Roxfort RPG

Nem sokat gondolkodtam a kérdéseken, igazság szerint szinte biztos voltam benne, hogy legalább a felére rosszul válaszoltam, de nem tudtam a dolgozatra koncentrálni. Nem is olvastam inkább vissza a válaszaimat, csak leadtam a dolgozatot egy szó nélkül, mivel ezzel gyorsan készen voltam azt reméltem, hogy nyertem egy kis időt a bájitalra.
Nem volt türelmem semmihez sem, szerettem volna a termen kívül lenni, így kicsit kapkodva szedtem össze a kellékeket a Doxicid elkészítéséhez. Hát sosem teljesítettem fényesen Bájitaltanból – ha jobban belegondolok, semmiből sem -, de azért igyekeztem nem nagyon nagy bajt csinálni. A teremben kicsit nagy zajt csaptam azzal, hogy csapkodtam, szinte éreztem is, ahogy megbámulnak.
– Bocsánat, kicsit stresszes vagyok– motyogtam, mert úgy éreztem, hogy mindenki azt bámulja, hogy miért vagyok ennyire zajos.
Visszafordultam az üstöm felé és próbáltam a hozzávalókat az emlékeimben élő recept szerint adagolni, de biztos voltam benne, hogy valamit elrontottam vagy kihagytam. Határozottan nem így kellett kinéznie a főzetnek, de végül is legalább nem robbant fel semmi körülöttem. A lényeg, hogy végre befejeztem az egészet és alig vártam, hogy Tachibana professzor közölje velem, hogy kívül tágasabb.

Bájitaltan dolgozat

(https://i.pinimg.com/564x/2d/10/89/2d1089143081a0b691a2309844504a55.jpg)

A bájitaltant is nyugodtan felvéshetem a listára, ahol azokat a dolgokat gyűjtöm össze, amik és akik egyszer a sírba fognak vinni szépen karöltve. Egyetlen porcikám sem szeretne most vizsgázni. Ahogy belépek a terembe és megérzem a jellegzetek bájital terem illat eszenciát, bukfencezik egyet a gyomrom, s nem azt a fajta bukfencet veti, mint amikor szerelmes az ember, és ideges, hanem mikor a haláltusjáráa készül fel. Gyorsan szedem a lábaim a folyosón, nem szeretek késni. Ha késel, akkor minden szem rád szegeződik, a tanár megjegyzi hogy késtél, mintha nem lenne így is elég egyértelmű és kínos. A mardekárosok cöccögnek és a képedbe röhögnek.
 - Mi van Hepburn, a mugli ébresztő órád nem ébresztett?
De valójában ez nem olyan vicces, mint ahogyan ők gondolják. A terem ajtaját nagy lendülettel nyitom ki. Első pillantásra is látom, hogy még nincs itt mindenki. Elindulok a terem hátsó része felé, és leülök az egyik háztársam mellé. Mosolyogva biccentek, majd várok. Az emberek jönnek egymás után, a terem lassan megtelik. Előre fele bambulok, amikor meglátom Souliert is. Nem tudom, mit esznek rajta a lányok. És szerintem amúgy is ugyanazon a térfelen játszanak...mondjuk a reménytelen szerelmet sokan romantikusnak találják. Ezek a lányok valószínű túl sok romantikus könyvet olvasnak. Nem akarom sokáig bámulni a fiút, így tekintetem csak körbe körbe sétál. Az asztalon könyökölve, fejem megtámasztva várom, hogy elérjen a vég. Jobbra balra pislogok, fejemet nem megmozdítva, közben azon gondolkozom figyelem elterelésként, hogy visszavittem e könyvtári könyveimet, amikre már figyelmeztetőt is kaptam. Ebben a minutumban azonban megérkezik a tanárnő is, amire gyomrom megint megfeszül, de amint rájövök, hogy nem kell ma pacsmagolnom, és nem robban fel a kezemben semmi, kifújom a feszültséggel teli tüdőm, és neki kezdek körmölni.

Átolvasom. Megint átolvasom. Sajnálom, de azt hiszem ennyi, nincs több a fejemben. Nem akarok túl hamar végezni, így várok, amíg másik is befejezik. Jobbra pislogi, balra pislogi. Csend. A Szépfiú és társa elindultak. Amikor már kifele tartanak, én is elndulok beadni az enyémet.  

Izgatottan érkezem a mai bájitaltan órára. A repüléstan és a gyógynövénytan mellett ez az egyetlen óra, amit igazán kedvelek, és amiben egész jó is vagyok, na persze ha az átváltoztatástant nem számítjuk, de azt csak Belby miatt bírom, akiről hiába derült ki, hogy foglalt, még mindig irtó szexi... egyébként semmi érzékem a transzfigurációhoz, ha vért izzadok is, örülök, ha egy E-t ki tudok préselni magamból az óráján.
A bájitaltant nem csak azért szeretem, mert van érzékem hozzá, hanem mert Tachibana prof tök jófej... ez biztos abból is adódik, hogy egészen fiatal, és persze, hogy nő... Nem tudom miért van, de a női tanárok annyival lazábbak és humorosabbak, mint férfi társaik, akik közül sokan hiába fiatalok, mégis tisztára be vannak gyepesedve. Mintha bizony 10-15 év alatt totál elfelejtették volna, milyen kamasznak lenni...
Na mindegy, szerencsére most nem az ő órájukon vagyok, hanem Tachibanáén, aki ezúttal is tök izgalmas anyaggal készült a mai órára.
Kíváncsian veszem szemügyre a tanári asztalra kihelyezett könyveket, azon morfondírozva, hogy mire is szolgálhatnak, és erre hamar meg is kapom a választ a többiekkel együtt. Amint szabad a pálya, meg is rohamozom a könyveket, magamhoz ragadva egy általam is jól ismertet, amin a Bájos bájitalfőzők cím díszeleg. Aztán visszasétálok a padomhoz a második sorba, s meglehetősen céltudatosan kezdem forgatni, hisz pontosan tudom, kit is keresek.
Amint megtalálom a névmutatóban, odalapozok hozzá, s már neki is fogok, hogy előbb jegyzeteket készítsek róla, majd a jegyzeteket egy kerek egésszé formáljam.

Sacharissa Tugwood (1874 – 1966) az első olyan bájitalfőző volt, aki szépítő bájitalok megalkotására specializálódott. Tugwood a Roxfort Boszorkány és Varázslóképzőbe járt, ahol nem meglepő módon valódi bájitalfőző tehetségről tett tanúbizonyságot.
Felnőttként sem tért le erről az útról, számos kozmetikai bájitalt maga fejlesztett ki, ráadásul nem is akármilyen metódussal: saját magán kísérletezett! Legismertebb bájitalaként a pattanáskezelő főzetet tartják számon, ami többek között bubógennyet is tartalmaz. Sacharissa kivételesen értett a gyógynövényekhez, ő volt az első, aki rájött, hogy a bubógenny tökéletesen alkalmas a pattanások elmulasztására.
Tugwood egészen szép kort élt meg, 92 éves korában hunyt el. Sírkövén stílusosan úgy hivatkoznak rá, mint a "boszorkányra, aki szebb hellyé tette ezt a világot."
Sikeres bájitalfőzőként természetesen ő is szerepel a csokikártyák neves alakjai között. Azért választottam őt, mert kivételes tehetsége és újító merészsége miatt igazi példaképnek tartom a fiatal boszorkány generáció számára.

Mikor befejezem a körmölést, hátradőlök, és átolvasom az esszét, hogy ne maradjanak benne helyesírási hibák, vagy szóismétlések, hisz nem akarok Tachibana professzornak csalódást okozni. Egy kis javítás után úgy ítélem meg, hogy most már elég igényes a munkám, így elégedett mosollyal az arcomon lépek oda a tanári asztalhoz, hogy egy kedves biccentés kíséretében odaadjam az esszémet a tanerőnek. Jó érzés volt olyasvalakiről írni, aki boszorkányként maradandót tett le az asztalra, ezzel megkönnyítve számos pattanásokkal küzdő tini életét, úgy mint például az enyémet is. Mostanra szerencsére átestem a legdurvább időszakon, de pár évvel ezelőtt nem egy olyan reggelem volt, amikor Sacharissa életmentő főzete nélkül egész biztosan nem léptem volna ki a hálóteremből és merészkedtem volna emberek közé...

(https://data.whicdn.com/images/129990072/superthumb.jpg?t=1406986727)

Az óra véget ért!
KÖSZÖNÖM A RÉSZVÉTELT!

Tőlem szokatlan módon csendben kullogtam a megszokott helyemre, a legelső sor legszélére. Jó volt ez a hely. A többiek üstje alatt lobogó lángokat innen nem láttam, hacsak nem forgolódtam. A sajátom alatt pedig olyan tűz égett, amit nem látok, így éltem túl a bájitaltan órák java részét.
Muszáj volt visszafognom magam, mert a továbbtanulásomhoz mindenképp kellett a bájitaltan, de most talán nem is volt annyira nehéz, mint máskor. Smith persze még mindig egy csótány, de a fejemben nem maradt hely most útálni őt - azt a helyet kitöltötte a saját magam és a világ utálata. Meg az, hogy Lunával úgy összevesztünk, hogy talán soha nem békülünk ki. Az, hogy talán sosem lesz többé esélyem a családom gyillkosain bosszút állni, ami pedig az egyetlen megnyugvást jelenthette volna nekem, és talán a tűztől való iszonyodásomnak is csak az vethetett volna véget. Meg az, hogy még mindig nem tudtam, ha túlélem a nyarat, vajon auror, vagy lénygondozó leszek-e, pedig mindjárt dönteni kell. Meg az, hogy ezekhez elég jók lesznek-e az eredményeim…
És a maradék icipici hely, ami még maradt a fejemben, az éppen egy igen apró mandragóra levélkének volt csak elég, ami már több hete a számban volt, és még ott is kell maradjon a következő teliholdig, mert ezúttal elszánt vagyok, és animágus leszek, ha törik, ha szakad. Egy okkal több, hogy meghúzzam magam ennek a brutális pasasnak az óráján, és csak akkor szólaljak meg, ha feltétlen muszáj. Szóval nem néztem senkire és semmire, gubbasztottam az üstöm előtt, és vártam, hogy kezdődjön az óra.
- Csendet! Üdvözlök mindenkit az órán! Kezdjük egy névsor olvasással. Hangosan, a “jelen” szóval jelezzék, ha itt vannak. Akinek a neve mellé nem teszek pipát, pontlevonásban részesül.
Felnéztem kelletlenül, és próbáltam pókerarccal fedezni, mennyire a fejére borítanám a legközelebbi üstöt ennek az embernek. Annyira hasba vágott, hogy elhangzott a R.A.V.A.SZ., hogy még jó, hogy én csak a sor vége felé következtem, addigra összeszedtem magam.
- Jelen!
Hangosan mondtam, egyébként a kis levélkét úgy megszoktam már, hogy egyáltalán nem zavart se beszédben, sem semmiben. Mára már nem is forgattam úgy, mint a rágót, az csak az első pár napban volt, mostanra meglett a mandragóra-hely hátul, a fogaim mögött, ahol nem hogy nem látszott ki sosem, de úgy megszoktam, hogy ott van, hogy néha bepánikoltam, nem-e tűnt el. De nem.
A kérdésekre viszont nem válaszoltam, csendes melankolikus világutálatba süllyedtem, amiből csak a gyakorlat megkezdése billentett ki. Kesztyűt húztam fel, aztán összeszedtem a szükséges alapanyagokat - azok legalább még érthető nyelven íródtak, nem úgy mint a készítés menete, de azon ráérek később bosszankodni.
- Beszélgetés nélkül oldják meg a feladatot! A tankönyvben lévő receptben minden le van írva!
Inkább lesütöttem a szememet, minthogy mondjuk bosszúsan forgatni kezdjem, lehet, hogy még azért is kikapnék. Ha végeztem, és már kezemben lesz a bizonyítvány, az lesz az első, hogymegdobálom ezt az embert egy nagy adag egyszarvúcitrommal. Vagy felrúgom - ha addig megszerzem az animágusi képességeket.
Nem mintha kedvem lett volna bárkihez is szólni. Csak a saját feladatommal törődtem. Vizet forraltam, futóbabot facsartam. Borszínű főzetnek kellett lennie, ez a színe alapján valami erős, testes vörösbornak volt mondható, úgyhogy eddig nyugodt voltam. De amikor a szemrehányó ciccegést meghallottam a fejem felett, zavarba jöttem, el nem tudtam képzelni, mi baja a profnak. Nem jól mertem a varangynedvet? A ricinusmagot túl apróra vágtam? A sukolygyékény biztosan jól megfőtt, a főzet víz hígságú, ahogy a racept is írja. Akkor talán észrevette a fejem felett a képzeletbeli, randa fekete felhőt. Pedig az ember azt gondolná, neki tetszik az ilyen, amilyen undok alak.
A legvégén adagoltam hozzá az izzadófű levét, hogy azzal lőjem be a főzet színét. Elég sokat tettem bele, de inkább többet, mint kevesebbet, így volt egészen fekete a folyadék. Elzártam a tüzet egy megkönnyebbült sóhajtással. Azt ugyan nem írta a recept, de Alfredtől ezerszer láttam már, hogy ezt a főzetet szórófejes palackba szokták tölteni, mert a doxik ellen úgy hatékony. Ő is mindig így fújkálta Garden Lodge függönyeit. Úgyhogy szépen elővettem ezt a fajta üvegcsét, és át is mertem a főzetből bele, majd odatettem az üst mellé. Persze, eszem ágában sem volt különösebben felhívni magamra a figyelmet, szóval csak csendben fel-felpillantottam, jelezve, hogy kész vagyok. Ha találkozott a szemem Smith-szével, csak finoman jeleztem, hogy elkészültem, amúgy pedig álltam a tekintetét felvérteződve szomorúsággal és fásultsággal. Vajon ő miért ilyen… ilyen. Vajon a végére én is ilyenné válok? Se szeretteim, se életcélom, se jövőm… Újabb sóhajjal hessegettem el a kérdést. Ki tudja? Azért nem erről a pasasról vennék példát, de ahogy a helyzet kinéz, megvan a veszélye… Amíg vártam, az asztalomat takarítgattam, hogy rendbe tehessem, ha már az életemet képtelen vagyok.

Még is mi a fene vitt rá erre az egészre? Mi? Alapból tovább kellett volna aludnom abban az átkozott vécéfülkében, és akkor nem csak az Átváltozástant, hanem talán Mr. Katona professzor Bájitaltanját is kihagyhatom. Már fogalmam sem volt, mi vitt rá arra, hogy erre az órára járni akarjak… Aerith-en kívül. Valahogy mindig ott voltam, ahol ő, valahogy mindig megtalálta a módját, hogy a dacosságával rá vegyen valamire. Nem kellett volna hagynom… nagyon nem, mert újra és újra ilyen hülye helyzetekbe kerülök… minthogy tíz perces késéssel rohanok végig a pincelépcsőn, végig a folyosón egyenesen a Bájitaltan terem felé. Síri csend. Tehát Smith nem késett és hozta a formáját is.
Úgy törtem be az ajtón, hogy szó szerint kihullott a tankönyv és a füzetem a kőre, nagyot csattanva.
- A megfelelő módon viseljenek kesztyűt a munkához. - Közölte éppen. Szinte sejtettem, hogy milyen pillantást fog vetni rám. De azért megköszörültem a torkomat.
- Elnézést, tanár úr, a kesztyűért vissza kellett mennem… - vágtam be az egyértelmű hazugságot, majd odamentem Aerith-hez. Nála legalább van esély arra, hogy megfőzze hleyettem azt a vackot, amit főzünk.
Míg Smith befejezte a beszédet és én Aerith-re pillantottam, a többiek némán indultak meg a szekrények felé. Minden bizonnyal az aurorképző legveszélyesebbnek titulált óráján nem volt ilyen mértékű fegyelem.
- Mit főzünk?  - érdeklődtem és hunyorogva próbáltam megállapítani, mi is van a táblára írva. Nem most vettem először észre, hogy nem látok élesen… de most vettem először észre, hogy már abszolút nem tudom a fehér krétával felvésett betűket kiolvasni a fekete felületen, pedig igencsak kontrasztos volt.
- D-O-Y-O-D - próbáltam kibetűzni, de az a sok izé nem állt össze egyetlen szóvá. Ráadásul érzéketlem, hogy a hangommal idegesítek másokat is, vagy legalábbis egy-egy ember kezében nagyon megremegett a kés vagy mi a franccal bénáztak éppen ott.
- Aerith mi a… - kezdtem, de elhúztam tőle a könyvet, hogy elolvassam a szöveget. - DOXICID! - Kiáltottam fel nagy lelkesen, majd torokköszörülve pillantottam a professzora. - Bocsánat. - Tettem hozzá és elvettem Aerith elől az általa gondosan felhalmozott alapanyagokat.
- Most mi… mit kell csinálni…? - kérdeztem nagyon halkan az unokatestvéremet, mert már az első fél mondatot nem értettem. Ez valami óangol nyelven írták vagy keltául… vagy mi az a nyelv, amit régen itt beszéltek erre. - Mi? - dünnyögtem tovább. - Forró vízbe bévül venni az fahasábon aprékolt futóbabok nedvhúsát, sámánnak bogáncsit, ez borszínű egyveleg összességében.  - Olvastam fel magam elé suttogva a szavakat.
- Beszélgetés nélkül oldják meg a feladatot! A tankönyvben lévő receptben minden le van írva! - Magyarázta dühösen a prof. Hát éreztem valamiért, hogy ez nekem szólt.
Az óra végéig még a szövegértelmezésig sem jutottam el, nem hogy addig, hogy bármit is bekeverjek az üstbe… ha csak Aerith nem mentett meg.