Oldal nyomtatása

(https://i.pinimg.com/564x/d5/1f/4b/d51f4b32dae22d94a93a38e56e2be7f2.jpg) (https://data.whicdn.com/images/352835665/superthumb.jpg?t=1612268602)

2002. április 2.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/5c/74/49/5c7449bea9e97cbe8e12fcb2b6e299a9.jpg)

Sucker love, a box I choose
No other box I choose to use

Nem is tudom hanyadik cigit szívtam el. Már nem számoltam. Ahogy azt sem, hogy hanyadik napja gubbasztok ebben a faluban, de biztosra akartam menni. Legalább Cleot Benjaminéknál hagytam. Remélhetőleg vele jobban bánik, mint azzal a szerencsétlen baglyával. Tessék, benjamin, máris rád gonodlok és ideges leszek. Ez biztos ilyen alapd dolog. De most fontosabb dolgom is volt annál, hogy azon agyaljak hogyan sérül meg már megint a szerencsétlen öcsém. Múltkor az a gurkó amit az arcába kapott, nekem is fájt...
Halk sóhaj kíséretében kifújtam a füstöt az ajkaimból, és ellöktem magamat a derekamig érő kőkerítéstől. Valahogy volt egy tippem, hogy most itt találom. Mert üres volt Cukormáz, és a Suttogó is, és anya egyből elmodta volna, hogy ha Elliot esetleg náluk húzza meg magát. Náluk. Valahogy már nem volt az a hely többé, amit én is úgy hívhatnék, hogy otthon. Pedig szerettem volna, csak kibaszottul fájt. Vagy csak gyenge voltam. Gyengébb, mint Benjamin, vagy anya, akik még midnig ott voltak aközött a sok emlék között. Vagy talán túl akartak lépni. Szépen lassan.
És talán... Talán nekem is ezt kellett tennem. Szépen lassan. De teljesen úgysem fogok tudni ettől megszabaulni. A vér a kezemen lesz. Erre sosem lesz mentség. Csak abban reménykedhetek az is egy heg lesz, egy olyan heg a lelkemen, mint a szétzúzott csuklóm, vagy a bazinagy átokheg a hátamon.
Meg kellett találnom O'Marát. Akkor is, ha esetleg talált magának valaki mást. Szükségem volt rá, szükségem volt az érintésére, mindenére, ami egy kicsit hozzám tesz... Abból az Aidenből, amit nála hagytam. Mert túl sok arcom volt már, túl sokáig viseltem ezt a rideg maszkot. És basszameg, Benjamin, igazad volt, hogy ez előbb utóbb kicsinál. De sosem fogom neki bevallani. De most csak vissza akartam szerezni egy darabkát önmagamból. Ami talán jó is.
Lassan suhantam a város vége felé, és nem zavart, hogy nem hopponálgattam. Hiányzott a pálcám minden szarsága ellenére hozzám nőtt, és valamennyire sebezhetőnek éreztem magam megint, mint a legelején, amikor pálca nélkül vergődtem Anglia mocskos, elhagyatott hoteljeiben. Csak élveztem a hűvöst, a lábam alatt kanyargó kis utat, és vártam, hogy felbukkanon az a ház. Ahol azok a para birkák bámultak minik azokkal a para szemeikkel.
Most sem értettem az a nő miért hagyott életben. Talán kiült rám az a tipikus rúgott kiskutya nézés, mint amilyen feje általában az öcsémnek volt. Vagy egyszerűen csak elege volt ebből az egészből. És talán azt gondolta nekem is elegem volt csak egyedül nem tudtam meglépni azt amit kellett volna. És még milyen kibaszott hevesen esett nekem a Tabuban pár hónapja.
Beletúrtam a hajamba, mert a szél már megint éreztem, hogy elbaszta, én meg még most is szerettem azért jól kinézni. A sok szenvedés után, amit az utcán töltöttem, és amilyen ruhákban jártam, bár nem fordítottam olyan nagyon-nagy fiygelmet arra, mit is vettem fel, azért mégis csak volt némi önbecsülésem. És Fraser voltam. Ami azt jelentette, hogy kibaszottul hiúk.
Ahogy felbukkant előttem végre a kis házuk, egy rövid időre megtorpantam. Annyi emlék rohant le.
Könyörgöm, csak legyél ott. Szükségem van rád.
Magam sem tudtam miért zakatolt ez a fejemben, azok után, ami történt velünk. De ő egy menedék volt. A birakbégetés ismerős hangja, a patáik halk kopogása, de a négy kutyára felvontam a szemnöldökömet, akik ptt gubbasztottak a legelőn. Elliotban elindulhatott valami szenvedéjes kutyamánia, Cleo után. Egy ideig szemeztem velük, de nem igazán tűntek úgy, hogy szét akarnának tépni, szóval átlendültem a ház kerítésén, és egyenesen az ajtó felé csörtettem. habozás nélkül téptem fel az ajtót, és kerestem meg Elliotot.
Nem vártam meg, hogy bármit is mondjon, éhesen taapsztottam az ajkaimat a szájára, miközben egyik kezemmel beletútram a hajába. A nyelvem mohón kereste meg az övét, miközben lendületesen tessékeltem be magunkat a szobájába, és kezeimmel már matattam is a ruhája alatt.
Egyszerűen csak akartam.

i told the stars
about you
(https://i.pinimg.com/564x/0b/48/f6/0b48f63a482e312fd40013f1d869a6a7.jpg)

Aiden
2002. április 2.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/fb/9a/bf/fb9abfd5822970aa969ab7f2ee37b8ca.jpg)

18+

Furcsa érzés lüktett a gyomromban, ahogy magamra húztam zuhany után a kék pólót és a fekete, mostanra már túlzottan is elálló nadrágot. Olyan volt, mintha a vihar előtti csend ülne meg rajtam, de már távolról hallanám a dörgést... csupán nem elég tisztán. Gyorsan végig simítottam a hajamat az ujjaimmal, nem érdekeltek már egy ideje olyan apróságok, mint fésülködés. Csak fogtam a kutyákat és idejöttem, hogy más illatot érezzek, egy biztonságos, megnyugtató illatot. Nem sírtam többet, csak nyomorultul voltam egész egyszerűen.
Nehezen vonszoltam ki magam az ebédlőbe. Elnéztem a bejárati ajtó felé... nem tudtam pontosan mennyi az idő, de még délelőtt volt. Dean nem rég távozhatott, mert az ajtó melletti ablak függönyét elhúzta már és kipakolta oda a virágcserepeket, hogy a növényeket érje a délelőtti fény. Sőt... a kutyákat is kiengedte, egyik sem loholt elém, hogy összenyalják a képemet. Szerették ezt a helyet. Ez volt a természetes közeg nekik, a legelő, a többi állat szaga. Talán olyan volt nekik, mint egy nyarálás, ahol felépülnek a történtekből. Ők is elvesztettek valakit. Valakit, akinek az életüket köszönhették.
Tovább sétáltam a konyha felé, hogy a régies konyhapult repedt lapjáról elvegyem a kávét, ami még mindig gőzölgött. Dean hagyta itt és bűbájjal látta el, hogy akkor is fogyasztható legyen, amikor kijövök végre a szobámból. A cetlit néztem meg mellett, amin a következő állt: Elliot, ha felkeltél, légyszíves gyere át az apotékába. Kellesz. Meg kell főzni pár bájitalt. Dean. Apa. Tudtam mi ez. Meg akart menteni attól, amibe zártam magam.
Belekortyoltam a kávéba, de az ajtó nyílt. Így azonnal letettem a bögrémet és kisétáltam.
- Bocsi, csak most keltem... - kezdtem. Azt hittem, Dean jött haza esetleg ebédelni, vagy valami hasonló. Csakhogy nem ő volt az... az az illat... az máshonnan volt ismerős. Cukormáz. Remegve léptem felé, de mielőtt megszólalthattam volna, a tenyere a testemhez ért, az ajkaim az ajkaimhoz. Túl hevesen, túl ellenállhatatlanul, mert úgy éreztem magam, ahogyan régen akartam... ahogy akartam, hogy érjen hozzám Ő. Aiden.
Viszonoztam a csókot. Átkaroltam a nyakát, miközben ő a nadrágomba tűrt sötétkék pólót rángatta ki és már éreztem is az ujjait a bőrömön. Akart engem. Képtelenség volt, hogy ennyire vágyjon éppen ő, aki már egyszer maga mögött hagyott vagy annyiszor utasítson el. Mégsem kerestem benne logikát, csak a nyelvére, a kettőnk nedves, sóhajtással teli kis táncába kapaszkodtam.
Hagytam, hogy lenyomjon a gyerekkori ágyamra, ami aligha volt két személyes... de elfértünk rajta. Aiden nőtt, mint a gomba, én viszont egyre kisebb voltam, főleg széltében. Aiden súlya belepréselt az ágyba. Ujjaim vadul lökték le róla a kabát anyagát, de úgy, hogy véletlenül se húzódjanak el az ajkaink egymástól. Finoman haraptam bele az alsó ajkaiba egy sóhajtás kíséretében, ahogy a nehéz anyag a földre került. Könnyedén vetkőztethetett ő is, segítettem neki minden mozdulatommal.
Nyögtem egyet, ahogy egy percre elváltunk egymástól. Lehúztam róla a felsőrészt. Így tudtam a nyakára csókolni, miközben már a nadrág gombját piszkáltam. Eddigre már teljesen meztelen voltam, cska érezni akartam őt magamban, mélyen, forrón, mint mindig, de nem húztam le róla a nadrágot jobban. Nem volt rá idő. Túlzottan is forró volt a hangulat, így csak hagytam, hogy közelebb húzódjon, a magáévá tegyen úgy, ahogyan ő szeretné. A saját ritmusában. A levegő hihetetlenül forróvá vált a szobában. Remegtem, sóhajtottam és csókoltam, túrva azokba a hullámos tincsekbe. Aztán kezem lecsúszott a nyakán a tarkóján a vállaira.
A forróság egyre elviselhetetlenebb volt. Aztán szép lassan felforrt tőle a testem, szinte egyszerre Aidenével. Egy-két nagyobb lökés. A ritmus vaddá vált, felfoghatatlanná. S megint az övé lettem... talán hiba volt.
Remeg fordultam az oldalamra, ahogy nyugodni kezdett a testem. Éreztem milyen izzadt és elhasznált vagyok. Eddig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Csak csókoltunk, nyögtünk és élveztünk. Most azonban, a szemeit figyelve, tudtam, meg kell szólalnom.
- Muci... ez mire volt jó? - kérdeztem csendesen. A hangom erőtlen volt. - Mi történt?

(https://i.pinimg.com/564x/d5/1f/4b/d51f4b32dae22d94a93a38e56e2be7f2.jpg) (https://data.whicdn.com/images/352835665/superthumb.jpg?t=1612268602)

2002. április 2.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/5c/74/49/5c7449bea9e97cbe8e12fcb2b6e299a9.jpg)

Sucker love, a box I choose
No other box I choose to use

18+

Az elmúlt hónapok keserves csendje megőrjített, és ez teljesen kirobbant belőlem, ahogy Elliotot megpillantottam. Csak össze akartam vele forrni. Nem mintha nem éreztem volna iránta semmit. Sőt, nagyon is lobogott bennem még valami a szakításunk után is, egyszerűen nem tűntek el bennem az érzések. Ez nem jó, Aiden, hiszen neked nem kéne érezned, ugye? De talán csak elhitettem eddig magammal, hogy ne nézzek szembe önmagammal, hogy legyen okom a meneküésre. De már nem akarok menekülni, nem akarok hátralépni, egyenesen előre akarok menni, törni előre, ahogy Benjamin is, ahogy anyám is.
Ahogy az ajkaimat az övére tapasztom, és megérzem a nyelvét az enyémen halkan felnyögök a csókra, de egy percre sem válok el tőle, nem akarom, hogy bármennyi kis levegő közénk furakodjon, nem akarok távolságot, csak a melegét akarom, önző módon csak magamnak, úgy ahogy minden egyes pillanattal magamnak akartam a lila kanapén is. Ujjaim a bőrét érintik, és taszítom be egyenesen a gyerekkori szobájába, ahol zavartan igyekezem figyelmen kívül hagyni, hogy egy birka már megint bedugja a fejét az ablakon hangosan rágva valami növényt az ablakpárkányon.
Inkább csak behunyom a szememet, és engedelmesen belesimulok Elliot érintésébe, és hagyom, hogy lehúzza rólam a kabátomat aztán a felsőmet is, miközben én is azon vagyok, hogy lassan megszabadítsam minden egyes ruhadarabjáról.
A szabad kezemmel az ágyéka bőrét cirógatom meg, majd hevesen ráfogok arra, ahol a legérzékenyebb. Közben egy kicsit elválnak az ajkaink, hogy én is megszabaduljak. Megnyalom az ajkaimat, ami kissé bizsereg a csókcsata után, majd meg sem várva, hogy Elliot szusszanjon, ismét rátamasztom a számat az övére.
Belesimulunk az ágyba, miközben forrón csókolva összeolvadok vele. Szeretem ahogy felnyög alattam, miközben kezemmel végigszaladok a karjain és mozgás közben összekulcsulom az ujjainkat. Az illata megbódít, mert érzem rajta a kókusz aromáját. Mélyet szippantok a nyakába, miközben aprót harapok a bőrébe. A testemmel egyre veszélyesebb ritmust diktálok, miközben egyre jobban elönt a forróság.
Halk sóhaj hagyja el az ajkamat, miután legördülök Elliotról, majd nemes egyszerűséggel magunkra húzom a takarót. A birka még minidg befelé néz, én meg zavartan félre pislogok. És Elliot szobjának plafonját bámulom.
- Muci... ez mire volt jó? Mi történt? - kérdezi Elliot erőtlenül, én meg lehunyom egy pillanatra a szememet, és átnyúlva rajta a földön matatok a cigim után. Kell egy cigi, nagyon, nagyon kurvára kell. Miután meggyújtom.
- Csak kellett, nyuszi - dünnyögöm szűkszavúan. Iagzából én se értem. Nagyon nem, de hülye leszek ezt bevallani. - Ne mondd, hogy nem élvezted - villantok felé egy kis mosolyt, miközben a cigit az ajkaimhoz érintem. Egyszerűen nem akarok ebbe belemenni, megmagyarázni az érzéseket. Nem vagyok olyan, mint Benjamin, hogy meg is élek mindent. Ezt mindig is irigyeltem benne.
- Meg akartam ölni Feryll lányát. Párbajoztunk. Amikor végezhetett volna velem életben hagyott - bukik ki belőlem tömören a történet. Csak el kell mondanom, mert tudom, hogy az öcsémen és anyámon kívül Elliot előtt sem lehetnek már titkaim. Ha már bevallottam, hogy mit műveltem a családommal. Azt hiszem a szánalmas bukásomat sem szégyellhettem előtte. - És te? Hogyhogy itt?

Még éreztem a bizsergést a testemen, ahogy Aiden elhúzódott tőlem és megszűnt a közöttünk lévő kapocs. Csak a forrósága hagyott nyomot rajtam, de ez éppen elég volt, hogy ne tudjam tökéletesen összeszedni a gondolataimat s csak dünnyögve tegyem fel a kérdéseimet. Amikor szóra nyitottam a számat, jöttem rá, hogy nem csak magára, hanem rám is húzta azt a takarót. Minden más volt, mégis ugyanaz, mint régen. Éreztem, hogy valamin átment, csak éppen fogalmam sem volt, mi lehetett az... de elindított benne valami változást, ami idehozta s arra késztette, hogy csak úgy leteperjen. Talán csak a feszültséget akarta levezetni.
Hagytam, hogy átnyúljon fölöttem. A hullámos tincsek végig cirógattak az arcomon, az illatából hatalmas löketet kaptam... amit nagyon nem kellett volna. Összezavart. Összezavart, pedig én eldöntöttem már, hogy inkább magam maradok a történtek után. Ki akarna egy halott vőlegény után bármit? Én nem. De Aiden itt volt. Itt volt az illata, az érzés, amit odalent hagyott rajtam... aztán jött a dohány ismerős aromája.
- Csak kellett, nyuszi - mondta, mikor visszahelyezkedett a sárga ágyneműre, az egyetlen párnára, ami az ágyon volt. Elég minimalista volt a szobám, de párnából öt is volt, csak a szeretkezés közben letúrtuk őket a földre... holott az nem is volt durva. Inkább csak szenvedélyes és gyors, mint mikor két ember hosszú időt tölt külön.
Az oldalamon feküdtem. Tökéletesen láttam az arcát, ahogy a füst elhagyja az ajkait.
- Csak kellett. - ismételtem meg motyogva, amit mondott. Végül is... nekem is kellett a szex, mintha valami hiányt akarnék vele kitölteni. De ez azért egy leheletnyivel több volt annál. Egyelőre nem akartam magamban ennél mélyebben kutakodni. Túl sok, túl fájdalmas lett volna.
- Ne mondd, hogy nem élvezted - tette hozzá. Erőtlenül sóhajtottam egyet. Úgy éreztem magam, mint akit egészen elhagyott az ereje. Túl gyors, túl erőteljes volt az egész. Egy napot tudtam volna átaludni.
- Egészen élveztem... - suttogtam csendesen aztán, csakhogy ne vegyem el az önbizalmát, ha már egyszer képes volt idejönni és leteperni. Ez sem sokszor történt meg... nagyon ritkán talán, mikor be akarta fogni a számat egy kis szexszel. Talán azért is kérdeztem rá, hogy mi történt, mert olyan szokatlan volt. Igazából nem is számítottam rá, hogy valaha még találkozunk. Elváltak az útjaink, ő pedig csak még jobban kifordult magából. Már ott a Vakegérben is éreztem, hogy valami egyszerűen nincs rendben vele. Elvesztette talán önmagát. Talán ezért sem voltunk jók együtt.
- Meg akartam ölni Feryll lányát. Párbajoztunk. Amikor végezhetett volna velem életben hagyott - mondta. Szokás szerint úgy beszélt, mintha semmiféle érzés nem kapcsolta volna a törétntekhez. - És te? Hogyhogy itt? - kérdezte aztán, mielőtt még bármit is tudtam volna reagálni az elhangzottakra. Tipikus húzás volt ez is tőle.
- Meghalt az, akivel éltem. - Ha már nyíltak vagyunk, én is nyílt voltam. Utáltam persze kimondani, utáltam, mert még túl mélyre szántott bennem az élmény. Csak nem rég tudtam emg, hogy nem jön többé haza. Test nem volt, csak egy véres kabát... de ez épp elég volt, hogy Cranagh-ig űzzön. Nem akartam a régi ágyunkat nézni, vagy az illatát érezni mindenhol. Éppen elég fájdalmat éltem meg az elmúlt időszakban. Ezt csak... elfogadtam. Nyúltam érte, meg is markoltam, de az élet kitépte a kezemből. Nem volt családja. Az én dolgom volt meggyászolni, vigyázni a kutyáira, rendben tartani, ami maradt után.
- Hazaköltöztem, hogy ne egy üres házba legyek egyedül... az illatával... - Magyaráztam, hogy a szavakra koncentrálja, ne a gombócra, ami Gabriel gondolatától is megült a torkomban, szinte késztetve arra, hogy újabb adag könnyt hullassak. Elég volt már. Elég, hogy állandóan sírni kell, hogy állandóan fáj. Egyedül kellett megerősödnöm most.
- Csak azt kaptam, amit érdemlek. - Mondtam aztán, hogy ne is menjünk jobban bele a témába. Nem volt szükségem a sajnálatára, habár Aidentől ilyesmit amúgy sem vártam volna. Kellemesebb is volt témát váltani, miközben zavartan piszkálgattam a takaró anyagát. Jobb volt ezt a témát kerülni még, túl friss volt ahhoz, hogy sokáig bírjam könnyek nélkül. Szex után bőgni meg olyan béna. - Miért akartad megölni Feryll lányát? Tényleg rájött, hogy mit tettél az apjával? - kérdeztem csendesen, visszagondolva arra a beszélgetésünkre, mikor haloványan ugyan, de beszélt a történtekről. Ujjaim a takarót piszkálták, kicsit feljebb haladva prdig az ismerős tetoválást simítottam a hasán.

(https://i.pinimg.com/564x/d5/1f/4b/d51f4b32dae22d94a93a38e56e2be7f2.jpg) (https://data.whicdn.com/images/352835665/superthumb.jpg?t=1612268602)

2002. április 2.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/5c/74/49/5c7449bea9e97cbe8e12fcb2b6e299a9.jpg)

Sucker love, a box I choose
No other box I choose to use

18+

Össze vagyok zavarodva, pont úgy, mikor Benjamin kicsapongásait próbálom megérteni. Nem értem magam, hogy mit miért teszek, holott eddig minden kibaszott lépésem tökéletesen el volt tervezve. Nagyjából. Aztán midnig kicsúsztak a kezemből a lapok, és a kártyapakli szétperegve hevert a lábam előtt. Most még el is fújta tőlem a szél. Na baszki milyen szentimentális vagyok, még a végén kiderül, hogy Benjaminra is hasonlítok. Lehunyom a szemem, és ízlelem a cigit a számban, mélyen belélegezve Elliot gyerekkori szobájának illatát, és persze az övét is. Még érzem magamon minden érintését, még a testmelegét is.
Francba, Aiden mit csinálsz? Most először érzem úgy, szívesen eldumálnék Benjaminnal. ő úgyis mestere a szétkuszált érzelmeknek, nem? A szemem sarkából vizsgálom Elliotot, és magamon hagyom a nyugodt arcom. És lassan magamat is nyugtatom. Csak kellett. Kellet valami ami emlékeztet arra a kölyökre aki voltam, mielőtt megint magam mögött hagytam volna mindenkit. Csak kellett, hogy élőnek érezzem magam. Csak kellett, hogy tudjam még Aiden vagyok.
De vajon az voltam? Szeretném ezt hinni, hogy még midnig Aiden vagyok.
- Meghalt az, akivel éltem - közli Elliot, mire úgy érzem félre nyelem a cigit. Anyám mintha mondta volna, hogy ne cigizzek fekve, de, nos nem vagyok az aki másra csak úgy hallgat. Kissé feltámaszkodom a könyökömmel, és úgy bámulok Elliotra. Na baszdmeg. Erre mit mondjak?
- Baszki - dünnyögöm, de nem tudok mást modnani. Sajnálom? Az Benjaminnak és anyának sem segített. Senkinek se segít. De azért kiveszem a számból a cigit és halvány csókot lehelek az ajkaira. Mást úgysem tehetek.
- Hazaköltöztem, hogy ne egy üres házba legyek egyedül... az illatával... - Vajon az én eltűnt illatommal együtt tudott élni? Önző dög vagy Aiden. Egy halott jelenléte mellett te is tudod, hogy képtelenség létezni. Nagyon is jól tudod. Sokszor minden sejtem csak menekülni akart otthonról. De csak túl gyáva voltam.
- Csak azt kaptam, amit érdemlek - suttogja, mire én öszevonom a szemöldökömet. Tudom, hogy néha hajlamos túlságosan is befordulni magába, de ő nem bántott senkit. Úgy nem.
- Ez ne mondd, nyuszi - mondom halkan, és újra a számba nyomom a cigimet, hogy a remegő belsőmet megtöltse azzal a sok mocsokkal. - Nagyon ne.
- Miért akartad megölni Feryll lányát? Tényleg rájött, hogy mit tettél az apjával? - teszi fel a kérdést, én meg halkan sóhajtok egy mélyet és felbámulok a szobájának a falára. Tények voltak igazából száraz keserű tények, a tetteim utolsó elvarratlan szálai, melyek utolértek, és a nyakamra tekeredtek, akár a drót, amit Feryll nyakán feszítettem meg. És én tényleg fulladoztam tőle. Nem volt levegő. És most, hogy ennek az egésznek elvileg vége, fel kellene szabadulnom, nem? Közben érzem Elliot érintését, ahogy végig simít a tetoválásomon. Egy pillanatra megint minden a helyén volt.
- Pár hónapja belebotlottam a Tabuban. Kicsit berúgtam, lehet volt valami cucc a piámban, de Feryllnek kezdtem látni és ordítoztam vele. Azt hiszem kihámozta mi történt, utána jól helyben hagyott, de meglógtam asszem. De a nyomomban volt, és párbajoztunk.
Belegondolva a z a tbaus eset is jelzi, mennyire kiesett a kezemből az irányítás. Már nem is emlékszem miért ittam, csak ittam. És bekattantam. Szánalmas, Aiden Fraser. Szánalmas, pedig milyen büszke voltál magadra.
- A párbajban eltört a pálcám is. De az a lány megkímélt. - Furcsa volt a galagonyám nélkül, egészen kedztem megszeretni, ahhoz képest, hogy számtalanszor kinyírt majdnem, és elég sok heget köszönhettem neki. Szaros, beteg pálca volt, de az enyém. És mégis egy részem örül, hogy eltűnt az is a mocskos, feketén hömpölygő múltammal és Feryll árnyékával együtt.
A szám sarkába sordom a cigarettát, és egy kis csönd elteltével Elliot felé gördülök, hogy megint összeérjen a testünk. Belenézek a szemébe, és próbálom kiolvasni mit érezhet. Olyan zavarodott vagyok még mindig, mint egy kóbor állat.
- Mondd csak nyuszi... Hogyan tovább?

A szoba csendje tökéletesen körülölelte a pillanatot. Különleges meghittség volt közöttünk, amit csak a félelem rontott meg, amivel belegondoltam, mi lenne velem, ha Aiden megint kisétálna az ajtón s nem látnám hetekre. Ne foglalkozz ezzel, O’Mara… És a hangnak igaza volt, megint. Semmi értelme nem volt belemerülni ezekbe az érzésekbe. Semmi értelme nem volt azon agyalni, hogy mi lesz. Ez csak szex… nem igaz? A gondolat közben végig siklott a tekintetem Aiden ajkain, ahogyan elszakad tőlük a cigaretta és lágy füst tölti meg a szobát. Azért sem haragudtam, hogy megült a füst, nem szállt ki a félig nyitott ablakon.
– Baszki – dünnyögte, mintha számítana neki, hogy meghalt az, akivel megcsaltam. Elszúrtam mindent az elmúlt hónapokban és hetekben. Aiden csókja még is olyan finom simult az ajkaimra, hogy a gombóc, ami a torkomban nőni kezdett egész egyszerűen visszahúzódott. A nyelvemen éreztem a dohány kesernyés ízét, ami keveredett a nyálának ízével. Lehunytam egy pillanatra a szemeimet is.
– Ez ne mondd, nyuszi – mondta halkan, ahogy ujra az ajkai közé kapta a cigarettát. – Nagyon ne.
Nem mondom Aiden. De tény. A gondolat megült bennem, majd egy nyeléssel arra fordítottam a szót, ami kevésbé volt keserű… legalábbis számomra, önző módon. Talán nem kellett volna a számra venni Feryll nevét, mégis úgy éreztem, tudnom kell, lezárta-e végre a múltját, ami az együtt töltött hónapjainkban végig kínozta és ami miatt sosem tudtunk igazán mi lenni. Éreztem, hogy az állandó depressziója közénk állt, de most mintha ez megszűnt volna létezni. Véget ért volna? Lezárta volna? Készen állt volna egy új, másképpen izgalmas életre? Azt kívántam mondjon igent, mert Aiden megérdemelte.
– Pár hónapja belebotlottam a Tabuban. Kicsit berúgtam, lehet volt valami cucc a piámban, de Feryllnek kezdtem látni és ordítoztam vele. Azt hiszem kihámozta mi történt, utána jól helyben hagyott, de meglógtam asszem. De a nyomomban volt, és párbajoztunk. – Valami rémlett. Rémlett, hogy a ruhákat hajtogattam és részen jött haza, hogy akkor is vadul csókolt, mintha azzal elfelejthetné mi történt. Aiden ritkán volt részeg s az a kevés alkalom megmaradt. Említette, hogy sok ivott, láttam rajta, hogy kibukott. Talán éppen akkor volt ez.
– A párbajban eltört a pálcám is. De az a lány megkímélt. – Ujjaim a mondandója közben a tetoválásra simultak. Óvatosan járták körbe a motívumot, emlékezve azokra az időkre, amikor mindez a mindennapjaink része volt. Szerettem Aidennel lenni, egészen más volt, mint Foresttel.
A történetre nyeltem egyet. Örültem, hogy az a lány megkímélte és most itt van mellettem, még ha pálcája nélkül is. Ez is kellett talán ahhoz a bizonyos újrakezdéshez, amire Feryllt lezárva nagyon is szüksége lehetett.
– Jó, hogy nem esett bajod. – Ujjaim lejjebb simultak, be a takaró alá, majd visszatáncoltak a tetoválásra. Megint érezni akartam magamon, magamban, s ahogy felém fordult és végig simítottam a bőrén, túlságosan is forróságot éreztem. Közel került megint, összesimultunk, és én még fel is húztam az egyik lábam, hogy átkaroljam fele a derekánál. Sötét szemeim az övéire találtak, megnéztem magamnak a sérült szürkét, majd a szépen csillogó barnát. Bár ki tudtam volna belőle olvasni mit akar igazán… mert hogy én mit akartam az rejtély volt számomra.
– Mondd csak nyuszi... Hogyan tovább?
– Az lesz muci most, hogy kell neked egy pálca… – Simítottam fel a nyakán, ujjaim finoman a tarkójára simultak, benyúlva a hullámos tincsek közé. Így leheltem újabb csókot az ajkaira. – Egy hajvágás is rád férne – Suttogva folytattam, kicsit belesóhajtva a szájába, ahogy a hátamra gördültem és megint magamra húztam. Csípője finoman simult a lábaim közé, de én csak csókoltam és csókoltam. Nem kellett volna újra indítani ezt az egészet. Nagyon nem kellett volna.
– Aiden… Aiden… – Nyögtem a nevét az ajkai közé, ahogy a mellkasára tenyerelve óvatosan eltoltam magamtól. – Van egy pálca itt… van egy pálca, ami a tiéd lehet… – A szemeibe néztem, az arcom bizonyára rózsaszín volt a vágyaktól, éreztem, ahogy remegve veszek levegőt. – Megörököltem anyám pálcáját, de nekem sosem engedelmeskedett igazán. – Sóhajtottam és ha hagyta, hogy felkeljek, úgy ruhátlanul másztam ki az ágyból, hogy az íróasztalhoz lépjek, amit most ruhatartónak használtam. Az anyagok között egy bársonyos felületű, sötétlila doboz feküdt. A hosszúkás formájából látszott, hogy egy pálca van benne.
Ha Aiden követett, felé fordultam és odanyújtottam a dobozt felé. Lehúztam a tetejét, így láthatta az elegáns, fehér pálcát, mintha csak elefántcsontból készült volna.
– Nyárfa, tizenhárom és fél hüvelykes, a magja főnixtoll és elég ragaszkodó típus. – És a kulcsa én vagyok, Aiden. Tettem volna hozzá, ám nem mondtam ki. Anyám egyetlen célja az volt, hogy engem életben tartson apám kegyetlenségével szemben… én viszont túl eszetlen voltam újra és újra bajba sodortam magam. Ezért a pálca sosem lett az enyém igazán, hiszen nem tettem azt, amit beléültettek: nem védtem meg Elliotot. Magamat. – Szeretnéd kipróbálni? – Kérdeztem halkan, bár még mindig bizsergett minden részem a korábbi csókcsatától, összesimulástól. – Tudok egy helyet.

(https://i.pinimg.com/564x/d5/1f/4b/d51f4b32dae22d94a93a38e56e2be7f2.jpg) (https://data.whicdn.com/images/352835665/superthumb.jpg?t=1612268602)

2002. április 2.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/5c/74/49/5c7449bea9e97cbe8e12fcb2b6e299a9.jpg)

Sucker love, a box I choose
No other box I choose to use

18+

Hogyan tovább. A kérdés midnig a fejemben volt, minden egyes alkalommal. Hiszen terveztem, terveket szőttem, és midnig kitaláltam a következő lépést. Józan voltam és racionális, szinte még kételkedni sem kételkedtem magamban. Mert Aiden fraser mindig mindenre tökéletesen tudta a választ. De ahogy a szemem sarkából Elliot arcára pillantottam kurvára elbizonytalanodtam. Mert nem tudtam semmit. Gyűlöltem ezt, hogy nem csak véget ért pár nappal ezelőtt az életem, oylan szánalmasan és méltatlanul, ahogy csak egy Csehov drámában lehet, de még el is vesztettem egy időre az irányítást. Legalább is mertem remélni, hogy nem leszek olyan döntésképtelen, mint amilyen Benjamin. ha a bénaságával megfertőz, én megfojtom.
Kis időre lehuntyam a szememet, és élveztem Elliot testének rintéseit a bőröm pontajin, miközben beszűrődött a legelőn bégető birkák hangja és annak a négy dobbermannak a játékos vakkantása is. Kicsit kellemes volt itt lenni, a világtól távol, majdnem a semmi közepén, ELliot ágyában. Jó volt és emlékeztetett azokra a napokra, amikor együtt voltunk és csak élevzük egymást, vagy a lila kanapén, vagy a fürdőkádban, vagy egyszerűen csak elvoltunk. Sose hittem volna hogy egy rövid időre is, de békére lelhetek valaki mellett, és Elliotnak emiatt hálás voltam, még ha szarul is kommunikáltam le.
– Az lesz muci most, hogy kell neked egy pálca… – szólalt meg Elliot, majd a számon éreztem az övét, mire egyszerűen csak viszonztam a csókot, a nyelvemmel keresve az övét, és megborzongatm, ahogy az ujjaival a hajamba túrt. - Egy hajvágás is rád férne.
- Pedig itt van egy igen jó pálca - tapintottam ki azt a bizonyos pálcát és szemtelen félmosolyra húzta a számat, hogy aztán ismét megcsükolhassuk egymást. Éreztem, ahogy a csípőm közelebb simult Elliothoz, én pedig az alkaromra támaszkodva felé hajoltam. - És gondoltam bejönnék neked olyan hosszú hajjal, mint ami Raffaello Sanzionak volt - motyogtam halkan, miközben újra egymásra találtak az ajaink. Igazából lassítanom kellett volna, de egyre jobban simultam hozzá, egyre hevesebb tempóval, aminek ugyan az lett volna a vége, mint az előbb, de éreztem, ahogy ELliot el kezdett magától távolabbra tolni.
– Aiden… Aiden… Van egy pálca itt… van egy pálca, ami a tiéd lehet… - kérdőn felvontam a szemöldökömet, és nem akartam arra gondolni, ami a tippem volt. Legördültem róla, hogy könnyebben eljusson az íróasztalához, miközben próbáltam kissé uralmam alá helyezni megint a tetsemet, ami valljuk be nehéz volt. – Megörököltem anyám pálcáját, de nekem sosem engedelmeskedett igazán.
- Az anyád? Elliot, ugye nem akarod nekem adni az anyád pálcáját? - kérdeztem, megdöbbenve. Valahogy méltatlannak éreztem volna magam ahhoz, hogy az anyja pálcáját használjam,a zok után amik köztünk történtek, amit tettem vele. Én anyám pálcáját snekinek sem adtam volna, még Benjaminnak sem. De azt hiszem én túlságosan is önző voltam.
Ahogy Elliot visszajött a pálcát tartalmazó dobozzal a kezében, és levette a tetejét, ahoyg megpillantottam a páclát, szinte zakatolni kezdett a szívem. Gyönyörű volt, kecses, elegáns és művészi. Én pedig imádtam mindig is a művészetet.
– Nyárfa, tizenhárom és fél hüvelykes, a magja főnixtoll és elég ragaszkodó típus - magyarázta, de én csak néztem a hófehér elefántcsont színű pálcát. Nagyszerű boszorkény lehetett az anyja, még nem is találkoztam olyan emberrel, aki nyárfapálcát használt volna.
- Elliot, ezt én nem fogadhatom el - néztem bele a szemébe. Nem vehettem el az anyja emlékét.
- Szeretnéd kipróbálni? Tudok egy helyet - mondta és láttam a tekintetében, hogy komolyan gondolta. Az emberi arcról sok mindent le tudtam már olvasni gyerekkorom óta. Ehez nekem volt tehetségem, míg Benjamin repkedett. Sóhajtottam egyet, és beletúrtam a kissé izzadt hajamba, majd magamhoz húztam az ágyra ELliotot, hogy hosszan megcsókoljam.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, nyuszi. De előtte be kell fejeznünk vaalmit, nem gondolod? - kérdeztem és végigzongoráztam ujjaimmal a gerincén, fel a ynakán, és szenvedélyesen csókoltam.

- Pedig itt van egy igen jó pálca - mondta. A szavaira legalább annyira megborzongtam, mint az érintésére a bőrömön. Tudtam, hogy ismeri már a testemet, pontosan sejtette, hogyan kell érintenie ahhoz, hogy kicsalja belőlem azokat a bizonyos érzéseket. - És gondoltam bejönnék neked olyan hosszú hajjal, mint ami Raffaello Sanzionak volt. - Csendesen sóhajtottam az ajkai közé, ahogy megint egyetlen csókban forrtunk össze. Éreztem a nyelve játékát, a simulását. Eddig fel sem fogtam, milyen forró a szoba, a közöttünk húzódó levegő... a teste... az én testem. Mintha minden a régi lett volna, de még sem. Akkoriban csak szenvedélyesen simultunk össze, most viszont még jobban éreztem az akarását, mint valaha.
Nehéz volt elválni tőle. A tenyerem alatt forrónak tűnt a mellkasa, ahogy eltoltam magamtól. Könnyebb lett volna persze beleolvadni azokba az érintésekbe, nem megoldani a problémát, amivel idejött... de én segíteni akartam. Érezni akartam az érintését magamon. Mégsem lehettem önző. Pálca nélkül meghalna, megölnék. Bár a varázsvilág sokszor tűnik mókának és kacagásnak, közel sem volt az, pláne, ha az ember betévedt a Zsebpiszok közbe.
Nekem pedig volt varázspálcám, olyan amit nem használtam. Anyámé. Szépséges, fehér, letiszult pálca volt. Nem voltak benne giccses vésések, mégis igazi műalkotásnak tűnt. Aident ismerve tudtam, hogy értékeli az ilyesmit, ujjai finoman simulnának rá... s a pálca hűséges volna hozzá. Igen, mert már megvédett engem nem is egyszer.
- Az anyád? Elliot, ugye nem akarod nekem adni az anyád pálcáját?
A kérdésre félmosolyra húztam a számat. Ez csak egy tárgy... - suttogta a hang, ám az igazság nem ez volt. Nagyon is ragaszkodtam volna hozzá, bár sosem vittem sehova magammal. Itt porosodott a gyerekkori szobámban már régóta. Aidentől nem sajnáltam egyedül.
- Pontosan ezt akarom. - A hangom halk volt, de éppen elég ahhoz, hogy kihallhassa belőle a határozottságot. Csendesen folytattam, mondtam el a pálca tulajdonságait s közben engedtem, hogy szemügyre vehesse. - Nálad nagyszerűbb varázslót nem tudnék elképzelni hozzá. - Tettem hozzá, hátha ez egy kis önbizalmat ad. A tekintetem az arcára vándorolt, eddig a pálcát szemléltem, mint egy darab gyerekkori emléket. Sokszor láttam anyám ujjai között pihenve.
- Elliot, ezt én nem fogadhatom el.
- Dehogynem. - A meggyőzés kedvéért még elmondtam neki, hogy elmehetnénk kipróbálni valahova. Az erdő jutott eszembe, a romok és a kis rakások, amiket állítólag egy tündérlény hagyott a fák között. Gyerekként állandóan ezeket piszkáltam, sőt néha-néha őrt álltam arra várva, hogy felbukkan a teremtmény. Mondanom sem kell, sosem láttam, ám azok a kis kőrakások most kapóra jöhettek. Tökéletesen lehetett volna rajtuk gyakorolni, tönkretenni, majd újra összerakni őket. Bár tudtam, hogy Aiden akkor a legerősebb, mikor kellő adrenalin is társul a helyzethet.
Végre nem emlékezett, csak odahúzott magához az ágyra, s ajkaink újra egymásra találtak. Az ujjaim közül kisiklott a doboz, hallottam, hogy a földre hullik, tompa hangot halltva a szőnyegen. Karjaim átkarolták a nyakán, az egyik tenyeremmel végül a nyakára simítottam, az arcára, érezve az izzadtságot, amit éppen én csaltam ki belőle nem is olyan régen.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, nyuszi. De előtte be kell fejeznünk vaalmit, nem gondolod? - Érintése a gerincemen libabőrös remegést váltott ki belőlem. Megint az ajkai közé sóhajtottam, hogy egy pillanatra elhúzódva válaszoljak.
- Túl sok lesz a jóból, Muci... - motoygtam, mégsem toltam el, vagy húzódtam el. Hagytam, hogy közelebb húzzon magához, hogy a szenvedély megint végigrohanjon a testemen. Visszasimultam ajkaimmal az övéire, óvatosan harapdáltam végig a száján. Csak ezután sóhajtottam fel újra és úgy mozdítottam magunkat, hogy megint tökéletesen fölém, a combjaim közé simuljon a teste. Engedtem, hogy ugyanúgy törje át a határaimat, a gerincem megfeszült, amint egészen eggyé váltunk. A ritmus erőteljesebb lett, egyre szívszaggatóbb. Nem tudtam gondolkodni, csak átengedtem magam a forróság és a szenvedély szédítő keverékének. Még inkább Aidené voltam talán, mint korábban. A testem könnyen alkalmazkodott az ő formáihoz, az ő tempójához. Ujjaim nem a fájdalom miatt, hanem a vágyak hullámzó kínzása alatt martak a bőrébe a karján. Aztán egyetlen sóhajjal adtam meg magam a gyönyörnek.
Hosszú percekig lihegtem. Bár még nem lehetett több egy óránál, éreztem, hogy minden porcikám rendkívül fáradt és elhasznált... olyan régóta nem éreztem ezt. Egészen olyan volt, mintha a testem belesüppedt volna a matracba. Remegve próbáltam még mindig magamhoz térni az egészből.
- Merlinre... - lihegtem bele rekedten a szobám levegőjébe. - A pálcát... a nyárfapálcát holnap... próbáljuk ki... - A hangom még akadozott, a szívem vadul kalapált. Csak a bőrömön éreztem, ahogy a nyitott ablakból még az észak-ír hűvösség be-betör.
- Aiden... fázom... - motyogtam és beletúrtam a hajamba, kicsit félreborzolva a homlokomból a fekete tincseket.

(https://i.pinimg.com/564x/d5/1f/4b/d51f4b32dae22d94a93a38e56e2be7f2.jpg) (https://data.whicdn.com/images/352835665/superthumb.jpg?t=1612268602)

2002. április 3.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/5c/74/49/5c7449bea9e97cbe8e12fcb2b6e299a9.jpg)

Sucker love,
a box I choose

Ahogy Elliot mellett átbillenek a másnap ködös és kiszámíthatatlan jelenébe, ismerős birkák bégetése ébreszt. Még fülemben csak ELliot fázós hangja, majd ahogy betakarom a takaróval és természetesen saját magammal is. Igazából nincs okom fejtegetni, hogy miért vagyok itt. Bár rohadtul zavar, hogy nem látom a dolagimnak jelenleg értelmét, nincs meg a rendszer, amit annyira szerettem az életemben. De azt hiszem az a fajta irányítás, amire annyira kibaszottul büszke voltam már tizennégy évesen kicsúszott a kezeim közül. Itt az ideje most már összeszedned magad, Aiden, basszemeg. Nagyon nem lenne rám büszke Chrissie, ha látná a tökéletes bátyját így. Sőt lehet, hogy egyáltalán nem is büszke rám.
Vajon mit gondol mos az imádott testvéréről, aki gyilkolt és gyilkot, és gyilkolt, már ha egyáltalán igaz az a hülye duma, hogy bámulnak minket. Őszintén remélem, hogy ha ez igaz, apa eltereli rólam néha-néha a tekintetét. De igazából magam sem tudom, hogy miben kéne hinnem. A kurva életbe az élettel, de te cseszted el Aiden, és most megszoptad, hogy még mindig élsz és élned is kell. Túl nagy farokság lenne tőled, ha magad mögöd hagynád a megmaradt csalédtagjaid, nem? Így is eleget szenvedtek már miattad.
Az ablakon beszűrődik a fény, és a birkák már megint belegelnek rajta. Megforgatom a szememet, és inkább a cigiért nyúlok, ami valahol magam alá gyűrve van a takaróban. Ahogy lassan előhalászom a dobozt, kiszedek egy szálat, és miután apám régi öngyújtója is megkerül, kissé bénázva meggyújtom. Lustán forgatom a szémban a nyelvemmel a cigimet, miközben érzem ahogy a nikotin megnyugató mérge belém árad. Oldalra pillantok ELliotra, a hajszálai szinte csikizik az orromat, mire sóhajtok egyet, és ujammal megnyúzgálom az arcát.
- Az orromba mászik a hajad, nyuszi. Tudom, hogy minden porcikáddal kívánsz, de ez nem túlzás kicist? - dörmögöm, majd ha megmozdul, és felszabadul a fél tüdőm, még levegőhöz is jutok. Ahogy lehemperedik rólam, lehajolok, és magamhoz veszem a szétdobált cuccaimat, miközben a fülemet megüti valami neszezés, gondolom a konyha felől.
- Kell egy kibazsott kávé, leszívtál teljesen - kapom fel magamra a cuccomat, és kócos hajamat megborzolva kitámolygok a konyha felé, mit sem törődve azzal, hogy ott nem mást találok, mint egy döbbenten, aztán mérgesen bámuló szakállas fószert. Hát helló, Mr. Nevelőapu. Még mindig lenyűgöz az emberi arc mimikája, és ez még jobban kenegeti a hiúságomat, hogy én menniyre tudok uralkodni az érzelmeimen. Nem úgy mint Benjamin. Drága öcsám még egy süketnéma vak számára is egy nyitott könyv. De néha. Egy egsézen picit. Irigykedem is rá emiatt. És ezért utáltam régen annyira. Mert őszinte volt, kibaszottul őszinte még ha mérges is volt. Én meg csak játszottam és hazudtam.
Cigimmel a számba biccentek felé és lazán megtámaszkodom a falnál, és egy szemtelen félmosollyal várom mit szól apuci a jelenlétemhez.

i told the stars
about you
- after -
(https://i.pinimg.com/originals/83/f2/a3/83f2a305bf4f9614ad5faf110338b3be.jpg)

Aiden
2002. április 3.
Kora reggel

outfit (https://i.pinimg.com/originals/24/d2/4b/24d24b6ddad57754fc15d7cdb0115f0b.jpg)

Túl világos. Túl világos volt, ahogy Aiden mozgolódására én is ébredezni kezdtem. A fejem valahol a mellkasa és a válla közötti részen pihent... éreztem az illatát, ami olyan erősen ült meg a nyakánál. Furcsa biztonságérzetet adott, talán csak a közös emlékeink miatt. Nyújtózkodva, ismét lehunyva a szememet feküdtem még jobban rá, átvetve rajta a lábamat is. A homlokomat a nyakához nyomtam, majd kicsit feljebb húzódva az arcához, hogy érezzem a finom szúrós borostákat a bőrömön. Imádtam, hogy egyre férfiasabb.
Éreztem, ahogy hozzá ér az arcomhoz. Még bele is bújtam, hogy úgy nyúzza, ahogy neki tetszik. Nem akartam reggelt... nem akartam kisétálni, hogy Dean az orrom alá dörgölje, hogy megint egésznap aludtam. Átkaroltam még egy pillanatra, végig simítottam a tenyeremmel a nyaka másik oldalán. Éppen csak megéreztem a dohánybűzét, ami megtöltötte a szobámat.
- Az orromba mászik a hajad, nyuszi. Tudom, hogy minden porcikáddal kívánsz, de ez nem túlzás kicist - Magyarázta.
- Muci... - motyogtam félkómásan, majd óvatosan legördültem róla. Nem tudom, miért de az első gondolatom az volt, hogy most biztosan nem lát szépnek. A bőröm még kicsit ragadt az együttlét nyomán, éreztem, hogy az illatom helyét átvette az övé. A hajam túlzottan is kócos volt, éreztem, ahogy az ujjaimmal végig simítottam rajta.
Hangosan sóhajtottam egyet, ahogy végre résnyire nyitott szemmel megnéztem magam a mocorgó Aident. Közben hallottam a kintről jövő zajokat. Dean jól ismerte Aident, nem féltem a kettejük találkozásáról, ráadásul nem is nagyon érdekelt a véleménye. Mégis mit számítana bármit? Felnőtt ember vagyok, el tudom dönteni, mit akarok. Ha le akarok feküdni Aidennel még ezer meg ezer alkalommal megteszem. Legfeljebb megint padlóra küld, mikor eltűnik.
- Kell egy kibazsott kávé, leszívtál teljesen.
- Van a konyhában... gondolom... - motyogtam, s miközben végig néztem Aiden meztelen testén, ahogy a ruháit kapkodta fel, én is kibújtam a takaró alól. Nem nyúltam az egy nappal korábban szinte leszaggatott ruhákért, hanem elsétáltam a ruhásszekrényig. Mire megcsapta az orromat az anyám által is használt narancsos-fahéjas szekrényillatosító kellemes aromája, Aiden már az ajtó felé sétált, hogy elhagyja a szobát.
Hallottam kintről, ahogy Dean odakint ügyködik, majd morgolódva talán tudomásul is veszi Aiden jelenlétét. Egy gyors pálcamozdulattal tisztítottam le magamról a korábbi nap nyomait, a hajamat is helyre tettem, aztán magamra rángattam a fekete nadrágot, pólót, a kockás kabátot és belebújtam az életképtelennek tűnő papucscipőmbe.
- Kérsz egy kávét? - kérdezte Dean odakint minden bizonnyal Aident. Hallottam a hangján a morgást, de nem zavart. Engem is lekötött ugyanis a kávé aromája. Magamba kellett döntenem, mielőtt még azon kezdtem volna el agyalni, hogy amit tettem miért tettem... és mi lehet ennek a következménye. - Szóval megint itt vagy? - kérdezte a nevelő apám, mintha csak puhatolózni akarna a szándékairól. - Jó lenne, ha nem bántanád meg... - Tette hozzá, így két nagyobb lépéssel kisiettem a konyhába.
Szakítottunk. Aiden elment, mert... ki tudja miért. De elment, eldöntötte és most visszajött, mégha csak egy kis szexért is. Nem akartam, hogy bárki is kárhoztassa a döntéseiért. Ahogy a családjával kapcsolatos félelmei megülték a szívét, úgy az én ilyen fajta jelenlétemre semmi szükség nem volt. Túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy felzaklassam. Főleg, hogy nem voltak elvárásaim sem vele kapcsolatban.
- Jó reggelt, apa! - Köszöntem Deannek és nagy vigyorral megtámaszkodtam a konyhapultnál. - Én is kérek egy jó erős kávét. - Tettem hozzá, ugyanis éppen ekkor nyújtott egy finom, virágmintás csészét Aiden felé. Ezeket még anyám vette, mikor bolhapiacot tartottak a falu szívében. Imádtam őket, szép emlékek voltak. Morgolódva fordult aztán vissza a pulthoz, hogy a lefőtt adagból még egy csészébe - az én nyúlformájumba - is kimérjen egy adagot. Ezzel a lendülettel nyomta a kezembe a görémet, majd mérgesen bámulva Aidenre elindult kifelé a konyhából.
- Jó szórakozást. - Tette hozzá, de nem nézett vissza ránk. Hamarosan úgyis indult dolgozni, nem kellett áldását adnia a mai erdőjárásunkra sem. Nyeltem egyet, majd a számhoz emelve a bögrét, kortyoltam egyet és úgy pillantottam Aidenre.
- Szexi vagy szex után... - közöltem nyersen a tényeket. - Ha megkávéztál indulhatunk az erődbe kipróbálni a pálcát és nem azt a pálcát... vagy zuhanyoznál egyet? - kérdeztem, közben hallottam, amint Dean bevágja maga mögött az ajtót, hogy elinduljon a patikába dolgozni.

(https://i.pinimg.com/564x/d5/1f/4b/d51f4b32dae22d94a93a38e56e2be7f2.jpg) (https://data.whicdn.com/images/352835665/superthumb.jpg?t=1612268602)

2002. április 3.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/5c/74/49/5c7449bea9e97cbe8e12fcb2b6e299a9.jpg)

Sucker love,
a box I choose

Furcsán delíriumittas ez a reggel, rég nem ébredtem fel Elliot mellett. Kissé fájdalmasan nosztalgikus, amin eléggé meglepődök, hogy a sok keserűség ellenére ami köztünk történt nem fáj annyira a mellette ébredés, a reggeli napsugarak. Egyszerűen csak elvagyok. Igen ez alegmegfelelőbb szó. Elvagyok, furán mint aki hosszú álomból ébred, és rájön, hogy még vannak szerettei, hogy még van egy hely, ahová hazavárják. Szinte rémisztő ez az érzés, a hosszú-hosszú évek sötét vérfoltos árnyai után ez. Inkább csak a számba tömöm a cigarettát, mielőtt még benjamin válna belőlem, mert ez a fajta drámai, nyálas szentimentalizmus inkább az ő asztala, mint az enyém.
Kikászálódok, az ágyban hagyva a - természetesen tőlem - alélt állapotban lévő Elliotot, és kitámolygok felöltözve a konyha felé. Út közben halvány fintorral igazítom meg a ruhámon a gyűrődéseket, mert túlságosan szeretem még mindig a nagyképű tökéleteset játszani. olyannyira hogy már nem tudom ez tényleg a részem-e, vagy ez is csak egy önmagamra öltött álalrc a sok közzül.
Dean bozontos szakálla mögé látnom sem kell, hogy tudjam, mennyire nem tetszik nekem a jelenlétem. De én nem zavartatom magam, nem igazán érdekel az emberek véleménye arról, hogy hol meg kivel pláne mit csinálok. Az én dolgom és azé akivel éppen vagyok. Másrészt meg felettébb jól esik idegesíteni őt azzal, hogy nem éppen az illemnek megfelelően támaszkodom az ajtófélfának.
Mennyire kiakadna rám az a kölyök, aki voltam. Az a fontoskodó minden szabályt betartó kölyök, aki egyfolytában Benjamin segge után rohant, hogy feltakarítsa a maga után hagyott szart, és védjem őt a kicsapástól. Talán az egyetlen dolog, amit a halálfalóknak köszönhetek, hogy megtanultam lassan a saját szabályaim szerint élni. És játszani. Bár ez sem az ő érdemük, hanem az enyém, hogy ezt a lehetőséget a túlélés miatt megragadtam. De persze midnennek ára van. Mindennek kibaszottul ára van, és a kis Aiden Fraser kurvára megfizette annak az árát.
- Kérsz egy kávét? - kérdezi, kissé kelletlen hangsúllyal, mire én félmosolyra húzom a számat és bólintok.
- Feketén semmi extrával, nem szeretném, hogy kimerítőek legyenek a nagy igényeim - válaszolok nagyszájúan, majd lazán oldalra fújom a füstöt, és élvezem a helyzetemet. Dean kissé felmorran megint, szerencsémre nem az afajta vérmérséklet mint az idióta öcsém, aki erre már rámborította volna a szekrényt. Igen, a szekrényt.
- Szóval megint itt vagy? - kérdezi, mire én helyeslőan széttárom a kezem, hogy hát igen itt vagyok. - Jó lenne, ha nem bántanád meg... - kezdi, de ekkor már hallom Elliot loholó lépteit.
- Én? ugyan dehogy is - vigyorgok felé ártatlanul, miközben az ujjaim között megforgatom a szálat, mielőtt megint a számhoz emelném. Lassan elfogy. Talán valami erősebbre kéne váltanom? Minde esetre a szavival tisztában vagyok, hogy igen, megbántottam. Nem egyszer, nem többször. Mintha csak ez a belőlem kiáramló sötétség lenne, de már nem vagyok kölyök, hogy midnent ráfogja a sötétségemre, ami bennem rejlik már születésem óta. Ó, nem. Itt egyedül én vagyok az aki vétkezik.
- Jó reggelt, apa! - toppan mellém elliot, én meg egy kis fehér virágos porcelán cserépben elnyomom a cigimet, majd ha kész a kávám egy biccentéssel elfogadom, majd belekortyolok, és érzem, ahogy a koffein bombaként keveredik össze a bennem lévő nikotinnel, és máris úgy érzem, a reggelem tökéletes, akár csak én.
- Szexi vagy szex után... Ha megkávéztál indulhatunk az erődbe kipróbálni a pálcát és nem azt a pálcát... vagy zuhanyoznál egyet? - Ahogy Dean becsapja maga mögött az ajtót, tekintetem Elliotra fordítom, majd lazán átkarolom Elliot vállát.
- Én mindig tökéletes vagyok, nyuszi. De nyugodtan bókolj csak, kifejezetten simogatod vele a lelkemet - vogyorgok rá, és megborzolom a haját, miközben kiiszom a maradék kávét. - Nehezek ezek a reggelek odalent, ugye? - pillantok rá, és jelentősségteljesen lejjebb vezetem a tekintetemet. - Hirtelen nem is tudom, hogy melyik pálcát válasszam - húzom az agyát, de közben bevezetem a fürdőbe, mert hát a tisztálkodás fontos dolog.

i told the stars
about you
- after -
(https://i.pinimg.com/originals/83/f2/a3/83f2a305bf4f9614ad5faf110338b3be.jpg)

Aiden
2002. április 3.
Kora reggel

18+

outfit (https://i.pinimg.com/originals/24/d2/4b/24d24b6ddad57754fc15d7cdb0115f0b.jpg)

Dean hangjából kihallatszott a feszültség, így hiába rángattam magamra gyorsan a ruhákat, nem tudtam megakadályozni, hogy nem magyarázzon be olyasmit, amit nem kéne. Nem kellett volna Aidenben bűntudatot keltenie… azok az idők már elmúltak s a múlton aligha lehet változtatni. Nem vártam bocsánatot, hiszen én is bőven tettem a kapcsolatunk ellen, pláne a végén, amikor már úgy tűnt, semmivel sem tudom kirángatni a csigaházából. De most magától volt itt, magától ért hozzám és csókolt meg. Akármiért is tette, legalább egy kis emléke volt annak az időnek, amikor még együtt voltunk és én arra nem tudtam rosszként tekinteni. Sok mindent adtunk egymásnak. Ő döntött úgy, hogy nem hajlandó tovább lépni, hogy nem akar már minket úgy, ahogy korábban. Ezért pedig nem vádoltam. Tudtam nagyon jól, hogy nem is nekem való ez a családosdi, sem az apaság és már nem is vágytam rá igazából. A gond csak az volt, hogy fogalmam sem volt, mire vágyom.
Alighogy kiértem, Aiden válasza is felcsendült.
– Én? ugyan dehogy is. – Éreztem a hangján, hogy szemtlenkedik, de ki tudja mi játszódott le a fejében. Akárhogy is, nem akartam, hogy egymásnak menjenek. Dean eleget küzdött már a boldogságomért. Nem volt rá szükség többé. Egész egyszerűen nem kellett, mert megváltoztam, más dolgok motiváltak, nem kerestem többé olyat, ami elérhetetlen. Csak élni akartam a szenvedélyemnek, amíg bele nem halok.
Nem bántam, hogy Aiden cigarettájának a füstje megtöltötte a konyhát, olyan csodálatosan megszokott volt. Megint a régi dolgokat ébresztette fel bennem, amikor még ez az egész működött és őt nem nyelte be a depresszió. Örültem, hogy most más… hogy olyan lazán nyomja el a cigit a cserépeben és még csak nem is érzi úgy, hogy az nem helyes. Megmosolyogtam a helyzetet, aztán nagyot kortyoltam a kávémból.
– Én mindig tökéletes vagyok, nyuszi. De nyugodtan bókolj csak, kifejezetten simogatod vele a lelkemet – vigyorodott el, majd megborzolta a hajamat. A francba. Már a puszta érintése is kicsit hatással volt rám… bár talán csak a reggel okozta. – Nehezek ezek a reggelek odalent, ugye? – Nézett végig rajtam, én meg inkább leraktam a csészét és kicsit elpirulva takartam el magam odalent.
Megköszörültem a torkomat és megpróbáltam valami értelmes válaszfélét keresni a fejembe. Nem ment. Mikor lett rám ilyen hatással egy tizenkilencéves kölyök? Nem tekintettem rá soha igazán így… a kor csak egy szám, semmi köze nem volt az érzésekhez és a vágyakhoz, ráadásul Aiden érettebb volt nálam. Sokkal érettebb.
– Amíg működik addig… nem vagyok öreg… – Motyogtam.
Persze hagytam, hogy szép lassan a megfelelő irányba tessékeljen. Tudta, hol van a fürdő, nem először voltunk ebben a házban… könnyen kiigazodhatott igazából.
– Hirtelen nem is tudom, hogy melyik pálcát válasszam – mondta, ahogy beléptünk a régies, kopott, zöld ajtón. A fürdő elég kicsi volt, csupán egy kád, egy vécé és egy kis mosdó volt itt, ami felett az öreg tükör várta, hogy valaki belenézzen. Na meg volt pár növény is, amiket anyám azért tartott itt, mert nagy a páraigényük, viszont a fényt nem kedvelik. Akkoriban még hatalmas, gyógynövényes kert állt a ház mellett, azon kellett átsétálni ahhoz, hogy az ember a legelőkhöz jusson. Mára már sok minden változott persze.
– Most én választok pálcát… – Gomboltam ki Aiden nadrágját és mélyen besimítottam alá. Aztán csak segítettem neki levetkőzni. Magamról pillanatok alatt lekaptam a ruhát és már léptem is be a kellemes, melegvízű zuhany alá, a kádba. Amint Aiden is belépett, letérdeltem elé és végig nyaltam a hasán lévő hullámtetováláson. Meg sem zavart, hogy közben a hajam, a hátam az egész testem csupa víz lesz. Még a szemembe is kaptam egy keveset, de még így is rá tudtam nézni, ahogy finoman végig simítottam rajta odalent a meleg vízzel együtt. Sóhajtottam egyet, majd lassan kényeztetni kezdtem. A mozdulataimban semmi durva nem volt, csak szenvedélyes, akaró volt. Közben az ujjaim végig simítottak az oldalán, és közben hagytam, hogy a nyálam az ő ízével keveredjen. A ritmus nem szakadt meg, s nem állt le, míg nem éreztem a kellemes forróságát. Akkor is nehezen húzódtam el és kerestem az egyensúlyomat.
– Köszi a reggelit… – Dörzsöltem meg az ajkaimat, majd újra végig simítottam rajta a tusfürdővel. Ez már nem kókuszillatú volt, mint odahaza, hanem Dean valami túlzottan is friss férfiillata. – Elhoppanálok az erdőbe, ha tiszták vagyunk… – Magyaráztam, fölfelé tolva a kezem a mellkasán a nyakáig, ujjaim hátul belefúródtak a tincsei közé. A mozdulat közben szúrtam ki az A-betű forma heget a gyűrűsujjamon, a tetoválás, amivel magamra varrtam elég nagy vitát eredményezett közöttünk… de talán csak azért, mert akkor már túl nagy volt a feszültség Aidenben.

(https://i.pinimg.com/564x/d5/1f/4b/d51f4b32dae22d94a93a38e56e2be7f2.jpg) (https://data.whicdn.com/images/352835665/superthumb.jpg?t=1612268602)

2002. április 3.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/5c/74/49/5c7449bea9e97cbe8e12fcb2b6e299a9.jpg)

Sucker love,
a box I choose

Lustán állok, és a távozó Deant nézem, miközben az egyik kezemben a bögre kávém a másikban meg a cigim szorongatom. A talpammal lassan dobolni kezdek, kissé mintha csak várnám a mugli járatot, és a hátamat afalnak vetem. Érzem, ahogy a kávé és a cigaretta energiabombái felpezsdítenek, megtöltik a bennem lévő kis hézagokat.
Csak követem Elliotot a fürdőbe, miután igyekszem minden mást kizárni, minden múltbérli fekete hegnek a fájdalmát elnyomom, mert csak élvezni akarom az együttlétet vele, hogy hozzám ér, hogy velem van. A bennem lévő üres helyek, ami a húgom és az apám után maradtak nem fájnak vele annyira, és örülök, hogy azt az ürességet se anya, se Benjamin nem mélyíti el mégjobban. Tudom, önző vagyok, hogy hátrahagyom őket minden egyes alkalommal. Utálom magam amiért ezt teszem velük, hogy magamra gondolok és így menekülök a saját magam okozott fájdalmam elől. De mindig is gyáva voltam. gyávább, mint az öcsém, és utáltam ezt, hogy ő sokkal erősebb és bátrabb volt nálam.
Még most is utálom. És mégis kurvára hiányozna, ha ez egyszerűen megszűnne létezni.
Inkább csak magamhiz húzom, és engedem a testemnek, hogy élvezze midnen porcikám Elliot érintését. megborzongok ahogy a tetobválásomat nyalja, és önkántelenül markolok bele a hajába, miközben csókjaival elborít alul. Lehunyom a szememet és hagyom hogy ez az érzés vigyen tovább, és zakatoljon bennem végig, elfeledtetve bennem az üres helyeket a fekete mételyeket. Ahogy Elliot a végéhez vezet engem, beleremegek az érzésbe, kicsit közelebb is húzom magamhoz a fejét, majd egy félmosollyal lepillantok rá. tetszik, hogy előttem van.
– Köszi a reggelit… - vigyorog rám elliot, mire óvatosan felhúzom, miközben zubog ránk a víz. Kifejezetten erotikus látványt nyújt, amivel ő is tisztában van még azok után is, hogy kellően megmozgatott alul.
- Látod. Szinte tálcán kínálom magam, nyuszi - vonom magamhoz közelebb, mintha annyira sok időnk lenne, mintha nem is kéne valami pálcát próbálgatnom a vadregényes írorszégi tájban. Nem, már rég megtanultam a bőrömön, hogy minden pillanatot ki kell élvezni. Mindent, mert valami szar, kereszbehúzhat mindent, és akkor mindennek vége. És egy pillanattal később már nem lezs kihez menned. Kihez szólnod. Csak a lelkiismeret marad benned, hogy mit tehettél volna másképp. De az ember midnig utólag okosabb. Mert a sors, vagy bármi ami itt van kemény árat követel mindenért, amiről azt hisszük jót szolgál. - De veled ellentétben, én még éhes maradtam - suttogom halkan, és kezeimmel végigsimítok midnen érzékeny ponton, hogy aztán megfordítsam elliotot és a csempének nyomva összepréselhessem a testünket ismét úgy, ahogy már annyiszor megtettük.
A víz sem képes lehűteni azt a forróságot, ami akkor bennem tombol, ahogy együtt mozgok vele, ahogy a hátát, a nyakát csókolom, és ahogy siogatom őt ahol a legjobban szereti. Nem is tudom meddig vagyunk így a zuhany alatt. talán egy nap is eltelt már? Vele valahogy elvesztem midnen időérzékemet.
Kiszállok végül a zuhany alól, és megtörlöm valami random lenyúlt és tisztának tűnő törölközővel a testem. Még ha eszembe is jut, hogy ez másé lehet, nem igazán izgat. Közben Elliot felé nyúlok és már csak azért, hogy húzzam az agyát, megnyalom az A betűs heget az ujján. Még ha össze is kaptunk rajta, tallán nem kellett volna olyan dögként viselkednem vele. De csak túl sok mindet volt bennem amit nem zártam le. Talán Benjaminnak mégis igaza volt. De ezt sosem vallanám be neki.
- Na és mégis merre akarsz kirándulni, nyuszi? - kérdezem, miközben magamra húzom az ezredjére is ledobott ruháimat, és igyekszem minden kis gyűrődést kisimitani rajta. Utálom ha valami nem tökéletes rajtam, és ez a pálcám nélkül kifejezetten fárasztó. - Eszedbe jutott az is, hogy mi van ha nem fogad el az anyukád pálcája?

Hangosan kapkodtam a levegőt. Annyira, hogy ez a kis zaj összekeveredett a zuhanyrózsából előtörő víz ritmusával. Különleges elegyet alkotott, talán kicsit zavaró is volt, ahogy a tekintetem elveszett Aiden barna-szürke pillantásában. Még éreztem a számban az ízét és nem akartam szabadulni ettől az érzettől. Imádtam ugyanis.
– Látod. Szinte tálcán kínálom magam, nyuszi – vont közelebb magához. Szinte éreztem, ahogy az idő egyre telik, de mi újra és újra egymásba gabalyodtunk… mintha sosem akarna a testünk elindulni abba az erdőbe. Nem zavart. Én is vele akartam lenni, érezni a bőrömön a bőre melegét… ki tudja meddig tart ez a lehetőség. – De veled ellentétben, én még éhes maradtam – suttogta. A simításokra megborzongtam. Aiden tökéletesen ismerte a testemet. Tudta, hogy hol kell érintenie a bőrömet ahhoz, hogy azonnal reagáljon rá a testem. Tudta, ha végig nyal a fülemen, akkor azonnal dolgozni kezd a forróság bennem.
A hideg csempéhez nyomta a testemet. A mellkasom már-már felüdült egy pillanatra. Ahogy kitöltött újra, és megint simított. Újra és újra megborzongtam. Az ajkai a nyakamhoz, a vállamhoz, a hátamhoz értek. Minden apró érintés apró kis szúrás volt, ami közelebb lökdösött a gyönyör újabb, hevesebb fokozatához. Nem bántam, hogy Dean elment otthonról, egyébként hallotta volna, amint mind élesebben, mind hangosabban élvezem Aiden testének minden mozdulatát. Ez a gyönyör gyorsabban jött, de olyan remegéssel és szenvedéllyel, hogy egy pillanatra úgy éreztem nem tudja a térdem megtartani a testem súlyát. Aztán jött a víz, kicsit lehűtve a testemet.
Sóhajtottam egyet, ahogy Aiden a törölközőért nyúl. Az enyémért, de nem bántam. Édes volt, ahogy végig dörzsölte vele a testét. Én is követtem, nem zavart, hogy még végig folyik a bőrömön egy-egy vízcsepp. Aztán felém nyúlt. Megfogta a kezemet, odahúzta az ajkaihoz és végig nyalt az A betűt formáló hegen. Ebbe is beleborzongtam, de éreztem, hogy ma már nem kéne többet szexelni. Így is furcsán fogok járni egy kicsit. Háromszor. Háromszor egymás után, meglehetősen vadul és szenvedélyesen. Ez nyomot hagy az ember testén.
Átvettem tőle a törölközőmet. Először végig dörzsöltem a bőrömet, aztán megdörzsöltem a hajamat is vele, hogy kicsit száradjon meg.
– Na és mégis merre akarsz kirándulni, nyuszi? – kérdezte, ő közben már öltözködött. Nekem még kellett egy pillanat, hogy viszonylag szárazra töröljem a hajamat. Kicsit borzosan hullottak vissza a tincsek a homlokomba, ahogy megnéztem magamnak.
– Az erdőben vannak romok. Oda járok ki néha varázsolgatni… meg élvezni a mágiát. – Magyaráztam és letéve a törölközőt elkezdtem magamra kapkodni a ruhámat. Szerencsére nem gyűrődtek meg annyira, így tudtam Aidennek segíteni azzal, hogy a tenyeremmel végig simítottam a felsőjén. Így a finom kis ráncok kisimultak és érezhettem a mellkasát az ujjaim alatt.
– Eszedbe jutott az is, hogy mi van ha nem fogad el az anyukád pálcája?
– Nem igazán. Már elfogadott. – A szavaim egyértelműek voltak. Sokat köszönhettem Aidennek, ő vigyázott rám, ő eljött megmenteni, mikor senki másnak nem voltam fontos. Elővettem a pálcámat, majd intettem vele egyet. A pálcát rejtő doboz a szobámból hamarosan a fürdőszobába reppent, majd kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem Aiden ujjait. – Indulunk. – Közöltem, majd a következő pillanatban jött a pukkanás hangja, mi pedig egész egyszerűen egy rántással távoztunk.
Az erdő közepén, a rügyező fák árnyékában, kis utak találkozásánál értünk földet egy kisebb kőrkör (https://i.pinimg.com/originals/a3/65/08/a365081abe7172aa2d9f64ab4a2b8a7b.jpg) állt. Éreztem, ahogy a gyomrom felkavarodik, kicsit megszédülök. Előre is kellett görnyedni. Az öklendezést aztán sikerült csak úgy elnyomni magamban, hogy kinyissam a dobozt és Aiden kezébe nyomjam a fehér páclát.
Ha figyelt, érezhette, hogy a helynek milyen mágiája van. Furcsa, kusza, egészen ősi, mikor az emberek még nem tudták úgy irányítani az elemeket, mint mi… amikor még nem voltak szabályok. A vérmágia legalább annyira elfogadott volt, mint az, amit most ismerünk. Talán szabadabb világ volt. Élvezetőbb, veszélyesebb. Szinte vágytam rá, hogy visszatérjek az időben arra a napra, amikor ezt a kőkört építették a helyi, kelta druidák.
– Itt másképp működik a mágia, segít stabilizálni a kapcsolatodat a… áááá! – Kiáltottam fel és szó szerint ráugrottam Aidenre, átkulcsolva a lábaimmal a derekát, a nyakát meg a karjaimmal. Valami furcsa, kutyafülű, kutyafarkú törpe állt mögötte, fehér bunda borította a testét. A mozdulatomtól gonoszan felröhögött.

(https://i.pinimg.com/564x/d5/1f/4b/d51f4b32dae22d94a93a38e56e2be7f2.jpg) (https://data.whicdn.com/images/352835665/superthumb.jpg?t=1612268602)

2002. április 3.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/5c/74/49/5c7449bea9e97cbe8e12fcb2b6e299a9.jpg)

Sucker love,
a box I choose

Ahogy magamra kapom a ruhám, és elégedetten végignézek magamon a fürdőszoba tükréban, miközben onnan látom Elliotot is, megnyugodva konstatálom, hogy még mindig remekül nézek ki. Néha kicsit tartok tőle, mennyire leszek olyan gusztustalanul ráncos ugyan a sok cigitől, de... Nos, majd foglalkozok akkor ezzel, ha odáig jutok. Amúgy is bízok a genetikámban, hogy tőkéletesen nem lesz tőle semmi bajom. Az más kérdés, hogy ha így folytatom, a negyvent se érem meg, de ki tudja? Minden esetre előkapom a kabátom zsebéből a félig üres cigis dobozomat, ami kifejezetten mugli cigaretta volt most és apám régi megviselt öngyújtójával elbíbelődök a tűzzel, de végül elégedetten beleszívok.
– Az erdőben vannak romok. Oda járok ki néha varázsolgatni… meg élvezni a mágiát - felvonom a szemöldökömet, miközben nekitámaszkodva a fürdőszoba szekrénynek, félig zsebre dugott kézzel, figyelem ahogy öltözködik. Szám egy kis félmosolyra húzdóik.
- Nahát, nem is tudtam, hogy ennyire spirituális lettél. Felcsapsz druidának? Még a végén átkelünk a nagy varázsláskodásod közepette Annwn földjére - vonogatom a szemöldökömet, és persze büszke vagyok magamra, és arra, hogy még mindig milyen okos vagyok. Mondjuk engem azt hiszem midnen érdekelt kölyökkoromban, és apának... a családom felmenőinek... elég hatalmas könyvtára volt. Szóval igen, van egy kis tudásom a keltákról. Szinte hiányozni kezd a kis szürke, kopottas antik fotelem mennyezettől a földig érő üvegablak előtt heverés egy könyvvel a kezemben. Olyan könyvvel, amiből Benjamin általában nem értett semmit. Legalább is ezt akarta beadni nekem. Nem volt ő olyan ostoba, mint amilyennek szerette magát előadni. Csak lusta volt. És... talán ő mindig is rohant a célja felé, hogy kviddicses legyen. És az is lett. Erre pedig kibazsottul büszke voltam. Nem mintha bármikor is tudatnám ezt vele. Én meg csak tanultam, hogy minden lehetőségem meglegyen egy menő állásra. És nézzük meg mire is mentem vele.
– Nem igazán. Már elfogadott - szögezi olyan hatérozottan, hogy akár hinnék is neki. ha nem volna önkritikám. Mert ismerem magam, nem vagyok olyan szörnyűségesen tiszta kellem meg a faszom se tudja. Drámaian is befeketítek mindent.
- Aha. - Inkább csak nem fűzök hozzá több felesleges kommentárt. Az úgyis mindig Benjamin rezortja volt. Továbbra is szeretem magam a nomrmálisan kommunikáló tetsvérnek hinni magam, aki még mindig nem beszél felesleges köröket futva.
Végül csak elindulunk. Az utunk inkább csendesen telik, mert ahogy elnézem igazán megnyerő a táj ahhoz, hogy az ember elkalandozzon. Kifejezetten különleges és még én is azt mondom varázslatos a környék, pedig nem iagzán vagyok olyan lehetetlenül szentimentális, mint az öcsém. De különlegesen szűrődött át a nap fénye a leveleken, nyugodt és csendes hely volt. Olyan nyugalom áradt a helyből,a mit eddig sosem tapasztaltam meg azóta, hogy... Nos, beálltam Halálfalónak.
- Elliot? - kérdezem egy kissé aggódva, amint észreveszem, hogy nem kifejezetten van jó bőrben, és midnjárt kiadja a nemlétező reggelijének a tartalmát. Közelebb lépek hozzá, és az arcát fürkészem amíg jelt nem ad a felől, hogy jobban van. Faszság lenne megkérdezni, hogy jól van-e, mert nincs jól, és megkérdezni se lenne semmi értelme, hogy mi baja van, mert... a hely mágiája különösen erős. Szinte erején felül vibrál mindennél jobban, mint amivel eddig találkoztam. Szinte furcsán baljós volt, ez pedig kifejezetten izgalmasnak tűnik. És ahogy Elliotot ismerem ő is ezt gondolja, mint én.
– Itt másképp működik a mágia, segít stabilizálni a kapcsolatodat a… áááá! - ugrik a nyakamba Elliot, mire a lehető legnyugodtabban megtartom a kezeim között. Nehezen hoznak ki így is a nyugalmamból, egy túlzottan hangos öcsike, és egy túlságosan könnyen megrémiszthető húg mellett nőttem fel, és kellett ajózanabbik testvér szerepét jástszanom. EZ is egyike volt azoknak a maszkoknak, amiket már réges rég a bőröm alá varrt az idő. És már nem tudom őket levetni.
Tekintetemet inkább abba az irányba bezetem ahol az a valami... egy törpe áll, és nagyon jól szórakozik Ellioton. Iagzából fogalmam sincsen, mit kéne most csinálni, de pesrze büszke vagyok ahhoz, hogy a tanácstalanságomnak utat engedjek.
- Hmmm. Helló - köszönök felé, mire a törpe-kutya teremtmény csak valami fura kuncogást hallat, és körbeszaladgál minket, hol eltűnve, hol elővillanva úgy, mintha meg akarna ijeszteni. - Remélem re nem egy olyan tündér vagy aki három kívánságért cserébe palotákat vág az emberekhez - sóhajtom, mire a kis tündér mérgesen felmorran. - Szóval örülnék, ha bemutatkoznál.
- Ahaha. Előbb mutatkozzatok be ti! Ezt a helyet én védem - dülleszti ki a mellkasát. - Halljam mit kerestek itt? Már megint - vet néhány sokatmondó pillantást Elliot felé.

Éreztem, hogy Aiden nem bízik bennem… pedig én aztán tényleg tudtam, hogy a pálca bízik benne. Anyám egyetlen célja az én védelmem volt, ez úgy égett bele a fegyverbe, mintha mindig is a része lett volna. Talán, ha kipróbálja, majd ő is megéri a magáit, ami engedelmeskedik neki. A pálca ugyanis tudta, hogy Aiden ott volt, mikor elraboltak, vagy kihúzta azt a dárdát a vállamból, mikor megsérültem. Ő volt a gyógyír sokszor és most olyan volt, mint egy sebtapasz, amit egyenesen a szívemre raktak. Egész egyszerűen örültem a jelenlétének.
– Elliot?
Honnan ismersz, ilyen jól Aiden? Pislogtam nagyokat rá, ahogy a tekintetem az övébe fúrtam. Ahogy közelebb lépett, tudtam, hogy tudja… megint felkavarta a gyomrom a hoppanálás, hogy egészen beleszédültem. Kellett egy pillanat, hogy a frisslevegő helyre rázzon, hogy megszűnjön a szédülés. Addig a pillantásom nem szakítottam el a barna-szürke szempár ismerős, kissé tompa fényétől.
– Midnen oké… – suttogtam aztán, egyenesen rá az ajkaira. Az orrunk hegye egy picit összeért, mielőtt hátrébb léptem volna. Körbe néztem a kis kőkörön. Nem volt olyan nagy, mint amiket a mugli képes könyvekbe tesznek, a mágia mégis olyan kuszán és erősen vette körbe, hogy éreztem, ahogy végig lüktet az ereimben s eléri a szívemet. Volt benne valami vad, rendezetlen hatalom, amit birtokolni egy mai varázsló nem tudott. Talán igaza volt Aidennek és tényleg fel kéne csapnom druidának. Az még tiszta mágia volt, nem úgy, mint ez a mostani szabályszerű, kötött valami, amit a minisztérium használni engedett.
Kirángattam a dobozból a fehér pálcát. Éreztem, ahogy az ujjaim között már is megkezdi az ellenállást, elkövetve a benne nyugvó erőket. Aztán magyarázni kezdtem, nem mintha Aiden nem érezhette volna, vagy nem láthatta volna az óráján. Biztosra vettem, hogy a mutatói most éppen őrült módon jártak. Nem néztem mégsem a csuklója irányába. Nem. Egész egyszerűen a válla felett bámultam el a motoszkálás hangjára, hogy aztán egész egyszerűen a karjai közé vessem magam. A kutya-törpe elől az arcomat még a nyakához is fúrtam egy pillanatra.
– Hmmm. Helló – köszönt neki, aztán én is odafordultam úgy, hogy az arcomat Aidenéhez simítottam. – Remélem re nem egy olyan tündér vagy aki három kívánságért cserébe palotákat vág az emberekhez.
– Lehet, hogy nem kéne beszélned hozzá… – motyogtam és erősen kapaszkodtam belé. A pálcát szerencsére nem ejtettem meg, ez részben annak köszönhető volt, hogy elég volt egy kezemet használni, ugyanis Aiden megtartott. Sokkal erősebb volt, mint legutóbb… vagy csak én lettem még vékonyabb. Egyik sem lett volna különösebben meglepő fordulat.
– Szóval örülnék, ha bemutatkoznál.
Aiden túl udvarias volt a teremtménnyel. Általában nem voltam gyáva és nem ijedtem be, de ez a valami rendkívül bizarrul festett. Persze volt egy-két népmese, amiben olvastam arról, hogy az ilysmivel érdemes kedvesen bánni, megvendégelni… énekelni neki és akkor jótett helyében jót várj. lesz
– Ahaha. Előbb mutatkozzatok be ti! Ezt a helyet én védem – büszkélkedett, mintha valami hatalmas harcos volt. Ránézésre egy félig kutya, félig télapó valaminek tűnt. – Halljam mit kerestek itt? Már megint. – Sandított felém. Te jó ég… ez kukkolt engem végig! Gyerekkorom óta. Hát nem mondom, hogy nem pisiltem le egyszer-kétszer a követeket. Inkább nem engedtem el Aident, nehogy valami undorító ragályt szabadítson rám.
– Esküszöm, nem én pisiltem le az áldozati asztalt! – Mondtam magabiztosan, de aztán megköszörültem a torkomat. – Én Elliot vagyok, meg Muci… vagyis Aiden. – köszörültem meg a torkomat, majd a pálcás kezemmel benyúltam a zsebembe, hogy kirángassam onnan a csokit, amit reggel mint egy ösztönösen pakoltam bele a komódon tetejéről. A kis lény lábai elé hajítottam. – Ezt az isteni nektárt neked hoztam. Csak vedd ki a csomagolásból és… imádni fogod. – Tettem hozzá, Aiden zakójába marva a másik kezemmel. Nehogy letegyen, meg akkor nekem végem minden bizonnyal.
– Ti egy pár vagytok? – kérdezte és a szakálla alá rejtette a csokoládét, mintha az valami titkos zseb lenne. Aztán közelebb sétált és alaposan végig mért minket. A tekintete Aiden arcán állapodott meg egy időre. – Nincs ez így rendjén fiúk… nagyon nincs… – Beszélt, mint egy öregember az unokáihoz.
– Nem vagyunk azok… nem nem… – Próbáltam ellenkezni, hátha az megnyugtatja. A pálcát Aiden kezébe nyomtam, abba, amelyikkel tartani próbált. Neki kellett ugyanis megvédenie a manótörpétől.
– Éppen erről beszélek. – Az arca elé emelte a tenyerét, majd belefújt. Arany por repült felénk, valahogy úgy, hogy még az orromba is bejutott. – Így most már minden rendben lesz – tette hozzá, majd felnevetett. – Mikor következőnek találkozunk ti már… – Folytatta, majd legyintett egyet és hahotázva köddé vált.

(https://i.pinimg.com/564x/d5/1f/4b/d51f4b32dae22d94a93a38e56e2be7f2.jpg) (https://data.whicdn.com/images/352835665/superthumb.jpg?t=1612268602)

2002. április 3.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/5c/74/49/5c7449bea9e97cbe8e12fcb2b6e299a9.jpg)

Sucker love,
a box I choose

Összevont tekintettel bámulom a furcsa kis lényt, és örülök, hogy ilyen törpék nem iagán voltak aházunk környékén. Lehunyom egy pillanatra a szemem, miközben még mindig Elliotot tartom akezemben, hogy belélegezhessem a megnyugtató illatát. Különös atmoszférája van ennek a helynek, és azt hiszem Elliot érzékenyebb is erre, mint mondjuk a legtöbb varázsló. Bár aki ennyi átkot bekap az életében, csoda, hogy a varázsfrontot nem érzi. Mondjuk ezt én is elmondhatnám magamról. A hely szinte szúrkálja a megroncsolódott csuklómat, ami zsibbad, de nem mintha ez megakadályozna abban, hogy Elliotot elengedjem. Jól van ő ott a helyén, ami általában az én karjaim között van. Sőt kifejezetten elégedett is vagyok a helyzettel. Mindig is jól állt ahős lovag szepe.
– Lehet, hogy nem kéne beszélned hozzá… – motyogja ELliot, én meg jelentősségteljes pillantást vetek rá, hogy már pedig de. Kívácsni vagyok, és ez a törpe cucc nagyon is érdekesnek tűnik. És inkább leszek vele jólnevelt és udvarias, minthogy elátkozzon egy életre valami balszerencse varászlattal.
– Esküszöm, nem én pisiltem le az áldozati asztalt! – Erre aztán felhorkanok. Még hogy ő nem pisilte le. Félmosolyra húzom a számat és úgy pislogok rá, mint aki el is hiszi, hogy nem ő volt. - Én Elliot vagyok, meg Muci… vagyis Aiden. – mutat be, mire ránézek megint a törpére, és egy bájvigyort is megeresztek felé, mire az a télapószakálla mögül pislog rá. Az egész feje egyébként szőrös volt, mert a szemöldöke szinte feleolvast a szakállába ami szintén olyan fehér és bozontos volt. És még kutyaszarűnek is nézett ki.
– Ti egy pár vagytok? - kérdezi, mire hümmögök egyet, de közben Elliot már kezdi is tagadni, mire gonoszul elvigyorodiom..
- Ó, dehogynem vagyunk egy pár... lelki társak vagyunk - hangoztatom, hogy piszkáljam ELliotot, de azt hiszem elkések vele, a fehér nyárfapálca már a kezemben pihen, és meglehetősen furcsa érzés jár át. Az ellentéte volt annak, ami a galagonyából áradt, az vérszomjas volt, erőszakos és kegyetlen. Ez pedig túlságosan finoman és engedelmesen simul az ujajim közzé, mintha midnig is arra vágyott volna, hogy én forgassa. Ami meglehetősen abszurd és logikátlan gondolat, mert hát mégis csak elliot édesanyjának volt a pálcája. De ahogy a pálcán keringenek a gondolataim, nem igazán veszem észre mi történik, csak későn, amikor a manószerű kutya-valami felénk fúj olyan aranyporszerűséget.
- Protegro! - kiáltom, de az már szánalmasan későn véd minket, az aranypor teljesen feledi a fejemet, amit be is élelgzem és elvesztve az egyensúlyomat hátra is zuhanok. Az meg már másik dolog, hogy menynire furcsán egyszerűen ment a varázslás vele. De valahogy ez egyre kevésbé izgat, inkább csak bámulok bele ELliot gyönyörű barnás tekintetébe, ami més a szokottnál is szebbnek találok. Valahogy tompán érzékelem, hogy biztos a portól van, de igazából nem is bánom.
- Gyönyörű vagy - dünnyögöm, majd a szabad, pálca nélküli kezemmel végigsimítok ELliot arcán, és megcsókolom.

– Ó, dehogynem vagyunk egy pár... lelki társak vagyunk – jött Aiden válasza. Persze… verjünk át egy manót, aki az életünkről is dönthet, ha éppen olyan kedve van. Sosem gondoltam magunkra lelkitársakként, hiába volt annyi közös a múltunkban. Ő is elkerült a Roxfortból, pont abban a korban, amiben én is… neki is furcsa a kapcsolata a családjával, ő is elkövetett hibákat, és neki is az volt a célja, hogy helyre hozza mindezt. Olyanok voltunk, mint egymás elcseszett tükörképei és volt ebben valami fájdalmasan gyönyörű. Talán ezért is tudtam annyira szeretni, amennyire szerettem. Ezért is viseltem el, hogy a saját keserűsége miatt engem gyötört. Ezt képes voltam neki megbocsátani. Nekem is volt olyan, hogy másokat bántottam a saját feszültségem miatt. Ismertem magamat, így ismertem Aident is.
A manókutya vagy kutyatörpe aranyport fújt felénk, amire válaszként Aiden ujjai között lendült a pálca. Bár nem tudta kivédeni azt, egész egyszerűen túl kései volt a reakció. A pálca még is olyan könnyen, olyan tökéletesen hajtotta végre a varázslatot, mintha az mindig is Aidenre lett volna kitalálta. Büszkeség töltött el és egy „váót” is kipréseltem volna magamból, csakhogy az orromhoz ért, végig csikalndozva érte el az orromat.
Tüsszentettem egy nagyot, addigra a manó nem volt semerre. Óvatosan dörzsöltem meg az orromat, de ahogy kinyitottam a szememet, a világ egészen másmilyennek tűnt. Aidenre pillantva furcsa bizsergést éreztem. Nem olyat, amit eddig… ez egészen más volt. Remegősen sietett végig a porcikáimon. Találkozott a tekintetünk és valahogy úgy a helyére kerültek a dolgok. A szürke szem tompa csillogására a szívem kalapálni kezdett. Nagyon nem lett volna szabad megint ezt érezném Aiden iránt.
– Muci… – motyogtam, ahogy még közelebb hajoltam hozzá. Az illata beköltözött az orromba és úgy tűnt nem akar távozni. Nem lett volna szabad még itt is egymásnak esnünk, de úgy éreztem muszáj vagyok érinteni. A tenyerem végig simított a mellkasán. Éreztem a szívverését a bőröm alatt.
– Gyönyörű vagy – mondta, ahogy végig cirógatott az arcomon.
Még sosem bókolt így. Csak hümmögött és dünnyögött, ha megkérdeztem, hogy tetszem-e neki. Elpirultam, olyan Elliotos, rózsaszínpozsgásan. Még a fülem hegye is vörösen égett, ahogy az ajkai hozzám értek. Lehunytam a szemem, átadtam magam a csóknak. Szorosabban karoltam át a nyakát, hogy az ujjaimat a hajába tudjam fúrni. Nem gondolkodtam tovább, csak vele akartam lenni.
– Te meg szívdöglesztően jóképű… – motyogtam az ajkainak, mielőtt megint csókba fordult volna a helyzet. Finoman nyaltam végig az ajkain, harapdáltam meg kicsit, mielőtt elmélyítve a mozdulatot, megadtam volna neki magamat ezzel a mágiával átitatott helyen. Talán megint fájni fog, mert megint ellök… de valahogy még is úgy éreztem, ezt kell tennem abban a percben. Aiden pedig nem ellenkezett, sőt ő is akarta.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

(https://i.imgur.com/6axQwYu.png) (https://i.imgur.com/5D802L3.png)

2003. január 8.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/6b/74/f5/6b74f51970916d6b7d73b17d9b606d31.jpg) >><< song (https://www.youtube.com/watch?v=59UeQULStjI&ab_channel=slowlyuwu)

A bárányok hallgatnak

A szilveszter és a múlt év lassan olyan távolinak tűnt, mintha csak álmodtuk volna. Még midnig bennem égtek Párizs forró pillanatai, a csók az Eiffel-torony tetején a tüzijátékok szikrái alatt. talán ez volt életem egyik legjobb és legtökéletesebb szilvesztere, és még a hasogató másnaposség sem zavart utána, sem az izomfájdalom, hiszn talán túlságosan is élveztük a közös együttlétünket az alkohol jóindulató hatásainak köszönhetően. Így volt tökéletes, és Elliot jobb ajándékot nem is adhatott volna.
Trágya. Trágya szag terjengett a levegőben, miközben tekintetemmel követtem a cigimből kiáramló füstöt, az ég felé néztem. Tiszta és kék volt, nyoma sem volt annak, hogy esni fog a hó, vagy valmi trutymós eső. talán ezért is döntöttek úgy a városiak, hogy ideje lenne betrágyázni az egész környéket, miközben a többi vidéki bugris külön-külön megbámul minden egyes ugyan olyan fejű birkát. - Bocs Dean. - Igazából nem nagyon kedveltem a bárányokat, állandóan nézték, ahogy szexeltünk Elliottal, és nem mellesleg túlságosan sokat mondóan néztek rám utána, mintha tartanom kellett volna, hogy egyszer csak megszólalnak emberi nyelven és szétkürtölik ezt az egész helyen. Halkan sóhajtottam, miközben Elliot kezét szorongattam. Előttünk vonult Dean, egyik kezében vezette a saját birkáját, a másikban pedig a mély hóban ugrándozó Amberét szorongatta. Bájos látvány volt ez így, a vörös hajuk pedig szinte tökéletes, kellemes színfoltjai voltak a tökéletes hó szépségbe borult utcákon. Mögöttünk valamivel hátrébb bandukolt Daniel a csajával, akinek köszönhetően Elliot koboldul is megtanult, és emiatt persze rettenetesen büszke voltam rá.
Furcsa volt egy kicsit ehhez a családhoz tartozni, miközben még a sajátommal se tudtam úgy bánni, ahogy megérdemelték volna, de azt hiszem mostanában már kezdtem kevésbé szemét lenni mondjuk Benjaminnal. Oké, ez volt az év vicce, pedig még csak most kezdődött el. Szóval iagzából nem éreztem magam úgy, mintha teljesen a része lettem volna, és lehet Elliot sem, pedig tudtam, hogy mindenkit teljes szívéből szeretett. Valahogy ezt meg tudtam érteni, hiszen én is iígy voltam vele, csak azzal a különbséggel, hogy én szándékosan zértam el magam tőlük. Főleg apa és Benjamin elől, mert ők láttak engem úgy igazán, és ez megrémített. Elliotot igyekeztem támogatni abban, hogy higyjen a családjában, és nem is olyan kívül álló, mint amilyennek gondolja. Rosemary úgyis össze fogja rántani velük őket, ebben biztos voltam.
- Ez után a kellemes szagfelhő után nagyon meg fogok érdemelni egy pezsgőfürdőt otthon - dünnyögtem úgy, hogy csak ELliot hallja. Semmi bajom nem volt a természettel, csak maradjon szépen kívül a határaimon a mocskával és a bűzeivel. Még csak hagyján, hogy amikor elmentünk a vársoba sétálni Cleoval, vagy a mugli parkpa, képes voltam összeszedni a meglepetéseit, de ennél többre nem voltam hajlandó.
- Vigyázz nyuszi, kissé csúszós - jegyeztem meg, mert úgy tűnt, valakik spóroltak a jégpálya kialakításával, és inkább meghagyták nekünk az utcát ennek. Ahogy ezt megjegyeztem, a hátunk mögül sikkantás hallatszott, majd a következő pillanatban éreztem, ahogy Diana - talán ELliot termetes öccsével együtt - belénk csúszott, hogy egy hatalmas négy fős gombóc váljon belőlünk, ahogy én is Elliottal együtt elterültem a földön. Örültem, hogy Dean és Amber kissé odébb jártak, így nem került rám még egy termetes birka valaga sem, elég volt nekem valakinek a könyöke, és Diana szőke tincsei az orromba.
- Jaj, ne haragudjatok, milyen ügyetlen vagyok - hallottam meg Diana zavart hangját a kupac valamelyik végéből.

◂ a bárányok bégetnek▸

2003. január 8.
(https://i.pinimg.com/564x/a1/b5/b8/a1b5b8f22df49fc91628514f314920d1.jpg)

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: black for you (https://i.pinimg.com/564x/f6/ab/ba/f6abba0010d66a1d6d1e23c729e8563f.jpg) ║ zene: yours (https://youtu.be/lKcXh3b3mbU)

Az ünnepek őrült gyorsan elpörögtek, hiába kapaszkodtam volna bele a boldog pillanatokba, hiába súgtam volna magunk közé a varázsszót, áll meg, az idő nem engedelmeskedett nekem. Minden felgyorsult, mintha csak hajtanánk előre, pedig úgy megragadtam volna az olyan pillanatokat is, mint amikor feküdtünk az ágyban és Aiden előttem elaludt. Csak figyeltem volna, ahogy szuszog, vagy éppen őrült horkolásba kezd. Ez tett boldoggá. Ezek a pillanatok mégis elillantak és olyan keserű dolgok vették át a helyét, mint apám szemétláda levele a fiókomban. „Nem gondolod komolyan…” Ezt harsogták a sorai. Nem fogadta el, hogy felnőtt férfi vagyok, hogy én döntök a jövőmről.
Aiden elől eltitkoltam. Nem akartam, hogy lássa, ezért beledugtam egy általa gyűlölt rózsaszín zokniba, remélve, hogy még véletlenül sem veszi ki onnan. Csak is azért őriztem meg, hogy minden alkalommal emlékeztessen: ezzel az utolsó fallal még le kell számolnom. Ha kellett hatalmas kalapácsot ragadtam volna, hogy szétverjem… de ahogy Aiden, úgy én sem akartam, hogy még egy élet az én lelkemen száradjon. Öltem már eleget és azoknak az embereknek a vére örökké ott vöröslött a kezemen.
Nyeltem egyet. Mindez nem számított, csak is az, hogy megérkeztünk Cranagh-ba és hogy családi körben leszünk végre. Ez jelentett a mindent, a biztonságot, az otthont. Imádtam, ahogy Dean előttünk sétált. Hatalmas volt, apukás és olyan mérhetetlenül erős, amit mindig is csodáltam benne. Most is ott szorongatta a kedvenc birkáját, Bogáncsot a hóna alatt, a másik kezével meg az ugrabugráló Amber kezecskéjét szorongatta. Valahol vártam már, hogy Rosie is ennek a csodás családnak a része legyen, ami bár sebzett volt, valahogy mégis összetartott… hiába éreztem sokszor úgy, hogy kiszakadtam, hogy anyám nélkül nem létezik jövőnk.
Még Dianát is kedveltem. Nem azért, mert megtanított koboldul, hanem mert láttam rajta, hogy szerette a testvéremet. Daniel megérdemelte, hogy ne legyen olyan veszettül magányos. Sokat veszített és akármennyire is nagy paraszt tudott lenni velem, ezt sosem sajnáltam tőle. Mégis csak a kisöcsém.
– Ez után a kellemes szagfelhő után nagyon meg fogok érdemelni egy pezsgőfürdőt otthon – dünnyögte Aiden, én pedig kicsit megszorítottam a kezét. Már közeledtünk a kis földút végére, ahol a falu beton útjai vártak. Ott eltakaríthatták nyilván a havat is.
– Mucus, ehhez jobb lesz, ha hozzá szoksz. – Vigyorodtam el és rá néztem. – Ez a vidék illata. – Tettem hozzá. Imádtam cukkolni, mikor előadta a városi fiút. Persze, amikor az utcán élt, ő akkor sem az erdőben húzta meg magát, mint én… nem volt kint szakadó esőben, perzselő forróságban, vagy éppen olyan szélviharban, hogy mohás fatörzsek odvaiba kelljen meghúznia magát. Nem is kívántam neki ezt. Aiden minden nyafogása vagy mosolya azt jelezte élek, nagyon is élek. Egy változatos, boldog kapcsolatban ráadásul.
Kiértünk a falu főútjára. Láttam, ahogy a sápadt fény megcsillan a tükörjégen és még Aiden figyelmeztetése is megérkezett mellé: – Vigyázz nyuszi, kissé csúszós.
Óvatosan léptem az útra. Persze már én sem voltam olyan, mint régen. Nem olyan cipőben voltam, mint Dean, ami az ilyen hidegekre volt kitalálva. Szinte azonnal éreztem, hogy picit megcsúszok, nem maradt más választásom, mint Aiden ujjaira szorítani. Még nem is lett volna akkor a baj, de aztán hátulról belénk jött Diana, magával rántva Danielt, én meg hanyatt estem, a fejem kicsit beütöttem a jégbe. Az öcsém térde éppen veszélyes helyre, a lábaim közé érkezett. Alig tudtuk elkerülni a végzetes ütközést, a másik oldalról meg Diana haja csapódott a képembe.
– Jaj, ne haragudjatok, milyen ügyetlen vagyok – hallottam meg Diana hangját valahonnan.
– Nyugi, te legalább nem kiheréltél, minta pasid… – dünnyögtem, érezve, hogy egészen átnedvesedik a ruhám a jeges úton. Na meg hálás voltam a sorsnak, hogy egy olyan pöfögő mugli vacak nem éppen arra járt. Daniel persze jót röhögött, miközben mocorogni kezdett.
– Túl reagálod. Semmi baja a cuccodnak. – jegyezte meg és ő volt az első, aki sikeresen fel is ült.
– Ti meg mit szerencsétlenkedtek? – Jelent meg Dean felettünk, egyik kezében a birkával, a másikban pedig Amberrel, aki láthatóan elborzadva figyelte a hegynyi felnőttsereget a jégen. – Bogáncs az első, oda kell érnünk. Pattanjatok fel! – Közölte, majd már hátat is fordított és indult előre.
Daniel egy mozdulattal talpra állította Dianát, én pedig irigykedve néztem rájuk. Pont elég nehéz volt a jégről felkelni, miután egészen összezúztam magamat. Ráadásul vizes is voltam és fázni kezdtem.
– Undorítóan harmonikusak… – nyünnyögtem Aidennek és közben próbáltam összeszedni magamat.

(https://i.imgur.com/6axQwYu.png) (https://i.imgur.com/5D802L3.png)

Kellemes hangulata volt mindig is Írországnak, és bár nagyon élveztem azt a fajta misztikumot és a csodáit amit magába foglalt, nagyon örültem volna annak, hogy a manó csak úgy nem bukkan fel, mert modnjuk manógyűlése akadt, vagy pedig manólányoknak udvarol, esetleg csak téli álmot alszik Elliot kedvenc pisilő helyénél, bánom is én mit cisnál, csak ne legyen a közelemben. Igazából róla nem is tudott a családom, és szerintem Ellioté sem. Semmi kedvem nem vol miatta kellemetléen szitukba kevereni, miközben éppen a nagyon egysében az O'Marákat játszunk. Igazából bájosan néztek ki, Dean is a birkával és Amberrel, mögöttünk meg Danielék. Kicsi család volt és sebzett, akár csak az enyém, tele jó emberekkel, akik nem érdemelték vonla meg, hogy szenvedjenek. Furcsa volt, hogy ennyi mindenben haosníltottunk egymásra ELliottal. Sosem hittem hogy valaha is fogok egy ilyen férfi mellett élni. Apa és anya tökéletes párost alkottak, és talán belül én is olyantra vágytam, amit náluk láttam. Valahogy olyna élvezetes volt nézni, ahogy anya apa mellett bepörgött és kiabált, apa pedig csak szerelmes moslygások közepette dünnyögött a pipája alá, és csak egy bókot kellett mondania neki, hogy teljesen zavarba hozza. Utáltam magam, hogy megfosztottam őket ettől. Nem csak anyát, hanem apát is, hogy még évekig a társa legyen. Nem utáltam Metzgert sem, csak még most is hiányzott apa anya mellől. De ez talán az én másik keresztem volt, ahogy Bennek is, még annak ellenére is, hogy tudtuk, Metz mennyire boldoggá tette anyát. Fucrsa volt és szívfájdító, de örültem, hogy anya ismét szerelmesen mosolygott.
- Mucus, ehhez jobb lesz, ha hozzá szoksz. Ez a vidék illata - szakított ki a gondolataimból Elliot a bűzzel együtt. Nem iagzán tetszett. Nem mintha London jobb lett volna, de... Mi külvárosban éltünk egy elég jó környéken, szóval, nem volt ott tárgya bűz, csak a házunk mögött húzódó rdő illata, ami keveredett apa kajáival, vagy anya kókuszos pitéjével. Nem pedig birka meg tehénkakival. Fúj, és fúj.
- Nem, nem fogok hozzászokni, elviselem, nagy nehezen, de nem szokom meg - mondtam kissé talán túlságosan is beképzelten és a hatás kevéért még fentebb kaptam az orromat is, hogy aztán a következő pillanatban már egy emberes kupaccá váljunk, mindenféle végtagokkal körbecsavarva. Persze nekem nem is volt olyan rossz, nem én voltam legalul, hanem ELliot, és még DEanből is kapott egy tetemes adagot, míg nekem a pihekönnyű DIana jutott, meg a zavartan elvörösödött arca. A kupac közben meg is szólalt, miközben a két talpon maradt csak furán bámult ránk, és miközben Elliot és Daniel is dumáltak a tagokról már én is meg akartam szólalni.
- Majd mindjárt leellenőrzöm, hogy megvan e - mondtam szándékosan úgy, hogy hallja az akinek kell. Szerettem a pikánsabb életünkkel zavarba hozni másokat bár télen amikor összetört alattunk az ágy az alpokban a családi kiruccanás alatt nem tdutam úgy anyám szemébe nézni, hogy ő nem vörösödött volna el. De Danielékkel és az öcsémmel vicces volt szórakozni. Végül aztán csak felkászálódtunk, és én még csak nem is foglalkkoztam azzal, hogy Dean milyen lovagiasan emeli fel a barátnőjét, inkább fel akartam állítani magunkat is a jeges csúszós útról.
- Nyugi Dean, senki se indult el ilyen hajnalban a barányaival, mint te - dünnyögtem, persze költői túlzással, bár valéahogy én is örültem volna, ha a birkája győz. A boldog após finomabb kávét jelentett és valahogy olyan bájos is volt akkor.
– Undorítóan harmonikusak… – mormogta Elliot mielőtt még a hercegi mozdulataimmal fel nem szedtem a földről. Csak horkantottam egyet, nem igazán akartam ilyenben versenyezni velük, vagy bárkikkel, egyszerűen tudtam, hogy mi vagyunk a világ legtökéletesebb és legjobb párkapcsolata.
- Mi meg tökéletesek vagyunk - mondtam és kacsintottam rá, meg megpaskoltam a popóját, mire a hátunk mögött Daniel és Dianan egyszerre köszörülte meg a torkát, az utóbbi inkább lányos zavarában, aztán megindultunk a célunk felé, ahol egyre közelebb kerültünk a báránytrágya felé. A bvárányoknak amúgy is volt egyfajta jellegzetesen büdös szaguk, de így még inkább tetsközeli élményre számítottam. A kis verseny helyszíne kürl mindenféle bárányokkal teli bódék álltak, bárányos bpólók, bárányos ételek, bárányos lufik, minden bárányos volt.
- Elég erősen jelen van itt a bárány kultusz - suttogtam Elliot fülébe, miközben DEan intézte Bogáncs helyét, és velünk maradt Amber. Daniel meg Diana éppen valami szuveníres birka bódénál ácsorogtak.

◂ a bárányok bégetnek▸

2003. január 8.
(https://i.pinimg.com/564x/a1/b5/b8/a1b5b8f22df49fc91628514f314920d1.jpg)

◃ a i d e n ▹

Volt valami meghitt abban a pillanatban, ahogy a göcsörtös, kissé havas-fagyos földúton másztunk végig. Valójában egészen örültem annak, hogy ezek az emberek a családom tagja és, hogy ennyire elfogadóak azzal szemben, akit szeretek. Mármint jórészük elfogadó... Daniel folyamatosan az orrom alá dörgölte, hogy túl fiatal hozzám Aiden és el fog hagyni, vagy én csalom meg. Ez volt a másik őrült ötlete, hogyha Aiden velem is akarna lennei, biztosan elrontanám valahogy. Nem terveztem, boldog voltam és nem vágytam arra, hogy más másszon rám.
- Nem, nem fogok hozzászokni, elviselem, nagy nehezen, de nem szokom meg - közölte Aiden annyira gőgösen, hogy még a vak is kiszúrta volna, hogy aranyvérű. Valójában ő nem szerette úgy a természetet, mint én. Igaz sosem kellett neki benne meghúznia magát, na meg a gyerekkorát nem egy falu szélén töltötte, ahol a legkomolyabb szórakozás az erdőben mászkálás volt.
- Hát pedig kénytelen leszel, mert az imádott féjred ebben a szarszagban nőtt fel. - Közöltem kegyetlen vigyorral a képemen, szinte alig várva, hogy felháborodjon a puszta szóhasználaton, ám mielőtt a hatás megérkezett volna, Daniel az ormótlan nagy testével egyenesen belém ütközött, majd megcsúsztam a jégen és hamarosan ott találtam magam, majdnem sérült herével. Még fel is kiáltottam, annyira megijedtem.
- Majd mindjárt leellenőrzöm, hogy megvan e - közölte Aiden alig hallhatóan, ahogy nagy nehezen egyáltalán ülő pózba tornáztam magam.
- Most? Itt? Oké, de a többiek inkább ne lássák. - Válaszoltam és szexizve megnyaltam az ajkaimat, mjad felnyomtam magam a fagyos talajon, megigazítva magamon a ruhámat. Kicsit átázott a pulcsim a jégen való landolástól és a gyomrom is görcsbe rándult, ahogy végignéztem Dianán és Danielen. Mi is nyálasok voltunk, de közel sem ezen a harmónikus módon, mint ők. Nálunk inkább a szenvedély vált túlzottan is erőteljessé bizonyos időszakokban. Testileg képtelenek voltunk távol maradni egymástól.
- Nyugi Dean, senki se indult el ilyen hajnalban a barányaival, mint te - válaszolt még Deannek Aiden. Talán meg is indult felém, hogy felszedjen a jégről, de mielőtt még megtehette volna már az egyensúlyom is megtaláltam. Lehet, hogy igaza volt Vitrolnak a Szombati Boszorkányban? A házasságok kihűlnek… és a tűz meg a romantika eltűnik? “Nincs más dolgunk, minthogy újdonsággal szolgáljunk. A párunknak legyünk érdekesek és megfejthetetlenek.” Idéztem fel a megoldásként kínált mondatot.
- Mi meg tökéletesek vagyunk - közölte Aiden nagyon magabiztosan, majd megpaskolta a fenekemet. Erre kicsit összerezzentem, mintha nem számítottam volna rá… pedig annyiszor érintett így meg. Hallottam, ahogy az öcsém megköszörüli a torkát és valamit odasúg Dianának, mintha minket beszélnének ki. Ezért odabújtam Aidenhez.
-Muci… ugye nem hűlt ki a házasságunk? - kérdeztem csendesen, remélve, hogy nem is hallja meg igazából. Ahogy haladtunk a házak között, mind közelebb kerültünk a bárányszantól bűzlő főtérre, ahol már álltak a bódék és a zsűri tagjai is készülődtek. A bárányos ételek, lufik és pólók már gyerekkoromban is menők voltak, talán csak a fazon meg a minőség változott meg.
- Elég erősen jelen van itt a bárány kultusz - suttogta felém, ahogy Dean mögött haladva megérkeztünk egy bódéhoz. Ott ő elkezdte Bogáncs nevezését intézni, mi pedig kettesben maradtunk Amberrel.
- Elliot bácsi, neked most tényleg kisbaba van a hasadban? - kérdezte a kislány nagy kíváncsian és még meg is bökte a hasamat. Erre persze összerezzentem és még tettem hátra is egy lépést, a kezemet éppen oda kapva, ahol az apró érintés ért.
- Dehogy. Neeem! Mármint máshogy legy babánk. Nem úgy. - Pirultam el kicsit és segítségkérően bámultam Aidenre, hátha ő el tudja neki magyarzni megprozás meg gólya nélkül a dolgot. Amber még kicsit volt, nehezen érthette meg az ilyen dolgokat.
- De apa azt mondta kisbabátok lesz és a kisbaba a lányok hasában van. És te vagy a lány. - Magyarázta, de látszik rajta, hogy mennyire gondolkodik, hogy akkor most miről is van szó.

(https://i.imgur.com/6axQwYu.png) (https://i.imgur.com/5D802L3.png)

kELLEMES volt az idő, a táj, és valahogy az egészben volt valami meghitt, még a taknyolás ellenére is. Már rég magunk mögött tudtuk a család látogatásokat az ünnepeket és már itt voltunk az új év első napjait taposva a hóba, mégis. Furcsa varázs uralkodott a levegőben, vagy csak egyszerűen unalmas és szentimentalista lettem, ahogy Bejmain fogalmazott egyszer: nyúgdíjas tempóval kezdtem élni, de lehet ebben igaza is volt. Túl sok teher nyomta egykor a vállamat, a testemben hemzsegtek az átkok és a méreg, túlságosan is öregnek éreztem a lelkemet, és csak békére meg nuygalomra vágytam, Benjamin pedig ráért még ezer fokkal élni. Szerettem a csendes hosszúra nyúlt sétát, még az elviselhetetlen birkaszag és kakibűz ellenére is, meg az sem zavart, hogy a mögöttünk lévő gerle páros mennyire nyálas volt és valószínűleg Elliotot igazából ez nagyon is zavarhatta. Bár nem értettem miért, biztos valami hülyeséget olvashatott megint valami hülye szennylapban, amit nem értettem miért rendelt, de én legalább nem téptem őket össze, mint ő a könyveimet.
-Muci… ugye nem hűlt ki a házasságunk? - dünnyögte olyan hallkan elliot, hogy csak azért hallottam a t9bbi ember izgatott duruzsolása ellenére is, mert nem voltam olyan süket, mint az ágyú, ami persze Benjaminról nem volt elmondható. Íde kellett neki azokat a gusztustalan mugli együtteseket hallgatnia, és tépnie egyfolytában max hangerőn a hülye gitárjait. Egyébként a kérdés annyira meglepett hogy valami nagyon hülye fejet vághattam hozzá. Komolyan le fogom mondani az összes hülye újságot, amit ELliot olvas, mégis honnan szedte volna ezt?
- Majd ha nem szexeljük törésig a nyaralás alatt az ágyat akkor mondjuk kihűltnek, jó? - horkantottam fel, és elhúztama számat. Kicist meg voltam ezzel a kérdéssel sértve, mert amúgy másból sem álltam ki, csak hogy mondjuk örömet okozzak neki, és hogy mondjuk egy olyan színvonalat teremtsek meg, amiben el tudtam tratani a családunkat anélkül, hogy lejjebb kellene adnunk belőle.
- Amúgy is miét kérdezel ilyne hülyeséget? - dünnyögtem hallhatóan sértett hangon, miközben beértünk a birka kultusz közepébe, és mindenki szétszéledt rajtunk kívül. Iagzából kicsit örültem is neki, hogy Dianáék elvesztek a tömegben legalább Elliot nem nyújtogatta utánuk a fejét, de cserébe megkaputk társaságnak az édes Ambert, akit ugyan úgy imádtam, mint ahogy a húgomat is. Na jó, Chrissie-t talán jobban, de ő volt a hercegnőm. Amber éppen úgy méregetett minket, hogy a kis szeplős, vörös hajjal keretezett arca nagyon is kattogott valamin, amit nem sokkal később ki is bökött.
- Elliot bácsi, neked most tényleg kisbaba van a hasadban? - Erre éppen csak sikerült elfojtanom a röhögést, mert amúgy a kérdés is olyan aranyos volt és bájos, ahogyan a gyerekek amúgy is. Valahogy ők mégis csak olyan logikusan voltak képesek gondolkodni, olyasmiket kérdeztek, amiket az ember nem is hitt volna, hogy képesek feltenni, és imádtam a kérdések mögött megbújó aranyos gyerek logikát is. Valahogy már alig vártam, hogy Rosemary is ugyan így csináljon, és a halálba nyaggasson minket minden egyes alkalommal a kérdéseivel.
- Dehogy. Neeem! Mármint máshogy legy babánk. Nem úgy. - Elliot szabályosan elvörösödött én pedig látványosan kezdtem el élvezni a helyzetet és még el is viygorodtam erre.
- De apa azt mondta kisbabátok lesz és a kisbaba a lányok hasában van. És te vagy a lány - fokozta Amber a dolgokat, én pedig vigyorgás közben megköszörültem a dolgokat, és csak leguggoltam Amber elé, hogy egy szintre kerüljek vele, és a tekintetem találkozott az ő okosan csillogó szempárjával.
- Tudod, ez egy nagyon különleges baba lesz. Egy másik pocak vigyáz rá, hogy rednesen fejlődjön, mert sem én sem Elliot nem tudunk róla úgy gondoskodni. Ettől függetlenül a közös babánk lesz, mert mind a ketten szerettük volna. Így érthető? - kérdezem meg, majd ha esetleg nem kellett magyaráznom többet Ambert közénk tereltem, hogy meg tudja fogni a kezünketc és ő legyen középen. Amíg nem kezdődött el ez a birka dolog, odaléptem egy pulthoz, ahol mindenféle birka plüss volzt kipakolva, és mindegiyk hatalmas volt és nagyon nagyon puhának tűntek. Rózsaszín birkától kezdve volt ott minden.
- Válasszatok valamit - mondtam nagy bőkezűen, és hátranyúlva megpaskoltam Elliot fenekét is, miközben Amber belemerült a válogatásba. - Az a lógó fülű úgy néz ki, mint egy hatalmas bárányfelhő nyúl - böktem az egyik plüssre, ami aranyos volt, és az volt a neve, hogy Bolyhos Veszedelem.

◂ a bárányok bégetnek▸

2003. január 8.
(https://i.pinimg.com/564x/a1/b5/b8/a1b5b8f22df49fc91628514f314920d1.jpg)

◃ a i d e n ▹

– Amúgy is miét kérdezel ilyne hülyeséget? – kérdezett vissza Aiden, mintha egyenesen megsértődött volna arra, amit mondtam. Nem volt persze rá oka, én csak aggódtam a házasságunkért, hiszen ez a kapcsolat éppen egy éve omlott magába. Kicsi gyomorgörcs ült a hasamban, amit nem csak az álterhesség tünetének tudtam be… izgultam. Izgultam kettőnkért. Látva, hogy az öcsém és Diana mennyire harmonikusak pedig csak megijesztett. Engem maximum hátsón paskolt Aiden, de nem nagyon fértünk volna bele egy romantikus regénybe.
– Ez nem hülyeség. Egy házasságterapeuta mondta, hogy ki tudnak hűlni a kapcsolatok. – Folytattam kicsit fojtott hangon. Nem akartam, hogy Dean vagy akár Daniel meghallja a dolgot. Az utóbbi biztosan azonnal kioktatna, hogy már megint elrontottam a kapcsolatomat és majd csodálkozom, hogy ismét az ő vállán sírom ki magamat. Csakhogy én nem szándékosan űztem el mindenkit magam mellől. Még Nat Forestet is meg akartam tartani, tényleg, de nem sikerült… hiába küzdöttem az utolsó percig és próbáltam megragadni azt a rengeteg érzést, ami hozzá kötött. Azt már a szerelem, amit iránta éreztem, nem tudta felülírni. Egyszerűen csak megszűnt létezni a házasságunk és nem volt több egy görcsös ragaszkodásnál. Akkor már nagyon nem volt jó.
A kis feszültséget Amber hangja szakította félbe. A lakót kereste a hasamba, aki éppenséggel egy egészen más pocakban volt éppen… bár tény, hogy amennyire megviselt fizikálisan a rendszeres hányingerrel vagy éppen a szédüléssel, lehetett volna éppen bennem is. Zavartan pislogtam, hatalmasokat a kislányra. Ennél félelmetesebb kérdést el sem tudtam volna képzelni egy hatéves szájából. Szaporodás. Majdnem olyan, mint a halál. Képtelenség elmagyarázni úgy, hogy ne törje össze az ember a mesevilágukat.
Aiden kilépett mellőlem, éppen Aiden elé. Ahogy leguggolt, megint olyan apukás volt, amilyen én sosem leszek ebben az életben. A gyerekeimnek is inkább leszek egy szórakoztató haver, mint igazi szülő. Alkalmatlan voltam arra, hogy igazán felelősségteljes döntéseket hozzak meg, vagy éppen fegyelmezzek bárkit is.
– Tudod, ez egy nagyon különleges baba lesz. Egy másik pocak vigyáz rá, hogy rednesen fejlődjön, mert sem én sem Elliot nem tudunk róla úgy gondoskodni. Ettől függetlenül a közös babánk lesz, mert mind a ketten szerettük volna. Így érthető? – Beszélt hozzá Aiden kedvesen. Láttam, hogy Amber mennyire figyel minden szavára. Izgatottan szorongatta a felé nyújtott hatalmas kezet.
– De Elliot jó anyuka. Ada is megmondta, hogy ő az anyukája… – dünnyögte Amber és még mindig kérdőn bámult Aidenre és rám is. Megköszörültem a torkomat és kicsit hátrébb léptem a beszélgetéstől. Inkább az egyik plüssbárányos pultot bámultam.
– De cuki!– Kiáltottam fel. Szerencsére Aiden kapott az alkalmon és közénk irányítva Ambert, megindultunk a pult felé. Valószínűleg a bárányok amúgy is jobban érdeklik, minthogy kinek a hasában rugdalózik az unokatestvére. A lényeg akkor is akkor kezdődik, mikor megszületik.
– Válasszatok valamit – mondta Aiden. A szokásos nagylelkűsége persze a fenékpaskolással máris homályba veszett, ahogy a hátsómat kicsit megmozgattam a finom simítás alatt. Amber már előre lépett és egy puha, de kisebb rózsaszín báránnyal fakrasszemezett. – Az a lógó fülű úgy néz ki, mint egy hatalmas bárányfelhő nyúl – bökött az egyik plüssre Aiden.
– Akkor a rózsaszín és a nyúlbárány lesz, néni. – Közöltem az eladóval. Éppen időben, mert mire Aiden kifizette és Amber is, meg én is boldogan ölelgettük a szerzeményünket, a hangosbemondón közölték, hogy tetszik a bárányszépségverseny és a nézők üljenek le a lelátón.
– Hozunk sheepburgert. Addig foglaljatok helyet! – Jelentek meg mellettünk Danielék. Az öcsém épp a karjába vette a kislányát, majd egy bólintással a kis család röviden távozott.
Megfogtam Aiden kezét és óvatosan húztam a lelátó felé. Gyerekkoromban sokszor jártunk ide mindenféle eseményre. Még a cirkusz is itt volt, mikor elérkeztek… bár egy varázslógyereknek nem volt olyan izgalmas, mint a mugliknak. Csak anyám ragaszkodott hozzá, hogy társaságba járjunk.
– Gyerekkoromban itt voltak a foci meccsek. A muglik egy labda után futkosnak… – magyaráztam és felvezettem a lelátó harmadik szintje felé, ami a legmagasabb volt. – Elég uncsi volt.

(https://i.imgur.com/6axQwYu.png) (https://i.imgur.com/5D802L3.png)

Furcsa volt Elliot félelme a kapcoslatunk iránt, bár nem idokolatlan. Egyszer már elhagytam. Egyszer? Az elején szinte folyamatosan, aztán szépen lassan ő lett a kisherceg én pedig a róka. És most már ott tarto, hogy nem hagyom el. nem hagyhattam el. Nem tehettem tönkre mégjobban, és az árnyak... Az árnyak bár még mellettem jártak, megtanultam őket kicsit figyelmen kívül hagyni, és élvezni tudtam az élet adta közös pillanatokat. Még azokat is,a mik benjaminnal voltak közösek. Valahogy már nem akartam szánalmasan mindenen keseregni. Azon, hogy ELliot fura cuccokat kent magára, vagy hogy Bejamin milyen fárazstó a zenélésével vagy a foyltonos dumálásával. Nem éreztem úgy, hogy az egész élet rám nyomta a súlyát, egyszerűen csak élveztem hogy éltem, hogy együtt tölthettem a napjaim azokkal akiket szerettem, és közben reméltem, hogy a terveimmel, a terveinkkel valahogy a távolban lévő apámat is büszkévé teszem. Fájt, és sokszor marta a szemem és atorkom a bűntudat, amikor csak eszembe jutott hogy viselkedtem vele. talán nem is érezte, hogy fontos volt nekem. Ez állandóan elkeserített. De Benjamin mindig mondta, hogy apa mindent tud. Talán ezt is tudta, hogy én valahogy... egyiküket sem akartam bántani. Soha. nem csak aznap az átokkal. Hanem a többi hétköznapon nem. Ebbe kapaszkodtam.
– Ez nem hülyeség. Egy házasságterapeuta mondta, hogy ki tudnak hűlni a kapcsolatok - hallatszott be a gondolataim közzé Elliot bánikolása, miközben még egyszer horkantam egyet, és inkább dugtam egy újabb cigit - az előző úgyis ment a kásába az esés miatt - a számba és meggyújtottam apa régi öngyújtójával. A szemem sarkából lestem Elliotra és rá volt az arcára írve minden gondolata én pedug szinte szóról szóra le tudtam őket olvasni. Ismertem már, ismertem az embereket, mindekinek láttam a legsötétebb és a legjobb arcát is. Elliotot pedig sosem volt olyan nehéz kibogarészni, mégis élveztem elidőzni az arcán amin annyi érzelem hullámzott, az enyémhez képest.
- Nyuszi, amennyit mi szexelümnk, és utazunk és kutyát sétáltatunk és szexelünk... említettem már, hogy szexelünk? Szóval nem fog kihűélni a kapcsolatunk - dünnyögtem kissé lazán lusta mozdulattal, mert valahogy... Nem tartottam ezt valószínűnek. Már túlvoltunk minden nehezén, ami kettőnket széttéphetett volna, Feryll is eltűnt az árnyékával is. Minden más mai következett csak erősebbé tehet minket. - Nem kell félned.
Közben persze Amber is elénk keveredett, ahogyan a nagyapja éppen báránybizniszbe kezdett, én pedig hirtelen nem is tudtam neki, hogyan magyarázzam meg a gyerek dolgot. Imádnivalóan okos kereszt kérdései voltak AMbernek, és talán ezért is kedveltem annyira ezt a kislányt is. Valahogy midnig jól kijöttem a gyerekekkel, pedig nem volt velük sok tapaszutalatom. talán ez az ösztön valahogy apámtól eredt. Mielőtt leguggoltam volna elé, inkább el is tapostam a hóban a cigit, hogy ne füstöljek az arcába.
– De Elliot jó anyuka. Ada is megmondta, hogy ő az anyukája… - mondta Amber, mire elvigyorodtam.
- Persze hogy az. Tökéletes, igaz Nyuszi? - mormogtam miközben összeborzoltam a haját kedvesen és felegyenesedtem. Rákacsintottam Elliotra, majd vezettem is őket a játékokhoz, hogy midnenki aztán ujjongva ölelgesse magához a plüssöket. Attól függetlenül, hogy utáltam régen a közös családi nyaralásunkat is... Szerettem a szeretteimről gondoskodni. Nem sokkal később Dianáék felnyalábolták mellőlünk Ambert aki vigyorogva integetett nekünk, nem mintha ne találkoznánk még a mai nap folyamán.
- De Elliotnak pink zsömlével kérjétek, láttam, hogy van olyan is - vigyorodtam el mielőtt eltűntek volna a tömegben és mi is megindultunk a lelátók felé, hogy unalmas bárányokat bámuljunk, mintha valami unalmas, átlagos angol család lennénk.
– Gyerekkoromban itt voltak a foci meccsek. A muglik egy labda után futkosnak… Elég uncsi volt - kezdte magyarázni Elliot mire én hümmögtem egyer. Nem volt számomra ismeretlen mondjuk Benjamin béna sárvérű vagy félvérű haverjai rászokatták a szeszélyes miuglis hülyeségekre, míg én elvoltam a méltóságteljes aranyvérű érdek barátaimmal. Akiket csoda, hogy nem öltem meg, miután azon a bizonyos tavaszi napon el nem törték az öcsém vállát.
- Akkor tök jó játszótársa lennél Seannek. Te rúgnád a labdát ő meg kergetné veled - viygorodtam el. - Keveset mesélsz a gyerekkorodról. Kívácnsi vagyok, mit csináltál itt amikor kölyök voltál.
Miközben Elliot ha mesélt ezt-azt a lelátók is megteltek, odalent pedig a birkák akik tök ugyan olyanok voltak ácsorogtak, mellettük a gazdáikkal. Onnan tudtam kiszúrni DEant, hogy neki volt a lehető legünnepélyesebb arckifejezése. Na meg a vörös szakáll is sokat segített. Közben még mellénk ért Daniel csapata is, kezükben a burgerekkel, amik között ott virított pinken az egyik.
- Remélem nem maradtunk le smemiről - telepedett le mellénk Diana, az ölében ücsörgő Amberrel. Én csak intettem a fejemmel egy nemet, és elvettem a kajánkat.
- Hölgyeim és Uraim! Üdvözöljük önöket a hagyományosan megrendezett birka szépségversenyen. Itt láthatják a döntősöket, melyek a selejtezőkből kerültek ki győztesen. Akik a győztes címért és az almáspitéért versenyeznek: Szamóca, Bogyó, Bogáncs, Ribizli és Sajttorta!

◂ a bárányok bégetnek▸

2003. január 8.
(https://i.pinimg.com/564x/a1/b5/b8/a1b5b8f22df49fc91628514f314920d1.jpg)

◃ a i d e n ▹

– Nyuszi, amennyit mi szexelümnk, és utazunk és kutyát sétáltatunk és szexelünk... említettem már, hogy szexelünk? Szóval nem fog kihűélni a kapcsolatunk – magyarázta Aiden. Hát igen, ez a része tényleg működött, az én fejemben mégis a Szombati Boszorkány cikke ült meg a gondolataim mögött. „Egy kapcsolat csupán a házasságig szenvedélyes. A boldogító igennel egyfajta nyugalom szál a felekre és megkezdik a sörhas növesztést.” Ezt harsogta a cikk. „Ráadásul eltűnik a titokzatosság, ami a tüzet életben tartja.” Ezek a szavak ott maradtak a fejemben, egyértelműen jelezve, hogy nem igazán vagyok magabiztos a kapcsolatunkat tekintve. – Nem kell félned. – próbált bíztatni, mintha nem történtek volna közöttünk régen fájdalmas dolgok.
– Jó… lehet, hogy nem olyan nagy a baj… – dünnyögtem és megpróbáltam hinni benne. Amber persze egy kicsit beragyogta a napot, még ha elképesztően zavarba is hozott a szövegelésével. Volt ez-az, amit igazából Aiden nem tudott rólunk… rólam, meg úgy a korábbi családi életemről. Régen minden Natos dolgomra borzasztóan féltékeny volt, ezért nem meséltem neki semmit, mostanra meg amúgy sem nagyon jutott eszembe megszokásból.
Többek között azt sem tudta, hogy Ada egészen kicsi korában, úgy öt-hat évesen megállás nélkül anyának szólított. Azt hiszem, csak hiányzott neki az igazi anyukája, én pedig jobb pótlék voltam erre a szerepre, mint mondjuk a mackósabb méretekkel rendelkező Nat. Nem szerettem, ha mások előtt úgy hív, de ez volt a mi kis titkunk családilag. Még anyák napján is teapartiznom kellett vele és kaptam ajándékba egy kézzel rajzolt kártyát tőle.
– Persze hogy az. Tökéletes, igaz Nyuszi? – kacsintott rám Aiden, ahogy felkelt a kislány elől. Megköszörültem a torkomat és kicsit elpirultam, de még mielőtt bármit is kibökhettem volna az Adával való kapcsolatomról, a bárányplüssökre terelődött a figyelem. A hatalmas gömbszerű, már-már felhőnyúlra hajazó forma puhán simulta a karjaim közé. Kicsit magamhoz öleltem, aztán Aiden kezébe nyomtam, hogy inkább ő cipelje. Mire nem jó, ha az embernek férje van.
Az öcsém és a családja eltűntek hamburgert szerezni, mi meg felmentünk az ósdi fakilátóra, ami már gyerekkoromban is létezett, hogy helyet foglaljunk öt főnek. Közben odaböktem Aidennek, hogy régen itt néztem bőrgolyó után futkosó mugli kölyköket. Az igazat megvallva ez volt a legközelebbi kapcsolatom a varázstalanok sportolási szokásaihoz… és elég félelmetes volt, mikor néha-néha fejbe talált az a valami, én meg majdnem elájultam. Túl kicsi és gyenge kölyök voltam ahhoz képest, hogy állandóan nagy szájjal álltam ki magamért.
– Akkor tök jó játszótársa lennél Seannek. Te rúgnád a labdát ő meg kergetné veled – vigyorodott el Aiden. – Keveset mesélsz a gyerekkorodról. Kívácnsi vagyok, mit csináltál itt amikor kölyök voltál.
Ahogy helyet foglaltam, keresztbe vetettem a lábaimat, majd kissé zavartan kezdtem el piszkálni a sálat a nyakamban. Nem is tudom, nem volt igazán mit mesélnem Aidennek… nem volt kifejezetten gyerekkorom. Kevés játékom volt, nagyrészt anyámmal menekültünk és mikor idekerültünk sem volt vége a nehézségeknek. Az apám mindent megtett, hogy anya sose lehessen boldog.
– Hát… igazából sosem lehettem gyerek nagyon. Csak ott a manónál, meg mikor felfedezni jártam az erdőbe. – meséltem nagy lelkesen. Közben Deant néztem, ahogy Bogáncs mellett, nagy büszkén megjelenik. Megtapsoltam és még lelkesen úúúúúztam is nekik. A bárány láthatóan fel is emelte a fejét, hogy megfigyelje, ki örül neki ennyire. – Mások miért nem lelkesednek a barikért… – Dünnyögtem, ahogy zavartan körbenéztem. Mindenki engem bámult.
Aztán megjelent az öcsém és a kezembe nyomott valami rózsaszínt. Nagyot pislogtam az ételszerű dologra, bár inkább tűnt egy fürdőszobai gyerekjátéknak. Megköszörültem a torkomat is, úgy pillanatottam Danielre magyarázatot várva.
– Egy hercegnő menü bátyónak – morogta a szakálla alól, aztán Aidennek is adott egy szendvicset, ami sokkal nagyobb volt, mint az enyém. – Ez pedig egy Megvadult Kos menü. – Tette hozzá, majd ő is végre leült.
Amber Diana öléből figyelte a nagyapját, ahogy büszkén ácsorgott Bogáncs mellett. Még meg is paskolta a jószág fejét, ahogy a műsorvezető, bajszos bácsi is előkerült: – Hölgyeim és Uraim! Üdvözöljük önöket a hagyományosan megrendezett birka szépségversenyen. Itt láthatják a döntősöket, melyek a selejtezőkből kerültek ki győztesen. Akik a győztes címért és az almáspitéért versenyeznek: Szamóca, Bogyó, Bogáncs, Ribizli és Sajttorta! – harsogta a szöveget. – Kérem mutassák be az egyedi számukat! Ezt követően a zsűri előtt vonulnak fel az állatok. – Tette hozzá.
Szamóca valami karikás trükkel próbálkozott, Bogyó pedig hát nem tudom… béna volt. Bogáncs volt a legjobb természetesen, aki elbégette a Für Elise-t.
– Ő az én barim! – Visítottam nagyon tapsolva és felpattantam Aiden mellől. Olyan lelkes voltam, hogy még a hamburgeremet is elhajítottam, valami kopasz fejre két sorral előttünk. A pasas azonnal felkelt, látszott, hogy kétméteres, széles vállú… tipikus paraszt és nem a szó nemes értelmében.
– Tökmag! Letépem a fejed! – üvöltött rám, majd a tekintete Aidenre vándorolt. – Neveld meg a csajod, te gyökér gyerek!
– Csaj?! Férfi vagyok baszd meg, te mugli söpredék! – háborodtam fel.

(https://i.imgur.com/6axQwYu.png) (https://i.imgur.com/5D802L3.png)

Iagából csak próbáltam győzködni, pedig tudtam, hogy jó okkal félt, sőt talán még jól is tette. Valahogy nem tartottam magam olyan megbízhatónak, és még most is tartottam tőle, hogy még egyszer majd ugyan új darabokra töröm. Ez a gondolat kísért a legtöbb álmatlan éjjeleimen, a sok más szörnyűség mellett, amiket én tettem, és a vér képe villog közben a tenyeremen. De méltósággal cipeltem a kerszetemet, egyenes háttal, ahogy azt apámtól tanultam.
– Jó… lehet, hogy nem olyan nagy a baj… - motyogta ELliot, én pedig csak sóhajtva haladtam vele tovább, hogy aztán azon godnolkodjak, mégis milyen más újságot kéne járatni a Szombati boszorkány helyett, ami annyi szánalmas és undorítóan fos cikkeket tartalmazott, hogy már akkor rosszul voltam, ha csak ránéztem a címlapjára. Én izgalmasabbakat olvastam, művész újságokat, vagy a leggazdagabb varázslók éves számát vettem meg, meg egyéb ilyen kifinomultságokat olvastam, már ha el tudtam, mielőtt ELliot össze nem tépte volna őket vagy meg nem semmisítette a számokat. Legtöbbször gyorsabb voltam nála szerencsére, főleg amikor mondjuk elalszik egy napra.
- Nyuszi, neked is inkább a Leggazdagabb Aranyfákat kellene olvasnod. Legalább midnig látnád ott a családom nevét is. Úgy mind az összes rokonoméval egy helyen - horkantottam fel, de azért büszke voltam erre,. Kevés aranyvérű család volt ilyan ragaszkodó az örökségére, és valahogy hiába ágaztunk szerte-szét még midnig ott volt az a mágikus fotóalbum, a levelek és a közös találkozások, ha egyik-másik alkalommal össszefutottunk a városban vagy anyánál velük. Szerettem a családomat, és büszke voltam arra, hogy ELliot is ennek a részese lehetett, és nem kell az apja őrült családjával lennie.
Lassan felkeveredtünk a lelátóra, miután mindeki kapott tőlem valami cukit és aztán csak hallgattam ELliotot és a múltját. Igazából mindig is érdekelt a gyerekkora, mert valahogy elképzelve is már nagyon bájosnak láttam. Szerettem amikor egyes beszélgetések egyre közelebb hoztak minket egymáshoz. Én modnjuk keveset meésltem erről és ő is csak ritkén hozta szóba a múltját, de valahogy... hallgatni ezt sokkal jobb volt, mint hogy én a húgomról vagy az apámról meséljek. pedig attól, hogy nem akartam folyton rájuk godnolni, ott bújtak meg állandóan a gondolataimban, elég volt csak egy szellő, egy tócsa és máris előre tolakodtak. De már lassan megszoktam, hiszen nekem minden fájdalommal együtt kellett élnem.
- Hát… igazából sosem lehettem gyerek nagyon. Csak ott a manónál, meg mikor felfedezni jártam az erdőbe - Erre nyomtam egy kis vígasztaló csókot ELliot puha ajkaira, azért én mégis... ahogy mondani szokás, aranykanállal a számban születtem.
- Ó. És bizonyára mély benyomást keltettél benne, ahogy pisiltél - vigyorpdtam el, majd félbeszakítottak bárányok. Azon agyaltam, hogy miért volt mindegyiknek valami kaja neve, azt hittem mondjuk olyanok lesznek, hogy Biri, Bori, Bari, Bordos, Böngyör. Valahogy egyik se volt olyan szokványos birka név. Bogáncsnál ELliot lelkesen kiabál és tapsikolt, miközben mindenki olyna unalmas parasztosan fordult felém, én meg olyan mit bámultok, faszfejek szemekkel néztem rájuk, majd ELliot megszóllat, az orra alá dünnyögve.
Mások miért nem lelkesednek a barikért… - mormgta letörten én meg csak átkaroltam a vállát és magamhoz húztam, hogy legalább valami férfias támogatást nyújtsak neki, mert biztos, hogy én se ordibáltam vona így, még Benjamin unalmas meccsein se. Közben meg is kaptuk a kaját, én pedig rávigyorogtam Elliot tesókájára.
- Ne aggódj, lesz itt megvadult kos - mondtam szemtelenül, mire Diana füle tövéig elpirult, én pedig viygorogva kacisntottam Elliotra közben, miközben nekikészültem a kosnak, mert már éhes voltam. Szerettem enni, férfiből voltam és kellett a magasságomhoz tartozó energia. A következő percekben a birkák mind előadást tartottak, de mindegyik olyan unalmas volt, ez idő alatt simán csinálhattam vona valami hazsnosabbat is, mondjuk elolvashattam volna Félkegyelműt Dosztojevszkijtől, aztán persze bogáncs már az én érdekéődésemet is felkeltette mert a Für ELise-t bégette el, amire elégedetten hümmögtam és dugtam az ajkaim közzé egy cigit, miuztán megettem elédegetten a kosos hamburgert. Aztán ELliot nagy lelkesedésében eldobta üvöltözve a kezéből a kaját, bele egy skinhead pofájába, aki röhgtön felemelkedett úgy, mintha ő lett volna a falu Janija.
– Tökmag! Letépem a fejed! Neveld meg a csajod, te gyökér gyerek!
– Csaj?! Férfi vagyok baszd meg, te mugli söpredék! - kiabálta vissza ELliot, mielőtt én úgy kioszhattam vonla ezt az anyjaparasztját, mint a szart. Erre már rambózott is felénk a pasas, én pedig ELliot elé álltam őt védelmezve.
- Mi a szart pofázol te kis csíram hát ketté törlek izomból, hogy az anyád úristenit! - kiabálta a disznaj, miközben megállt felém tornyosulva. Kicsit irigykedtem Benjaminra, hogy nem rendelkeztem az ő izomagyával és az izmaival mégsem voltam olyan erős mint ő, és multkor is lenyomott volna skanderben, ha nem csaltam volna, hogy győzzek. Szegényt talán egyszer hagyni kéne nyerni. - A gyökér pasid szoknyája alá szaladsz, mi? Na, hát gyere, gyere csak ki a gyepre intézzük el - csapkodta a tenyerébe az öklét és a közönség meg ujjongani kezdett. Én csak unottan kifújtam a füstöt az ajkaim közzül, majd egy olyan erős ütéssel öklöztem a fickó álla alá, hogy fájdalmas hangon csattant össze a foga, és talána nyelvét is elharapta.
- Soha ne sértegesd a férjemet, kobold és goblin keverékű fattyú! - modntam megvetően, ahogy a megtántorodó, ájuló félben lévő fickóra néztem.

◂ a bárányok bégetnek▸

2003. január 8.
(https://i.pinimg.com/564x/a1/b5/b8/a1b5b8f22df49fc91628514f314920d1.jpg)

◃ a i d e n ▹

– Nyuszi, neked is inkább a Leggazdagabb Aranyfákat kellene olvasnod. Legalább midnig látnád ott a családom nevét is. Úgy mind az összes rokonoméval egy helyen – mondta Aiden, finoman célozva, hogy a Szombati Boszorkány nem éppen kulturális folyóirat. De hát nem is ezért olvastam a lapot. Egyszerűen csak szerettem volna jobb partnere lenni Aidennek. Ahogy korábban Nat mellett, most is fejlődni akartam a főzésben, a kapcsolatokban és ilyenek.
– De én nem értek a tőzsdéhez… – Sóhajtottam.
A pénzügyi dolgokhoz sosem értettem igazán. Talán ezért nem is volt sosem közöm nagyobb vagyonhoz, apám egy-egy gyengébb pillanatát leszámítva. Inkább csak azt tudtam, hogy ami csillog, az kell, ami pedig nem csillogott, az unalmas és nem keltette fel az érdeklődésemet. Ezt persze Aiden is tudta, azért vágott velem bele az Aranyfog megnyitásába. Az én képességem az ő üzleti érzékével tökéletes találkozás volt. Én nem voltam nagyra vágyó. Egy lepusztult ír házban is ellettem volna, én csupán szenvedéllyel viseltettem a varázstárgyak iránt. Aidenben meg megvolt ez a képesség, hogy ezt használni tudja.
Szóval ezzel a részével nem volt baj velem. Azon a szinten viszont nagyon is, hogy hogyan kell családban viselkedni. Nat is megmondtam, nem vagyok alkalmas gyerekek nevelésére és hogy meg kell változnom, ha családot akarok. Csakhogy már annyira próbáltam megváltozni, hogy sokszor ijesztőnek tűnt saját magamként viselkedni. Aiden ezt bizonyára észre is vette, mert okos volt és határozott.
– Ne aggódj, lesz itt megvadult kos – mondta Aiden szemtelenül, mikor megérkeztek a kaják. Az enyém persze olyan rózsaszín volt, hogy tényleg hercegnőnek tűntem. A flört persze elterelte a figyelmem az enyhe sértettségtől, amiért hercegnőnek titulált a saját öcsém.
– Tartogasd otthonra a varázspálcád, nagyfiú. – Kacsintottam vissza kissé szerencsétlenül. Diana persze ettől csak még vörösebb lett, ami végre kezdte szórakoztatóvá tenni a helyzetet… egészen addig még Bogáncs nem került a műsor középpontjába. Imádtam, ahogy ritmusosan bégetett. Ez van, ha egy varázsló nevel fel egy bárányt és nem egy unalmas mugli.
Aztán túl lelkes lettem és persze a legnagyobb darab kopaszt sikerült eltalálnom. Kicsit gondolkodnom kellett kire emlékeztet, mert ismerős volt, ahogy vadul kapálózott felém mocskolódás közben. Aztán beugrott. Az a Peter gyerek volt, aki kölyökkorunkban állandóan az öcsémet nyúzta, hogy milyen kicsi és szerencsétlen, engem meg a templomi énekkarral húzott, hogy milyen kis buzis vagyok. Hmm… hát kissé betalált, O’Mara. – Emlékeztetett a hang, ahogy lepörgött előttem néhány verekedésünk is.
– Mi a szart pofázol te kis csíram hát ketté törlek izomból, hogy az anyád úristenit! – üvöltözött úgy, mintha ő lenne ennek a szemétdombnak az ura. – A gyökér pasid szoknyája alá szaladsz, mi? Na, hát gyere, gyere csak ki a gyepre intézzük el – Csapott a tenyerébe, majd kimászott a lelátóról. Engem szó szerint maga után rángatott, mert na. Engem könnyebb volt lekapni, mint Aident, akin azért duzzadtak rendesen az izmok. Aztán persze ő is utánunk jött, de addigra már elengedett a tahó és csak rá bámult vicsorgós-vigyorgós képpel. Elbízta magát. Nagyrészt ez volt az olyan törékeny alakok előnye, mint amilyen én is voltam.
Muci lényegében csak odalépett elé és mielőtt bármit is tehetett volna, Aiden ökle az arcában landolt. Gyorsaság. A legjobb fegyver az ilyenek ellen. A térde megrogyott, majd nyöszörögve omlott a megfagyott fűre, amiről az eseményre eltakarították a havat.
– Soha ne sértegesd a férjemet, kobold és goblin keverékű fattyú! – mondta megvetően Aiden, én pedig egyenesen a karjai közé rohantam.
– Én hősöm! – Mondtam és a nyakára nyomtam egy aprócska puszit. – Szar érzés lehet, hogy megint Elliot O’Mara nyert, Peter… – Fordultam aztán meg, majd az alélt pasas felé néztem, akit eddigre egy kövérke nőszemély próbált összekaparni.
– Ideje megtanulni, nem mindig a méret a lényeg.– Közöltem nagyokosan, majd egész egyszerűen elhúztam Aident, vissza a lelátó felé, viszont mielőtt vissza tudtunk volna menni a helyünkre, meghallottam: „És az első helyzetet díját a mi kis énekesünk, Bogáncs nyerte.” Dean büszkén vette át a díjat, Bogáncs meg hangosan bégetett egyet a nevelőapámnak, ahogy a nyakába került a rózsaszín masnira függesztett, aranyérme.
– Bocsáángcs! – Visítottam lelkesen.

(https://i.imgur.com/6axQwYu.png) (https://i.imgur.com/5D802L3.png)

- Tartogasd otthonra a varázspálcád, nagyfiú - szólalt meg ELliot mire én szemtelenül feltűnően végig mértem, hogy az amúgy is zavartan ücsörgő DIanát még jobban zavarba hozzam. Egyszerűen ez is olyan kellemesen jó hobbi volt. Bájosak voltak ketten együtt és valahogy az is olyan édes volt, hogy Amber enynire kijött vele. Egy kicsit arra is gondoltam, hogy remélem majd egyszer Ade is elfogad úgy, ahogy mondjuk Lola is elfogadott minket. Örültem, hogy az életem haladt valamerre, hogy nem rekedtem bele mégsem önnön magam mocsarába, és hogy valahogy a vonzás törvénye miatt mégis csak kilyukadtam ELliot mellet. Utáltam beismerni, de mégis csak mindig én voltam az, akit megmentettek, és ezt sose mondtam volna el neki.
persze ELliot mellet sosem volt nyugtom, és most is meg kellett védeni, bár persze ez sokkal izgalmasabb volt, mint a bárányok viadalát bámulni, amit most se értettem, hogy miért volt olyan nagy szám, pedig azért Bogáncs bégetése egészen bájos volt, és kifejezetten művészi, a maga nemében. Szóval sajnálatos módon a zsűrik tököléséről lemaradtam, amíg éppen egy helybéli parasztot tanítottam meg arra, hogy hol a helye. természetesen a lábaim alatt, és nem abban az értelemben, ahogyan Elliot is szokott lenni, szenvedélyesebb perceinkben. Utáltam az ilyen buta és idegesítő izomagyúakat... Bocsi Benjamin. Már értem,. hogy miért vertelek el mindig, amikor nekem estél. Elégedetten néztem a csúszómászó, elszédült alakot a földön akit egy kövér banya akart összeszedni a földről, és szerencséje volt, hogy nem használtam a pálcámathogy modnjuk apró kis drabokra tépjem, amiért sértegette a férjemet.
- Na most lehet szeretni - vigyorogtam ELliot felé, és odahajoltam hozzá, hogy a megérdemelt csókomat kiköveteljem. Büszke voltam magamra? naná. és élveztem, hogy lenyűgözhetem Elliotot a testi erőmel.
- Én hősöm! Szar érzés lehet, hogy megint Elliot O’Mara nyert, Peter… tette hozzá ELliot mire felmordultam, és megforgattama szememet, miközben a szám közzé nyomtam egy szál cigit, és a nyelvemmel az ajkaim között forgattam lusta mozdulattal, de még nem gyújtottam rá.
- Héé, én ütöttem ki, ez az én köröm, de legközelebb meghagyom neked a verekedést - mormoltam megjátszott sértődéssel. Közben azért hatalmas ujjongás is tört fel az emberekből, és láttuk, ahogy Dean és a bárány is elégedetten kihúzták magukat, mert ők lettek a győztesek. Erre azért eléggé büszke voltam, szerettem, ha a családom tagjai lenyűgözőek, még ha nem is annyira, mint én, de legalább... legalább kiemelkedtek az átlagosságból. Elliot lelkesen ordibált mellettem, és megint megbámultak minket, aztán csak sóhajtottam egyet, hogy lehúzzam a nevelőapja és a birka mellé, hogy azt ölelgetve legyen róla egy képe, ha már úgyis volt valami győztes fotózás a helyi lapnak.
- gyere nyuszi, ölelgesd meg a kedvenc birkád - mormogtam, majd intettem Danielék felé is, hogy mi lassan megindultunk ők pedig turbékolhattak a lelátókon még összebújva mint a címlapokon szereplő álompárok, és valahogy még jól is állt nekik ez a fajta rózsaszín nyálasság is
- GratulálunkDean - mondtam neki, miután végül kifotózkodtuk magunkat és Bogáncs éppen a szájával rágcsálta Dean finomnak tűnő kabátját. Nem tűnt úgy, mintha meg akarta volna enni, lehet csak kedvességből cuppogott a gazdájának. - remélem őt nem... khöm - köhömmölög a legutóbbi báránypörköltünkre célozva, mert Kormit ELliot azóta is csak úgy random emlegette.
- ELliottal még terveztünk tenni egy kis kellemes délutáni sétát, hogy méylrehatolóbban megsimerjem a helyet ahol felnőtt - vigyorodtam el direkt olyan szavakat hazsnálva, és közben végre rá is gyújthattam, hiszen Amber se volt már a közelünkben. Elliotra lestem és kacsintottam is rá, majd ártatlan fejjel pislogtam Deanre. Szerettem ezeket a kis apró, családi pillanatokat, és iagzából annak is örültem, hogy ELliot családjába is kezdett valahogy visszatalálni az élet. Mintha ők is jobban kivirultak volna azután, miután rájöttek, hogy nem fogom mmég egyszer dobni az ő szeretett ELliotukat és még kevésbé éreztem én is úgy, hogy szívesen megforgatták volna a gyapjúvágót a torkomban.
- Elliot úgyis szereti testközelből megumtatni nekem a dolgokat, igaz, nyuszi? vigyorodtam el még egyszer hogy húzzam a körülöttünk lévők agyát.

◂ a bárányok bégetnek▸

2003. január 8.
(https://i.pinimg.com/564x/a1/b5/b8/a1b5b8f22df49fc91628514f314920d1.jpg)

◃ a i d e n ▹

Szerencsére Aiden beszólásáról elterelte a figyelmemet, hogy Bogáncs és a dallamos bégetés hatásos csapást mért az egész társaságra és ő nyerte el az aranyérmet. Nagyon büszke voltam Deanre, na meg persze a barira is, hiszen tudtam mennyit gyakoroltak erre az egészre. Amikor Aiden egyedül volt az üzletben, néha eljöttem ebédelni, meg megnézni a patikát, csakhogy kicsit a családommal legyek… mert anya miatt meg kellett tennem. Össze kellett tartanom magunkat. Ez volt az egyetlen célom, mióta visszatértem… csak olyan sokszor vágott mellbe az érzés, hogy mennyire kívülálló vagyok.
Most viszont, ahogy Aiden kézen fogott és már húzott is lefelé a bárányhoz és Deanhez, egészen otthon éreztem magam. Az élet, mintha hatalmasat változott volna az új házassággal, a család alapítással és minden mással. Kicsit félelmetes is volt, hogy ennyire tökéletes minden. Mármint tényleg boldog voltam… és Aiden is boldog volt… szinte megült bennem az érzés, hogy majd jön egy hatalmas erő, ami elragadja tőlem, aztán egész egyszerűen vége lesz ennek a gyönyörű valaminek, ami közöttünk volt.
– gyere nyuszi, ölelgesd meg a kedvenc birkád – mondta Aiden s még odaintett az öcsémék felé. Persze ők éppen a legszebb rózsaszín ködben lubickoltak, amit valahol irigyeltem. Ki ne irigyelte volna? Az ő életük még a miénknél is tökéletesebbnek tűnt, ahogy Amber tökéletesen elfogadta Dianát és a nő is igyekezett a kislány lehető legjobb mostohaanyja lenni.
– Bogáncs! – Engedtem el Aident és a lelátó utolsó néhány lépcsőfokán úgy rohantam le, hogy leguggolva a fagyos talajon, átkaroljam a bárány nyakát. Az pedig hangosan bégetve a vállamra tette a fejecskéjét.
– GratulálunkDean – mondta Aiden.
Én közben az ujjaimmal Bogáncs tökéletes fehér, tökéletesen gyapjas bundáját simogattam. Imádtam, hogy ennyire puha, hogy barátságos és nem kezd el rugdosódni csak azért, mert hozzáértem. Nem sok ilyen bárány volt, de ha akadt, azzal már gyerekkoromban is komoly barátságot kötöttem. Az egyiket Samunak neveztem el, de őt elragadta egy farkas… Deannel még kis síremléket is állítottunk neki. Aztán persze Kormi is ott volt, akit meg kellett ennünk, mert már kezdett túlkorossá válni… ah! Micsoda szörnyűség is volt.
– Tökéletes! – Hallottam meg egy ismeretlen férfihangot, majd érkezett egy erőteljesebb vakuzás is mellé. Valaki lefényképezett, már megint… és éreztem, hogy mindjárt elszakad bennem a cérna. Túlságosan is megszoktam, hogy a legtöbben azért tesznek így, mert én vagyok Nathaniel Forest ex-ribanca. Nem akartam ezeket a címkéket magamon viselni, túl akartam lépni rajtuk, ám mióta Rita Vitrol úgy gondolja, hogy én vagyok a legnagyobb szenzációja ezen az ócska világon, nem szabadulok tőlük.
– Kopj már le! – Húzódtam el és mérgesen bámultam a fotós felé. Aztán nagy nehezen felkeltem és odabicegtem Aiden mellé, hogy átkaroljam a derekát. A fotós valamit magyarázott az orra alatt, hogy „csak a helyi lapba…”, de úgy tettem, mintha nem hallanám meg. Helyette Dean felé fordultam, akinek már a kabátja szélét nyamnyogta a birka: – Nagyon oda van érted. – Jegyzetem meg a nevelőapámnak.
– remélem őt nem... khöm – jegyezte meg Aiden, finoman célozgatva a korábbi pörköltekre, amiket megettünk.
Dean csak megrázta a fejét.
– Bogáncs kitűntetett helyen szerepel most már a családban. – Közölte egyszerűen, olyan Deanes, morgós hangon. Szerettem, mikor ilyen volt, egészen otthonos érzésem támadt tőle. Talán azért, mert gyerekkoromban olyan szeretettel hallgattam, ahogy ezen a dörmögésen elmagyarázott valamit. Nem nekem, velem akkoriban még nem beszélt szívesen, de Danielnek vagy anyának hosszan mesélt mindig.
– Nem jöttök vissza hozzám? Ihatnánk a győzelmére. – Magyarázta Dean, nem is sejtve, hogy az öcsémék egy komplett vacsorával készültek vele családilag. Szóval nem akartam megzavarni a dolgot, főleg, hogy nekünk is programunk volt a nap hátralévő részére.
– ELliottal még terveztünk tenni egy kis kellemes délutáni sétát, hogy méylrehatolóbban megsimerjem a helyet ahol felnőtt. – Magyarázta Aiden, aztán rám kacsintott. Ettől persze zavarba jöttem és elpirultam, de azért torokköszörülve próbáltam összeszedni magamat. Nem terveztem semmi perverzt a mai napra, de ezek szerint Muci már nagyon is hangulatban volt. Nem bántam. Szerettem, hogy annyira be van tőlem indulva, hogy nem tud másra sem gondolni… ez a tűz is kellett ahhoz, hogy amúgy a teljesen meghitt kapcsolatunk rendben legyen.
– Elliot úgyis szereti testközelből megumtatni nekem a dolgokat, igaz, nyuszi?
– Azért vigyázzatok, ebben a hidegben könnyű megfázni. – Jegyezte meg kissé pirulva Dean, majd vállon veregette Aident. – Vigyázz a fiamra! – Tette hozzá, de a következő pillanatban már felbukkant az öcsém, hogy rövid búcsúzkodás után elrángassa magával a nevelőapámat.
Aztán mi is szép lassan megindultunk. A jeges úton óvatosan totyogtam, hogy Aident valahol a környék csendesebb részeire, a téli legelők felé vezessem. Ezek sem voltak olyan nagyon mások, mint amik a házunk körül voltak. Talán csak annyiban, hogy szélvédettebb helyen voltak és rendszerint tettek ki élelmet a birkáknak.
– Annyira testközeli lesz a környék megismerése muci… – mondtam kicsit játékosabb hangon, aztán elengedtem a kezét és elé sétáltam, hogy megnézzem, mennyire van még messze a kis földút, ami a fákkal szegélyezett legelők felé vezet. – Mindjárt ott vagyunk. – Tettem hozzá, nem mintha mondtam volna, hová megyünk korábban. De nem baj, nem is számított igazán. – Tök jó a fenekem ebben a nadrágban. – Kacsintottam Aidenre, aztán bekanyarodtam a megfelelő helyen.
– Mutatok egy nagyon bárányos helyet. – Magyaráztam tovább, aztán megálltam a legelőt korlátozó fakerítésnél. – Ha ma nem lett volna verseny, ide hozták volna ki őket. De így holnapra marad.

(https://i.imgur.com/6axQwYu.png) (https://i.imgur.com/5D802L3.png)

Azt szeretném, ha a fák beszélni tudnának minden gyökeres teremtmény nevében, s megbüntetnék, aki kárt tesz bennük. Az szeretném, hogy a fák halkan sóhajtva susognának fel, ahogy a könyv gerincéhez érnek az ujjaim, és aztán megérintem a lapokat. Szerettem volna, ha ezek a fák jóba lennének felem, és most megfojtanák az előttünk fetrengő faszit. De persze én inkább ELliot és a családja kedvéért is visszafogtam magamat, nem akartam se feltűnést, se rossz hírt szerezni nekik. Dean és Bogáncs most zsebelhették be életük díját, én pedig megadtam nekik a tiszteletet, hogy nem keltettem olyna hatalmas feltűnést hozzá. Áldom az eget, hogy Bejmain nem volt a közelben, és az én sejtem gyorsan összeszede a számára előnyös tuladonságokat még benjaminé előtt, így nem csak, hogy helyesebb de még fantasztikusabb is lettem nála.
Közben lassan ELliottal levonultunk a turbékoló gerlepárt hátra hagyva a karámhoz, és Elliot ott is kibogáncsolhatta magát. Bájosan lelkesedett érte, mintha ő is egy családtagja lett volna. Biztos voltam benne, hogy sok esetben a birkák voltak az egyetlen barátai, és ez valahogy... elszomorított. De miközben tartott a fotózás, fél szememmel ELliotot figyeltem, hogy menniyre bírta a stresszt, aki aztán mellém is ért, és ahogy átkarolt én jobban magam mellé húztam, hogy biztosnágba érezze magát, és közben csevegtünk pár szót Deannel is, miközben a bárány szeretetteljesen nyammogta Dean kabátját, ami már teljesen átázott a nyáltól. Ettől persze egy kellemetlen hidegrázást végigfutott a gerincemen, de legalább nem engem kent össze az állat.
- Bogáncs kitűntetett helyen szerepel most már a családban. Nem jöttök vissza hozzám? Ihatnánk a győzelmére - válaszolta Dean, olyan kellemesen morgós hangon. Elképzeltem néha, hogyan festene egymás mellett az apám és ő. Mind a kettem olyan visszafogottak és csendesek voltak, és apa általában mindig csak elmélázva pöfékelt, vagy maketthajókat épített üvegbe, ha nem dolgozott éppen valamin. Hiányzott még most is, annyi év után a pipa illata a házból, és fájdalmasan éreztem azt is, ahogy egyre jobban kikopott a házból. Csak megráztam a kérdésére a fejemet, miközben célozgattam a másfajta terveimre, és szemtelenül el is vigyorodtam hozzá, miközben Deant is sikerült zavarba hoznunk. Valahogy még ez olyan mackós báj volt, és miközben vállon veregetve elsétált, csak komolyan bólogattam a szavaira.
- Állandóan csak rá vigyázok - vigyordtam el aztán egészen lazán, és megindultunk valamerre. Hagytam, hogy ELliot vezessen.
– Annyira testközeli lesz a környék megismerése muci… Mindjárt ott vagyunk. Tök jó a fenekem ebben a nadrágban - elégdetten hümmögtem egyet, majd a kezemmel már rá is simultam a fenekéhez. Nem igazán voltam alapból se olyan fecsegős hangulatban, inkább csak szerettem, ahogy ELliot beszélt. Talán azt a régi, belőlem is elveszett kölyök Estherben is ezt kedvelte. A meséket, a szavakat, amik kirángattak a sötétségből. De most ELliot tartott fenn a víz felszínén, az ő hangja, és ez mindennél többet ért.
- Nyuszi a te fenekednek a nadrágnélküliség is jól áll - jegyeztem azért meg, majd ahogy sétáltunk előrefelé a kis félre eső, homokos-havas ösvényen, lassan megérkeztünk egy meglehetősen nagy mezőre, ami szépen csillogott a hótól, és a közepén valami szénás etetőcucc álldogált olyan szánalmasan magányosan, mintha ottfelejtették volna.
-Mutatok egy nagyon bárányos helyet. Ha ma nem lett volna verseny, ide hozták volna ki őket. De így holnapra marad - hümmögtem egyet, aztán sóhajtottam, és átmásztam a kerítésen, hogy aztán Elliotot is átsegítsem. nem volt olyan nagyon különleges hely, csak egy unalmas puszta volt, ahol valamiért mégis olyan szépen tündököltek a fények. A Fekete cuccunk éles kontrasztot alkotott a fehérséggel, és valahogy volt ebben valami túláradóan művészi. Mintha egy ottfelejtett pislogás lettünk volna az ürességben.
- Na és, mit szeretnél velem csinálni ezen a bárányos helyen? - kérdeztem és vigyorogva ragadtam meg kézen és húztam be a szalmafészek felé. - Csak nem leellenőrzöd, hogy mennyire puha?- kérdeztem, majd ahogy odaértünk, már vontam is magamhoz egy hosszú, szenvedélyes csókra, miközben kezemmel már a kellemesen domború nadrág belsejébe nyúltam.

◂ a bárányok bégetnek▸

2003. január 8.
(https://i.pinimg.com/564x/a1/b5/b8/a1b5b8f22df49fc91628514f314920d1.jpg)

◃ a i d e n ▹

Olyan volt Aidenennel Észak-Írországban sétálni, mintha megérkeztem volna. Nem úgy, hogy haza vagy megpillantani a fákat itt először, mikor a sáros úton a házik sétálok. Ez annál sokkal erősebb, sokkal többet mondó érzés volt. Egész egyszerűen megérkeztem és ott voltam, ahol lennem kellett. Az ő kezét fogva, ezt a tiszta, megmásíthatatlan északi levegőt szippantva be. Vajon ez volt megírva a végzet könyvének lapjain? Ennyi fájdalom, ennyi rossz után, hogy itt álljak és a ő kezét fogjam, az ő illatától remegjen meg a szívem? Olyanok voltunk, mint két megtört szív, akik kiegészítik egymást és kiadnak egyetlen egészet.
Nem tudom.
Nem szerettem komoly dolgokra gondolni. Nem szerettem felidézni mindazt, amin keresztülmentem, mert már csak a mának akartam élni, ennek a pillanatnak, ahol voltam abban a szent percben. Csak ez számított. Semmi más. Ezért humorosabbra vettem a hangulatot, na meg kicsit flörtölösre is. Ezért sétáltam két lépessel Aiden elé, hogy a formáimat megcsodálhassa a nadrágban.
– Nyuszi a te fenekednek a nadrágnélküliség is jól áll – mondta, ahogy a tenyere finoman a hátsómra simult. Ebben a hidegben kifejezetten forrónak tűnt a finom simítás. Azt kívántam, hogy ne is vegye el onnan a kezét. Egyszerre volt baromi intim és persze izgató. Annyira izgató, hogy még a lelkem is beleremegett, ahogy aprócska sóhajjal jutalmaztam a tettét.
– Még talán úgyis megcsodálhatod… – suttogtam magunk elé. A leheletem kirajzolódott. Egészen elkezdett lehűlni megint az idő és a korábbi sápadt napsütés helyét is átvették a felhők. Erőteljesen nehezedtek éppen fölénk. Nem zavart meg, mert a hangulatom ugyanolyan tökéletes maradt, mint előtte.
A poros-jeges-havas útra vezetettem Aident, ami a fák között meghúzódó, szélvédettebb téli legelők felé vezetett. A bárányoknak itt volt a szénakupac, meg egy kisebb lezárt terült, ahol ellehettek télen. Szerettem ezt a helyet. Gyerekként sokszor elbújtam itt a bárányok között. Valójában szerettem őket… olyanok voltak, mintha a barátaim lennének. Nem sok barátom volt, a legtöbb emberrel ösztönösen kegyetlen voltam, talán ők is bánthatnának.
Aiden könnyen átmászott a kerítésen. Aztán én is követtem, belekapaszkodva az izmos, erős karokba. Finoman simítottam végig rajta, ahogy elengedtem és összefűzve az ujjainkat végig gázoltunk a szinte érintetlen hórétegen. Milyen tiszta, milyen szép volt…
– Ez is egy menedék volt gyerekkoromba… – magyaráztam és kicsit megszorítottam Aiden ujjait, ahogy jó adag hólé folyt be a zoknim mellett a cipőmbe. – I. Kormival sokszor beszélgettem itt nagyokat. Nem is gondolnád, hogy a bárány, milyen remek hallgatóság. Csak akkor béget, amikor azt várnád, hogy bíztesson. – Magyaráztam. – Egyszer elmeséltem neki, hogy Lizzy a szomszédból elvette a csatot, amit a másik szomszéd kölyöktől loptam. Aztán nagy bégetve bíztatott, hogy vissza tudom lopni.
Sóhajtottam egy nagyot. Aztán megálltunk. A szalmafészek felé vont Aiden, én pedig még csak nem is ellenkeztem. – Na és, mit szeretnél velem csinálni ezen a bárányos helyen? – kérdezte vigyorogva. Egyenesen a karjai között landultam. Átkaroltam a nyakát és finom puszit adtam az ajkaira. – Csak nem leellenőrzöd, hogy mennyire puha?
A következő pillanatba lerántottam, úgy, hogy a hátam éppen a szúrós, mégis puha fészekre érkezzen. Tökéletes volt, pont úgy, ahogyan az gondoltam. Aiden ajkai szenvedélyes csókra váltottak, az ujjai pedig már simítottak is a nadrágom alá.
– Egy kicsit szúr, de jó lesz… – dünnyögtem az ajkainak, ahogy résnyire nyitottam az addig lehunyt szemeimet. Túl hideg volt, de belülről lüktetett bennem a forróság, amit Aiden közelsége váltott ki. Érezni akartam. Kicsatoltam a nadrágját, hogy éppen csak kibújjon belőle a feje és az ujjaimmal végig simítottam rajta. Nem akartam, hogy fázzon, ezért óvatos voltam még a vetkőztetéssel is.
– Ha rajtam fekszel, nem is érzem a hideget… – leheltem az ajkai közé, majd finoman megharaptam az alsót.

(https://i.imgur.com/6axQwYu.png) (https://i.imgur.com/5D802L3.png)

A helyben volt valami túlvilági varázs, ami egyszerűen átjárt. Minden olyan volt, mintha a festmény egésze lett volna, és mi pedig ebbe a festménybe sétáltunk bele, kézen fogva, egymás mellett sétálva. Ebben az egészben valami hatalmas költői bújt meg, ez pedig átjárta a komor fellegbe borított szívemet, és csak gyönyörködni akartam. Szépen végigfuttattam a tekintetemet apuha hóferéh takarón, ami előttünk terült el, és aminek a közepén ott állt az a kis etető, tele frissen rakott szénával. Csak le akartam festeni magamnak a képet, hogy örökké vissza tudjam nézni ezt a pillanatot. Szerettem ilyen lassú tekintettel festeni, ha már az ecsethez nem volt sohasem tehetségem. Szerettem a kiemelkedően fontos pillanatokat így megörökíteni, hogy aztán örökké nézegessem őket, ha elönt a sötétség.
Szerettem ilyen pillanatokat, ilyen helyeket felfedezni az öcsémmel. Szeretem azt z eldugott tengeropartot, amihez csak mi tudtuk az útvonalat, aminek csak mi ismertük a pontos helyét, és amit mi neveztünk el. Szerettem a házunk vonalait, a régit és és az újat is. Szerettem Egyiptom látványát a piramis tetejéről, és az afrikai folyót, még a tavszról. Sok képet őriztem, és amióta ELliottal voltam ezek hirtelen megsokasodtak és többet jelentettek nekem minden fizikai vagyontárgynál.
Benjamin mindig is mondta, hogy hajlamos vagyok túlságosan túlromantizálni a helyeket.
De most már egyáltalán nem zavart. Csak néztem a képeket a fejemben, amik a húgomról szóltak, amik apáról, vagy a családi nyaralásokról. Fájdalmasan szépek voltak. És tudtam, hogy ennek a tájnak az emlékét is szeretni fogom. mert itt voltunk. Itt voltunk ketten.
- Ez is egy menedék volt gyerekkoromba… I. Kormival sokszor beszélgettem itt nagyokat. Nem is gondolnád, hogy a bárány, milyen remek hallgatóság. Csak akkor béget, amikor azt várnád, hogy bíztesson. Egyszer elmeséltem neki, hogy Lizzy a szomszédból elvette a csatot, amit a másik szomszéd kölyöktől loptam. Aztán nagy bégetve bíztatott, hogy vissza tudom lopni.
- Ez nagyon bájos, Nyuszi. Belegondolva akkor nekem Benjamin volt a kisállatom - godnolkodtam el, és horkantottam fel magamon röhögve. - remélem visszalpotad a csatot - jegyeztem meg és halovány mosollyal az ajkamon megcsókoltam a puha, kellemesen kókusz illatú haját, miközben közelebb húztam és megcsókoltam. Még a hideg sem zavart. valahogy most minden olyan átkozottul tökéletes volt, hogy semmi sem zavart. Még a nem túl kényelmes és higénikus szénakupac sem, és mér ki is kötöttünk rajta.
– Egy kicsit szúr, de jó lesz… Ha rajtam fekszel, nem is érzem a hideget… - suttogta én pedig csókolgattam ahol éppen értem, és nem volt bebugyolálva. Az érintésre meg.megremegett a testem közben mert midnig szédítő hatással volt rám. Nem is válazsoltam, csak én is óvatosan vetkőztettem ki őt a nadrágjából, éppen annyira, hogy össze tudjunk férni. Forrón és szenvedéylesen csúsztam össze vele a puha szalmán, vagy szénén, nekem mind ugyan úgy nézett ki. Mégis csak egy városi ficsúr voltam.
Sóhajtva érintettem vele össze újra és újra a csípőmet, és a hideg se zavart meg. Nem is éreztem, csak a forróságot, amit ELliot látványa és hangja váltott ki belőlem. Egyszerűen cska jó volt ebbe a melegségbe elsüllyedni, miközben az én szívemben örökké jég tombolt. A heves ritmust néha lágy és gyengéd tánc váltotta fel és forró csókok, mert minél hosszabbra akartam nyújtani ezt a tökéletes pillanatot.
- Imádlak - suttogtam az ajkaira, miközben megadtam végül magam a hullámzó reszketésnek.

◂ a bárányok bégetnek▸

2003. január 8.
(https://i.pinimg.com/564x/a1/b5/b8/a1b5b8f22df49fc91628514f314920d1.jpg)

◃ a i d e n ▹

Észak-Írország még télen is olyan volt, mint valami biztonságos kastély. Körbe ölelte a hóval borított völgyek, a levéltelen fákkal tarkított erdők. A hatalmas legelők pedig régi ismerősként köszöntettek. Szerettem Hamutartót, szerettem Londont, mert az volt az otthonom Aidennel… de a hazám ez a hely volt. Ez a szinte érintetlen természettel körbevett falucska, a sáros földutak, ahova nem illettek a nagymárkás ruháim. Mennyivel másabb életem is lett volna, ha itt kötök ki a Roxfort után.
– Ez nagyon bájos, Nyuszi. Belegondolva akkor nekem Benjamin volt a kisállatom – horkantott fel Aiden, ahogy meséltem neki. – remélem visszalpotad a csatot.
– A remélemet akár le is hagyhatod az elejéről… – válaszoltam, miközben az ajaki puhán puszilták meg a fekete tincseimet. Csak ezután kaphattam rendes csókot, ami gyengéd volt, mégis szenvedélyes. Lágyan viszonoztam, szinte beleolvad a túlzottan is tökéletes pillanatba. Már nem adtam magam át a félsznek, hogy ennek vége szakad, egész egyszerűen csak ezt a pillanatot akartam élvezni úgy, ahogyan volt: miénkként. Nem számított a hideg hó, ami máris átáztatta a cipőmet. Az sem érdekelt, hogy egészen átfáztam a lágy szellőben, mert nem volt rajtam meleg kabát. Aiden karjai között nem számított más, csak az ölelkezés és bújás.
A szénakupacra zuhanva, magamra húztam őt is. Nem zavart, hogy a száraz szálak egy egészen kicsit belefúródnak a pulcsim anyagába, vagy bökdösik a hátsómat. Csak Aidenre akartam vigyázni. Épp csak annyira vetkőztettem le, hogy hozzáférjek és érinthessem az érzékenyebb területeken, ő pedig olyan készségesen simult a tenyerem melegébe. Éreztem, hogy beleremeg az érintésembe és imádtam. Annyira az enyém volt, annyira, de annyira… így hát nem ellenkeztem, nem húztam az időt, csak engedtem, hogy összecsússzon velem. Szinte hallottam ahogy a nadrágom anyaga megreped a heves mozdulatsorba.
Minden mozdulatával együtt mozogtam én is. Hagytam, hogy az ereje irányítson engem is. A hajamba persze mind több széna került és egyre kócosabb is lett. A lüktetéstől képtelen voltam erre koncentrálni, aztán hangosan sóhajtva egyet, megadtam magam Aiden testének ritmusos mozdulatával. Kicsit összekentem őt is és magamat is, de nem számított. Csak beletúrtam a göndör tincsekbe, hogy még közelebb húzzam, még jobban csókoljam. Élveztem, hogy hol mélyebben, hogy gyengédebben vesz magához… egészen elvesztem ebben a kellemes forgatagban.
– Imádlak – suttogta az ajkaimra, én pedig csak nyögtem egyet, ahogy kitöltötte a testemet és a nagy forróságban ismét ránk talált a hideg szellő. Én is imádtam, sőt egyenesen rajongtam érte minden alkalommal, amikor megint egymásra találtunk… bármilyen helyzetben is. Most is végig simítottam az arcán, hogy a felemás szempárba néztem.
– Te vagy a mindenem… – suttogtam az ajkainak és még rám lehelte a forró levegőt, megint megcsókoltam. Olyan tökéletes volt ez a pillanat, hogy kár lett volna félbe szakítani. Hát csak élveztem, hogy félig-meddig még össze vagyunk olvadva, hogy érzem a bőrömön, érzem az egész testemen a súlyát és a melegségét… nem akartam még véletlenül sem kitépni magam ebből.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

(https://i.pinimg.com/236x/d5/49/ff/d549ff5fa761711c8018a9a82c38411f.jpg)

2003. szeptember 19.
outfit (https://i.pinimg.com/236x/75/e5/d5/75e5d5907804a5a340057aa54e00ecec.jpg) >><< after hours (https://www.youtube.com/watch?v=N6qbB5Q2swI&ab_channel=trilxogy)

De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón

Mélyet szippantottam a friss levegőből, ami teljesen más volt, mint odahaza, Londonban. Szerettem a várost, a benne lévő pezsgő, előkelő életet, persze, hiszen világ életében oda tartoztam, talán jobban is, mint az öcsém, aki a saját utat mindig is élvezettel taposta ki maga előtt, hiába volt az nehezebben járható. Mégis, most, ahogy a babakocsit toltam magam előtt, a benne szunyókáló kislányunkkal, miközben Elliot mellettem baktatott, egyszerűen csak kibaszott jól esett ez a kellemes és tiszta, kissé talán sok mágiával átitatott szabad levegő. Annak is örültem, hogy Rosie-nak ez által egészséges oxigén töltötte meg a kis tüdejét. Láthatóan jól esett neki, mert mély álomba zuhanva fel se ébredve ringatózott a kényelmes babakocsijában. Örültem annak, hogy kiszakadtunk egy kicsit az otthoni közegből, az alvilág folyton mérgező, fertőző karmai közül. Bár én valósággal lubickoltam benne, mintha nem eshetne ott semmi bajom... egy kicsit meg kellett pihennem... Pihennünk, együtt a családommal ott, ahol Elliot is imádott lenni. Ami a sivatagban történt pedig... nos, igen kellett a kikacsolódás, még akkor is, hogy ha éppen segíteni jöttünk.
- Big Red nem tudott volna jönni? - kérdeztem úgy, mintha ln nem akartam volna segíteni a kedves apósnak. Inkább csak ő sokkal jobban megtermett ember volt a farakodáshoz, mint én. Erős voltam, persze, de nem szoktam hozzá, hogy ilyen... természetes dolgokat kell csinálnom. - Remélem varázslattal meg lehet könnyen oldani... - tettem még hozzá reménykedve, ahogy befordultunk az ismerős ösvényre és megpillantottam az ismerős, kukkoló birkák bolyhos pamacsait. Elhúztama számat. Ha valamik nem hiányoztak, akkor azok a birkák voltak, de hát Elliot miatt még őket is elviseltem, meg azokat az ijesztő nagyon furcsa szemüket is, amiket nem tudtam hova tenni.
- Merlinre, de hiányzott ez - sóhajtottam, majd csak a szabad kezemmel magam mellé húva Elliotot megcsókoltam, mielőtt beléptünk az ajtón. Óvatosan kiemeltem Rosiet a kocsiból, de ő persze aludt tovább. Nagy szerencsénk volt vele, hogy aludt, mint a kisangyal, mert ez Oliviáról nem volt elmondható. Habár az öcsémnek is kimeríthetetlen energiái voltak, és nem látszott rajta, hogy a gyerek sírt este. Még a meccsein is ugyan úgy pörgött.
- Hát nézd, milyen édes a pofija, ahogy alszik - dünnyögtem olyan apukás szeretettel, ahogy a kislányom arca a vállamba nyomódott. - Megjöttünk, após, hogy van a hátad? - mondtam egy kicsit hangosabban. Rosie-t úgysem zavarta a rendes beszéd zaja sem. Sokat vigyáztak rá az öcsémék is, hozzászokott a zajokhoz és a matatáshoz. Dean a nappaliban feküdt meglehetősen elgyötört arccal, miközben beléptünk hozzá.
- Hoztam az egyik kedvenc medimágusod - jelentettem ki vigyorogva Elliotra pillantva.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.
(https://i.pinimg.com/564x/63/eb/b1/63ebb17afb91d2cd25e43d802a7357cf.jpg)

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: yellow for you (http://hhttps://i.pinimg.com/564x/8a/7c/37/8a7c37006ba950c91afe975daad66f37.jpg) ║ zene: yours (https://youtu.be/lKcXh3b3mbU)

Elég lett volna csukott szemmel megállnom, mélyen szippantva a vidéki levegőből máris otthon éreztem magamat. Nedves fűszálak és föld aromája keveredett. A madarak csicsergése és a bárányok bégetése csak fokozta a vidékies, békés hangulatot. Ez a csend gyakorlatilag teljesen hiányzott Londonból, hiszen nem egyszer a házunk előtt rongyolt el egy mugli autó, bömbölő zenével, mintha az emberek képtelenek lennének egymás mellett élni. Régen rajongtam a londoni életemért, szerettem a kis lakásomat, de ahogy teltek és múltak a napok, egyre inkább szerettem volna visszatérni a vidéki békéhez. Kizárólag Aiden tartott ettől vissza. Félt a bogaraktól, nem szerette a sarat és a ház körüli munka sem volt éppen testhezálló neki.
A köves-poros földúton haladva Rosie meg sem moccant a babakocsiban. Attól kezdve, hogy megérkeztünk a faluba, mélyen aludt, élvezve ezt a természetes frissességet. Egyértelműen jó hatással volt rá az itt töltött idő és cseppet sem bántam, hogy kicsit ő is kiszakadt a városból.
- Big Red nem tudott volna jönni? - kérdezte Aiden, mikor még oda sem értünk, hogy elpakoljuk a termetes, télire vásárolt fakupacot. Daniel már persze felvágta őket kisebb darabokra, de dolgozott, Dia pedig nem nagyon emlegethetett, mert persze körültötem minden nő terhes... mintha vonzanám az ilyesmit. Dean viszont megsérült, én pedig készen álltam segíteni neki. - Remélem varázslattal meg lehet könnyen oldani...
- Nekünk is be kell segíteni, muci... - válaszoltam és előre hajolva megigazítottam a takarót Rosie-n. Alig reagált, csak nyamnyogott egyet a kis szájával, aztán persze egy halom bárány is felbukkant, akik bégetve figyeltek minket. Remek látványt nyújtottak, míg a kertkaputól a házi ajtajáig jutottunk.
- Merlinre, de hiányzott ez - húzott magához Aiden, miközben az ujjaim elvesztek a nadrágom zsebébe. A kulcsot kutattam, hogy átverekedjük magunkat az öreg faajtón, amin évről évre egyre kevesebb festék maradt. Csak elmosolyodtam, majd szépen kirángattam a kulcsot és már dugtam is a zárba. Az nehezen ugyan, de kattant egyet, mi pedig bent találtuk magunkat a hűvös házban.
– Hát nézd, milyen édes a pofija, ahogy alszik – dünnyögte apukásan Aiden. Én pedig megnéztem a kocsiból kiemelt Rosie-t. Pontosan ugyanolyan békésen aludt, mint korábban. – Megjöttünk, após, hogy van a hátad? – kérdezte hangosan Aiden, mire a nappaliból morgós hang érkezett. Hamarosan, kicsit még beljebb lépve, megláttuk őt, hogy ott fekszik a kanapén.
Nem látszott betegnek, a szakálla rendezett volt, a haja is, csak éppen a kockás, karácsonyi pizsamájában volt. Szépen betakargatta magát a takaróval, de ugyanazon szigorú tekintettel bámult minket.
– Apuci. – Integettem neki hatalmas mosollyal az arcomon. Imádtam Deant, mióta ismertem a rajongásom tárgya volt és rendkívül élveztem a figyelmét, mióta hajlandó volt az apámként viselkedni. Kicsit azt vártam, hogy majd elvisz vattacukrot enni, meg játszóházban… igen, igen. Ez elég furcsa egy felnőtt férfitól.
– Hoztam az egyik kedvenc medimágusod – pillantott rám Aiden.
– Szívesen ápolgatlak – bólogattam. Dean erre kicsit mocorgott, jobban megtámasztotta magát. Nem mentem oda, nem akartam beletiporni a férfiasságába, ráadásul elég gyorsan meg is nyugodott.
– Remélem hoztál kényelmesebb ruhát, fiam – jegyezte meg Aidenre pillantva, aztán szinte felderült az arca, ahogy Rosie szuszogó kis testét is kiszúrta. – Ó, itt a szépségem. – Folytatta ugyanazon a hangszínen. Csak az arckifejezésén látszott a változás.
– Bizony, hoztunk neked egy kisangyalt, hogy vigyázzon rád. – Léptem közelebb és leültem mellé a kanapé szélére. Valójában hálás voltam, hogy Aiden ebből nem csinál ügyet. Nat folyamatosan féltékeny volt Deanre, csak mert sokszor öleltem meg.
– A ház mögötti fészerbe kell bepakolni a fát… de a szeszély miatt a legtöbb darabokra hullott, mikor Daniel próbálta. Szóval kénytelenek lesztek puszta kézzel pakolászni. – Magyarázta Dean.

(https://i.pinimg.com/564x/3a/ed/c0/3aedc04b222f05ea30896053376887d7.jpg)

2003. szeptember 19.
outfit (https://i.pinimg.com/564x/56/4c/fb/564cfb618d47997cf882b39f419c6d09.jpg) >><< paradise (https://www.youtube.com/watch?v=GA5rqQhwx0k&ab_channel=deku.)

Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű

Tudtam, hogy Elliotnak nagyon hiányzott ez a csendes nyugodt élet. A természet szaga, ahogy gyakran esőtől frissen illatozva, tiszta levegő áramlik az ember tüddejébe, a ködös, békés reggelek, a birkák kellemes - vagy éppen idegölő -, bégetése. Számomra teljesen idegen volt egy a nagyon természetközeli környezet, a nagyvárosban nőttam fel, és ott is inkább a luxus körökben mozogtam a családommal, amit imádtam. A fényűző életet, a bálokat a találkozókat, amin ott volt az összes aranyvérű család, a játszmákat, amiket egymás között vívtak, úgy éreztem hozzám tartozott. Hozzám és nem az öcsémhez, aki széttrollkodta mindig a dolgokat. Sosem bírta ezt, és valahogy nem is volt az ő világa. Hozzá a pörgés illett, a folyamatos kockáztatás és a csillogás, az a fajta csillogás, az a fajta élet, amire én csak sóvárogtam, és gyűlöltem, hogy én nem juthatok el odáig, mint ő. Most inkább csak büszke voltam az öcsémre. Én pedig éltem a saját sötétségem mellett Elliottal, és a magam játszmáit játszottam az alvilágban. Megfűszerezve némi fényűzéssel, de persze sosem akartam olyan szánalmas túlzásokba esni, mint Forest.
Ez a fajta világ pedig Elliothoz illett. Sokszor elgodnolkodtam, hogy nem rossz-e neki, hogy én kiragadtam innen, és csak nívós helyekre jártam vele. A házassági évfordulónkon azonban akartam adni neki egy kis különlegeset, ezért is tértünk vissza arra a helyre, ahol született, és szálltunk meg egy egyszerű szállodában, ahol minden olyan otthonosan brit lehetett neki. Szerettem volna, ha tudja, hogy én nem csak elvenni akartam őt, hanem adni is neki. Olyan dolgokat, amikre vágyott, még akkor is, ha nekem az egyszerű szerény dolgok kissé furcsán idegenek voltak. És valahogy mégis ki tudott egymással egyezni a kétféle világunk, és ebben a kétféle világban feküdt békésen a gyönyörű kislányunk.
- Nekünk is be kell segíteni, muci... - magyarázta Elliot, mire csak felsóhajtottam. Persze, segítettünk nekik, a jelenlétünkkel mindig emeltük a színvonalat. el nem tudtam képzelni magam fizikai munkát végezni, az olyan... nem én voltam. Otthon se csináltam testi munkékat, maximum kitakarítottam. Meg néha az öcsém szobáját is. Belegondolva, most egy kicsit hiányoztak ezek a dolgok, amik egykor összekötötték mindennapjainkat. Már én sem laktam otthon, és Benjamin is Estherrel átmentek apámék hálószobájába. Felnőttünk. És ez egy kicsit szomorúan fájdalmas volt.
Amíg persze Rosie-val voltam eltelve, Elliot bejutatott minket az öreg ajtón, és Dean felől érkezett is a már megszokott morgós hang. Ha nem hallottam volna ezt tőle, még hiányzott volna. Valahogy bájos volt az öreg, a karácsonyi pizsamás szerelésére meg eleresztettem egy vigyort, miközben Rosie egyenletesen szuszmákolt a karjaimban. Lassan majd eljön az ideje annak is, hogy kúszni-mászni kezd, és akkor biztos rohangálhatunk utána. Na meg persze akkor mégtöbbet fog enni is.
– Szívesen ápolgatlak - jelentette ki Elliot, miközben Dean mocrogott, de tudtam, ha mennénk neki segíteni beletipornánk a lelkébe.
- Remélem hoztál kényelmesebb ruhát, fiam – erre csak felvontam a szemöldökömet. teljesen kényelmes ruhában voltam, ennél kényelmesebbe nem is jöhettem volna. vagy nekem is olyan kantáros, favágós szerelásben kell lennem? Na az ki volt zárva.
- Ez a legkényelmesebb ruhám - mondtam nagy meggyőződéssel és ki is húztam magam benne. Elegáns voltam, még így is. Legalább nem öltönyt vettem fel, pedig az első gondolatom persze az volt.
- Ó, itt a szépségem - mondta aztán, ahogy megpillantotta Rosie-t, én pedig büszke apukaként egyetértve bólogattam. Dean nagyon szerencsés fickó volt, tele unokával, mert a környezetünkben úgy tűnt, hogy kitört a bébi bumm, hiszen Dia is gyereket várt. Elliot biztos jó hatással volt a nőkre.
- Bizony, hoztunk neked egy kisangyalt, hogy vigyázzon rád - mondta ELliot és lehuppan Dean mellé. Én örültem neki, hogy ilyen jóban volt Deannel. Fontos az apakép, és én annyira, de annyira elbasztam, hogy apámmal egyszerűen a végén már szándékosan nem kerestem a közös hangot. És most már nem is találhattam meg sohasem. Pedig... Biztosan imádta volna Rosie-t, akár csak a húgomat. Drága Chrissie.
- És fog is - bólogattam, majd én is odaléptem Deanékhez, és az öreg pocakjára fektettem a kislányomat, majd gyengéden megsimogattam a buksiját, aki erre boldogan elmosolyodott. - Neki lett a legkényelmesebb ágya - vigyorodtam el.
- A ház mögötti fészerbe kell bepakolni a fát… de a szeszély miatt a legtöbb darabokra hullott, mikor Daniel próbálta. Szóval kénytelenek lesztek puszta kézzel pakolászni.
Remek. Felsóhajtottam. A Szeszély egyre inkább irritált, főleg hogy puszta kézzel nem akartam fákat fogdosni.
- Remélem van valami amitől megvédhetem a kezeimet a szálkáktól - mondtam kissé sznobul. A fészerben még sosem voltam, de biztosan oda is kukkolni fognak a birkák. - Hát jól van, remélem délig megleszünk vele - sóhajtottam és megindultam lassan kifelé, bevárva ELliotot

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.
(https://i.pinimg.com/564x/63/eb/b1/63ebb17afb91d2cd25e43d802a7357cf.jpg)

◃ a i d e n ▹

Régen éreztem azt a békét, amit itt Észak-Írországban szinte azonnal felfedeztem. Apró csoda volt ez a rohanó mindennapokban. Rosie fejlődése őrült tempósnak látszott és ezzel együtt én is mind jobban öregedtem. Szinte éreztem a zsigereimben ezeket a változásokat. Ez az élet rendje, O’Mara, voltál és elmúlsz szépen lassan – hörgött bennem mélyen a hang, ahogy beléptünk a gyerekkorom színhelyére.
Szerettem ennek a háznak az illatát. Kicsit dohos volt, kicsit öreg, de annyira a miénk. Kicsit örültem volna, ha Aiden nem csak a nyűglődést látja egy ilyen idős házban. Nem csak bogarak és kosz volt, hanem olyan nyugalom, amit ő még sosem élt át. Az ő családja nyüzsgő volt, az enyém viszont békés, kicsit depresszív, csendes. Ettől viszont ez a ház annyira otthonosnak hatott. A szobámban sosem féltem, körbe ölelt és megnyugtatott, még akkor is, amikor az anyámat a szemem láttára bántották azok a halálfalók, akiket apám küldött ide, hogy elvegyenek tőle.
– Ez a legkényelmesebb ruhám – magyarázta Aiden Deannek, miközben odaléptem hozzá, hogy megigazítsam a háta mögött a párnát és rendesen el tudjon helyezkedni. Hallottam, ahogy nehezebben vette a levegőt, bár hangot nem adott a fájdalmának. Nem örültem, hogy rajta is mind jobban látszik a kor… még nem akartam elveszíteni őt. Túlzottan is későn találtunk egymásra apa-fiaként.
Ahogy odaültem Dean mellé a kanapé szélére, Aiden is közelebb lépett. Rosie hamarosan a nagyapja pocakjára fekve folytatta a durmolást. Imádott vele lenni, pedig a nevelőapám nagydarab, morgós alak volt, a kislányok valamiért mégis rajongtak érte. Már Ada is imádta, ráadásul Amber is.
– Neki lett a legkényelmesebb ágya– vigyorodott el Aiden. Dean a hatalmas tenyerével végig simított a kislány hátán. Láttam, ahogy a szakálla alatt bujkált egy kis mosoly… talán csak olvadozott tőle és ez nem is lett volna meglepő.
– Ki ne imádna a nagypapája karjai között pihenni. – Szóltam közbe én is és elégedetten figyeltem ezt. Hiányzott az ilyen fajta családi élet Londonban. Imádtam Fraseréket, Erica anyám helyett anyám volt, Benjamin pedig a testvérem. Még Metz is egészen kedves volt annak ellenére, hogy Gabrielt magam mögött hagytam… de talán megértette, hogy muszáj volt, mert ő is látta, amit magával tesz. Milton már régen magam ellen fordult és többé én sem voltam képes megvédeni őt magától.
– Remélem van valami amitől megvédhetem a kezeimet a szálkáktól – mondta Aiden a szokásos sznob hangjával. Na éppen ezért nem vetettem fel neki sohasem, hogy költözzünk ide, vagy nem válaszoltam, ha rákérdezett, mit szeretnék. Nem volt értelme belemenni. Itt éreztem magam otthon, de Aiden mellett akartam lenni, ez pedig képes volt felülmúlni minden mást.
– Hát jól van, remélem délig megleszünk vele– sóhajtott fel, majd elindult előre. Én még ott maradtam egy fél pillanatig Deannel.
– Ugye tudja, hogy pók is lehet a fa között? – kérdezte Dean. Végig simítottam a kezét, ami éppen Rosie hátára simult.
– Ha kellek, csak kiláts ki. – Mondtam vigyorogva, majd felkeltem. Végig simítottam a nadrágomon, hogy ne legyen annyira gyűrött, majd megindultam szépen előre, Aiden után. Nem szólaltam meg addig, míg ki nem értünk a ház elé és be nem csuktam magam mögött az ajtót.
– Na gyere… – karoltam bele Aidenbe és húztam magammal a ház hátsó része felé, ahol ott volt a fészer. Kicsit sáros volt a talaj, bizonyára esett korábban. Nyilván kicsit a fa is elázott, de majd az apró épületben kiszárad. – Majd én pakolom a fát, te csak figyelj, hogy Dean nem szól-e ki. – Mondtam és már fogtam is meg két negyed rönköt.

(https://i.pinimg.com/564x/3a/ed/c0/3aedc04b222f05ea30896053376887d7.jpg)

Jó volt látni, hogy Elliot szabályosan kisimult, amikor hozzájuk jöttünk. Főleg, mert örültem, hogy ilyen jóban lett végül az apjával is. A kötelék köztük igazán erősnek tűnt és én csak támogattam ezt. Neki jusson ki abból, ami nekem sose fog. Az édesanyját már elvesztette, megérdemelte, hogy legyen egy szülő, aki támogatja, és kellett mellé az apa. Valahogy egyik szülő hiányát sem tudja pótolni senki. De Elliotnak Erica olyan volt, mint egy anya, és ezért hálás is voltam neki. Metznek is a maga módján, hiszen ő is a fiaiként szeretett minket. Egyszerűen jó, ha az embert körbeöleli ez az érzés, hogy van kihez fordulni. és egy kicsit elmossa az ürességet, a fekete mocskot, és a véres fájdalmat, amit a szívünkben érzünk valakik hiánya miatt. Úgy éreztem, talán kiszakítottam innen, ebből a közegből, és csak belekényszerítettem a nagyvárosi életbe. Pedig az volt a mindenem, a pezsgés a drága bálok, amiben felnőttem, de Elliottól nem várhattam el, hogy ebbe az életbe beleolvadjon. Szerettem volna megadni neki mindent amire vágyott, és ha erre vágyott, hogy itt legyünk és segítsek összeszálkázni magam, akkor megadtam neki. Majd ő fogja megmenteni a bőrömet a csúnya fáktól, ha megsértik a tökéletes, zongorista ujjaimat.
– Ki ne imádna a nagypapája karjai között pihenni - fájdalmas félmosolyra húztam a számat, ahoyg elnéztem Elliotot az apja mellett, Rosie-val, Dean hasán. Idillikus családi körkép volt. És békés. Régen nem láttam olyen boldognak önfeledtnek és vidámnak Elliotot, mint most. És így gyönyörű volt, szinte ragyogott. Persze a sznobos kérdéseimre csak hallgatást kaptam, de én nem voltam egy erőember, mint az öcsém. Ő még egy sötét lyukba is képes volt valami megmagyarázhatatlan indoknál fogva bemenni, és beleröhögni a pókok meg az egyéb uundorító kis lények arcába, hogy aztán büszke mosollyal és tetőtöl talpig sárosan, koszosan kecmeregjen elő. Na én nem ő voltam. Bennem volt tartás és kellem, minden ami belőle hiányzott. De Elliot mellett én is változtam, szépen lassan formálódtam, és megismertem egy olyan önmagamat is, amit eddig sosem. És valahogy így csiszolódtunk közösen eggyé, mintha valami előre megírt romantikus drámát olvastam volna.
Kint sáros volt és latyakos, nem úgy mint London, ahol ugye sok volt a beton és a kő, nem iagzán keveredett össze olyen vidékies kosszal. Próbáltam elszánt arcot vágni, miközben a drága cipőm cuppogott a srában, és csak lemodnóan az ég felé emeltem a tekintetemet. Egy kicsit zavart, de én már voltam belülről elég mocskos ahhoz, hogy ez egy kicsit, egy nagyon-nagyon kcsit hidegen hagyjon. És tartoztam ennyivel Elliotnak, hiszen innen jött el, szakadt ki. Nem akartam, hogy azt érezze, búra mögé dugom, mint Forest.
- Majd én pakolom a fát, te csak figyelj, hogy Dean nem szól-e ki - erre felhorkantottam, és csak feltűrtem feltűnően Benjaminos mozdulattal a karomon a felsőmet, és megráztam a fejem, hogy felejtse el. Az izmaim, az a kevés, de egészen masszív izmaim, amiket nem régen szedtem össze az öcsémnek köszönhetően... kivételesen nem attól, hogy egymást vertük volna szét, szépen kidomborodtak a fészerben.
- Na, ezt hagyd rám, már egyszer kaptál sérvet - sóhajtottam, és kivettem a kezéből amit éppen tartott. Nem vehetett magár minden terhet. Nem akartam még többet rátukmálni. Férfi voltam én is. Hát most meg klasszikusan férfi dolgokat csináltam, nem pedig olvasgattam egy tizenhetedik századi regényt a reggeli kávé mellett. Felemeltem pár rönköt, pakoltam egymásra őket, többet, mint amennyit elliot elbírt, de kevesebbet, mint amennyit az öcsém elbírt volna, és megindultam a helyükre pakolni őket. A hely pedig pókhálós volt, ami azt jelentette, hogy pók is volt. Undorodva elhúztam az orromat, és igyekeztem kevésbé kényeskedve berakni, finom és határozott mozdulattal a helyükre a rönköket.
- Inkább gyönyörködj abban, ahogy a fess és csodálatos férjed fizikai munkát is végez, az ágyon kívül, természetesen - kacsintottam rá szemtelenül, ahogy újabb rönköket pakoltam a karjaim közzé, de aztán leereszkedett az arcom elé egy pók, és férfiasan elsápadtam.
- Baszki. Nyuszi. Egy pók - bámultam mereven azt az udorító valamit, a hosszú lógó póklábait, ami elállta az utamat. Elliotra néztem, hogy mentsen meg.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.
(https://i.pinimg.com/564x/63/eb/b1/63ebb17afb91d2cd25e43d802a7357cf.jpg)

◃ a i d e n ▹

Nem zavart volna, ha nekem kell a fát bepakolni a fészerbe. Szerettem a nedves rönkök átható, természetes aromáját, a latyakos, saras földet. Ez az eső utáni béke megnyugtató volt annyira, hogy még a legrosszabb kedves is elmossa. Persze nem most. Aiden óta boldog voltam többé-kevésbé, de gyerekként kellett ez. Apám magamra hagyott, Dean érzéseit pedig nem értettem meg, hiszen fiatal voltam. Nem vágytam másra, csak egy apára. Furcsa érzés volt felnőttként belátni, milyen lehetett neki a szeretett nő szerelemgyereként nevelni úgy, hogy a szülőség semmilyen módját nem ismerte.
- Na, ezt hagyd rám, már egyszer kaptál sérvet - sóhajtotta Aiden. Válaszként megforgattam a szememet. Pontosan tudtam, hogy két perc múlva talál majd valamit, amiért mégsem óhajtana fát pakolni és ezért aligha kárhoztattam volna. Aiden egész egyszerűen ilyen volt. A városba illett, nem ide vidékre. Még én is láttam a kontrasztot, pedig én imádtam a vidéket, a birkákat, a sarat, de Guccit viseltem. Muci mégis elképzelhetetlen volt itt.
- A fáktól nem fogok sérvet kapni... - közöltem és elvettem a kupac tetejéről a védőkesztyűt, miután Aiden kikapta a kezemből a fákat. Féltem, hogy esetleg egy szálka az ujjába megy és akkor majd az lesz a baj. Nem vettem volna szívesen magamra azt. - Muci. Ezt vedd fel, mielőtt beleélnéd magad. - Tettem hozzá és reméltem, hogy megfogja a tanácsomat. Persze fel voltam készülve ezer meg ezer gyógypuszival. Ugyan, O'Mara, minek pátyolgatod... felnőtt férfi, még az utcán is élt - emlékeztetett a hang, de nem volt igaza. Én Aidenért bármire képes voltam. Ezért nem maradtam vidéken, hanem mentem vele vissza Londonba. Az otthonom mellette van.
- Inkább gyönyörködj abban, ahogy a fess és csodálatos férjed fizikai munkát is végez, az ágyon kívül, természetesen - kacsintott rám persze nagy komolyan. Aztán persze, amint belépett a fészerbe, láttam, ahogy megtorpan. - Baszki. Nyuszi. Egy pók. - Érkezett meg a magyarázat is a hirtelen hangulatváltásra... nem bírtam ki, elmosolyodtam.
Beléptem utána az apró faviskóba. Elsőre ki sem szúrtam a pókhálót, csak amikor mozdultam felé egyet és a fény megcsillant a felületén. A fekete, hosszú lábú pók ott csüngött rajta, élvezve, hogy idebent nem éri szél a csodás hálóművét.
- Áh, hát szia Kaszás Jack, megtennéd, hogy nem eszed meg a férjem? - kértem majd elvigyorodva Aiden felé fordultam. - Tudtad, hogy a pókok miatt nincs bent más bogár? - kérdeztem, aztán odaléptem a hálóhoz. Felnyújtottam a kezemet, hátha az ijesztő szörnyeteg átmászik az ujjaimra egy átmeneti kilakoltatás végett.
- Na gyere, kiviszlek, nehogy behálózd a férjem. - Mondtam és a pók meglepő módon engedelmeskedett. Talán rájött, hogy nem óhajtom bántani őt csak azért, mert létezik.

(https://i.pinimg.com/564x/3a/ed/c0/3aedc04b222f05ea30896053376887d7.jpg)

Az életem Elliot mellet állandóan változott, mintha folyton ki kellett volna lépnem abból a megszokott komfortzónámból, amiben eddig voltam. Valahogy ez a vidéki környezet nekem nem feküdt, ahogyan Elliotnak a városi élet. Nem mintha olyan hatalmas konfliktusba kerültünk volna emiatt, de tudtam, hogy miattam élt ott, én pedig tudtam, hogy miatta éltem volna itt. Bár soha se lettem volna képes birkát nyírni, meg tojást szedni a csirkék alól, voltak dolgok, amiken az ember már nem tudott változtatni. Nem voltam olyan idős persze, hogy ténylegesen berögzült szokásaim alakuljanak ki, csak egyszerűen nem tudtam teljesen más emberré sem válni. Elliot miatt voltam itt, hogy tudja, mindig számíthat rám, és a családja miatt is, hogy tudják nem vagyok már az az önző, önhitt és beképzelt magányos kölyök, akinek az elején megismertek. Talán egy kicsit változtam azóta is, hogy szétmentünk egyszer ELliottal. Talán egy kicsit folyamatosan változni fogok. Bár kétlem, hogy valaha is olyan favágós, szakállas férfivé válok, mint mondjuk egy Daniel.
Sóhajtva vettem ki ELliot kezéből a fákat, hogy ne érezze azt képtelen vagyok túllépni önmagamon, hogy mindent neki kell egyedül cipelnie.
- A fáktól nem fogok sérvet kapni... Muci. Ezt vedd fel, mielőtt beleélnéd magad. - magyarázta, miközben megint csak hümmögve akezemet beledugtam a kesztyűkbe. Itt inden egyszerűen túl közel került hozzám. Nem mondom, hogy nem szerettem a nyugalmat sem, csak a városban az ember távolról tudta nézni a világot, itt pedig minden szinte testközeli volt. A köd a látóhatáron, a fű zöld illata, a birkák bégetése, és a nyugalma, szinte a bőrömet akarták érinteni. Ez pedig furcsa volt és szokatlan. De legfőképpen idegen.
Persze nem okozott volna godnot ha megsérültem, voltam rosszabb és kiszolgáltatottabb helyzetben is. Az utcán éltem. Mocsok és kosz között, teljesen egyedül, mintha én is csak egy patkény lettem volna az élet peremén. Úgy viselkedtem, mintha nem tdutam volna milyen az az élet, de pontosan bennem volt minden egyes pillanata. Egyszerűen csak nem engedhettem meg magamnak hogy újra olyan szánalmas legyek bárkinek a szemében. Az embereim, a családom szemében én kellettem, hogy az erős vezető legyek. Ez volt az én keresztem, még ha hisztiztem is volna egy sort a szálkáim miatt. Egyszerűen csak szerettem, ha ELliot törődött velem.
- Engem holmi fák nem sérthetnek meg - mondtam persze nagy egositán, kesztyűstől. Benjaminhoz inkább jobban illet volna ez, de nekik éppen nagyon szezonjuk volt, mert megint elindult az országos bajnokság, vagy mi a szar, és persze a Montrose-nak kellett megint győznie.
A tevékenységemben mondjuk, amit olyan elmélyülten akartam elvégezni, egy nyűves pók akadályozott meg. Na ezért utáltam én a természetet, tele volt mindenféle undorító dologgal. Hol volt ezekben a szépség, és az elegancia? Nem is azért álltam meg, mert beszartam, hanem mert egyszerűen túl undorító volt. Elliotért kiabáltam inkább.
- Áh, hát szia Kaszás Jack, megtennéd, hogy nem eszed meg a férjem? Tudtad, hogy a pókok miatt nincs bent más bogár? - fordult felém Elliot, én meg csak bosszankodva sóhajtottam. A pókháló idegesítő volt, az ember fejére tapadt, és irritálóan beborította mindenét... Főleg ha a pókháló tele volt az éléskamrából származó halott, kiszívott bogarakkal.
- De helyette vannak pókok - mondtam lényegre törően. Aztán, ahogy ELliot kivitte a pókot, én gyorsan egymásra pakoltam a helyükre a fát, a szemem legalább hozzászokott a félhomályhoz. Hűvös kissé nedves faillat volt a helyiségben, ami enyhén keveredett a porral is, így hát kénytelen voltam tüsszeteni.
Ahogy kiléptem a fákhoz, hogy hozzam a következő adagot, egy sáros nedves folton megcsúszott a lábam, és teljesen megadta a testem a szerelem után a második legnagyobb erőnek a világon: a gravitációnak. Nem estem pofára, csak a fák közzé, amik így még jobban összevissza terültek Körülöttem.
- Ahh, faszom - mormogtam elégedetlenül a fák közepette, miközben itt-ott kicsit sajogtak a részeim. Nem volt nagy gáz, de zavart, hogy koszos lett a ruhám és szakadt. - Nyuszi, elestem - mondtam neki, ha esetleg nem látta volna.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.
(https://i.pinimg.com/564x/63/eb/b1/63ebb17afb91d2cd25e43d802a7357cf.jpg)

◃ a i d e n ▹

Az életünk mintha éppen valami békésebb mederben csordogált volna. Nem voltak gondjaink, még a Gustaf ügyet is viszonylag egyszerűen orvosoltuk. Nem tudom, mi történt velünk, de mintha a régi sértettségek eltűntek volna és már csak ott álltunk volna pőrén egymással szemben, tökéletes nyugalommal. Szerettem ezt, ez volt az, ami biztonságot jelentett, ami a mindenem volt. Ez hiányzott az elmúlt éveimből és most végre igazán az enyém volt.
– Engem holmi fák nem sérthetnek meg – mondta Aiden nagy drámaian, miközben korábban még a szálkákon aggódott. Hát nem sok házkörüli munkát csinált, ezért nagyjából mindentől undorodott, ami vidéken történt. Nem zavart, mert ilyen volt, bár ebből kifolyólag nem is nagyon jártunk Észak-Írországban. Egyszerűbb volt átcsalni őt Ericához vagy éppen Benékhez, attól függően, hogy mit akartunk csinálni.
– Bent még nem ezt mondtad, mikor megtudtad, hogy fát kell pakolnod. – Emlékeztettem és még gúnyosan hozzá tettem: – Remélem van valami amitől megvédhetem a kezeimet a szálkáktól – idéztem szószerint azt, amit mondott. Aztán elnevettem magamat. Őszintén szólva nem szívesen hagytam magára, de tudtam, hogy a férfiasságának most erre van szüksége… vagyis volt, egészen addig, míg meg nem látott egy pókot. Nem is túl nagy példányt, ahogy odafent lógott a fészer felső részében. Mellesleg olyan magasságban volt, hogy még a hajába sem akadhatott volna be, hiszen nekem is lábujjhegyen kellett táncikálnom ahhoz, hogy egyáltalán felérjem a pókhálót.
– Na látod, nem fog megenni – mondtam Aidennek. Felé tartottam a nyolclábút, hogy lássa, amint ott pihen a bőrömön, még csak kárt sem téve bennem. Teljesen ártalmatlan volt látszólag. Talán ha óráis darázsnak öltöztünk volna, lett volna ok valóban félni.
– De helyette vannak pókok – jegyezte meg Muci, ahogy szépen megindultam kifelé. A faépületből pedig gyorsan a természetben találta magam, a pók meg a házunk falán. El sem tudtam képzelni, hogy Aiden milyen arcot vág majd, ha a farakás között meglátja a kis bogarakat. Azért ott is bőségesen elő szoktak fordulni.
– Na pók mentesítettelek… – közöltem még mindig jól szórakozva a helyzeten. A nyolclábú szörnyeteg pedig időközben felmászott a falon, új helyet keresve magának, hogy hálót szőhessen. Lényegében csak fél pillanatig nem fordultam Aiden felé, de a következő pillanatban már azt hallottam, hogy elzakózik és mire felé fordultam, a fa kupac is némileg ledőlt, ő pedig a koszban feküdt el.
– Ahh, faszom– káromkodott persze, mert mást nem tudott. Én pedig próbáltam nem röhögni rajta, mert amúgy nagyon kétsgébe esettnek tűnt, ahogy ott hevert a sáros-nedves talajon. – Nyuszi, elestem – közölte aztán, ahogy találkozott a pillantásunk. Még mindig fájtak az arcizmaim az erőlködéstől, hogy próbáltam nem nevetni.
– Ugyan már, ez csak egy kis sár… – mondtam halkan, még mindig nagyon erőlködve. Persze tudtam, hogy nekem kell majd segítenem rajta.
Odasétáltam hozzá és lenyújtottam a kezemet. Ha akarta megfoghatta, én pedig ügyesen felhúztam… legalábbis valamennyire. Nehéz volt persze, így a még felegyenesedni sem tudott rendesen, megremegett a térdem és én is hanyatt vágódtam. Éreztem, hogy tarkómon még a tincsek is kifejezetten sárosak lesznek.
– Baszki! – Röhögtem fel. Erre már tényleg nem tudtam visszatartani. Annyira nevettem, hogy még a szemeim is könnyesek lettek, a gyomrom meg fájni kezdett a remegéstől. – De jó itthon… – mondtam és Aidenre fordultam, hogy meg tudjam csókolni.

(https://i.pinimg.com/564x/3a/ed/c0/3aedc04b222f05ea30896053376887d7.jpg)

Egy kupac hamu és hazugság... Az életem enyniből állt, és én pedig ennek a hamunak a közepén álltam. Elhamvadt a gyerekkorom, az apám a húgom, hamuból állt a házunk, és a közepén ott voltam én, aki hazudott hogy mentsen és minden elégett. És ebből a csípős, fájdalmas hamukupacból rántott ki ELliot, aztán hagytam, engedtem magam kihúzni onnan az öcsámnek, az anyámnak és Metznek is. Tartoztam nekik, hogy éltem, hogy családom volt, hogy vigyáztam rájuk. És ezért nem is húztam az orrom úgy, amikor ELliot ide akart jönni, pedig itt minden túl vidék volt nekem. Mégis egy kicsit szerettem itt is lenni. A hamun túl. És így is már úgy éreztem mindenki csalódott bennem.
- Bent még nem ezt mondtad, mikor megtudtad, hogy fát kell pakolnod. Remélem van valami amitől megvédhetem a kezeimet a szálkáktól - szórakozott saját magán -és persze rajtam is - Elliot.
- Nevess csak rajtam - húztam fel az orrom drámaian. - Úgyis láthatod, hogy milyen lenyűgöző vagyok ilyen farönkökkel együtt is - túrtam bele a hajamba.
Igen, kényes voltam a szálkákra de büszke is. Szerettem volna inkább csak kimenni, rágyújtani egy szál cigire, és bámulni a távolban gomolygó ködöt, jó messze a birkáktól, amiktől frászt kaptam. Ez a vidéki élet teljesen más volt, mint amihez hozzászoktam,. Nyugodt volt persze, meg békés, amire mindig is vűgytam igazából, de egyszerűen itt sáros volt minden. Poros és minden tele volt bogarakkal, rovarokkal, birkákkal, és azoknak a szeme még most is szörnyen ijesztő volt. Olyan halott tekintetűek, mint a kecskék, vagy nem is tudtam eldönteni. Jó volt nekem a négy fal között, onnan hallgatni az eső zaját, nézni az ősz csodálatos színeit és az ablakból belélegezni a nyugalomra térő világ illatát.
Jó, legalább cska birkák voltak és nem rohangáltak itt olyan fura állatok, mint a csirkék vagy a nagy kakastaréjos kakasok. Pedáns voltam igényes és büszke, de ELliot szeretett itt lenni, én meg a családjától nem akartam elmarni, így hát ha fát kellett pakolnom, hát pakoltam. MÉg akkor is, ha kibolyholódott a felsőm, és koszos lettem, meg pókokkal harcoltam. Még a végén megcsócsál, vagy valami.
Persze a pók után nem volt elég, folytatódott a hánytatott sorsom, és ráestem a hülye fákra és még jobban kikezdték a felsőmet. Morcosabb lettem, és még inkább kedvem lett volna rágyújtani, de itt nem tehettem meg, mert a földön voltam koszosan, sárosan és nem akartam ELliot apját a hülye birkákkal együtt felgyújtani. Elliot persze láttam az arcán, hogy nem bírta visszatartani a röhögését, és miközben felém nyúlt egy kicsit gonoszkodva nem engedtem magam felhúzni, így ő is kibillent az egyensúlyából, és elterült mellettem, hangosan röhögve. Az egész túl idillikus volt, persze, de ilyen is kellett az életünkbe.
- Baszki! De jó itthon… - nevetett mellettem ELliot, én meg cska mormogtam durcásan az orrom alá, mert hát koszos lettem, ázott-fázott, de ahogy Elliot felém fordult csak kellemesen belesóhajtottam a csókba.
- Szóval élvezed az életet itt, hm? - kérdeztem beledünnyögve a csókba. Mondjuk költői kérdés volt, Elliot itt teljesen kivirult. A kezemmel a ruhája alá nyúltam, hogy érezzem a bőrének kellemes melegét, és mert az nem volt olyan koszos és sáros. Meg mert le is vettem az előbb magamról a kesztyűt. Jó szolgálatott tett, de ELliotot szerettem volna érezni az ujjaim alatt. Mélyebben csókoltam hát vissza, és kiélveztem ezt az apró kis békét ami belakta magát közénk.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.
(https://i.pinimg.com/564x/63/eb/b1/63ebb17afb91d2cd25e43d802a7357cf.jpg)

◃ a i d e n ▹

- Nevess csak rajtam - húzta fel az orrát Aiden, amitől persze csak még jobban nevetnem kellett. De azért próbáltam visszafogni magam, hogy ne legyen egy végtelen hangos röhögés, amit talán még Dean és Rosie is hallott odabent. Jól esett őszintén boldognak és egyszerűnek lenni, már rég nem talált rám a káosz úgy igazán... legalábbis Aiden mellett. Ha nélküle voltam kicsit minden más volt, vonzottam a bajt, kalandokba keveredtem, de ott, abban a percben mérhetetlenül békés volt minden. Még a kétségeimet is egészen elfelejtettem.
- Úgyis láthatod, hogy milyen lenyűgöző vagyok ilyen farönkökkel együtt is túrt bele a hajába szexizve. Inkább nem nyitottam válaszra a számat, csak vigyorogva bólintottam. Tudtam, hogy tudna ő nagyon férfias és lenyűgöző lenni, de még talán nem volt elég érett hozzá, hogy a finyásságát csak úgy elengedje.
Valószínűleg a pók csak ráadás volt Aiden vidéki hangulatához, amit nagyrészt pánik és félelem lengett körbe. Ő persze ezt sosem vallotta volna be... de félt a bogaraktól, talán még az állatoktól is, pedig egy birkában aztán tényleg semmi nincsen. Nyírás előtt édesen puhák, utána pedig soványak és viccesek. Kicsit reméltem, hogy megszereti ezt, ha sokszor járunk ide, de nem akartam ráerőltetni semmit. A városi élet kényelmesebb volt, igaz hangosabb is, de megértettem, miért élne inkább ott. Ben és Erica közelsége sok mindent felül tudott írni.
Én persze más voltam. Még azt is élveztem, ahogy elterülök Aiden mellett a sárban és bemocskolódok. Nem számított, csak a pillanat, ahogy ott voltunk egymás mellett ebben a békés tájban. A nevetés közepette fordultam Aiden fölé, átvetettem a lábamat a csípője felett, hogy finoman rá tudjak ülni és az arcához hajolva megízleljem a dohánytól kissé kesernyés ajkait. Imádtam azt a csókot, mély volt és finom.
- Szóval élvezed az életet itt, hm? - dünnyögte az ajkaim közé. A tenyere finoman simított a ruháim alá. Hagytam, hogy közelebb vonjon magához, a csók pedig ismét mélyebb és szenvedélyesebb lett. Még választ sem tudtam adni a kérdésére, olyannyira belefeledkeztem abba a néhány minutumba. A testem finom remegéssel reagált a közelségére, a tenyere melegségére.
Az idilli pillanatot egy hangos dörgés, majd a kövér, fekete felhőkből érkező hatalmas szemű eső mosta el.
- Merlinre! - kiáltottam fel, majd nagy nehezen felkászálódtam Aidenről. Addigra már olyan sűrűn esett az eső, hogy a távolban álló házak egész egyszerűen eltűntek a látképről, én pedig bőrig áztam. Éreztem, amint minden ruhadarabom a testemre tapad, a hajamból is csöpögött a víz. De odanyúltam, hogy felsegítsem őt is.
Felettünk még akkor is dörgött az ég, amikor már befelé csúszkáltunk a sáros udvaron. Aztán az ajtót belökve berontottam a korábban még póktól koszos fészerbe. Most csak az a kevés behordott tűzifa volt, amivel Aiden már korábban végzett.
- Itt még Londonnál is szeszélyesebb az időjárás. - Dünnyögtem Aiden felé, majd ahogy az ajtó felől visszanéztem Aidenre. Egyformán vizesek voltunk és sárosak is persze. Tudtam, hogy kiborult, mert koszos lett, ezért odaléptem hozzá, hogy finoman megcsókoljam. - A hajad most még cukibban göndör lesz. - Leheltem az ajkaira. Borzasztó szexisnek találtam így, hogy nyomot hagyott rajta a természet. Csak végig simítottam a felsője átázott anyagán, hogy érezzem az izmait az ujjaim alatt domborodni.
- Itt ragadtunk. - Suttogtam, odakint ugyanis még inkább esni kezdett az eső. A fészer aprócska ablakán pedig egyre kevesebb fény szűrődött be, ahogy a sötét felhők mostanra az egész látképet elfoglalták maguknak. Én szerettem az eső hangját, időnként még elázni is olyan felüdülő érzés volt... kiváltképpen most, a nyári forróság után.

(https://i.pinimg.com/564x/3a/ed/c0/3aedc04b222f05ea30896053376887d7.jpg)

Sáros voltam, én sáros. Morcosan sóhajtottam egyet, és inkább csak ignoráltam a tényt, hogy a férjem, akinek most együtt kellett volna éreznie velem, a nyomorúságos sorsommal, és főleg a ruháimmal, az az arcomba röhögött. Csak laposakat pislogtam felé, miközben a fejünk felett sötét fekete felhők gyűltek, mintha csak ők is engem akartak volna kiröhögni. Sértetten horkantottam egyet, hogy egy kis drámai helyzetet is teremtsek. Persze ez már inkább csak rájátszás volt, Elliot felszabadult nevetése jelenleg mindennél többet ért nekem. Még akkor is, ha rajtam röhögött. Aztán jött a csók, ami olyan kellemesen hosszúra nyúlt, miközben és már Elliot bőrén simítottam végig. Nem is tudtam szinte felfogni, hogy mennyi idő telhetett el így. Csak belemerültem az érintésébe, az ajkainak puha lágyságába és az illatába. Még hirtelen az sem érdekelt, hogy rohadtul sáros voltam, és egy prűd fakupacon csókolóztam vele együtt. El tudtam volna veszni ebben a pillanatban.
De aztán dörgött az ég, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül ránk is zuhant, hatalmas kövér esőcseppek formájában, hogy még koszosabb legyek, és hogy még el is ázzak de teljesen. Csak megadóan megforgattam a szememet, rájőve arra, hogy ez a nap már nem lesz jobb, tisztaság tekintetében. A távoli házakat is szinte elmosta az eső, nem lehetett túl messzire látni. Egy kicsit nosztalgikus volt. Hányzsor áztam el így az utcán annak idején. Főleg itt, Londonban. Hányszor húzódtam be egy-egy kis párkány alá, ami persze szart sem ért, és bőrig hatolt a hideg eső. Nem felejtettem el, hogy milyen volt az életem ott, de akkor minden egyes ilyen nehéz pillanatot valami sorsszerű büntetésként éltem meg, nem is ellenkezve, csak megadóan beletörődve.
És mégis ennek ellenére az esőt szerettem. A hangját az illatát. Csak szarrá ázni nem volt buli. Sem akkor, sem pedig most. Elliotot követve botorkáltam be a fészerbe, ami cseppet sem volt melegebb, sőt nagyjából olyan hűvös volt odabent mint kint. Felsóhajtottam. Dörgött az ég, meglehetősen hangosan, és a villámok is cikáztak felettünk. MÉg csak öt sem kellett számolni, jött a következő csattanás. Hát, nem lettem volna most birka. Nem is csoda, hogy olyan büdös volt a gyapjújuk.
- Itt még Londonnál is szeszélyesebb az időjárás - jegyezte meg Elliot én meg csak hümmögve bólintottam. Tény, hogy nagyjából a semmiből csapott le ránk a vihar. Morcos arccal bámultam ki az esőre, és még csak be se tudtunk így menni. Bár azt hiszem Rosie ezt az egészet úgy is át fogja aludni. Az alvásnál legalább rámütött. Ha olyan eleven lett volna, mint az öcsém, sose aludt volna. Anya mindig előadta, hogy alig bírta elaltatni. Elliot odalépett hozzám, és megcsókolt, éreztem az esőcseppeket az ajkain, az arcán. - A hajad most még cukibban göndör lesz- tette hozzá.
- Pedig már kezdtem megzabolázni a hajam - túrtam bele a nedves tincseimbe. Nem szerettem, ahogy göndörödött, órákat basztam el általában régen is, hogy minimális hullámokra csökkentsem a hajamban lévő fodrokat. Benjamin loboghatott a hülye loknijaival a Roxfortban, de én nem akartam lejjebb adni. Elliot drámai kijelentésére csak bólintottam egyet.
- Így futottam össze pár éve Seannal - idéztem fel, hogy mondjak neki valamit. - Bőrig áztunk, de én találtam magamnak egy kellemes kis járdát, ami alá behúzódhatok. Persze ő is pont oda jött. Úgy nézett ki mint a mosott szar, és rám is esett. Előző nap volt telihold - vontam meg a vállamat. - Megkérdezte, hogy milyen évet írunk - megcsóváltam a fejemet. Három éve volt, és a sors valami rohadtul furcsa, nem? Mert lett otthonunk. Mind a kettőnknek.
Magam mellé húztam ELliotot, mindegy volt már, hogy ő is sáros volt - én is.
- Nem hittem volna akkor, ott, azon a kis város koszos, hűvös járdáján, hogy megtalállak téged. Hogy lesz egy hely ahová hazatérhetek. És hogy lesz újra családom - dünnyögtem magam elé. Kitört belőlem a Benjamin féle szentimentalizmus. Meg az eső és az emlékek. Valahogy, ha belegondolok meg se kellett vorlna érdemelnem ezt. De sokan megtanítottak rá, hogy de. Én is valahogyan ezt megérdemeltem. Mert olyan dolgokat kaptam az élettől, amiről álmodni se mertem volna.
- Köszönöm - mondtam aztán halkan, olyan halkan, hogy talán meg se hallotta, hiszen a szavaimat szinte el elmosta az eső, miközben ránk ereszkedett a nappali éjszaka a vihar miatt. Odahajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam. Mert most valahogy koszosan és ázottan is, de...
Kibaszottul tökéletes volt minden.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.
(https://i.pinimg.com/564x/63/eb/b1/63ebb17afb91d2cd25e43d802a7357cf.jpg)

◃ a i d e n ▹

Hát te meg miben sántikálsz?- kegyetlenkedett a hang mélyen bennem, ahogy beleremegtem Aiden érintéseinek puhaságába. Olyan meleg volt a tenyere, olyan finom az érintése, hogy újra és újra az ajkai közé sóhajtottam egy lágy nyögést. Pontosan abban sántikáltam, amiben ilyenkor lehetett. Még az sem érdekelt, hogy fényes nappal volt és odakint bárki megláthatott volna. A bárányok már megszokták, a népek pedig ritkán jártak erre... még is ebből a kellemes bágyadtságból undok módon kirángatott a természet, néhány hideg, kövér esőcseppel, amik azonnal nedvesre mosták a ruhámat.
Gyorsan pattantam s bizonytalan léptekkel húztam magam után Aident az öreg fészerbe, ami pont eléggé karban volt tartva ahhoz, hogy ne essen be a víz. Ezt még Dean építette a fának, hogy egész télen kellően száraz maradjon a ház befűtésére. Anyám mellett megtanult praktikus lenni, nem csak élt bele a világba. Igazi férfi volt, nem érdekelték az életkörülményei, ez csupán anyámmal változott meg.
Jólesett az a csók vizesen és átfázva, na meg kicsit sárosan még. Sosem számított hol vagyunk és mi vesz körbe minket, Aiden ajkai azonnal felmelegítettek.
- Pedig már kezdtem megzabolázni a hajam - magyarázta. Nem is tudta talán, de imádtam a göndörödő tincsek vicces kis érintését. Annyira jól állt neki, én pedig olyan szívesen piszkálgattam őket.
- Gyönyörű a hajad. - Válaszoltam teljes őszinteséggel és finom csókot leheltem az ajkaira, ahogy végig simítottam a haján. Nekem ez tényleg örömöt okozott, de talán Aiden is látta ezt a szinte fekete szemek csillogásában.
- Így futottam össze pár éve Seannal- idézte fel ő maga is. - Bőrig áztunk, de én találtam magamnak egy kellemes kis járdát, ami alá behúzódhatok. Persze ő is pont oda jött. Úgy nézett ki mint a mosott szar, és rám is esett. Előző nap volt telihold - folytatta. Szerettem a történeteit, még ha fájdalmas is volt, de ebből tudtam megismerni igazán őt. Érdekelt, miken ment át, milyen kapcsolatai voltak. - Megkérdezte, hogy milyen évet írunk.
Odabújtam hozzá, ahogy közelebb vont magához. Nem is fáztam már, mert olyan kellemes volt megölelni őt, belebújni a karjai biztonságos ölelésébe. Két éve elképzelhetetlen volt, hogy ilyen boldog legyek bárkivel is. Aiden elhagyott, Natot meg én hagytam el, a gyerekeim, mintha soha nem is születtek volna meg. Ez az egész maga volt a kétlábon járó csoda.
- Nem hittem volna akkor, ott, azon a kis város koszos, hűvös járdáján, hogy megtalállak téged. Hogy lesz egy hely ahová hazatérhetek. És hogy lesz újra családom- dünnyögte Aiden. Az ajkaim puha csókkal illették a nyakát nyugtatásként.
- Én sem hittem muci, de te vagy az én kis csodám. - suttogtam. A hátát simították az ujjaim, éreztem milyen vizes és piszkos a ruhája, de így is imádtam. Szerettem érezni, hogy emberi, nem pedig olyan fene tökéletes, mint mindig.
- Köszönöm - lehelte az ajkaimra, ahogy egyetlen csókban olvadtunk össze. Ez volt a mi kis pillanatunk kettesben. Az sem számított, hogy odakint szakad az eső, a villámok cikáznak az égen és a a dörgés is hangosabb lett. Nagyot sóhajtottam végül, ahogy elhúzódtam és a szemeibe néztem.
- Én köszönöm - suttogtam magunk közé.
Odakint, mintha a vallomásainkkal egy időben a természet is nyugodni látszott volna. A sötét felhők megmaradtak, de a dörgés és villámlás abba maradt. A ház tetőn pedig egyre halkabban kopogtak az esőcseppek. Szerettem az őszt, a hűvösebb levegőt, a szürkeséget. Nekem ez volt a lételemem, ám Aiden koszos lett tőle általában, ami neki bosszúságot okozott.
- Ennyit a fészerszexről. - Állapítottam meg hangosan, majd elvigyorodva végig néztem a férjemen, majd kinyitottam az ajtót, amit magunkra húztam befelé jövet. - Adogatom kintről a fákat, te csak pakold be. - Mondtam és kiléptem az enyhe esőre, hogy a rönkökhöz nyúljak. Engem nem zavart az eső, sem az, ha esetleg szálka megy az ujjamba.

(https://i.pinimg.com/564x/3a/ed/c0/3aedc04b222f05ea30896053376887d7.jpg)

AZ eső nedves hűvössége végigcsorgott a hajamról a ruhámba és kellően elég volt ez ahhoz, hogy egy kicsit libabőrös legyek tőle. A hideg nem zavart, az eső sem, számtalanszor áztam el az utcán, és vacogtam egy-egy eresz alatt. Mégis nem sírtam vissza az életet. Tudtam milyen legalul lenni, és ahhoz képest, hogy milyen magasan hordtam az orromat, mennyire lenézően viselkedtem a muglikkal és a sárvérűekkel, ez egy kegyetlen erős pofon volt az élettől. Kellemetlenül dörgölte az orrom alá, hogy mekkora vesztes voltam. Nem csak egy háború vesztese, hanem az a vesztes is, aki nem volt képes megvédeni a családját. Hülyeség lett volna közben azon gondolkozni, mit kellett volna máshogy csinálnom. A sorsom pergette a lapokat, büntetést és áldást osztva egyaránt. Az is lehet, ha nem veszítettem volna el az apám és ahúgom, unalmas életem lett volna egy nő mellet. Vagy nem. Sosem fogom megtudni. És szerencsére nem vergődtem anynit azon, mint régen. Azon a kibaszott mi lett volna ha...-n. Megváltoztam, felnőttem, talán jobban is, mint az öcsém, de nekem ez volt a dolgom. Felnőttként vigyázni rájuk és óvni őket. Főleg Elliotot és a kislányunkat. Ő adott célt az életemnek és okot arra, hogy folyatni tudjam.
- Gyönyörű a hajad - csókolt meg én meg csak hümmögtem egyet. Tudtam persze, hogy jól néztem ki, de azért voltak gondjaim a hajammal, amik szerintem rontották az összképet. Nem szerettem magamon a hullámokat, nem akartam régen se úgy kinézni, mint az öcsém, így mindent megtettem, hogy belőjem úgy ahogy nekem tetszett. De ELliot szerette ezeket a fejemen, így voltak időszakok, amikor nem zaboláztam meg őket.
Kint zubogott az eső, átitatta az életet adó vízzel az egész környéket engem meg valami lehetetlen, szentimentálisan nosztalgikus hangulatba sodort, és felidézett bennem pár régi emléket, amik lassan de biztosan megváltoztatták az életemet. Eszembe jutott az első találkozásom Seannal, és ezt valahogy úgy éreztem meg kellett osztanom ELliottal is.
- Persze én mentettem meg az auroroktól, akik keresték. Akkor még pálcája se nagyon volt - húztam ki magam büszkén. És még sonkát is vettem neki. Aiden Kibaszott James Fraser... az utca hőse, mi? Hát már akkor is túl jó volt a szívem. Most persze jól esett leplezni az akkori érzéseimet ezzel a feneketlen nagy egoizmussal. De akkor ott valahogy olyan kurvára jól esett beszélni valakihez aki ugyan olyan elbaszott volt, mint én. Annak ellenére, hogy ő is és én is ugyan úgy ázottak voltunk, nem csak az esőtől, hanem a kezünkhöz tapadó vértől is. Talán ezért éreztem, hogy köszönettel tartoztam neki. Ha nem is mindet, de lemosta rólam a vért a csókjaival, az ölelésével és a szerelmével. Annak ellenére, hogy milyen rohadtul elbaszott voltam.
Mellette néha lehettem az is aki vagyok, egy sebzett vesztes, egy koszos kölyök, egy törékeny férfi, aki inkább vágyott egy ölelésre és egy szerető csókra, mint a világ legdrágább borára vagy öltönyére. Jól esett, ahogy megérintett, ahogy megsimogatta a vizes, sártól ragacsos hátamat.
- Én sem hittem muci, de te vagy az én kis csodám - Erre szomorks félmosollyal válaszoltam és egyszerűen csak megköszöntem neki. Mindent. Azt, hogy itt volt velem, hogy elfogadott. Hogy létezett és aztán úgy döntött, hogy mellettem éli le az életét.
- Én köszönöm - suttogta kettőnk közzé, én pedig odahajoltam egy forró, kissé esőízű, de annál őszintébb csókra. Az idő odakint ennek örömére giccses jókedvre váltott át, a vihar elvonult, bizonyára odább görgette a felhőket a heves szél, ami miatt az eső szinte vízszintesen eshetett. Mintha csak az idő is velünk ünnepelte volna, hogy abban a pillanatban milyen kibaszottul jól passzolt minden.
- Ennyit a fészerszexről - mormogta ELliot és kölcsönösen végignéztünk egymáson, miközben én próbáltam - sikertelenül - rendbe szedni magamat. A pálcámat amúgy se vehettem most elő, még szárítkozni sem, mert féltem, hogy azzal is csak megkavarom ezt a fos Szeszélyt.
- Ha kész vagyunk, még bepótolhatjuk - vigyorodtam el. - Esetleg a fürdőben - tettem hozzá noymatékosítva, miközben Elliot kiment, hogy beadogassa a nedvesen csillogó fákat. Talán itt majd megszáradnak. Az időt elnézve még kaphattunk abból az esőből, ami elvonult másokat boldogítani.
Igyekeztem a fákat ügyesen és gyorsan bepakolni, hogy aztán végre megszabaduljak ettől a fenemód vidékies kötelezettségeimtől. Persze segítettem, de inkább töltöttem volna bent az időmet kényelmesen, Rosie-val, Elliottal és Deannel. Mégis azért azt is be akartam bizonyítani, hogy nem voltam annyira elkényeztetve. Csak egy nagyon picit. Szerencsére Elliottal gyorsan megvoltunk, és aztán csak sóhajtottam egyet, miközben megropogtattam a kezemet. Kissé kimelegedtem a pakolástól, ilyen fizikai dolgokhoz nem voltam hozzászokva, nem úgy mint itt bárki, vagy otthon az öcsém, aki dupla ennyi idő alatt végzett volna. De azért makacsul büszke voltam magamra is, mintha megváltottam volna a világot.
- Zsenik vagyunk, Nyuszi - öleltem magamhoz a sáros fárjemet és puszit nyomtam az arcéra. Ennél koszosabbak már úgysem lehettünk. - Most alig várom hogy, hogy lezuhanyozzunk - kacsintottam rá, és átkarolva megindultam vele befelé, hogy végre fedett helyen legyünk. A fák pedig elégedetten szárítkoztak a fészerben.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.
(https://i.pinimg.com/564x/63/eb/b1/63ebb17afb91d2cd25e43d802a7357cf.jpg)

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: yellow for you (https://i.pinimg.com/564x/8a/7c/37/8a7c37006ba950c91afe975daad66f37.jpg) ║ zene: yours (https://youtu.be/lKcXh3b3mbU)

Volt valami az otthoni levegőben, az itteni eső kopogásában, ami egészen más volt, mint Londonban. Békésebb, csendesebb, olyan megnyugtató érzésű volt valahogy. Meg akartam ragadni ezt a pillanatot és elmerülni benne, de akármennyire is szerettem, mindig választottam volna inkább Aident ezekkel szemben. A londoni életünk, a családunk többet ért ennél az otthonos érzésnél.
Bájos volt, ahogy a haját igazgatta, mintha akkor az apró csigák visszaalakulnának azokká a lágy hullámokká, amik addig voltak. Nem is tudta, mennyire imádom ezeket az emberi pillanatainkat. Nem létezett a Rowle család, sem a Zsebpiszok köz, de még csak az Aranyfog sem. Ezek a momentumok tettek minket azokká, akik mindig is voltunk… és amitől korábban Aiden annyira félt. Talán ezért hagyott el korábban, mert neki ez túl új volt azok után, hogy az utcán élt, hogy Seannal alkottak keserű kompániát egymás számára.
Valójában nekem is új volt. Korábban Nat ott volt, mint húzóerő, de a kettőnk kapcsolatát én próbáltam megmenteni, miközben Aiden foggal-körömmel harcolt a boldogságunk ellen. Én is féltem szeretni és élvezni, mert mindig ott kopogtatott a vállamon a kétség, hogy mikor gondolja meg magát.
– Persze én mentettem meg az auroroktól, akik keresték. Akkor még pálcája se nagyon volt – magyarázta, tovább emlegetve a múltját. Tudtam, hogy ő is sok mindenen ment keresztül, de még kellően fiatal volt, hogy ez az életének egyetlen rövid szakasza legyen. Szerettem Aident, mellette akartam lenni, mint egy megbízható támasz… nálam jobban amúgy sem tudta senki, milyen számkivetettnek lenni, magányban, némaságban élni. Csakhogy én nem az utcákon húztam meg magam, hogy mindenkitől megvető pillantást kapjak, én kimenekültem a természetbe. Ennyi volt a különbség közöttünk.
Elmerültünk abban a nedves, esős, sáros csókban. Az ölelésében akartam dorombolni, ahogy a testem finom borzongással reagált a nyelvünk szenvedélyes táncára. Nem akartam elhúzódni, hiába csendesedett az idő. Az ujjaim, ahogy végig simítottak a felsőjén és elértem a fenekét, finoman paskolták meg ott.
– Ha kész vagyunk, még bepótolhatjuk – érkezett a válasz, miután hangot adtam csalódottságomnak. Jobban örültem volna, ha legalább egymásnak esünk… de határozottan nem ezért jöttünk, hanem, hogy bepakoljuk a fát, megkímélve Dean fájós, meghúzódott hátát. Kénytelen voltam megemberelni magamat és a csendesedő esőre kilépni, még ha nem is akaródzott igazán. – Esetleg a fürdőben – tette hozzá, finoman jelezve, hogy meleg fürdőzésre vágyik. Igaza is volt.
– Meglátjuk. – Kacsintottam rá, de ahelyett, hogy hagytam volna most őt kibontakozni, inkább csak beadogattam neki a kissé nedvesre ázott fát a fészerbe. Nem akartam, hogy esetleg elázzon megint vagy elessen. Aidennek éppen elég sok volt már az, amit eddig kapott idekint, vidéken.
– Zsenik vagyunk, Nyuszi – vont magához Aiden. Sárosak és fáradtak voltunk, én kifejezetten éreztem minden tagomban, ahogy az izmaim feszülnek a szokatlan munkamennyiség hatására. De jól esett az a kis puszi. – Most alig várom hogy, hogy lezuhanyozzunk– tette hozzá.
– Nahát akkor… – mosolyodtam el és már indultam is befelé.
A házba lépve kellemes meleg fogadott minket. A kandallók és kályhák ontották magukból az aranyló fénnyel együtt. Dean és Rosie pedig láthatóan még a kis vihart is átaludták, így csendesen osontam be a fürdőbe, magammal húzva Aident. Ahogy becsuktam az ajtót, odapréseltem hozzá, hogy hosszan megcsókoljam.
– Vetkőzz le, szexi. – Húzódtam el.
Az öreg, lábas kádhoz lépve megengedtem a melegvizet, csak egy csepp habfürdőt tettem bele. Mit nekünk zuhanyzás, ha felmelegedhetünk rendesen is? Ráadásul a habok között annyival jobb volt Aidenhez bújni.

(https://i.pinimg.com/564x/3a/ed/c0/3aedc04b222f05ea30896053376887d7.jpg)

Fárazstó volt a vidéki élet és koszosabb, testhez közelibb, ami persze nem volt idegen tőlem, és mégis szerettem az elegáns és luxus szintű kényelmet. Hogy ha akartam az esőt hallgatva az ablak mellett ültem és kávéztam meg olvastam. Vagy csak gyönyörködtem a hangjában, esetleg a családomban,a kik körbevettek. Ezt szerettem. És most itt voltam, hogy segítsek az apósomnak, és Elliotnak pakolni afákat, miközben már nem csak a felsőm, hanem az alsógatyám is átázott a nedvességtől, és szinte mindenemet beborította a mocsok. Ha valaha is itt kellene élnem, mert tudtam, hogy ELliotnak ez a hely milyen sokat jelentett nem hittem volna, hogy valaha is megszoknám ezt. Az egészet, még ha volt ebben a tájban és ebben az életmódban valami elragadóan regénybeillő és vad. A zöld, fűtől ázott dombok, a szeszélyes időjárás mind-mind Elliotra emlékeztettek, benne volt ez a fajta ősi vadság és szabadság, ami engem sosem érhetett el. Teljesen szabadnak érezni magam képtelen voltam, a az öcsém jussa volt, aki sosem foglakozott a szabályokkal. És már nem is akartam tőle ezt az érzést ellopni.
– Meglátjuk - válazsolta Elliot, miközben gyorsan betettük a fészerbe a fát. A testem kezdte magán érezni a mozgás hatását. Nem iagzán volt ehhez hozzászokva, csak a kisebb edzésekhez, amiket az öcsémmel együtt csináltam. Nem mintha ott olyan nagyon megerőltettem volna magamat, inkább csak szintet tartottam a testemet, és nem is voltam olyan nagyon izmos, mint a Benjamin. Neki amúgy is erőre volt szüksége, hogy túlélje a meccseket, meg tudjon izomból hajigálni kvaffot. Tiszteltem az erőt az öcsémben, és Elliotban is.
Minden esetre rendkívül büszke voltam magamra, hogy befejeztük, és otthon meg ezzel el is dicsekedhettem majd, mintha én pakoltam volna egyedül a fákat. Persze Elliot segítsége nélkül amúgy továbbra is itt kínlódtam volna a pók meg a sár meg minden egyéb túlságosan is vidékies dolog miatt. Nem mintha erről bárkinek is tudnia kellett volna, de úgyis úgy adtam elő a dolgaimat, mintha megváltottam volna velük a világot. Most legalább nem egyedül csináltam ezt, hanem ELliottal együtt, és így az élet is sokkal szebb volt. Mert az élet szép. Csak kellett hozzá valaki, hogy ezt megmutassa nekem.
Amint bepakoltunk cuppogva ás mocskosan indultunk be a házba, ahol Dean és Rosie az igazak álmát aludták. Elmosolyodtam és egy pillanatra megálltam gyönyörködni a látványban. Egyszerűen jól esett látni, hogy az életet tovább adtam, és az ott pihent egy hatalmas vörös medve hasán, mintha a világon semmi baj nem lenne. Tiszta volt és ártatlan, és én meg szerettem volna ezt őrizni neki, amíg csak tudtam. Kellett ilyen apró kis fény a világunkba. Főleg azután hogy a legfényesebb csillag az életemben kihunyt Chrissie-vel. De most büszke voltam. Büszke a férjemre és a családomra.
A fürdőben Elliot az ajtóhoz nyomva hosszasan megcsókolt, én pedig kiélveztem az ajkainak kellemesen lágy érintését. A házban meleg volt, és kellemesen jól esett az átfagyott tagjaimnak is. Már egy kissé elszoktak attól, hogy az utcán kellett dideregniük, vagy a fűtetlen, elhagyatott hotelszobákban, ahová már csak csövesek jártak aludni.
– Vetkőzz le, szexi - mondta, és elhúzódott, hogy megengedje a vizet, én pedig csak elnéztem az elekját.
- Ezután a csók után még mondanod sem kell - vigyorogtam, és ledobáltam a ruháimat, hogy amikor beleültünk mind a ketten akellemes és jóillatú kádba, ha Elliotot is megfosztottam a ruháitól. A habokban szinte felsóhajtottak az izmaim, de én nem velük foglalkoztam, hanem azzal, hogy minél közelebb érezzem magamhoz Elliot testét.
- Már hiányzott ez - sóhajtottam, és gyengéd mozdulattal beletúrtam a vizes, kissé habos kezemmel Elliot hajába, hogy magamhoz húzzam. Fáradt voltam és csak csókolni szerettem volna, hogy érezzem azt a szeretetet, amit csak ő tudott neki adni, és amitől régen annyira el akartam menekülni. Sose voltam szerelmes, ő volt az első, aki ennyire lázas érzéseket váltott ki belőlem. Meleget és fényt adott nekem, pedig elbaszott voltam, olyan elbaszott. És most már megtanultam így élni.
A másik kezemmel a víz alá nyúltam, hogy odalent is megérintsem. Szerettem kényeztetni, csókolni és eggyé válni vele.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.
(https://i.pinimg.com/564x/63/eb/b1/63ebb17afb91d2cd25e43d802a7357cf.jpg)

◃ a i d e n ▹

A vidéki élet annyira én voltam. Mocskos, sáros, még is meghitt… ráadásul pontosan annyira békés, amire a leginkább szükségem volt. Valójában az elmúlt években elég sok stressz ért a magánéletemben. Nem csak sajnáltam magam, hogy senki sem szeret, mint kölyökként. Szó szerint beledobtak a mélyvízbe Nat mellett. Társasági élet, bálok, jótékonysági estek, könybemutató turnék, őrült rajongok. Akkora szociális jelenlét korábban évtizedekig nem volt a mindennapjaimba.
A vidék megnyugtatott és lezárta ezt a szenvedést és talán éppen ennek az ellazultságnak köszönhetően éreztem úgy, hogy fel tudnám falni Aident. Minden kín, amit addig érezhettem, tova szállt. A kétségeim elhalkultak és csak arra tudtam gondolni, mennyire akarom őt. Az a csók, ahogy az ajtóhoz nyomtam, egészen megborzongtam. Csak azt akartam, hogy vetkőzzőn és ennek persze hangot is adtam.
– Ezután a csók után még mondanod sem kell – vigyorodott el. Még a szemem sarkából elkaptam, ahogy vetkőzni kezd, de én már a káddal foglalkoztam, miközben kiléptem a cipőből, azzal együtt pedig a zokniból. Az ujjaim már a nadrágommal bütyköltek és ahogy az alsóval együtt lesiklott rólam, jött a sárga pulcsi, a fehér póló és az óra. Persze Aiden is besegített, amint végzett a saját ruháival és a finom kis simítások, ahogy a bőrömhöz ért, egészen fel tudott izgatni.
– Készen áll a fürdő… – suttogtam és hagytam, hogy magával húzzon a kádba, ami eddigre habbal és vízzel telt meg. Finom citromos, levendulás illat lengett körbe minket, odakint pedig békésen kopogott az eső tovább. Közelsimultam hozzá, finom csókot nyomtam a nyakára.
– Már hiányzott ez – mondta.
Az ajkait figyeltem, miközben beszélt. Kívánatos volt, ahogy formázta a szavakat, én pedig egészen összerezzentem ahogy a lehelete végig simított a bőrömön. Ezen persze csak az tudott még fokozni, hogy az ujjai a tincseim közé fúródtak. Kellemes, meleg volt az érintése.
– Hiányzott kettesben lenni… – dünnyögtem csendesen és finoman megharaptam az alsó ajkát. Szükségem volt Aidenre, hogy a bűntudatom, amiért magammal rántottam őt. Nem nyugodott ez a keserűség, ám most elcsendesedett, amíg a testem élvezte a pillanatot. A gondolataim egészen elhomályosodtak.
A testünk finoman olvadt össze. A csókokkal és a simogatásokkal mozdultam együtt az ölében. Szerencsére elég nagy volt a kád, így a lassú ritmusunkkal is kényelmesen elfértünk. Újra és újra megcsókoltam az ajkait, puszilgattam az az arcát. A szám végig simított a bőrén, finoman kaptam be a fülcimpáját. A testem megremegett tőle. Túl jó érzés volt az ízében elveszni.
A gyönyör gyorsan jött, kellemes hullámként sodorva el minden erőt, amit a mozdulatokba fektettem és csak ráomlottam Aiden mellkasába. Ez volt a világon a legjobb érzés, amikor a testünk egyetlen ritmusra létezett.
– Szeretlek… – Nyomtam az arcom a bőrébe. Az ujjaim finoman túrtak a tincsei közé.

(https://i.pinimg.com/564x/3a/ed/c0/3aedc04b222f05ea30896053376887d7.jpg)

Tényleg örültem annak, hogy így láttam ELliotot. Boldognak. Az utóbbi hónapok megviselték, főleg, ami az apjával történt, főleg, hogy miatta majdnem meghaltunk, de lassan az a lappangó fekete méreg is kezdett úgy összeolvadni velem, hogy nem is nagyon éreztem meg bennem a fájdalmat. Az öcsém miatt is és elliot miatt is örültem ennek, hogy lassan kezdett beleolvadni a testem minden egyes sejtébe, és valahogy belém olvadt a sötétséggel a kígyó is. És Elliotnak kellett egy enedék, hogy önmaga lehessen, hogy elmeneküljön a kirakat élet elől. Talán nem élt úgy mellettem, mint Forest, ha voltak bálok, ahová elmentem sose kényszerítettem rá, hogy jöjjön velem. Nekem az volt az élet, a pezsgés, a középpontban lenni néha-néha, hiszen bár az árnyékban éltem lubickoltam abban, amikor szerepelnem kellett. MItch amúgy is ha hazajött összehívta a fiaival az unokatestvéreket. Sokan voltunk szétszóródtunk, de a családunk összetartott. És ettől szerettem én őket annyira és ezt akartam én is. Hogy egy szép napon a gyerekeink is így összetartsanak. Mert ettől voltunk mindig is erősek. És imádtam a gondolatát, hogy ennek ELliot is arészese volt.
A fürdőszobában csaptak fel kettőnk között azok a szenvedélyes lángok, amiket az eső sem tudott elmodni a mocsokkal a fészerben. Kívántam minden egyes porcikáját, és az illatát ami minden nedvesség és sár elleneére az orromba kúszott. Elliot tett egésszé, rakta össze a darabjaim úgy, ahogy senki se volt rá képes. Talán ezért is éreztem egy kicsit úgy, hogy tartoztam neki, hogy ha felvetette volna azt, hogy itt akar élni, hát belementem volna. Nem mintha meg tudtam volna változni gyökeresen, de élni itt mellette képes lennék.
– Készen áll a fürdő… - suttogta az ajkaimra én pedig az ölembe vettem, hogy a meleg habok közzé merülve lemossuk rólunk a mocskot, ami a testünket beborította.
- Nem csak a fürdő van készen - mormogtam, és egyre mélyebben és hevesebben csókoltam őt, és már csak sóhajtottam a szavaira. Egyre jobban kívántam, és akartam, hogy egymásé legyünkújra és újra, amíg a testünk bele nem fárad. Persze még az a fáradtság is olyan jól esett, hiszen utána az összebújás az ágyban a takarók között billentette helyre a sokszor romokban álló világomat.
Elvesztem teljesen a mozgás közben, csak hagytam, hogy az ajkai a bőrömet simogassák, és azzal együtt a ronccsá vált lelkemet is egy kicsit összefoltozzák. Lehunyt szemel élveztem ahogy egyre hevesebbé váltak a csókok, az érintásek, és a ritmusunk is. Végigsimítottam az ujjiammal a gerincének vonalán, beletúrtam a hajába, és néha én is meg-meg szívtam ELliot nyakán a bőrét vagy az ajkát. A közeláben nem volt semmi ilyenkor, csak ketten léteztünk egy kifesíztett végtelen pillanatig. Aztán éreztem, hogy a testem megadja magát Elliotnak, és reszketve sóhajtottam fel, arcomat a vállába temetve csókoltam őt.
- Szeretlek - válaszoltam én is. Egy kicist még elringattam magunkat a vízben olyan kibaszott tökéletes volt minden így. Szinte már koszosak sem voltunk, de aztán gyöngéd mozdulatokkal kezdtem el megmosni ELliot fáradt testét, hogy átmelegedjen - bár ezek után már át volt -. Alig vártam, hogy lefürödjünk és végre bebújjunk ELliot szobájában az ágyába, ahol megint csak befelé kukkolhatnak majd a birkák.
- ezek után megérdemlünk mi is egy békés csendes pihenőt, mint Rosie és a nagyapja - mondtam és elvigyorodtam haloványan.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.
(https://i.pinimg.com/564x/63/eb/b1/63ebb17afb91d2cd25e43d802a7357cf.jpg)

◃ a i d e n ▹

Remegve élveztem az együttlét minden pillanatát. A ritmus hol hevesebb, hol lassabb volt. A szenvedély azonban egyenletesen terült szét közöttünk és húzott mind jobban egymáshoz. Olyan volt ez, mint egy küzdelem egymás mellett és egymás ellen. A testünk végül mégis csak egymásba olvadt tökéletesen, a vágytól aléltan. A forróság úgy szakadt le rólam, mint valami nehéz teher. Tökéletesen az övé voltam s ő tökéletesen az enyém.
Az arcát a vállamba temette Aiden. Én is odabújtam hozzá, éreztem a haja illatát és a bőre lágy érintését, ahogy végig simítottam a tarkóján. Ezek a pillanatok Rosie érkezésével még értékesebbé váltak, hiszen már nem csak mi voltunk, hanem ők is.
- Szeretlek- dünnyögte válaszul. Csendes mosollyal konstatáltam a szavait, hiszen én is ugyanezen szavakat rebegtem el neki. Hálás voltam neki, amiért kimondta... ezzel annyira felülírta mindazt, ami régen közöttünk történt. Igen. Gyerek volt még szinte. Igen. Küzdött ellenem, amiért én tudtam szeretni őt a saját önutálata ellenére is. Mindig nyílt lapokkal játszottam, kimondtam az érzéseimet. Ezen a téren sosem voltam bátortalan, pedig tudtam, a végén fájni fog. Talán most is így lesz, de annyira akartam élvezni még ezt az esélyt.
Finoman mosdatni kezdett, ezért kicsit elhúzódtam, hogy érje a víz mindenhol a bőrömet. Jól esett a meleg az eső után.
- ezek után megérdemlünk mi is egy békés csendes pihenőt, mint Rosie és a nagyapja - jegyzete meg Aiden.
- Ó... hát az a cintányéros majom már nagyon vár téged. - kacsintottam rá, mjad én is finom, habos vízzel kezdtem el mosni őt. - Ma elvisszük Rosie-nak magunkkal. - Tettem hozzá és az ujjaim közben lágyan tapintották ki Aiden izmainak domborulatait.
- Na gyere. - Mondtam és kiemelkedtem a vízből. Eddigre már kellően szétázott a bőröm, ráadásul a fürdő is hűlni kezdett. Szívesebben bújtam volna össze a gyerekkori ágyamban a férjemmel. Az akkori kis Elliot mindig magányos volt, talán nem is merte remélni, hogy valaha ilyen boldogságot érez. A félelem és minden csökkenni kezdett, mert volt támaszom. Na meg persze ott volt Szepi is...
Az egyik puha törölközőt Aidennek adtam, a másikkal pedig magamat töröltem meg. A ruháink is egészen száraznak tűntek, bár a sár még ott ült rajtuk.

(https://i.pinimg.com/564x/3a/ed/c0/3aedc04b222f05ea30896053376887d7.jpg)

A testem elfáradt, de ez olyan jóleső volt. Mint amikor edzés után zuhanyozik valaki, feltöltött és jól esett, annak ellenére, hogy egy kicsit úgy éreztem, minden izmom szeretne most pihenni. Lehet a farakodás is rátett még eggyel, de még így is minden egyes együtt töltött pillanatot imádtam és gyönörű volt. Elliot is és az érzés is, amit adott nekem. Kimondtam hát, hogy tudja. Mert most már nem féltem tőle, nem féltem a kapcsolattól, nem féltem a maradástól, és nem akartam minden éron mindenből elmenekülni. gyáva voltam, és talán még egy részem most is az. Főleg az érzések terén, de talán ebben sosem fogok teljesen megváltozni. Féltem, hogy veszíthetek, féltem a vereségtől, az elutasítástól és hiába vonultam midnig olyan fene nagy arccal a magányba, féltem, hogy újra rám fog szakadni. Túl sokat voltam egyedül ebben az életben ahhoz, hogy többet már ne akarjam azt az érzést. Szerettem egyedül lenni, a sjaát gondolataim között, de jó volt a tudat, hogy volt egy ház, ahová hazatérhettem, volt egy család, ahová mehettem, és voltak emberek akikre támaszkodhattam, anélkül, hogy ezt egymás arcába kellett volna dörgülnünk. Megtanultam értékelni az életet, ahogy apám akarta nekem tanítani. Reméltem, hogy valahol büszke rám ezért. Az öcsémre biztos az volt, csak mindig azt hittem, hogy rám nem az. Szerettem volna megkérdezni sok mindenről, de már nem voltak szavai ehhez az élethez. Helyette hátrahagyta nekem az öcsémet, és egy esélyt a jobb életre.
- Ó... hát az a cintányéros majom már nagyon vár téged. Ma elvisszük Rosie-nak magunkkal. - dünynögte ELliot én pedig lehunyt szemmel élveztem ahogy végigsimított a testemen. Szerettem Elliot érintését, meg ahogy rámnézett. Elhúztam a számat egy grimaszra, mert utáltam azt a majmot, de ha Rosie-ban volt egy csepp őrült Fraser vér is, akkor azt iszem imádni fogja, és egész nap a cintányérkodést kell majd hallgatnunk otthon.
- De jó is lesz - nyögtem fel drámaian, majd amikor mind a ketten tökéletesek voltunk és tiszták, kiléptünk a kádból és megtörölköztünk az apró fürdőszobában. Egy ideig csak álltam és néztem ELliot szép vonásait, miközben igyekeztem a felemás, tekintetemmel minden mozzanatát magamba szívni. Jó illata volt, egy kicsit ráragadt ez a vidéki illat, bár Sean mindig is azt mormogta az orra alatt, hogy ELliotnak olyan természetközeli illata volt. Persze ezt nem tudhattam kiszagolni, de hiába éltünk Londonban úgy tűnt, a föld a bőre alatt volt, ahonnan származott. Ezt pedig nem moshattam ki belőle én sem, és nem is akartam volna.
A törölközőt a vállamra dobtam, és megindultam ha szárazak lettünk a szobája felé, a ruhálkról pedig egy pálcaintéssel letakarítottam a sarat, és szépen lebegtek utánunk. Nem szerettem a koszt, és még midnig tökéletesen tudtam a takarítóbűbájokat használni. Néha még az öcsém szobájában is takarítottam, ha nem bírtam elviselni annak a tudatát, hogy egy éjjel valami kosz-szörny indul meg tőle felfalva az egész családunkat. Kicsit hiányoztak ezek a gyerekkori dolgaink.
- Na vissza is tértünk a gyerekkorba - dünnyögtem, belépve ELliot szobájába, ami ugyan olyan baráságosan fogadott, mint annak idején, amikor az elválásunk után itt felkerestem. Megfogtam a kezét és behúztam az ágyba, miközben persze rámzuhant a hülye majom is. Mormogva sodortam odébb magamtól, és betakartam magunkat. Odabújtam teljesen Elliothoz, hogy végre eltölthessünk a megérdemelt pihenőnket, és tökéletesen boldognak éreztem magam. Mellette szerettem az életemet. Talán még ezt a kibaszott világot is, ami annyi mindent elvett tőlem.
Boldog voltam.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT! <3
A HELYSZÍN SZABAD :P

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/d4/aa/f3/d4aaf37f346a9b0b99f2b134939df9d3.jpg)

2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

Azt hiszem, elérkezett az idő, amikor nyugodtan mondhatom, ha nem is vagyok olyan, mint korábban, lehiggadtam. Most már megint látom a célt a szemem előtt. Igen, egyenesben vagyok. Nem gondoltam, hogy ehhez pont Macmillan kell majd, de most azt hiszem, mégis jó helyen vagyok.
Pont ezért a hét elején küldtem egy baglyot Elliotnak, hogy találkozzunk. A feladatommal kész vagyok már, csak holnap kell visszamennem a parancsnokságra, addig van egy kis szabadidőm. Már korábban is láttam őt, például Kingsley beszédekor, de akkor még nem gondoltam, hogy készen állnék rá. Mármint valószínűleg, de előtte az előkészületek túlságosan is lekötötték a figyelmem, azóta meg a munka és a nyomozás. Szóval kicsit az elhavazódásra is rá tudom fogni, hogy eddig nem jelentkeztem.
Örültem… nem is, inkább megkönnyebbültem, miután a nyár eleji szerencsétlen próbálkozás után ismét elfogadta a meghívásomat. Nem haragudtam volna rá, ha elutasít és inkább visszamondja, de nem tette, és ezért hálás vagyok. Ha nem is békülünk ki, ha soha többé nem látom, akkor is örülök, hogy ezt az egy lehetőséget megadta nekem.
Az üzenete szerint Észak-Írországban van, és mivel én is itt vagyok, gondoltam elugrok hozzá a patikába, de gyorsan lebeszélt róla. Annyira talán nem is baj, nem igazán van kedvem más társaságában is lenni. Szerintem ez eléggé személyes beszélgetés lesz. Egy semleges helyet választottunk végül. Szóval most itt ülök Cranagh főutcájának egyik padján. Nem tudom még mennyi idő, amíg ideér, és most nincs itt egyik kutya se, hogy lekössenek, ehhez a feladathoz nem hozhattam őket. Azért remélem még így is felismer majd.
Végül meglátom közeledni. Még mindig úgy megdobbantja a szívem, mint mikor először találkoztunk. Sőt, most talán kicsit jobban is. Felállok, mikor közelebb ér, és felé nyújtok egy doboz csokit.
- Szia! Jó, hogy itt vagy.
Eléggé zavarban vagyok, nem tudom, hogyan is kéne viselkednem. A legtöbbször nem én kezdeményezem, és nem is fogok már soha többé. Mármint Ellioton kívül nem hiszem, hogy fogok mással bármilyen kapcsolatot kialakítani, és főleg ott kezdeményezni.
- Igazán hálás vagyok érte. Üljünk le vagy jobban szeretnél sétálni?

◂ ismét▸

2003. november 1.
(https://i.pinimg.com/564x/05/77/35/057735ced861ac37ba962aaba43f6f70.jpg)

◃ g a b e ▹

Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.

style: winter time (https://i.pinimg.com/564x/c4/6e/ce/c46eced2986f041bce0c4ba81cc47299.jpg) ║ zene: Hogsmead winter ambience (https://www.youtube.com/watch?v=LgZjI7JRi1I&t=81s&ab_channel=AmbientWorlds)

Gabe,
Jó újra hallani felőled. Szívesen találkoznék veled, ám ahhoz el kéne jönnöd Cranagh-ba.
A londoni légkört most kicsit félretettük és a tél végéig itt maradunk mindenképpen.
Ha megfelel holnap után ráérek. A falu főterén találkozunk.
Pá,
(https://i.imgur.com/m3qbNF9.png)

2003. október 30.

Ezekkel a sorokkal feleltem Gabriel levelére. Mindenképpen bementem volna a faluba, hiszen Aiden aznap dolgozott Londonban, Rosie pedig Danieléknél volt. Így lényegében a magam ura voltam, s megejthettem a heti bevásárlást is, nehogy az én drága férjem úgy érezze, ez is ráhárul. Attól függetlenül, hogy próbáltam magam olyasmivel áltatni, hogy ez csak egy kis kitérő a bevásárlás előtt, a gyomrom eléggé görcsbe rándult. Legutóbb borzalmasan kellemetlenül éreztem magam Gabe társaságában.
Én csak meg akartam óvni őt, de nem ment. Nem a bérgyilkos volt a valódi probléma, hanem a fafejűség és állandó öngyilkossági kényszer, ami valójában Gabe sajátja volt. Hogy óvhattam volna meg valakit saját magától? Főleg azután, hogy még engem is belekevert ebbe az önpusztító gondolkodásba? O'Mara... mintha te különb lennél. - morcogott bennem a hang kegyetlenül. Igaza volt talán, de ez nem különösebben érdekelt. Én is csak ember voltam, aki más szemében előbb látta meg a szálkát, mint a sajátjában a gerendát.
Ahogy a főutcán a tér felé haladtam, azonnal megpillantottam. Nem volt olyan nagy ez a falu, ráadásul a macskaköves utcában más nem is nagyon mászkált. Ő volt az egyetlen, aki ott ült a régi, kicsit rozoga padon, ahonnan a Szent Patrik templomra lehetett rálátni.
Nyeltem egyet, mintha csak izgatott volnék. Ő maga is felpattant és felém nyújtotta a kezében szorongatott valamit. Egy doboz csoki volt.
- Szia! Jó, hogy itt vagy. - Szólalt meg, ahogy közelebb értem.
Csak biccentettem és elvettem az ajándékot. Vajon miért hozott nekem ilyesmit? Régen rendszerint mérges volt, ha édességgel tömtem magam, mert nem ettem az ő véleménye szerint kellően egészségesen. Mindig azzal fenyegetett, hogy majd főzni fog rám.
- Mondtam, hogy itt leszek. - Szólaltam meg végre én is. Kedves szavak még nem mentek, de a csokit néztem amúgy is Gabe szemei helyett. - Köszönöm. - Bedugtam a kabátom zsebébe, bár éppen csak belefért.
- Igazán hálás vagyok érte. Üljünk le vagy jobban szeretnél sétálni? - kérdezte. Igen. Már biztos voltam benne, hogy legalább olyan zavart voltam, mint én. Ezért közelebb léptem hozzá és megöleltem. Kellett, hogy valaki megtörje a jeget végre.
- Sétáljunk. Az én ízlésemnek túl hűvös van a padonücsörgéshez... - Felnéztem a szemébe, majd végig simítva a karjain hátrébb léptem tőle. Döbbentes, milyen hatalmas ember, szinte sajnáltam, hogy a régi magabiztos fény már nem csillogott úgy a szemében.
- Szóval... mi a helyzet? - kérdeztem és megindultam a macskaköves úton, lassan, olyan beszélgetős tempóban. Körülöttünk régi házak voltak, az út végén meg egy kis kocsma, ahol megihattunk egy-egy pohárkával. Mármint csak én. Gabe persze túl paranoiás lenne ahhoz, hogy máshol igyon.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/d4/aa/f3/d4aaf37f346a9b0b99f2b134939df9d3.jpg)

2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

Nagyon izgulok ettől a helyzettől. Nem is tudom, hogy mit gondoljak. Egyszerre érzek izgatottságot, ugyanakkor tartok is tőle. Mi lesz akkor, ha rosszul sül el ez az egész? Eddig éltetett a remény, hogyha sikerül mindent helyrehoznom, akkor rendben leszünk. Utána jóra fordul minden. De ha mégsem, és soha többé nem látom majd őt, esetleg valamilyen összejövetelen vagy ünnepségen?
Pont ennek az elkerülése miatt most és innentől kezdve mindent bele kell adnom, hogy minden úgy működjön közöttünk, mint azelőtt. Vagy, ha nem is annyira minden, de a jelen helyzetből kell kihozni a legtöbbet. Kicsit esetlenül is állok hozzá a helyzethez, mikor megjelenik. Csak úgy a kezébe nyomom a csokit. Tudom, hogy ő szereti még akkor is, ha korábban ágálltam ellene, és mondjuk most sem helyeslem, de ez legyen a legkevesebb.
Szerencsére úgy érzem, hogy a kezdeti kicsit megilletődött hangulat lassan, de azért kezd feloldódni. Mondjuk, nagyon lassan még az ölelésnek köszönhetően is. Visszaölelek, igyekszem nem összeroppantani őt, mégis kicsit talán erősebben teszem, mint ahogy kell. De ezt betudom annak, hogy mennyire hiányzott valójában. Hogy ezt eddig mennyire nem vettem észre.
- Sétáljunk. Az én ízlésemnek túl hűvös van a padonücsörgéshez…
- Rendben. Akkor sétáljunk.
Megindulok a nyomában, de szorosan mellette. Nem hiszem, hogy itt bármiféle támadástól kellene tartani, de azért nyitva tartom a szemem. Elliot nem keresi a bajt, de az valahogy mégis mindig megtalálja, és most nincs itt egyik kutya se, hogy időben figyelmeztessen.
- Szóval… mi a helyzet?
- Nos…
Nem tudom, hol kezdjem. Annyi mindent kéne mesélnem, de valahogy mégis belémfagy egy pillanatra a mondandóm.
- Sikerült mindent tisztáznom Macmillannal. Kicsit békét is kötöttünk egymással, de én mindenképpen vele. És közben talán magammal is.
Igen, így lenne a legjobban megfogalmazva. Elsősorban saját magammal kötöttem békét, és csak aztán Macmillannel. Tudom, sokáig tartott elfogadni az új valómat, és közben nagyon sok mindent leromboltam magam körül, és el is vesztettem néhány embert, de azt gondolom, ha innentől keményen dolgozok, akkor könnyebb lesz majd.
- Lassan visszamehetek majd terepre is, és komolyabb feladatokat is kapok. Meg mellette eljárok egy pszicho-medimágushoz is. Azt hiszem, most hogy megbékéltem bizonyos dolgokkal, egy ideig még szükségem lesz segítségre. Megfogadtam, hogy nem fogom hajkurászni az emlékeimet, de most úgy érzem, ha kicsit dolgozok azon, hogy visszakapjam őket, attól nem kevesebb, hanem több leszek. Viszont segítség kell hozzá, hogy ne essek bele ugyanabba a hibába, mint korábban. Hogy a múltam ne befolyásolja a jelenem.
Azt hiszem, így lehetne a legjobban és a legkönnyebben összefoglalni. De talán csak ezzel áltatom magam. Nem is tudom igazán. De az biztos, hogy amíg így tudok ’stabil’ maradni, addig senkit sem fog zavarni, vagy senki nem fog ellene szólni.
- Veled mi a helyzet? Hogy van Rosie?

◂ ismét▸

2003. november 1.
(https://i.pinimg.com/564x/05/77/35/057735ced861ac37ba962aaba43f6f70.jpg)

◃ g a b e ▹

Rég láttam Gabrielt, majdnem természetes volt, hogy izgultam. Sőt... igazából nem is csak izgultam, hanem úgy éreztem magam, mintha éppen újraismerkednénk. Talán már nem is azok az emberek voltunk, akik ott ácsorogtak egy holttest felett, azon veszekedve, mit kéne tenni. Azóta kicsit nyugodtabbak voltak a mindennapjaim, legalábbis harcba nem keveredtem... támadni megtámadtak persze, de Aiden nem engedett harcolni. Ő egész más hatással volt rám, mint Gabe.
- Rendben. Akkor sétáljunk.
A válaszra csak biccentettem. Lassú léptekkel indultam meg, hogy kicsit összeszedjem magam a hideg, őszi levegő különös ölelésében. Valahogy kellett ez, hogy tisztán tartsa a fejemet mellette, hiszen még a viták emléke ott kavargott bennem. Keserűség érzést is éreztem, hiszen én tényleg, tényleg nagyon akartam neki segíteni... valamikor szerettem. Valamikor olyan őrülten imádtam, mintha ő lenne a másik felem. Igazából akkoriban ezer fokos lángon égtem, el tudtam volna emészteni magamat is, meg őt is... de csak egy fellángolás volt, egy lehetőség, hogy megint boldog legyek. Az élet viszont nem ezt a lehetőséget adta meg végül. Csak meglebegtette előttem, hogy lépre csaljon.
- Nos… - kezdte. Úgy tűnt, nehezére esik összeszedni a gondolatait, de ilyen téren én türelmes voltam. Hozzásimultam a karjához menet közben, hogy érezze, a figyelmem tökéletesen az övé. Így is volt.
- Sikerült mindent tisztáznom Macmillannal. Kicsit békét is kötöttünk egymással, de én mindenképpen vele. És közben talán magammal is. - Folytatta végül. Ez meglepett, hiszen én mondtam neki, hogy az egyetlen út most már az, ha őszinte lesz. Macmillan ravasz volt és rájött volna. - Lassan visszamehetek majd terepre is, és komolyabb feladatokat is kapok. Meg mellette eljárok egy pszicho-medimágushoz is. Azt hiszem, most hogy megbékéltem bizonyos dolgokkal, egy ideig még szükségem lesz segítségre. Megfogadtam, hogy nem fogom hajkurászni az emlékeimet, de most úgy érzem, ha kicsit dolgozok azon, hogy visszakapjam őket, attól nem kevesebb, hanem több leszek. Viszont segítség kell hozzá, hogy ne essek bele ugyanabba a hibába, mint korábban. Hogy a múltam ne befolyásolja a jelenem.
Nyeltem egyet.
- Örülök, hogy sikerült rendezned a dolgaidat... - motyogtam csendesen. Megsimítottam kicsit az ujjait, éreztem, milyen kemény, dolgos bőre van. - De azt hiszem, hogy a múltat ilyen téren nem tudod háttérbe szorítani. Eléggé meghatároz minket... - sóhajtottam fel végül. Nem akartam neki hazudni, mert nálam jobban senki sem tudta, mennyire meghatározó mindaz, amiben születtünk és tettünk életünk során. Még most is fáj minden, amit az anyámmal tettem, fájnak a válásommal kapcsolatos dolgok, hogy Aiden egyszer már elhagyott... de mindezek tettek azzá az emberré, aki voltam és nem adtam fel.
- Kell a múltad ahhoz, hogy ha nem is jobbá, de erősebbé válj. Csak ne süppedj bele, inkább tanulj belőle.
Nem akartam persze okoskodni. Ki voltam én, hogy tanácsot adjak. Szánalmas múltam volt, szánalmas döntésekkel, amiknek mindig szívtörés volt a vége. Ha éppen nem az enyém hullott darabokra, akkor a körülöttem élőké.
- Veled mi a helyzet? Hogy van Rosie? - kérdezte. Nem lepett meg, hogy elterelte a szót. Gabe sosem volt az a túlzottan nyitott.
- Szépen nő - mosolyodtam el. Teljesen átkaroltam Gabriel karját és a vállához nyomtam a fejemet. - Alig várom, hogy több dolgot megegyen... - meséltem tovább. Nem, mintha Gabe orrára akartam volna kötni, milyen boldog vagyok ebben a házasságban. Valahogy nem éreztem tisztességesnek és amúgy sem ezért voltam vele.
- De egyébként minden rendben. - Feleltem. Nem említettem inkább meg neki azt az imperios esetet. - Szóval hívj meg egy sütire! - Mutattam előre egy kis cukrászda felé.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/d4/aa/f3/d4aaf37f346a9b0b99f2b134939df9d3.jpg)

2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

Nem tudom még mi lesz a mai nap végeredménye, de abban biztos vagyok, hogy soha nem fogom megbánni ezt a mai találkozót. Igen, féltem tőle, és igen, talán még mindig korai, de már nem bírtam ki anélkül, hogy beszélhessünk. Ha Kingsley beszéde nem úgy alakul a Hyde parkban, mint ahogy történt, akkor talán már ott megpróbáltam volna váltani vele néhány szót. A sors viszont ezt dobta nekünk, és nem mondom, hogy nem jobb ez a helyzet, mint az akkori lett volna.
Még akkor is, ha tudom, hogy nagyon képlékeny ennek a napnak az alakulása. Viszont biztos vagyok benne, hogyha a kezdeti kicsit zavaros pillanatokon túl leszünk, akkor már nem lesz gond. Hogy meddig, azt nem tudom, egy ideig biztos. De mindent megteszek azért, hogy az az ideig elég sokáig tartson.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy a pszicho-medimágussal és a múltammal kapcsolatos beszámolóm közben nyel egy nagyot. Talán nem ezzel kellett volna kezdeni, vagy talán egyáltalán nem kellett volna rázúdítani. Mesélhettem volna a kutyákról is, Hópihéről, de azt gondolom, hogy most a bizalom felépítése az egyik legfontosabb teendőm, és ezt nem tudom másként megtenni. Úgyis átlát rajtam, tudom, hogy pár szóból rájönne, hogy valami nem stimmel vagy titkolok előle valamit. Arra pedig most nincs szükségem, hogy a köztünk lévő falat még jobban vastagítsam, inkább rombolni szeretném.
- Örülök, hogy sikerült rendezned a dolgaidat… De azt hiszem, hogy a múltat ilyen téren nem tudod háttérbe szorítani. Eléggé meghatároz minket… Kell a múltad ahhoz, hogy ha nem is jobbá, de erősebbé válj. Csak ne süppedj bele, inkább tanulj belőle.
- A doki szerint mivel nagy trauma ért, talán soha nem kapom vissza az összes emlékem. Talán mindig is lesznek törések benne vagy az is előfordulhat, hogy majd akkor kapok vissza néhányat, amikor a legkevésbé számítok rá, mondjuk egy bevetésen. De ettől még nem tagadhatom meg őket, hiszen valahol most is meghatároznak nem csak a múltamban, a jelenemhez is hozzájárulnak. Azt még nem tudom milyen formában, de ezt meg majd az idő határozza meg.
Ránézek Elliotra, komolyan keresem a tekintetét, mintha abból kiolvashatnék valamit legilimencia nélkül is. Bár, sok minden történt, és talán nem tudom úgy megmondani mit fog tenni, mint azelőtt, de nagyjából ki tudom következtetni, így abban is biztos vagyok, hogy ebben a közel háromnegyed évben, amíg nem találkoztunk voltak kisebb balhéi. Vagy ilyen vagy olyan formában. Oké, néhány el is jutott hozzám, de ilyen a kapcsolati hálózatom.
- Azt gondolom, a múlt mindannyiunkat meghatároz, és meghatározza a jövőnket is. Nem lehet olyan könnyen elfelejteni, mint ahogy akarnánk. Mondhatni a múlt nem enged.
Azért finoman jelzem, hogy bár mindent tisztáztunk Macmillannel, azért nem gondolom, hogy annyiban hagyná a Rowle háborút. Bár, nem tudom még miként, de meg fogom oldani, hogy előbb kerüljek a közelükbe, mint ahogy ő megint próbálkozna valamivel.
De ennek nem most van itt az ideje. Mindjárt az első beszélgetésen, szóval inkább kicsit terelem a témát. Főleg egy olyanra, ami tényleg érdekel is. Azzal pedig, hogy belém karol, kicsit meghitté is teszi az egészet. Mintha… nem is tudom… jó érzés.
- Szépen nő. Alig várom, hogy több dolgot megegyen.
- Azért arra figyelj, hogy akkor már többet fog megenni, mint te, de ha még mindig úgy főzöl, mint korábban, akkor szegényt azért ne mérgezd meg, inkább gyertek át hozzám, és készítek neki valamit.
Igyekszem kicsit könnyedebbre venni a helyzetet, és talán kicsit poénkodni is. Még mindig nem érzem magam igazán jól a bőrömben ilyenkor, de úgy gondolom, hogy kicsit ellensúlyoznom kell valahogy a túlságosan komoly modoromat. Szóval egy kis csipkelődés… azt hiszem, még belefér. Bár, a mosollyal még mindig hadilábon állok, de azért megengedek magamnak valami hasonlót.
- De egyébként minden rendben. Szóval hívj meg egy sütire!
- A csokoládé már nem is elég, amit kaptál? Semmit sem változott az édesszájúságod.
Azért elirányítom egy közeli pub felé, ahol édességet is biztos lehet kapni. Mondjuk, én nem hiszem, hogy bármit is rendelni fogok. Éhes és szomjas sem vagyok. Meg aztán van, ami biztos nem változik. Nem fogok idegen helyen étkezni, az biztos.
- Meghívlak egy vagy akár több sütire is, de akkor mesélj, mi az, amit nem mondasz el. Téged nem kerül el a baj, mintha direkt üldözne, szóval biztos történt valami ebben a kis időben.

◂ ismét▸

2003. november 1.
(https://i.pinimg.com/564x/05/77/35/057735ced861ac37ba962aaba43f6f70.jpg)

◃ g a b e ▹

Furcsa volt megint látni. Talán azért, mert az én fejemben az a kép élt, hogy legalább egy kutya mindig állt mellette, ám most egy sem volt ott. Ettől kicsit csupasznak tűnt, ami a megtörtségét csak tovább fokozta. Szerettem volna erősnek látni és hidegnek, mint régen. Akkor annyival könnyebb volt mellette lenni, hiszen élhettem a szokásos gyerekességemnek.
- A doki szerint mivel nagy trauma ért, talán soha nem kapom vissza az összes emlékem. Talán mindig is lesznek törések benne vagy az is előfordulhat, hogy majd akkor kapok vissza néhányat, amikor a legkevésbé számítok rá, mondjuk egy bevetésen. De ettől még nem tagadhatom meg őket, hiszen valahol most is meghatároznak nem csak a múltamban, a jelenemhez is hozzájárulnak. Azt még nem tudom milyen formában, de ezt meg majd az idő határozza meg.
Sóhajtottam egyet a szavaira.
Sosem gondoltam volna, hogy a múltját el kéne engednie... de emlékek nélkül az ember olyan nehezen teszi össze magát. Minden, ami velünk történik hozzá tesz a dolgokhoz, vagy éppen elvesz. Mindenesetre a történések úgy működnek, mint egy szobrász keze, alakítanak és csiszolnak, simítanak és lefaragnak. Nincs végleges kép. Az ember mindig alakul valamilyen irányba.
A szemébe néztem, miközben beszélt. Éreztem, hogy ezt szeretné, én pedig nem tagadtam meg tőle a pillantásomat. Fontos volt Gabe, még ha közöttünk ez az egész át is alakult. Gondját akartam viselni, mert tényleg trauma érte.
- Azt gondolom, a múlt mindannyiunkat meghatároz, és meghatározza a jövőnket is. Nem lehet olyan könnyen elfelejteni, mint ahogy akarnánk. Mondhatni a múlt nem enged.
Erre csak bólintottam. Olyan volt, mintha engem idézett volna. Talán mégis csak ragadt rá valami a közösen töltött időből vagy a vitáinkból. Mégis örültem, hogy könnyedebb témára tértünk át. Rosie-ról beszélni egyszerű volt. Ő édes volt és mindig mosolygott, amikor csak meglátott minket. Szerintem senki sem örült nekem még olyan kedves ártatlansággal, mint ő.
- Azért arra figyelj, hogy akkor már többet fog megenni, mint te, de ha még mindig úgy főzöl, mint korábban, akkor szegényt azért ne mérgezd meg, inkább gyertek át hozzám, és készítek neki valamit.
- Na, de Mr. Milton, most sértegetsz? - Nevettem fel. Éreztem, hogy csipkelődni próbál, ezért nem is vettem magamra. Őt sem mérgeztem meg egyszer sem... vagy mégis? Ki tudja! Valójában csak Natot mérgeztem meg, a csirkével, amit akkor sütöttem először.
- A csokoládé már nem is elég, amit kaptál? Semmit sem változott az édesszájúságod. - Erre csak elvigyorodtam és nagy büszkén megindultam a falucska egyetlen pubja felé. - Meghívlak egy vagy akár több sütire is, de akkor mesélj, mi az, amit nem mondasz el. Téged nem kerül el a baj, mintha direkt üldözne, szóval biztos történt valami ebben a kis időben.
Szép lassan haladtunk a pubot jelező cégér felé. Nem volt olyan nagy ez a falu, hogy hosszú sétákra legyen idő, én mégis élveztem, hogy ilyen helyen élhetek. Persze átmeneti állapot volt, hiszen hamarosan visszakerülhetünk a zajba és a mocsokba, ahonnan indultunk. Tudtam, hogy Aiden szereti Londont, mert kellemes és morajló volt, de nekem gyakorlatilag túl sok.
- Valójában annyira nem volt sok minden mostanában... - magyaráztam és még vállat is vontam. - Csak ide költöztünk. - Tettem hozzá. - Átmenetileg. A gyereknek is jót tesz a vidéki levegő, meg nekem is. Talán csak Aiden nem élvezi annyira. - Ezen persze majdnem felnevettem, de még mindig nem tudtam, hogy Gabe hogyan áll a házasságomhoz. Régen eléggé zavarta.
Inkább belöktem a nyikorgós ajtót. A füstös kis kocsma volt a falu szíve, így sokan most is ott reggeliztek, itták a reggeli kávéjukat. Én magam pedig levetettem magam a kandalló melletti asztalhoz. Steve, a csapos azonnal intett is, majd felkapta a kis konyharuháját és már jött is oda hozzánk.
- A legpöttömebb O'Mara fiú. - Üdvözölt a bajsza alatt széles vigyorral. - Csak nem egy almáspite lesz?
- Ismersz már. - Bólogattam. - De most egy csokis fánkot is kérek, mert ez a nagyfiú fizet. - Veregettem vállba Gabe-t, ha leült mellém.
- És a nagyfiú mit kér? Tudom. Egy pofa hazait! - Nem is várta meg a választ, már ment is tovább a pult felé.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/d4/aa/f3/d4aaf37f346a9b0b99f2b134939df9d3.jpg)

2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

Azt hiszem, mára ennyi elég is a lelki bajaimból. Nem panaszkodni jöttem ide, inkább azért, hogy jó és vidám dolgokról beszélgessünk. Pont ezért örülök neki, hogy sikerül Rosie-ra terelni a témát. Egy picit legalább.
Aztán egy szempillantás alatt a kajára terelődik a szó. Ez sem lep meg tulajdonképpen. Elliot két szenvedélye a gyerekei és talán az édesség. A kincsei nem igazán tudom felvehetnék-e ezzel a kettővel a versenyt. Bár, tudom, hogy azok is nagyon fontosak neki.
- Na, de Mr. Milton, most sértegetsz?
- Én…?
Igyekszem a legártatlanabb hangom elővenni. Persze, hallom, hogy sikerül a kis tréfám. Örülök neki, hogy meg tudom nevettetni egy picit. Ettől azért megkönnyebbülök, biztos vagyok benne, hogy innentől kezdve még könnyebb lesz újra beindítanunk a kapcsolatunkat. Ennek ellenére muszáj kicsit komorabb témára terelnem a beszélgetésünk fonalát. Tudom, hogy nem véletlenül költöztek ide, és tényleg igaz az is, hogy őt úgy követi a balszerencse, mint mást a kutyája.
- Valójában annyira nem volt sok minden mostanában… Csak ide költöztünk. Átmenetileg. A gyereknek is jót tesz a vidéki levegő, meg nekem is. Talán csak Aiden nem élvezi annyira.
Aham… Átmenetileg. Csak átmenetileg. Szóval valaminek mégis kellett történnie. Deannel vagy velük. A bolt felől nem érkezett el hozzám semmi hírek, de ez még nem jelenti azt, hogy nem ott történt valami.
- Átmenetileg? Talán felújítjátok a házatokat?
Hogy a Fraser fiúnak nem tetszik a tiszta levegő, az az ő baja. Ezen nem lehet segíteni. De ettől függetlenül érdekes, talán utána kéne néznem néhány dolognak.
- Mikor is költöztetek ide?
Ha csak körülbelül mondja meg, nekem már az is elég lesz. Majd utánanézek történt-e valami kirívó a Zsebpiszok közben. Egy kis kérdezgetés még senkinek sem ártott. Mondjuk, akinek meg mégis, azok biztos másként vélekednének a véleményemről.
Közben elérjük a pubot is, amikor megbánom egy pillanat alatt, hogy nem hoztam el legalább az egyik kutyát. Jobban örülnék neki, ha nyugodtan le tudnék ülni, és nem kéne arra figyelni, hogy valaki le akar-e támadni. Soha nem lehet tudni, hogy valaki nem szimpatizál-e A Renddel. Túl sokan voltak benne, így túl nagy a kockázat.
Igyekszem úgy ülni, hogy a legkevesebb esélye legyen annak, hogy hátba támadjanak, de jól beláthassam a területet. Kicsit körbenézek a fejekben is, ezért lényegében elnémulok, még akkor is erre figyelek, amikor a csapos az asztalunkhoz lép.
- Ismersz már. – Térek magamhoz a váll veregetésre. - De most egy csokis fánkot is kérek, mert ez a nagyfiú fizet.
Hümmögök egyet, miközben befejezem a pásztázást, majd a csapos felé fordulok, mielőtt még olyan meggondolatlanságra gondolna, hogy hoz nekem valamit.
- És a nagyfiú mit kér? Tudom. Egy pofa hazait!
Hümmögök még egy sort, mert másra nem is marad időm olyan gyorsan elhagyja az asztalunkat az alak.
- Szóval akkor kérsz egy pofa hazait?
Elliot ismer, tudja hogy úgysem fogom meginni azt, amit kihoznak nekem. De ha nem kéri, akkor vissza is küldöm, vagy majd odaadom valakinek a vendégek közül, aki szintén ilyen hazait iszik.
- Mikor költöztök vissza Hamutartóba?
Próbálom addig is visszaterelni a megkezdett beszélgetésünkre a fonalat.
- Apád próbálkozott azóta? Vagy Lisbeth?

◂ ismét▸

2003. november 1.
(https://i.pinimg.com/564x/05/77/35/057735ced861ac37ba962aaba43f6f70.jpg)

◃ g a b e ▹

Jól esett kicsit lazábbnak lenni, hallani, ahogy Gabe a szokásosan merev stílusában legalább humorizálni próbál. Valahogy ez hiányzott, hogy ne vegyen mindent olyan fene komolyan... de valójában az eltűnése után sosem láttam ilyennek. Még emlékeztem a reggelekre, mikor odaégettem a palacsintát, majd inkább elővettem egy csokit, hogy jól lakjak, de ő odajött, közölte, hogy vézna giliszta maradok így, majd szinte a semmiből rittyentett egy hatalmas, energiadús reggelit. Nem, mintha meg tudtam volna enni, de azok a csipkelődések bájosak voltak. Ezekbe az emlékek kellett volna megkapaszkodni, de annyi minden történt... annyi keserűség, annyi vita, annyi ellentét. Már nem ugyanaz volt egyikünk sem.
Lényegében újra kellett ismernünk egymást. Az új Gabe teljesen más volt, mint a régi, mintha az erő és az indulatok hiányoztak volna belőle. Nem bántam, mert volt, amikor velem is kegyetlen volt, csak azért, mert annyi minden történt vele régen... de furcsa volt és szokatlan, ahogy neki én is az voltam.
- Átmenetileg? Talán felújítjátok a házatokat? - kérdezte.
Cranagh nem volt nagy város néhány macskaköves utca és kis tér, meg templom, kocsma alkotta. Minden más csak a legközelebbi városkában volt. Talán egy antikvárium akadt valahol a falu végében, amit egy idős házaspár vezetett és ha a vevő elég szimpatikus volt, még kellemes, meleg teával is megkínálták. Szóval engem sosem. Gyerekkoromtól kezdve bajkeverőnek tartottak.
- Nem. Csak az itteni családhoz is közel akarunk lenni az év egy részében - válaszoltam. Nem volt, mit titkol Gabe előtt, bár azt inkább nem tettem hozzá, hogy bizonyára túl letargikus voltam, amiért hiányzott a vidék. Sosem kértem volna Aident, hogy jöjjünk ide.
- Mikor is költöztetek ide?
- Azt hiszem, októberben - vontam vállat.
Eddigre elértük a pubot, úgyhogy könnyed mozdulattal belöktem az ajtót, hogy besétáljak a megszokott, füstös levegőben. Lágy kocsmazene szólt a háttérben, amit egy rögtönzött két tagból álló zenekar szolgáltatott. Végig túrtam a hajamon, ahogy a pult mögött álló, bohókás bajszú tulajdonosra pillantottam. Steve-nek nehéz volt ellent mondani, amit a kandalló mellett elhelyezkedve hamarosan Gabe is megtapasztalhatott.
- Szóval akkor kérsz egy pofa hazait? - kérdezte, amint kettesben maradtunk. Meg sem lepett a vaskalapos hozzáállás, mindig olyan merev volt, mintha karót dugtak volna az ülepébe, ami azért volt fura, mert én sosem dughattam oda semmit... azt már nem engedte.
- Ne feszülj már ennyire rá. - Intettem le és keresztbe vetve a lábaimat, hátradőltem a székben. Végig néztem rajta, mintha flörtölnék, de valójában csak el akartam ellenőrizni, hogy minden rendben van-e vele ránézésre is. Tényleg régen láttam és tudtam, hogy sok minden érte. Látszott a szemei csillogásán. - Megkóstolom és ha nem halok bele, akkor ihatod.
A csevegés persze megmaradt közöttünk, de sosem voltam jó az ilyen általános diskurzusban. Mármint valahogy mindig magamra hoztam a bajt és akkor az olyan lovagok, mint Gabe, megpróbálhattak megmenteni.
- Mikor költöztök vissza Hamutartóba? - kérdezte aztán. Nem értettem, miért érdekli ez ennyire. A találkozások miatt lényegében teljesen mindegy volt. Egy hoppanálás és már itt is van... és ő még hányingert sem kap tőle.
- Nyáron talán - válaszoltam csendesen és a lábammal megérintettem az övét az asztal alatt.
- Apád próbálkozott azóta? Vagy Lisbeth?
Szerencsére Steve előkerült az italokkal, meg a fánkkal. Ezért nem tudtam válaszolni. Oké, rég nem találkoztunk, meg minden, de kezdett olyan vallatás féle lenni az egész. Megértem mondjuk, ő még itt van lemaradva, de annyi minden történt és apámék nem igazán kerültek a képbe, egyszer-kétszer persze észrevettem, hogy figyelnek, de megtámadni, sosem támadtak meg. Gondolom lefoglalta őket a saját ki belső harcuk a "trónért."
- Hát nem igazán... - Megfogtam az italomat és közelebb húzva magamhoz azonnal belekortyoltam. Jól esett az alkohol kellemes melege, ahogy végig szántott a testemen. A kinti hűvös után egészen szükségem is volt erre. Még nem szoktam meg, hogy a nyár ilyen hirtelen váltott őszbe.
- Na gyere nagyfiú... - Elvettem a sört és nagyot kortyoltam belőle. Nem volt rossz, de jobban szerettem a whiskyt még mindig. Még egy nagy korty, majd letettem az asztallapra. - Valld be, azért nem akarod megenni, hogy leitathass. Rossz taktika, Milton. - Kacsintottam rá.
Elé toltam a poharat is.
- Na, most te jössz. Nem mérgező.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/d4/aa/f3/d4aaf37f346a9b0b99f2b134939df9d3.jpg)

2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

Azt hiszem, túlságosan is előtérbe kerül nálam a kíváncsiságom, ami éppen csak nem csap át kihallgatásba. De mentségemre legyen szólva, tényleg érdekel. Miattuk. Másrészt persze, szeretnék utánanézni annak, hogy történt-e valami azokban az időkben, mikor elköltöztek, de ez meg részletkérdés. Nem tudom, miért gyanakszom ennyire rá, miért nem tudom egyszerűen elhinni neki. Talán azért, amit egyébként is lehet tudni Elliotról. Ha ő nem keresi szándékosan a bajt, akkor bevonzza. Márpedig egy költözésnél mindig fennáll a lehetősége.
Azért örülök neki, hogy ezúttal a család a nagyobb hajtóerő. Jobb ezt hallani, mint azt, hogy halálos fenyegetéseket kap az ember. Vajon sejti, hogy nem mondok le teljesen arról, megállítom az apját akármi is történjen? De ennek idő kell, és én türelmes leszek.
Viszont elérünk a pubhoz, úgyhogy hagyom ezeket a gondolatokat egy időre. Inkább körbenézek, lehetséges menekülési utakat keresek és olyan személyt, aki árthat nekünk. De egyelőre semmi gyanúsat nem tapasztalok. Viszont szúrós szemmel nézek a csaposra, mikor közli velem, hogy akkor ő kérdezés nélkül hoz nekem italt. Hát, nem kéne, de majd meglátja, ha visszaküldöm, mert Elliot sem kéri.
- Ne feszülj már ennyire rá. Megkóstolom és ha nem halok bele, akkor ihatod.
- És mi van a lassan ható mérgekkel?
Nem hiszem, hogy magyaráznom kéne neki. A családban medimágusok, patikusok vannak. De van egy olyan érzésem, hogy nem fog ezzel törődni. Ő meg van győződve róla, hogy nem történhet semmi, mert ismerik ezen a helyen. De hányszor hallottuk már, hogy pont az szúrta hátba az embert, akit a legjobb barátjának hitt?
- Hát nem igazán…
Szerintem azonnal rá fog jönni, hogy nem igazán győzőtt meg ez a válasza az apjával kapcsolatban. Igyekszem kitalálni, hogy mi történhetett vele, de nem lesz egyszerű. Ismerem már, elég makacs tud lenni, ha valamit nem akar elmondani. Csak egy újabb veszekedéssel tudnám kiszedni belőle az igazságot vagy legilimenciával, de azt nem szeretném bevetni. Azzal csak rontanék a helyzeten.
- Mondjam is ki mit gondolok, vagy kitalálod magadtól is?
Még mindig nem vagyok meggyőzve róla, hogy teljesen biztonságos az italozás, de Elliot határozottan veszi magához az italomat. Még az sem zavarja, hogy a csaposra nem éppen barátságosan tekintek. A csapos mindig gyanús egy kocsmai balhéban.
- Valld be, azért nem akarod megenni, hogy leitathass. Rossz taktika, Milton. – Figyelem, ahogy csúszik felém a pohár, de tekintetem azonnal Elliotra vetem. Keresem rajta a mérgezés tüneteit, de egyelőre nem látok erre utaló jelet. Nem baj, várok még egy kicsit. Közben persze kéznél tartok egy bezoárt.
- Na, most te jössz. Nem mérgező.
Megfogom a poharat, de nem iszok bele. Nem tudom még, hogy mi lesz ezzel az itallal, de a legnagyobb esélye annak van, hogy semmi. Tartogatom egy kicsit, és ha Elliot nem issza meg, akkor itt marad.
- Ráér még. Jó helyen van itt.
Tapogatom tovább látványosan, mintha nem mondtam volna le róla teljes egészében. Nem hiszem, hogy megbirkózok valaha egy ilyen hely adta lehetőséggel, már ami az étel és ital kínálatot jelenti. Túlságosan is belém ivódott, hogy bármi lehet gyanús. Ennyit számít két háború. Azt hiszem, rajtam kívül nem sokan vannak, akik ezt úgy igazán meg fogják érteni.
- Majd elfelejtettem.
A kabátom egyik zsebéhez nyúlok, ahonnan kiveszek egy plüss kutyust, ami Hópihe tökéletes mása. Igaz, kicsit növelnem kell a méretét, mivel a könnyebb utaztatás miatt összezsugorítottam, de az pillanatok alatt meg van.
- Ezt Rosie-nak hoztam. Alice imádta az állatokat, remélem neki is tetszeni fog. Ugat, ha baj van a kislánnyal. Vigyázni fog rá.
Nem hiszem, hogy a két apukája mellett még erre is szükség lenne, de ki tudja. A kisbabák néha meg tudják lepni a szüleiket. Annyi azért szerencse, hogy ezt nem kell etetni, meg sétáltatni, és lényegében másra se nagyon jó. Ez csak egy játék, nem egy igazi kutya.
- Ha el akar jönni megnézni az eredetit, szólj csak.

◂ ismét▸

2003. november 1.
(https://i.pinimg.com/564x/05/77/35/057735ced861ac37ba962aaba43f6f70.jpg)

◃ g a b e ▹

Rég látam Gabe-et, de még így is biztos voltam benne, hogy a vidékre költözésünk mögött valamiféle kegyetlen tragédiát lát. Nem volt ilyesmiről szó sem. Kezdettől fogva hiányzott a vidéki élet és bár nagyon rejtegettem Aiden elől előbb-utóbb kibukott, látható lett. Nem akartam én idekényszeríteni. Tudtam, hogy hiányoznának neki az elegáns londoni üzletek, kávézók és éttermek. A borozgatások a kertvárosi házunk teraszán. Én szerettem kertészkedni, a vidéket járni, mert a természet, legyen akármilyen veszélyes is, jobban megnyugtatott, mint az emberek közelsége. Nem szerettem őket, zavart a nyüzsgésük.
Hogy megnyugtassam a sosem nyugvó gyanakvását, egész egyszerűen elkezdtem másról csevegni. Laza dolgokról, a jelenről. Belekortyoltam a sörbe, hátha akkor kicsit enged. Vajon milyen lehetne a békés Gabe? Ezen régen rengeteget gondolkodtam, hiszen még egy étterembe sem tudtunk elmenni kettesben abban a pár hónapban, amit együtt töltöttünk.
- És mi van a lassan ható mérgekkel?
Megforgattam a szemeimet.
- Tudod mi szexi Gabe? Veszélyesen élni. - Kacsintottam rá. - Ha az életben minden kiszámítható és elkerülhető lenne, akkor nem lenne értelme élni. Hol maradna a szenvedély?
Azért magamhoz vettem az italát, hogy belekortyoljak. Ki a fene akarná megölni itt Merlin háta mögött? Na meg kicsit értek a mérgekhez. Akármi is történik, megmentem vagy magam vagy őt... de ha belehalunk, hát azt kell elengedni. Az apámmal kapcsolatos megjegyzésére amúgy sem reagáltam. Ha nem halok bele a méregbe, majd oda bököm, hogy TÉNYLEG nem hallottam felőle hónapok óta. Mindenkinek így volt kényelmes. Neki is, mert nem akarta megölni Aiden, nekünk meg azért, mert nem kellett bemocskolni a kezünket.
- Ráér még. Jó helyen van itt.
Szemforgatással jutalmastam ismét.
- Lazulj el, nagyfiú. - Folytattam a kekeckedést, ahogy régen is tettem, mikor összejöttünk. Flörtöltem vele, kicsit szórakoztam is, ő pedig vette a lapot valahogy. Néha kicsit erőszakosan, máskor egész bájosan emberien. Belekortyoltam a saját italomba, megpiszkáltam a fánkot, hogy nagyot harapva belőle kicsit kellemesebb érzés töltsön el. Az sem zavart meg, hogy kicsit csokis lett az ajkaim szeglete. - Hmmm... fogalmad sincs, mit hagysz ki... - dünnyögtem kicsit még csámcsogva.
Sajnáltam, hogy nem maradtunk együtt. Gabrielnek jót tett volna. Megkapta volna azt a lazaságot, amire évek óta nem volt lehetősége. A palacsinta vásárban is kishíján sikerült rávennem egy kóstolóra és amikor éjszaka egymáshoz bújtunk és a múltamról beszéltünk, szinte éreztem, hogy azok a fenyegetések, hogy rács mögé rak, nem is voltak olyan komolyak.
- Majd elfelejtettem. - szólalt meg aztán. A kabátzsebét tapogatta. Figyeltem a mozdulatait és az előbukkanó plüssállatot. Hópihére hasonlított, már amennyire még emlékeztem rá. Valójában már nem bántam, hogy nem én tartottam meg a kutyát, Gabe-nek valamiért fontos volt. Kell neki a társaság, hogy ne legyen magányos.
- Ezt Rosie-nak hoztam. Alice imádta az állatokat, remélem neki is tetszeni fog. Ugat, ha baj van a kislánnyal. Vigyázni fog rá.
Bólintottam és elvigyorodtam egyszerre.
- Miért is lenne egyszerűbb plüssállat... - dünnyögtem. Talán meg sem hallotta, amit mondok. Ez volt Gabe, mindent túlbonyolított, pedig néha az egyszerű dolgok annyival kellemesebbek.
- Ha el akar jönni megnézni az eredetit, szólj csak.
Elmosolyodtam megint. Kedves volt. Meglepően kedves. Mikor együtt voltunk kikötötte, hogy sosem születhet gyerekünk, de ha mégis, akkor lány semmiképpen. Értettem, miért mondja... és egy részem tényleg nem tudta elképzelni, hogy nekünk valaha közös családunk legyen, bár akkoriban minden erőmmel akartam. Úgy hittem, akkor lesz tökéletes a kapcsolatunk, ha mindezt elérjük.
- Ha egy kicsit nagyobb lesz, mindenképp megnézzük. Most még nem nagyon fogná fel. - Magyaráztam és megint haraptam egyet a fánkból. Nagyon jól esett az édes, hirtelen már nem is volt ott az a reggeli feszültség. Már nem éreztem magam hülyén Gabriel közelében sem. - Szerencsére, mióta megszületett apám sem került elő, bájos gyerekkora van. Remélem itt vidéken is élvezni fogja annyira, mint én...
Sóhajtottam egyet és letettem a maradék fánkot.
- Tényleg ne aggódj. Jó ideje nem láttam. Gondolom el van foglalva a család belső harcaival. Vagy felcsinált valakit és lesz egy fia... akármelyik is, nekem könnyebb nélküle.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/d4/aa/f3/d4aaf37f346a9b0b99f2b134939df9d3.jpg)

2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

- Tudod mi szexi Gabe? Veszélyesen élni. Ha az életben minden kiszámítható és elkerülhető lenne, akkor nem lenne értelme élni. Hol maradna a szenvedély?
Részben igaza lehet. Amíg dúlt a háború és a veszély miatt sokkal éberebbnek kellett lenni, addig magam is mindennél jobban vágytam az életre. Másrészt viszont a béke óta valahogy mindennél jobban vágyom a kiszámíthatóságra. Valahogy szerettem biztonsági játékos lenni a saját élet adta játszmámban, még akkor is, ha ezzel savanyú és sokkal unalmasabb lettem.
- A szenvedély…
Mondhatnám, hogy elég sok szenvedélyem van, de abban a formában, amire ő gondol, nem igazán találtam meg mostanában magam. Mondhatni elég régóta nem érzem már azt a szenvedélyt.
Mondjuk, ha a az italról és az ételről van szó, akkor ebben nem látom, hogy milyen szenvedélyt válthat ki egy kis kockázat. Ha valami megtetszik, akkor megcsinálom magamnak. Szóval, tényleg nem maradok le semmiről.
- Hmmm… fogalmad sincs, mit hagysz ki…
Azt hiszem, ebben az esetben nem is szeretném tudni. A fánk nem éppen az az étel, amit annyira nagyon szeretek, legalábbis ebben a csokis formájában. Addig is az italom jó helyen van itt nálam. Nem hiszem, hogy nagyon rá kéne vennem magam a megkóstolására. És most függetlenül attól, hogy idegen ital vagy sem. Egyelőre még nem is vagyok szomjas, hogy magamba kéne döntenem. Ellenben eszembe jut valami, amit muszáj átadnom Elliotnak. Ami nem az övé, és mégis tudtam neki kedveskedni.
Egy kicsit felturbóztam a játékot. Jobb, ha vannak értékei is. Egy egyszerű plüss játéknak mégis mi értelme van? Annak az a feladata, hogy megvédje a gyereket és közben szórakoztassa is.
- Miért is lenne egyszerűbb plüssállat…
- Mi értelme van egy egyszerűbb plüssállatnak, ha van a kezedben egy eszköz, ami több mindenre is jó?
Persze, tudom, hogy költői kérdésnek szánta, de ettől még van értelme a kérdésemnek. Alice is kapott tőlem néhány hasonlót, azoknak is volt néhány plusz tulajdonsága. Valamiért az anyja szintén nem értett egyet mindegyikkel, de nem hagytam magam. Azt nem tudom, mit csinált mikor nem voltam ott, de előttem azért próbálta tartani magát.
- Ha egy kicsit nagyobb lesz, mindenképp megnézzük. Most még nem nagyon fogná fel.
- Tudom én… – Régen volt, hogy nekem is gyerekem volt, és a memóriám se a régi már, de azért még emlékszem néhány dologra. Például arra a beszélgetésre is, ami közöttünk zajlott néhány éve és a családalapításról szólt. - Tudom, hogy korábban azt mondtam, nem lehet lányunk, de azt hiszem, ez más helyzet. Ő a te lányod.
Pont ezért nekem nincs érzelmi kötődésem hozzá. Legalábbis nem lesz olyan erős kötődés, mintha a sajátom lenne. Azt hiszem, ez más.
Figyelem, ahogy eszik, és iszik. Annyira természetes, de én még mindig nem nyúlok hozzá a sajátomhoz. Valahogy ez a helyzet olyan ismerős és annyira megnyugtató.
- Szerencsére, mióta megszületett apám sem került elő, bájos gyerekkora van. Remélem itt vidéken is élvezni fogja annyira, mint én…
Biztos vagyok benne, hogy csak átmeneti a csend. Nem hiszem, hogy a sok már létező unokáját figyelmen kívül hagyva pont most húzódna vissza, hogy Elliot kiélvezze az apaság adta csodálatos napokat.
- Tényleg ne aggódj. Jó ideje nem láttam. Gondolom el van foglalva a család belső harcaival. Vagy felcsinált valakit és lesz egy fia… akármelyik is, nekem könnyebb nélküle.
- Nem hiszem, hogy ilyen könnyen megszabadulsz majd tőle. Mivel van már egy hamisított születési igazolása rólad, és erről többen is tudnak a minisztériumban, túl bonyolult lenne neki visszacsinálni az egészet. Ahhoz megint kavarnia kéne, amihez pedig már nem biztos, hogy van elég befolyása.
Elég sok embert állítottam rá, és kértem néhány szívességet a minisztériumban is, ha esetleg olyan helyen próbál meg intézkedni, ahol semmi keresnivalója, akkor tudni fogok róla. Kellenek még az adatok, valahogy túl kell járnom az eszén, de úgy, hogy a család többi tagja ne sérüljön. Talán az összeset le kéne kapcsolni, még nem tudom.
De most nem akarok erről beszélni. Legyen valamilyen kellemesebb téma, ahogy eddig is. Térjünk inkább vissza hozzájuk.
- Van kedved egyszer átjönni? Nem most azonnal vagy holnap. De mondjuk még karácsony előtt.

◂ ismét▸

2003. november 1.
(https://i.pinimg.com/564x/05/77/35/057735ced861ac37ba962aaba43f6f70.jpg)

◃ g a b e ▹

– A szenvedély… – ahogy kimondta, máris tudtam, nem egyre gondolunk. Gabriel nem volt éppen tüzes alkat. Egyszer-kétszer a szexben elkapta persze a hév és a durvaság is, de mivel most már egészen másmilyen volt az egész személyisége, az amnézia miatt, nem hittem, hogy olyasmire képes volna. Talán már engem szeretni sem lenne képes. De ezt nem bántam. Valójában egyre inkább elengedtem, ami valamikor közöttünk volt és még az sem volt kizárt, hogy előbb-utóbb talál maga mellé egy nőt.
Éreztem, hogy a szám sarkában megül a csokoládé, ahogy a fánkban eszek, a sörtől meg talán habos lettem. Nem számított. Ez voltam én. Maszatos, koszos, kicsit kócos és maga a káosz, máskor meg finom és elegáns. Szerettem a bennem tornyosuló ellentéteket és kontrasztokat. Ezek tettek igazán Elliot O’Marává.
– Mi értelme van egy egyszerűbb plüssállatnak, ha van a kezedben egy eszköz, ami több mindenre is jó?
Sóhajtottam egyet.
Valójában mióta visszajöttem jóval több mágiát használtam, mint korábban. Nem voltam akkora tehetség a varázslásban, hogy használni tudjam rendesen az ártásokat és bűbájokat. A fejlődés akkor kezdődött, mikor először éreztem úgy, hogy meg kell védenem valakit, aki nekem fontos. Nat Forest volt az. Nélküle nem ott tartanék, ahol most tartok és ezért hálásnak kéne lennem. Nem tudom. Kicsit úgy éreztem, a varázslat túl sok mindent határoz meg, kicsit talán korlátolttá is tesz minket.
– Nem érzed néha úgy, hogy a mágia korlátok közé szorít? – kérdeztem csendesen, de ahogy ő költőinek szánta kérdését, úgy én is. Nem érdekelt valójában mit mondd rá. Más életet éltünk. Fogalma sem volt engem mi motivált arra, hogy ezt mondjam. Nem élte meg velem a régi napokat, a régi életemet.
A beszélgetés amúgy is tovább gördült a hófehér kutyusra, akivel közösen találkoztunk először. Igen. Gabe tartotta meg, pedig eleinte nekem akarta adni… de én mégis mit kezdtem volna egy újabb kisállattal? Volt már elég és tudtam, hogy neki amúgy is fontosabb, mint nekem. Az én igazi társam Zeusz és amíg meg van nekem, addig igazán boldog is leszek vele.
– Tudom én… – mondta aztán, mikor beleegyeztem, hogy Rosie-t elviszem egyszer. Még persze túl kicsi volt és Aiden nem örült, ha számára veszélyesnek mondható helyekre vittem el. Gabrielt pedig a mai napig kissé vetélytársként kezelte, csak azért, mert már tudta, mi történt pontosan közöttünk akkor, amikor még Aidennel voltam. – Tudom, hogy korábban azt mondtam, nem lehet lányunk, de azt hiszem, ez más helyzet. Ő a te lányod.
Bólintottam. Furcsán fogalmazott, de értettem, mire gondol. Gabe mellett valószínűleg sosem lettek volna gyerekeim, habár ő nagyon vágyott családra, de megelégedett volna Noah-val is. Nem feltétlenül saját gyerekekre gondolta. Elég lett volna neki az enyém, akit sajátja ként nevelhetett volna.
– Nem hiszem, hogy ilyen könnyen megszabadulsz majd tőle. Mivel van már egy hamisított születési igazolása rólad, és erről többen is tudnak a minisztériumban, túl bonyolult lenne neki visszacsinálni az egészet. Ahhoz megint kavarnia kéne, amihez pedig már nem biztos, hogy van elég befolyása.
Már megint itt tartottunk. Letettem a maradék félfalat fánkomat, ami eddig ott pihent az ujjaim között. Nem is akartam már bekapni. Talán erre érezhetett rá, mert nagyjából azonnal témát váltott.
– Van kedved egyszer átjönni? Nem most azonnal vagy holnap. De mondjuk még karácsony előtt.
– Ahogyan tavaly? – Nevettem fel. Hiszen legutóbb még a fáját is én dekoráltam ki, mert otthagyott mindent félkészen, csak azért, mert berángatták a melóhelyére az utolsó pillanatban. Jól esett volna persze vele is lenni, még mindig kötődtem hozzá kicsit, bár egészen másképp, mint annak idején.
– Szívesen. Úgyis vettem már neked karácsonyi ajándékot. – Folytattam aztán vigyorogva és végül még is csak a fánkért nyúltam. Betömtem a számba a maradékot, majd hozzátettem: – De de be begyél sebbid dekeb – mondtam érthetetlenül csámcsogva az édességen.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/d4/aa/f3/d4aaf37f346a9b0b99f2b134939df9d3.jpg)

2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

A kocsma meglepően meghittnek bizonyul egy ilyen újra ismerkedős beszélgetéshez is, mint amilyen a miénk. Persze, a gonosz soha nem pihen, így nekünk is mindig résen kell lenni. De ettől függetlenül még tényleg egy olyan hely ez, ahol jól érezheti magát az ember.
Annyi témát érintünk, és valahogy mégsem érzem azt, hogy mindent sikerülne megbeszélnünk. Olyan mintha néha hagynánk a levegőben lógni néhány dolgot. Persze, nem akarom ráerőszakolni az apja körüli tevékenységeket, ha ő nem akar beszélni róla. Meg is értem, ha éppen nyugalom van körülötte, és nem zaklatja egyfolytában.
De azt nem értem, hogy mi baja van a játékkal, amit hoztam. Tényleg elég hasznos, és ha őszinte akarok lenni, akkor bőven lehetett volna még bűbájokkal ellátni, de nem akartam túlzásokba esni. Így is fura a mágiával kapcsolatos kérdése.
Mármint megértem, néha tényleg olyan, mintha korlátok köré szorítana, de többségében azért eléggé megkönnyíti az életünket. Látva, hogy néhány mugli hogyan él, azt mondanám, hogy sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint ők. Persze, más kérdés, hogy mivel a mágia adott, nem igazán próbálunk meg azon gondolkodni, hogyan tudnánk nélküle megoldani dolgokat. Ez fura lehet egy olyannak, mint Elliot, aki az élete java részét mágia nélkül töltötte el.
- Ahogyan tavaly?
- Nem pont úgy, nem akarlak egyedül hagyni, hogy megint merényletet kövess el a lakásom ellen, de igen, valahogy úgy. Mit szólnál hozzá?
Jó lenne megint kicsit együtt tölteni az időt. Főznék neki valamit vagy sütnék. Csak úgy meghitten lennénk a magunk módján.
- Szívesen. Úgyis vettem már neked karácsonyi ajándékot.
Morgok egy kicsit. Én nem gondoltam rá, hogy ajándékot kéne vennie nekem. Nem arról van szó, hogy megérdemlem vagy sem. Csak egyszerűen, én nem voltam még biztos benne, hogy addig összefutunk. Vagy bármi hasonló.
- De de be begyél sebbid dekeb.
- Miért ne?
Nem mintha lenne beleszólása, hogy veszek vagy nem veszek valamit. De talán, ha majd céllövöldén lövök valamit, az végül is nem vásárlás. Vagy majd szívességért fizetek, és akkor jó lesz. Kap és mégsem veszem.
- Akkor majd sütök neked egy rakás fánkot és édességet. Az jó lesz?
Forgatom továbbra is a sört a kezeim között. Azt hiszem, ha ezt Elliot nem issza meg, akkor itt marad az asztalon. Valahogy nem kívánom. Most kezdek egyre idegesebb lenni. Minél több időt töltünk ilyen békésen együtt, annál inkább tartok tőle, hogy valamit majd elrontok. De talán elég lenne az is, ha magamat adnám, azt aki szerintem vagyok, a helyzet annál rosszabb talán nem lesz, mint ami egész évben volt.
- Kérsz még egy fánkot? – kérdem és már intem is a pincért az asztalunkhoz.

◂ ismét▸

2003. november 1.
(https://i.pinimg.com/564x/05/77/35/057735ced861ac37ba962aaba43f6f70.jpg)

◃ g a b e ▹

Szerettem a cranagh-i pubot. Volt benne egy kellemesen „otthon vagyok” érzés, mégis kellően semleges volt a Gabe-bel való találkozáshoz. Na, nem mintha engem zavart volna, ha egyenesen hozzánk érkezik és ott beszélgetünk el egy kis ital mellett. Egyszerűen ő nem akart odajönni. Talán Aidentől tartott, természetesen teljesen indokolatlanul, hiszen vele mindig mindent megbeszéltem. Jó. Nem, mindent, de Miltonról azért tudott. Mégis mit titkoltam volna, hogy beszélgetünk?
Aiden nagyon jól tudta, hogy itt már semmi sem fog szárba szökkenni. Gabriel egészen megváltozott, de én is. Már nem voltam ugyanaz az Elliot, aki el akarta csábítani s ő sem volt ugyanaz a szirogú pillantású auror, akivel a csatornáknál találkoztam. Egész egyszerűen nem létezett többé metszéspont közöttünk.
Jobb is volt, hogy a mágikus dolgokról átterelődött a beszélgetés a karácsonyra. Talán az nem okoz akkora feszültséget és egyet nem értést, mint más témák.
– Nem pont úgy, nem akarlak egyedül hagyni, hogy megint merényletet kövess el a lakásom ellen, de igen, valahogy úgy. Mit szólnál hozzá?
Elvigyorodtam.
Akkor sem tettem semmit a lakása ellen, csak feldíszítettem azt a kopár helyet. Gabe-nek is szüksége volt egy kis ragyogásra, ha már ünnepre készültünk. Ez idén sem lesz másképp, de ezt sejthette, ha csak a szemeimbe nézve a kiszúrta a szokásos, csibészes csillogást.
– Csak a kutyáidra fogok adni mikulás sapkát, ne izgulj. – Kacsintottam rá és nagy vigyorogva befejeztem az evés-ivást. Gabriel söréhez viszont nem nyúltam többé. Unalmas volt, hogy sosem kellett neki semmi… még csak beülni sem lehetett vele sehova. Oké. Értem, hogy potencianövelő bájitalt csempészni a kávéjába nem volt éppen szép tőlem, de az már évekkel ezelőtt volt, igazán túlléphetett volna ezen az egészen.
– Miért ne?
– Mert mindenem megvan. – Mondtam és megtörölgettem a számat egy kicsit. Nem, mintha láttam volna, hogy hol vagyok tiszta csokis a fánktól, úgyhogy bizonyára a sarkában megült egy kis darab édesség. Valójában még ez sem zavart. Szerettem, ha édes a csókom.
– Akkor majd sütök neked egy rakás fánkot és édességet. Az jó lesz?
Az ujjai között megforgatta a sörös korsót. Jó, volt benne legalább annyi, hogy eljátssza, ide tartozik. Ezzel nem volt semmi gond… de azért még mindig idegesített a dolog.
– Sosem tudnék egy rakásnyit megenni egyedül. – Vigyorogtam rá és csak megráztam a fejemet, mintha csak egy rossz kisfiú lenne. – De azért egy-kettő jó lenne. – Bólintottam és még egyszer megtöröltem a számat. Továbbra sem éreztem a makulátlan tisztaságot.
– Kérsz még egy fánkot?
Csak megráztam a fejemet. Nem kértem fánkot, de ha már odaintette Steve-et voltak ötleteim, mit döntenék magamba szívesen. Mióta meg volt Rosie a szokványosnál is jóval kevesebb alkoholt ittam és kicsit hiányzott, hogy kirúgjak a hámból. De azt hiszem, ez így normális. Nat mellett én is csak egy gyerek voltam, Aidennel viszont én magam is szülővé váltam.
– Egy whiskyt kérek. – Kocogtattam meg a kiürült poharam oldalát az ujjammal. Steve csak bólintottam, majd kérdő pillantást vetett Gabe-re és a még mindig ott várakozó sőrre.
– Ha tudtam volna, hogy szénhidrát diétát csinál, akkor nem sört ajánlok. – Rázta meg a fejét és eloldalgott. – Ezek a mai fiatalok… – morogta a bajsza alatt, ahogy eltűnt a bárpult mögött, hogy szervírozza az italomat.
– És mi a terved a hétvégére? – kérdeztem, csak úgy csevegtem vele tovább. Mégis mit kellett volna kérdeznem? Randizik-e? Él-e társasági életet? Mindegyikre nemleges választ adott volna… de tény, hogy ő többet tudott rólam, mint én róla.

TO; Elliot
(https://i.pinimg.com/564x/d4/aa/f3/d4aaf37f346a9b0b99f2b134939df9d3.jpg)

2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

Még mindig nem tetszik ez a terv a karácsonnyal kapcsolatban, de ha ez teszi boldoggá, akkor nem igazán tudok mit tenni ellene. Nem szeretném, ha a sok külcsínnyel kapcsolatos giccsesség a valódi élmény rovására menne. Szeretném, ha jól érezné magát, de ehhez nem kell semmiféle dekoráció.
Felhúzom az egyik szemöldököm. Azt hiszem, sok sikert kéne kívánnom. Ha tényleg sikerül mikulás sapkát tennie a kutyáimra, akkor az valahol félrecsúszott nevelésem eredménye. Vagy persze az ő ravaszságáé. Azért a kutyák nem tudják meghazudtolni a saját ösztöneiket, kaphatnak bármilyen nevelést. Ettől függetlenül elmosolyodom, ahogy elképzelem őket. Borzalmas.
Annak viszont örülök, hogy úgy érzi mindene megvan. Korábban én is éreztem már ezt, amíg el nem vették tőlem. Azért majd kitalálok valamit, hogy fel tudjam vidítani karácsonykor is. Biztos vagyok benne, hogy van olyan, amit csak én tudok adni neki. A saját ízlésem szerint.
- Sosem tudnék egy rakásnyit megenni egyedül. De azért egy-kettő jó lenne.
- Akkor sok féléből készítek pár darabot.
Valahogy biztos megoldom, hogy meglepjem, és mindenkinek jó legyen. Neki is a sok különböző finomság miatt, és nekem is, mert végre boldognak látom magam mellett. A biztonság kedvéért odaintem a pincért, hogyha szeretne még valamit rendelni, akkor azt is én állom.
- Egy whiskyt kérek – mondja, majd a pincér felém fordul.
Azt hiszem, nem tetszik neki, hogy a sör még mindig meg van, de most ez érdekel a legkevésbé. Még a kis megjegyzésére sem reagálok, pedig éppen lenne mit, de tudom, hogy a kis hóbortomat az idegen helyen történt fogyasztással csak Elliot érti meg.
- És mi a terved a hétvégére?
- Azt hiszem, nem igazán van tervem még. Fel akarok menni északra egy kis kiképzés miatt. Hogy a havas terepen is boldoguljanak a kutyák, és Hópihének sokkal jobban fekszik a fajtájából adódóan az a környék, mint a délebbi. Azt hiszem, ott töltöm a hétvégét.
Még nem igazán van pontos hely, ahova megyek. Azt hiszem, ez is úgy fog kialakulni, ahogy a korábbiak is. Keresek egy jó táborhelyet, aztán ott töltjük az éjszakát, a környéket meg felfedezzük. Ilyenkor örülök, hogy varázsló vagyok, egy mugli könnyen megfagyhat azokban az időkben, főleg ha lesz egy kis hófúvás is.
Ahogy megérkezik a pincér, kifizetem a teljes rendelést neki. Egy kis borravalót is adok, talán kárpótolja a felesleges erőfeszítéseit a sörrel kapcsolatban.
- Ne haragudj, de most mennem kell. Örülök neki, hogy sikerült összefutunk. Remélem, minél hamarabb megismétlődik.
Felállok és odalépek mellé. Először a kezem nyújtom neki, és ha elfogadta, akkor magamhoz húzom és megölelem, de csak futólag. Új dolgokat akarok bevezetni a kapcsolatunkban, olyanokat, ami bár nekem szokatlan és talán kicsit idegen is, de neki jól esik.

Köszönöm a játékot. :)

A helyszín szabad.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Észak-Írország => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 06. 25. - 07:56:55