Oldal nyomtatása - Óriások Útja

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/26/47/2e/26472e4a47309ca15007222d6ce927bb.jpg)

(https://data.whicdn.com/images/149576285/superthumb.jpg?t=1417539785) (https://data.whicdn.com/images/230053368/superthumb.jpg?t=1458196772) (https://data.whicdn.com/images/247622364/superthumb.jpg?t=1467474577)

Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit

Világgá megyek!
Valahogy mindig szerettem ezt hangosan elkürtölni, amikor csak úgy elegem lett otthon mindenkiből. Még Chrissie meg sem született, amikor hat évesen úgy éreztem hogy a nyakamba veszem a világot a seprűmmel és a kék színű plüssteknősömmel, magam mögött hagyva apáékat és persze Aident. Számomra a világgá az nem is volt olyan messze, egészen a kert végében lévő legutolsó bokorig tartott, de én már akkor azt éreztem, hogy lementem a térképről. Nem mintha Aiden nem jött volna utánam. Általában leguggolt mellém és elkezdett minden hülye felnőttes szöveget tolni, én meg meguntam hozzá dobtam a teknősömet és bírkózni kezdtünk. De azok még az olyan ártatlan testvéri bírkózások voltak, nem pedig olyan, ahol vér is folyt. Nem voltak olyanok, amikor ájulásig verekedtünk.
Az évek múlásával azonban nem Aiden jött utánam, és ha ő tűnt el valami hülye sötét gondolatával a szobájában vagy a padláson nem is én csörtettem utána a kedvenc kajájával, hanem ez a szerep anyáékra hárult, vagy pedig a mi dréga Chrissie-re.
És most? Most nem volt senki, aki egymás után indult volna.
Nem is tudom mikor kezdtek bennem gyűlni a dolgok, a gondolat, hogy én innen el akarok menni. Egyszerűen megtörtént, mintha csak simán leugrottam volna a boltba. Azzal a kivétellel, hogy akkor nem hagyom anyát egyedül. De egyszerűen nem bírtam. Néha nekem is el kellett menekülnöm, néha nekem is meg kellett szabadulnom a nyomástól. És nem csak az edzések, a meccsek okozták ezt. Hanem minden más a felszín alatt. Mintha bennem ki akart volna törni a vulkán.
Utáltam, hogy Aiden semmi hírt nem adott magáról, és amit tdutam róla, valami csajtól tudtam meg. Nem értettem mi történt köztem és Raylával, de egyre inkább kétségbe estem, hogy őt is teljesen elveszítem, mert amikor találkoztam vele olyan távolságtartó volt, mintha idegenné váltam volna neki. Ő volt az egyetlen aki miatt valakinek éreztem magam, aki mellett nem kellett a múlttal törődni, és egyre jobban kifolyt a kezemből.
És egyre jobban kezdtem elveszíteni az irányítást.
Rakódtak rám a dolgok, én pedig besokkaltam asszem, úgyhogy egyik este, amikor hazaértem az edzésről, fogtam a gitáromat, és a hátamra csapva elindultam. Elindultam világgá.
Úgy éreztem magam, mintha valami mugli hippi lettem volna, a hatvanas évekből, már csak a hosszú haj kellett volna meg a furán trapéz szárú gagtya. Apa az egyik halloweenkor a Roxfortban hippinek öltözött be, volt is róla kép valahol valamelyik fiók alján. Kiskorunkban sokat röhögtöóünk rajta, mert műbajuszt növesztett és hosszú hajat. Anya persze teljesen ki volt készülve tőle.
Belegondolva még a pálcámat sem hoztam magammal, nem mitha bajom származott volna belőle. Egyre veszéjesebben működött a kezemben, legutóbb felgyújtottam anya hintaszékét a nappaliban, pedig csak megkért, hogy azt a festményt a nagyszüleimről billentsem egy picit balra, mert ferde. Azt hiszem kiégett az a pálca is pont úgy, mint én, de egyszerűen nem találtam semmilyen gyógyírt erre. Erre az egész szarságra, mert ugyan úgy szenvedtem a bűntudattól, mint eddig.
Hogy nem vagyok képes egybentartani a családot, mint apa. Hogy nem értem a másik felemet. Hogy az egész miattam ment tönkre. Mert nem védtem meg senkit azon a napon.
Szóval egy szál semmi nélkül indultam neki találomra egy útirányba, hátamon a gitárommal, azzal a nevettségesen naiv gondolattal, hogy minden ami otthon van mögöttem marad. De persze nem így történt, mert Chrissie ugyan úgy kísértett, apa hangja ugyan úgy ott volt, és ha elképzeltem, hogy anya mit szól,a mikor megláttja, hogy a másik fia sincsen sehol... De most az egyszer én is önző akartam lenni. Most az egyszer el akartam jutni a világ végére.
Az a világvége pedig egy csomó random fordulatnak hála Írország lett.

bitter are the wars
between brothers

(https://i.pinimg.com/236x/b2/31/23/b231237f06c5ef9facc48f5717dc2f82.jpg)
2001. november 13.
style (https://i.pinimg.com/236x/71/d8/5a/71d85af2bc7fe3ce47186878ca408b92.jpg)

Régen jártam Írországban.
Mióta hazajöttem legalábbis, biztosan nem. És hogy előtte hol jártam... őszintén, magam sem tudom. Csak sodródtam az árral, mentem valamerre, mert sokáig nem maradhattam egy helyben, csak... nem tudom. A városokra sem emlékszem, amelyekben jártam. Csak néhány koszos, lyukméretű motelszobára, romos épületekre... nem sokkal többre.
Ujjaim közt gyűrögetem anyám levelét. Az a bagoly pontosan úgy talált meg, mint régen is... a legváratlanabb helyzetben, egy olyan pillanatban, amikor nem is számítottam rá. Egyszer csak ott pihent a madár Cukormáz egyik ablakpárkányán és engem figyelt... fogalmam sincs, hogyan talált meg valahogy mindig. De azt tudtam, hogy valami nincs rendben. Hiszen mióta eljöttem otthonról megint, nem írt nekem levelet.
Halkan sóhajtok egyet, és felhajtogatom a papírt, hogy lepillantsak anyám szépen ívelt, dőlt betűire. Az évek alatt hozzászokott a magányhoz, talán már nem is mindig tud mit kezdeni azzal, ha valamivel is hangosabb a ház... vagy legalábbis az volt tavasszal, hiszen mostmár megint olyan csend uralkodik bent, mint az elmúlt években is. De anya teljesen megváltozott... minden egyes levegővételében és mozdulatában. Én tettem ezt vele. Ez egyértelmű... és aki mást mond, az hazudik. És mégis, anya még mindig ugyanazzal a szelíd tekintettel néz rám, mit mindig, ugyanúgy simítja végig a hajamat... és ugyanúgy felém fordul, amikor eltűnik Benjamin.
Hogy hányszor történt ez már meg? Felesleges próbálkozás volna összeszámolni. Benjamin mindig csak forr és forr, annyira, hogy már-már lehetetlen megmaradni a közelében... legalábbis régen annyira ilyen volt, és most? Mostmár csak belülről ég, és én ezt jól tudom, akkor is, ha ő ezt tagadja. Ha tagadja, hogy egy kicsit is törődöm vele... persze, nem kéne meglepődnöm. A francokat is... tudom, hogy feléjük sem nézek, tudom, hogy amit teszek, az rossz. Megint. Én már lemondtam arról, hogy megtaláljam a helyes ösvényt... de ha ezt elmondanám nekik is? Nem hagynák, vissza akarnának rángatni... még akkor is, ha ez már lehetetlen. De végülis, egy családnak ez a dolga, nem? Nem is tudom. Valahol elvesztettem már a fonalat ezekben a dolgokban.
Annyiszor utána mentem... és annyiszor nem. Mert egy idő után már nem érdekeltek a kicsapongásai, nem érdekelt az, hogy újra játszani akarja az eszét a család előtt, hogy neki mennyire szar. Mert én, az az önző és nagyképű kis seggfej, meg voltam róla győződve, hogy nekem a legrosszabb a világon. Mi baja lehetne ugyan Benjaminnak? Az, hogy véletlen nem az ökörségeire figyelt mindenki vacsora közben? Így csak maradtam a szobámban, és még az sem érdekelt, ha Chrissie rohant be zaklatottan, hogy "Aiden, Aideeen, Ben már megint elment!" Csak legyintettem egyet... még akkor is, ha tudtam, hogy ezzel elszomorítom a húgomat.
A múlt keserű fogai összeszorítják a szívemet, amint hoppanálok. Ismét... nem is tudom, hanyadjára már a mai nap folyamán. Zsebembe csúsztatott kézzel, lazán sétálok ki a lerokkant buszmegállóból, hogy kiforduljak az útra, jópár méterrel lemaradva Benjamin alakja mögött. Furcsa ez... nincs szükségem semmilyen nyomkövető bűbájra ehhez, nincs szükségem baglyot küldeni neki ahhoz, hogy tudjam, merre jár. Egy a vérünk... hiába minden szakadék köztünk, hiába a gyűlölet, van, ami nem változik, és ez is az. Mindig tudtam, hogy hol kell megtalálni... és ez fordítva is igaz. Még akkor is, ha beletelik egy kis időbe. Nem volt olyan hely, ahova elrejtőzhettünk volna egymás elől... a háború volt az egyetlen, ami még ezt is szétszedte.
Fogalmam sincs, hogy keveredett egészen Észak-Írországig. Sosem csatangolt el ennyire messzire... anya levelét olvasva is csak arra számítottam, hogy megtalálom majd valamelyik kocsmában a városban, esetleg a sajt hányásában fetrengve, de nem, ő nem volt sehol, így muszáj volt továbbmennem. Mert... muszáj volt. Valamiért anya levelét olvasva nem voltam kérdéseim. Csak felálltam, és még Elliotot is otthagytam, épp csak néhány szót bökve oda felé... nem azért, mert nem tudhatott volna ezekről. De a családom és annak gubancos, vérző szálai... nem akartam erről beszélni neki. És senkinek. Pont úgy, ahogy annyi mindenről nem tud Benjamin sem... Őrizgetem a titkaimat, amíg egyszer csak fel nem robbanok tőlük.
Már látom az alakját egy ideje. Nem tudom, hogy ő érez vagy észrevesz-e, hiszen elég távol vagyok, épp csak a gitár félreismerhetetlen alakját veszem ki már-már elmosódó pacaként. Körbepillantok, nem halad-e el a környéken egy mugli vagy egy mugli jármű, és amint békét észlelek, közelebb hoppanálok. Néhány méterrel mögötte érek földet, és megállok, mert tudom, mindjárt ő is megfog.
- Milyen hosszúra akarod nyújtani a kirándulást, öcsi? - szólalok meg felé, és várom, hogy a hangom eljusson hozzá, hogy ő is megálljon és felém nézzen. Ha pedig ez megtörténik, akkor a vállán lógó hangszer felé biccentek állammal. - Vagy netán szeretnél útszéli zenésznek állni? Ez aztán a karrier, tesó!
Kicsit közelebb lépek, de nem sokkal, a kezemet ugyanúgy a zsebemben nyugtatom. Nem vagyok benne biztos, mit gondol... Talán azt, hogy miért vagyok itt? Remek kérdés volna... hiszen számomra se teljesen tiszta. És nem hiszem, hogy a "mert a testvéred vagyok" jó válasz volna.

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/26/47/2e/26472e4a47309ca15007222d6ce927bb.jpg)

Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit

Hát persze, hogy ott volt. ha süket-néma-vak is lettem volna, akkor is tutdam volna, hogy itt van. De nem álltam meg, csak makacsul követtem az egyik ösvényt, a buszpályaudvar mellett, és nem álltam meg, még akkor sem, ha már jócskán a bazaltoszlopok között bóklásztam. Hunyorogva pillantottam fel az ábrándos, őszi égpoltra, ami narancsínnel próbálta meg befesteni a keserűen kékesszürke eget. Lehunytam a szememet, és hallgattam, ahogy közeledett felém.
Nem szólaltam meg, még hosszú percekig nem, csak próbáltam a magamban felgyűrüző mérgemet valami mássá alakítani, ami nem okoz megint sebeket egyikünknek sem. Igazából tudtam, hogy mennyira szar volt neki. Nem csak hazajönni abba a kurva házba, hanem nap, mint nap látni anyámat, és elvviselni a ház üresen kongó némaságát. Tudtam, hogy mennyire gyötörték az emlékek, amiket a falak magukból ontottak, hiszen minden nyáron én is elviseltem őket. Mert muszáj volt, mert nem hagyhattam magára anyát. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy ha én se éltem volna, akkor vajon Aiden akkor is lelépett volna anya mellől? De valamiért a választól is féltem.
Furcsa volt az a szakadék, ami kettőnk között tátongott, én pedig mindig nevettségesen naiv módón akartam rá hidat építeni, ami valahogy sosem ért át a túloldalra. Magam sem tudtam miért csináltam ez, akárhányszor szóba álltam vele, de a végén csak hagytam, hogy a kötelek és deszkák kizuhanjanak a kezemből, bele a szakadék semmijébe. Pedig ha nagyon akartam, most is bele tudtam látni Aidenbe.
Mert néha legilimentorokat is meghazudtoló módon értettük meg egymást, de hát az mikor is volt már. Évekkel, hosszú évekkel ezelőtt. Hallottam ahogy a léptei alatt megcsikoruldtak a kövek, én pedig makacsul bámultam előrefele, miközben még mindig ott pezsgett a levegőben a lagutóbbi veszekedésünk parázsló sziklája.
- Milyen hosszúra akarod nyújtani a kirándulást, öcsi? - Beletúrtam a hajamba, majd megálltam, mert valahogy azt éreztem úgyis csak akkor fog megint megszólalni, ha megállok.
- Hát nem t'om, csak sétálok. Tök spontán - pillantottam vissza rá, A lemenő nap sugarai pont mögém rajzoltak árnyékokat, és Aiden pedig ott állt előttem, mintha csak a saját árnyékom mászott volna ki az előttünk elterülő köves kupacból. Ő volt ott az én sötét sziluettem, amibe így is beleláthattam, mert nem féltem attól ami benne volt. Ahogyan régen sem. Pedig tudtam.. Tudom, hogy még mindig próbálod azt az oldaladat rejtegetni előlem... Mindenki elől.
- Vagy netán szeretnél útszéli zenésznek állni? Ez aztán a karrier, tesó! - megforgattam a szememet, majd halkan kifújtam a levegőt. Végül is nem is volt rossz ötlet.
- Ahham, a rocksztár leszek tervem mellé még belefér, és egészen jól mutatnék mondjuk egy olaszországi útszéli zenészként, nem? - még a végén tényleg kiderül, hogy ott fogom végezni, ha mondjuk agybajt kapok a családomtól, és magam mögött hagyom Angliát. Fogalmam sem volt, hogy mégis mit gondoljak arról, hogy megkeresett. Nem voltunk mi olyan jó testvérek, hogy csak úgy csapot-papot, meg franc se tudja mit maga mögött hagyva nekiinduljon megkeresni. Igazából meg voltam győződve, hogy ő maga sem tudta, mi miatt tette ezt.
Furcsa volt, hogy mennyire különbözően próbáltunk meg az emlékekkel harcolni. Az emlékeinkkel. Ő menekült előlük, én meg képtelen voltam, csak hagytam, hogy átjárjanak. És azt hiszem egyik sem volt jó megoldás. Mert mindegyik olyan keserű fájdalmat vésett belénk, hogy az szinte elviselhetetlen volt.
De próbálkoztunk azt hiszem. Ahogy Aiden szemébe pillantottam, beleharaptam a számba. Igazából felesleges volt előtte bármi bajomat titkolni, úgyis mindig kitaláltuk. Utáltam hogy ilyenekk lettünk, utáltam, hogy ennyire borzalmas volt a kapcsolatunk, és utáltam magamat is, amiért képtelen voltam jobb irányba változni.
- Bármennyire nézel rám, nem fogok neked gitározni - szögezem le, hogy elsöpörjem a gondolataimat, majd tekintetemmel végignézek a köveken, és a kissé kihalt tájon. - Hallom újabban könyvekkel is bizniszelsz. Rájözttem, hogy meg kell keresnem a haverjaidat, ha valamit tduni akarok rólad - jegyeztem meg kissé szúrósan, mert azért eléggé feldühített a dolog, hogy attól a szőke nőtől tudtam meg pár dolgot róla. És még úgy is éreztem, feleannyit se tudok, mint ami tényleg történt vele az elmúlt hónapokban. - De tudod mit, inkább nem is érdekel - sóhajtottam lemondóan, és hátammal nekitámaszkodtam egy oszlopszerűségnek. - Majd ha felrobbansz a sok titkodtól, összesepregetem a tagjaidat, vagy mi.

Mélyen szívom be a levegőt, az oxigén végiglüktet a torkomban. Talán tényleg nem kéne itt lennem... miért az én dolgom még mindig az, hogy visszatereljem az elkóválygó kisöcsémet a helyes útra? Már ő is felnőtt - elvileg -, meg kéne találnia a saját útját végre, ahelyett, hogy még mindig csak az önsajnáltatásban fulladozva vágna hozzám mindenfélét, ami csak eszébe jut. Nem arról van szó, hogy megérdemlem-e vagy sem... hiszen tudom, hogy megérdemlem. sokkal inkább arról, hogy az évek múlnak, nekünk pedig nem marad időnk visszafelé, csak előre.
De ő ezt nem érti. És soha nem is fogja... akkor sem, ha visszanézve csak a nagy büdös semmit találja maga mögött.
- Hát nem t'om, csak sétálok. Tök spontán - válaszol, ahogy végre méltóztat felém fordulni és megállni. Remek, haladunk... legalább már rámnéz, azok után, hogy legutóbb egyszerűen csak nekivágott a konyhaszekrénynek. Figyelem, ahogy az összemosódó árnyékunkat lesi... én pedig akaratlanul is arrébb lépek kicsit. Talán benne néha felébred a remény, hogy mi még ugyanolyanok vagyunk, vagy legalábbis hasonlók, de nem - én már tudom, hogy semmi közös nincsen bennünk. Egykor volt... persze, amikor még egymás gondolatát is kitaláltuk. És most? Próbálkozhatunk, de már akkora a szakadék, amely felett a hang is nehezen jut át.
- Ahham, a rocksztár leszek tervem mellé még belefér, és egészen jól mutatnék mondjuk egy olaszországi útszéli zenészként, nem? - Felhúzom kicsit a szemöldökömet, és lazán zsebbe csúsztatom a kezeimet. Valahogy mióta megismerkedett azzal a kiscsajjal - Estherrel párhuzamosan -, folyton csak Olaszországról hadovál... mintha komolyan gondolná, hogy elmegy. Ami persze baromság. Mert ő ilyenre úgyse lenne képes.
- Vagy legalábbis nem kevésbé nevetségesen, mint most - rántom meg a vállamat, és az út felé pillantok. Nem halad el itt se egy autó vagy bármilyen egyéb mugli jármű, teljes a csend, a lassacskán ereszkedő Nap pedig narancsos fényeket borít a tájra. Írország gyönyörű... de sajnos ide is túl sok emlék köt.
- Bármennyire nézel rám, nem fogok neked gitározni - közli teljesen indokolatlanul, mintha nem tudná, hogy leszarom a zenéjét, én pedig csak halványan megingatom a fejemet. - Hallom újabban könyvekkel is bizniszelsz. Rájözttem, hogy meg kell keresnem a haverjaidat, ha valamit tduni akarok rólad.
Ezzel felkelti a figyelmem, visszafordítom felé az arcomat. Mi a franc... nem kérdezek vissza, hamar egyértelművé válik, hogy ezekszerint találkozott Miss Beckettel. Kurva élet! Persze... ez még nem a világ vége, de azért bosszant, bosszant az, hogy nem tudom, mennyit mondott rólam neki a nő, nem tudom, mit tudott meg... persze, a Miss Beckettnek szolgáltatott melóm így sem tartozik a durvábbak közé. Néhány könyv és tekercs csupán, amiket olykor komolyabban megbűvölt helyekről kell előkerítenem, de nem mondanám nehéznek vagy piszkos melónak... azok már inkább azok, amikbe mostanában egyre gyakrabban gabalyodok bele a Zsebpiszok köz és London egyéb alvilági mocskainak utcáin. De arról mástól úgysem fog tudni... azok az alakok úgy őrizgetik a titkatikat, mintha csak az életük múlna rajtuk... és talán az is múlik.
- Nagyon ügyes vagy, Benny, ezért tapsot is vársz? - érdeklődöm, és kicsit oldalra hajtom a fejemet. - De ne aggódj, ha esetleg ez a része zavar, nagyon szívesen szerzek néhány olvasnivalót neked is.
Nem akarok vele bunkó lenni, nem akarok csak tovább tekeredni a hazugsásokba... de ahogy kinyitom a számat, nem jön ki rajta más. Annyit hazudtam már nekik... néha magam sem tudom, mi igaz, és mi nem.
- De tudod mit, inkább nem is érdekel - sóhajt fel Benjamin. - Majd ha felrobbansz a sok titkodtól, összesepregetem a tagjaidat, vagy mi.
Halkan hümmögök egyet, és közben ellenállok a kísértésnek, hogy előhúzzak egy szál cigarettát. Csak figyelem az arcát, ujjaimmal pedig némán dobolok a zsebemben lapuló öngyújtó hideg fémjén. Miért vagy itt, Aiden? Ahogy itt állunk... nem vagyunk már mások, mint egymás elfogyott, reszketeg, homályos tükörképe. Kifakultunk, pedig még sokan azt mondanák, előttünk az élet... én mégsem érzem ezt.
- Hova akarsz menni, Benjamin? - A hangom őszintén cseng... még engem is meglep. A szavak végigzongoráznak a gerincemen... hiszen ezek ugyanazok a szavak, amiket évekkel ezelőtt, a kert hátuljában tettem fel neki. - Miből gondolod, hogy a világ végén jobb lesz, mint otthon?

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/26/47/2e/26472e4a47309ca15007222d6ce927bb.jpg)

Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit

Idegenekként méregetjük egymást, de talán meg kéne szoknom. Nekem sem kellene menekülni, pedig nehezemre esik bevallani, mégis valahol mélyen mindig is menekültem. Menekültem attól, hogy bármi is báljon belőlem, mintha csak örökké elvesztem volna, és ezt a bizonytalanságomat egyfolytában a hülyülésba folytottam meg a bajkeverésbe. Előttem nem állt fényes jövő, és még ha hitegettem is magam, hogy a kviddics az egyetlen mentsváram, valmi mégis hiányzott a képletből, és nem tudtam megmagyarázni, hogy mi. Olyan volt, mintha kinyitottam volna egy üres hűtőt ami csak zúg és zúg, és nincsen benne semmi. Ezt a zúgást akartam erősen elhallgattatni amikor csak tudtam, és inkább koncentráltam a rendbontásra meg a zajongásra, csak hogy ne kelljen magam ürességét egyfolytában, megállás nélkkül hallgatnom. Fogalmam sincsen, mikor keletkezett ez a lyuk bennem. De jóval az ostrom előtt. talán még Aiden sem tudta, talán apa sem. Mert bár titkolni nem titkoltam menekültem az üres zúgás elől, mikközben azt reméltem valahol út közben csak megtalálom az életem értelmét, mintha csak elszóródott volna valahol a járda szélére potyogott volna ki a zsebemből.
Vizslattam egy ideig a felhőket, majd lazán összekulcsoltam a kezeimet a nyakamon, és úgy álldogáltam, ahogy a laza Bejmanin mindig is olyan rendkívül céltudatos fejjel.
Vajon mind a ketten fekete lyukkal a lenkünkben születtünk Aiden, amire a gyógyír Chrissie volt?
- Nagyon ügyes vagy, Benny, ezért tapsot is vársz? De ne aggódj, ha esetleg ez a része zavar, nagyon szívesen szerzek néhány olvasnivalót neked is.
- Hát őszintén reménykedtem, hogy legalább egy konfettibaromsággal pofán vágsz - vontam vállat hanyagul, majd felkaptam egy kis követ az útról, és a közelben hullámzó vízfelé céloztam, és laza csuklómozdulattal beledobtam a lapos követ, majd addig figyeltem, míg el nem süllyed. Hetet pattant, aztán alámerült a sötét tó fenekére. Őszintén örültem vona annak, ha valami viziredva kinyúlik és betámad minket, mert egy kis izgalom sosem ártott. - Egyébként köszi, de veled ellentétben nincs időm a hülye olvasásra. Tudod, sportember vagyok - pillantottam rá, nagyban vonogatva a szemöldökömet.
Az igazat megvallva élveztem is az edzéseket, a meccseket, attól függetlenül, hogy csak anyám szurkolt nekem távolról. De valahogy még mindig ott búgott valami bennem belül, ami halk volt. És fájdalmasan üres. Lehajoltam még egy lapos kavicsért.
- Na és hogy vagy? Anyánkat legalább egy gyenge pillanatodban nyugtasd meg, hogy nem egy patkányfészekben tengeted a napjaidat, oké? Kissé hajlamos mindent túlaggódni - vontam meg a vállamat, és elhajítottam a követ. Öt, hat, hét, nyolc, kilenc. Tizet sosem sikerült kacsáznom.
- Hova akarsz menni, Benjamin? Miből gondolod, hogy a világ végén jobb lesz, mint otthon?
Kegyetlenül régi szavak, annyira, hogy szinte azt érzem meg sem történtek. Mintha az egész felhőtlen gyermekkorunk meg sem történt volna.

Menj már innen, Aiden, éppen elszökök!
Hova akarsz menni, Benjamin? Miből gondolod, hogy a világ végén jobb lesz, mint otthon?
Nem t'om.
Aha. Te folyton csak drámázol.
Ha elmondom kinevetsz.
Oké, hogy bizonyos fokig nevettséges vagy, Benjamin, de igyekszem nem netevni, oké?
Jó, meg akartam keresni önmagam. Lehet egy részem elmaradt valahol...
Hülye vagy.
Te meg kinevettél.
Mert hülye vagy. Itt a másik feled, te tökkel ütött.
És itt is maradsz mindig?

De azt hiszem a mostani válazsom nem igazán fog majd olyan végbemenően testvéries beszélgetésbe torkollani.
- Passz. Az egyikk hobbim az eltűnés, nem mondtam? - térek ki a válaszadás alól, majd egy újabb követ dobnék bele a vízbe, csak az valamiért kissé bugyborékolni kezd. Vagy ilyesmi. Hmm, Benjamin már megint valami baromságot csinált? - Szerinted is normális, hogy forr a víz? - pillantok Aiden felé.

Attól tartok, már teljesen belémégett az, hogy így beszéljek vele. Nincsen rá okom - nem is érdemli meg, de én mindig ezt teszem, mert ha Benjaminról van szó, képtelen vagyok megtalálni a rendes hangomat. Azt, amivel úgy szólíthatom meg, amivel egy testvért kellene... talán ez már kiveszett belőlem az évek során.
Zavar az, hogy felemlegeti Miss Beckettet. Zavar az, hogy beledugja az orrát a dolgaimba... Én ugyanis nem véletlen hagyom ki őt az ügyeimből. Nem vagyok kifejezetten kíváncsi arra a fejre, ami akkor fogadna, ha mondjuk kinyögném "egyébként tolvaj lettem, mit szólsz? Szerinted hogy tálaljam anyának, hogy ne kapjon abban a szent pillanatban agyvérzést?" Nem beszéltem neki sosem Feryllről sem, még azután sem hogy meghalt, akkor meg pláne nem, amikor felbukkant a rohadt kölyke... Nem beszéltem neki arról a pár másik halálfalóról, akiket megöltem, nem árultam el, hogy mennyiszer vertek és átkoztak félholtra abban a három évben, amíg távol voltam. Még ha olykor érezte is... mert néha bennem is felbukkan valami rejtélyes, indokolatlan fájdalom, amit csak hozzá tudok visszavezetni.
- Hát őszintén reménykedtem, hogy legalább egy konfettibaromsággal pofán vágsz.
Figyelem, ahogy elkezd kavicsokat dobálni a közeli tóba, aztán felsandítok az ég felé. A nap már lenyugvóban van, lassan siklik a látóhatár pereme felé. Kellemes, meleg narancssárga fénnyel borítja be az elhagyott országutat.
- Egyébként köszi, de veled ellentétben nincs időm a hülye olvasásra. Tudod, sportember vagyok.
Hát persze... erre majdnem felröhögök, de aztán valamiért inkább ne teszem. Nem tudom, mi fogja vissza bennem, de talán nagyon jól teszi.
- Szóval nyomoztál utánam? - kérdezek rá aztán mégis, ujjaim a zsebemben pihenő cigarettásdobozzal babrálnak, de még nem húzok elé egy szálat, hogy rágyújtva lesimítsam a felborzolt idegeimet. - Ez nem szép dolog, öcsi.
Különben sem tudom, hol akadt Miss Beckett nyomára... de miért is érdekel ennyire? Nem mintha Miss Beckett olyan sötét dolgokat tudna rólam... már az alapvetőket leszámítva. De azok nagyrésze nem újdonság Benjaminnak sem.
- Na és hogy vagy? Anyánkat legalább egy gyenge pillanatodban nyugtasd meg, hogy nem egy patkányfészekben tengeted a napjaidat, oké? Kissé hajlamos mindent túlaggódni - kezd aztán csevegni, mire visszafogok egy sóhajt. Kissé laposan pillantok rá, és közben lentebb lépek az útról, bakancsom talpa alatt csikorognak az apró kavicsok.
- Jelenleg épp érted aggódik - közlöm vele, és mégiscsak előhalászok egy szál cigit. - Nem kellett volna csak úgy szó nélkül otthagynod.
Mekkora szavak tőlem, nem? Olykor csodálkozom, hogy a pofám befér még az ajtókereten... De persze számítok rá, hogy nem hagyja annyiban a felpattintott labdát. Úgyis mindjárt visszavág valamivel, az arcomba visítja a sérelmeit.
- Passz. Az egyikk hobbim az eltűnés, nem mondtam? - Megingatom a fejemet a szavaira, és ajkam közé csúsztatom a cigarettát, hogy aztán apánk régi, mugli öngyújtójából kicsiholjak egy kis lángot is. Mély slukkot szívok, aztán harsan fel a hangja újra. - Szerinted is normális, hogy forr a víz?
Felhúzott szemöldökkel pillantok oldalra, követem tekintetét a tó felé, amiben buborékok jelennek meg, valóban, mint a forrásban lévő víznek. Halkan sóhajtok egyet, és kifújom a füstöt... ezek már meg se lepnek, és tulajdonképpen annyira ne is érdekel... ha ez a Szeszély, akkor meg csak pláne nem akarok beleavatkozni. Még mégegyszer behívnak a Minisztériumba... bár ezúttal már több mondanivalóm lesz.
- Leszarom a vizet... - közlöm, és szívok még egyet a cigarettából. - Nem mehetnénk haza, Benny? Persze most neked kellene hoppanálnod, én már elfáradtam az egész napos kutatásodban...

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem (https://i.pinimg.com/564x/26/47/2e/26472e4a47309ca15007222d6ce927bb.jpg)

Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit

Tudom, hogy idegesíti, hogy olyanokat tudok róla, amiket nem kéne. és talán nem is kellene annyira a válaszok után kutatnom, de én gyűlöltem a titkokat, gyűlöltem a hazugságokat. lehet egy forrófejű erkölcsbajnok vagyok, de igazából az idegesített Aidenben a legjobban hogy mindig is hazudott nekem. Nekünk. Mindenkinek, még talán saját magának is.
Tudom, hogy nem lesz belőlünk az a normális család. Tudom, hogy sírással egyetlen holtat sem támasztottak még fel. Tudom, hogy fel kellene nőnöm, és tudom hogy jó testvér kellene lennem. De nem tudom azt hogy mégis hogyan tegyek jót vele, vagy anyámmal, ha ő folyton csak a legrosszabbat hozza ki belőlem. Nem tudom hogy kerüljek hozzá közelebb, ha csak egyre messzebb akar elzavarni magától. Azt mondják az ikrek amikor felnőnek elsodródnak egymástól, és talán nekem is el kellene ezt fogadnom. Pedig fáj, nagyon-nagyon fájt. Fájt a múlt keserű élesen vágó hidege, a jelen fojtogató bűze és a jövő kiismerhetetlen szürke homálya. Fájt, hogy megváltoztunk.
Fájt, hogy mivé lettünk.
Lehunytam a szememet mielőtt újra elhajítottam volna egy lapos követ a vízbe, ami halk csobbanások után alábukott a mélybe.
- Szóval nyomoztál utánam? Ez nem szép dolog, öcsi - hallom a visszafogott rosszallását és talán haloványan érzem is hogy megfeszül. De lassan túl homályos minden rezdülés amit belőle érzek, túlságosan távoli, és talán csak a sajátomat érzem. Megrántom a vállamat, miközben kibököm a választ.
- Úgy nézek ki, mint egy auror, hogy nyomozzak utánad? Sokkal érdekesebb dolgok is vannak az életemben, mint hogy a hülyeségeid után kajtassak, tesó - vigyorodom el. - Tök véletlenül bukkantam rá a csajra. Bár inkább ő bukkant rám? Mindegy összeverekedtem néhány faszival az Abszol úton lévő kviddicses söröző előtt, és hát. Hát sejted a végét - vonogatom sűrűbben a vállamat, mert bár hazudni nem tudok kicsit szégyen, hogy egy nőszemély húzott ki a bajból. - Szóval ja nem akartam tudni semmit, de megtudni rólad semmit - vágtam egy gyerekes grimaszt is szemforgatás közben. - Tudtam, hogy valami unalmasat csinálsz.
- Jelenleg épp érted aggódik. Nem kellett volna csak úgy szó nélkül otthagynod - erre megforgatom a szememet, szeretnék visszaszólni, de csak nem teszem, mert nem akarok vele anyira összeveszni. Annyira. Ja.
- Gondoltam legalább így kommunikálsz vele - mordulok fel kissé, de aztán csak dobálgatom a köveket. Ha már a gyomromban és atorkomban is azok vannak. - Szóval szívesen, tök jól összehozom a családot - teszem hozzá kissé keserűen.
- Egyébként mondtam hogy behívtak a Minisztériumba? - kérdezem, a nagy kődobálás közben. - Azt hittem valami szarságba keveredtél, de csak a Szeszélyről szólt. Gondolom te is voltál bent. Nem mintha bajod esne bármikor bárhol, de vigyázz a seggedre mert ha megátkoznak az nekem is fáj - mondom, de aztán bugyborékolni kezd a víz, de persze Aiden miért is figyelne rá.
- Leszarom a vizet... Nem mehetnénk haza, Benny? Persze most neked kellene hoppanálnod, én már elfáradtam az egész napos kutatásodban...
- Aha. Vaaagy mehetnénk busszal! Tök laza lenne, nem? És ne rinyálj, én meg gyalogoltam meg tömegizéztem - rántottam meg a vállamat.
Aztán hirtelen a vízből kirobbant valami naaagyon naaaaagy vizikígyó szerű izé. Nem vágtam az LLG-t, nem nagyon figyeltem mert a lányok jobban néztek ki mint az összes lány együtt. Szóval figom nem volt mi ez itt ez, de köpte felénk a vizet ami pofán talált engem, én meg oké, akkor most hopponáljunk alapon megragadtam Aiden kezét, és hopponáltam. Azt sem tudtam hová, csak el.

● a helyszín szabad! ●
A játék máshol folytatódik

t h e c h a i n s
a r e b r o k e n

(https://i.pinimg.com/564x/a8/95/ae/a895ae05df5331555dbd5e798ffb5d5f.jpg)

2002. április 4.
to; Jason

Nem akartam az iskolában maradni, de haza sem akartam menni az anyámhoz, hogy együtt töltsük a húsvétot. Ehelyett inkább csendesen bepakoltam a hátizsákomba, megkértem Szelénét, hogy Cocoval maradjanak kivételesen a Roxfortban. Aztán a Roxmortsban töltött hétvégén, megfogtam Jason kezét és szépen, csendesen, a Három Seprű kandallóján keresztül meglógtunk. Egy Kövér Róka nevű észak-írországi kocsmába érkeztünk, amit már egy héttel korábban kinéztem magunknak. Igen... túlzottan is elterveztem ezt a kis utat, de szerettem volna mindentől messze lenni, csak Jasonnel.
A kocsmában annyit mondtam neki, hogy bízzon bennem, aztán elrángattam a legközelebbi állomásig. Mugli módon, vonaton utaztunk, közben hallgattam a meséit, míg ki nem sétáltunk több órányi út után az Óriások Útjára. Tudtam, hogy gyönyörűek a bazaltoszlopok, ahogyan találkoznak a vízzel, a habokkal s hullámokkal. De mindezt csak leírásból. A látvány egészen más volt, főleg, ahogy a sötétben szép lassan fölöttünk telepedett meg a lilás árnyalatű égbolt. Így ültünk ki a varázslósátor elé, amit szereztem magunknak. Egész kellemes idő volt, olyannyira, hogy egy vékony, fekete bőrdzseki elég volt a kötöt, sötétzöld garbóm fölé. Tudtam, hogy Seth mennyire utálná, hogy mugli ruhában vagyok, a fekete feszülős nadrágomat és a magasszárú tornacipőmet már lehordta párszor, hiába illett annak sötétzöld színe a Mardekár jegyeihez. Semmi sem volt elég jó.
A tekintetem az égről a farakásra és arra a mugli szerkezetre vándorolt, amivel tüzet lehet gyújtani. Nem tudtam mi az, vagy mi a neve. Sőt azt sem tudtam varázslat nélkül hogyan lehet tüzet csiholni. A sátrat is olyan nehezen állítottam fel a pálcám segítsége nélkül. Túlzottan is mágiaközpontú világban nőttem fel.
- Jason... te meg tudod csinálni a tüzet? - motyogtam és megérintettem a kezét. Ujjaim végig cirógatták az ujjait. - Kezdek fázni. - Tettem hozzá csendesen és kicsit meg is borzongtam, ahogy a hideg végig szántott a testemen apró remegés formájában. Még a fázás sem zavart, hiszen a sátorban magától kapott lángra a kandallóba pakolt fa. Tökéletesen kialakított, varázslóknak való sátor volt az. Egy vagyonért vettem Roxmortsban.

nagyon táborozunk

(https://data.whicdn.com/images/339577826/superthumb.jpg?t=1579461876) (https://data.whicdn.com/images/332959661/superthumb.jpg?t=1563503678) (https://data.whicdn.com/images/191805676/superthumb.jpg?t=1438311503)
2002. április 4.
to; Louise

renttenetesen izgatott vagyok, talán akkor voltam legutoljára ennyire felpörögve, amikor megszületett az első féltestvérem. Szóval úgy érzem hogy felrobbanok. Sosem szegtem még meg semmilyen szabályt, valahogy túl béna voltam hozzá eddig, de amikor Louise elhívott magával, kételkedés nélkül vágtam rá egy igent. Bárhová megy az csak jó lehet és vele nagyon szeretek lenni. Aközelében olyan kellemes melegség jár át, amit rég nem éreztem. Frida volt az első aki megmelengette a szívemet, és most itt van Louise, aki szintén meglemenget. A közelében olyan lenni, mintha egy napkitörsét bámulnék, elfog a forróság és teljesen megvakulok. De ez jó érzés, és kellemes. Nem kételkedem abban, hogy jó helyre visz, szóval lekesen dobálok be minden hasznosnak tűnő dolgok a táskámba, amit apa vett nekem és bűvölt meg titokban. Az új felesége előtt eddig nem vallottuk be, hogy kik is vagyunk, de néha csapunk egy apa-fia túrát abban a két hétben, míg náluk vagyok és kiélheti minden mágikus akármijét. Szóval ebbe a táskéba minden belefér, így igazából elviszem magammal az egész hálókörletet, még Sophie kőteknősét, Mauglit is majdnem bepakolom. Kíváncsi vagyok mit szólna hozzá Szeléné.
Sietek egyenesen a barátom felé, miközben magamban ízlelgetem ezt a szót, ami megint csak olyan édes mint a mézsör. Fogalmam sincsen merre megyünk, elveszek már akkor, amikor megfogom a kezét, és hagyom, hogy vezessen, miközben belőlem megállás nélkül dől a szó mindenféléről. Páldául a kőteknősök hierarciájáról, meg a kővárosról... Iagzából olyan jól esett az, hogy valaki meg is hallgat, hogy teljesen belefeledkezem abba hogy magyarázok, és még az sem tűnik fel, hogy megérkezünk vonattal a helyre.
– Azta, mintha csak egy másik világba kerültünk volna. Elgondolkodtál már milyen lenne, ha a kandallók nem csak ebbe a világba kandallóznának el minket? Szívesen megnézném magamnak Középföldét is, vagy mondjuk Dinkaföldét. Vagy bármilyen földét - magyarázom, mmiközben segítek neki felállítani a sátrat, de félig elbambulok a bazaltoszlopokra és elképzelem milyen jó lenne rájukmászni.
Ahogy esteledik, a földre táncolnak a fények. Imádom az ég játékát, csak bámulok és ámulok olyankor, amikor a természet alkot. Határozottan magával tud ragadni, és így főleg csodás, hogy Louise is itt van. Az ostrom óta egyedül nézem az egyet, egyedül mászkálok, és egy füzetbe mesélem a történeteimet, mert a barátaim mind meghaltak. El is felejtettem milyen jó érzés együtt megosztani a szép pillanatokat úgy, hogy annak a részesei vagyunk, olyannal akit nagyon is szeretünk. Bárcsak ők is itt lehetnének. Bárcsak elmesélhetném nekik mi van velem.
- Jason... te meg tudod csinálni a tüzet? - kérdezi halkan Louise, majd megérinti akezemet, én pedig belebőjok az érintésba és visszasimítok rajta. - Kezdek fázni.
- Még szép, hoyg tudok! - pattanok fel, de a lendülettel beverem a fejem az egyik fa ágába, így a nagy szemüvegem le is pottyan a földre. Persze túlságosan is belemerülök a tevékenységeimbe, szóval nem mintha feltűnnek, hogy nem látok csak foltokat. - Tudod, én gyakorlott tűzcsiholó vagyok! Ha egy másik világban lennék egészen biztos háztűz őrző lennék. Vagy olyan tűzmágus. Vagy tűzhajlító. Vagy ilyesmi. Tudod, apával sokat táborozunk a mostoha anyám és a féltestvéreim is folyton velünk vannak és sokszor kellett nekem tüzet csiholnom, ha ők hát köpülték a vajat, ugye. Khm - magyarázom, és összedobálom a tábortűzhözvalókat, egy kupacba, legalább is remélem. Közben kihúzok valami nagy fémedényt a táskámból, meg egy mugli grillsütőt. - Áháá, azt hiszem ezt az amit apa égre földre keresett - dünnyögöm, majd belemászok fél testtel a zsákomba - Gyufaaaa - kiabálok bele, míg feélig el is nyel a hátizsák, majd hangos csörömpöléssel ki is mászok belőle kócosan, és néhány evőeszközzel a hajamban.
- Megvan! Az életünk megmentője, a gyufa! - bólogatok elégedetten majd tabogatva begyújtom a tüzet. - Nos, ezt vakon is meg tudom csinálni! - mondom, miközben ujjaimmal olyan mozdulatot teszek, mintha feltolnám a szemüvegemet, csak hát ugye az nincs a hején így csak az orrom bőrét piszkálom vele.
- Azt hiszem leesett afejemről amíg a gyufát kerestem - mormogom, majd tapogatózva integetek felé, hogy bújjon közelebb, és ha odajön akkor egy nagyon nagy, bolyhos pléddel betakarom magunkat és a fejemet a vállára hajtom - Már csak a pillecukor kellene és tökéletes lenne midnen. nem mintha nem lenne tökéletes most semmi, mert hát tökéletesnek tökéeletes, nagyon is.

t h e c h a i n s
a r e b r o k e n

(https://i.pinimg.com/564x/a8/95/ae/a895ae05df5331555dbd5e798ffb5d5f.jpg)

2002. április 4.
to; Jason

Szabadnak éreztem magam odakint a friss levegőn. Itt nem voltak kötöttségek, sem felnőttek, akik bántani akarhatnak. De még csak olyanok sem, akik meg akarták mondani, mit csináljunk. Ketten állítottuk fel a sátrat, varázslás és minden egyéb nélkül. Furcsa volt a mágiamentes élet - bár még csak annak sem lehetett nevezni, hiszen a sátor belsejében egy komplett lakás kapott helyet.
- Azta, mintha csak egy másik világba kerültünk volna. Elgondolkodtál már milyen lenne, ha a kandallók nem csak ebbe a világba kandallóznának el minket? Szívesen megnézném magamnak Középföldét is, vagy mondjuk Dinkaföldét. Vagy bármilyen földét - mondta Jason, miközben a sátorral bajlódtunk. Egész kicsi darab volt, nem volt nehéz felállítani, habár az emberek ezt általában nem a puszta kezükkel csinálták, hanem pálcával. Én mégsem bántam, hogy így alakult, ez is csak egy kaland volt.
- Akkor belépnék a kandallóba és jó messzire mennék a világunktól. Egy csendes 'elyre, ahol nem tudna bántani senki... - válaszoltam csendesen. Jason persze nem tudta, milyen életet élek otthon, vele inkább csak a boldog pillantokat osztottam meg. Az elmúlt másfél hónapban egyfajta menedékké vált nekem. Segített elbújni az anyám leveleiben írt kegyetlen gondolatok elől. Szerettem, hogy folyton beszél, hogy más világokban jár... én is más világokban akartam járni. Én is tündéreket, barátságos sárkányokat és hatalmas palotákat akartam megismerni. Még azt sem bántam, hogy nem tudja a nevemet jól kiejteni és inkább voltam Louise, mint Louis... nem zavart egy cseppet sem a dolog. Az ő kedvéért még ez is jó volt.
Talán ezért is volt jó az ő társaságában lenni a bazaltoszlopok közelében. Közösen figyeltük ezt a mesés tárjat a kellemes tavaszi időben, ám a sötétedéssel megérkezett a hűvös is. A lágy szellő hidegen simított végig az arcomon, kicsit megremegtem, ahogy a csontomig hatolt. Kelllett az a tábortűz, nagyon is. Fánk volt, azt vettünk, minden más meg adott volt a természetben, csakhogy én varázslat nélkül még senkit sem láttam kandallót begyújtani például. A Morrow-házban is a házimanó gyújtott be, a szemem láttára, egyetlen csettintéssel.
- Még szép, hogy tudok! - Elégedetten sóhajtottam a válaszra. - Tudod, én gyakorlott tűzcsiholó vagyok! Ha egy másik világban lennék egészen biztos háztűz őrző lennék. Vagy olyan tűzmágus. Vagy tűzhajlító. Vagy ilyesmi. Tudod, apával sokat táborozunk a mostoha anyám és a féltestvéreim is folyton velünk vannak és sokszor kellett nekem tüzet csiholnom, ha ők hát köpülték a vajat, ugye. Khm - miközben beszélt a kezei is jártak. A tűzhöz való dolgokat pakolta egy kupacra, mint aki tényleg ért hozzá. Az én szememben már ennyitől tűzmágus volt.
- Már most is tűzmágus vagy, Jason. - Mondtam és tovább figyeltem, ahogy egy táskát vont magához, és beledugta a fejét. Nem igazán értettem, amit abba beszél bele. Csak megköszörültem a torkomat, kicsit előre dőltem, így figyeltem, mit csinál. Ahogy kihúzódott, szemüveg nélkül, valamivel a hajában, egészen bájos volt. Megint elmosolyodtam. Meg akartam csókolni, annyira aranyos volt... de nem akartam megzavarni a tevékenységében.
- Megvan! Az életünk megmentője, a gyufa! - mondta és felmutatott egy kis dobozt, mielőtt meggyújtotta volna a kis rakást. - Nos, ezt vakon is meg tudom csinálni! - Tette hozzá, mire elvigyorodtam. Miért ilyen jó vele? Miért érzek bizsergést a gyomromban minden egyes alkalommal, ha ránézek?
- Szemüveg? - kérdeztem csendesen, bár egyébként anélkül rendkívül jóképű volt. Látszottak az idegen keret nélkül az arcvonásai.
- Azt hiszem leesett afejemről amíg a gyufát kerestem - Intett felém, így közelebb húzódtam hozzá. Készen álltam, hogy megkeressem neki abban a rendkívül mély táskában a szemüvegét és szokás szerint a fejére biggyesszem. Majd, ha egyszer jobb varázsló leszek, méretre igazítom neki, hogy ne veszítse el. Oda akartam bújni hozzá, de a következő pillanatban bolyhos takaró landolt a vállamon, ezzel kötött össze minket, s milyen jó volt hozzá érni a puha anyag alatt. Ahogy a vállamra hajtott a fejemet, úgy én is a hajának támasztottam az arcomat. Finom illata van. Nagyon finom... s anyám mennyire utálná, hogy őt kedvelem. - Már csak a pillecukor kellene és tökéletes lenne midnen. nem mintha nem lenne tökéletes most semmi, mert hát tökéletesnek tökéletes, nagyon is.
- Vettem pillecukrot... - motyogtam, az arcomat még jobban a tincsei közé fura. - Bent van a 'átizsákomban. - Tettem hozzá és a sátor előtt várakozó sötétzöld darabra böktem a mutatóujjammal, bár nem biztos, hogy látta ebben a pozícióban. Csendesen simítottam meg a combját a bolyhos anyag alatt. Hiába voltunk egy pár másfél hónapja, azért még elég bátortalanul érintettem és simítottam, sosme tudva, mi a jó neki. Folyton az jutott eszembe, mikor anyám kedves mosollyal az arcán végig simított a hajamon, majd egész egyszerűen rászorított a tincsekre és addig tépett, míg ki nem folytak a könnyeim. Próbáltam elűzni a gondolatot, de nekem nem ment... csak Jaosnnek, aki olyan volt, mint egy lovag.
- Jason... - suttogtam, hátha rám néz. Akartam neki adni egy csókot, érezni akartam az ajkai melegségét. Így, ha felmelte a fejét, azonnal odahajoltam, hogy nyelvem az ajkai közé csússzanjon és lehunyhassam a szemem, elterelve a gondoltaimat. Azonban hiába éltem volna bele magam jobban, valami motoszkálást hallottam a sátor mögül. Hirtelen húzódtam el és pillantottam körbe. - Ez vajon mi volt?

Őszintén remélem, hogy úgy halok meg, hogy előtte még ki tudok takarítani. Gondolom mielőtt még végignézek a kupis ágyamon, abba bele sem merek gondolni, hogy mi lehet az ágyam alatt. De igazából mindig elfelejtem, mert hát olyan sok mindennel van tele általában a fejem, mint mondjuk Louise, történetek, Louise, történetek, Louise... SZóval inkább hagyom is a takarítást, amúgy is mire kiérek a hálókörletemből rég elfelejtem.
Az egésznak volt valami különleges érzete, miközben együtt építettük fel a sátrznkat, ami belülről igen csak lenyűgöző volt, de hát a mágusvilág mindig is lenyűgöz, imádom, hogy ebben élek, bár néha így is elvágyódom másvilágokba, ahol mondjuk óriás sasok vannak meg megszelidíthető rókák és ilyesmik. Persze közben aztán magyarázok töretlenül, de Louise mindig figyelmesen meghallgat, ami annyira jó volt. Szeretek neki mesélni, nem olyan, mint aki csak félfüllel figyel, vagy egyáltalán nem, mint az anyám.
- Akkor belépnék a kandallóba és jó messzire mennék a világunktól. Egy csendes 'elyre, ahol nem tudna bántani senki... - mondja halkan, mire én kérdőn rábámulok, és zavartan megköszörülöm a torkomat. Nem iagzán jutottunk el odáig, hogy egymás szomorú dolgairól bezséljük, én se emlehgettem neki a barátaimat akiket az ostrom évébe veszítettem el. De nem teszett, hogy bánthatta valaki, valahogy olyan szomorúvá tett. Közeleb lépek és megölelem, még ha a ledülettől megütöm az arcát a szemüvegemmel. És amúgy is olyan aranyos volt, amikor előjött a francia akcentusa.
- Bántani? Ki bántott? Meg mikor? És miért? De jól vagy? Ugye most jól vagy? - hadarom el aggódva a kérdéseket, nagyokat pislogva felé. Aztán csak elengedem egy kicsit, hogy magamba engedjem a táj szépségét, az előttük elterülő bazalt oszlopokon táncoló túlvilági fényeket, majd nagyban csodálkozón bámulásomból kizökkenve tüzet rakok.
- Már most is tűzmágus vagy, Jason - mondja Louise, én meg szélesen elvigyorodom, és kissé rájátszva kidüllesztem a mellkasom kezemben egy random, görbe ággal hadonszáva, kissé elváltozatott hangon megszólalok.
- Ohohó! Én vagyok a tűzmágusok legtűzmágusabbika! Porba hull akaratom és lángom előtt mindennki! hatalmas uralkodó és veszélyes harcos vagyok, aki mellesleg imádja a forrócsokit! Ráadásul meg sem kell melegíteni a sem mikrohullámúsütővel, egyszerűen megolvad a csokival teli pohár a kezemben is! - kezdem el a myagarázást majd lehuppanok mellé.
- Te meg akkor pillecukor varázsló vagy - mondom neki, és egy kis csókot adok a finom ajkaira. Nem vagyok olyan nagyon határozott egyéniség. már annak is örülük, hogy ezt magamtól bíztatás nélkül meg tudom tenni, még a régi emlékek miatt félek egy kicsot, hogy valami rosszat teszek vagy mondok. Bár itt inkább a cselekedeten van a ahngsúly. Louise finoman bánt velem és gyengéden, de azt hiszem semmi oylat nem tudott volna velem tenni, ami rosszul esett volna, vagy olyan nagy fájdalommal járt volna. A hátizsákig nem iagzán jutok el, túl jó mellette lenni, túlságosan teszik ahogy megérint és valami apró kis esetlen mozdulattal én is viszonzom.
Ahogy ismét összeértek az ajkaink, megérzem Louise nyelvét a számban beleborzongok, ahogy a kellemes bizsegrés végigszalad minden porcikámon, majd óvatosan én is viszonozni akarom ezt a kellemes nyelves csókot, de akkor valami neszezést hallunk, amitől én is és ő is összerezzen.
- Ez vajon mi volt? - kérdezi, amint elhúzódik közben én meg a kalandozók nyugodságával válaszolok.
- Áh, ez csak lehet egy mosómedve. Tudod, gonosz kis banditák, midnig kivárják, hogy pucérok legyenek az emberek akik a tóban fürdenek, és ellpoják a ruháikat. Vagy a kaját. Tudod, egyszer ellopták a hot-dogomat, pedig mennyiere sikerült és csak egy harapást tudtam belőle enni. Az meg a másik, hogy hihetetlenül gonosz arcuk van, olyan sunyi róka fejük, de mondjuk ezek nem rókák, hanem ugyebár mosómedvék - magyatrázom, de aztán megint hallom a neszt, és valami mélyről jövő büffentés szerű cuccot.
- Oké ez furcsa. Meg kell nézem mi az! - fel is pattanok, aztán előveszem a mindig nálam lévő zseblámpámat, és eltűnök a bokorban. - Lehet ez egy véres hibridnövény, ami megezsi a gyanútlan túristákat, és csak a zoki meg a ciő marad utánunk, mert azt nem szereti - magyarázom továbbra is, aztán egyszer csak reccsen valami, én a zseblámpa fényével a reccsenés felé fordulok, és az arcomba bámul egy szörny. Igazából nem sok időm van tanulmányozni, mert kiáltok egy whohóóóó jézus mrelint, majd vissza is loholok Louise mögé.
- Ez egy sárkány nessie keverék! - motyogom miközben szinte belekapaszkodom.

t h e c h a i n s
a r e b r o k e n

(https://i.pinimg.com/564x/a8/95/ae/a895ae05df5331555dbd5e798ffb5d5f.jpg)

2002. április 4.
to; Jason

Túl sokat fecsegtem. Nem kellett volna ennyit beszélnem Jasonnek, máris arra célozgattam, miféle szörnyűségeken mentem keresztül, még ha nem is szándékosan. Nem tudom miért, nem éreztem késznek az időt, hogy megmutassam neki a sebeimet és elmeséljem, hogy anyám tette velem ezt. Csak egy plaszti-medimágus tudná elhalványítani a hegeimet, de a nyomuk akkor is ott maradna a bőrömön. Apró égésnyomok, vágások és horzsolások voltak ezek. Csupa olyan dolog, amivel én magam aligha tudtam kezdeni bármit is, hiszen erre nem voltak kenőcsök vagy bájitalok, így hát a ruhám alá rejtettem. Hiába akartam mindennél jobban Jasonhöz bújni, együtt lenni vele, úgy éreztem, akkor kérdezne… erre ott a sátornál elszóltam magam.
– Bántani? Ki bántott? Meg mikor? És miért? De jól vagy? Ugye most jól vagy? – Hadarta a szavakat. Éreztem, hogy aggódik. Akkor is hasonlóan beszélt, mikor izgult, de most más volt a hangszíne... és ezért csak még jobban imádtam.
Zavartan túrtam át a sötét tincseimet. Nem akartam elrontani a hangulatot, hiszen ez a gyönyörű táj most csak is a miénk volt. Élveztem ezt, élveztem, hogy Jason egyik meséjének kis felfedezője lehetek.
– Imádom ezt a ’elyet. – Váltottam témát és körbe néztem, mintha tényleg nem akarnék erről beszélni. Nagyon halkan csak ennyit tettem hozzá: – És sosem voltam még ennyire jól…
Reméltem, hogy ez megnyugtatja. A tűzrakás legalább jó figyelemelterelés volt, habár ott gubbasztva a sátor előtt tényleg egész hűvös volt. Nehezen szoktam meg az Egyesült Királyság időjárását, hiába laktam most már évek óta ebben az országban. Valahogy sosem volt elég meleg nyáron, viszonylag korán köszöntött be az ősz… talán egyszer volt egy nagyobb hőhullám.
– Te meg akkor pillecukor varázsló vagy – mondta, mikor végre mellém került. Ahogy közelebb hajolt lehunytam a szememet, élveztem, ahogy az ajkai az enyéimekre simulnak. Egyetlen pillanat volt az a finom csók, s úgy elnyújtottam volna, de a hideg szél borzongására kénytelen voltam kicsit elhúzódni.
– Megetetnélek pillecukorral… – Suttogtam az ajkaira, aztán a csók folytatódott, ugyanolyan kellemesen, puhán kezdődve, majd kicsit erőteljesebb ritmust felvéve. Közelebb simultam mellkassal hozzá, át készültem karolni egészen, mikor valami zaj ütötte meg a fülemet… azonnal körbe néztem, mintha attól félnék anyám lép ki a bokrok közül, hogy megbüntessen, mert elszöktem Jasonnel a suliból. Nem is csak ezért büntetne meg, hanem mert fiú és nem aranyvérű.
– Áh, ez csak lehet egy mosómedve. Tudod, gonosz kis banditák, midnig kivárják, hogy pucérok legyenek az emberek akik a tóban fürdenek, és ellpoják a ruháikat. Vagy a kaját. Tudod, egyszer ellopták a hot-dogomat, pedig mennyiere sikerült és csak egy harapást tudtam belőle enni. Az meg a másik, hogy hihetetlenül gonosz arcuk van, olyan sunyi róka fejük, de mondjuk ezek nem rókák, hanem ugyebár mosómedvék – magyarázta. Azonban a mozgolódás nem csökkent a bozótos irányából, ráadásul valami böffentés féle hang is érkezett abból az irányból. Most már annyira féltem, hogy egy pillanatra meg kellett szorítanom Jason kezét a takaró fogságában.
– Na jó… ez… – Motyogtam zaklatottan. Én nem voltam kalandor kedvű, hiába hittem azt, Jason meséit hallgatva, hogy képes vagyok ilyesmire. Nem mertem megmozdulni sem.
– Oké ez furcsa. Meg kell nézem mi az! – Ahogy felpattant, én is így tettem. A takaró lesiklott a vállamról, éreztem, hogy a földön, mögöttem kap helyet. Aztán Jason egy mugli fényszóró dologgal elindult előre a bokrok közé. Csak egy lépést tettem felé.
– Ez biztos, ’ogy jó ötlet? – kérdeztem hangosan és a zsebemből előrángattam a pálcámat, amit úgysem használhatok, de azért megnyugtató érzés volt szorongatni egyébként.
– Lehet ez egy véres hibridnövény, ami megezsi a gyanútlan túristákat, és csak a zoki meg a ciő marad utánunk, mert azt nem szereti – magyarázta tovább, de akkor még egy reccsenés jött a bokorból. A következő pillanatban Jason felkiáltott és kirontott a növények közül, egyenesen mögém érkezve. – Ez egy sárkány nessie keverék! – Kapaszkodott belém, bár sok menedéket nem nyújthattam neki, hiszen egy fejjel magasabb volt nálam.
– Egy vízisárkány? – kérdeztem aggódva, azon gondolkodva vajon az olyan lehet-e, mint egy víziló. – Jason, mit láttál… – Reszketni kezdtem, de úgy léptem hátra, hogy a karjai közé simuljak. A reccsenés közben egyre hangosabb volt, s valami gyíkforma lépett elénk. Hatalmas sárga szemei voltak, mérgesen kitátotta a száját. Ekkor láttam meg a nyakába fúródott valamit. Talán egy fatörzs darabja volt, emberi mértékkel nagyjából egy tüskének felelhetett meg.
– Fájdalmai lehetnek… – Mutattam felé, erre megpróbált az irányomba kapni, de inkább csak úgy, hogy bizonygassa, erősebb nálam. Ez elég volt arra, hogy megijedjek és egyenesen Jasonra kapaszkodva, átkarolva a lábaimmal próbáljak menekülni. – Könyörgöm adjuk neki a pillecukrot és meneküljünk. – Nyomtam az arcom az arcához.

Aggódva pislogok Louise-ra, mert szomorú leszek, ha kissé szomorú. Eddig nem is nagyon beszéltünk egymásnak személyesebb dolgokról, én se nagyon magyaráztam el neki, hogy miért váltak el a szüleim, még mindig azt hittem, hogy én vagyok az oka annak az egésznek. Még akkor is, hogy ha a féltestvéreimet mindennél jobban szerettem is. Valahoyg nem szűnt álmatlan éjjeleken a lekiismeret furdalásom, és otthon valahogy sosem tudtam az az önfeledten fecsegő fiú lenni, aki az iskolában vagy apáék mellett volt. Hosszú idő után viszont úgy éreztem, hogy Louise az egyetlen, akit tényleg érdekel is az a sok halandzsa amit magyarázok. Ez pedg boldoggá tesz. Nagyon is.
Érzem azért, hogy nem nagyon akar erről bezsélni, így hát kivételesen nem is faggatom tovább, nem akarom, hogy bármi is kellemetlen legyen a számára. Olyan törékeny és kedves volt, szinte én is midnentől meg akartam volna óvni, de hát annyira én se vagyok egy báror ember, maximum képességeim között a bealvásig való bezséd és a többi hülyeség van, ami nem túl szerencéss, ha mondjuk megtámadnának minket itt a mosómedvék.
A kedves félszeg érintések felborzolják a libabőrt a hátamon, és kellemesen bizsergek tőle, a csókoktól, attól, hogy itt van velem, sátorozunk és lógunk a suliból, és mugli módra táborozunk. Már csak egy autósmozival lenne teljesen tökéletes a dolog. Vajon ismeri egyáltalán a mozit? Egyszer el kéne hívnom valami művészfilmre vagy vaalmi ilyemsire, ő olyan művészlélek.
Viszont a kellemes együttlétet egy hatalmas gyíkszerű izé zavarja meg, ami azért nagyobb kihívás a mosómedvéknél is. Louise mögött nézek a lény felé, és bár mind a kettn meg vagyunk dermedve a látványtól, az egyre jpbban kivehető a sötétből, hogy igazából valami nincsen rendben vele, és a szerencsétlen jószág mintha szenvedne is.
– Fájdalmai lehetnek… Könyörgöm adjuk neki a pillecukrot és meneküljünk - húzódik közel hozzám Louise, én meg erősen gondolkodom, hogy mit tegyek. Közben úgy hörrög és szenved és acsarkodik a vizisárkány, a sebeivel, hogy nem is tudom melyik a rémisztőbb. A fogai vagy a sérülése.
- Na jó, meg kell mentenünk, utána adhatunk neki pillecukrot! - határozom el, és kidüllesztett mellekkel Louise elé lépek, olyan Beer Grylses mozdulatokkal igyekszem a lényt csitítgatni. - És közben megvédelek téged is! - mondom olyan hősiesen, amenniyre a hugrás véremből kitellik, majd lassan nyugtatgatva közelebb araszolok a sárkányhoz, és hogy eltereljem a figyelmét a kezemről, mindenfélét hablatyolok neki.
- Úgy nézel ki, mint Fuhur. Te is repkedsz, valld be, csak éppen átzuhantál Fantáziából és most itt szenvedsz. Nézd, pillacukrunk is van... - mondom a többi hülyeség között. Közben látom, hogy a nyakába fúródott valami nem hatolt át csak a bőr és a hús alatt... között, így szerencsére ezért nem halt meg menten. Amikor kellően összezavarom, leveszem a pulcsimat, és egy tökéletes pillanatban a fogak és a morgásos szisszenések közepette kihúzom a tüskét, miközben a felém tátott szájába egy halk kiáltással beledobok egy pillecukrot. A lény meglepetten nyammogni kezd, és meg gyorsan becsavarom a sebét, a nyakát a pulcsimmal, és visszarohanok Louise mögé.
- Szerinted meg fog most már ölni minket?

t h e c h a i n s
a r e b r o k e n

(https://i.pinimg.com/564x/a8/95/ae/a895ae05df5331555dbd5e798ffb5d5f.jpg)

2002. április 4.
to; Jason

Csendes nyugtalansággal kapaszkodtam Jasonbe, nehogy véletlenül elengedjük egymást és elragadja valamelyikünket a sárkányizé. Főleg ne engem és akkor szegénynek mindig egyedül kéne megszereznie a szemüvegét... ami biztosan a tincsei között bújkál a feje tetején. Belefúrtam egy pillanatra az arcomat a nyakába, hogy ne is lássam a lényt. A szenvedő lényt, merthogy volt egy seb a nyakán, ami elég csúnyán vérezett egyébként. Talán ettől vadult volna meg? Fogalmam sem volt, hiszen kettőnk közül mégis csak Jason értette a mesékhez.
- Na jó, meg kell mentenünk, utána adhatunk neki pillecukrot! - mondta, és kicsit elhúzódott. Ahogy elém lépett, úgy helyeszkedtem, hogy összehúzzam magam annyira, hogy ne látszak ki. - És közben megvédelek téged is! - tette hozzá. A hangja egészen illett egy hőséhez... pedig valójában nekem, mint egy Soulier-nek kellett volna megvédenem. Biztosra vettem, hogy mostanra kellően égne Seth arca miatt, amiért ilyen gyáván meghúzódtam... vagyhogy nincs egy pincsikutyám, aki helyettem dolgozik.
- Oké... - motyogtam és onnan figyeltem, ahogy ellátja a pulcsijával ellátja a sérülést. Közben a lény már barátságosabban csámcsogni is kezdett egy pillecukron, éppen csak időnként mordulva egyet-egyet. Talán így jelezte, hogy máris jobban van. Ebben a néhány pillanatban Jason erősnek, szinte lovagszerűnek hatott, aki alól már csak egy fehér seprű hiányzott, na meg a fejéről egy páncélsüveg, mint azokban a mesékben.
- Szerinted meg fog most már ölni minket? - kérdezte, ahogy beosont mögém megint. Hátrébb lépetem és hozzásimultam Jasonhöz, úgy hogy a fejemet hátra döntöttem a mellkasáhnak. Még így is éreztem, milyen heves a szívverése.
Már szóra nyitottam a számat, mikor a sárkány közelebb lépett hozzánk. Erre csak egy kis sikolyt sikerült kipréselnem magamból.
- Szerintem igen... - paráztam tovább és lehunytam a szememet, ahogy a sárkány odalépett hozzánk. Nem akartam látni a hatalmas fogakat, mielőtt meghalok.... nagyon nem! Ez járt a gondolataim között, aztán megéreztem a pillecukor illatot, és valami nedves dörgölt végig az arcomon. Ahogy kinyitottam a szememet, láttam, ahogy a nyelvét visszahúzza, majd két három szökkenés mellett elindul a tó felé. Még mindig Jasonba kapaszkodva fordultam utána és úgy láttam, amint beugrik a hullámok közé. Apró kis hangot hallatott, ahogy lubickolva eltűnt a sötét vízben.
- Boldoggá tettük... Jason... - suttogtam és felé fordulva finom csókot leheltem az ajkaira. Aztán kellemes bizsergést éreztem.

Louise-be karolva követem a tekintetemmel ahogy a sárkányszerűség végre megtalálva a lelki békéjét beslattyog a vízbe és lassan elmerül. Én magam úgy érzem, mintha valami hős lovag lennék, aki nem csak a szép herceg életét mentette meg, hanem a sárkányét is. De jó is lenne egy ilyen történet, ahol nem ölik meg a sárkányt, hanem modnjuk összebarátkoznak vele. Mi van ha az a sárkány csak azért rabolta al a hercegnőt vagy a herceget mert beteg volt és nem tudott magáról gonodskodni? Cserébe meg még jól meg is ölik. Szörnyű. lehet majd írok egy ilyen mesét. És megkérem Louise-t, hogy illusztrálja. Az nagyon romantikus lenne, és menő. Mert Louise menőn rajzol. Meg fest. Meg minden. Hm.
Összeszedem magam, és magam felé fordítom, hogy onnan lenézhessek rá, szemből. A suzél hűvösebben fújdogál, én mégsem érzem, csak pislogok a szép szemeibe, miközben felettünk az ég kegyetlen gyönyörűséggel sziporkázik. Most én is úgy rézem magam, mintha egy mesehős lennék. Minden olyan kellemes és békés, mintha a világ szinte megszűnne, amíg Louise tekintetébe bámulok. Vigyorra húzom a számat, és elégedetten bólintok, miközben magamhoz térek, és Louise megcsókol, amit boldogan kissé még szolidan, de viszonzok, és még át is ölelem szorosan magamhoz húzva őt.
- Boldoggá tettük... Jason... - mondja mire én csak álmodozva sóhajtok.
- Mintha egy nagyszerű hősi eposz főszereplői lettünk volna, ahol mindenki életben marad. Az meg ugye jó dolog, hiszen a mi történetünk is tud folytatódni, és az nem nagy hátrány, hiszen itt vagyunk egymásnak, és ki tudja még mennyi fura bajbajutott lény szorul megmentésre. Igazán örülök, hogy a hű segítőm voltál eme kalandban, Sir Louise Soulier lovag - ölelem meg szorosan és nemes mozdulattal lovaggá ütős mozdulatot is teszek, majd kézen fogom és behúzódok vele a sárorba.
Magam mellé húzom, miközben bámulom a hatalmas belsejét. Apa nem nagyon haszánlt ilyen varázstárgyakat hiszen a családja előtt ezt titzokban tartotta. Talán azért mert félt, hogy a mágia tönkre teszi ezt az új boldog életét is.
- Imádok veled lenni, Louise - közlöm vele nagy vidáman és átölelve eldőlök akényelmes matracra, ami olyan puha mintha az is pillecukorból lenne. Boldog vagyok. Hogy vele lehetek, hogy itt lehetek és még az sem zavar, hogy ellógtunk, és meg fognak minket büntetni az iskolában. Mert ezeket a pillanatokat sose cserélném el semmire semmilyen pénzért. Közben hosszabban is megcsókolom, miközben a sátorba szűrődik atücskök hangja, a kabócáké, és miközben valami még félálomban dünnyögök Louise-nak lassan elnyom az álom.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra
(https://i.pinimg.com/564x/d6/ae/0c/d6ae0cdbc3525a9d26e120da0584b49e.jpg)

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: cold weather style (https://i.pinimg.com/564x/8e/0f/bf/8e0fbf75317057a90ecacbb0656cb7c6.jpg) ║ zene: skugge (https://www.youtube.com/watch?v=B74AK0MHxOA&ab_channel=wardruna)

Csendesen ácsorogtam a víz mellett sorakozó bazaltoszlopok közelében. Figyeltem őket, amint megcsillant rajtuk a holdfény. Tudtam, hogy majdnem mindegy hol állok, Alexej orra képes kiszagolni és odatalálni hozzám. Ha más nem is, hát a kókuszos illatú samponom majd segít neki. Azt már jól ismert… sőt egészen közelről is. Ahogy elidőztem a gondolaton, eszembe jutott a legutóbbi találkozásunk, alig hét nappal korábban.
Még pontosan fel tudtam idézni, ahogy az ujjai a hajamba martak és átkarolta a derekamat, jelezve, hogy ő is tud irányítani, ha kell. Sosem vontam persze kétségbe a dolgot, de azért mégis csak kellemesebb volt, amikor az én játékszabályaim szerint játszottunk. Nem, mintha azok a szabályok léteztek volna, inkább csak kitaláltam egyet, hanem tetszett az, amit művelt. Az pedig nagyon nem tetszett, hogy csak úgy otthagyott azon az asztalon… de azt hiszem, neki sem igazából. Egy kicsit idegesített, hogy utána valami olcsó lotyóval bújt össze a Szirénben – nem, mintha Anelia szakértelmét akarnám kétségbe vonni.
A gondolatra még morgolódtam egy kicsit, a zsebemből mégis előhúztam a lekicsinyített hordót. Jó, talán egyszer-kétszer tényleg ittam belőle kakaót meg egyszer barackjoghurtot tettem bele, de csak is azért, mert Alexej szemét módon elment a patikából, ahelyett, hogy az orrom előtt tette volna meg, amit meg kellett. Felháborító és igenis megérdemelte, hogy tönkre tegyem a hordóját.
Megforgattam a kis hordót az ujjaim között. Kellett az aranyvarázspálca, mert Aidennek ígértem, így a cserének valahogy meg kellett történnie, még ha nem is úgy, ahogy Alexej képzelte, hogy egyszerűen átnyújtom a szajrét, aztán szia-szia. Nem. Túlságosan féltem, hogyha így elengedem, nem látom többé. Nem túl valószínű, hogy valaha lesz még közöttünk bármi, hacsak le nem támad megint… de nem akartam elveszíteni. Szerettem tényleg. Csak nem úgy, ahogyan Aident mondjuk. Ez az érzés pedig önzővé és gyerekessé tett. Addig gyerekeskedj, míg meg nem ütöd magad és sírva menekülsz vissza Aidenhez, hogy bántott a csúnya farkas bácsi… szarul játszol, kicsi nyuszi– piszkálódott a hang, én pedig próbáltam lerázni magamról legalább annyival, hogy nem figyelek rá. Hát nem sikerült duruzsolt tovább, mintha muszáj lenne… pedig közel sem volt az.
A tekintetem visszavándorolt a bazaltok csillogó felületére, a vízre, amin visszatükröződött a holdfény. Gyönyörű tavaszi este volt, a korábbi havazásnak és esőzésnek nyoma sem volt már. Csak a levegő hűlt le annyira, hogy még kellett egy meleg kabát. Nem bántam. Így is kellemes volt kicsit kint lenni a természetben, hiába szoktam meg, hogy ilyenkor már otthon vagyok és Aidennel összebújunk a kanapén és olvasom a könyvet, amit lapozgat… alig várva, hogy kikapjam a kezéből és elhajítsam a fenébe, mert nem velem törődik.
Zörgés jött a közeli bozótosból, így a tekintetem arra vándorolt. Reméltem, hogy hamarosan megérzem az ázott kutyaszagot is, ami annyira jellemezte Alexejt az elmúlt néhány találkozásunk alkalmával.
– Csak nem megjöttél kutyuskám? – kérdeztem fennhangon. Még mindig kicsit attól féltem, hogy ez az éjszaka egyben búcsú is lesz, így egy kicsit megremegtek a szavaim a mondat végére.

to Elliot
2003. Március 11.

(https://i.pinimg.com/564x/af/49/aa/af49aa60c0f5ebf4bd8d5903409bef97.jpg) (http://[url=https://i.pinimg.com/564x/d6/ac/94/d6ac9455f8c35a5ce5ea312204bcc2b9.jpg]https://i.pinimg.com/564x/d6/ac/94/d6ac9455f8c35a5ce5ea312204bcc2b9.jpg[/url]) (http://[url=https://i.pinimg.com/564x/18/76/47/187647f4b0f3a6507917a1ad165c4582.jpg]https://i.pinimg.com/564x/18/76/47/187647f4b0f3a6507917a1ad165c4582.jpg[/url])

♪ All the world you roam turns you into stone ♪ (https://www.youtube.com/watch?v=-fTEfgReJJs&list=RD7DMJZSTGPXg&index=9&ab_channel=TommeeProfitt)

Hogy lehet egy világ, ami ennyire gonosz, ilyen… mutatós. Ahogy sétáltam a különös sziklaképződmények között, s köztük láttam a jelenleg Rám nézve is ártalmatlan félhold fényét hintázni a nyílt víz hullámain, azon gondolkodtam, milyen aljas mód becsapós is ez. Az ezüst fodrok akkor is hidegek és fojtogatók. A sziklák akkor is kemények, ridegek és összezúznak. És Elliot szeme is ravasz, akármilyen szépen is csillog formás tükre.
Orromnál fogva vezetett ide, vagy csak úgy megéreztem egy furcsa, hatodik érzékkel a jelenlétét? De ahogy kecsesen karcsú, jellegzetes alakját megláttam elkülönülni a bazaltok kevésbé formás, de hasonló állhatatosan kitartó oszlopaitól, felszakadt belőlem egy apró sóhaj. Bár csak annyi lenne ez a mai találkozó, hogy kicseréljük a zálogokat, aztán do svidaniya… De éreztem, nem lesz ez ennyire egyszerű.
Ahogy e helyen a tenger sós vize és a vulkáni sziklák fekete rúdjai újra és újra egymásnak zúdulnak, úgy vagyunk mi is. A partvonalon ezüstös szikrákként csapódtak szét a hullámok cseppjei, s én azon gondolkodtam, melyik volnék én, és melyik ő. De főleg, a víz vagy a szikla az erősebb? Sóhajtottam egy újabbat ebből a - helyiek által itt hidegnek csúfolt - friss, tavaszi levegőből, és kigomboltam fekete ingem legfelső gombját. Mert a nyakamat rá, hogy megint macska-egér játékot akar játszani, ígyhát nekem is fel kellett vérteznem magam; azazhogy: le.
– Csak nem megjöttél kutyuskám?
- Már itt sem vagyok. Érdekes helyszín a találkára. Valahogy mindig itt kötünk ki, pedig azt hittem, a macskák tartanak a víztől. Meg a kutyáktól...
Odaballagtam elé, de nem túl közel hozzá, pár lépésre tőle óvatos távolságban megálltam, és előhúztam az aranypálcát, hadd vonja magára csillogásával mindkettőnk figyelmét kicsit. Még élénken élt az emlékezetemben az az árván maradt vágy, amit a múltkori találkozásunkkor keltett, és most jobban esett tartózkodni. De azért a hordót is észrevettem, és jó is, hogy Elliot a kezében tartotta, így egész jól helyben is voltunk.
- Na gyerünk, nem érek rá itt cicázni. Csere-bere fogadom.
Sötéten, örömtelenül somolyogtam, a gyermetegséggel kicsit piszkáltam csak, de a többit komolyan is gondoltam. Persze, a sietségnek inkább az volt az oka, hogy nem akartam neki időt adni a rosszalkodásra. Ha van emberi lény a földön, akivel szemben sikerült némi teljesen értelmetlen és oktalan empátiának a hatalmába kerítenie, az bizony Elliot volt, és ebben az a legkellemetlenebb, hogy pont ő folyamatosan meg is kísértett ennek elvetésére. Úgyhogy ehhez a fenenagy önfegyelemhez, amit iránta tanúsítottam, bizalom azért nem társult. Rajtam nem fog ki. Kis huncut.
Rámutattam egy nagyjából derékig érő bazaltoszlopra magam mellett, majd egy Elliot mellett lévő hasonló képződményre.
- Én leteszem ide a pálcát. Te amoda a hordót. Félúton elmegyünk egymás mellett. Aztán mehetünk is tovább, visszanézni se kell.
Igen, már az első alkalommal is ezt kellett volna tennem. Mikor világossá vált, hogy semmiféle küldetés kapcsán nem jutok előrébb általa, sőt inkább bosszantó, és hátráltató tényező. Miért is nem hagytam ott? Miért? Majd most. Ezúttal kicseréljük a zálogot, és nem fordulok hátra többet.

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra
(https://i.pinimg.com/564x/d6/ae/0c/d6ae0cdbc3525a9d26e120da0584b49e.jpg)

◃alexej▹

Volt ebben a helyben valami egészen lenyűgöző. A holdfényben pedig már-már túlviláginak hatott… mintha egy egészen másik bolygón lettünk volna vagy egy másik síkon, ahol a kettőnk kis tánca még akár szárba is szökkenhetett volna. Egy részem sem kívánta, hogy Aiden nélkül legyek ezért a légyottért, még sem tudtam megtagadni a kettőnk közötti vonzalmat. Az a szenvedély megmaradt a legutóbbi tavasz óta.
– Már itt sem vagyok. Érdekes helyszín a találkára. Valahogy mindig itt kötünk ki, pedig azt hittem, a macskák tartanak a víztől. Meg a kutyáktól... – oldalgott elő Alexej a bozótosból, de nem annyira közel, hogy megérezze az illatomat vagy egyáltalán normálisan a szemembe nézhessen. Egy kicsit fel is vontam a szemöldökömet: Komolyan, Alexej? Komolyan? Nem fújtam magamra férfiasítót. – Ezt mondtam volna, ha kedvem akad megszólalni. Ehelyett csak vártam, hogy mit tesz.
A hordó még ott volt a kezemben, habár egy pillanattal korábban még elterveztem rakni a zsebemben. Nem baj. Lássa csak a prédát, meg azt, amiért idejött. Kellett egy kis motiváció, hogy közelebb csaljam magamhoz, mert nem volt célom elcicázni vele távolról. Az én játékaim közelről szórakoztatóak.
– Na gyerünk, nem érek rá itt cicázni. Csere-bere fogadom.
Megköszörültem a torkomat. Egyelőre nem reagáltam. Nem. Még nem volt itt az ideje, vártam, hogy mit tesz, ha nem mondok semmit… és úgy festett, még mindig elhitte, hogy ezt az egész helyzetet ő irányítja. Közel sem így volt. Bár volt bennem egy apró bűntudat, hogy fájdalmat okozok neki vagy kicsinálom, de aztán mindig elkönyveltem magamban, hogy túlönző vagyok én ahhoz, hogy foglalkozzak ezzel. Csak a szeretet, amit iránta éreztem lángolt fel újra és újra. Legutóbb ugyanis nem hazudtam neki. Szerettem. Szerettem a hidegségét, ahogy próbált erősnek és keménynek tűnni. Talán az is volt, annak ellenére, hogy én elszórakoztam vele. Imádtam, mikor hévvel nyúlt értem. Egyszóval mindent szerettem benne. Ritka érzés volt ez, de a plátói mivoltán nem tudtam változtatni.
– Én leteszem ide a pálcát. Te amoda a hordót. Félúton elmegyünk egymás mellett. Aztán mehetünk is tovább, visszanézni se kell. – Mutatt ró a mellett álló bazaltoszlopra, majd arra, ami mellettem magasodott ki.
Nem szóltam. Csak jelentőségteljesen betettem a kabátom elvarázsolt zsebébe a hordót. Ha onnan kihalássza az övé lehet. Nem volt könnyű dolga, ezt a kabátot azért hordtam olyan szeretettel, mert amikor az aurorok a nyomomban volt a motozás nem segített előkeríteni az áhított varázstárgyat. A varázslat meg még annyira sem.
– Benne vagyok. Cseréljünk. – Vigyorodtam el. Aztán persze folytattam nagyképűen a dolgot: – De nem az oviban vagyunk, hogy én ideteszem, te meg oda… gyere ide és vedd el, ami téged illet.
Aztán megköszörültem a torkomat és még tettem is felé egy lépést. Én felkínáltam a hordót, neki csak oda kellett lépnie, hogy elvegye, én pedig nem álltam volna ellen. Nem. Én szórakozni jöttem, felőlem vihette a hordót, ha ez volt az ára annak, hogy érezzem magam körül a teste melegségét. Önző patkány vagy, O’Mara… – hördült a hang.
– Nyugi, nem férfiasítóval parfümöztem magam. Épp csak lezuhanyoztam, mielőtt idejöttem. – Tettem hozzá bíztatásként. – Az a játék egyszer volt szórakoztató... na, megígérem, hogy nem harapok! - Kacsintottam rá.

Hosszú, oszlopos, ég felé nyúló, kőkemény dolgok. Hát persze, hogy itt találkozunk, ezek között. És nem kell közel mennem Elliothoz ahhoz, hogy érezzem, valamit mesterkedett az illatával, olyan aroma lengte körül, mint egy tökéletes, nem émelyítően édes, de kellően ízes és egzotikus desszertet. Fel kellett volna falnom, amikor még megtehettem. De hogy most mi tart vissza?
Ahogy eldarálom tartózkodó, de ugyanakkor rendkívül biztonságos tervemet, ő a várttal ellentétben szépen elrakja a hordót. Nem elérhetetlen helyre, csak a ruhái közé, hogy kedvem lenne rezignáltan a tenyereimbe temetni az arcom, aztán letépni róla azt a bosszantó posztókabátot, és addig marcangolni miszlikekre, míg elő nem kerül az az átkozott ivóedény. De ilyen drasztikus lépések helyett most csak helytelenítő képpel tárom szét kezeimet.
– Benne vagyok. Cseréljünk. De nem az oviban vagyunk, hogy én ideteszem, te meg oda… gyere ide és vedd el, ami téged illet.
Pedig pontosan úgy érzem magam, mintha egy dackorszakos négyévessel lennék összezárva, akinek a legélvezetesebb hobbija ráadásul az, hogy engem bosszant. Ha harc, hát legyen harc. Az aranypálca visszakerült a ruhám rejtekébe, bár nem éppen elérhetetlen helyre, ugyanis beletűztem a nadrágomba. Elölről. Olyan mélyre, hogy be kelljen nyúlni annak, aki esetleg - netalántán - ki akarná venni onnan.
– Nyugi, nem férfiasítóval parfümöztem magam. Épp csak lezuhanyoztam, mielőtt idejöttem.
Félrebillentettem a fejem, az arcomon egy olyan cinikus “Valóban?” kérdés ült. Attól még, hogy ezt állítja, határozottan volt valami az alatt az utálatos kabát alatt valami, amire mindenáron vágytam. És egy másik valami, amit legalább meg is szerezhettem magamnak.
– Az a játék egyszer volt szórakoztató... na, megígérem, hogy nem harapok!
- Persze hogy nem. Vannak Neked aljasabb fogásaid is.
Sötét somolygással válaszoltam a kacsintgatására, és tettem egy lépést felé. A kezeimet zsebre dugtam, mivel most már üresek voltak. Aztán lépés lépést követett, lassú, kelletlen fajták, míg csak oda nem értem hozzá.
- Tudod, hogy van valami a kabát alatt, ami kell nekem.
Ujjaim lassan, játékosan kalandozva lépkedtek végig a bézs posztón, míg csak be nem jutottak tapogatózni valahova arrafelé, ahová Elliot a hordót rejtette.
- És amit nem adhatsz oda. Szóval… elveteted velem, nem igaz?
A felfedező hadjáratom kicsit eltévelyedett ott a melegben, és Elliot fel-le emelkedő mellkasán barangolt egy keveset.
- Próbálsz ártatlan maradni… És közben engem rávenni valami nagyon-nagyon rosszra… De most az egyszer, csakis a Te becsületedért talán jó leszek. Ahhoz mit szólnál?
Találtam kutató ujjaimmal valamiféle zsebet, szóval míg beszéltem, megpróbáltam kipuhatolni, mi lehet benne.

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra
(https://i.pinimg.com/564x/d6/ae/0c/d6ae0cdbc3525a9d26e120da0584b49e.jpg)

◃alexej▹

Alexej túl sokat magyarázott bele a helyzetbe, leolvastam a képéről, ami szokás szerint hidegséget sugárzott – vagy legalábbis nagyon próbált. Már régen túlléptünk azon az állapoton, amikor még az ilyen színjátékok bármit is értek. Átláttam rajta és ő is átlátott rajtam, mert szerettük egymást valamilyen formában… kár volt olyanokkal áltatnia magát, hogy ő megtörhetetlen kőfal, mert én már régen rést ütöttem rajta és beleláttam. Elég volt azokba a kék szemekbe pillantanom és máris tudtam: hevesen ver a szíve, csak attól, hogy meglátott, hogy beleszippantott a levegőbe, amit megtöltött a kókuszos tusfürdő és parfüm illat. Ezek voltak z én aromáim.
– Persze hogy nem. Vannak Neked aljasabb fogásaid is. – Közölte. Ezek szerint mély nyomokat hagyott benne a legutóbbi találkozásunk… pedig biztos voltam benne, talált olyat, aki csillapíthatta az éhségét, még ha beteljesülni nem is tudott.
– Oké. Egyszer eljátszottam veled, de nem volt az olyan rossz, mint amilyennek beállítod. – Közöltem és már-már ártatlanul pislogtam rá a holdfénytől ezüstös éjszakai sötétségben. Pontosan tudtam, hogy most megcsillan a szemem, ami aranyossá és kívánatossá tesz. Ha másra nem volt jó az első házasságom, hát arra, hogy megtanuljam használni a testi adottságaimat. Nat szerette, ha használok mindent, amim megadatott. – Ha kell tőlem valami, hát közelebb kell jönnöd.
A hangom csendes volt, szép a maga mélységével és magasságaival. Szinte eggyé vált a víz melletti éjszakai csenddel. A hullámok néha-néha nekicsapódtak a bazaltoszlopoknak, gyönyörű dallamot kreálva, hogy aláfessék a kettőnk újabb találkozását. Volt ebben az egészben valami elképesztően gyönyörű és drámai.
Lassan közeledett, mintha húzni akarná az agyamat. De nem volt akkora távolság, hogy a játék elég ütős legyen. Ahogy odaért, mélyet szippantottam az illatából. Jellegzetes, férfias aroma lengte körbe, ami annyira tökéletesen illet hozzá, hogy még csak meg sem jegyeztem, hogy „hmm, milyen kellemes.” Ez Alexej sajátja volt.
– Tudod, hogy van valami a kabát alatt, ami kell nekem.
Az ujjai játékosan simítottak végig a kabát bézs anyagán. Biztos azt hitte, egyszerű lesz kikotornia onnan a hordót… egy tolvaj zsebei azonban ennél jóval bonyolultabb varázslatokkal voltak ellátva. Kellett valami a sok felszínes aurorral szemben.
– És amit nem adhatsz oda. Szóval… elveteted velem, nem igaz?
Közelebb hajoltam hozzá, hogy az orrom hegye végig cirógasson az övén. Tudni akartam hányadán állunk, habár a tekintete már sokat elárult. A tetteket szerettem, nem a kósza gondolatokat vagy a hazug szavakat. Bárki mondhatott bármit, csak is a tetteiben volt felfedezhető mindaz, amit rejtegetni próbált. Alexej például jó távol állt meg, mintha tartana tőlem… egyértelmű. Egyértelmű volt minden. Nem gyűlölt meg, sőt annak éppen az ellenkezője uralkodott el rajta és attól tartott, esetleg elveszíti a fejét a közelemben.
– Próbálsz ártatlan maradni… És közben engem rávenni valami nagyon-nagyon rosszra… De most az egyszer, csakis a Te becsületedért talán jó leszek. Ahhoz mit szólnál? – Éreztem, hogy az ujjai az egyik zsebembe kotorásznak. Talán éppen egy öreg laposüveget találhatott benne, vagy egy halom ékszert, amit oda rejtettem Aiden elől, hogy ne legyen mérges, amiért ennyit költöttem. Meglepő, de amiket hordtam, általában megvettem. A trófeáimat a megfelelő módon tároltam.
– Szerinted mire próbállak meg rávenni? – kérdeztem lágy hangon és megpróbáltam elkapni a pillantását. Sőt még tettem is hátra egy lépést, így mivel a zsebembe volt a keze, a lendület őt is rántotta. Kicsit összesimulhatott a testünk. – Szeretlek. – Közöltem. – Szóval nem akkora bűn, hogy a közelembe akarlak tudni.
Aztán megköszörültem a torkomat, továbbra sem löktem el a kezét a matatástól.
– De te csak foglalkozz az ületeddel.

– Oké. Egyszer eljátszottam veled, de nem volt az olyan rossz, mint amilyennek beállítod.
- Te állítod be.
Halkan, ellenkezve morgok, és az állítás tartalmával nem igazán tiltakozom. Kicsi somolygás kúszik szám szegletébe. Ha ez a játék egynek számít, akkor hosszúra nyúlik.
– Ha kell tőlem valami, hát közelebb kell jönnöd.
Utáltam, hogy igaza van, és hogy ezt így hangosan kimondta, mert ez így olyan, mintha szót fogadnék neki. Mintha…? Tulajdonképpen így volt, valahogy bármit csináltam, végül kiderült, pontosan arra utazik, és hogy így meg bírt vezetni, az rendkívül bosszantó volt. De tényleg közelebb kellett mennem, mert tényleg… kellett tőle valami.
– Szerinted mire próbállak meg rávenni?
Annyira a válaszon gondolkodtam, hogy észre se vettem, mit csinál. Ahogy hátralépett, kénytelen voltam utána lépni. Az ujjam mindenféle csecse-becséket markolt, apró, finoman kidolgozott, hideg fémtárgyakat, de engem nem azok érdekeltek. Ahogy lényegében nekiestem, muszáj voltam megkapaszkodni az ingje anyagában a kabát alatt, de nem is baj, hogy így tettem. Legalább nem csúszott ki a számon a válasz, ami szinte egyértelműnek tűnt: akármire. Én meg nem értettem, miért hagyom.
– Szeretlek.
Önkéntelenül fogtam össze a finom anyagot, épp a bal oldalán, mintha nem is maga az ing redőit akarnám ujjaim közé markolni, hanem valami mást, ami néhány centivel még mélyebben volt. De éreztem, ahogy süllyed-és emelkedik a mellkasa, ami felett összeszorult a szövet, és érezni véltem azt is, ahogy valahol még mélyebb rejtekén huncutul dobog az a szív. És nem értettem, miért nem ver hevesebben, egyértelműen hazugabb ritmust. Hiszen már tudtam, hogy az ő szájából ez a szó nem azt jelenti, amit én értelmezni szoktam rajta. Ez nem olyan szeretet, amit a Szirénben olyan gyakran emlegetnek.
– Szóval nem akkora bűn, hogy a közelembe akarlak tudni.
- Ha nem bűn, akkor ostobaság.De a te bajod.
Ezt mondtam, pedig nem egészen volt igaz. Piszkált, hogy nem értem ezt az egészet. Talán ez az oka annak, hogy valahol mindig valami part mentén kötünk ki így együtt. Tengernyi, hidegen és sötéten hullámzó víz kell ahhoz, hogy kioltsa a felesleges izzást körülöttünk. De furcsa, mert ha megszűűnik a hő és a fény, nem is tudom, mi marad. Általában úgy tapasztaltam, semmi. Olyannak ismerem ezt, mint a gyufaszál, amit meggyújtanak, felvillan, majd elhamvad, s szúrós, fekete füst marad csak, meg mocskos korom. De ez nem olyan volt. Itt nem semmi maradt, mikor kialudt az a kínzó tűz. Hanem Elliot.
– De te csak foglalkozz az ületeddel.
- Mintha hagynád… De azért megpróbálom. Ha már úgyis folyton a közeledben vagyok - sóhajtottam, és elengedtem a szíve felett összefogott inganyagot, hogy tovább kutakodjak a kabátja belső zsebeiben. Persze, megint olyasmire utasít, amit magamtól is csinálnom kellene. Így aztán megint azt kéne csinálnom, amit mond. De hogy mégse élvezze annyira, hogy szava van, mindent, ami a kezem ügyébe akadt, szépen elő is húztam, és hacsak el nem kezdte megakadályozni, a földre ejtettem egy lassú és színpadias mozdulattal.
Arany és ezüst villanásokkal záporozott a földre egy marék bizsu, amit kiemeltem, és a lábunk körül gurulva pattogott a fekete köveken. Nagy koppanással ért le egy rozsdás laposüveg, aztán kígyózva követte egy hosszú lánc. És még ki tudja mi. Minél később lépett közbe, vagy akadt a kezembe, amit kerestem, annál nagyobb kupac gyűlt körénk a csillogó dolgokból. Komolyan, mintha egy furkász zsebében kotorásznék…
- Nem baj, ráérünk, egyszer úgyis megtalálom. Addig talán te is kutakodhatsz.
Tenyérbemászó vigyorral simultam jobban hozzá, csak hogy világos legyen számára, hol is van a pálca, amit keres.

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra
(https://i.pinimg.com/564x/d6/ae/0c/d6ae0cdbc3525a9d26e120da0584b49e.jpg)

◃alexej▹

Tudom… tudom, nem kéne húzogatni a farkas farkát, de én mégis olyan szórakoztatónak találtam. Nem, nem ez hazugság. Nem csak szórakoztató volt, hanem egész egyszerűen iszonyatosan szenvedélyes és forró. Ilyen játék volt a miénk, már-már határokat feszegetett. Veszélyes volt, nem is feltétlenül Alexej heves természete miatt, sokkal inkább a házasságom miatt, ami akár rá is mehetett volna erre az egészre. Bizony… mocskosul óvatosnak kellene lenned, O’Mara… Hallgattam én valaha a hang figyelmeztetésére? Amikor együtt rezdültem a bennem felcsendülő szavakkal, csak a baj következett.
Ahogy hátra léptem megbillent. Tudtam, hogy ez lesz, de pont ez volt a célom: kövessen a teste, mozduljon az enyémmel együtt és kerüljön közelebb. Az ujjai belemartak az ingem anyagába a kabát alatt. Éreztem, hogy pont a mellkasom fölött helyezkedett el a meleg tenyere, így érezhette még az anyagon keresztül is, milyen hevesen verdes a szívem. A közelében ilyen volt. Őrült ritmus volt, ami csak neki szólt.
– Ha nem bűn, akkor ostobaság.De a te bajod. – Felelte. Alexej nem értette a helyzetet, mert annyira új volt neki, ahogy nekem volt annak idején Esmével. Azt akartam neki mondani, hogy csak sodródjon az árral, élvezze ezt, ami közöttünk van, mert egyszer minden elmúlik, ami jó. Ez ugyanis jó volt, még ha ódzkodott is az egésztől. Helytelen. De jó.
– Bűn… ostobaság… ezek olyan dolgok, Alexej, amiknek engedni kell ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. – Leheltem egyenesen az arcába. Persze, hogy fontos voltam neki, ez nem volt kérdés. Eleinte talán tényleg csak egy kis eszköz voltam az üzletéhez, de ügyesen csavartam az ujjaim köré, amikor éppen úgy tetszett. Egyszerűen könnyebb volt akkor felé fordulni, megkapaszkodni a közöttünk lévő szikrában, minthogy szembe nézzek azzal, ami maradt az életem korábbi szakaszából. A romok takarítás nem volt az én terepem, inkább hátat fordítottam neki… ki gondolta volna, hogy aztán ebből az elfuserált hozzáállásból ilyen vágyak és érzések lesznek? Én biztosan nem.
Mindenesetre jobbnak láttam egyelőre nem komolyan
– Mintha hagynád… De azért megpróbálom. Ha már úgyis folyton a közeledben vagyok – válaszolta, mikor javasoltam, hogy inkább az üzletével törődjön. Nem akartam én csapdába csalni tényleg, csak érezni őt. Aztán úgyis megkapja a hordóját, ha nem ad rá okot, hogy meggondoljam magam… ugyanis nagyon is meg akartam tartani. Miért is ne? Egy újabb varázstárgy, ami bekerülhetne a gyűjteményembe. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem vonzott a dolog, ám nagylelkű is tudtam lenni, ha meggyőztek róla.
Hallottam, ahogy egy halom fémtárgy ér földet mellettem. Nem érdekelt, hogy kiszórja. Ezek csak apróságok voltak, amiket innen-onnan csentem. Ha megtetszett egy fülbevaló valakin az utcán, vagy egy nyaklánc, karóra… bármi, azt zsebre tettem. A legtöbbször annyira észrevétlenül, hogy az illető tovább sétált, én pedig szépen az ellenkező irányba távoztam.
– Nem baj, ráérünk, egyszer úgyis megtalálom. Addig talán te is kutakodhatsz.
Elhúztam egy gúnyos kis mosolyra a számat. Láttam, hova tette a pálcát és ahogy hozzám simult, érezhettem – többek között – azt is. Nem ellenkeztem, ha hergelni akarja magát, hát tegye csak. Legalább nem foghatja rám, hogy én játszok vele.
– Ó… és eddig még azt hittem, hogy nem akarod, hogy hozzád érjek. – Jegyeztem meg és a tenyeremmel besimítottam magunk közé, a hasára. Nem voltam olyan gyáva, hogy ne éljek egy ilyen ajánlattal. Ha volt rajta öv, azt egy gyors mozdulattal kikapcsoltam, aztán már pattant is el a gomb a nadrágon.
– Vigyázz, minden érintésem veszélyes a kis üzletedre… – Kacsintottam rá és kicsit mélyebben nyúltam a nadrágba, mint kellett volna. Komolyan azt hitted, nem tenném meg? Néztem mélyen a szemébe, ám a kérdést nem tettem fel hangosan. Pontosan tudta, mire gondolok. – Ha így folytatod, én előbb kapom meg, amit akarok.

– Bűn… ostobaság… ezek olyan dolgok, Alexej, amiknek engedni kell ahhoz, hogy az ember jól érezze magát.
Annak ellenére, hogy igyekeztem csak azért is, mindenben vitatkozni vele, ezzel inkább közelről az arcába somolyogva egyetértettem. Van egy részem, ami nagyon vágyott rá, hogy jól érezzem magam. És ami ugyanezt kívánta Elliotnak is. Nem is lett volna ismeretlen ez a terep, de valahogy… mégiscsak visszafogtam a farkast. Magam se értettem egészen, miért is rontom el magunknak a szórakozást, de legalábbis megpróbáltam. Talán azért, mert ezt most először nem éreztem önzőségnek. Sőt. Épp arra vett rá Elliot, amit eddig nem sokszor tettem - hogy küzdjek ezzel a bennem élő döggel, ami csupa gonoszság, és élvezet, és önzés. Bár lehet, nem én fogok nyerni.
– Ó… és eddig még azt hittem, hogy nem akarod, hogy hozzád érjek.
Hűvös volt a tenyere érintése, de nem hűtött le, csak megborzongatott. Hogy mit akarok… A közelében már ez sem egyszerű többé. Mert nem csak a bársonyos bőrt éreztem, de cirógató ujjai egyikén ott volt az apró, fémesen sima és hideg karika is. A farkas legszívesebben lerohanta volna, megszerezte és a többi után hajította volna azt a kis csecsebecsét is - de én tudtam, hogy azt, amit jelent, azt nem tudta volna távolabb marni. És talán ezt nem is akartam.
Volt már tapasztalatom arról, mit okoz az én felbukkanásom más életében. Van, akire csak szégyent és szegénységet hoztam, néha fájdalmat, nem ritkán halált.
– Vigyázz, minden érintésem veszélyes a kis üzletedre…
Halovány félmosollyal hallgattam, ahogy a nadrágom gombja is végigpattog a lábunk mellett a sziklákon, de nem követtem a tekintetemmel, mert azt le sem vettem Elliotról. Igen, ez is tetszett, végre egyszer nem én voltam a veszélyes a környéken, és ahogy ezt eszembe juttatta, megint csak elfogott az érzés, hogy nem is akarok az lenni. Jobban jár ő nélkülem. Én jövök, aztán megyek, fájdalmat okozok vagy sem, aztán felbukkanok újra, vagy eltűnök örökre. Sose gondoltam volna, hogy egyszer valaki annyira érdekel majd, hogy belátom, jobban jár mással. Csak a farkasok üzlete… Azért azt csak muszáj nyélbe ütnöm.
– Ha így folytatod, én előbb kapom meg, amit akarok.
Egy pillanatra bennem akadt a levegő, aztán kicsit nagyobbat fújtam, ahogy megragadott valamit. Közelebb hajoltam, egyik kezem a kabát alatt a mellkasán maradt, a másikkal viszont átkaroltam őt, úgy, hogy közben megragadtam a grabancánál a kabát anyagát, mint ahogy egy macskát akarna megfogni az ember. Áthajoltam a fejemmel a válla felett, nem ránehezedve, de azért odasimulva, és az érintésétől kissé remegő hangon a fülébe súgtam:
- Pedig úgy tűnik, mellényúltál… Tudom én, hogy valójában nem azt akarod. Gyerünk, kutakodj csak még egy kicsit.
Ezzel talán még a farkast is becsaptam, pedig az bennem lakott. És egészen addig elégedetten várt, míg Elliot a megfelelő pálcára kulcsolta ügyes kis ujjait. AZért elég mélyen matatott már ahhoz, hogy csak úgy ne bírja kirántani a kezét. Szóval, mikor már fogta az aranyból készült, kecses varázsfegyvert, én se vacakoltam tovább
- Jobb, ha mi nem érezzük jól magunkat.
Azt nem részleteztem, kinek jobb, de hirtelen ellöktem magamtól. Ha eléggé belekapaszkodott, a pálcát valószínűleg nem engedte el, hanem a kezében maradhatott, de mivel a nadrágot megszabadította a gombjától, az nem jelentett akkora akadályt. Akkorát taszítottam rajta, hogy biztos messzebb kerüljenek ügyes és enyves kezei. A kabátot viszont a gallérjánál erősen fogtam, és úgy fordítottam, hogy egy mozdulattal le is rántsam róla. Elég bőnek tűnt ahhoz a bézs anyag ahhoz, hogy ne legyen nehéz dolgom. Legfeljebb elejtette közben a pálcát, ha valahogy át nem húzta az ujján. Majd vacakolhat vele, hogy a kövekről összeszedje, hacsak nem esik a vízbe. Csak azért hezitáltam egy pillanatig abban, hogy a kabáttal együtt tovahoppanáljak, mert önkéntelenül is visszatartott, hogy megtudjam, a tengerbe zuhan-e a kövekről. Bár a hozzá haosnló macskák, ha nem is tudnak úszni, itt nem mély a víz. De valahogy kellett, hogy lássam, elég gonosz voltam-e vele ahhoz, hogy végleg megszabadítsam magamtól. Meg a kabátjától. Azt nyilván magammal viszem, valahogy csak megtalálom benne a hordót. Aztán lehet, megtartom emlékbe, vagy fájdalomdíjként odavetem a farkasnak, hogy marcangolja szét.

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra
(https://i.pinimg.com/564x/d6/ae/0c/d6ae0cdbc3525a9d26e120da0584b49e.jpg)

◃alexej▹

Különlegessé tette az egész helyzetet a víz átható nedves illata, ahogy a hullámok a bazaltoszlopokat csapkodták. Valójában egyszerre volt félelmetes és gyönyörű ez a hang. Az ujjaim közben már a kissé megszaggatott nadrág alatt jártak… s szándékosan nem az arany pálcára simítottam. Egyszerűen csak túl egoista és önző voltam, hogy érezni akarjam, amint reagál rám a teste. Nem kellett volna kínoznom őt. Akármilyen rossz alaknak is hitte magát, én szeretem bizonyos fokig… de a szeretet önzővé tett.
Alexej még közelebb hajolt. Talán élvezte a simítást, mert így még jobban a tenyerembe feszült. Azonban elhúztam a kezemet, hogy átmelegedett, aranyszínű pálcára fogjak. Nem akartam igazán elvenni, inkább csak az adrenalin vezette az ujjaimat oda. A szívem mélyén viszont inkább nyújtottam volna jól el ezt a pillanatot, amíg csak lehetséges. Éreztem, hogy a kabátomat szorongatja. Azt hittem annál fogva akar közelebb tudni magához.
– Pedig úgy tűnik, mellényúltál… Tudom én, hogy valójában nem azt akarod. Gyerünk, kutakodj csak még egy kicsit.
– Nagyon félreismertél, ha azt hiszed, hogy egy tárgy jobban érdekel… – suttogtam, de az ujjaim megadták végleg, amit akart. Rákulcsoltam a pálcára, szépen, fokozatosan, még érezhette is a mozdulatot. Jófiú vagy, O’Mara… – dünnyögte bennem mélyen a hang. Valójában nem voltam jó, számító voltam és várakozó, mintha Alexejt megkaphatnám azzal, hogy felébresztettem a vágyait. Nem volt jogom egész egyszerűen igényt formálni rá, mégis megtettem.
– Jobb, ha mi nem érezzük jól magunkat.
A kijelentésére megborzongtam.
Történni fog valami. Tudtam. Éreztem a zsigerembe, de a taszításra nem számítottam, mivel ellökött magától, én pedig kirántottam a nadrágjából a pálcát. A kabát lecsúszott rólam. Éreztem, ahogy az anyag egy-két helyen megadja magát, amit aztán reccsenő hang is kísért. Megbotlottam és először a pálcát ejtettem el. Hallottam, amint végig gurul a köveken, be a vízbe. Aztán végképp elveszítettem az egyensúlyomat. A bokám kifordult, a térdem a kemény talajra esett, majd a pálca után, az enyhe leejtőben beestem a vízbe.
Úgy éreztem menten megfulladok. A kezeim pánikolva csapkodtak, nem is nyúlva a pálca után. Hiába nem volt mély ott a part mentén, rettegtem. Halálfélelmem volt… és ettől még gyengébb voltam, mint korábban. Az voltam. Túl gyenge évek, sőt hónapok óta, mert már régen magam mögött hagytam azt az Elliotot, aki első ízben találkozott Alexejjel és ment vele Oroszországba.
Éreztem, ahogy a ruhám azonnal átázik a hideg, szinte jeges víztől. Még is, kikúsztam a partra és a távolodni készülő farkasuraság bokájáért nyúltam. Rámarkolva húztam kijjebb magam, hogy aztán a nadrágon keresztül mélyesszem bele a fogaimat, míg meg nem indul a vére.
– Te segg… – morogtam és ha nem is esett össze a fájdalomtól, hát átkaroltam mind a két lábát. Innen el nem megy nélkülem. Nem engedheted… nem engedheted, hogy nyerjen. Az sem érdekelt, hogy a hideg kövön fekszem, teljesen átázott ingben. A fehér anyag már amúgy is teljesen bemocskolódott.
– Komolyan többet ér nálam az a hordó…? – A hangom a remegéstől akadozó és elhaló volt. Valójában csak a lendület hozta a kérdést, nem akartam rá tudni a választ, mert tudtam, hazudna.

– Nagyon félreismertél, ha azt hiszed, hogy egy tárgy jobban érdekel…
Valahol szerettem volna, ha nem ismerem félre. Azt a helyzetet jobban tudtam volna értelmezni, mert ez így képtelen volt, kiszámíthatatlan… És túl izgalmas. Végülis azt akartam csak elérni, hogy a nadrágomban legyen csapdába ejtve a keze, s az, hogy közben én is csapdába esek, ebből a szempontból majdnem mellékes volt. De csak majdnem. Nehéz így nyugodtnak maradni, még arra is tudatosan kellett figyelnem, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, mintha mi sem történt volna, holott mintha áram bizsergetett volna az érintésétől.
Felszabadultan, bár nem kifejezett örömmel sóhajtottan fel, mikor végre a helyes pálcára fonódtak rá ujjai. Csak egy pillanatig hezitáltam. Talán azért is szóltam, mielőtt cselekedtem volna. Volt egy teljesen logikátlan és zavaró késztetésem, hogy így maradjak, félig ölelve, áthajolva a vállán, a nyakába fújva. Csakhogy engem a tárgy jobban érdekel… Ezt szajkóztam magamban, hogy mozdulni tudjak, és tenni a dolgom, mert ha tovább hagyom, hogy sodródjunk, abból megint… Valami kiszámíthatatlan lesz. Elliottal mindig.
Szóval ellöktem. Ellöktem teljes erőből, kitéptem a kabátjából, és aztán sötéten figyeltem, ahogy botladozva elveszti az egyensúlyát, és a hullámok közé esik, szétzavarva a víz színén ritmusosan hintázó holdfényt, ezernyi szilánkszerű, csillogó cseppé. Aztán kapálódzó alakját elnyeli a sötét, hideg tömeg.
Tökéletes pillanat volt arra, hogy lelépjek. Akkor kellett volna eltűnnöm, ott hagyni, nem érdeklődni, mi lesz vele. Van úgy… mennyi élete is még a kilencből? Néhányat tudom, hogy már elhasznált. Párat épp a szemem előtt. Letaglózott a lehetőség, hogy esetleg itt a vége. Hogy a hullámok legyőzik ügyes, de megviselt testét. Észre se vettem, hogy közelebb lépek, és egyre eközelebb a szárazföld és a víz lejtős határmezsgyéjéhez. Önkéntelenül csináltam, a szakadt kabát a földre lógott mellettem, és az alja vizes-iszapos lett, de azt se fogtam fel.
Ha nem kezd kikászálódni magától, én bolond, talán kihúzom. De erre nem volt szükség. Megigézett vele, ahogy a túlélő ösztöne felül kerekedett még ezen az általa gyűlölt elemen is, és makacsul küzdve a partra evickélt. Mikor már félig kinn volt, jöttem rá, hogy a tökéletes pillanat elszállt, most már szar lesz lelécelnem - és nem is sikerült.
Vagy tudta, hova támadjon, vagy csak a piszok szerencséje volt vele megint, hogy a gyenge pontomat sikerült eltalálnia. Még mindig nem jött teljesen helyre a bokám a múltkori óta, de most új, ismeretlen, bénító fájdalom hasított belé. Úgy csuklottam össze, mint akit villám sújtott le a hideg kövekre, s összeszorított fogakkal próbáltam méltóságteljesen - nem - hangot adni a szenvedésemnek.
– Te segg…
Éreztem, ahogy a térdeim köré fonódik, de annyira elképesztett, hogy képes volt bokán harapni, hogy még rugdosódni is csak azután jutott eszembe, hogy megszólalt. Pedig akkor már nagyjából késő volt, ráadásul a fél lábam még mindig zsibbadt és nagyjából használhatatlan volt a fájdalomtól.
- Valami van a szád szélén… - hörögtem vergődve, kínlódó vigyorral biccentve az ajkai felé, melyek sarkában az én vérem csordogált egy csinos kis csíkban. Mivel lábbal nem sok esélyem volt megszabadulni tőle, elengedtem a kabátot, és megpróbáltam visszafordulva rá megszabadulni tőle, vagy legalább felül kerekedni, és a kőhöz nyomva letaszítani magamról, aztán futni… világgá. De ahogy lenni szokott, egy mondatával képes volt megint romba dönteni.
– Komolyan többet ér nálam az a hordó…?
- Rohadtul többet kellene…!!!
Talán szemét dolog volt az elcsigázott hangnemét vonyítós ráüvöltéssel megválaszolni. De ezegyszer képtelen voltam színészkedni. A fájdalom tette, vagy az előbbi érzések, amik úgy kavarogtam bennem, mint a süllyedő Elliot körül a gyilkos, jeges víz? Akárhogy is, kitört belőlem a ki tudja mióta elnyomott feszültség. Megragadtam a rohadt kabátot, és vak mérgemben teljes lendülettel belebasztam a tengerbe. Még most is potyogtak belőle Elliot csillogó csecsebecséi, jól látszott, hogy íves repülése közben apró villanásokat hagy maga után az útján, egészen, míg a víztükörnek nem ütközött, és az átázástól elnehezült szövetet teljesen el nem nyelte a víz. Néztem, ahogy elvész, aztán utolsó dühömben ököllel a kőbe vágtam Elliot mellett.
Ez az újabb fájdalom, ahogy a kő visszaütött, meg ahogy Elliotra bámultam, vizes tincsei által keretezett ázott képére, és ez legalább magamhoz térített. Mintha nem csak a kezem, de én magam is kaptam volna visszakézből, egy ütést, úgy eszméltem fel. És hirtelen el is rettentett az egész, a következő pillanatban már csak csendesen, iszonyodva fújtattam, újra megtartva magamba zárva a düh pusztító lángjait, hogy csak belülről kínozzon, ahogy szokott mindig.
Megszoktam, hogy nem érek annyit, mint a tárgyak vagy feladatok, amiket a Falka rámbíz. Megszoktam, hogy a szeretet csak mesterkélt, mondvacsinált eszköz, könnyű kimondani, könnyűáldozatául ejteni bárkit, és elérni vele célt vagy pillanatnyi szórakozást. De Elliot valami más nyelven beszélt, mint amit én megértek, sőt olyat, amit én makacsul tagadok, mert ha igaza lenne, ez többé nem az a világ volna, amit én ismerek, és amiben elboldogulni megtanultam. S ahogy folyamatosan ezzel piszkál mégis…
- Elveszed a józan eszem.
Rekedten morogtam, szemrehányón és útálkozón, és hogy ne kelljen látnom tovább, és ő se lássa frusztrált arcom, közben elerőtlenedve hozányomtam homlokom az övéhez. Jól esett a vizes bőre hűvös érintése, bár nem hűtött le igazán. Még mindig egyszerre lett volna kedvem újra inkább a tenger hullámai közé vágni őt, vagy lekapni hirtelen és szenvedélyesen, de egyiket se tettem. Már újra visszanyertem az önuralmamat, és úgy kapaszkodtam bele, mint fuldokló a mentőövbe. Sőt, a következő pillanatban inkább elmenekültem, mint akit megégettek. Ha engedett kiszabadulnom, a fájó bokámmal se törődve nagy csobbanással a metsző hideg tengerbe vetettem, ezúttal saját magam.

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra
(https://i.pinimg.com/564x/d6/ae/0c/d6ae0cdbc3525a9d26e120da0584b49e.jpg)

◃alexej▹

Az egész testem remegett a hidegtől, ahogy kivonszoltam magam legalább félig a partra. A víz még nem tudott átmelegedni. A tavasz elején voltunk, melybe még bőven belemart a téli fagy. Az esti szél pedig kellemetlenül simított végig a testemen, jelezve, hogy ez közel sem alkalmas a pancsolásra. De nem számított, csak elkaptam a bokáját és addig haraptam, amíg meg nem éreztem a nyelvemen a fémes ízt. Azt akartam, hogy fájjon neki, hogy érezze, amit én érzek… mert az nem csak sértettség volt, hanem annál sokkal, de sokkal mélyebb.
Éreztem, ahogy megfeszül a fájdalomtól. Nem üvöltött, mert olyan volt, mint én. Inkább szorította össze az ajkait, csakhogy ne tűnjön gyengének. Ő még nem tudta. Néha a némaság a legnagyobb gyengeség, néha ki kell mondani, ki kell adni, hogy az egész világ remegjen bele. Alexej ilyen volt. Látszólag hideg, látszólag kemény, de valójában végtelenül sebezhető. Ezért szorítottam. Szorítottam, hogy ne menjen el, hogy ne fordítson állandóan hátat, hanem éljük meg ezt együtt… kit érdekel a hordó? Kit érdekel az a hülye pálca?
– Valami van a szád szélén… – a hangja hörgős volt. Kicsit felnéztem rá, de a karjaim ölelése nem engedett sokat. Egyszerűen csak a szemébe akartam nézni. Egy pillanatra sem húzódtam el, csak kidugtam a nyelvem hegyét, hogy finoman lefetyeljem le a vért az ajkaim szegletéből. Ez után vetettem oda sértetten… tényleg több ér a hordó? Tudtam a választ és azt vártam, hogy majd hazudni fog. Talán ezért is ütött annyira szíven a válasza.
– Rohadtul többet kellene…!!! – A hangja inkább váltott üvöltőbe, mintha meg akarna vádolni valamivel. Miattad van. Pontosan így hangzott… és én nem tagadtam. Elcsábítottam Alexejt, mert olyan kedvem volt, csak nem tudtam, mi következik majd a szórakozás után. Nem csak részéről, részemről sem. Szerettem. Nem akartam, hogy mással legyen vagy hogy mások társaságába menjen… vagy hogy egyáltalán elmenjen. Kapaszkodtam belé, görcsös ujjakkal. Éppen csak összehúztam magam arra, hogy ököllel a kőbe ütött. Éreztem az indulatait, amik őrülten lüktettek benne. Most értette meg azt, amit én már régen tudtam.
A tekintetünk találkozott. A szorításom kicsit enyhült, mintha attól félnék, az ütéstől sérült ököl következőnek engem talál. Kicsit felhúzódtam, hogy közelebb legyek hozzá, már nem a térdeit öleltem át, hanem a derekát. Önző voltam, a melegségét akartam megkapni, hogy ne reszkessek annyira a szélben.
– Elveszed a józan eszem.
– Tévedés… most kaptad meg a józan eszedet. – Suttogtam, ahogy a homlokát az enyémhez érintette. Éreztem, milyen meleg a bőr és hogy egészen átmelegíti a reszketeg testemet. Ez a pillanat tökéletes volt, mintha Alexej is engedné magának érezni azt, ami nem olyan rossz dolog. Nem rossz, még ha beteljesületlen is. Én is szeretem megkapni, amit akarok, sőt erőszakosan elvenni. De az ő esetében nem tehettem.
Hirtelen kapott észbe és próbált elhúzódni… furcsa módon a víz felé, de nem engedtem. Ha csak nem tépte le magáról a karjaimat. Átkaroltam a nyakát, odahúztam magamhoz és a fülébe súgtam… nem is tudom miért, talán csakhogy megnyugtassam: – Tudod, miért hívják Óriások Útjának? A legenda szerint Finn MacCool, az ír óriás épített, hogy a vizen át eljusson skóciába az ellenségéhez, Finn Gallhoz. A kőclöpöket hosszú munkával verte le, majd megpihent, mielőtt támadást indítana. A skót óriás megelőzte és átjött az úton. Csakhogy Finn MacCool felesége azt mondta neki, hogy az nem a férje, hanem a kisfiúk, aki az ágyban alszik. Ettől aztán megrettent Finn Gall, hiszen hatalmas volt a fiú, mekkora lehet az apja? Az óriás menekülés közben felszaggatta maga mögött az utat, hogy senki se jusson át rajta újra. – A mondandóm végén finom puszit adtam a füle hegyére. Aztán elhúzódtam, hogy a szemébe nézzek. Azt akartam kiolvasni a jeges kék szembogarakból, hogy vajon megnyugodott-e. –Meg akarod nézni az óriások csizmáját?

Annyi mindenkin láttam már a vérem. Volt néhány durva verekedés, néhány durva… intim helyzet. De soha, semmikor nem gondoltam ezelőtt azt, ami most hirtelen bevillant valahonnan a semmiből: “Ugye nem lesz ettől baja?” Még az se érdekelt annyira, hogy sajog a lábam tette következményeként. De emberként vagyok, és nem én haraptam meg, hanem ő engem. Csak nem lesz baja… Aztán a bennem élő farkas válaszul morogta rá, hogy kit érdekel, én pedig nem firtattam tovább, csak hagytam, hogy Elliot vizes, hideg érintése lehűtsön.
– Tévedés… most kaptad meg a józan eszedet.
Folyton vitatkoznia kell. Folyton Övének kell lennie az utolsó szónak. Át kellene harapnom a torkát, és bár a fenevad pontosan azt akarta, én valamilyen érthetetlen okból még sem tettem. Eddig.
De nem hagyott elmenekülni sem. Körém fonódtak a karjai, én pedig halkan, szenvedve morogtam, és még utoljára tettem egy erőtlen kísérletet arra, hogy elszakítsam magamat, de képtelen voltam. Pedig tudom, hogy nem a kezei fizikai ereje tartott vissza. De ez annál valami sokkal súlyosabb volt. Súlyosabb még annál a rögtönzött kiselőadásnál is, amit e helyről hirtelen leközölt.
– Tudod, miért hívják Óriások Útjának? A legenda szerint Finn MacCool, az ír óriás épített, hogy a vizen át eljusson skóciába az ellenségéhez, Finn Gallhoz. A kőclöpöket hosszú munkával verte le, majd megpihent, mielőtt támadást indítana. A skót óriás megelőzte és átjött az úton. Csakhogy Finn MacCool felesége azt mondta neki, hogy az nem a férje, hanem a kisfiúk, aki az ágyban alszik. Ettől aztán megrettent Finn Gall, hiszen hatalmas volt a fiú, mekkora lehet az apja? Az óriás menekülés közben felszaggatta maga mögött az utat, hogy senki se jusson át rajta újra.
A fülemet érő ajkaitól megborzongtam kicsit, aztán ahogy elhúzódott, és a szemembe nézett, újra. Bár ő mártózott meg a hideg vízben, most én is úgy éreztem, mint akit nyakon öntöttek, és egészen erőtlenül álltam a pillantását.
–Meg akarod nézni az óriások csizmáját?
- Hogy… Hogy jön ez most ide?
Megráztam magam, mint egy vizes kutya, pedig még mindig nem én voltam elázva. Aztán eltéptem magam a tekintetétől, oldalra fordulva leültem mellé a kőre, és csak néztem rá.
- Gondolod, hogy valami retkes csizma érdekesebb látvány lehet a mostaninál?
Elmerengtem rajta, ahogy ott ült víztől csepegő tincsekkel, rátapadt inggel, háttérben a Hold és a csillagok hullámokon hintázó fényeivel, meg ezekkel a furcsa kövekkel, és csak úgy ki jött belőlem, persze szemrehányóan, mintha hibáztatnám vele:
- Szép vagy.
Aztán feltűnt, milyen reszketeg, és én kelletlen sóhajjal kanyarítottam át saját kabátomat az ő vállára, de előbb még kivettem belőle a pálcám. A kabátom alatt kapta a melegítő és szárító varázslatokat,
- Ez az egy szerencséd…
Morogva dünnyögtem, aztán lenéztem a bokámra. A nadrágomon vörös folt éktelenkedett, és a kőre is jutott belőle, furcsán színes kontrasztot adva erre az éjjeli, parti színvilágra, amelyben főleg csak a szürke árnyalatai kaptak helyet. Akármi sebhelyet is rejt a nadrágom szövete, megtartom. Persze csakis azért, hátha valaha szükségem lesz Elliot foglenyomatára.
- Nem vagyok kirándulós kedvemben, tudod… Szóval ha messze kéne menni hozzá, menj egyedül. Még a cuccaim is meg kell keresnem. Elviszi őket a víz…
A fekete, hullámzó víztükör felé pillantottam, de csak azért, hogy utána újra visszatérjen a tekintetem és a gondolatom is a mellettem ülő fekete szeme tükréhez. Hogy ott mennyivel több mindenem elveszett, mint a hátunk mögött a vízben…

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra
(https://i.pinimg.com/564x/d6/ae/0c/d6ae0cdbc3525a9d26e120da0584b49e.jpg)

◃alexej▹

Az ujjaim finom, nyugtató mozdulatokkal játszottak Alexej ruháján. Közben egyenesen a fülébe súgtam a hely történetét… közel sem kiselőadásnak szántam, sokkal inkább valamiféle nyugtatásnak. A hangom lágy volt, szint beleveszett a hullámok őrült táncába. Csak azt akartam elérni, hogy ne meneküljön előlem, előlünk. Egész egyszerűen most nem tehettem meg.
– Hogy… Hogy jön ez most ide? – kérdezte, ahogy hátrébb húzódtam. A pillantásom elidőzött kicsit a kék szempáron, ami egészen sötétnek tűnt, amint felhő vándorolt az addig ezüstösen világító hold elé.
Hagytam magam végül ellökni. Láttam, ahogy leült a köré, de nem mozdultam, csak összehúztam magam a közelében. A szél hideg volt, én meg teljesen átáztam a hideg víztől. A hajamból egyenesen a szemembe csöppent a víz, kicsit csípve, kicsit hidegrázósan. Nem adtam hangot ezeknek a kínoknak. Csak figyeltem őt, átkarolva magamat a saját karjaimmal.
– Gondolod, hogy valami retkes csizma érdekesebb látvány lehet a mostaninál?
Elhúztam a számat egy mosolyra.
Még véletlenül sem akartam felvilágosítani arról, hogy az óriások csizmája nem holmi büdös lábviselet. Valójában gyönyörű, érdekes formájú kőtömbök voltak, amiket évezredekkel ezelőtt hordott a partra a víz. Nem lepett meg, hogy Alexej másra gondolt, a tekintete rajtam futott végig, az foglalta le. Szerencséjére persze, éppen elhaladt a felhő a szélnek köszönhetően és egyenesen engem világított meg az ezüstös félhold.
Az ing kicsit áttetsző lett a víztől. A fehér anyagon keresztül a vézna testem láthatóvá vált, amire cseppet sem voltam büszke… Lexi mégis úgy bámult, mint az éhes farkas a bárányra.
– Szép vagy.– Vetette a szememre, mintha bűn lenne a kinézetem. Nem voltam nagy szám, sosem voltam… a legtöbben simán cukinak szoktak titulálni, talán csak Nat kívántam meg azért, mert teltek voltak az ajkaim, vékony volt az alkatom, fényes, túrni való a hajam. Ilyesmiket mondott, mikor letámadott, ha csak ránéztem. Aiden kevésbé volt specifikus, ott csak szimplán meg volt a vonzalmam. A kémia olyan jól működött közöttünk, hogy bármelyik percben pucéran tudtam találni magam a ház bármelyik pontján. Az ijesztő pedig az volt, hogy Alexejjel is hasonló energiákat éreztem.
– Ez az egy szerencséd… – Tette hozzá. A kabátja a vállamon landolt, majd megéreztem a szárító, melegítő varázslatot. A reszketés megszűnt, talán az élet is kicsit jobban is visszatért az arcomba. A hajam is tökéletesen hullott vissza a homlokomba, puha szálanként.
– Na… – érintettem meg az arcát, ahogy elfordult, hogy lenézett a bokájára, ami még most is csúnyán vérzett. Vissza akartam fordítani magam felé. Kicsit közelebb hajoltam, az ajkaim az ajkait súrolták. – Sajnálom a bokád… így nehéz lesz elbicegni azokig a büdi csizmákig…– Leheltem a szavakat a szájára, aztán kicsit hátrébb húzódtam.
– Nem vagyok kirándulós kedvemben, tudod… Szóval ha messze kéne menni hozzá, menj egyedül. Még a cuccaim is meg kell keresnem. Elviszi őket a víz… – magyarázta, de nem engedtem el. Az ujjaim még mindig a vállát simították.
– Minek neked az a sok vacak… – dünnyögtem és megharaptam kicsit az alsó ajkát, ezúttal nem annyira, hogy vérezzen. Aztán visszatértem a szemeire, amik olyan szépen csillogtak most is, hogyha elengedem magam, még meg is tudtak volna babonázni. – Hadd kössem be a bokád...

Persze szerettem hallgatni, ahogy beszél. De ez is zavart. Nem jó emberekhez kötődni. Olyan ostobaság az, mint tornádóban papírsárkányba kapaszkodni. Garantált, hogy a szél elfújja, és ha nem vigyáz az ember, megy vele maga is. Az emberekre túl veszélyes alapozni. És Elliot különösen veszélyes.
– Na… Sajnálom a bokád… így nehéz lesz elbicegni azokig a büdi csizmákig…
Szabadulni próbáltam, de még mindig nem engedett. Pedig könnyedén lerázhattam volna, de mégis fogva tartott valamivel, ami kényelmetlen volt, és bosszantó, és legszívesebben kimentettem volna magam belőle, de már késő volt. Nem tudtam. Pedig ürügynek megtette volna az a néhány vízbe hajított érték.
– Minek neked az a sok vacak…
Odadorombolta magát megint, és ahogy ránéztem, letámadott. Persze, hogy megtette. Nem hogy rést talált a pajzsomon, ő maga ütötte át újra, meg újra, mellette gyanútlanul már ránéznem se lenne szabad… És mégis, megint csak megtettem.
- Nagyon vigyázz, mert egyszer még visszaharapok.
Morogtam dühöt mímelve, de még ahhoz is túl sötétben éreztem magam. Ő meg túlságosan fénylett. A Hold kiemelte, de rám csak árnyat vetett. Jobban is éreztem volna magam ott.
– Hadd kössem be a bokád…
- Na jó. Megengedem.
Pofátlanul leereszkedően mondtam, ezzel is jól lepleztem a tombolást, ami belül dúlt. A farkas úgy vergődött, mint egy megkínzott vad, bőszítette ez az egész furcsán nyugodt és békés helyzet. Számára ez csak egy újabb vihar előtti csendnek tűnt.
- De akár meg is hegeszthetnéd. Gondolom, a harapásodon nem ül sötét mágia, hogy ne lehessen varázslattal begyógyítani…
Azért készenlétben tartottam a pálcám én is. Lassan körvonlazódott egy terv arra, hogy megszökjek. És akár a kötözéssel volt elfoglalva, akár a bűvöléssel, amint végzett, és épp nem engem szorongatott, elrúgtam magam, nagy levegőt vettem, és háttal a vízbe fordultam.
Végre körbezárt a kellemes hidegség. Egészen olyan volt, mint mikor otthon lékfürdőt vettünk a befagyott tóba vájt lyukon. Bár attól azért ez a víz melegebb volt. A kabát szerencsére beleakadt egy víz alatti, kiálló sziklába, úgyhogy csak meg kellett ragadnom, és felhúznom a felszínre.
Kibukkanva a partra hajítottam, újabb levegőt vettem. CSak futólag pillantottam Elliot után, hogy lássam, megvan-e még, és mit csinál, de a víz alá menekültem, mielőtt mondhatott vagy tehetett volna bármit. Az aranypálca is kellett… Bár nem is tudom, minek. Igazából az az ő gondja volt.
Ráadásul jó mélyre vitték az áramlatok. Megcsillant a Hold fényében, én pedig leúsztam. Beleágyazódott az iszapba, félig már el is tűnt, úgyhogy két kézzel kellett rángatnom, hogy kijöjjön. Eléggé kicentiztam a levegőmet, ráadásul az izmaim is elkezdtek makacskodni a hideg tengertől. De végül kirángattam, aztán a fogaim közé vettem, hogy két kézzel ússzak fel a felszínre. Aztán odaevickéltem újra Elliot mellé, és a kezébe nyomtam az aranypálcát, amin elképzelhető, hogy maradt némi fognyom…
- Na. Hol az a csizma?
Bosszúsan ziháltam levegő után, mert tényleg soká voltam lenn, é ez próbára tette a tüdőmet, aztán mielőtt varázslattal megszárítkoztam volna, kutyamód megráztam magam, méghozzá Elliot mellett közvetlenül. Persze ennyitől nem ázott el, legfeljebb az arcába kapott egy sereg vízcseppecskét. Felvettem a földről az ázott kabátot is, és kiráztam belőle nemcsak a vizet, de hacsak valami makacs mágia nem védte, most már a hordót is.

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra
(https://i.pinimg.com/564x/d6/ae/0c/d6ae0cdbc3525a9d26e120da0584b49e.jpg)

◃alexej▹

Egy barom vagy… egy idióta barom… A hang úgy hajszolta bennem ezeket a szavakat, hogy azok szinte korbácsütésként érték a testem. Megérdemeltem, megérdemeltem, hogy belülről égessen el minden bűntudat, de csókoltam, mert csókolnom kellett. Egyszerű késztetés volt és elegem volt abból, hogy állandóan visszafogjam. Még a fogaimat is az ajkaiba mélyesztettem. Na nem annyira, hogy megeredjen a vére, azt már meg kaptam ma.
– Nagyon vigyázz, mert egyszer még visszaharapok. – Ahogy hátra húzódtam és egyenesen az ajkaira pillantottam, le tudtam olvasni, amint formázza a szavakat. Volt bennük valami durván keleties, ami bizonyára a klisés feltételezések miatt másokban félelmet is kelthetett volna, én viszont egyenesen bájosnak találtam.
– És attól miért kéne tartanom? – kérdeztem. Talán azt hitte, félek a farkaskórtól, nem tudom. Sok értelme persze nem lett volna attól óvakodnom, sokkal, de sokkal veszélyesebb átkokat is benyeltem már s azok egyetlen fekete masszaként dolgoztak a testemben. Volt közöttük halálos, meg olyan is, amin osztoztam Aidennel… sőt olyan is akadt, ami szép lassan belülről szakította fel az épelméjűségem utolsó kapaszkodóit.
Alexej mellett persze sosem viselkedtem normálisan. Ha nem játszani akartam vele éppen, hát hagytam, hogy azt tegyen velem, amit ő akar. Lényegében ott is megtehette volna a bazaltoszlopok mellett. Nem álltam volna ellen. Gyenge voltam a korábbi remegéstől, a küzdelemtől, amit mi ketten állandóan egymással vívtunk. Ezért is akartam meggyógyítani a bokáját. Nem érdemelte meg, de én mégis készen álltam rá.
– Na jó. Megengedem. – Egyezett végül bele, hogy kicsit kezeljem a sérülését. A pálcámat nem mertem volna használni, de talán akadt nálam tiszta zsebkendő vagy éppen az ő kabátjának zsebében bármi, amivel elláthattam a sebet. Túl fáradt, túl elnyűtt voltam ahhoz, hogy most mágiával próbáljam meg gyógyítani őt.
– De akár meg is hegeszthetnéd. Gondolom, a harapásodon nem ül sötét mágia, hogy ne lehessen varázslattal begyógyítani…
Csak megráztam a fejem. Beletúrtam a nadrágom zsebébe, hogy hófehér vászon zsebkendőt vegyek elő. Ez is persze csak Alexej felmelegítő, szárítóvarázslata miatt volt megfelelő állapotban. Talán nem szívott magából annyit a sós vízből, hogy az gondot okozzon.
– Inkább tartsuk meg a lábad. – Javasoltam.
Láthatta, hogy mennyire remeg a kezem. Talán ő nem merült ki, de nekem már ennyi elég volt hozzá. Kora reggel óta talpon voltam, majdnem megfulladtam, aztán vissza kellett tartanom, hogy ne hagyjon ott… ne győzzön, mert ha győz, többé nem látom. Tisztában voltam a kapcsolatunk korlátaival és megértettem, hogy el akar menekülni, de olyan önző voltam. Szinte könyörögni tudtam volna, maradjon velem.
Szorosan kötöttem hát meg a kendőt a vérző bőrfelület felett. Éppen csak egy picit tűrtem fel a nadrágszárat, óvatosan érintve őt az érzékeny részeken. Aztán a bekendővel körbe tekertem, kicsit szorosra húztam, elnyomva a vérzést. Aztán kicsit megpaskoltam, amint a csomó is az anyagra került. Nem ez volt az első seb, amit muglimódra láttam el. A saját ujjtöréseimhez volt, hogy napokig kerestem az erőt. Azért is voltak olyan görbék szegények. Eleinte nem tudtam jól forrasztani a csontot, rosszul sikerült, kijavítani pedig csak plasztimedimágus tudta volna.
Sóhajtottam egyet, ahogy Alexej elhúzódott és egész egyszerűen a vízbe vetette magát. Ott maradtam a parton, térdre esve, keresve az erőmet, amivel korábban olyan meggyőzően itt tartottam magammal. Figyeltem, amint kikandikál a vízből, meglesi elmentem-e. De nem. Én nem megyek el, Alexej. Én itt vagyok neked.
Engem nem érdekeltek azok a varázstárgyak. Felőlem el is süllyedhettek volna. Ez az éjszaka csak egy dologra volt jó: megmutatta, hogy Alexej fontosabb a sok vacaknál, amiket legszívesebben azonnal kirángattam volna a kezéből, hogy visszahajítsam. Ehelyett csal eldugtam a nadrágom rejtekébe – ahogy korábban ő is – az aranyvarázspálcát.
– Na. Hol az a csizma? – kérdezte és kimászott a vízből, majd mint egy kutya, megrázta magát. Túl közel álltam hozzá, az arcomat érték a cseppek, meg a hajamat. Megborzongtam és kicsit hátrébb léptem.
– Látszik, hogy farkasok neveltek… – állapítottam meg, majd figyeltem, ahogy a kabátból kihorgászta a hordót. Nyeltem egyet. Hát ennyi Elliot, most többé nem látod, mert minden, amit akart, nála van. A hang gúnyosan röhögött egyet, én azonban belekaroltam Alexejbe és a vizes testével együtt húzni kezdtem a csizmá felé. Nem volt innen messze, éppen csak tovább kellett sétálni a bazaltoszlopokon.
– Most kisétálsz az életemből? – dünnyögtem halkan, ahogy a távolban megnéztem a csizmaforma sziklákat. – Nincs nálam már semmi, ami érdekes. A hordót is megkaptad. – Ahogy ezeket a szavakat kimondtam, olyan szánalmasnak hangzottak. Ezért a tekintetem a csizmán tartottam, egészen addig, míg meg nem álltunk közvetlenül előttük. Kénytelen voltam Lexire pillantani, hátha leolvasok valamit az arcáról.

– És attól miért kéne tartanom?
A kérdésére inkább nem válaszoltam, bár a fejemben mégis elindított egy sor gondolatot. Csak egy harapás… Elég egy apró is. Rossz időpontban, holdfényben. Olyan apróságnak tűnik, mondhatni túlélhatő, és mégis, az az ember, aki addig lehettem volna, az az ártatlan fiú belehalt. És egy új született, ez, aki farkas, és aki nem fogja magyarázgatni, miért kéne tőle tartani. Amelyik ugat, az nem harap. De még mindig nem vagyok blöki. Kivéve talán egy valaki számára. Milyen kellemetlen…
Majdnem annyira, mint az, hogy valami retkes ronggyal próbálta meg bekötni a lábamat. A só nem párolog, így aztán a kötszernek használt zsebkendő szépen átitatódott vele, ha nem is nagy mennyiségben, de egy nyílts sebre pont tökéletes volt így - kínzásnak. Legalább fertőtlenít?
– Inkább tartsuk meg a lábad.
Morogtam csak válaszképp, aztán mégis elcsendesedve néztem, ahogy remegő kezével ténykedik. Már nem is fájt annyira az a seb, mégis az járt a fejemben, hogy valóban nem hegesztem be varázslattal én magam sem, megtartom emlékbe. Hátha valaha az életben kellene még Elliot fogának lenyomata. Csakis e praktikus okból.
A fehér anyag elfedte a vörös vért, így már csak a köveken száradó apró csepp-tócsák vittek színt az amúgy fekete-fehér éjszakai világba. Azok is hamarosan megfeketednek majd, vagy elmossák őket a hullámok, ha felcsapnak ide.
Egyszerűen nem hagyhattam ott azokat a vacakokat a hullámsírban. Talán alibi volt ez is, magam felé is, hogy ez a mai találkozó ne csak arról szóljon, hogy megint Elliottal cicázom, hanem csináltam végülis valami hasznosat is. Befejeztem egy küldetést, a többi csak szerencsés(?) extra. A víz marta a lábam, a friss kötés elázott és foltos, rózsaszín-vörös árnyalatot öltött, de megérte, nem is csak a tárgyakért, de ezért a gondolatért, hogy nem bolondultam meg teljesen. Vagyis nem bolondított meg teljesen.
Ahogy kibukkantam a vízből, és megláttam dacos, makacs képét, furcsa, már majdnem zavaró megnyugvás vett rajtam erőt. Megint olyan érthetetlen volt ez is, le is léphetett volna a pálcájával, de nem, ott ült a parton állhatatosan, úgyhogy én is legalább olyan konok kifejezésbe rendeztem a vonásaimat, és sietve visszacsobbantam a víz alá, a nyavalyás kabátot is megkeresni és kihalászni. Aztán a víztól, meg a lábamat csípő sótól elcsigázva odaballagtam hozzá, és odaadtam neki a jussát. Meg a pálcát is.
– Látszik, hogy farkasok neveltek…
Sötét, apró mosoly futott át arcomon, aztán inkább a hordó tanulmányozásába merültem. Meg kellett volna elégednem vele, de valami hiányérzet még maradt. Magam sem értettem, pontosan mi, de határozottan és egyre erősebben elfogott valami elmaradás miatti aggodalom, ezért gyanakodva felemeltem a hordót az orromhoz. Furcsa szaga volt. Sandán pillantottam újra Elliotra, hogy vajon mi a frászt csinált vele, de kérdezni nem volt időm semmit. A választ így is megkaptam.
Ahogy belém karolt, a hiányérzetet mintha elfújta volna a víz felett rohanó, hullámborzoló szél. Most éreztem, hogy megvan minden. Hogy minden, amit akartam, így van nálam. Akartam? Talán nem. De így volt kerek az egész. Bosszús sóhajjal zsebrevágtam a hordót, aztán hagytam, hadd vontasson magával, még csak nem is sántikáltam; ha éreztem is, de nem fogtam fel a bokámba bele-beleszúró fájdalmat.
– Most kisétálsz az életemből?
Ránéztem, pókerarccal, pedig olyan volt ez a kérdés, mintha gyomorba vágott volna vele. Kedvem lett volna visszaadni. Vagy újra bedobjam a tengerbe? Felesleges lett volna, így is olyan képe volt, mint egy ázott macskának, holott belőlem csöpögött a tengervíz.
- Ahhoz most túlságosan fáj a lábam…
Halkan morogtam, piszkálódva céloztam a harapására, ami csak azért jutott eszembe, mert jó kifogásnak tűnt. Vagyis nem. De jobban is járna, ha lelépnék. És én is. De a fejemben - gonosz módon - kifogások és érvek alakultak sorra, miért is nem fogok így tenni.
– Nincs nálam már semmi, ami érdekes. A hordót is megkaptad.
- Nálad nincs semmi érdekesebb - sóhajtottam színpadiasan, összekeverve az ő szavait msáhogy, aztán ahogy a csizmák előtt megálltunk, és rám nézett, önkéntelenül átkaroltam a vállát. Nem ránehezedve, nehogy fellökjem, inkább csak… Még csak fogva sem tartottam. Csak úgy. Makacsul álltam a tekintetét, ami éreztem, próbál átlátni rajtam. Hogy lehet valakinek ilyen csillogó szeme? Talán a formája teszi, szerencsésen veri vissza a csillagok meg a hold fényét. Hadd kutasson. Talán neki sikerül megfejteni, amit nekem nem. Hogy mikor most indulnom kéne, miért olyan nehezek a csizmáim, mintha az előttem magasodók kicsinyített másai lennének, szín tiszta kőből.
- Nem megyek messzire. Túl jól járnál azzal, de ezek után… nem úszod meg annyival.
Adtam a gúnyost, és gonoszt, sötéten somolyogtam rá, és egy kicsivel jobban szorítottam a vállát, hogy érezze is, nincs olyan szerencséje, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőlem. Addig nem, amíg le nem veszi rólam ezt a rontást, amitől úgy érzem sziklacsizmában járok…
- Valami azt súgja, még találkozunk - tettem hozzá, aztán felemeltem a pálcám, és vandál képpel a kőcsizmákra koppantottam vele. Egyelőre nem látszott, hogy csinált volna ez a mozdulat bármi varázslatot, de én közben szemtelenül vigyorogva a vállamra kanyarítottam Elliot víztől csöpögő, hejde sok huncut zsebbel bíró kabátkáját. Majd hátraaléptem egy lépést, és ha csak meg nem akadályozta, gyorsan elhoppanáltam mellőle. Nehéz volt ez, mintha egy óriás csizmájában tettem volna. Ahogy eltűntem, utánam nem maradt semmi nyom, csak egy apró, a sziklába lassan porlódva, de tartósan belevésődő felirat ott, ahol a pálca hegye az előbb a követ érintette:
Elliot és A

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra
(https://i.pinimg.com/564x/d6/ae/0c/d6ae0cdbc3525a9d26e120da0584b49e.jpg)

◃alexej▹

Egyenesen rettegtem, hogy elmegy… pedig ez volt az élet rendje. Az én életem más mederbe terelődött az áprilisi kalandunk óta, az övé pedig valami elcseszett falkáé volt, ami aztán kizsigereli. Csak egy eszköz volt, egy fegyver, amit hülye hordók és egyebek megszerzésére képeztek ki. Ez a gondolat keserű érzéseket váltott ki belőlem. Nem akartam, hogy ártsanak neki, vagy éppen kihasználják. Alexejnek élnie kellett volna, igazán élnie. Illatokat éreznie, hagynia, hogy a szél cirógass az arcát és hallja, amint kedves szavakat súgnak a fülébe… de ezt én nem tehettem meg. Nem volt jogom hozzá, hogy elrángassa és „megmentsem.” Valójában tudtam, hogy nem csak magamnak, hanem neki is fájdalmat okozok minden tettemmel. Hiába kapálózott kézzel-lábbal, hogy ellökjön, nem tudott és volt ebben valami gyönyörűen fájdalmas.
– Ahhoz most túlságosan fáj a lábam…– felelte aztán a kérdésemre, én pedig összerezzentem szavaira. Tudtam, hogy a szavak mögött miféle jelentés húzódik meg… de azzal is tisztában voltam, hogy túlságosan fél a közöttünk lévő dolgoktól. Nem volt hülye, sejthette, hogy nekünk nincsen jövőnk együtt. Talán egy másik világban, egy másik történetben ott volt a sorsunk megírva.
– Nálad nincs semmi érdekesebb – sóhajtott aztán, ahogy megálltunk a csizmák előtt. Átkarolta a vállamat, én pedig felé döntöttem a fejemet, hogy érezzem a belőle áradó meleget, ahogy a homlokom az arcához simult. Egy pillanat volt az egész, majd elhúzódtam annyira, hogy ne kelljen ellöknöm a karját, de mégis rá tudjak nézni. Látni akartam mindent, ami az arcára volt írva a félhold fénye alatt, ahogy a csillagok felettünk táncoltak. Ilyen látvány nem létezett Londonban. Ez tiszta volt és szépséges, mi pedig szépen, együtt bemocskoltuk ezt.
– Nem megyek messzire. Túl jól járnál azzal, de ezek után… nem úszod meg annyival. – Jobban megszorította a vállamat, én pedig a tekintetem a csizmaforma sziklákra vezettem. Nem tudom miért, talán féltem attól, amit a somolygása mögött látok… mert pontosan tudtam mi az. Láttam már az én szemem is így csillogni, mikor nem akartam kimondani, bevallani vagy érezni, de az melegen ott lüktetett bennem, várva, hogy teljesen hülyét csináljak magamból. Alexejjel ellentétben én pedig tényleg hülyét csináltam magamból, mert küzdöttem, harcoltam, aztán könnyezve engedtem az érzéseimnek, amik sokszor annyira fájtak, hogy még magamt is képes voltam félre dobni értük. Mert tudtak fájni, főleg, amikor elválás közelget. Szánalmas, hogy Alexej sosem volt az enyém, most pedig még is úgy szenvedek, mintha az lett volna… talán nem is azt láttam a szemében csillogni, csak a saját gondolataim s kínjaim vetítettem ki rá.
– Valami azt súgja, még találkozunk – tette hozzá aztán, a szívem pedig nagyot dobbant, ahogy a keze lecsúszott a vállamról, végig a karomon, majd elengedett. Közelebb bicegett a csizmákhoz és a pálcájával rákoppintott.
– Ezek szerint most már nem ellenkezel. – Állapítottam meg, ahogy szemtelen képpel a vállára dobta a teljesen átázott a kabátomat. Természetesnek tűnt a mozdulat, mintha nem is az imént mártózott volna meg a sós vízben. Nem nyúltam a ruhadarab után. Csak tárgyakat és csokikat rejtett, semmi fontost. Az ő kabátja meg amúgy is megvédett a hidegtől, így hát azt húztam össze magamon még jobban. Figyeltem, ahogy eltűnik dehoppanálás hangjával kísérve előlem, majd a sziklába vésve apró koszfoltként kirajzolódott a szemem előtt: Elliot és A.
Előzhúztam hát a pálcámat és a felirathoz érintettem. Az írás folytatódott, lassan, szép ívvel, míg be nem fejeződött: Elliot és Alexej. A szívem megint fájdalmasan dobbant, majd ujjaimmal végig simítottam a feliraton, mintha őt cirógatnám így. Ezután pillantottam csak fel, nem engedve még el a sziklát. Ideje hazamenni, O’Mara… – súgta a hang, én pedig még hosszan állva a holdfényben vártam, hogy végre el tudjak hoppanálni onnan…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Észak-Írország => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 06. 25. - 07:58:20