogy bejutottam a R.A.V.A.SZ. szintű órára. Annyira nem voltam elveszett, csak éppenséggel elvette az eszemet az egyik professzorom, képtelen voltam koncentrálni.
- Induljon az irodámba, ott megkapja a büntetőfeladatot - mondta. Aztán odahajolt még egy csókra, éreztetve, milyen büntetésre is gondolt. Végre nem valami szöveget akart másoltatni velem egy unalmas könyvből, ami felett amúgy is csak elaludtam volna. De olyan nehezemre esett ellépni tőle, pedig már nagyon vágytam a folytatásra. Még egy csókra elkaptam, aztán hátrébb táncolva tőle megindultam kifelé a teremből.
A szobája csak pár lépésnyire volt a Bájitaltan teremtől. Ahogy haladtam arra, néha-néha hátranéztem. Jó volt, hogy nem volt akkor tömeg ezeken a folyosókon. Kettesben voltunk, legfeljebb egy-két festmény kaphatott rajta minket.
- Hmmm... - dünnyögtem az ajtó előtt. Aztán elmosolyodva lenyomtam a kilincset, hogy belépjek az ajtón. Odabent Smith szivarjának és parfümének illata keveredett. - Végre kettesben. - Tettem hozzá, ahogy az ajtót bezárta utánunk, aztán már át is karolva a nyakát, lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam. Hosszan, forrón, vágyakozva simultam hozzá. Ujjaim máris gombolták az inget. Csak érezni és látni akartam.

A helyszín szabad.
A játék Smith professzor irodájában (https://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,16823.0.html) folytatódik.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Déli szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 06. 17. - 16:18:22