Oldal nyomtatása

kérlek ne utálj
to: Sophie

(https://i.pinimg.com/564x/b5/dd/ed/b5dded630564e28fc50c22ad6753ada0.jpg)
2001. szeptember 2.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/66/d7/c7/66d7c74d20f330a376667aee08f414f0.jpg)

Még csak két napja vagyunk a Roxfortban, de máris rajtam volt a nyomás, hogy mennyire nem akarok Sophie szemei elé kerülni. Eléggé eltűntem a nyáron, de nem miatta… nem azért, mert nem akartam tőle semmit. Egész egyszerűen az, hogy Teddy előkerült és kidobtak az árvahozából mindent megborított. Végig robotoltam minden estét Margo kocsmájában, a Lerágott Fülekben. Össze kellett kaparnom a pénzt arra, hogy megvegyem a tankönyveimet és még élni is tudjak. A Roxfortban pedig mások háziját fogom írni egy kis pénzért… van néhány kviddicsjátékos, akiknek fontosabb az edzés ennél, én pedig megszedhetem magam. Hogy bírni fogom-e? Szinte biztos, hogy nem… de muszáj dolgoznom… ráadásul Sophie-t is meg kell békítenem.
Ezért hát némán indultam meg már takarodó után a folyosón, mikor megláttam. Persze ő megint prefektus lett, így majdnem teljesen biztos volt, hogy éppen azon munkálkodik, hogy a rossz diákokat helyre rakja. Aztán persze egyre közelebb kerültünk a konyhához... és ezen csak elmosolyodni tudtam. Arra emlékeztetett, amikor először találkoztunk itt és magával ragadott a csillogó szempár, a vörös tincsek. Furcsa, hogy akkor még elvileg Marge-dzsal voltam, mégis olyan kémia volt közöttünk Sophie-val, aminek már nehéz volt ellenállni. A körtés kép segítségével én is bejutottam a megfelelő helyiségbe és egy manó máris kakaós bögrét nyomott a kezembe.
– Igazán nem kell… – kezdtem, de a manó a mondandóm közepén faképnél hagyott, így a tekintetem Sophie-ra vándorolt. Sejtettem, hogy mérges, így nem mertem elmosolyodni sem, pedig annyira szép volt. Valójában a vonaton is kicsit úgy éreztem, hogy kerül, a tanévnyitón is hiába keretem a tekintetét.
Odasétáltam a pulthoz és figyeltem, hogy mit csinál… bár jobban lefoglaltak a gondolatok, meg a tény, hogy most aztán tényleg mondanom kéne már valamit. Hangosan sóhajtottam egyet, a mutató- és hüvelyujjam közé csíptem az orrnyergem és megráztam a fejem, mielőtt újra rápillantottam volna. Ha a közelében vagyok, egészen megőrjít az illata és csak arra vágyom, hogy megcsókolhassam, most azonban nem voltam benne biztos, hogy nem vágna képen érte.
– Sajnálom, hogy nyáron nem írtam és nem találkoztunk – kezdtem halkan és finoman megérintettem az ujját. Reméltem, hogy nem húzza el vagy nem mondja azt, hogy már mással van… szükségem volt rá. Szerettem és az iskola után is szerettem volna vele tovább állni. Még lehet, hogy én is akadémián kötök ki.
– Tudom, hogy legalább egy baglyot kellett volna dobnom… de nem akartam, hogy odagyere, ahol dolgoztam. Az egy nagyon veszélyes hely… – magyaráztam, bár nem gondoltam volna, hogy meggyőző lehet. Igazából még számomra is csak ócska kifogásnak hatottak a szavaim, annak ellenére, hogy amúgy komolyan gondoltam. – Csak meg akartalak védeni attól az élettől, amit élvek…

ღ nem utállak ღ

(https://data.whicdn.com/images/31588655/superthumb.jpg?t=1341012553)

Teddy

(2001. szeptember 2.)

Fura járőrözni úgy, ezen a kietlen folyosón, hogy random beleszaladok egy sötétben gubbasztó sötét alakba, amitől a frászt kapom. Kíváncsi vagyok Avery mennyire ijed meg tőlük... Na jó, szerintem én vagyok itt az egyetlen olyan prefektus, aki halálra féli magát, minden árnyéktól, hogy aztán tudatosuljon bennem az, hogy csak egy szigorú tekintetű auror. Na jó, Sophie, most a legkisebb gondod is nagyobb ennél, mert végül is csak a szerelmed nem szólt hozzád két hónapon keresztül, és komolyan nem is mondom azt, hogy én nem küldtem baglyot. Mert küldtem. Igen, igen lehet nem találta meg. Vagy az övé tévedt el. Vagy egyszerre mind a kettő.
De komolyan borzalmasan szomorú vagyok és mérges is. Oké, értem én, hogy szívás volt neki az apukája... Az apukák furák. És ebbe belegondolva most, hogy megismertem a sajátom tényleg azok. Szóval igazából mérges vagyok, mert ennyire csak nem vagyok elfelejthető. Vagy igen? Végül is anya is elfelejtett. Lehet Teddy is talált magának egy másik lányt, aki nem olyan béna és nyomi mint én. Lehet rájött, hogy egy hugrás dilis lány vagyok...
Egy pillanatra megállok, hogy visszaszívjam a kétségbeesett és csalódott könnyeimet, amikor valami lépéseket hallok... És persze megijedek. Miért miért miért ilyen ijesztő éjszaka ez az iskola? Miért nincsenek villanyok? Kivilágított folyosókon könnyebb lenne járőrözni, és te jó ég valami köve féleeeek.
Talán a Konyhában kicsi az esélye annak, hogy megöl. Vagy bármi más. A Csillagles óta még a szokottnál is jobban parázok... De szerencsére a manók barátságos nyüzsgése elfeledtet velem mindent, és a kezembe nyomják az éjszakai forró, vaníliásan habos forrócsokit, amit úgy lassan negyedik éve fogyasztok. Jó lenne Teddyvel itt lenni... De ő úgyis elfelejtett. Ez van Sophie, téged mindenki elfelejt.
Lekuporodok, és csak bámulom az elám rakott melegszendvicset, ami megint csak Teddyt juttatja eszembe. Éppen csak leülök, és keservesen bámulom a két szendvicset, mintha csak az egyik Teddyt várná, amikor valaki bejön.
– Igazán nem kell… – szólal meg a kellemes orgánum, mire én szinte odakapom a tekintetem, de csak mérgesen pislogok rá. Igazából ha ennyire elfelejtett inkább én is kerültem. Pedig oda is állhattam volna elé... Csak én mindig is ezt tettem. Még most is csak menekültem a problémák elől. Aztán mielőtt elmélyedne a szemkontaktusunk, el is kapom róla a tekintetem, pedig nagyon is szerettem fürkészni azt a kellemesen meleg és barátságos szempárt. Ha Avery megtudja, hogy mi történt és miatta vagyok szomorú, lehet megveri... Azt mondjuk nem szeretném...
– Sajnálom, hogy nyáron nem írtam és nem találkoztunk – ül le mellém és megérinti az ujjaim. Igazából fel se merül bennem hogy elhúzzam, túlságosan szomorú vagyok ahhoz, hogy ellenálljak és morcos. Csak sóhajtok. Annyira kellemes érzés, hogy megint itt van. Az ajkamba harapok de még csak a kezünket bámulom.
– Tudom, hogy legalább egy baglyot kellett volna dobnom… de nem akartam, hogy odagyere, ahol dolgoztam. Az egy nagyon veszélyes hely… Csak meg akartalak védeni attól az élettől, amit élvek…
Lehunyom a szemem, aztán egy picit csendben maradok.
- Hát ha leírod, hogy ne menjek, nem mentem volna - mondom halkan lebbigyesztve az ajkam. - De attól, hogy nem beszélünk nem védesz meg, csak... csak nem tudom - motyogom. - Nem baj az, ha elfelejtettél...már megszoktam. Csak legközelebb szólj, ha mondjuk túl sok van belőlem - pislogok sűrűn, és nézem ahol a libegő fülű manók megint elénk biggyesztenek valami rózsát vázástól.

Szégyelltem magam. Szégyelltem magam, mert nem foglalkoztam eleget Sophie-val, pedig ő nem lökött el magától, mint Marge. Nem, ő más volt, kedves, figyelmes és nagyon vonzó. Ha tehettem volna egész nyáron csak ölelem és csókolom, mint a normális kamaszok… ehelyett mocskos, undorító, részeg alakok között mászkáltam a kocsmában, takarítottam a mocskos poharakat, a hányásukat. Még most is ott volt a homlokomon a sérülés, amit szereztem, mikor fejbe vágtak egy sörös üveggel. Talán megérdemeltem, mert nem törődtem eléggé Sophie-val.
Csak leültem mellé, megéreztem az illatát és még erősebben tört rám a bűntudat. Finoman érintettem csak… remélve, hogy nem húzza el a kezét, hogy nem utasít el azonnal. Magyarázkodni próbáltam, nem tudom minek. Nem számított, mit mondok, ezt elcsesztem. A munka nem ért annyit, mint Sophie. Akár el is lophattam volna a tankönyvekre való pénzt, az egyszeri alkalom lett volna… csakhogy én meg akartam változni. Olyan akartam lenni, aki illik hozzá és akiből majd normális ember lesz.
– Hát ha leírod, hogy ne menjek, nem mentem volna. – Mondta. A hangja szomorú volt, motyogássá vált, az ajkait pedig olyan édesen bánatosan biggyesztette le, hogy majdnem megszakadt a szívem. Én nem akartam ezt tenni vele is. – De attól, hogy nem beszélünk nem védesz meg, csak... csak nem tudom. Nem baj az, ha elfelejtettél...már megszoktam. Csak legközelebb szólj, ha mondjuk túl sok van belőlem.
Ezt nem akartam. Nagyon-nagyon-nagyon nem. Lehajtottam a fejemet és zavartan piszkálni kezdtem a bögrém fülét, hogy időt nyerjek magamnak… és ne adjam fel máris. Kicsit úgy éreztem, mint Marge-nál magamat, bűnösnek… pedig őt sem akartam megerőszakolni, csak ő hitte ezt. Sophie most pontosan ugyanígy elhitte, hogy nem akartam vele lenni. Ez pedig kellően szörnyű volt.
– De nem sok belőled… és nem felejtettelek el… – válaszoltam halkan és elhúztam a kezemet tőle. – Csak egyszerűen nem volt hová mennem, lakhelyet kellett keresnem, dolgoznom, hogy egyáltalán vissza tudjak jönni a suliba… és féltettelek, mert a Zsebpiszok közben dolgoztam. – Nagyjából csak ismételtem magamat, de tudtam, Sophie már megutált. Én nem akartam csak egy ex lenni az életében. Azért akartam visszajönni, hogy vele mehessek akadémiára, hogy együtt menjünk innen tovább…
– Sophie, én szeretlek téged. – Nem tudtam mást mondani, ez volt a lehető legőszintébb, ami bennem volt. Nem voltak magyarázatok, csak tények. Szerelmes voltam belé, még ha ő ezen a nyáron el is engedett engem egészen. Nem tudom, hogyan bizonyíthatnék másképpen még, minthogy itt vagyok és bocsánatot kérek tőle. Csakhogy persze tök hangosan elkezdett korogni a gyomrom és ez az egész helyzetet bénán komikussá tette. Nem rég volt vacsora, de én máris majdnem rosszul lettem az éhségtől… klasszikus béna Teddy.

ღ nem utállak ღ

(https://data.whicdn.com/images/31588655/superthumb.jpg?t=1341012553)

Teddy

(2001. szeptember 2.)

De az öröm, amit megismertél, a szeretet, amit megtapasztaltál, csak ez számít. És mi, akik ennek tudatában vagyunk, akik megéljük a fájdalmat, csak mi tudjuk megélni az örömöt is. Vagyis ezzel kéne nyugtatni magam, hogy ez számít. Mert Teddyvel tényleg igazán boldog voltam, sőt mg azt sem értettem miért riadoznak a többiek, ahogy megtudják, hogy vele vagyok... vagy voltam? Nem is tudom most éppen mi történik köztünk, de így nagyon kétségbeejtőnek tűnik minden. A számat rágcsálva tépődöm magamban, és valahogy... Ahogy a nyárra gondolok, már minden rémkép ugrik be Teddyről, ez pedig nagyon felbosszant és mégis kétségbe ejt. Mert mi van... Mi van ha elfelejtett és már nem számítok. Vagy mi van ha...más lány tetszik neki. Igazából ezt szerettem volna kérdezni tőle, amint meglátom, de ahogy megláttam inkább csak kerülni kezdtem. Mert nem merek szembenézni a problémákkal és folyton menekülök. Amikor az apukámmal találkoztam is menekültem végül, még akkor is, ha Avery végig mellettem volt. Szerencsés, hogy neki Elliot egy biztos pont az életében.
Azt reméltem Teddy lesz az én biztos pontom, a hazaút óta, de nem biztos semmi és még pontok sincsenek. Lehunyom a szemem, és igyekszem nem bőgni. Bár akkor a manók több csokis sütit meg kaját adnak vígasztalásul, de a végén elhízok és akkor meg tényleg nem fogok soha tetszeni Teddynek se. Vagy lehet már most utál? Lehet csak szórakozott velem és végig utált, én meg elhitettem magammal mindent? Lehet örök egyedüllétre vagyok kárhoztatva és egy bibircsókos, macskás, magányos öreg néni lesz belőlem?
És ahogy ezek a pattognak a fejemben, megjelenik Teddy én meg igyekszem megemberelni magamat és rá nézni... Aztán meg úgy elkerülni a szép meleg, barna szempárt, amilyen gyorsan sem tudok. És csak az asztalt bámulom, meg azt, ahogy elémpakolnak a manók egy adag tejfölös lángost. Pedig még itt egy adag melegszendvics is. Szóval ennyire látszik, hogy magam alatt vagyok? És persze, hogy így kell Teddynek is meglátnia. Ez nagyon-nagyon-nagyon bénán ciki.
– De nem sok belőled… és nem felejtettelek el… - hallom meg a kellemes hangját, amit úgy szeretek. Legszívesebben egész nyáron elhallgattam volna... Csak hát... Lehunyom a szemem, és igyekszem nem elsírni magam, de lassan tényleg belegyűlnek a szemembe a könnyccseppek. Remek Sophie, sírj csak a Srác előtt.
– Csak egyszerűen nem volt hová mennem, lakhelyet kellett keresnem, dolgoznom, hogy egyáltalán vissza tudjak jönni a suliba… és féltettelek, mert a Zsebpiszok közben dolgoztam.
- De hát... csak mondanod kellett volna... Úgy értem biztos ciki lett volna neked, hogy nálam lakj. A macskáim között. Meg ilyenek - motyogom halkan, és még hüppögök is egyet. Szedd már össze magad Sophie, egy nyalóka is életképesebb nálad. - És a Zsebpiszok köz meg... olyan barátságtalan és veszélyes hely... De azért remélem nem lett ott semmi bajod vagy ilyesmi - pillantok rá majd gyorsan visszafordulok és a kezeinket tanulmányozom a kajahegy mellett. Olyan kellemes az érintése és annyira odabújnék hozzá, de tényleg nem tudom mi van most. Vagy mi nincsen.
– Sophie, én szeretlek téged. – És bumm, teljesen elvörösödök, miközben itt pityergek. Valahogy ilyen konkrétan még senki sem mondott nekem semmit. Jó, mondjuk Avery szájából meglehetősen fura lett volna. Mirával meg nem is igazán mondtuk ki ezeket. És aztán megkordul Teddy hasa, ami anniyra aranyos volt tőle. Mármint hogy folyton éhes, meg ilyenek. Félmosolyra húzom a számat, majd zavaromban szokásosan nem csinálok semmi értelmeset.
- ühüm - nyögök ki bénán egy hüppögés kiséretében egy választ és valahogy sutba dobom minden depis vackomat és hozzábújok, és megölelgetem, miközben a vállához nyomom az arcomat. Azért remélem nem tanyozom össze. Über ciki lenne.
- Izé... Van itt minden. Igazán kétségbe eshettek a manók - pillantok az asztalra, amin már egy rahedli kaja volt. Odanyúlok a lángoshoz és Teddy felé tartom, és reménykedem benne, hogy nem történik semmi katasztrófa, mert nem akarom ráborítani a kaját.

Zavartan pislogtam, nem merve Sophie-ra nézni, pedig annyira imádtam a szépségét, a vörös haját, a szemeiben csillogó fényeket. De most éreztem, hogy elcsesztem. Nem tudom hogyan vagy miképpen, de már az a tény, hogy elhitette magával azokat a dolgokat ijesztő volt… Igen, nem kerestem, elszúrtam sok mindent, de soha nem mondtam volna neki olyat, hogy túl sok vagy elfelejteném legszívesebben. Talán nem vagyok tényleg barátnak való. Az egyik barátnőm azt hiszi, hogy meg akarom erőszakolni, a másik meg, hogy nem érdekel.
– De hát... csak mondanod kellett volna... Úgy értem biztos ciki lett volna neked, hogy nálam lakj. A macskáim között. Meg ilyenek – mondta kicsit megakadt hangon… mintha éppen zokogna. Erre pedig aggodalommal vegyes fájdalom futott végig a lelkemen. Én nem akartam, hogy miattam legyen szomorú… vagy sírjon. Szörnyű embernek éreztem magam, aki mindent tönkre tesz maga körül. – És a Zsebpiszok köz meg... olyan barátságtalan és veszélyes hely... De azért remélem nem lett ott semmi bajod vagy ilyesmi.
– Nem várhattam el a nénikédtől, hogy engem is eltartson… Sophie… ez egy nagyon-nagyon nehéz nyár volt. Tudom, hogy ez nem magyarázat… de… – még az én hangom is elcsuklott. Soha senki nem láthatott ilyen gyengének és megtörtnek, mint most Sophie Vanheim. – De én lettem volna a legboldogabb, ha veled élhetek… – suttogtam magam elé.
Ránéztem és a könnyeit látva csak meg akartam vigasztalni. Ezért óvatosan érintettem a kezemet az övéhez. A szavaim talán olcsók voltak, túl könnyen kimondhatók… de tényleg szerettem nem csak hazudtam. Aztán persze jött az az idióta gyomorkorgás, hogy még ez a pillanat se lehessen komoly, csak mert közöm van hozzá.
– Ühüm – jött a dünnyögés válaszként. Már majdnem én is elsírtam magam, hogy csak egy „ühümmel” válaszol a vallomásomra… aztán hirtelen megölelt. Ahogy hozzám simult egész testével csak óvatosan átkaroltam és még inkább húztam magamhoz. Talán érezte is milyen erősen ver a szívem. Annyira hiányzott, hogy ujjaimat azonnal a vörös tincsek közé fúrtam, hogy még jobban érezzem. Az illata pedig elnyomott minden mást a konyhában.
– Izé... Van itt minden. Igazán kétségbe eshettek a manók – mondtam, majd kicsit odébb húzódva egy lángost nyomott az arcom felé. Éppen csak annyira nyúltam oda, hogy megfogjam a szélét és leharapjak egy falatot, aztán leültem a pult melletti székbe, hogy az ölembe húzzam Sophie-t.
–Gondolom a manók is azt hitték, hogy éhen fogok halni… Elhiszed ugye, hogy egész nyáron csak rád gondoltam? – kérdeztem és megcirógattam a lábát, majd egy óriási darabot haraptam ki a lángosból. – Tefagyaminbebeb – mondtam, valószínűleg teljesen érthetetlenül az információt. Nem számított, inkább morzsás szájjak csókoltam meg a nyakát. Nagyon-nagyon hiányzott már. Élveztem, ahogy a vörös tincsek picit megcirógatják a bőrömet.
– Igazából… meg akartam kérdezni valamit. Te hová akarsz menni tovább tanulni? – Na persze nem ez lett volna a kérdés lényege, ez csak a bevezetés volt, de érdekeltek Sophie tervei. Talán már említett ezt-azt, de egy nyár alatt sokat változhatnak a dolgok.

ღ nem utállak ღ

(https://data.whicdn.com/images/31588655/superthumb.jpg?t=1341012553)

Teddy

(2001. szeptember 2.)

Van valami atlasz, vagy útmutató az ilyen hülye dolgokhoz? Úgy értem az olyanokhoz, mint a szerelem meg a kamaszkor meg egyebek. Az ember azt hinné, hogy az élet egyre egyszerűbb lesz, ahogy felnő, de kezdem lassan érteni, hogy a lehető leggondtalanabb éveim úgy az 5-6 éves Sophie élte meg... Nem mintha olyan nagyon nagy baj lenne, hogy most tizenhat vagyok. Végtére is nyolc évesen még az ember nem nagyon csókolózhat meg eshet szerelembe úgy... Úúúúúgy. Szóval na.
Csak lennék túl ezen a hülye kamaszkoron, a felnőtteknél csak egyszerűbb ez nem? Ők mindent sitty-stutty megoldanak, és biztos nem vergődnek ennyit feleslegesen, ha konfliktusokról van szó. Mert mennyivel obb lett volna ezt megbeszélni Teddyvel. De nem. én nem, én csak elfutottam, mint... mint egy nudista aki elfelejtette, hogy pucér.
Az asztalt figyelem egy ideig, és a rajta lévő morzsákat, amik morzsa létükre is igen csak guszták. Vagy csak én vagyok éhes. Mindegy, inkább pár pillanatra lehunyom a szemem, és igyekszem magamba szívni a konyha kellemes, édesen krémes illatát, ami már most tudom, hogy nagyon fog hiányozni. A falai, a fityegő fülű manók, a finom - nem mozgó - roxforti kaják, és minden ilyesmik.
– Nem várhattam el a nénikédtől, hogy engem is eltartson… Sophie… ez egy nagyon-nagyon nehéz nyár volt. Tudom, hogy ez nem magyarázat… de… De én lettem volna a legboldogabb, ha veled élhetek… - suttogja Teddy, de olyan megtörten, ahogy még sosem láttam ezelőtt. Ez pedig nagyon elszomorít, mert lehet miattam ilyen letört. Sőt biztos is. Mert hát én haragudtam rá, ami a részemről nagyon csúnya és önző és gonosz dolog volt.
Ajj Sophie, szörnyű vagy. Legszívesebben fenéken billenteném magam egy bunkósbottal, amiért ilyen nagyon lelkiismeret furdalást okoztam neki. Szeretném mondani valamit, de nem tudom, inkább csak az ujjaimmal a kézfején kezdek el játszani. Nagyon bánt, amiért ilyen hülyén és nyomi reagáltam le, amiért Teddy nem jött. De olyan hülye érzései vannak olyankor az embernek, amik belefolynak a fejébe, és egyre szörnyűbb dolgokat susmusolnak bele, aztán valamiért igazat adunk nekik. pedig nincs igazuk, csak a saját félelmünk szüli őket. Én pedig szégyellem magam, amiért olyan hülyeségeket feltételeztem Teddyről, hogy mással, vagy hogy nem is érdekelem...
Bárcsak tanácsot kérhetnék anyától, mit csináljak. De ennek a gondolata is már szörnyen fáj. És az apukám csak nem rohanhatom le csak úgy, hogy na. Adj szerelmi tanácsokat. Fura lenne, mert csak a nyáron találkoztam vele... és a bagolytól meg frászt is kapna, ami a levelet bedobja az ajtaján.
Aztán csak megölelem, amitől annyira boldog leszek, hogy egészen biztosan dorombolni tudnék. Szeretem Teddy erős, biztonságot adó karjait, amik átfonnak és közel húznak hozzá. Az ölelés amúgy is jó dolog, és ha azt öleled meg akmit igazán szeretsz, akkor meg főleg. Olyan erősnek látom Teddyt, hogy egészen biztos egy medve is megijedne tőle, én mégsem félek tőle.
Vigyorogva nézem, ahogy Teddy eszi a lángost, és boldogan huppanok bele az ölébe. Hiányzott, nagyon hiányzott az illatával, a hangjával meg mindenével együtt.
–Gondolom a manók is azt hitték, hogy éhen fogok halni… Elhiszed ugye, hogy egész nyáron csak rád gondoltam? - erre csak elmosolyodom és az orrommal megérintem az övét.
- Hát, lehet mert azt hiszik éhesek maradunk a vacsoránál - modnom elgondolkodva, majd én is elveszek egy lángost, amit az egyik manó tart felém, és jóízűen beleharapok.
- Tefagyaminbebeb – dünnyögi Teddy, mire én határozottan elpuszilok erre is, meg a nyakpuszira is, főleg mert közben zavaromban majdnem félre nyelek. Azért ciki lenne belehalni Teddy karjaiba most... Vagy az arcába köhögni a lángost, jaj...
- Temegafegyéb - mondom aztán én is teleszájjal, majd miután végre lenyelem a falatot puszit nyomok az ajkaira, ami Teddysen lángosos.
– Igazából… meg akartam kérdezni valamit. Te hová akarsz menni tovább tanulni? – teszi fel a kérdést, mire sóhatok egyyet, és kissé elhúzva a számat bizonytalanul nézek rá. Nem mintha nem tudnám, hova szeretnék menni, csak hát kissé zavarba jövök attól, hogy nem is meséltem neki semmit arról, mit is tervezek, meg mit is csinálok évek óta. Mondjuk ha a faragásról van szó mérhetetlenül zavarba tudok jönni, mert fura magamról meg a hobbijaimról beszélni. De aztán csak elmosolyodom, miközben erőt veszek magamon.
- Hát, tudod... Én nagyon szeretek faragni. Nem mintha olyan ügyes lennék meg ilyesmik. Szóval az egyetlen dolog amihez értek az ez. Úgyhooogy én az MMMM-re szeretnék menni. Pálcakészítő szeretnék majd lenni - bököm ki aztán kissé elvörösödve, és inkább belefészkelem az arcom Teddy vállába. - És te hova fogsz menni? - kérdezem fellesve a tekintetét keresve.

Sophie-val a karomban a pillantnyi feszültség csodás kis érzelemtengerré változott. A szívem elégedett ritmusra kapcsolt, miközben a gyomrom úgy kavargott, mintha csak liftbe szálltam volna. Mellette mindig ezt éreztem, ám ez nem volt kellemetlen, sokkal inkább kedves és finom. Vele akartam lenni, örökre, csak így összebújva, érezve a vörös tincseket az arcomhoz simulva.
Imádtam minden porcikáját, az apró kis puszikat, a vicces kis beszélgetéseket… még az érthetetlen félelmeit is azzal kapcsolatban, hogy már nem érdekel engem és elfelejtettem. Mindezek tették őt annyira Sophie-ssá, amennyire csak lehetett. Átkaroltam és odahúztam magamhoz, hogy finom puszit csókolja a fülébe, mielőtt elkezdtem volna a jövendőbeli tervekről. Sok mindenről beszéltünk már, de erről még nem… pedig én éreztetni akartam vele, hogy csak is így tervezem a jövőmet a Roxfort után. Vele együtt. Ez nem olyan volt, mint Marge-dzsal. Nem voltak közöttünk furcsa pillanatok és az érzéseimen a nyár hosszúsága sem változtatott, sőt csak fokozta azokat.
– Hát, tudod... Én nagyon szeretek faragni. Nem mintha olyan ügyes lennék meg ilyesmik. Szóval az egyetlen dolog amihez értek az ez. Úgyhooogy én az MMMM-re szeretnék menni. Pálcakészítő szeretnék majd lenni – magyarázta.
El kellett mosolyodnom. Ahogy kimondta, mi is szeretne lenni, valahogy úgy éreztem igen: ez tökéletesen illik Sophie-hoz. Közben pedig hozzám bújt és ujjaimat finoman fúrtam a hajába, hogy kicsit megcirógassam őt.
– És te hova fogsz menni? – jött a kérdés aztán.
Nehéz válasz volt. Én egyelőre még nem igazán gondolkodtam el, illetve csak a nyáron, ami nem volt igazából egy túl nagy elmélyülés. Számomra is csak az MMMM jöhetett szóba, hiszen a tanulmányi eredményeim miatt máshová nem sok esélyem volt bekerülni. Ott viszont volt egy szak, ami egészen megragadott… igazából bele sem gondoltam, hogyha odakerülnék, akkor ugyanígy Sophie mellett lehetnék mindennap.
– Építészetet gondoltam tanulni majd, az MMMM-en. – Mondtam és megcirógattam újra a tincseit. – Igazából kicsit utánanéztem nyáron, mennyi lehetőségem van egyáltalán tovább tanulni. Máshová a jegyeim miatt nem igazán vennének fel… de azt hiszem, nem akarok olyan lenni, mint Teddy… mármint a másik Teddy. Szeretnék normális felnőtt lenni. – Nem kellett volna talán ebbe belemenni, de valahogy mégis Sophie volt az egyetlen, akinek beszélhettem a kétségeimről. Nem voltak igazán jó barátaim, akikkel lelkizhettem. A társaság, akikkel lógtam leginkább a helyi keménymagból álltak és őket nem érdekelte más, csak a piálás és a verekedés. Ettől függetlenül biztosan tudtam, nekik van tervük, ha más nem hát a szüleik beléjük vertek valamit akaratuk ellenére… csakhogy nekem nem volt senkim.
– Mit szólnál, ha úgy terveznénk, hogy együtt költözünk Hertfordshire-be? – kérdeztem és odahúztam a kezét, hogy megpusziljam az ujjait. – Szerintem tök jó lenne… – Jó oké, ez talán még korai volt, de nekem már most el kellett kezdenem gyűjteni azt a bizonyos pénzt, amivel majd ezt megtesszük. Gondolom ezt azért Sophie is érezte és nem fogja annyira zokon venni, hogy már szeptemberben ez a téma.

ღ nem utállak ღ

(https://data.whicdn.com/images/31588655/superthumb.jpg?t=1341012553)

Teddy

(2001. szeptember 2.)

Teddy mellett olyan kellemes és békés minden, hogy minden bajomról megfeledkezem. Nem mintha olyan eget rengető problémáim lennének tizenhat évesen. De valahogy mellette úgy érzem én vagyok a legboldogabb kamasza, csak mert az ölében ülhetek, piszkálhatom a fekete tincseit a fején, és néha lopva bele is szimatolok, hiszen olyan jó kellemesen friss illata van. Annyira férfias és menő. Mondjuk Teddy eleve menő... Lassan kezdem azt hinni a Mardekárosok mind menők, mint Ave, vagy Casper. Kicsit örülök, hogy Teddyvel egy idősek vagyunk, nem is tudom hogy bírnám ki ha már ő vagy én egyetemre járnék. Nagyon rossz lehet Averynek, lehet majd meglátogatom és viszek neki egy szatyor karamellát.
Teddy nekem egy olyan ilyesztően biztos pont lett az életemben, hogy olyan eddig senkitől sem volt. Úgy értem, mellette azt éreztem, hogy van értelme az életemnek, és talán tényleg boldoggá tudok tenni másokat. Persze hülyén bizonytalan voltam... úgy nagyjából mindenben, főleg a végzős bálon, de akkor is valahogy egymásba botlottunk és nem is tudom. Olyan villámcsapás szerű volt, mintha idétlen romantikus filmszerűen "mintha csak egymásra vártunk volna". Na jó, Sophie, térj vissza a földre, vagy legalább is Teddy ölébe, ami továbbra is olyan kényelmes volt és kellemes. Nem nagyon akarok innen kimászni, legszívesebben az egész napot vele tölteném hozzá bújva és mindenféléről beszélgetnék vele.
Kicsit szégyellősen vallom be neki milyen művészi izéim vannak, de nem is nevet ki, ami megnyugtat. Nem nagyon beszéltem eddig senkinek erről, mindig szégyellős vagyok az ilyenekről. Kíváncsi vagyok, valyon ő hova megy majd, de azzal nyugtatom magam Hertfordshire campusza olyan nagy és legalább minden egyetem egy városban van, ami megkönnyítené a találkozásokat. Frászt kapnék, ha folyton hoponálnom vagy zsupsszkulcsoznom, vagy kandallóznom kellene... Nem akarok úgy találkozni Teddyvel, hogy lehányom. Annyira nem bírom ezeket a varázsközlekedéseket. Biztos mert mugli szüleim voltak, vagy nem tudom. De brrr.
- Építészetet gondoltam tanulni majd, az MMMM-en. Igazából kicsit utánanéztem nyáron, mennyi lehetőségem van egyáltalán tovább tanulni. Máshová a jegyeim miatt nem igazán vennének fel… de azt hiszem, nem akarok olyan lenni, mint Teddy… mármint a másik Teddy. Szeretnék normális felnőtt lenni - mondja, mire én kicsit hátrébb dőlök, hogy belenézzek a szemeibe.
- Úúúú, építészet. Az olyan menőn hangzik. Szerintem nagyon illik hozzád - simogatom meg a feje búbját és egy puszit nyomok az arcára. - És nem vagy olyan mint az a goromba bácsi. Már most is normális kamasz vagy - bólogatok meggyőzően, és rávigyorgok.
– Mit szólnál, ha úgy terveznénk, hogy együtt költözünk Hertfordshire-be? – kérdezi, mire kell egy kis idő, hogy fel tudjam dolgozni ezt az információt. Én és Teddy egy házban. Már a gondolatától is elpirulok, hát még ha ez megvalósul. Remélem akkor nem lesz egész nap a fejem piros, mert tényleg fel fogok robbanni. Na jó, nyugalom, nyugalom.
- Úúúhh az annyira jó lenneee - húzom széles vigyorra a számat. - Majd keresek valami munkát Roxmortsban, hogy gyűjtsünk rá. - Úú, na jó, mikor lesz vége a sulinak? - Már most várom, hogy egyetemisták legyünk. Meg kéne tanulnom főzni, azt hiszem nem kéne az első héten éhen halnunk... - magyarázom. - Remélem Tarzan nem fogja megenni a te ruháidat is mondjuk... - teszem hozzá elgondolkodva, és kissé zavarba jövök, arra a gondolatra, hogy tarzan éppen Teddy alsógatyájával a szájában mászkál.

El akartam mondani Sophie-nak a terveimet, a dolgokat, amiket el akartam küldeni neki levélben a nyáron… és amiket nem mertem. Nem csak azért, mert féltem, hogy eljön és bajba kerül. Egyszerűen csak attól tartottam, hogyha levelezni kezdenénk, csak még jobban hiányozna és felrúgnék mindent, hogy vele legyek. Csakhogy kellett a pénz, hogy együtt legyünk majd a Roxfort után Hertfordshire-ben.
– Úúúú, építészet. Az olyan menőn hangzik. Szerintem nagyon illik hozzád – mondta lelkesen. A hangja egészen meghatott, annyira hogy éreztem, kissé megremegek. Le akartam nyűgözni azzal, hogy nekem is vannak jövendőbeli terveim s nem akarok arra a sorsra jutni, mint Teddy. Nem akartam elcseszni az életemet, amit Sophie-val is tölthetnék. Talán nagyszavak ezek tizenhét évesen, de mindennél jobban ragaszkodtam hozzá. Úgy simultam bele a tenyerébe, hogy ezt akár észre is vehette. – És nem vagy olyan mint az a goromba bácsi. Már most is normális kamasz vagy.
Elmosolyodtam. Tudtam, hogy nincs így. Sok mindenen mentem át, sok embernek vettem el a pénzét, sokakat vertem meg és mindenkinek keresztbe tettem csak azért, mert Teddy rám parancsolt. Olyan voltam, mint ő… engedelmeskedtem a névnek, amit viseltem. Inkább nem is mondtam rá semmit, csak tovább tereltem a szót a Roxfort után időszakra.
– Úúúhh az annyira jó lenneee. – Meglepett, hogy ilyen gyorsan és ilyen egyértelműen reagált le. Nem bírtam ki, kicsit magamhoz húztam örömömben. – Majd keresek valami munkát Roxmortsban, hogy gyűjtsünk rá. Már most várom, hogy egyetemisták legyünk. Meg kéne tanulnom főzni, azt hiszem nem kéne az első héten éhen halnunk... Remélem Tarzan nem fogja megenni a te ruháidat is mondjuk...
Na jó. Ebből a szórengetegből azért elég egyértelmű volt, hogy Sophie rápörgött a témára és őszintén örültem neki. Aztán persze zavarba is jött, mint az szokása. Finom puszit nyomtam az arcára, majd az órámra pillantottam. Nekem bizony már a hálókörletben lett volna a helyem, különben a barátnőm… akarom mondani a komoly prefektus megbüntet.
– Szerintem a házimanók szívesen segítenének neked – válaszoltam és felálltam a székről, egy ideig a karomban tartva Sophie-t, majd őt is szépen a lábára állítottam. Olyan finom voltam vele, mintha törékeny lenne… de azért érezhette, hogy a nyáron sokat erősödtem, még ha a magasságom meg is rekedt ezen a törpe méreten.
– Mennem kell, hogy ne büntess meg… – mondtam és odahúztam egy hosszú csókra. Óvatosan túrtam a hajába, hogy még jobban érezzem. Hihetetlen volt egy ilyen nyár után újra a karjaim között érezni őt. Hosszan szívtam be az illatát, majd nagyot sóhajtottam, hogy el tudjam engedni. Nehéz volt, de tettem hátrébb egy lépést.
– Vigyázz magadra a folyosókon – kacsintottam rá, majd nagy lépésekkel, elindultam kifelé. Nem szerettem volna visszafordulni és agyára menni azzal, hogy szívem szerint még háromszázszor megcsókoltam volna… vagy még többször. A lényeg csak volt, hogy érezzem az érintését a testemen.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

illatos pillanatok

(https://i.pinimg.com/564x/b2/4e/7d/b24e7dac3aae2a894ca031e112e30764.jpg)

2002. január 11.
Rose

Egy régi tanártársam hívott meg a Roxfortba a mai napra. Annyi dolgom volt, hogy az egyik évfolyamnak tartsak egy rövid Átválzotatástan-elméleti előadást egy bizonyos típusú technikáról, amit az egyik déli sziget bennszülöttei alkalmaznak. Igazság szerint nem volt nagyon kedvem az iskola folyosóját jellemző zajokhoz, sem pedig az előadáshoz.. még is jobb volt, mint a vizsgaidőszak nagyrészét odahaza végig ülni, abban az üres házban… folyton csak azon jártak a gondolataim, ahogy az öcsém élettelen szeme a plafont bámulta… éreztem ugyanazt a remegést… a térdeim össze tudtak volna csuklani a fürdőszobában, a konyhában kávézás közben. Már lassan megint egy hete nem aludtam rendesen.
Az előadást szinte félkómásan megtartottam. Egy-két képet mutattam is a törzsről, bár mivel nagyrészt ruhátlanul tartották a szertartásaikat, nem sok esélyem volt a komoly hallgatóságra… a tizenéves lányok és fiúk ugyanis ezt valamiért viccesnek tartott. Irritáló volt, de csak akkor hajítottam el egy krétát, mikor a hátsó sorban valaki szabályosan felnyerített.
– Elég. – Közöltem. A hangom rideg és szigorú maradt, de azért Dorian is rákontrázott még egy-egy odaszúrt fegyelmezéssel… egyébként lehet, hogy normálisan nem is jutottam volna el a negyvenöt perc végére az előadás befejezésééig. Utána még egy-két szót váltottam Belbyvel, míg a jegyzeteimet pakoltam. Említett ezt-azt arról, hogy lehet lesz tanárcsere és esetleg jelentkezhetnék ide dolgozni a kastélyba… de őszintén szólva nem nagyon vágytam rá. A kamaszok tanítás nem nekem való dolog volt. A felnőttnek nevezett gyerekek is irritáltak, nehezen kezeltem őket, de ezt a nyerítést képtelen lettem volna elviselni hosszú távon, mintha a meztelenség valami szégyellni való dolog lenne, pedig aztán az emberi test látványa olyan hétköznapi, mint az, hogy kék az ég.
Morogva léptem ki a folyosóra, ahogy néhány lány még utánam szólt: – Viszlát, Bahri professzor… – És megint az az átkozott vihogás következett. Megborzongtam. Ujjaim remegve túrtak a hajamba, hogy eltűrjem a szemembe hulló tincseket… majd ugyanazon könnyed mozdulattal simítottam végig a szakállamon.
A konyhára akartam menni, hogy még indulás előtt igyak egy kis kávét. Elég fárasztó volt ez a nap, egyrészt az itteni látogatásom miatt, másrészt az egész éjszakás nem alvás okán. Ahogy lehunytam a szemem, hogy végig dörzsöljek rajtuk, megint bevillant Ekbal arca. Éreztem, ahogyan megtorpanok az Északi szárny egyik kisebb folyosószakaszán, mely a gyümölcstálas képhez vezetett… mélyen vettem a levegőből magamhoz, hátha az megtöltve a tüdőmet kicsit helyre ráz. Arra kellett volna koncentrálnom, ami jó emlék volt. Adammel annyiszor lógtunk be a konyhára… annyiszor ettünk pitét titokban… és most mégsem ez, hanem Ekbal halott szemei lebegtek a lelki szemeim előtt.
Megtorpantam menet közben, éreztem, ahogy a kezemben tartott jegyzetek kicsúsznak a kezemből. Nem akartam valami szerencsétlen hülyének tűnni… mégis csak krétát dobáltam egy pillanattal korábban. Így hát leguggoltam és azonnal szedegetni kezdtem őket. A mozdulat közben éreztem meg a púderes, enyhe virágos illatot, amit a Csillagleső fesztiválon fedeztem fel. A lány… a lány, aki olyan nyomot hagyott bennem, hogy képtelen voltam elfelejteni a tekintetét, a haját… az érintését… nem ismertük egymást.
– A jó illatú lány… – suttogtam.

Arian Bahri
2002. január 11.
(http://)
(https://data.whicdn.com/images/319122490/superthumb.jpg?t=1536537020)

and maybe one day
someone will look at you the
same way you look at the moon

Halkan beszívtam a friss levegőt, amely a félig nyitott ablakon át szálldogált befelé a rövid kis folyosószakaszra, közben pedig megigazgattam kissé félrecsúszott taláromat. Ujjaim közt ott pihent egy könyv és pár jegyzet, természetesen... meg köztük a kis rajzfüzetem, ami persze olyan titkos volt, mint a gondolataim. Persze... a gondolataim egy része nem titkos, hiszen kimondom őket. De a rajzaim... azok túlságosan személyesek voltak. Már nem azért... nem rajzoltam semmi... olyasmit... egyszerűen csak nem szerettem mutogatni. A saját kis dolgaim voltak ezek, a saját világom, amibe szerettem belesüllyedni, ha már nem volt se Charlotte... se Jay.
Mélyen szívtam be a levegőt, és lekuporodtam az egyik ablakpárkányra, ahol épp nem süvített be a kinti téli szellő. Ujjaim lassacskán túrtak a lapjaim közé, hogy előhalásszam közülük az egyszerű, papírborítós kis rajzfüzetemet, ami tömve volt mindenféle firkálmánnyal. Éppen nem volt órám, a következő csak kicsivel később kezdődött, a hálókörletben azonban túl sokan keringtek... így valahogy kikeveredtem a folyosóra. Pedig odabent biztosan biztonságosabb lett volna. Az esélye jóval nagyobb lett volna annak, hogy nem találkozok szembe egyetlen egy zöld taláros, szőke fiúval sem, és... Hihetetlen, hogy még mindig ezen pörögtem. Tényleg... de végülis, miért is csodálkozom? Charlotte is olyan élénken élt benne, mintha tegnap még együtt írtuk volna a házinkat a Nagyteremben. Pedig ő már amúgy is valamelyik akadémia padjait koptatta volna...
Nyeltem egyet, és inkább fellapoztam a füzetet. A kis szerkezeti firkálmányaim valamennyire elterelték a figyelmemet. Nagyon messze álltak ezek persze a tökéletestől... pont ezért vártam annyira az akadémiát. Amúgy is szerettem volna már kiszakadni egy kicsit a Roxfort falai közül... túl sok volt itt az emlék.
Hirtelen léptek ütötték meg a fülemet, mire kicsit összébb húztam magam, és előhúztam a ceruzámat hogy folytassam a vázak satírozását. Nem pillantottam fel, úgyis csak valamelyik erretévedt iskolatársam volt, ha pedig pont ő, hát... talán jobb is volt, ha nem figyeltem... De ekkor egy csattanás töltötte be a folyosót, hogy kissé megrezzenve pillantottam fel, még ceruzám hegye is megsiklott a papíron.
Fellestem, nem messze tőlem pedig ki is szúrtam egy férfi alakját. Tanárnak tűnt... ismerős is volt, de mielőtt jobban megszemlélhettem volna, kicsúsztattam a cuccaimat az ölemből és felpattantam, hogy segítsek a leejtett dolgokkal.
– A jó illatú lány… – hallottam meg aztán a férfi hangját, hogy egy kis borzongás futott végig rajtam, úgy pillantottam fel, néhány jegyzettel a kezemben. Egyből megismertem az arcot... beugrott a Csillagleső fesztivál emléke és az, hogy leöntöttem őt a limonádémmal. Gyorsan be is haraptam az alsó ajkamat.
- Őőőő... - visszalestem a padlón lévő jegyzetek felé, és gyorsan felkaptam még néhány darabot, úgy egyenesedtem fel, és megvártam, amíg a férfi is így tesz. Bizonytalanul pillantottam rá, fel se tűnt, mennyire szorongattam a papírokat, egészen zavarbajöttem az előző szavaitól. Szóval még emlékezett rám... Arra én is, hogy milyen elmondhatatlan szerencsétlen voltam, amiért ráöntöttem a löttyömet... - Igen, vagyis... - Na de mi van, ha összekevert valakivel? Ez csak ekkor tudatosult bennem. Jóillatúnak hívott, dehát... - Rose Teegan vagyok.
De addigra már bemutatkoztam. Félénk kis mosolyt vetettem felé, amolyan "még mindig bocsánat, hogy magára öntöttem az italom" módon, csak utána jutott eszembe a kezemben lévő néhány papír.
- Ó, és ez... - nyújtottam aztán felé őket.

illatos pillanatok

(https://i.pinimg.com/564x/b2/4e/7d/b24e7dac3aae2a894ca031e112e30764.jpg)

2002. január 11.
Rose

Ahogy a lapokat kapkodtam össze a földről, fel sem pillantottam a hirtelen jött segítségre. Nem tudom miért, talán mert annyira a gondolataimba voltam mélyedve… meg hát már nagyin vágytam a kávéra. Szükség volt rá, hogy kibillentsen az iskola okozta emlékek fogságából – amik leginkább Adam és Ekbal körül forogtak. Ez a hely sok halált látott, többet, mint én s a falai közül szinte áradt a kegyetlenség minden hulláma. Csak az az illat, az a púderes, édeskés, talán kicsit rózsás aroma, ami a Csillagleső Fesztivál óta minden napomban ott volt. Nem tudom miért, csak fel tudtam idézni, úgy ahogy a hozzá tartozó lány finom, puhának tűnő tincseit, a szürkés színű szempárt… az egész arcot. Látni akartam, újra találkozni, de fogalmam sem volt, merre induljak. A Roxfort eszembe sem jutott, hiszen elég idősnek tűnt ahhoz, hogy esetleg az akadémiai évek elején járjon vagy már dolgozzon… olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban. Még azelőtt feladtam, hogy megpróbáltam volna.
Ösztönösen értem a mellkasomhoz, ahol leöntött a legutóbbi találkozásunkkor. Valami ragadós, cukros limonádé volt. Így pillantottam fel rá, hagyva, hogy találkozzon a tekintetünk. Minden olyan furcsán más volt ebben a környezetben. Már csak azért is, mert nem volt sötét, még jobban láttam az arcvonásait. Különleges volt és gyönyörű. Ezt még a hollóhátas egyenruha sem tudta elrejteni, hiába szolgálta azt a célt, hogy minden diákot egyformává tegyen.
– Őőő… – pillantott a széthullott jegyzetekre. Láttam rajta, hogy mennyire zavarba hoztam, pedig nem ez volt a célom. Természetemből fakadóan nem tudtam kedves lenni, ötletem sem volt, hogy mit mondjak. Talán emlékezett rá, hogy kicsit kiakadtam, mikor összekent az itallal… és ezért okoztam nála ezeket a kellemetlen érzéseket. Nem ő az első, aki így néz rám. A diákjaim nagy része zavarba jön a közelemben vagy éppen bőgőrohamot kap a vizsgáimon. Bahri, a szörny, hányan szólítanak így a hátam mögött. Olyan voltam a szemükben, mint egy rossz ómen, ami egyet jelentett az elégtelen osztályzattal.
– Igen, vagyis… – hirtelen folytatni kezdte, ami meglepett. – Rose Teegan vagyok.
A mosolytól megilletődtem. Hirtelen csak pislogásra futotta, mielőtt észbe kaptam volna, hogy én még be sem mutatkoztam. Megköszörültem a torkomat, hogy értelmes hangszínen tudjak beszélgetni vele.
– Arian Bahri – válaszoltam és inkább nem próbáltam meg mosolyogni. Az volt a tapasztalatom, hogy ettől csak megijednek a legtöbben és még rosszabb lesz a helyzet… ő viszont nem akartam elijeszteni.
– Ó, és ez… – nyújtotta felém a nála lévő papírokat. Az én kezemben addigra összegyűlt már a kupac nagyobbik fele. Úgy tűnt, hogy nem veszítettem el egyetlen példányt sem, így már nyúltam is a következő adag felé. Az ujjaim az ő ujjaihoz értek, lágyan simították végig őket, ahogy a lapokat magamhoz vettem.
– Köszönöm – mondtam, ahogy felegyenesedtem. A guggolás után kicsit megroppant a térdem, hangot adva annak, hogy minden bizonnyal jóval idősebb vagyok nála… de valahogy ez nem is zavart annyira. Nem zavarhatott egész egyszerűen, mert az illata olyan könnyedén férkőzött be a tudatom legmélyebb bugyraiba.
– Esetleg… meg tudod mutatni, pontosan hol van a konyha. Egy kávét szeretnék inni, mielőtt visszatérek az akadémiára – magyaráztam. Igazság szerint pontosan tudtam hova tartok… csak nem szerettem volna, ha elmegy és láthatóan éppen órája sem volt, pedig már ürülni kezdett a folyosó. – És esetleg ihatsz is velem egyet, ha van kedved persze…

Arian Bahri
2002. január 11.
(http://)
(https://data.whicdn.com/images/319122490/superthumb.jpg?t=1536537020)

and maybe one day
someone will look at you the
same way you look at the moon

Egy pillanat alatt felejtkeztem el a párkányon hagyott jegyzetekről és rajzfüzetről, ami persze épp az egyik elkezdett firkálmánynál maradt félbe. Semmi extraság... egyszerűen csak egy épület elkezdett szerkezete volt, amit valószínűleg az előbb ijedtségemben sikerült is szépen elmaszatolnom. A gondolataimat azonban hamar túlcsordulta az erős kényszer, hogy segítsek összeszedni ezeket a lapokat.
Félénken lestem fel a férfi arcára, éppen csak összevillant a tekintetünk, ez pedig elég is volt ahhoz, hogy kicsit pirosabb színűre forduljon arcom. Gyorsan vissza is bámultam a padlóra hullt jegyzetekre, hogy azokat szedegessem össze, a folyosó egyik nyitott ablakából felém áradó kellemes kis szellő pedig még jól is esett a felhevült bőrömnek. Fogalmam sincs, miért jöttem ilyen hamar zavarba akármitől... persze, emlékeztem a férfira, de ez még korántsem jelentette azt, hogy ez kölcsönös is. Persze... amilyen dühösnek tűnt, amikor a mellkasán landolt az üdítőm, hát... Mindegy, mindegy, mindegy is.
A gondolataimba belecsavarodtam, csak vörösebb lett az arcom, és csak dadogtam felé. Valahogy kiböktem a nevemet, de... hát nem is tudom...
A kis csendre fellestem újra, és beharaptam az alsó ajkamat a tekintetére, ahogy engem figyelt. Sötét, igéző szemek voltak ezek... csillogott bennük valami, amitől akaratlanul is megborzongtam, úgy lestem aztán megint oldalra, ez az érzés ugyanis... kissé megriadtam tőle, még ha nem is értettem igazán, mi az.
– Arian Bahri. - A mosolyom úgy kusszant vissza, ahogy annak muszáj volt, ahogy visszanéztem a férfi felé. Ahogy felé nyújtottam a lapokat, másik kezemmel zavartan fülem mögé gyűrtem a párás levegőtől itt-ott begöndörödött tincseimet... az érintése puhán érte az enyémet.
– Köszönöm.
Épp csak összesimult az ujjunk, de éppen elég volt, hogy újra végigcikázzon a bőrömön a hideg, ajkaim elnyíltak kicsit. Gyorsan össze kellett kapnom magamat... Felpattantam, és gyors mozdulattal le is simítottam le szoknyámat.
– Esetleg… meg tudod mutatni, pontosan hol van a konyha. Egy kávét szeretnék inni, mielőtt visszatérek az akadémiára – Felkaptam a fejemet, ahogy a férfi újra megszólalt, magasra kellett szegnem államat, hogy szemébe nézhessek. Magas volt... hozzám képest legalábbis nagyon magas. Persze ehhez már hozzászoktam, nem volt benne sok meglepő.
- Ó... persze, hogyne... - bólogattam hevesen és már léptem is a párkány felé, hogy felkapjam az otthagyott cuccokat. Akkor merevedtem meg csak, ahogy hangja újra csendült. Mélyen töltötte meg az egyre üresebb folyosót.
– És esetleg ihatsz is velem egyet, ha van kedved persze…
Visszakaptam felé a fejemet, az első gondolatom pedig az volt: ó, nem, nem, az nagyon nem lesz jó ötlet. Nem mintha... szóval... már annyira nem féltem, hogy lekiabál és leszid, amiért összemocskoltam az ingjét azon a napon. Az ok sokkal egyszerűbb volt... én vagyok a legbénább ember az univerzumban. Szinte biztos voltam benne, hogy újra leborítanám... ráönteném... vagy felborulnak és magamat önteném le, Merlinre...
- Őőőő... persze, igazából úgyis lyukasórám van, szóval... őőő... Erre kell menni... - Egy félénk kis mosollyal kaptam fel a cuccaimat a párkány széléről, és mellkasomhoz is öleltem őket, úgy léptem aztán egyet a Konyha felé. Nemet mondani sosem volt az erősségem... Már az sem...
A füzetem szélét piszkálgatva lestem fel a férfi arcára oldalról, ahogy a pár méterre lévő festmény felé közelítettünk. Eszembe jutottak az előző szavai, a jegyzetek... Most jutott csak eszembe, mit kereshet ő itt.
- Maga... tanár? - kérdeztem aztán rá halkan, de kíváncsi hangsúllyal, úgy értük el a festményt, amit finoman megérintettem ujjaimmal, hogy pár pillanat alatt be is jutottunk a Konyhába. Charlotte-tal egész sokszor lógtunk ide, még évekkel ezelőtt, persze... másfél éve meg sem közelítettem a Konyhát, erre a gondolatra pedig dobbant egyet a szívem. Addigra a manók persze megrohamoztak minket, és boldogan kínálgatni is kezdtek minket mindenféle édességgel és sóssággal.

illatos pillanatok

(https://i.pinimg.com/564x/b2/4e/7d/b24e7dac3aae2a894ca031e112e30764.jpg)

2002. január 11.
Rose

Egy pillanattal korábban csak gyorsan le akartam húzni azt a kávét és menni tovább az akadémiára. Talán egy óra múlva kezdődött volna az ottani előadásom s még szerettem volna rá felkészülni előtte az irodámban… csakhogy az az illat eltérített mindenféle tervemtől. Nem maradt más, mint a vágy, hogy itt maradjak, érezzem az édes, púderes aromát és beletemetkezzek ebbe az egészbe. Képes lettem volna a kastélyban ragadni még jó néhány órára. Hiába láttam, hogy zavarba jön, amikor az ujjam alatt megéreztem a puha bőrét… tehát ő bizonyára nem élvezte annyira, mint én.
Nem volt különösebben helyes az sem, hogy meginvitáltam egy kávéra. Ha már odatartottam, ha már itt volt… nem is tudom, csak jobban meg akartam ismerni. Az illata már hosszú hónapokkal korábban beleégett a tudatomba. Sokat álmodoztam róla. Volt, hogy arc is kapcsolódott hozzá, máskor viszont csak az az édes valami. Kapaszkodtam ebbe az egészbe és annyira élveztem.
– Őőőő... persze, igazából úgyis lyukasórám van, szóval... őőő... Erre kell menni...
Meglepett a választ… bár nem tudtam, hogy azért kapom-e mert kényszerítve érzi magát. A mosoly mondjuk nem erről árulkodott, de a nőkön, így pedig a lányokon sem igazán igazodtam ki. Figyelt, ahogy óvatosan felemeli a hátramaradott dolgait és magához öleli. Talán megzavartam a tanulásban… de nem bántam, ha ez volt az ára, hogy kettesben legyünk – persze egy seregnyi roxforti házimanó között.
– Akkor meg aztán tényleg megérdemelsz egy kávét. – Válaszoltam és végig néztem rajta, ahogy elindult a konyha irányába. – Már elég régen jártam erre, szóval nem igazán ismerem ki magam – tettem hozzá. Csak meg akartam magyarázni, miért is kell kíséret a konyhába. Igazság szerint emlékeztem a folyosóra, a képre, amin keresztül be lehet jutni… de nem akartam egyedül sétálni el idáig, most hogy végre megtaláltam.
Tudom, tudom… csak egy Roxfortba járó lány, nem is felnőtt nőt vagy akadémiai diáklány, ahogyan hittem. Mégis, mintha ez nem számított volna, könnyedén túlléptem a tényen és csak akartam mind jobban a társaságát.
Zavartan túrtam bele a hajamba, ahogy egy kis csend állt be közöttünk. Mondani akartam neki valamit, de semmi sem jutott az eszembe, ami elég értelmes lett volna egy beszélgetés beindítására. Nem akartam az iskoláról csevegni vele. Nem voltam az apja, hogy azt kérdezzem jól megy-e vagy éppen mik a jövendőbeli tervei.
– Maga... tanár?
A halk kérdéssel szerencsére megtörte a csendet. Akkor értük el a festmény, s jutottunk be a konyhába, mikor rajtam volna lett a sor, hogy válaszoljak. Elutasítottam egy tál kekszet, éppen csak finoman megrázva a fejemet, nehogy megsértsem a manót, aki olyan lelkesedéssel lépett hozzám oda.
– Akadémiai tanár a Godrikon és a Mandragórán. – Mondtam egyszerűen. – Az utóbbin mondjuk csak két órát tartok, jogi és filozófiai témában. – Tettem hozzá, nem említve meg, hogy a végzettségemet tekintve diplomata lehetnék. Mégis az oktatást választottam… egy kicsit azért, mert gyerekkoromban megviselt az a sok utazás, amit apám munkája miatt az egész családnak el kellett szenvednie.
– De egyébként tudós vagyok. – Nyeltem egyet, ahogy az egyik manó már pakolta is elénk a kávés csészéket. Meglepett, hogy nem is kell kimondanom mit akarok… de hát a roxforti házimanók minden kívánságát megérezték az embernek. Gyerekként is annyiszor tértünk be ide éhesen, máris készült a kedvenc ételünk egyike. Adammel mindig mélységesen kiélveztük a manók vendégszeretetét… talán túl szemtelenül is. – Hány éves vagy? – Muszáj voltam rákérdezni, mert nem tudtam belőni sem a korát. Ezt már bebizonyított az, hogy felnőttnek hittem.
– Egyébként tegezz nyugodtan. Nem vagyok olyan öreg… – Tettem hozzá tőlem abszolút szokatlan komolytalansággal.

Arian Bahri
2002. január 11.
(http://)
(https://data.whicdn.com/images/319122490/superthumb.jpg?t=1536537020)

and maybe one day
someone will look at you the
same way you look at the moon

Nagyon tudtam ragaszkodni ezekhez a... rossz emlékekhez. Amik néha nem is rosszak voltak, egyszerűen csak... túl érzékenyen érintettek ezek a dolgok. Engem minden érzékenyen érintett, néha úgy éreztem, egyszerűen csak jobb lenne, ha nem is gondolkodnék. Túl hosszasra és bonyolultra szőttem agyam minden kis részletét.
Furcsa volt ez az egész... ahogy most azzal a férfivel álltam szemben a Roxfort folyosóján, akit pár hónappal ezelőtt nyakonöntöttem egy fesztiválon. Az elmúlt napjaim, heteim... unalmasak voltak. A tanuláson és a saját gondolataimba mélyedésen kívül nem nagyon szóltak semmiről. Ja... meg persze azon kívül, hogy még mindig beteges módon meneküljek Jay elől. Nem, mintha gyakran keresztezték volna egymást az útjaink. És nem, mintha nem akartam volna látni... hiányzott. Még ennyi idő után is, sajgó heget hagyott maga után az emléke, és magamat ismerve? Talán ez nem is fog eltűnni. Talán ez is itt marad majd rajtam, mint Charlotte emléke... Pedig mostmár mindkettő elől szívesen menekültem volna. Pláne így, hogy nem volt mellettem senki, aki vezessen előre, fogja a kezemet, és ne hagyjon elszaladni... Önzőnek éreztem magam emiatt, de nekem szükségem volt valaki ilyenre. Magamtól ugyanis eléggé... nos... elveszett és szerencsétlen voltam. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen egy dologban voltam tehetséges: lehetetlenül kínos szituációkba keverni magamat.
– Akkor meg aztán tényleg megérdemelsz egy kávét - mondta a férfi, én pedig felpislantottam rá, ahogy magamhoz szorítva a cuccaimat elindultam a konyha irányába. Egy félénk kis mosollyal válaszoltam a szavakra, majd gyorsan előre is fordultam, nehogy felboruljak a lábamban, elejtsem a könyveim, vagy bármi veszély... – Már elég régen jártam erre, szóval nem igazán ismerem ki magam.
Vajon hány éves lehet? Végigborzongott bennem a kérdés, és felé pislantottam volna, de aztán nem mertem. Még megbámultam volna, és... és na...
A festményen átkelve elözönlöttek minket a manók, ezen pedig nem tudtam nem felnevetni egy kicsit. Olyan édesek voltak, ahogy lelkesen kínálgatni kezdtek minket mindenféle frissen sült süteménnyel és étellel. Vicces volt, hogy ez volt a napjaik, életük fénypontja: betévedő, szabályszegő diákokat tömtek kajával.
– Akadémiai tanár a Godrikon és a Mandragórán. – Megpróbáltam visszafogni a vigyoromat ahogy felpislogtam a férfire a válaszára. – Az utóbbin mondjuk csak két órát tartok, jogi és filozófiai témában.
Közben az egyik manó a kezembe nyomott egy bögrét, amiből kellemes illat csapott fel az orrom felé.
- Óóóó... És... itt is fog órákat tartani? - kérdeztem nagy szemekkel pislantva fel rá, ujjaimat közben kezdte átmelegíteni a bögre fala.
A manók egyenesen toltak minket az egyik pad széléhez. Leülve már elénk is került még néhány tányér, különféle habos sütikkel és kekszekkel tömve. Ekkor lestem le az en bögrémre: kávé lehetett az illata alapján, bár keveredett belé valami édeskésebb, finom aroma, a tetején pedig egy kis tejszínhab pihent.
– De egyébként tudós vagyok. – Bólogatva lestem a férfi felé, úgy emeltem meg a bögrét, hogy aprón kortyoljak egyet. Ezzel próbáltam egy kicsit természetesebbé tenni a szituációt, ellazítani magamat. – Hány éves vagy?
A pohár széle felett néztem rá, fogaim belekaptak az alsóajkamat bevonó vékony kis bőrrétegbe.
- Tizennyolc... most vagyok... - Pakolásztam a lábamat az asztal alatt, és úgy ütközött össze a térdünk egy pillanatra. A fedetlen bőröm, ami épp kivillant a szoknya és a talár takarása alól, a nadrágon át az övéhez a férfiéhoz... a professzoréhoz préselődött egy másodpercre. Elöntött a forrósággal vegyült zavar, úgy húztam odébb a lábamat, de éreztem, ahogy a vörösség egyre inkább arcomra kúszik. - Öh... Hetedéves.
Gyorsan kortyoltam egyet, és próbáltam minden erővel lehűteni magamat. Semmi baj, Rose, semmi baj, ez csak véletlen volt...
– Egyébként tegezz nyugodtan. Nem vagyok olyan öreg… – jegyezte meg felém a férfi, a hangneme pedig olyan másképp csengett most, hogy kicsit meg is borzongtam tőle.
- Oké... - válaszoltam kicsit halkabban, ahogy tekintetünk összeakadt egy pillanatra. Arra öntött el egy kis zavar ismét, és sebesen oldalra lestem. - Őőő, és... te hány éves vagy?
Félénken tettem fel a kérdést, utána kezdett csak el sikítani bennem, hogy talán nem kellett volna, de addigra már a tekintetem is újra az övét kutatta. Mit csinálsz, Rose, mit csináálsz?

illatos pillanatok

(https://i.pinimg.com/564x/b2/4e/7d/b24e7dac3aae2a894ca031e112e30764.jpg)

2002. január 11.
Rose

Kicsit megtévesztettem, de éppen azért, hogy tényleg elkísérjen a konyhába. Végre megtaláltam a jóillatú lányt és nem… nem voltam hajlandó elengedni. Már nyár óta másra sem vágytam, csakhogy a közelébe kerüljek. Vele álmondtam, az illatát éreztem, mikor rossz kedvem volt vagy nem tudtam éjszakánként elaludni. Olyan mélyen égett a tudatomba, mintha csak valami átok volna, ám ez nem fájt. Nem. Ez valami egészen más volt.
– Óóóó... És... itt is fog órákat tartani?
Csak egy percre vontam el róla a tekintetem, hogy megnézzem magamnak a fekete folyadékot a kezembe nyomot bögrében. Aztán kortyoltam egyet, mielőtt megválaszoltam volna kérdést –, ami amúgy elég egyértelmű volt, de csevegésnek jó volt… addig is itt volt a közelemben.
– Nem. Nem tartok órákat a Roxfortban. Azt hiszem nem is lenne igazán nekem való – válaszoltam. Valamiért el kellett húznom egy gúnyos kis mosolyra a számat… ha a tanára lennék, nem ácsoroghatnék vele így. S nem csodálhatnám meg, mert eltanácsolnának nagyjából azonnal az állásomból. Az akadémia egészen más volt, fel sem tűnt a professzoroknak, hogy egy-egy diáklány időnként túl közel került hozzám.
Beszélgetés közben a manók jóformán a padig tessékeltek, hogy ugyan üljünk már le. Aztán jöttek a sütemények… sosem rajongtam az édességekért. Inkább ittam is egy újabb nagy korty kávét, mielőtt csevegőre fogtam a dolgot.
– Tizennyolc... most vagyok... – Ficergett az asztal alatt. Talán zavarba hozta… ami nem lenne meglepő, hiszen az első pillanattól kezdve rendkívül félénknek tűnt. Csendesen nyugtáztam, ahogy összeért a lábunk. Az arcára pillantottam megint, miután lenéztem a térdeinkre. Azonnal elvörösödött és azonnal visszavonulót is fújt. Nem nyúltam utána, pedig úgy végig simítottam volna rajta. – Öh... Hetedéves.
Nem is tudom. Talán azért ajánlottam fel a tegeződést, mert nem akartam még kínosabbá tenni ezt a helyzetet. Végül is tizennyolc éves, nem lenne bűncselekmény kikezdenem vele, a ráadásul a tanár sem vagyok… lényegében minden feltétel adott volt, hogy elhívja a következő roxmortsi hétvégjén egy italra.
– Oké… – egyezett bele. A tekintetünk kicsit összeakadt, én élveztem a szemében ülő különböző fényeket, a csillogást. Persze ennyitől is zavarba jött, talán ezért is terelődött a kínosabb irányba a beszélgetést… igen, az én koromra. – Őőő, és… te hány éves vagy?
Túlzás lett volna azt állítani, hogy kétszer annyi idős vagyok, de nem sok híja volt. Megköszörültem a torkomat a válasz előtt. A szabad kezemmel végig simítottam a szakállamon, és egy zavart mosolyt is megengedtem magamnak.
– Harminckettő. – Nyeltem egy nagyot, mert éreztem, hogy valami gombóc féle kezd el ott nőni. Inkább ittam is egy korty kávét, hogy helyre tegyem magamnak a történteket. Majdnem visszakérdeztem, hogy zavarja-e a korom… de aztán rájöttem, hogy ennek aztán semmi értelme nem lenne. Nem csináltam semmi olyat egyelőre, ami indokolná a kérdést… igazából csak élveztem, hogy a szemébe nézve nem Ekbal holttestét látom újra és újra.
– Tudod… sokszor járok Roxmortsba könyvet venni, meg néha beülök a Három Seprűbe. – Magyaráztam kicsit talán szerencsétlenül bevezetve azt, amit akarok. – Igazából… szóval… nem lenne kedved a következő alkalommal összefutni és meginni valamit valahol? – Nem tudom, miért beszéltem így, talán rám ragadt egész egyszerűen a lány félénksége. Már-már attól rettegtem, hogy minden szavam hatással lesz rá.

meg ne halj nekem
(https://i.pinimg.com/564x/ce/cd/f6/cecdf60125c1dd2215869d3a1a913c9e.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d0/c9/b0/d0c9b062eb6c10a7f8527e8a72562bd6.jpg)

2003. május 20.
Hill

Odaléptem Hill elé, ahogy visszarogyott, most már köntösben az ágy szélére. Gyűlöltem, hogy gyengének látom… általában ő volt közöttünk az erős, a nagymenő. Most viszont törékeny volt és még hallucinált is. Megigazítottam rajta a köntösét, szorosan húzva össze az anyagot az izmai körül. Így legalább nem nézett ki úgy, mint valami mutogatós Roxmorts egyik sikátorában.
– És most viselkedj úgy, ahogyan azt elvárják tőled. – Közöltem, majd szorosan megkötötte rajta a köntöst, mielőtt még felrángattam volna. Csak úgy tomboltak bennem az indulatok, amiért hagyta, hogy így átvegye felette az uralmat ez az egész sérülés. Néhány repedés és zúzódás, amit le kellett tudnia nyomni. Én is lenyomtam a saját betegségemet… hát neki is meg kellett tennie.
– Alf, ha így rohanunk, út közben hányni fogok, és rontana a népszerűségemen – magyarázta, miközben húztam végig a folyóson, hogy a pince felé haladva egészen közel kerüljünk a sárgák klubhelyiségéhez. Azok sem voltak normálisak, hogy ilyen közel a konyhához, nem nassoltak állandóan. Azt még én is elismertem, hogy a süteményekért azért érdemes megpróbálkozni a bejutással.
– Fejezd be a panaszkodást… – közöltem ridegen és megálltam a gyümölcsöket ábrázoló kép előtt. Tudtam a helyről… mert hát aki jóban van Millerrel az mindent tud az életről a Roxfortban. Az a csaj nem tudott veszteg maradni, állandóan valamibe belekeveredett. Ha nem éppen a fürdőben csórta a prefektusok színes habfürdőjét, hát akkor itt tömte a fejét édességgel.
– Alfonz ez nem nyílik. Most hogy szendvicsezünk és hogy fog az izém mozogni? – kérdezte, mire rácsaptam a kezére, hogy ne csiklandozza már feleslegesen azt a képet.
– Ne legyél már barom. A körtét kell… – mordultam rá, majd helyette is beengedtem magunkat a hatalmas gyümölcstál mögé rejtett konyhába. Alighogy feltárult a titkos bejárat, megpillantottuk a manókat, akik hosszú asztalok körül sürögtek forogtak, máris készülve a három óra messzeségben kezdetét vevő vacsorára. – Ideje, hogy összeszed magad, Hill. A töketlenséged nem vonzó, cseppet sem. – A hangom nem mélyült túl sokat, mióta megismerkedtünk, mégis éreztem, hogy úgy beszélek, mint a szüleim, mikor becsmérelnek valakit.
– És ne ellenkezz. A válasz: igenis, uram. – Tettem hozzá és máris beljebb húztam, hagyva, hogy bezáruljon mögöttünk a kijárat. A következő pillanatban már odasietett elénk egy manó, hogy egy-egy pohár kellemes, hűvös limonádét nyomjon a kezünkbe.
– Uracskák, mit hozhat nektek Vidorka? – visította, majd nagyon széles mosoly ült ki az arcára. Elég egyértelmű volt, hogy miről kapta a nevét.
Csak megköszörültem a torkom és kihúztam magam. Szerettem a manók szemében valóban úrnak tűnni… nem ilyen környezetben szoktam meg őket.
– Ez a semmire kellő egy óriásszendvicset szeretne. – Böktem a fejemmel a vörös srác felé, majd lehuppantam az egyik asztal mellé a székre. Alig, hogy Hillt is odahúztam, már előtte is volt a szendvics, tele mindenféle finomsággal. Zöldség, sonka, sajt, valami szósz.

Még élek
~ 2003. május 20 ~
(https://i.pinimg.com/236x/90/da/05/90da056bc228ee996363ecbdf17355ac.jpg)

au, au, au, au

– És most viselkedj úgy, ahogyan azt elvárják tőled. – Ahogy ezt Alf kijelentette furcsán bámultam rá, hirtelen nem értettem ezt a töbesszámot. MÉgis kik várták el? Tod kétlem, hogy elvárhat most már bármit is Charlie-éknak mindegy volt, csak játszak jól, és ne vetkőzzek pucérra a koncerteken. Amúgy eg igazából Alfnak voltak elvárásai, és lehet, hogy csak a királyi többest használta, minden esetre ez is elegendő volt, hogy összezavarjon. Az biztos, hogy még nem voltam százszázalékosan teljesen önmagam, néha eléggé kihagytak pillanatok az agyamba, és elképzelni is szörnyű, milyen lehet szellemileg nem éppen épnek lenni. Reméltem azért a maradék józanságommal, hogy én az maradok, és nem leszek egy élatre nyomorult. Bár végül is egy minimális zinten már az voltam, ahogy azt Baldron gondolhatta, de ez mellékes volt. Inkább csak követni kezdtem a folyosón, minden ellenkezés nélkül, ám annál nyafogósabban, a gyomrom nem iagzán bírta még a kisgyerek tempót se.
– Fejezd be a panaszkodást… - mormogta felém mogorván Alf, mintha ő lett volna egyenesen Morgó a meséből. Nem mintha nem lett volna eddig se morgós, de most meg még jobban az volt. Bár még midnig egészen kellemesen megbizseregtetett az, hogy hiányzott valami belőlem neki, amit jelen állapotomban én se találtam meg. talkán a gurkó beledöngölte azt is mélyen a földbe, csak valahogy ki kellett ásni.
- Ideje, hogy összeszed magad, Hill. A töketlenséged nem vonzó, cseppet sem - magyarázta Alfonz, mielőztt még bejuthattunk volna a festmény mögé, én meg csak engedelmesen bólogattam, ami nem hiszem, hogy meggyőzhette, mert közben el is sápadtam, és nyitottam a számat, hogy modnjak valamit, de ő persze megelőzött, olyan mélyen parancsolgató hangon, ami neki olyan szexin állt.
– És ne ellenkezz. A válasz: igenis, uram.
- Uram is igen - bólogattam teljesen komoly ábrázattal, abban a hitben, hogy a szavakat is normális sorrendben ejtettem ki.
Ahogy végre bejutottunk a konyhába a manók sürgés forgása csak még jobban összekavart és kereszrbe állt a szemem, így megkapaszkodtam Alfonz vállában, miközben neki dőltem. őersze fennállt a vezsélye, hogy elborulunk, mert én nagyobb voltam és erősebb, meg fess is, de legalább jól esett az, hogy a támaszom lehetett, a maga furcsa erőszakosan aggódó módján.
Aztán a hasam még az illatokra olyan hangosan megkordult, mintha legalább egy éve nem láttam volna kaját. pedig amúgy ma ettem már. Többször is. olyan hatszor-hétszer. nyolcszor. Sok volt a fogyasztásom, és kellett a kalória. Főleg a sok hús. A hús a legjobb.
- Manó, éhen pusztulok - sápítoztam, cseppet sem férfiasan, de az éhezés általában tényleg kicsinálta az idegeimet. Aztán egy nagyon cuki vigyorgó fejű manó lépett elénk én pedig legszívesebben megölelgettem volna őket. olyanok voltak, mint a kiskutyák, azzal a küönbséggel, hogy nem voltak kiskutyák. Alf persze olyan méltóságteljesen szólt hozzájuk, mintha egy uralkodó lett volna.
- szerinted szeretik vajon a pocak vakargatást? - kérdeztem, miután megrendelte a kajámat és már az asztalnál ülve találtam magam alffal és a szenvicsemmel. Csillogó tekintettel bámultam a jakára, az éltető nedűre, ami végre alig várta, hogy eggyesüljön vele. Vidorka hozott egy karcsú vázában elánk egy vörös rózsát is.
- Imádlaaak - borzoltam kócossá Alfonz haját, és nyomtam neki egy olyan kissé bájitalos ízű és illatú csokót az ajkaira, miközben felsóhajtottam. - Jó lennél előételnek - mondtam eztán zavarbahozóan kába vigyorral, és belehaparva a szenvicsembe, magam mellé pontosabban az ölembe húztam Alfot. Így pedig előfordulhatott, hogy a zabálás közben le is ettem, miközben kellemetlenül éreztem magam a nadrágomban is. Megköszürültem a torkomat.
- ööö. Egy kicsit ketcupos lett a hajad... meg a talárod... khm...

meg ne halj nekem
(https://i.pinimg.com/564x/ce/cd/f6/cecdf60125c1dd2215869d3a1a913c9e.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d0/c9/b0/d0c9b062eb6c10a7f8527e8a72562bd6.jpg)

2003. május 20.
Hill

- Uram is igen - mondta kicsit kábán Hill, ahogy a konyhába lépve megtámaszkodott rajtam. Össze kellett szednie magát, hogy végre az a hülye legyen, aki volt. A támaszkodásra persze megtorpantam, a korom ellenére is még mindig alacsony és vézna voltam, nem álltam készen arra, hogy egy nagydarab kviddicsjátékos támasza legyek, aki tíz tányér ragut eszik meg egyetlen vacsora alatt. Hány kiló lehet? száz?
- Manó, éhen pusztulok - közölte, amikor elénk lépett a Vidorka nevű házi manó. Hirtelen nem is tudtam, hogy nekem szólt-e, vagy neki, minden esetre mordultam egyet. Reméltem, hogy nem most akar idióta beceneveket adni, mert akkor én bélpoklosnak fogom becézni, az is biztos.
Vidorka vidáman rohant el, hogy Hill óriás szendvicsét összerakja. Látszott, hogy élvezi ezt csinálni, mi meg közelebb húzódtunk az egyik asztalhoz. Alig egy pillanattal később már étel, és giccses vázában egy szál vörösrózsa került elénk... mintha ez egy randi lenne! Hát nem volt az. Ez a Hill-összeszedő hadművelet volt.
- szerinted szeretik vajon a pocak vakargatást?
Sóhajtottam egyet.
- Nem tűnnek kutyának... - toltam még közelebb hozzá a kajáját, hogy inkább azzal foglalkozzon dumálás helyett.
- Imádlaaak - nyúlt oda hozzám, majd összeborzolta a tincseimet, mintha nem tudná, mennyire utálom. Tényleg nagyon beüthette a fejét. - Jó lennél előételnek- folytatta... és mennyivel könnyebb lett volna ha nem teszi. A szavaira kipirultam, ahelyett, hogy a tincseim igazgattam volna. Hagytam magam az ölébe húzni. Éreztem, hogy a szendvics vele rajtam köt ki, mert igénytelenül fogta meg. Ráadásul már megint ott volt az az érzés a nadrágjában, amikor a fenekemet végre letettem.
- ööö. Egy kicsit ketcupos lett a hajad... meg a talárod... khm... - magyarázott a szokásos teszetosza stílusában, erre a mellkasára csaptam nyitott tenyérrel.
- Hill, basszus! - emeltem fel a hangomat, ahogy kézzel próbáltam a hajamat törölgetni. - Ne legyél már ilyen nyomi! - Folytattam fennhangon, de természetesen ettől nem lettem tisztább sem. Az ölében ülni pedig egyre zavarba ejtőbb volt. Talán izgatónak találta, hogy kaja van rajtam... és le akarta enni?
- Hill... ezzel a kemény nadrággal nem kéne a manók előtt mutatkoznod. - Jegyeztem meg még mindig vöröslő arccal, de aztán odahajoltam, hogy az ajkairól lecsókoljak egy ketchup pöttyöt.

Még élek
~ 2003. május 20 ~
(https://i.pinimg.com/236x/90/da/05/90da056bc228ee996363ecbdf17355ac.jpg)

au, au, au, au

Tulajdonképpen én tényleg jól akartam lenni. Fusztrált az egész helyzet, hogy nem voltam az igazi, hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Amilyen őrült és felelőtlen volt a viselkedésem, úgy voltam óvatos is. Todnak megígértem, hogy vigyázni fogom magamram helyette is, szóval a kedvéért sokszor igen csak visszafogtam magamat. De ahogy láttam Alfon, hogy milyen őrülten aggódot értem, már inkább miatta is vigyázni kellett magamra. A felépülésre kellett koncentrálnom, ami most azzal kezdődött, hogy megtömjem magam óriás szendvicsekkel, és óriás pohárnyi tejjel. Az egészség fontos és az ember a kajálástól lesz csak igazán egészséges. Amúgy is Alfonz lyan imádni való volt, ahogy próbált velem törődni.
A manók is aranyosak voltak bírom őket, mert meglehetősen viccesek és olyanok, mintha egy fantasy szerepjátékból pottyantak volna ki. Az életem egészen más lett, amióta Tod, meg aztán én is idekerültünk, és sokszor még most is rácsodálkozok egyes mágikus dolgokra. Izgalmas élettel kínált a Roxfort és a mágia, de ettől függetlenül a manókhoz is nehezen szktam hozzá. Olyanok voltak száomra, mintha csak valami ritka állat szaladgált volna előttem, amit amúgy lehetetlen lenne látni. Ehhez képest Alfból kinéztem, hogy az otthonában is egy halom ilyen manó robotolt. Végül is olcsóbb lehetett őket tartani, mint a mugli arisztokratáknak a személyzetet.
- Nem tűnnek kutyának... - dünnyögte illúziórombolóan Alf, miközben elhelyezkedett az ölemben és megkaptam a kaját meg arózsát. Minden majdnem olyan volt, mint egy randi. ÉS reméltem, hogy a szendvics is meg fog maradni a hasamban a hányinger ellenére, ami egyáltalán nem akart megszűnni. Hátha nem hányom le Alfot.
- Most hogy lehetsz ilyen? Tök aranyosak. Nézd már hogy mozog a fülük - mutogattam összevissza és magyaráztam teli szájjal. Aminek meg is lett az eredménye, Alf végül mégis csak kajás lett. - Jól áll a vrös, mondták már? - kérdeztem enyhén kétértelműen fogalmazva, és reméltem, hogy legalább egy kicsit ezzel zavarba tudtam hozni. Amúgy is kissé kellemetlenül szűkös volt a nadrágom. De Alf zavarba hozását lassan olyan szinten űztem sportszerűen, mint a kviddicset.
Hill, basszus! Ne legyél már ilyen nyomi! - méltatlankodott, miközben csak röhögtem rajta. Bár ettől sem lettem jobban, a fejem hasogatott és minden szervem fájni kezdett.
- Hill... ezzel a kemény nadrággal nem kéne a manók előtt mutatkoznod - magyarázta, mire megköszörültem a torkom, a manók pedig elpirulva hátat fordítottak nekünk, hogy továbbra is zavartan a vacsora elkészítésén munkálkodjanak.
- Ugyan Baldron, rajongsz értem - mormoltam a csók után a finom, ketchup ízű ajkaira. Beletúrtam a hajába, hogy közelebb vonjam, miközben igyekeztem nem nagoyn koncentrálni arra, hogy nagyon megkívántam. - Te vagy a legjobb gyógyszer, amit csak kaphatok - jelentettem ki bólogatva, amúgy is szerette, ha hízelegtem neki, de ez így is volt. De nem akartam hogy megint úgy meneküljön el előlem, ahogy eddig, szóval elengedtem, hogy elhúzóddjon és inkább fogtam egy darabot a szendvicsemből, és a szájába nyomtam.
- Neked is enned kell, ilyen vékonyan hogy vigyázol majd rám, ha elájulok?

meg ne halj nekem
(https://i.pinimg.com/564x/ce/cd/f6/cecdf60125c1dd2215869d3a1a913c9e.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d0/c9/b0/d0c9b062eb6c10a7f8527e8a72562bd6.jpg)

2003. május 20.
Hill

Utáltam, hogy összekajázott és az valami furcsa módon keménnyé tette az ölét. Tudtam mindig is, hogy perverz, de hogy fel akarjon falni. Az még elképzelésnek is túl sok volt. Mégsem mozdultam el, szerettem az ölében lenni. Sőt, csak még inkább szerettem volna csókolni, élvezni az undorító, kviddics utáni illatát. Egyszerűen vágytam rá... mert az enyém volt. Nem akartam, hogy másokkal pótoljon vagy hiánya legyen.
- Jól áll a vrös, mondták már? - kérdezte. Nem akartam neki helyeselni, hogy egyen le. Inkább lecsesztem, hogy ne higgye azt, hogy elérzékenyülök a közelségében, vagy érzek valami bizsergést. Nagyon is éreztem, de ezt a végletekig tagadtam. Utáltam volna, ha túlzottan egoista lesz.
A manók persze nem törődtek velünk. Ők úgy gondolták, hogy randizni jöttünk ide. Talán meg sem zavartó főzés közben őket a csókolózás, vagy Hill vágyainak szembetűnő képe. Egy-kettő persze elpirulva sietett el mellettünk, de egy szót sem szóltak.
- Ugyan Baldron, rajongsz értem - lehelte az ajkaimra. - Te vagy a legjobb gyógyszer, amit csak kaphatok - folytatta persze a hízelgést. Aztán elengedett. Csakhogy nem akartam távolabb menni tőle. Ezért hát, ott maradtam az ölében.
- Csak azért simulsz, mint egy ölcica, mert kaptál szendvicset. - közöltem határozott hangon. Ez most az az állapot volt, amikor keményen kellett bánni vele. - És ezzel nem...- még mondtam volna, de a számba nyomta a szendvicse végét. A hatalmas falattal persze alig tudtam megbirkózni, így volt alkalma megint megszólalni.
- Neked is enned kell, ilyen vékonyan hogy vigyázol majd rám, ha elájulok? - magyarázta nagy okosan, én meg nagy nehezen lenyeltem a falatot, kicsit ficeregve a limonádémért és persze rátenyerelve Hill "bunkós botjára." A francba... ettől persze úgy elvörösödtem, mintha muszáj lenne és csendesen megköszörültem a torkomat.
- Máskor figyelmeztess, mielőtt a számba dugod... - dünnyögtem még mindig kicsit csámcsogva. De aztán szembe fordultam vele, úgy ültem az ölébe, hogy a hátam az asztalnak támaszkodott. - Szóval. Most megígéred, hogy többet nem esel le. - Tettem hozzá és egyenesen a szemébe néztem, de a tekintetem azonnal lesiklott az ajkaira. Volt ez a furcsa, kívánós érzés, amibe egészen beleremegtem. Az én testem is elkezdett másképp reagálni... nem úgy, mint eddig. Azonban ezt fel sem fogtam, mert csak átkarolva a nyakát, közelebb húzódtam, hogy megcsókoljam.
- Mit művelsz velem, Hill...

Még élek
~ 2003. május 20 ~
(https://i.pinimg.com/236x/90/da/05/90da056bc228ee996363ecbdf17355ac.jpg)

au, au, au, au

16+

A manók nagyon diszkrét rársaság voltak, igazából nem nagyon fogllakoztak velünk, a vacsora órák múlva el kellett készüljön, és addig még azt hiszem sok tennivalójuk is akadt. Azt hallottam, hogy egyszer összevesztek valami tálalási módon, de legalább kibékültek. Én pedig nyugodtan leehettem Alfot a kajámmal, amit két pofára tömtem, miközben örültem, hogy az ölemben ült és nem menekült már úgy el,mint a legelső alkalommal. Egy kicsit mindiog jobban kívántam, és igyekeztem visszafogni magam, de ezellen nem tudtam mit csinálni, végül is természetes folyamat volt. AKkor lettek volna gondok, hogy ha nem is történik a gatyámban semmi. Az még eléggé kellemetlen lett volna, valljuk be. Nem akartam Elfot megerőszekolni, de azért örültem, hogy nem vagyok antiszexuális sem.
Jó, azt nem tudtam megállni, hogy ne hízelegjek neki, azért egy férfi dolga a bókolás volt meg az, hogy levegyem valahogy a lábáról,. Tod mondta, hogy a pasiknak nagyon is jó, ha az elején kűzdenek a másikért, és aztán pedig ez majd ki fog egyenlítődni, de nem szabad hagynom, hogy ellaposodjanak a dolgok. NEM mintha tudtam volna mire célozgatott akkor, néha olyan érzésem voltegy csomó mindent azért modnott el hamarabb, mert érezte a végzetét, főleg az utolsó félévünkben. Egy kicsit elszomorodtam. Nem sok minden maradtmeg tőle, de a kazettákat, amiket rámhagyott féltve őriztem. Sajnáltam, hogy a Roxfortban nem tudta hazsnálni, hogy onnan is csináljon felvételeket. DE lehet megoldotta máshogy, csak azokat még nem találtam meg. Minden esetle fényeztem Alf lelkét, ő pedig ennek ellenére se mozdult el az ölemből, aminek nagoyn örültem. Tele hassan nem voltam olyan kába, mint eddig, bár tény, hogy minden tagom úgy bizsergett és fájt.
- Csak azért simulsz, mint egy ölcica, mert kaptál szendvicset. És ezzel nem... - dünnyögte, de én persze felsóhajtottam, és a szájába nyomtam a szendvicsemet. Rossz volt nézni, ahogy én zabáltam ő meg nem evett.
- Máskor figyelmeztess, mielőtt a számba dugod... - megforgattam a szememet, és sóhajtottam.
- Ne dramatizáld túl a helyzetet, Alfie - mormogtam és szemtelenül elvigyorodtam, miközben fészkelődöztt az ölemben, és mélyen a tekintetemet fürkészte.
- Szóval. Most megígéred, hogy többet nem esel le - erre felhorkantam, és megráztam a fejem,amitől kicist kibillent a szoba az egyensújából, de azért igyekeztem nem lefordulni a székről. mÉg javában fekvőbetegnek kellett volna lennem, vártam is a pillanatot, amikor visszatérek, és Madam Pomfrey meg dühödten rikácsol az ágyam mellett, hogy hova is indultam el.
- Ahhoz rá kéne magam ragasztanom a seprűre - mormogtam és Alf ajkaira néztem közben én is, és egyre jobban szerettem volna megcsóklni, és érezni őt, ha nem is úgy, de máshogy.
- Mit művelsz velem, Hill... - motyogta és közelebb húzódott, mire hosszan megcsókolt, én pedig viszonoztam, talán kevesebb óvatossággal mint eddig, de nem igazán tudtam visszafogni magam, a nacim is fojtogatott. A kezem akartalanul nyúlt Alf testéhez a nadrágján keresztül, miközben a manók olyan hatalmas sürgéssel voltak, hogy serintem már észre se vettek minket. Óvatosan csusztattam be oda a kezemet hogy megsimítsam a bőrét, és reméltem, hogy nem fog elmenekülni mint az előbb. igyeketrem gyengéd lenni.
- Alf, megőrülök érted - motyogtam az ajkainktak, miközben egyre finomabban simogattam, hogy ha nem vágott arcon, és a mmásik kezemmel odahúztam magamhoz az ő tenyerét is.

meg ne halj nekem
(https://i.pinimg.com/564x/ce/cd/f6/cecdf60125c1dd2215869d3a1a913c9e.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d0/c9/b0/d0c9b062eb6c10a7f8527e8a72562bd6.jpg)

2003. május 20.
Hill

18+

Nem tudom, mi történt. Valahogy a testem felforrósodott, ahogy ott ültem az ölébe. Már nem csak a gyomromban éreztem remegést a közelében, hanem mindenhol. Egyszerre volt olyan, mintha fáznék és hőgutátkapnék... talán Hill beteg lett és megfertőzött és valójában ezért zuhant le a seprűről. Csakhogy én nem akartam még az ölőbél sem lebillenni. Ezért kapaszkodtam még jobban belé, ahogy teljesen szembe fordulva vele, azt kértem, ígérje meg, nem esik le többet a seprűről. Valahogy megült bennem a félelem, hogyha megint leesik, elveszítem. Most is ettől féltem titokban, ám ezt sosem mondtam volna ki neki őszintén. Ahhoz túl büszke voltam.
- Ahhoz rá kéne magam ragasztanom a seprűre - nézett rám. Egy ideig elidőztem a barna szemek bámulásában, majd a tekintetem az ajkaira siklott. Érezni akartam az ízét, ami bizonyára eddigre leginkább ketchupos volt és édes. A testem megint olyan volt, mint egy felfűtött kályha. Talán tényleg beteg vagyok... nem normális ez itt. Nem szokott ilyen lenni. A mérgezésem óta persze gyenge voltam, könnyen megfáztam, sok minden fájt, ami mások szerint "nem is olyan nagy dolog," ezért kellett az idegenek előtt mindig erősnek mutatkoznom.
Most viszont, beszéd vagy egy hidegzuhany helyett csak odahajoltam Hillhez. Megcsókoltam, hagytam, hogy a szívem erős zakatolása beletaszítson a forró érzésbe.
Az ujjai gyorsan olyan helyre tévedtek, ahol korábban nem érintett meg, még a ruha anyagján keresztül sem. Hangosan sóhajtottam egyet, szinte önkéntelenül. Furcsa, bizsergős, kínzó, mégis jó érzés volt. Ezért engedelmesen belesimultam az érintésébe, most először hagyva, hogy irányítson engem. Csak akkor akadt el a lélegzetem, mikor kipattintotta a gombot az egyenruhámhoz tartozó nadrágon és besimítottak az ujjai az anyag alá.
- Ah... miért ilyen forró a kezed... - dünnyögtem. A testem valamiért őrült remegéssel reagált az érintésekre. Még mindig egészen más volt, mint bármelyik lázas roham, amit átéltem. Ettől megőrültem, még többet akartam belőle. Éreztem, hogy az arcom rózsaszín foltokkal tarkított, kicsit izzadok, ahogy odanyom az asztalhoz minden mozdulattal.
- Alf, megőrülök érted - motyogta az ajkaimra, ahogy a kezemet behúzta a gyengélkedői pizsama alá. Éreztem azt, amit eddig csak nadrágon keresztül. Kemény volt és ijesztő, ezért jó formán neki kellett mozgatnia a kezemet. Azt sem tudtam, mit teszek. Már nem is voltam annyira magamnál. Csak csendesen nyögtem az ajkai közé, kizárva a manókat, akik körülöttünk sündörögtek. Ismeretlen, kellemes remegés futott megint végig a testemen, majd éreztem, hogy valami kiszabadul belőlem odalent. Olyan érzés volt, mintha ezer meg ezer terhet tettem volna le és hátra dőltem, kissé kimerülten az asztalhoz.
- Merlinre... - sóhajtottam és csak hangosan kapkodtam a levegőt. - Mit tettél velem... - dünnyögtem. - Elkaptam tőled valamit. Lázas vagyook...

Még élek
~ 2003. május 20 ~
(https://i.pinimg.com/236x/90/da/05/90da056bc228ee996363ecbdf17355ac.jpg)

au, au, au, au

18+

Alf őrült módón hatással volt rám, és még csak nem is értettem, hogy miért. két más világból jöttünk, őt egész életében körbeugrálták a házimanók, pátyolgatták, mert betegeskedett, és óvták, és semmiért sem kellett látszólag megkűzdenie, amit akart elvehette és még csak meg sem büntették alaposan, mert aranyvérűek voltak a szülei. Olyan helyen élt, amiről a legtöbb gyerek csal álmodozhatott, és megvehetett mindent amit csak akart, anélkül, hogy számolgatnia kellett volna a pénzt. Szinte mesébe illett, és tudtam, hogy ez a felszín volt, hogy neki se könnyű az élete, mégis olyan messze állt az enyémtől az ő világa, hogy nem is értettem, miért vonzottuk egymást enynire erősen.
Albérletben laktunk egy kis apartmanban, apámmal, és én még csak az anyám nevét sem tudtam. Senki se bezsélt róla Tod kazettái is hallgattak róla, apa meg csak úgy tett, mintha nem is akarta volna a kérdésemet meghallani. Pedig kamasz voltam kellett az eredetem, hiányzott valami. És amúgy is, én teljesen mugli családból származtam, egyszerű, unalmas angol közemberek között nőttem fel, az apám is növényekkel foglalkozott, és egy dzsungel volt a lakásunk. Nem voltunk gazdagok, semmit se kaptunk meg csak úgy, mindenért meg kellett kűzdeni az erőmből, és még azt is mutattam ki, hogy egyáltalán nem esett nehezemre. Szerettem az életem nem vágytam gazdagságra, és nem tdutam volna Alfot is arra kényszeríteni, hogy dobja el értem. Én úgysem illettem bele a családjába.
Nem tudtam mddig tarthat ez közöttünk, meddig titkolhatjuk el, és belül féltem, hogy egy szép napon elvesz egy nőt és gyerekeket csinál, én pedig cska úgy lemorzsolódok. Tudtam, hogy ez fog törtánni, és féltem elengedni. Inkább nem is akartam erre koncentrálni. Inkább csak beletemetkeztem a kellemesen mentolos, finom, kissé bájitalillatú csókjainak a menedékébe, miközben egyre jobban éreztem, hogy a testem is izzani kezd, és a nadrágom is már nagyon kellemetlenül szűk lett.
Nem godnolkodtam, csak simogattam, még akkor is, ha azt vártam egyszer csak pofon csap. De nem tette, és én a kezét magamhoz vezettem. Vágytam az érintésére, és arra, hogy kényeztethessem. Alf arca egészen kipirult és miközben sóhajtozott a kezeim alatt. A hangjai csak nagyobb hatással voltak rám, és már nem cska az ajkát hanem az arcát és a nyakát is csókolgattam. Vezettem a kezét a testemen, és csak még erősebben éreztem odalent abizsergés. Addig forrtunk így össze, amíg végig nem szaladt rajtam a hullámos mámor, miután ő is öszemaszatolta a kezemet és azt hiszem a nadrágom is. Remegve reszkettem a kezei alatt, miközben elhúzódott és kicsit az asztalnak dőlt.
Már nem éreztem magam olyan tompán lázbetegnek, de a testem ezek után csak alvásra lesz képes.
- Merlinre... Mit tettél velem... Elkaptam tőled valamit. Lázas vagyook... - fáradtan elvigyorodtam, miközben én is hátra vetettem a hátam a szék támlájára. A kezemmel a hajamba túrtam míg a másikról elegánsan letisztítottam Alfot. Elvigyorodtam és csak rákacsintottam.
- Lázas vagy a szerelemtől, üdv a világomban és hmmm, köszi a desszertet - kacsintottam rá. Tudtam, hogy Alf nem ismerte annyira a testét, mint én. Én már kalandoztam ezzel-azzal, a koncertek után, de az arcokra sem emlékszem még a nemükre sem.
A manók persze mit sem törődtek velünk hol veszekedtek hol csak sütöttek-főztek, miközben egyre több kaja illata töltötte meg a helyiséget.
- Ez durva volt, Manó, ezek után méginkább nem fogok tudni járni - nyögtem fel, aztán lassan megigazgattam magamon a ruhámat, miközben készültem megindulni kifelé. Mindenem zsibbadt egyszerre a mámortól és a fel-fel törő fájdalomtól. - Remélem romantikusan ölbe veszel - vigyorgtam gonoszul és loptam tőle egy csókot, majd ha végre elkészültünk nagy nehezen csoszogva, mint egy öregember megindultam ki a konyhából.
- Most már jobban vagyok, imádlak - hajoltam az ajtóban hozzá egy széles vigyorral és hosszan, lágyan megcsókoltam mielőtt elindultunk volna a folyosókon.

meg ne halj nekem
(https://i.pinimg.com/564x/ce/cd/f6/cecdf60125c1dd2215869d3a1a913c9e.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d0/c9/b0/d0c9b062eb6c10a7f8527e8a72562bd6.jpg)

2003. május 20.
Hill

18+

Éreztem, ahogy remeg alattam. Az ujjaim még égtek a forróságtól, amit kiváltottam belőle. Fogalmam sem volt, hogy mi történt velünk... mi ez az egész. Nem éreztem hasonlót és eddig nem is voltam benne teljesen biztos, hogy ez miképpen zajlik. Mindenesetre túl fiatlanak éreztem magam még ehhez. A kezeimet kicsit ijedten töröltem bele a ruhájába. Láthatta az arcomon és hallhatta a hangomon, hogy hirtelen egy kicsit nem vagyok jól és nem tudom, mi folyik körülöttem, meg bennem.
- Lázas vagy a szerelemtől, üdv a világomban és hmmm, köszi a desszertet - kacsintott rám. Erre csak összerezzentem, hogy mekkora egoista barom. De tudtma, hogy ez volt az, amire vágyott... és hogy a pöcke ezért volt sokszor kemény, mikor csak csókolóztunk. Az ujjaim között ugyanis elolvadt a forróságtól. De velem is az történt, csak gyorsabban és valahogy olyan intenzíven, hogy még mindig úgy hittem, ki fog szakadni a mellkasomból, vagy hőgutát kapok, menten elájulok.
- Nem vagyok szerelmes... - morogtam magam elé, de igazából nem akartam, hogy ezt meghallja. Nem akartam elveszíteni... mert akkor keresett volna mást, akivel jobban érzi magát. Nem engedhettem meg, hogy mással legyen jóban.
- Ez durva volt, Manó, ezek után méginkább nem fogok tudni járni - mondta, én pedig lekászálódtam az öléből, hogy megigazítsam magamon a ruhámat. Az egyenruhámhoz tartozó nadrág és az ingem alja is alaposan meggyűrödött és ragacsos lett attól, amivel összekente a kezemet.- Remélem romantikusan ölbe veszel - tette hozzá.
Erre persze csak úgy néztem rá, hogy: "te hülye vagy?" Megmozdítani sem bírtam volna a nagydarab, izmos testét. Mostanában bizonyára még többet gyúrt, hogy így nézett ki. Erre persze elvigyorodott és megcsókolt.
- Most már jobban vagyok, imádlak - tette hozzá, ahogy csoszogva megindult kifelé. Megfogtam a kezét, hogy támogassam egy kicsit, de még mielőtt megtehettem volna, a folyosó árnyékos homályában odavont magához egy hosszabb csókra. Végig simítottam az arcát, áttúrtam a vörös tincseit.
- Szeretlek... - leheltem csendesen az ajkaira. Persze, ahogy a szemébe néztem, azonnal zavarba jöttem és félrenéztem. - Mármint irány a gyengélkedő. - mutattam előre és inkább elindultam. Nem kellett volna neki vallomást tennem. Nem... csak szép nyugodtan, előre, Madam Pomfrey felé.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

♥csillagpor♥

I eat cake, because it’s somebody’s birthday somewhere.
(https://i.pinimg.com/236x/92/9f/c1/929fc1c666730f70fbd965522c6ea357.jpg)
pretty : red velvet (https://i.pinimg.com/564x/ec/ce/df/eccedf3bca946baf8fd8ac07d458ec10.jpg) ♥ vibe: arcadia (https://www.youtube.com/watch?v=gSaTGS0Hpjk&ab_channel=Bpblink202Hunsub)

2002. 09. 24.

Késő este volt, a jó diákok alvási ideje már javában megkezdődött, de nekem - és a többieknek is -, csak most fog elkezdődni az éjszaka. Óvatosan és nesztelenul suhantam át a folyosókon, és szerencsémre a prefektusok sem voltak olyan szemfülesek, na meg a tanárok sem. Biztos nem számítottak rá, hogy itt most szétcsapják magukat a lányok nyers tésztával. A konyhába érve óvatosan kinyitottam az ajtót, és bekukucskáltam. A manók nem nyüzsögtek odabent, mert éppen valahol aludtak, és ez pont tökéletes alkalom volt arra, hogy egy kis csajos buliban hülyeségekről dumáljunk és együnk egy halom nyers tésztát. A nyers tészta finom volt, amikor anya tanított sütni, sokat ettem belőle. Talán emiatt nem megy profin a tálalás és nem szép a végeredmény, akármit is csinálok, de legalább elvileg finom. Egy kicsit hamarabb érkeztem meg, mint Lola, meg Sandy, túl izgatott voltam, és be akartam rendezni. Majd ők úgyis találkoznak a folyosón. Kíváncsi voltam kik jönnek még.
Elégedetten néztem végig magamon, a vörös pizsamám tökéletes volt egy ilyen nyilvános összejövetelre. Csak nem jelenhettem meg a véletlenül elhozott - amúgy alvásra használt és kényelmes - Armin pólójában, meg a véletlenül szintén elhozott Barbara LILA melegítő nadrágjában. Az nem volt menő egy ilyenhez. Pedig szerettem a kényelmesebb ruhákat is, csak nem reklámoztam. Minden esetre a köntössel együtt nem is fáztam annyira, és az anyag sem ütött át úgy, hogy olyan is látszódjon aminek nem kéne. És még csak kihívó sem volt. Egy igazi nő amúgy is minden ruhában kihívó.
Gyorsan azt asztalhoz léptem, és kipakoltam a tészta hozzávalókat, meg egy nagy tálat is, és a Deranged Delicaciesből szerzett ehető csillámot, amitől csillámosak leszünk ha eszünk abból, amibe benne van. Rendeltem belőle rózsaszínt, és aranyszínűt.
Éppen egy adag lisztet is öntöttem a tálba, ami persze egyből ki is csapott, kissé elhomályosítva a látó viszonyokat, amikor neszezést is hallottam az ajtó felől, így kíváncsian hunyorogtam oda.

FIGYELEM!
- Hogy viszonylag gyors legyen a játék, mindenki maradjon a maximum 200 szavas reagnál
- Reag sorrend ha az első körben kialakul, azt légyszi tartsátok be
- Igyekezzetek 15 percen belül visszaírni

Köszi <3

csajbuli, csajbuli, csajbuli
2003. szeptember 24.

(https://i.pinimg.com/564x/31/86/be/3186be9a86692ab7d334b11801f4e400.jpg)
mindenki

Egész nap teljes izgatottságban próbálgattam a pizsamákat. Ajj, hát miért vannak nekem unikornisos, meg csillámos pizsamáim? Végüll aztán vettem egy fehér, és egy fekete szebb háing félét, ami kényelmesnek is tűnik, és elég szexi is. A tükör előtt egy ideig illegetem, billegetem magam, majd rájövök, hogy ha még itt elnézegetem magam, lemaradok a tésztáról, és nem jut nekem. Még sosem voltam ilyesmin, pedig mindig is érdekelt, csak valahogy..nem tudom. Év vége óta valami megváltozott. Többet találkozom Ezrával is, és tényleg bejön, nem csak úgy hogy uhh, de dögös, hanem...szeretem, hogy viccel, folyton viccel, talán többször is, mint kellene. A ruhát gyorsan visszacserélem a fehérre, és már indulok is neki, hogy a konyhába leérjek. Jaj, remélem, nem késtem el. Halkan osonok a folyosón, óvatosan, mielőtt megbotlok valamiben, például a saját lábamban, vagy rálépek a hálóingre, és szétszakad. Íff, az rémes lenne. Pár lépés és...
-Halihóó..
Norűt látom, amhogy tényledik. Kötbenézek, de egyelőre még senki.
-Ú, de jó, azt hittem kések.
Prüszkölok egyet kettőt a lisztfelhőtől, majd gyorsan le is ülök. MOndjuk hm..lehet nem a fehér hálóinget kellett volna választanom..Jaj,na most már mindegy. Szemem végigfutom újból a konyhán. Az a helyzet, hogy ide sem járok gyakran, a manók ugyanis nem mindig barátságosak velem. Tudom, persze, nem is illő dolgo láb alatt lenni, de ha egyszer süti, meg kaja...

Igazából meg sem lepett, hogy csak úgy hallottam erről a buliról. Talán Lola beszélt róla az egyik Furkászos összejövetelen. De engem valahogy sosem hívnak ilyen titkos találkákra.
De végül úgy döntöttünk, hogy nem elég, ha csak egy kis furkász képviselteti magát a pizsipartin, így megkértem Lolát, hadd csatlakozzak én is. Persze nem mondott nemet, mert ő egy kivételesen jófej Mardekáros.
Úgyhogy felvettem a legszuperebb cikeszes pizsamámat, és elindultam a konyha felé. Azért izgultam, hogy ne fussak össze egy tanárral sem, de úgy tűnt, szerencsém van, vagy csak a lányok elintézték, hogy ne legyenek a folyosón tanárok.
A konyha folyosóján azért már volt némi mozgás. Előttem pont a bejárat felé settenkedett valaki, én meg elég óvatosan követtem, hogy ne ijedjen meg, és ne kiáltson fel. Az azért feltűnő lett volna.
Úgyhogy még mielőtt becsukódott volna a konyha titkos ajtaja, én még megfogtam az ajtót, és szinte Sandy után bújtam be a konyhába.
Ott már... igazából nem láttam, ki van ott, mert éppen minden tiszta liszt volt.
-Halihó! - hallottam magam előtt Sandyt, és én is köszöntem:
-Sziasztok!
Reméltem, hogy Lola már itt van, mert fogalmam sem volt, hogy rajta kívül ismerek-e valakit. Nem láttam senkit sem kiosonni a Griffendél klubhelyiségéből, szóval azt feltételeztem, hogy rajtam kívül nem érkezik senki.
Sandyvel szinte egyszerre léptem be a konyhába, és a lisztfelhő felé indultunk.

A Deranged Delicacies mostmár zárás utáni kiszállítást is vállal.
Oké, hivatalosan nem.
De valaki lealkudott egy-egy tégelyt rózsaszín és arany csillámos csillámporból, csak magában, a Roxfortba ma estére. Mit csináljak ezzel, mondjam, hogy hozzávalónagyker nem vagyunk? Túl gyanúsan hangzik ahhoz, hogy ne valami diákbuli legyen titokban, arra meg ki vagyok én, hogy nemet mondjak? Már a prefektusra sem lehet hivatkozni - mintha az valaha ért volna bármit.
De jobb híján egyéni megrendelésként könyveltem a dolgot - tehetek én arról, ha mondjuk a vendég úgy kér tortát, hogy receptként kifejezetten kizárólag csak liszthez ragaszkodik? A vevőnek végülis igaza van. Én meg ráérek most hozni ki, és ismerem a bejárást is, a cukrászdát meg nem érinti, hogy nem bagollyal küldtem ki.
Szóval ittvagyok, álca gyanánt a régi - "régi", tavaly még aktuális volt - hugrás taláromal együtt, csak elugrottam diszkrétebb helyen varázsolni át magam pizsamába. Még sportcipőtalpú plüssmamuszom is van - ha topánkaként működik a recept, slattyogót miért ne varázsolhatnék belőle ugyanúgy?
Mire visszaérek, már a delikvens jómadarak is elkezdtek befutni.
-Jóccakát, gyerekek, én leszek itt a "felnőtt felügyelet", hogy hivatozhassatok rá szükség esetén, hogy volt- integetek egy bájvigyorral, és kíváncsian figyelek, mire kellett nekik ennyi csillámpor.

Éjjeli zavargás
~ 2003. szeptember 24. ~
(https://i.pinimg.com/564x/16/c8/68/16c868eaeecf173428da09fcaede29c5.jpg)

muhaha

Arra keltem, hogy az arcom a padlóra kenődőött, mert a nem a fiúhálókba aludtam el, hanem a kandalló előtt a klubhelyiségben egy fotelben. Morrantam egyet, ahogy felkeltem és megláttam Theresát ahogy pizsamában kiosont a folyosóra. A lányok amúgy is túlreagálták a pizsama dolgot. Én egy régi Nirvanas pólómba fetrengtem, amiről a mosástól lekopott a felirat, meg egy fekete szabadidőnadrágban. Ettől persze fellángolt bennem a kíváncsiság és tudnom kellett, hova megy. Persze egyedül nem lett volna olyan buli, szóval felrángattam Flort is.
- Hé, akarsz valami izgiset látni? - zaklattam fel, miközben gyorsan meg se vártam, hogy felébredjen, rángattam is a folyosóra, hogy követni tudjuk a csajt. - Remélem valami izgi lesz és nem valami pasival fog smárolni - magyaráztam. A láynok csináltak elvetemült dolgokat, és ha pizsamába vonultak az egy dolgot sejtetett. Valami csjos buli volt valahol. Theresa a Konyháig vonult, én pedig megálltam előtte.
- Oké, kell valami hatásos belépő - néztem Florianra, és megropogtattam a kezemet. - Mondjuk üvölthetnénk azt, hogy GERONIMOOOOO! - rikkantottam el magam és beugrottam a Konyhába, majd felkaptam egy listet valahonnan oldalról, és beszórtam az egész konyhát vele.
- MUHAHAHA! - röhögtem, nem vágtam kik voltak bent, de már most nagyon elégedett voltam magammal.

♥csillagpor♥

2002. 09. 24.

A liszttől egy kissé megviseltebben nézett ki a szép pizsamám, én meg mormogtam az orrom alá egy sort, amikor benyitott Sandy barátségos szőke alakja.
- Saaaandy! Jó a pizsid. Ééés Theresaa. Hali - vigyorodtam el, és elkentem az arcomról a lisztes foltokat. Azért a pizsamapartis sminkem még szerencse, hogy tartós volt. Azért csak nem jelenhettem meg egy buliba sminktelenül. Persze utána rögtön kissé megcsorbult a lelkesedésem, mert megjelent Theresa is. Csak sóhajtottam, és reméltem, hogy jön hamarosan Lola is a büntetőmunkáról. Elkészítettem a tésztát, tettem még bele tojást meg cukrot, hogy jó édes legyen, és még vanília cukrot is, mert az jó dolog. Végül is enni fogjuk, nyersen, ahhoz meg finomnak kellett lennie.
- Lola, Lolaa - köszöntottem lelkesen, és aztán, ahogy Lola megfújt minket a szép csillámporral, nem csak a nyers tészta lett csillámos, hanem mi is. Már nem csak lisztesek voltunk, hanem csillámosak is.
- Nos, lányok, itt van, lehet belőle enni - toltam feléjük, és még intettem a kissé ismerős-félig-meddig nem ismerős csaj felé is, hogy jöjjön ő is enni. Persze a terveimnek lőttek, amikor benyitott az a vadállat, Hill, és elordította magát, miközben a helyiség még jobabn lisztes lett. Oda lett a látásom a szép ruhám, és a következő pillanatban a talaj is a lábam alól. Belekapaszkodtam a mellettem lévő Lolába, és egyenesen kirúgtam Sandy alól a széket, amin ült, így borultunk össze.
- Meerlinreee! - sepertem ki az arcomból a hajamat, miközben a tészta amit valószínüleg magammal rántottam beterített mindenkit, aki elterült a földön.

Pizsiparti
2003. szeptember 24.

(https://i.pinimg.com/564x/9a/6e/b7/9a6eb7e75756f534fc1e9c0746054ef9.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/8e/17/c3/8e17c38e7c6c91908f84c088de053f91.jpg)

gramofon (https://www.youtube.com/watch?v=7RMQksXpQSk&list=PLTNorjD180QGIUQN5ZOUStnrbDWFg7mns)

A csillámporig volt menő, ahogy Bailey mondja, de persze, hogy berobban a két srác, és mindjárt borul minden. Merelnek még biccentek egyet a kérdésre, mert hát hogyne lett volna? Most is alakul egy.
Picsoghatnék olyan igazi csajosan, mint az amerikai filmekben, amikor beletrollkodnak az ottalvós buliba a fiúk. De. Az nívótlan kicsit. Úgyhogy próbálom megtartani Norát - bár magasabb nálam, de legalább pihekönnyű, ám nem segít a helyzeten, hogy én is. A földön kötünk ki, és már nem a tálban van a tészta. Már mi vagyunk a tészta. Megnyalom a számat, és rezignáltan megállapítom:
- Finom.
Aztán találok a földön egy nagyobb adag csillámport, úgyhogy megnyalom mindkét mutató és középső ujjam végét, majd a csillámporba mártom, és végighúzom a pofimon, miközben Hillel szemezek nagyon szúrósan. Még jó, hogy tükör nélkül is ismerem annyira a képem, hogy simán festek magamnak tökéletes, csillámos harci színeket.
- Balhét akartok? Igen?
Jó, hát amúgy maradhatnának is. Florian nem is egy dúvad, csak sodródik, egész viráglelkűnek tűnik. De akkor is. Még csak most jönnek a csajos témák, így hogy fogjuk kitárgyalni mindenki reménytelen szerelmeit? Kivéve az enyémet, mert nekem olyan nincs. Szóval kijött belőlem a gettó-harcos.
- Ez egy csajbuli, szóval ha maradni akartok, be kell húzzátok fületek-farkatok - jelentem ki lenézően, és már nyúlok a tálba, hogy teljes hidegvérrel kiemeljek egy marák ragacsos masszát, majd fenyegetően dobásra emeljem. Fél füllel hallom, hogy Teca érdeklődik, mivan a tálban; a választ hallgatva én azon merengek, vajon milyen az aerodinamikája a szóban forgó matériának, s hogy hozzávágjam-e Hillhez.
- Mondd szépen ÁÁÁ! - vigyorgok rá, mielőtt eldobnám a kóstoló adagot.

♥csillagpor♥

2002. 09. 24.

- Köszi, a tiéd is... cuki - mondtam bájos vigyorral, egy csaj bulin csak lehet egy kis fegyver szünet nem?
- Flor, ugyen nem törtél el? - szólalt meg belőlem az aggodalom, miközben egy kicsit a fejem felett csillámot láttam. Mérges voltam, ne nem kívántam azt, hogy bárki megsérüljön.
A földön éreztem, hogy Florian tagjai közzé kerültem, és igyekeztem ki is mászni tőlük mielőtt valami illetlent tapintok meg és mind a kettőnkre frászt hozok. Fel is emeltem a kezeimet úgy últem fel, mintha csak valami drakula lettem volna, és közben Sandy is tüsszentett egyet. Nekem is kellett így én is tüsszentettem. A hajamba ragadtak a tászta darabok, és megpróbáltam feltápászkodni. Lolát is igyekszem nem fejbe ütni, és legalább a tészta... hmm, megnyaltam a szám szélét én is, miután Lola kommentálta az ízvilágát és tényleg jó volt. Közben felpattantam, miközben a csillámfutár és Theresa hangját hallottam valahonnan. Lolával ellentétben mondjuk nekem nem volt bajon a fiúkkal, lehet mert már romlott volt a lelkem. De a ruhám. Amiatt mérges voltam.
- Basszus, tönkre tettétek a cuccomat! - magyaráztam és én is belenyúltam a tésztába, hogy dobásra lendítsem a kezemet. Persze ezek már a tejjel jöttek. És megtámadta a barátnőmet! Most még mérgesebb lettem!
- Na jó, neked véged! - fordultam felé, és az arcába dobtam a tésztát, aztán egy ott pihenő lekváros izéből kikanalaztam egy adag vörös megyges valamit és eldobtam Hill felé is.

Mire leülepedik a lisztköd annyira, hogy látni is lehet, már kitört a háború is. Rendes kajacsata, mint amilyet azóta nem láttam, hogy a Szeszély annak idején a nagyteremben kapot el egy bálesemény-félét. Remélhetőleg széklábat azért nem kell szereznem megint. Bár végülis még puncsostálak sem repkednek maguktól. Mondjuk még hagyományosan se.
Elvégzek egy buborékfej-bűbájt, amég senkinek a kereszttüzében nem vagyok benne, hogy legalább az arcomtól távoltartsa a légköri lisztet - szilárd révén a leperex nem használna ellene. Érzem, hogy az arcomat már így is borítja a konyhapúder, de ha a szemembe legalább nem megy több, látni még fogok.
Amire lesz is szükség, realizálom egy marék, másnak szánt tészta elől elhajolva. A terelőreflexek még megvannak, jóság. Lehet, hogy a következőt megpróbálom lepacsizni a levegőből, úgyis meg akartam kóstolni, mit ütöttek itt össze a csajok.
-Flor, told le te is- hallok - remélhetőleg félre - valami ...csatakiáltást talán? Amit csak nem hagyhatok szó nélkül.
-Ó, hogy ez ilyen buli? Idáig alkohol előtt nem szoktunk eljutni.
Prefektusok gyöngye, Merelkedrága. De végülis már nem vagyok az, és had hallják félre azt, amit sütöttek. Egyfelől ja, nem kéne adnom ötleteket, de másrészt ez a Roxfort. Kétlem, hogy elbellagtommal hirtelen mindenki szent jókisgyerekké vált volna. Soha nem voltunk azok. Nem rajtam múlna úgysem. Úgyhog csak vigyorgok a káosz közepén.
Apropó káosz, nem tudom, kinek az oldalán kéne lennem ezen a ponton, de mivel az még nincs a légtérben, magamhoz invitozok egy bödön mézet, meg egy kanalat, hogy abból katapultáljak valakire.
Csak úgy véletlenszerűen.
Említettem már a káoszt?

Pizsiparti
2003. szeptember 24.

(https://i.pinimg.com/564x/61/87/19/61871911d284186492b484dc594dad7e.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/9a/6e/b7/9a6eb7e75756f534fc1e9c0746054ef9.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/8e/17/c3/8e17c38e7c6c91908f84c088de053f91.jpg)

gramofon (https://www.youtube.com/watch?v=7RMQksXpQSk&list=PLTNorjD180QGIUQN5ZOUStnrbDWFg7mns)

Hill bíztatásának már nem ellenálltam, és széles mosollyal, egy kecses mozdulattal elhajítottam a puha, nyúlós gombócot. Nem tudom, talált-e, és közben valaki hatalmasat tüsszentett is, de akárhogy is, közben újabb felhőbe kerültem - most sötétbarnába és igazából köhögtetőbe.
Hallottam Florian kiabálását - be kell látnom, tévedtem vele kapcsolatban. Megráztam magam, hogy a hajamból távozzon a kakaó nagyja, aztán megtöröltem a szemem. Egyet értettem Norával, az én cuccom is tönkre ment. Na jó, a tészta szerencsére engem nem nagyon érintett, csak cseppekben, a kakaópor pedig elment valami durva alapozónak, végülis Franciaországban elég sokat barnultam a napon. Na jó, nem egy másik etnikumig, de a kakaóporral biztos beilletem volna afronak. De azért akkor is, nagyon szurkoltam, hogy a meggylekvár találjon. Hajrá, Csajszi!
Még a kakaótól nem bírtam megszólalni, kínomban csak köhögni-röhögni tudtam, de mikor meghallottam le Fay javaslatát, már csak egy dolgot tehettem. A tej, meg a tojás, az már tényleg durva. Ragaaacs… Kajasztrófa lesz. Felkaptam annyi csillámport, amennyit elértem, aztán rekedten kiabáltam:
- Csajok, fedezékbeee!
Lendületet vettem, és az előttünk lévő asztalt felborítottam így be tudtunk húzódni a lapja mögé, és onnan osztani a fiúkat mindennel, ami eddig rajta volt.
- Hajrá, sorozzátok őket!
Én is vissza akartam támadni, de előbb még felkaptam a földről egy konyharuhát, s gyorsan beletöröltem a képem, meg a hajam is végigtúrtam, hogy valahogyan azért legyen. Elismerően figyeltem a mézes manővert, és utána küldtem egy marék csillámport - na az a kombó lesz ám a mindenálló smink!

Éjjeli zavargás
~ 2003. szeptember 24. ~
(https://i.pinimg.com/564x/16/c8/68/16c868eaeecf173428da09fcaede29c5.jpg)

muhaha

A lányok azt hiszem kissé érzékenyen vették, hogy a cuccaik tönkre mentek, de én is koszos voltam mocskos és lisztes, és ez a fekete cuccomon persze jobban meg is látszott. Csak röhögni tudtam, én is kapni akartam a tortából, amit Flor kapott, mert másnaposnak, de finomnak nézett ki.
- Jó a sminketek, lányok - kiáltottam feléjük miközben behúzódtak a barikád mögé, engem meg pofántalált egy mézes csillámos valami. - Most már nekem is van - röhögtem fel mert biztos hogy jól festhettem mézes rózsazsín csillámmal beboprított fél pofázmánnyal.
- Jön a nehéztüzérség! - kiabáltam teljes beleéléssel, mint ahogy kviddics közben szoktam.
Szalutáltam egyet katonásan, és szélesen elvigyorodtam, és megfogtam a tejet, amit leemeltem az asztalról, még jó, hogy itt voltak kéz alatt a hozzávalók, és elkezdtem locsolni, mindenfelé, és hogy kellően drámai legyen a dolog még tettem egy egész fordulatot is, mert hát vitt a hév, a ritmus a flow. Aztán eldobtam az üres tejes dobozt, és rmeéltem, hogy letudta a szent kötelességét és mindenki tejes lett aki csak a közelben volt. Felkaptam egy fakanalat és megindultam Theresa felé, hogy kergetve megcsapkodjam vele a fenekét, mert... Az vicces.
- Csá Heni. Az vagyok, csillám unikornis és a bökőmmel kergetem Therestát - válaszoltam Henriette-nek röhögve lóbálva a fakanalat

Én csak egy kis sütit akartam…

(https://i.pinimg.com/736x/6d/48/e8/6d48e84913b0230a67251787656a9b75.jpg)

2003. 09. 24.
To all music (https://www.youtube.com/watch?v=MK6TXMsvgQg&ab_channel=kurbiekirk)

Éjjeli idő szerint akárhány óra van, a lényeg, hogy Ezra nem tud aludni és valami édesre fáj a foga. Egy kis süti, suttyomban egy fánk vagy valami édes tej, teljesen mindegy, kell valami esti nasi, ami kiüti olyannyira, hogy el tudjon aludni. Kipattant, véres szemekkel csoszog a folyosókon, gyakran jár ki a konyhába falatozni, vagy kávét inni, máshogy nem teheti meg, ugyanis ez a fajta káros szenvedély számára még nem elérhető, legalább is nem legális tekintetben.
Meg is látja az említett helyiséget, azonban furcsa zajok szűrődnek ki onnan. Hunyorogva közelít, Hugrabugos talárják magára igazítja, óvatosan kezd el lopakodni. Talán a manók kezdtek bele megint lázadozásba, vagy veszekednek egyet? Esetleg valakik megdézsmálják az éléskamrát? Néhány hang ismerős számára, lányok és fiúk egyaránt keverednek a furcsa orkánban, mi fülében most zavaróan cseng. Már épp az ajtóhoz érve azon gondolkozik bekukucskál, de ahhoz már túlságosan is érdekelte, mi folyhat odabenn.
Hirtelen ugrott elő az ajtó mögül széttárt kezekkel, aminek köszönhetően a talár szétnyilt és láttatni engedte Superman-es pólóját és hosszú nadrágját. Előtte egy másik alak állt, aki úgy tűnt, szintén azon morfondírozik, hogy került oda.
- Mi a… - kérdezte volna meg, mikor egy kóbor tészta darab arcon trafálta és hátrállni kényszerült pár lépést visszafelé.

♥csillagpor♥

2002. 09. 24.

Valami oknál fogva eltalál a tejsugár és úgy nézhetek ki, mint egy moslékba esett szamár. Utáltam nedves lenni, mármint elázott és minden is, a hajam pedig teljesen kétségbeesetten tapadt a fejemre. Egyre jobban ideges lettem, és örültem, hogy Melrin segedelmével Len éppenséggel máshol töltögette el - meg talán másvalakivel - az éjji csendet és nem lát ilyen aggasztóan. És még valami más is eltalált, a homlokomra került egyenesen a tészta.
Persze Lola nagy amazonos mozdulatokkal az asztalt felborította, én viszont nem tudtam foglaklozni senkivel sem, mert Florian az arcomba üvöltött. Az enyémbe is meg a Sandyébe is. Elszaabdult a káosz én meg MOCSKOS VOLTAM ÉS KOSZOS! Meg mérges. Na nem, én nem fogok a fedezékbe húzódni, ha kell hát harc közben halok meg, meg mit tudom én, de megbosszulom a csodás testem és a hajam. Elkezdett velem kiabálni és a hajáról magyarázni. A HAJÁRÓL. Rámarkoltam a tálra és persze nem akartam, hogy elengedje, még mit nem.
- Miattad lettem koszos és tejes, és így még össze se futhatok így a folyosón Lenn...oardoval - magyaráztam mérgesen, aztán hirtelen elengedtem a tálat, hogy a lendülettől megtántorodjunk. Ha azt hitte megijeszthet a kiabálásával, hát nem fog. Hirtelen nem is figyeltem a többiekre, se arra, hogy kik meg mik nyitottak be, egyszerűen csak bosszút akartam állni mindenért amiért csak lehetett. Aztán csak felkaptam egy adag lisztet és az egészet a csodálatos és értékes hajára zúdítottam. Már csak egy rongy kellett volna, amivel arcon tudtam volna csaplkodni. Amúgy is kinek képzeli magát hogy csak úgy lekiabálja a fejem?!

- Juhú, erősítés! Pont a legjobbkor - örültem meg Heninek, aki ugyan odaköszönt a tesójának, de hát végülis ez egy baráti csata volt, nem?
Everfen pedig mint egy tapasztalt harci veterán vetődik be mellénk. Igazi megtiszteltetés. Tanulok tőle mindig. Küldjük a mézes csillámporos lövegeket, de Hill aztán bedobta a nagy bombát. Úgyhogy most már tejben -esetemben kakaóban úszunk. És még Tessát is elfenekelte. Először tejbe-vajba fürdetik az embert, de aztán jön ez - hát ilyenek a fiúk… Segítenem kéne, de eltűnnek a szemem elől, ahogy Tess elcsúszik valamin. Én meg a tejtől csöpögve azt is alig látom. Mi a tartós smink tesztje, ha nem ez?
Feltűnt, hogy Florian is teljesen kikelt magából, mint valami zöld csillámos szörny, és ráadásul a barinőmmel huzakodik, szóval úgy gondoltam, besegítek.
- Senki sem kiabálhat így Norával! - fújtam. Ha Nora nem hajlandó biztonságba menekülni, hát én se fogok itt csücsülni. Hátracsaptam az arcomba lógó, tejtől csepegő tincseket egy laza mozdulattal, belemarkoltam egy csillámkupacba, aztán kiugrottam a fedezék mögül, hogy újabb rohamot indítsak.
De végül a támadás célt tévesztett. Mert ott volt az a két srác… Hogy kerültek ide? Az egyik Ezra, a másik meg nagyon ismerős volt, de ebben a szürreális helyzetben csak az tudatosult bennem, hogy eddig nem volt itt, de fiú volt, én meg arcon küldtem egy marék csillámmal, mikor épp tátott szájjal bámult.
- Pizsiparti - válaszoltam neki tudálékosan, mintha a jelenetből ez egyértelműen következnék, és miközben potyogott körülöttünk a csillámporeső, közelebb hajoltam hozzá, hogy rájöjjek, ki is ez a csinos, csillámos pofika, mert tuti láttam már.
- Te vagy az az énekes… - gyanúsítottam meg összehúzott szemekkel, somolyogva, de aztán beugrott, hogy én itt épp a barinőmnek próbálok segíteni, szóval a másik kezemben maradt konyharuhát meglendítettem, aztán elkiáltottam magam.
- Csajszi! - Majd a gombócba gyűrt textilt odadobtam neki, mint valami kvaffot, hogy ha elkapta, ízlés szerint használja.

Én csak egy kis sütit akartam…

(https://i.pinimg.com/736x/6d/48/e8/6d48e84913b0230a67251787656a9b75.jpg)

2003. 09. 24.
To all music (https://www.youtube.com/watch?v=MK6TXMsvgQg&ab_channel=kurbiekirk)

Kiabálás, ordibálás, kacagás. Jelenleg fülére hagyatkozhat a fiú, ugyanis arcáról a ragacsos tésztát még nem sikerült teljesen levakarnia. Floriant látta, ahogy Norával küzd egy tál valamin, közben a hajáról magyaráz valamit, az asztal mögött megbújt még pár alak, legalábbis a fejük búbját látta meg. Talán Hill és Lola is itt van, de mintha Henriette hangját is hallaná. Megtörli a képét és óvatosan beljebb oson, leemelve az asztalról egy edény fedelét és azzal próbál védekezni, végül hirtelen a kezében terem egy fakanál is és Hill kiállt rá harcra készen, próbálván őt feltüzelni.
- Uram, igen uram! – válaszolt majd lökött is rajta egy jókorát és ekkor pillant be az asztal mögé, ahol Lola, Merel, Sandy és Theresa tartózkodtak. El is kalandozik, ahogy meglátja a szőke leányzót szexi hálóingjében, még azzal a kevés csillámos tésztával a fején is, mint mindig most is szép volt.
- Tyűűű… - kalandozik el a látványon, mielőtt ő lebukott volna vissza az asztal alá, de ez öreg hiba volt, egy nagy adag kakaópor landolt a fiú arcába, Lola pedig némi csillámporral kombinálta előbbit, a fele pedig a tátva maradt szájában kezdett el felolvadni a látvány okozta nyáltól.
- De fekfi… - motyogta még mindig alélva, alig hallhatóan, porzó arccal.
- Fia Fandy. – Integetett nem foglalkozva azzal, hogy az arca szép lassan csillogó kakaóvá válik a tejtől, a kakaóportól és csillámtól. Kakaóarcú CsillámEzra.

Erdő erdő...
(https://i.pinimg.com/736x/f7/84/8b/f7848b512ad7dbb7260c412f27a72b21.jpg)

2003. szeptember 24.

Smith professzor hátrakulcsolt kezekkel szál egyenes háttal massírozott a folyosókon. Méltóságteljes léptei fenyegető visszhangot ütöttek a csendes folyosókon. Éppen a konyha felé tartott, hogy ott esetleg megnézze, hány diák is surrant ki éjjeli nasizásra. Mintha nem tudta volna, miféle szokások uralkodnak el a gyerekeken az álmatlan éjszakáikon. Esetleg valami romantikus összejövetelt óhajtanak tartani. A prefektus fürdőből most küldött el a házaikba egy éppen szemtelenül meztelen párt, akiknek valószínüleg örökös rémálma lesz az árnyként felbukkan férfi, aki megzavarta az együttlétet. Egy szóval már a mai nap is sokat látott SMith professzor a konyha felé lépdelt, tanári ösztönöktől vezérelve. Na meg ha nem volt ott senki titkon remélt egy kis étcsokoládét. Nem volt édesszájú, de az étcsokoládét szerette.
A zaj balsejtelmet keltett benne, így rögvest megszaprázta a lépteit, majd ahogy kinyitotta egy gigantikus süteményes ősrobbanás közepén találta magát, kergetőző, ordibáló vagy éppen kajacsatát elmélyülten vívó diákokkal. Nem is várt tovább előre lépett, kidüllesztette a mellkasát, mintha valami tábornok lett volna és elkiáltotta magát.
- Senkinek nem lesz vége, "Florián lá Félj"! BEFEJEZNI. Mindenki. Most azonnal rakjanak rendet. Már aki tudatánál van. Maga is Miss Everfen. Addig nem megy el innen senki sehová. LA FAY, szedje össze magát! Mit ordibálnak magul együtt Mr. Hillel? Valaki szedje le Miss Millerről Mr. Oswint! Miss Narek meg dobja el a kezéből a rongyot! Gyerünk, gyerünk! Miss Everfen meg nekiláthat megtisztítani a diákokat! Mr. Ellsworth dobja el a fakanalat. Miss Bailey pedig tegye le amit éppen dobni akar. Miss la Fay, pedig nyugtassa meg a bátyját - osztogatta a fekladatot katonás ütemben.
ha pedig végre csillogott-villogott a konyha, bólintott.
- Holnap reggel mindenkit, aki jelenleg a Roxfortban tanul várok fél nyolcra a Bájitaltan szertár előtt, büntető munkára.
Nézett végig összevont szemöldökkel a diákokon, és addig nem mozdult az ajtóból, míg mindent készen nem talált.

♥csillagpor♥

2002. 09. 24.

A földre ültem valami nedves tócsába, és kellemetlen és hüly eérzés keríett hatalmába, amire rá se mertem gondolni, hogy milyen érzés volt. De undoríró. Florian tovább üvöltözött, én meg vissza akartam nekiem ordítani, miközben Lola Charlie bűvkörébe esett, még azért eldobott felém egy rongyot a többieket nem is nagyon láttam, csak a csillámfutárra meredtem mérgesen.
- Te meg azért nézel ki ilyen unalmasan, mert sose akartál tetszeni senkinek! - magyaráztam neki, miközben feltérult az ajtó és megjelent egy nagyon-nagyon mérges SMith professzor és osztani kezdte az észt. El is dobtam a rongyot a kezemből, ami Flor fején landolt, nem azért, mert gonosz voltam, hanem mert törölje meg magát.
- Ahh! Elegem van! tessék, szedd rendbe magad vagy valami! - mondtam unottan, mint aki beletörődött a sorsába és odacsoszogtam hercegnős mozdulatokkal Lola felé, hogy legurítsam róla a srácot. Akit amúgy tavaly még le is smároltam. na mindegy.
- Jól vagy? - kérdeztem úgy lelki állapota és mindenre is érte. Aztán hogy legalább minimálisan jó diáknak tűnjek, elkedztem rendet rakni. Fáradt voltam és koszos, alig vártam, hogy bebújjak az ágyamba és kialudjam a hajamat ért stresszt. Azért reméltem, hogy olyan büntink lesz, amiből tanulhatok is valamit. Oké, stréber voltam bizonyos szinten, és karrierista.
- Ahh menjnünk már ludni - motyogtam végül párás hangon Lola mellett. A takarítás is kivezsi az emberből az erőt.

Ha nem tej az, azt nem akarom tudni. Biztos tej. Maradjunk ebben. Claus kiabálása felvilágosított, hogy az illető srác Charlie. Hát persze. De a koncerteken nem ilyen álmatag. Most kicsit olyan volt, mintha nem lenne magánál, össze-vissza beszélt. Hallottam, hogy Florian még mindig kiabál Norával, de hát nem tudtam semmit tenni az ügyben, mert ez a Charlie egyszerűen rámfeküdt.
- Hé… HÉ! Haver… - Igazából esélytelen küzdelem volt, hogy talpon maradjak. Kilépni alóla meg olyan… Az azért nem lett volna szép. Megütötte volna a csinos pofikáját, márpedig aki színpadra áll, annak nem szabad betörnie az orrát. Szóval annyit tudtam tenni, hogy lassítottam a földre esését - viszont így vele hanyatlottam én is.Keresztbe feküdt rajtam, én meg próbáltam mocorogva kimászni alóla, de hát nagyobb volt nálam, és keményebb kötésű, hapsi lévén. Egész tetszett volna az alkata, ha nem épp rajtam tesped vele. Nem minden nap fekszik az ember ölébe egy rocksztár, szóval tehetetlenül kicsit bele is nyugodtam a sorsomba, és a földről csillámport szórtam Charlie hajába, mert olyan jól mutatott azon a feketén a sok apró kis csillám. És olyan békésen aludt ennek a káosznak a közepén. Pedig megjelent Smith, aki még Lá Féljnél is félelmetesebb. Ahogy belépett, már odahajoltam a sráchoz.
- Te… Charlie… Keljél már fel, hallod Csipkejózsika, kilapítasz…
Lehet, hogy meg kellene csókolnom? Arra felébred. Röhögve homlokon pusziltam, hátha felébred, de persze nem, a srác csak aludt, Nora meg megmentett, legurította rólam a súlyos egyéniséget. És persze jól kikaptam megint Smithtől. Aztán lett elég dolgunk a takarítással, szóval alig vártam, hogy megejthessem a szépítő alvásomat. Csinosnak kell lennem a büntetőmunkán. És a következő Koboldos koncerten is. Valahogy kedvem lett elmenni rá.

Éjjeli zavargás
~ 2003. szeptember 24. ~
(https://i.pinimg.com/564x/16/c8/68/16c868eaeecf173428da09fcaede29c5.jpg)

muhaha

Smith úgy toppant be, mintha valami filmjelentbeli megtorló lett volna, aki bosszút akar állni az elhullott kajákért, és olyan borúsan bámult ránk, hogy egyszerűen nem tudtam komolyan venni. A csavó kemény volt, nagyon-nagyon kemény, és ezt valahogy adtam benne. Meg amúgy rohadt vicces volt, minden órán röhögtem a fején, az a szemöldök zseniális volt. Jófiúsan elvigyoordtam, miközben Charlie már most elkedzte a csajozást, bár Lola talán még fiatal volt, de hát..Együtt alvás egy rockerrel, az kinek nem az álma? Alf kibazsottul boldog lehet velem. Persze kihúztam magam az utasításokra, és leengedtem a kezemben lévő szottyadt gyümölcsöt és takarítgatni kezdtem, pálca híjján a saját kezemmel, mert ki visz pizsamával is pálcát magával? Nagyjából senki. De a csillámos futár csajtól azért kaphattunk volna valami mágikus támogatást. Odaléptem végül Charlie-hoz, hogy felkaroljam az ernyedt testét és a karját átlendítve a vállamon tartottam.
- Vigyázat, beteggel vagyok - röhögtem magamon, és Flor felé néztem, ahogy a húga ölelgette. Egy kicsit elszorult a szívem, hiányzott a bátyám. De most legalább volt egy jó estém egy nagyon-nagyon jó estém. Türelmesen ácsorogtam a haverral a karajaim között, várva, hogy elengedjenek minket. És hát a büntető munka? Kit érdekelt, azt is szét lehetett trollkodni.

Én csak egy kis sütit akartam…

(https://i.pinimg.com/736x/6d/48/e8/6d48e84913b0230a67251787656a9b75.jpg)

2003. 09. 24.
To all music (https://www.youtube.com/watch?v=MK6TXMsvgQg&ab_channel=kurbiekirk)

Tovább haladt a káosz vonat, Ezra arca már szinte felismerhetetlen lett a sok kajától. Hiába vette magához a kotla fedőt, nem tudta megfelelően használni, s habár Sandy elbújt előle, mégis csak megérte kijönni a konyhába nasizni. Egy darabig nem felejti el, amit látott, igaz ez meggyengítette és ez okozta a csínykirály vesztét. Ma legyőzetett. De harci kedve nem múlt el, magasba emelte a fakanalat és hadat üzent.
- Hááá, fusson mindenki, ha kedves a hajjajj… - látta meg maga mögött hirtelen Smith Professzort, ahogy állt, mint kapitány a győztes csatában, amit már akkor megnyert, amint belépett a konyhába.
- Ha kedves a bájitaltan? – hunyorgott fájdalmas arccal, s végig sem ért Smith tanbá a felsoroláson már érezte, hogy ebből bünti lesz. Bér idén jobban bírta, mint a tavalyi tanévben, ott már a tanévnyitó után megkapta az első bün-tetőmunkáját másnapra.
- Én csak egy kis sütit akartam. – kámpicsorodott el, ahogy az utasítást követve letette a fakanalat, és segített a töb-bieknek rendet rakni. Smith tanbá a Hugrabug új házvezetője, hát szigorúbban végzi a munkáját az egyzer biztos, de legalább pontokat nem vont le senkitől.

Erdő erdő...
(https://i.pinimg.com/736x/f7/84/8b/f7848b512ad7dbb7260c412f27a72b21.jpg)

2003. szeptember 24.

- Kísérje el Mr. Hillel Mr. Oswnint akkor aludni - momrogta vészjóslóan és végignézett az egyre szépülő konyhán és a diákok ténykedését látva elégedetten nyugtázta magában, hogy a félelmetes jelenlétén nem esett csorba akkor sem, hogy ha gyengéd érzéseket táplált a fiú iránt, aki kifejezetten új oldalát mutatta meg abban a pillanatban előtte, amit úgy tűnt el is szégyellt. A külön büntetőmunkáján úgyis lesz idejük ezt megvitatni.
- Majd azt megvitatjul, la Fay - dünnyögte lepillantva afiúra és kiengedte őket az ajtón, hogy aki kész volt a maga feladatával távozzék is. Éjfél után lehetett az idő, és nekik még aludniuk is kellett hogy friss és üde diákokként megjelenjenek a szertára előtt.
- Mindenki menjen a saját hálókörletébe, reggel találkozunk - nyomatékosította mogorván, majd utolsóként még körbenézett a kitakarított konyhán, legalább az adrenalintól felpörögve elég gyorsan elkészült a helyiség is. Azt már meg se kérdezte, és nem is firtatta, hogy hogy keveredett ide be egy volt diák, de biztosan valamilyen frucsa oka volt. Minden esetre hatása és jogköre nem volt magyarázatot követelni tőle.
- Miss Everfen, kérem, a holnapi napon távozzon.
Amikor mindenki távozott, persze csent magának egy kis átcsokit is, elégedetten bólintott, hogy kötelességét és célját teljesítette, és megindult folytatni a körútjának utolsó negyedét, hátha még rendetlenkedő és energiától túlfűtött diákokra bukkan.

MINDENKI RÉSZVÉTELÉT KÖSZÖNJÜK!

Az elején olyan gyönyörűen megúsztam a karambolt, hát túl szép is lett volna, gondolom. Valaki - fakanállal rohangálva - esik keresztül rajtam, mindkettőnket a tejtócsába tarolva. A fejemet legalább nem verem be a padlóba, de csak azért, mert telibekapom a tejesdobozt, ami a maradék struktúráját is megadva loccsan egy utolsó rúgásnyi tejet.
Szépen nézünk ki.
Narek legalább gyönyörűen időzíti a beszólását, bár vitatnom kell, ennyi mindennel borítva az utolsó jelző, amivel illetném a megjeenésem az "unalmas" lenne. Legalábbis igenis eseménydús vagyok, még ha a csinos ezen a ponton vitatható is.
-Aranyom, ha az önbecsülésem a véleményeden múlna, most lemondhatnál a csillámodról.
Szerencséjére van akkora arcom, hogy ne érdekeljen. Tudom, hogy tudok hatásos lenni, ha azt akarok, de egy házhozszállításra vagy egy pizsamapartira minek öltöznék ki úgy, mint ha randira mennék - ha nem számítok ilyen hátsó szándékra. A tényleges események meg aztán őket is ugyanolyan váratlanul érték, azért itt a rinya.
Ami gyorsan tárgyát veszti, ahogy a rezidens kiképzőtiszt is csatlakozik a színes társaságunkhoz. Ezt a muksót tényleg átrakták a Hugrabug vezetőjévé? Szegény sárgák...
A takarítás gyanánt a folyadékokat - főleg tejet - felszárítom egy varázslattal, hogy legalább abban ne kelljen tapicskolni takarítás címszóval, az csak eredménytelen lenne, de azért hagyok némi munkát a többieknek is a szárazabb anyagokkal. Egyfelől ne csak én csináljak mindent, másfelől ismerem hogy mennek a dolgok itt. ha túl hamar és hatékonyan végzünk, büntetést annyival többet kapnának cserébe.
Az asztalt még visszaállítom egy újabb varázslattal, aztán elkezdek levadászni mindenkit egyesével.
-Nakérem, fürdés!
Egy aqua eructo nyomásával gyorsan leslagozható mindenkiről a vegyes dzsuva, mire rinyálnának, hogy eláztak, egy leperex és megint szárazok, aztán egy evapores eltünteti a tócsákat is, mielőtt mehetne a picsogás, hogy csak több rendetlenséget generálok vele - erre a megjegyzésre valahogy Smith-től számítok a leginkább.
Akit búcsúzóul még boldogítok egy kis nyavajgással, mert olyan a feje.
-De muszáj addig maradnom, tanárúr?
Mielőtt még kitalálná, hogy igen, fordulok is sarkon. Itthagyható cuccom nincs, úgyhogy ezen a ponton le is lépek. Nincs olyan késő, hogy mindjárt bealudjak, a járatot ismerem hozzá, és a Szellemszállásig érve már tudok hoppanálni haza.

A helyszín szabad

Csendes karácsony

2003. december 20.

(https://www.yorkshireeveningpost.co.uk/images-i.jpimedia.uk/imagefetch/https://jpgreatcontent.co.uk/wp-content/uploads/2019/09/harrypotter.png?width=640&quality=65&smart&enable=upscale)

Christmas casual (https://akns-images.eonline.com/eol_images/Entire_Site/20211019/rs_1024x759-211119150833-1024-Dwayne-Johnson-Best-Roles-19.jpg?fit=around|776:576&output-quality=90&crop=776:576;center,top) - Christmas song anyway (https://www.youtube.com/watch?v=hLf0-lro8X8)

to Digby

Unottan álltam a konyhában egyedül egy tál fölött, amiben már sütésre kész volt a specialitásom, amit minden különleges alkalommal elkészítek magamnak. Nem vagyok édesszájú, de ha valami nyalánkságra vágyom, akkor ezt a kis diétás brownie-t készítem el. Az exfeleségem imádta, mindig Magnus Brownie-nak hívott ilyenkor, vagy amikor jó kedve volt, de lehet, csak nem akart megbántani, azért csinált így, de akkoriban nem zavart, mindig örömmel készítettem el a desszertet karácsonykor, vagy bármilyen más ünnepkor, amikor rendszerint összeültünk a családjával. Persze a végén senki nem evett belőle, mindenki inkább anyósom tuti habos, babos tortáját majszolta, vagy az ex-nejem meggyes pitéjét, végül én ettem meg a kis készítményemet, ami mentes mindenféle baromságtól, amitől mások szerint ízletes lehet egy sütemény. Nekem így is ízlik. Finom, csokis és nem túl hízlaló. Komor arckifejezéssel álltam a már csak sütésre váró üveg edényt tartva a kezemben. Egyedül voltam, mindenki más a bálon mulatott, a manók, akik eddig a nagy eseményre sürögtek forogtak, valószínűleg már lepihentek.
Teremőrnek jelentkeztem a bálra, vigyázni a lurkókat, hogy ne tegyenek semmi rosszat vagy hogy a rend ne gondolja azt, hogy a Roxfortban egy karácsonyi parti a legmegfelelőbb idő arra, hogy támadhassanak. Fel is öltöztem, már majdnem oda is értem a bálra, mikor az igazgatónő megállított, a vállamra tette a kezét anyai mosolyával az arcán és közölte, ma nincs szüksége aurori szolgálatra. Ma a pihenés ideje van, tegyek én is így. Érezzem jól magam, vegyüljek el a tömegben, bulizzak, ahogy azt a többi tanár teszi. Hiába próbáltam ellenkezni, figyelmeztetni, hogy nem jó ötlet az, ha lankad a figyelmünk, hajthatatlan volt és az a mosoly az arcáról nem akart eltűnni. A fenébe, mint egy karácsonyi jótevő.
Érezzem jól magam? Na persze. Fejem rázva dobtam a sütit a sütőbe, ami valósággal puffant odabenn, majd miután beállítottam a hőfokot és elindítottam még az ajtaját is bevágtam. Mintha nem tudná, hogy utálom a bulikat. Campbell partijára is megfigyelés céljából mentem, mert azt a fülest kaptam, hogy a rend beszivárgott a suli tanárai közé, de az is a végére kellemetlen és katasztrofális lett. Szegény Mira kolleganőm is kellemetlenül érezte magát, mégis elráncigáltam. Na nem, soha több bulit, eddig is elvoltam egyedül, most sem vagyok kíváncsi senkire, főleg azután az este után a Csirkefogóval a társalgóban. Valaki azt gondolta vicces lesz odarángatni egy érzelmi idegroncsot és egy két lábon járó felnőtt filmes bogyókergetőt. Gondterhelt arccal támasztottam a konyha pultot, miközben még itt is csilingelt a fejemben a karácsonyi nóta. Minden csilingelésre ugrott egyet a szemhéjam, a dal pedig a fejemben lévő idegeken táncolt. Mérges voltam az igazgatóra, felelőtlenség ilyenkor aurori őrizet nélkül hagyni a termet. Úgy bepipultam, hogy mérgemben levertem a mellettem lévő tálakat és rongyokat, amik jó pár métert zuhantak, zörögve, csilingelve adva meg magukat a gravitációnak, majd hogy biztosítsam a dolgot, még ököllel rásóztam a pultra is.
- Nem hiszem el! – kiáltottam mellé, majd magam elé nézve igazából megállapítottam, hogy nem az a bajom, hogy nem lehetek a bulin felvigyázóként, vagy hogy az igazgatónő felelőtlen. Miért álszenteskednék. Legalább magamnak nem hazudhatok. Ismét egy karácsony egyedül.

to Mr BigBoy ;)
2003. December 20.

(https://i.pinimg.com/564x/67/26/8e/67268e9495c1e6af0fa95cbcf1853145.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/62/f5/77/62f5776ea66607164a224b5e46e8d5a6.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/bc/c7/75/bcc775ead548d94a7e92fff08f9f471c.jpg)

santa baby (https://www.youtube.com/watch?v=Mk_GmhD053E&ab_channel=EarthaKittVEVO)

A Karácsony talán a legkedvesebb időszakom az évben. Na jó, igazából mindig az a kedvencem, amelyik éppen van, de mikor Karácsony van, annak egy hajszállal talán jobban örülök. Elbűvöl a hangulata, a fahéj és gyömbér édes, süteményes illata, a sok kedves, csacsogó ember, a sok csillogó, kerek, élénkszínű üveggömb… Milyen jól mutatnak a fenyőfán, tökéletes kombináció. Talán a kontraszt miatt, mert bár valójában gyönyörű mélyzöld és jó illatú, a fenyő elsőre sötétnek és szúrósnak, és nagyon sejtelmesnek tűnik.
- Tényleg, hol van Brown? - bukott ki belőlem a kérdés, és a feldíszített fáról egy kollégára pillantottam, aki elmondta, hogy azóta nem látták, mióta Minerva “szabadságolta”.
- Oh, micsoda galádság. Nem csoda, hogy elmenekült szegény jószág - sóhajtottam viccesen, aztán eszembe villant egy kép, ahol Magnus nagyon morcos arccal, nagyon karácsonyi sipkában ül a tanári asztalnál, próbál senkivel sem csevegni, és igyekszik lesöpörni magáról az aranyport, de nem megy.
Figyeltem egy ideje, ahogy persze mindenki mást is a kastélyban, de őt valahogy különösen, és már észrevettem a taktikáját. Egy aurortól el is várhatóan mesteri volt. Nem lepett meg, hogy teremőrnek jelentkezett ma, a legjobb ötlet volt, ha úgy érez, hogy “nem akarok itt lenni, de mégis itt akarok lenni”. A másik lehetőség erre az lett volna, ha valaki mondjuk talpas pohárrá változtatja, de annak nagyobb lett volna a kockázata, például hogy valaki a szájával hozzáér… Khöm.
Tudom, milyen sok ember között magányosnak lenni. Tudom, milyen vágyni a társaságra, de nem találni a tömeg közepén. A gyász furcsa anyag tud lenni az ember fejében, néha áthatolhatatlan kőfal, néha csak áttetsző, de hideg jég, néha bedig kötél, ami összeköt.
Elszánt mosollyal az arcomon sóhajtottam egyet, aztán hirtelen felkaptam egy csomó karácsonyi izével teli kosarat az asztalról - talán a még ki nem rakott dekorációk voltak benne - mellétettem még a Brownnak szánt ajándékom, ami nem volt nagy ügy amúgy, csak egy szépen becsomagolt üveg finom lángnyelv whisky. Aztán nekivágtam a kastélynak, megkeresni őt.
Az egész kastélyt nem tudtam volna átvizsgálni persze, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem a szobájába ment vissza. Nem, mivel ő gyakorlatias ember, talán csinál valamit. Megnéztem a könyvtárat, és még egy két helyiséget, mire a konyha felé vettem az irányt, de ahogy a folyosón sétáltam, kezemben a kosárral, fejemen a Mikulás sipkával, és meghallottam a csörömpölést, szétfutott a mosoly az arcomon. Megvagy…
- Egyszemélyes kajacsatát tart, vagy csatlakozhatom, kolléga úr? - kukkantottam be az ajtón széles vigyorral, majd látván a rumlit, a vidámságba a képemen egy kis csodálkozás is vegyült. Választól függetlenül közelebb mentem és a nagy kosarat a pult egy olyan részére helyeztem, ahol talán nem lesz egészen maszatos.
- Hallottam, hogy Minerva szabadságolta mára. Ez igazán nem volt szép tőle - bosszankodtam színpadiasan, aztán a kosárra mutattam.
- Hoztam magammal egy kis Karácsonyt, ha nem bánja ma estére az ünnepi testőrséget. Nem vagyok egy egész teremnyi ember ugyan… De ilyenkor…
Elgondolkodtam, hogyan is fejezzem be a mondatot. Úgy, hogy vigyáznom kell magamra, nehogy elkapjon a rosszkedv, vagy a szomorúság? Az év legszebb napja ugyan, de ilyenkor, mivel sokkal nyitottabb, sokkal sérülékenyebb is az ember lelke. Főleg azok számára, akik sok fájdalmat tartanak vissza bizonyos falak mögött.
- … Jobb, ha engem is felügyel valaki - nevettem fel aztán, és kivettem a kosárból a szép papírba csomagolt tárgyat, aminek a mibenléte - mivel tökéletesen whisky-s üveg alakja volt így is, valószínűleg nem lehetett nagy rejtély Magnus számára. A hapsi kezébe nyomtam hát, és véletlenül még hozzá is értem közben kicsit. De nem torpantam meg, ahelyett pakolni kezdtem a földre esett edényeket, vissza a pultra.
- Nagyon jó illat van. Úgy érzem, ez még a dementorok okozta mellékhatásokat is gyógyítaná… Szóval, mi finomat készít? - szimatoltam a levegőbe csevegősen, miközben pakolásztam.

Csendes karácsony

2003. december 20.

(https://www.yorkshireeveningpost.co.uk/images-i.jpimedia.uk/imagefetch/https://jpgreatcontent.co.uk/wp-content/uploads/2019/09/harrypotter.png?width=640&quality=65&smart&enable=upscale)

to Digby

Most nem is az Azkabanban töltött idő tört ki belőlem, csak egyszerűen stresszes vagyok. Ezek a körülmények, amik itt vannak az iskolában és az életemben, felőrölnek. Mondhatnám úgyis inkább, hogy ebben az életnek nem nevezhető katyvaszban kapaszkodok a keverőlapátban, amit valami elemi erő pörget a fazékban egy halom kutyaszar mellett. Nem is értem ezt az egészet, mi hajt engem? A kötelesség? Az életem nulla, nincs hova hazamenni, a munkahelyemről elüldöztek ide egy sereg mihaszna, semmirekellő diák közé, ahol azt sem hagyják, hogy megvédjem őket! Szorítottam ismét ökölbe a kezem, hogy egy újabb ütést mérjek a pultra, végül csak megráztam a levezőben és rátámaszkodtam. Sóhajtottam egy nagyot, majd végül megadóan megráztam a fejem. Azt hiszem ezzel elég is, feleslegesen hergelem magam, megpróbálom magam valamivel lenyugtatni. Kezembe vettem az első dolgot, amit a pultnál megláttam, majd miután belenéztem, állapítottam meg, talán só vagy bors-szoró lehet. Pont belefért az ujjam, gondoltam megkóstolom, úgyis van még vagy fél óra, mire a süti elkészül. Várjunk. Nem…nem jön ki…beszorult…
- Egyszemélyes kajacsatát tart, vagy csatlakozhatom, kolléga úr? – kukkantott be hirtelen egy arc az ajtón, mire ijedtemben hátráltam egy lépést és gyorsan eldugtam az ujjamra ragadt fűszertartót a hátam mögé.
- Nem, neeeeeem, persze, hogy nem. Ügyet…igen…ügyetlen voltam. – vigyorogtam idétlenül, kissé zavarban, majd ahogy közeledett felém, úgy kezdtem el hátrálni, hogy egyrészt teret engedjek neki a pultnál, másrészt pedig hogy ne lássa meg, ahogy szerencsétlenkedek a fűszertartóval. Nem jön le.
- Hallottam, hogy Minerva szabadságolta mára. Ez igazán nem volt szép tőle – játszotta a bosszankodós kislányos szerepet, ami amúgy nagyon jól állt neki, én pedig adva a full laza fickót, nekidőltem háttal a szemben lévő szekrénynek. A csapnál van szappan, az a célpontom. Meg kell várnom a pillanatot.
- Hát, igen. Nem akarta, hogy ma is munkával töltsem az estét. Maradtam egy ideig utána, de…nem éreztem jól magam. – mondtam, majd figyeltem, ahogy a kosarat leteszi a pult azon részére, ami vál-lalhatóan tiszta volt, ami nagy szó, ugyanis nagy kosszal vagyok általában. Gondoltam, a manók majd rendet raknak utánam, bár valószínűleg a süti után edzés várt volna rám, kis kalóriaégetés.
- Hoztam magammal egy kis Karácsonyt, ha nem bánja ma estére az ünnepi testőrséget. Nem vagyok egy egész teremnyi ember ugyan… De ilyenkor… - mondta kedvesen, amivel megolvasztotta a mellka-somat, szinte a pillanat tört része alatt. Ez az iskola nem érdemel meg egy olyan melegszívű jó embert, mint Digby professzor. Arról nem is beszélve, milyen dögös, azta…nem, Brown. Szedd össze magad! A fűszertartó, vedd…már…le…
- Igazán nem szükséges Digby professzornő, biztos találna ma nálam hangulatosabb társaságot is. Nagyon kedves Öntől. – válaszoltam őszintén és bár vegyes érzéseim voltak a jelenlétét illetően, egyré-szt nagyon örültem, mert mindig megnyugtat a közelsége, másrészt azonban nem vagyok benne biztos, hogy egy savanyú, begyöpösödött ember társaságában kellene töltenie az estét, ahelyett, hogy bu-lizhatna is szórakoztatóbb közegben.
- … Jobb, ha engem is felügyel valaki. – nevetett végül, majd a kosárból elővett egy csomagot, aminek különös alakja volt, talán valami ital lehetett.
- Persze, a felügyelet…igen…fontos. – dadogtam, ahogy közelebb jött hozzám és a kezembe nyomta az üveget. Szerencsére a bal kezemet nyújtottam érte, áldottam az eget, hogy a reflexem még a régi, de Merlinre, ez a nő folyton zavarba hoz engem. Már magában attól majd felugrottam a szekrényre, hogy közelebb jött hozzám, de még a kezemhez is hozzáért. Most, meg összepakol helyettem, óh…anyám, lehajol az edényekért…az a darázsderék, micsoda alak, hát én mentem felfordulok. Brown…szedd össze magad, hidegvér…mintha terepen lennél. Megrázom a fejem, majd higgadtságot erőltetek magamra.
- Köszönöm Kollegina, de összepakoltam volna magam is. Tudja…nem vagyok egy konyhatündér. – mondtam letéve az italt a szekrényre, majd megfordultam és mostmár odaférkőzhettem a szappanhoz, míg Digby professzornő pakolászott. Ez az, már nem kell sok…mindjárt lejön.
- Nagyon jó illat van. Úgy érzem, ez még a dementorok okozta mellékhatásokat is gyógyítaná… Szóval, mi finomat készít? – a siker ajtajában blokkoltam le erre a mondatra. Tudja. Látta az újságot? Vagy…lehet már az egész iskola erről beszél. Szótlanul, szinte levegőt nem véve álltam a szekrénynél szappanos kézzel, ujjamon még mindig azzal a nyavalyás fűszertartóval. Nem tudok mozdulni, nem tu-dok válaszolni, meredten néztem magam elé, ahogy újra meg újra felidézem a cellát, ahol fogva tartot-tak.
- Honnan tudja? – mutattam végül Digby professzornő felé a jobb kezem mutatóujjával, amin rajta csüngött a fűszertartó. Szigorú arckifejezésem végül az ujjamon lévő adagolóra vezettem, majd kapcsolva, hogy valószínűleg Digby meglátta, ismét elrejtettem a hátam mögé. Fenébe…pedig majdnem lejött…

- Nem, neeeeeem, persze, hogy nem. Ügyet…igen…ügyetlen voltam.
Rásandítottam olyan huncutul, hogy ne tudja, csak egyszerűen mosolygok, vagy átlátok-e a szitán. Hogy ő ügyetlen legyen? Tudom, vannak, akik felfújják az izmaikat, mint a lufit szokás, de Magnus más. Nem… Minden ő, csak suta nem.
- Nem lenne meglepő, máskor is előfordult már itt. De semmi gond, egy kettőre helyre hozzuk ezt a kis kupit.
Közben aztán Minerva húzásáról csevegünk, és nem kerüli el a figyelmem az a hangszínváltozás, ahogy elbizonytalanodik. Megértően, kicsit szomorkásan mosolyogtam rá. Nehéz lehet, ha az embernek hirtelen máshogy kell megtalálnia a helyét ugyanabban a társaságban, főleg, ha előtte volt egy elég világos és egyszerű helyzet, mint amilyen a strázsálás is.
- Igazán nem szükséges Digby professzornő, biztos találna ma nálam hangulatosabb társaságot is. Nagyon kedves Öntől.
- A mennyiség még nem mindig minőség is egyben, Magnus. Nem vagyok kedves, nem keresek jobb társaságot, itt most éppen jó - teszem hozzá teljes nyugalommal, meg egy kis “csakazértis” derűs daccal. A rendrakás jólesik, ezért gyakran varázslat nélkül csinálom, bár nagyjából a legjobban épp a háztartsái varázslatok mennek, hiszen a mindennapokban főleg azokat használom.
- Köszönöm Kollegina, de összepakoltam volna magam is. Tudja…nem vagyok egy konyhatündér
- Ha az, akkor nem tündér, hanem konyhaóriás… - kuncogtam, mert hát mind tudjuk, hogy nagyra nőtt ember ez a Brown, de egyébként jó illatokat is csinált itt a konyhában azzal, amit éppen készít. Közben feltűnt, hogy mesterkedik valamiben, de mivel annyira próbálta titokban, tapintatosan inkább pakolásztam tovább. De vajon mi van vele? Hamarosan rájöhettem.
- Honnan tudja?
Egy pillanatig bandzsítva bámultam értetlenül a felém fenyegetően mutató… Borstartóra…? Aztán onnan vissza a hirtelen hangulatot váltott társaságomra. És kicsit félszegen, összezavarodva válaszoltam.
- Hogyhogy honnan... Hát… Mert... tananyag… - böktem ki zavartan, de aztán összeszedtem a nyugalmam újra.
- Hányadikban is? Harmadikban, azt hiszem. Tudom, én nem vagyok olyan alaposan képzett, és nem egy olyan alaptantárgyat viszek, mint az SVK… De azért én is letettem a R.A.V.A.SZ. vizsgákat, ha nem is summa cum laude, és hát az ember amúgy is megjegyzi, ha valamit csokival lehet kezelni. Ilyen meglepő, hogy valamit azért értek a sötét varázslatokhoz? Jobb is, ha inkább takarítok.
Idegesen nevetgéltem el a mondat végét, aztán előhúztam vörös ünnepi ruhám rejtekéből a varázspálcám, majd a koszos edényekre böktem, mire azok szép, rendezett sorban ellebegtek a mosogatóhoz, majd nekikezdtek önmaguk fegyelmezett elmosogatásához.
Brown közben eldugta a kezét a háta mögé, de már legalább tudom, mi az a szorult helyzet, ami miatt suttyomban próbált mesterkedni, így dcsak nem hagytam annyiban a dolgot.
- Az pedig könnyebben lejön, ha hideg víz alá teszi előbb. A hideg összehúzza az ereket, így kisebb lesz az ember… azon része. Ez esetben az ujja, de vannak ennél népszerűbb példák is.
Ebbe kicsit belepirultam, egy huncut vigyor kíséretében, de hát felnőtt emberek vagyunk… Ami nem jelent semmit esetemben, ha idétlenkedésről van szó. Úgyhogy gyorsan túllendültem ezen.
- Segítsek? - ajánlottam inkább, és felé nyújtottam a tenyerem, miközben a mosogató felé invitáltam.

Csendes karácsony

2003. december 20.

(https://www.yorkshireeveningpost.co.uk/images-i.jpimedia.uk/imagefetch/https://jpgreatcontent.co.uk/wp-content/uploads/2019/09/harrypotter.png?width=640&quality=65&smart&enable=upscale)

to Digby

Stresszt követő zavar és kellemetlen érzés, egyszerre sok ez egy ilyen pedáns és mindig körültekintő embernek. Ha nem Digby professzornő gyalogolt volna be az ajtón, biztos higgadtabban kezelném a helyzetet, de Merlin tudja milyen régóta nem voltam novel, nem hogy ágyban, de egy helyiségben sem hosszú ideig. Évek óta nem beszéltem senkivel sem egy ital. társaságában, kettesben ilyen zavarba ejtő körülmények között. Élvezi a helyzetet, biztos vagyok benne, két iskolai tanár is harcol a kegyeiért, biztos most is azért van itt, hogy kínozzon. Milyen jó emberismerő…teljesen zavarban vagyok.
- Nem lenne meglepő, máskor is előfordult már itt. De semmi gond, egy kettőre helyre hozzuk ezt a kis kupit. – válaszolt ellentmondást nem tűrve, majd sóhajtva adtam meg magam a játékos szigornak, amit bevetett ellenem. Meglepő, hogy nem mágiával hozza helyre a rombolásom, inkább lehajol a tálakért, bár nem bantam, mindeközben teljesen megfeledkezve az ujjamon figyegő fűszertartóról tudtam élvezni a panorámát. Óh, ne kínozz már te asszonyállat…ah…szedd össze magad Brown.
- A mennyiség még nem mindig minőség is egyben, Magnus. Nem vagyok kedves, nem keresek jobb társaságot, itt most éppen jó. – akadékoskodott, miután jobb társaság után küldtem volna, de úgy néz ki nem tudom eltéríteni ama szándékáról, hogy egy füstölgő méregkazán társaságában töltse az ünnepeket, már, ami itt folyik az iskola falain belül.
- Köszönöm. – morogtam alig hallhatóan, majd a megjegyzésére, miszerint konyhaóriás vagyok, elmo-solyodtam.
- Kedves a gondoskodása. Szerencsés lehet az udvarlója. – mondtam válaszul még mindig a fűszertar-tóval küzdve. Egyszerre akartam kedveskedni egy bókkal és puhatolózni kicsit, van-e valakije. No, nem mintha egy ilyen nőnél esélyem lenne, igazából lehet már az a csirkefogó már rég randizgat vele, mel-lette úgysem rúghatnék labdába.
- Hogyhogy honnan... Hát… Mert... tananyag… - zavarodott össze hirtelen, bár nem tudtam eldönteni a mérges arckifejezésem zavarta meg, a számonkérés vagy a borstartó az ujjamon.
- Hányadikban is? Harmadikban, azt hiszem. Tudom, én nem vagyok olyan alaposan képzett, és nem egy olyan alaptantárgyat viszek, mint az SVK… De azért én is letettem a R.A.V.A.SZ. vizsgákat, ha nem is summa cum laude, és hát az ember amúgy is megjegyzi, ha valamit csokival lehet kezelni. Ilyen meglepő, hogy valamit azért értek a sötét varázslatokhoz? Jobb is, ha inkább takarítok. – magyarázta kicsit sértetten, mire én elkomorodva hallgattam végig a hibátlan feleletet, igazából minden stimmelt, bár a csokis résszel soha nem értettem egyet. A tantárgyak rangsorolása pedig full értelmetlen, az SVK nekem nem tűnik alap tantrágynak, nem kellene annak lennie legalábbis, csak a szabályzatok teszik azzá. Az igazság ebben a professzornő által eldarált hosszú monológban az, hogy semmit sem tud a múltamról.
- Sajnálom…én csak…azt hittem…nem gondolom, hogy az SVK fontosabb tantárgy lenne bármelyik másiknál, sőt…nem szabadna annak lennie. – hebegtem, habogtam. – továbbá nem akartam megkérdőjelezni a tudását. – néztem magam elé elkámpicsorodva, mint egy kisgyerek, aki tudja, rosszat tett.
- Az pedig könnyebben lejön, ha hideg víz alá teszi előbb. A hideg összehúzza az ereket, így kisebb lesz az ember… azon része. Ez esetben az ujja, de vannak ennél népszerűbb példák is. – erre aztán ismét zavarba jöttem és úgy kaptam fel a fejem, mintha nyakon öntöttek volna hideg vízzel, találó is volt rá a hasonlat.
- Segítsek?
- Köszönöm. – mutattam felé au ujjamon lévő fűszertartót, ami már a sok ráncigálást követően kezdett foltokat hagyni a végtagon.
- Mondja csak, hol szokta ilyenkor tölteni a karácsonyt? – kérdeztem közelebb léőve hozzá a mosogatóhoz. Igazából amilyen gyorsan csak lehetett témát akartam váltani és ez pont kapóra jött arra, hogy tovább puhatolózzak, bár úgy érzem, ha volt is valamennyi esélyem nála, ezzel a mogorva viselkedésemmel ez teljesen elszállt. Hoztam a formámat, beégtem a társalgóban, amikor azt gondoltam Digby hívott oda magához és itt let volna a lehetőség, erre fel most is felsülök.

- Kedves a gondoskodása. Szerencsés lehet az udvarlója.
Próbáltam magamban tartani a mosolygást a klasszikus manőver felett. Hát nem édes ez a Magnus? Kicsit megint tinilánynak érzem magam, és eszembe jut, milyen zavarba is jöttem akkor még az ilyen bújtatott tudakolásoktól. Csak akkor más volt a személy, akitől jött. És talán én is más voltam.
- Ha lenne, sem vagyok én ebben olyan biztos. Nem vagyok én olyan egyszerű eset... de azért kedves - igazítom ki teljes nyugalommal, és elfoglalom magam a megnyugtató pakolgatással meg azzal, hogy a csokoldé jótékony hatásainak fejtegetésével. Ha jobban belegondoltam volna, nyilván tudatosul, hogy Donald óta senki komoly nem volt. Tavaly Hamox professzorral is… Végül minden maradt nyugodt, és biztonságos talajon. Ahhoz képest Brownnal beszélgetni igazi érzelmi hullámvasutazás volt, vicces, aztán mérgelődős, aztán kínos, aztán megint édes…
- Sajnálom…én csak…azt hittem…nem gondolom, hogy az SVK fontosabb tantárgy lenne bármelyik másiknál, sőt…nem szabadna annak lennie. Továbbá nem akartam megkérdőjelezni a tudását.
- Semmi baj, tudom. Egyébként tényleg, előbb mosom ki egy dementor száját szappanvarázslattal, mint hogy mondjuk patrónust idézzek. De nem kell mindenkinek mindenhez érteni. És a csokit, azt nagyon szeretem - zártam le ezzel az utolsó, örök érvényű igazsággal, Magnusra mosolyogva, aztán rájöttem, hogy ez így mókásan félreérthető megállapítás, ezért inkább a sütő felé pillantottam, hátha elterelhetem a gyanút vissza, a sütemény csokis mivolta felé.
Még ehhez a mérhetetlenül vicces kínossághoz az azért kellett, hogy hidegben összeugró testrészekre célozgassak. Magnus arcszínén talán nem jön ki annyira, ha elvörösödik, mint az enyémen, de a vonásaiban mégiscsak bájosan kirajzolódik. Ilyen meglett, felnőtt emberek, de azért tudunk még kamaszosan pironkodni.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Kicsit hideg lesz most.
Finoman a kezembe fogtam a kezét. Most jól jött, hogy a tizenévesekre jellemző sutaságot már kinőttük, így nyugodt mozdulatokkal tudtam a hideg folyóvíz alá húzni az üvegbe szorult ujját, aztán tartottam ott egy kis ideig. Lehet, hogy annál hosszabb ideig, hogy az hallgatásban már kínos lett volna?
- Mondja csak, hol szokta ilyenkor tölteni a karácsonyt?
Elgondolkodtam a kérdésen, de ez legalább elterelte a figyelmem arról, milyen jó volt Brown erős, és ugyanakkor meglepően bársonyos puha kezét fogni a víz alatt.
- Általában a lányommal töltöttem. Mindig visszautaztunk a rokonainkhoz Francia országba. De ő már végzett a Roxfortban, és most élvezi a kötetlen felnőtt életet. Nem ér rá az anyukájára - dünnyögtem játékosan szomorkásan. Persze, büszke is voltam Dorinára. Jó eredménnyel végzett, és most alkotói szabadságon van, míg kitalálja, mihez szeretne kezdeni a felnőtt életben.
- Igen. Tudja, van egy majdnem felnőtt lányom. Ilyen öreg vagyok, hajaj - sóhajtottam fel színpadiasan, de azért derűsen.
- Mióta a férjem már nincs köztünk, mindig ketten voltunk, együtt valahol, vagy itt, vagy a rokonoknál. De most… Hiába a nagy tömeg odafenn. Kicsit ismeretlen most nekem ez a terep.
Talán túl sokat mondtam, de ennél jobban már igazán nem szerettem volna a másik jelenlévőt terhelni a problémáimmal, főleg tudván, hogy neki is vannak bizonyosan. Elzártam a vizet, és nyomtam egy kis mosogatószert a beszorult részre.
- Na és Ön? Hogyan tölti az ünnepeket?
Miközben viszonoztam a kedves érdeklődését, óvatosan megmozgattam az üveget az ujja körül, hogy mindenhova jusson a mosogatószerből. Ígéretesnek tűnt a helyzet, de azért további ügyeskedésre is szükség lesz.
- Ha felkészült, megpróbálhatjuk lehúzni. Én szép óvatosan húzom az üveget, Maga meg… Magát - vigyorodtam el, és felpillantottam azokba a szép barna szemekbe. El is felejtettem, hogy ez így, hogy közben fogom a kezét, milyen különleges helyzet is lehet…

Csendes karácsony

2003. december 20.

(https://www.yorkshireeveningpost.co.uk/images-i.jpimedia.uk/imagefetch/https://jpgreatcontent.co.uk/wp-con-tent/uploads/2019/09/harrypotter.png?width=640&quality=65&smart&enable=upscale)

to Digby

Biztos vagyok benne, hogyha most itt lenne Campbell rongyosra nevetné az önelégült arcát, majd símán belemarkolna a professzornő fenekébe és valamilyen túlvilági mágikus csajozós dumával elreptetné a kufircseprűjével. Én meg itt bohóckodok és tuskó módon viselkedem, miközben csak azért jött el ide, hogy felvidítson, igen, ez az! Nem lehet más a dolog mögött, nem akar tőlem semmit, csak meg-sajnált. Az új hús, esetlen professzor, akit mindenki kerül, meg magának való, a jó tét lélek Digby professzornő nem tudta magára hagyni egy ilyen kellemes estén. Mindent megmagyaráz, így mostmár egy kicsit visszanyerem pókerarcom és nem bambulok olyan kisfiús zavartsággal.
- Ha lenne, sem vagyok én ebben olyan biztos. Nem vagyok én olyan egyszerű eset... de azért kedves – válaszolt nyugalommal, aminek köszönhetően leesett, túl messzire mentem. Pedig annyira nem volt sok ez, visszafogott voltam, de manapság már ez is sok? Hogy csajoznak manapság a férfiak. AH…hülye Brown… Ütöttem fejen magam, mikor a professzornő épp nem figyelt.
- Semmi baj, tudom. Egyébként tényleg, előbb mosom ki egy dementor száját szappanvarázslattal, mint hogy mondjuk patrónust idézzek. De nem kell mindenkinek mindenhez érteni. És a csokit, azt nagyon szeretem. – fordult végül vissza hozzám a magyarázatomra reflektálva és egy enyhe mosoly volt csupán, amit meg tudtam ngedni magamnak pillanatnyi zavaromban, ugyanis eszembe juttatta megint, hogy csúnyán melléfogtam a számonkéréssel, szegény semmit sem tud a múltamról én pedig azt hittem, a saját dementorbéli kalandjaimról mesél.
- Én sem szívesen használom, egy ideje alakja sincs. – válaszoltam enyhülve.
- Ha gondolja, majd egyszer…szivesen…megtanítom…izé…nem mintha…szüksége lenne tanításra…ááá nem, nézze felejtse el. – hebegtem, habogtam, a végére már szinte felmérgeltem magam, hogy nem tudom sértésnek számít-e egy kolleginát valamire tanítani, vagy jófejségnek, hátha szeretné ismerni ezt a fajta mágiaformát.
Végül az ujjamra zúduló hidegvíz kicsit lehűtött. Figyelmeztetett is rá, de ez most enyhén jól eső érzés volt. Figyeltem az ujjaimra folyó vizet, Digby professzornő kellemes, pihe puha kezét, ahogy szinte anyai gondoskodással forgatja karomat le és fel. Mosolyogva néztem fel a hölgyre, s ekkor döbbentem rá, hogy basszus, de közel van. Zavarba jöttem és egyből félrenéztem. Krákogtam egyet, mintha csak a köhögés miatt fordítottam volna el a tekintetem, majd szerencsére a karácsonyos kérdésem kihúzott a csávából.
- Általában a lányommal töltöttem. Mindig visszautaztunk a rokonainkhoz Francia országba. De ő már végzett a Roxfortban, és most élvezi a kötetlen felnőtt életet. Nem ér rá az anyukájára. – játszotta meg a mondat végén a sértődött anyukát, mire akaratlanul is elmosolyodtam. - Igen. Tudja, van egy majdnem felnőtt lányom. Ilyen öreg vagyok, hajaj… - sóhajtott fel, kijátszva a nők egyik legjobb fegyverét, amivel mindig extra bókhoz juthatnak hozzá. A jajj, de öreg vagyok kártya. Úgy ugrottam bele a csapdába, mint kezdő auror az első pálcával intézett lángosába.
- Jajj, dehogy öreg, hát magácska gyönyörű és fiatal…mármint bocsánat…nem úgy…tehát még ön előtt az élet...a…mindegy. – fordítottam el ismét a tekintetem, miután leesett, megint bolondot csináltam magamból. Nem megy ez nekem. A súlyzókkal tudom én megértetni magam, igaza volt akkor Campbellnek, egy bugyuta melák vagyok. Nagyot sóhajtottam mikor megcsapta a fülem a következő mondata.
- Mióta a férjem már nincs köztünk, mindig ketten voltunk, együtt valahol, vagy itt, vagy a rokonoknál. De most… Hiába a nagy tömeg odafenn. Kicsit ismeretlen most nekem ez a terep. – magyarázta, mire én együttérzően emeltem fel rá a tekintetem. Szinte varázsütésre eltünt minden zavartság és önutálat. Ha valaki, hát én meg tudom érteni, min mehet ez a nő keresztül. Mindkettőnket úgy hagytak el, ahogy soha senkit sem szabadna, de velem ellentétben ő nem tudok tenni ellene.
- Sajnálom. A lánya. A lánya biztos nagyon szereti Önt. Miért nem látogatja meg? – kérdeztem, mikor jött a várva várt kérdés, az a fránya visszarúgott labda. Számíthattam volna erre.
- Na és Ön? Hogyan tölti az ünnepeket?
- Óh, rengeteg tervem van. Találkozok a barátaimmal meg… - akadt el a szavam egy pillanatra majd elmosolyodtam, amolyan kínosan grimaszolva.
- Itt leszek a Roxfortban és őrzöm a kastélyt, mert itt legalább nem kell lakbért fizetnem. – nevettem fel végül őszintén. Hosszú ideje nem kacagtam, de ez most jól jött ki. Próbáltam bemesélni ennek a nőnek, hogy tök jó programjaim lesznek karácsonyra, közben meg azon a helyen fogok szenvedni, ahol a legjobban utálok jelenleg, mindazért, mert itt nem kell lakbért fizetnem és mert köteleznek rá.
- Ha felkészült, megpróbálhatjuk lehúzni. Én szép óvatosan húzom az üveget, Maga meg… Magát – mosolygott rám, mire én is már abbahagyva a nevetést visszamosolyogtam rá. Rég nem éreztem ilyen jól magam, ha másért nem is, ezért mindig is hálás leszek neki. Bár, valami feltűnt. Éreztem, ahogy szikrázik a levegő, vagyis én gerjedek, mintha egy mágnes húzna a professzornő felé, de közben az agyam ordít, ne… Fel se figyeltem rá, hogy az ujjamat meg közben húztam elfelé fűszartartóból, amit Digby professzornő tartott vagy húzott, már nem tudom. Ha valaki pálcát tartana a fejemhez se fogom tudni soha megmondani, mi történt ebben az öt másodpercben. Már csak arra eszmélek fel, hogy az ujjam kicsúszott a tartóból és mivel el voltam foglalva Digby professzornő csodálatos vörös ajkaival és bódítő, részegítő illatával, nem volt időm megkapaszkodni a pultba. Böhöm nagy termetemnek köszönhetően indultam meg hátrafelé, a lábam is cserben hagyott, valószínűleg az izgalom elzsibbaszt-hatta, így az egyedüli lehetőséget tudtam választani, amit tehettem, megfogtam a kollegina kezét, magammal rántva a konyha kövére. Ha meg tud kapaszkodni valamiben, vagy kirántja a kezét, az lenne a legjobb, de próbálom megfogni, nehogy megüsse magát. Ha rámesik, annyi baj legyen, én bírom. Hű…dehát, ha rám esik…

- Ha gondolja, majd egyszer…szivesen…megtanítom…izé…nem mintha…szüksége lenne tanításra…ááá nem, nézze felejtse el.
Nem hagytam, hogy kibillentsen a hebegésével, és igyekztem nagyon megnyugtató hangot megütni, miközben visszafogottan azért lelkesedtem.
- Szívesen megtanulnám. Nagyon kedves Öntől, ha valamikor szán erre egy kis időt.
Nem fixáltunk le semmit, se időpontot, se a terv tényszerűségét, de azért az újabb ürügy ötlete, hogy együtt töltsek vele egy ksi időt, egészen feldobott. Sose lehet tudni, mire számítsak a közelében. Legalább nem a szokásos kaptafa volt, ahogy beszélgettünk. Nos, egy kis kivételtől eltekintve, de hát azt a labdát én dobtam el, ő pedig kedvesen visszadobta.
- Jajj, dehogy öreg, hát magácska gyönyörű és fiatal…mármint bocsánat…nem úgy…tehát még ön előtt az élet...a…mindegy.
- Tudja mit? Hiszek Magának - kacsintok rá, mert persze tudom én, hogy nem vagyok azért még benne a korban igazán, és egyébként is, a gyerekek fiatalítanak. Vagy mi a szösz. Azért ha Minervát nézem… Mondjuk, hogy hosszú ideig tartanak egy adott korban.
A családot még érintjük kicsit.
- Sajnálom. A lánya. A lánya biztos nagyon szereti Önt. Miért nem látogatja meg?
- Köszönöm… Igen, tudom én, hogy szeret, de hát nem szeretnék ráakaszkodni sem. Ha kérném, biztosan jönne… Majd később biztosan fog.
Magnus tervei kicsit átlátszónak hangzanak, de én kedvesen mosolyogva bólogatok hozzá, és nem mutatom kcisit sem, hogy gyanakodnék. Pedig hát… Nem kell mindenkinek társasági embernek lenni. Nem abban mérem az embereket, hogy hány barátjuk van.
- Itt leszek a Roxfortban és őrzöm a kastélyt, mert itt legalább nem kell lakbért fizetnem.
- Kedves Öntől, hogy ilyen szorgalmasan vigyáz ránk - mondom, kiemelve a lényeget, ami miatt tényleg nagyra becsülöm őt. Sokszor csinál úgy, mint aki ki nem állhatja az embereket, és inkább lenne egyedül - mint most is - de az a sejtésem van, hogy ez csak valami egyszerű, de nagyszerű álca, és azalatt egy törődő és segítőkész, jószívű ember bujkál. Ha az egész hacukát egyelőre nem is, de apránként segítek majd lehámozni ezt a jelmezt. Kezdve épp a fúszertartóval.
Nem is tudom, hogy fordult velem hirtelen ekkorát a világ. De mivel Magnus itt volt, valahogy nem ijedtem meg igazán, inkább csak meglepetésemben sikkantottam egy aprót, de ahogy földet - jobban mondva professzort értem - ki is tört belőlem a nevetés.
Azt hiszem, nem nyomtam össze a súlyommal, szerintem a fele lehetek az övének nagyjából. De hát ott feküdtem a mellkasán, és a keze még mindig az enyémbe kapaszkodott. A nevetésem hirtelen megakadt, ahogy elkaptam a pillantását. Volt a szemében néhány gondolat akkor, ami szerintem ugyanaz volt, mint az én fejemben is. Az hagyján, hogy éreztem közvetlen közelből, milyen erős is ő, de esküszöm, ilyen távolságból még a szemöldöke is izmosnak és megnyerőnek tűnt. Hajaj… Már nem vihogtam kislányosan, hanem meglepett dermedtségben mosolyogtam, s azon gondolkodtam, hogy ez a helyzet innét gyorsan változhatna bármilyen irányba…
De sosem tudjuk meg, hova is alakult volna, ha nem zavarnak meg. Mert pont ebben a pillanatban néhány hangos pukkanás hallatszott, és a fent serénykedő manók közül jelent meg három, éppen mellettünk egy asztalnyira. Az egyik kezében egy kiürült puncsostál volt, a másik kettő egy halom poharat egyensúlyozott.
- Bocsánat a zavarásért, nem akartunk zavarni… Mi csak… - hebegte a tálas, egy másik manó kezében meg megbillent a hatalmas pohártorony, és tipeget oldalra egy párat, hogy visszanyerje zavarában kibillent egyensúlyát.
- Nem zavartatok. Nem történt semmi, csak véletlenül bele… ráestem Magnus professzorra - magyaráztam teljes lelki nyugalommal, és oldalra gurulva lekászálódtam a férfiről, majd még mielőtt talpra álltam volna, még egyszer rámosolyogtam, egy futó kacsintással kísérve.
- Jó is, hogy látjuk, Digby professzor asszony. Fent egy másodéves kislány igencsak furcsán viselkedik a folyosón. Gyanús, hogy részeg egy kicsit - cincogta a másik, poharas manó, én meg nagy sóhajjal álltam most már tényleg fel.
- Azt hiszem, rá kellene néznem. Mennyi esély van rá vajon, hogy ne egy griffendéles legyen már megint?! - kuncogtam kissé bosszúsan, aztán a távozás mezejére léptem. Volna. Az ajtóból még visszafordultam.
- A patrónust illetően remélem, még szaván foghatom! - mosolyogtam Magnusra, aztán méltóságteljesen tovalibbentem. Csak mikor már a folyosón jártam, ahol senki se láthatott, csak akkor engedtem meg magamnak, hogy két kezemet a szám elé szorítsam, és vigyorogjak a gyomromban kavargó bosszantó, de szórakoztató pillangóktól, mint egy meghibbant tinilány.

Köszönöm a játékot! :) ]

Csendes karácsony

2003. december 20.

(https://www.yorkshireeveningpost.co.uk/images-i.jpimedia.uk/imagefetch/https://jpgreatcontent.co.uk/wp-con-tent/uploads/2019/09/harrypotter.png?width=640&quality=65&smart&enable=upscale)

to Digby

Bűbájok tanítása nem esett nehezemre, bár először furcsa volt a diákoknak elmagyarázni pont egy védekező bűbájt, vagy éppen a támadások kombinatorikájáról beszélnem, de azt hiszem pont ezért hívtak ide, hogy kiképezzem a gyerekeket a rájuk váró veszélyre. Azonban patrónust eszembe se jutott volna oktatni senkinek, főleg, hogy nekem is igen nehezen ment, már nem az idézés, hanem kellemes, boldog pillanatok felidézése és egy valamire való, nem mutáns energiahullám megidézése.
- Szívesen megtanulnám. Nagyon kedves Öntől, ha valamikor szán erre egy kis időt. – válaszolt higgadtan, amire majd kiugrott a szívem. Egy illedelmes, ám de nemleges választ vártam, erre igent mond, nem is várt, nem is hezitált, egyből válaszolt.
- Hogyne! Mindenképp! – vágtam rá olyan izgalommal, mint ahogy gyermeket kérnek meg, válasszon egy édességet a cukorka boltban. Talán túl hirtelen voltam, rámenős, ahogy a fiatalos fogalmaznak, sajnos túlságosan belelovalltam magam, így egyértelműsítem, hogy tényleg minden vágyam a professzornővel tölteni az időt.
Ezt még tetézte a dicséretem, amit a korára és szépségére tettem tapintatlanul, külső szemmel talán úgy tűnhettem, mint egy elmérgesedett feltüzelt bika, aki képes bármikor letépni láncait és megrohamozni az ártatlan, mégis tüzes Digby professzornőt. Erőt kell vennem magamon. Csak lazán, hogy szokta csinálni Campbell? Lazán.
- Tudja mit? Hiszek Magának – válaszolt rám kacsintva, amivel ismét kibillentett egy pillanatra, de most megőriztem a hidegvérem.
- Simán. – mutattam felé bal, még szabad kezem mutatóujjával. Igen…olyan bénának tűnt, miután ezt tettem belülről is, mint ahogy Digby láthatta. Nem volt menő…Merlinre…
- Köszönöm… Igen, tudom én, hogy szeret, de hát nem szeretnék ráakaszkodni sem. Ha kérném, biztosan jönne… Majd később biztosan fog. – válaszolt kedvesen, bár inkább magát próbálta vigasztalni, látszott rajta, hogy jelenleg rá vágyik, a családjára és lányának ölelésére. Meg tudom érteni, nekem, akinek senkije sincs, ám engem vele ellentétben az évek megedzettek.
Aztán rátértünk természetesen arra, hogy mivel és hol fogom tölteni az ünnepeket, bár nem panaszkodhatom, magamnak ástam a vermet kíváncsiskodásommal, talán nem kellett volna puhatolóznom, így most magam sem lennék kellemetlen helyzetben, de üssek kő, vessük ki a kártyáinkat, csak lazán.
- Kedves Öntől, hogy ilyen szorgalmasan vigyáz ránk. –
- Ez a dolgom. Ezért vagyok itt. – válaszoltam elkomorodva, bár ez nem a téma ridegsége miatt volt, csupán ennyire komolyan vettem a munkámat. Elegem van, hogy mindenki a rendről és a szeszélyről csacsog, főleg, mióta felütötte a fejét a parkban a felirat.
Végre azonban elérkezett az ideje annak, hogy lekerüljön rólam a fűszertartó. Megkönnyebbült érzés lehetett volna, ha nem esek a professzornő bűvkörébe. A fenébe is, ez a nő teljesen levett a lábamról, mozdulni sem tudok. Ha most rám vetette volna magát, vagy megcsókolt volna, nem tudtam volna ellenállni. Levettem volna rideg páncélomat, melyet oly gondosan építgettem éveken keresztül.
A bénázásomnak köszönhetően olyan súlytalanul esett rám, meg sem éreztem a súlyát, ez a nő valódi gepárd. Gyönyörű, karcsú teste tökéletesen szinte pihe pehelytollként nehezedett durva testemre, melyet hosszú idő óta nem érintett nő. Megdermedtünk. Először én is nevettem Digbyvel, majd viszonoztam zavart, ám mégis valamilyen szinte kellemes mosolyát. Akár csak a fiatalok. Nosztalgikus érzés volt, ahogy feküdt rajtam és talán mindketten arra gondoltunk, amire egykor kamaszon gondoltuk volna, amikor tilosban jártunk. Milyen izgalmas.
- Bocsánat a zavarásért, nem akartunk zavarni… Mi csak… - jelent meg két manó a mosatlannak, megzavarva a kettőnk közös pillanatát, ami talán jobb is volt. Egyik szemem sírt, a másik nevetett.
- Neeeem, hát mi csak, gyakorlatoztunk… - vakartam meg a tarkómat, ahogy a professzornő fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal lendült oldalra és pattant fel ülőhelyéről, ami azért ebben a ruhában nem lehetett egyszerű mozdulat.
- Nem zavartatok. Nem történt semmi, csak véletlenül bele… ráestem Magnus professzorra. – magyarázta, mire én elfordultam és úgy mosolyogtam válaszára még mindig kicsit kábán. Öröm volt nézni, ahogy egy ilyen jelenet után is már tudta mi a teendője a manók intelmével kapcsolatban és máris igyekezett elejét venni a további problémáknak. Gondolkodtam egy darabig azon, hogy felajánlom a segítségem, de jobbnak láttam hagyni a dolgot. Le kell hűtenem magam. Nem gyengíthet meg egy nő, mikor ekkora veszély fenyegeti a Roxfortot. Nem csinálhatok viccet magamból, mikor kötelességem van itt és céllal küldtek ide. Megacélozom az idegeimet és az érzéseimet, igen, ez lesz a megoldás.
- A patrónust illetően remélem, még szaván foghatom! – fordult vissza még, mire gondolkodás nélkül válaszoltam.
- Mindenképpen! – kiáltottam utánanyúlva a levegőben, mikor már eltűnt a folyosón és csak cipője kopogása volt az csak, mi a köztem és a manók között kialakult csendben néha kellemetlen hanghatást gyakorolt. Fenébe ez a nő ellágyít…
- Mivan? Mit bámultok? Megég a süti. Vegyétek ki és a felét küldjétek el Digby professzornőnek, a másik felét szolgáljátok fel a vacsorán. Ne menjen kárba. – adtam ki mérgesen az utasításokat, majd magam is elindultam a hálókörletembe, hogy aludjak egyet erre az izgalomra. A fenébe is.

[Köszönöm a játékot. Helyszín szabad!]

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Északi szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 10. - 12:51:05